welcome to montreal!

Tárgy: ↳ Milo & Rollo ~ You're so familiar Vas. 23 Feb. 2020, 19:58

[You must be registered and logged in to see this image.]
Milan Bronx és Roland Morneault
Középiskola
Újratalálkozás

Tárgy: Re: ↳ Milo & Rollo ~ You're so familiar Vas. 23 Feb. 2020, 20:01

Milo & Rollo

[You must be registered and logged in to see this image.]Talán túlságosan is hamar indultam el otthonról, várnom kellett volna még egy kis ideig mielőtt tényleg elindulok a húgomért. Több időm lett volna nyugodtan végig gondolni egy-két igen fontos dolgot az elkövetkezendő terveimmel kapcsolatban. Például mennyire maradjak közel hozzájuk, milyen munkákat vállaljak el, mennyi időre legyek távol, ha a helyzet megköveteli és még sok hasonló. Olyan dolgok, amiket meg kellett volna magyaráznom, nem csak a családomnak, hanem a munkatársaimnak is. De nem tettem. Úgysem értenék meg alapon, a saját fejem után mentem és most itt vagyok.
Itt mindennek az elején, újra.
Sokat vacilláltam mindenféle megoldásról, hogy mi az, amit véghez kell vinnem és miket hanyagolnom legalábbis addig biztosan amíg itt vagyok. Melyek legyenek azok a dolgok, amiről bizonyosan lemondok. Ilyen volt az a nő az életemben, akit egy kicsit is sokkal tovább bírtam ki magam mellett, mint egy hónap. Általában ennyi időt adok nekik, hogy meggyőzzenek rosszul döntöttem és ideje volna tovább lépni, elfelejteni és csekély esélyt látni a viszontlátásra.
A családom volt most az első.
Legalábbis a húgom biztosan. Ezért is zavart, hogy semmi választ nem kaptam vissza. Pedig elég lett volna egy sima „Ok” is, ami azt jelezte felfogadta mindazt, amit írtam neki. Jön. Vagy bármi. Talán én vettem túl komolyan ezt az egészet. Vagy túlságosan kíváncsi voltam arra, hogy mennyit változott az épület amióta már nem vagyok fiatal. Valójában jól esett, hogy egy kicsit tovább elidőzhet a szemem és szépen lassan, de bizonyossá válik, sikerült felújítani az épületet, már sokkal jobban hívogatja a kíváncsi szemet, mintsem tolná.
Kinyílt a bejárati ajtó.
Azzal együtt a remény is eltűnt, hogy esetleg most fogom újra látni a húgom, mert egy fiatalabb srác jött ki rajta. Gondolom jobban ismeri az itteni időbeosztást, órarendet és sokkal többet tud az iskolai dolgokról, mint én. Ha szerencsém van, talán még segíteni is tud nekem és mivel későre jár nem leszek „valahonnan olyan ismerős” a számára. Legalábbis nem a munkám szempontjából, nem szeretem, ha hízelegni próbálnak. Ezért minden erőmet összeszedve elrugaszkodtam a kocsitól és elindultam felé. Nem félek a fiataloktól. Egyre csak ezt mondogattam magamban, amikor végre odaértem hozzá.
- Szervusz. Bocsánat a zavarásért! Roland Morneault vagyok, a húgomat keresem itt, de nem válaszolt az üzeneteimre. Véletlenül nem tudod, hogy a rajzszakkör tart-e még? – tudom, túl sok információ, elég lett volna, ha azt kérdezem meg tőle, hogy tud-e valamit a rajzszakkörről. De mégsem akartam csak úgy a közepébe vágni, mert ilyen voltam én. Kellett egy bevezető, egy kis barátságosság az egészbe.

Roland & Milan

My memory loves you, it asks about you all the time

[You must be registered and logged in to see this image.]Csendesen jártam körbe az asztalok között, mindenkit figyeltem hogy hogy áll a rajzolással. Ma főleg krokiztunk, így mindenki vázlatfüzete tele volt rajzokkal. Az emberi test arányait vettük az elmúlt egy hétben és ez volt az első alkalom hogy élő modell után rajzoltak.
Szerencsére nagyon jó modellünk volt, karakteres arccal aki nem mozdult amíg rajzoltuk. Elégedetten figyeltem a kis diákjaimat, néha egy egy apró kritiát, vagy segítséget mondtam nekik. Néha csak megálltam figyeltem ahogy rajzolnak és sokat dícsértem. Szerettem a diákjaimat és úgy éreztem ők is engem. Bármit meg tudtak velem beszélni, és sokszor meg is kerestek a problémáikka. Igaz a legtöbbnél alig tíz évvel voltam idősebb.
Anita, az egyik tanítvágyom ma nagyon csendes volt már napok óta. Tudtam hogy történt valami de még nem árulta el mi a baj.
Odalépve mellé láttam hogy még nem haladt túl sokat a rajzzal.
- Nita... - guggoltam le mellé - Nem kell erőltetned ha nem megy. Krokizhatsz is ha szeretlnél - mosolyogtam fel rá kedvesen mire rám pillantott. A szemei szomorúak voltak.
- Milan... - szólt halkan. A diákjaim nagyon ritkán hívtak a vezetéknevemen, vagy tanárúrnak. Azt akartam hogy a barátuknak érezzenek, ne a feljebbvalójuknak.
- Van egy kis időd délután? Szeretnék... beszélgetni... - mondta halkan mire elmosolyodtam és megsimogattam a haját.
- Persze Nita, ráérek. Rajzszakkör után jó lesz? Leadom a papírokat aztán csak a tied vagyok és beszélgethetünk - ígértem mire a lány végre elmosolyodott. Viszonozva a mosolyát keltem fel és indultam el tovább.
Miután végeztünk a gyerekek lassan elkezdtek kiszállingózni én pedig összeszedve a jelenléti íveket és az egyéb papírokat indultam el a tanáriba. Tudtam hogy Nita még itt lesz mikor visszajövök hisz emgbeszéltük. Ahogy kiléptem az ajtón egy magas, jóképű és borzasztóan ismerős idegenbe botlottam.
Ahogy beszélni kezdett hozzám elkerekedtek a szemeim.
Roland...?
Megannyi érzés rohant meg és csak hülyén visszakérdeztem.
- ROland Morneault...? - dadogtam aztán összeszedtem amgam - Milan vagyok. Milan Bronx. A bátyámmal legjobb barátok voltatok gimiben... Hihetetlen, ezer éve nem láttalak - egészen pontosan azóta nem hogy a szívemet összetörve lelépett miután éveken keresztül hülyítette a fejem. De most nem foglalkozunk ezekkel az emlékekkel.
- Anita a húgod? - kötöttem össze a szálakat azonnal - Még bent vana teremben, beszélgetni akart kicsit szakkör után - mutatok az ajtó felé amin az előbb kiléptem