Bármennyire is a családomat jelentették, és annak ellenére, hogy egy év után már kivívtam magamnak az elismerést - megkaptam a First Soloist ragot a tánc bonyolult összefüggésekkel teli hierarchiájában, alig pár lépésre a Principal dancer ígéretétől - két hónappal ezelőtt otthagytam a Concordiát. Nehéz döntés volt, de egy borzalmasan sikerült próbasorozatot követően eljöttem, és egy magányos padon ücsörögve, a várost kémlelve eljutottam addig a pontig, hogy rálássak: csak a monoton próbák, reggeltől estig, este előadás, alvás, és másnap megint, ugyanaz a rutin, ugyanazok az előadások, az ötleteimet nem fogadják be, a kreativitásomat pedig nem, hogy nem támogatják, de inkább kiölni próbálják belőlem. Megpróbálják elhitetni, hogy egy táncos számára ez az egy út létezik, de nekem ez sokkal inkább kizsákmányolásnak tűnik, az utolsó lélegzetemet is beleadom, de miért? Miért csinálom? Hová vezet ez? Leginkább vitákhoz. Fejlődéshez aligha. Elhatároztam, hogy nem akarok tovább részt venni ebben. Nem így. Sokat tépelődtem rajta, hiszen nem szokás csak úgy otthagyni a nagy lehetőséget, ha az ember egyszer bekerül arra a helyre, amiről olyan sokáig álmodozott, de végül - ott ücsörögve, éjszaka, a hidegben, az edzőcuccomra sebtében felkapott kabátban - egyszer csak világossá vált: nem ez az én utam. Ilyen körülmények között nincs rá lehetőség, hogy olyan ütemben és olyan irányban fejlődjek, amilyen cél a szemeim előtt lebeg. Mikor kiléptem, sokan őrültnek néztek. Sokan meggondolatlannak. És sokan máris leírtak. Arról nem is beszélve, hogy valószínűleg számos szakmabelit magamra is haragítottam, így hogy egyik napról a másikra a futó előadásokból is távoztam. Arrogánsnak bélyegeztek, azt jósolták, el fogok kallódni, hiszen hol tanulhatnék tovább, ha nem itt? Ettől nívósabb hely nem létezik egész Kanadában, és nincs az az iskola, ami futó tanév közben átvenne, ha mégis, úgyis elölről kell kezdenem mindent. A nulláról. Ezzel a húzással akár búcsút is mondhatok mindennek, pedig fényes karrier állt volna előttem. Talán igazuk is van, lehet, tényleg őrültség volt, de a lelkem akkor sem bírta tovább. Úgy éreztem, mennem kell. Az nem lehet, hogy egy helyben toporogjak, mikor annyi minden van még, ami előttem áll. Jelenleg a Les Grands Ballets Canadiens de Montréal növendékeként.
The deal
A két tételes próbatánc után volt egy órás meghallgatás, aztán még néhány táncfeladat, és egy másik beszélgetés, jól megrágták a dolgot, és összességében nyilván túl nagy feneket kerítettek ennek az egésznek, de végül nem bántam, mert a Concordiának nem lett igaza. Felvettek. Március negyedikén. Ennél évközbenibb év közben nem is lehetett volna. És azt is kilátásba helyezték, hogy július végére, mint mindenki más, én is végezhetek a másodikos tanagyaggal, nem kell elvesztegetett időként tekintetem a már mögöttem lévő másfél éves intervallumra, mindössze egyetlen feltétele van: ha fél év alatt az adott képzés mellett párhuzamosan szépen végigmegyek a saját táncosaik számára előírt vizsgákon, visszamenőleg, az első félév első megmérettetésétől indulva egészen a második évfolyamot záró vizsgaelőadásig. Csak ha minden hiánytalanul megvan, akkor léphetek tovább szeptemberben a harmadéves fokozatra. A döntés rajtam áll. És az is, hogy végül meddig jutok el. Senki nem áltatott azzal, hogy könnyű lesz, sőt, azt is felvetette valaki, hogy ilyesmire náluk még senki nem vállalkozott, de voltak annyira rugalmasak, hogy megpróbálhattam. Nekem már ez is elég volt. Ezzel máris többet adtak, mint a Concordián az egész másfél éves képzés alatt. Valódi motivációt. És olyan kihívást, amitől már most fellángolt bennem a bizonyítási vágy. Meg fogom csinálni, nem kérdés.
The reputation
- Oké, a zenetörténet is elméleti tárgy, de hidd el, nem összehasonlítható – vigyorodik el a rögtönzött és mostanra kicsit már becsípett szociális kalauzom. – A mozgásbiológiát imádni fogod – kuncog fel kendőzetlenül, és hátra is dobja a fejét a fotelban. - Jó ég, dehogy fogom. Az itt másodéves anyag? – forgatom meg a szemem, fantasztikus, már egyszer végigültem a Concordián, mert ott az elsősöket fárasztották vele, most szenvedhetek még egyszer. Inkább le is húzom a kezembe nyomott vodkás-gyümölcsleves pohár tartalmát, de a végére elfintorodom. Ugh. Ez nem volt jó. - Elméletben holnap jön vissza a tanár úr. Milyen nap is lesz? Csütörtök, akkor még nem lesz óránk vele, de ha szerencséd lesz, lehet, hamarabb is találkoztok. Általában ő is bele szokott szólni a felvételi procedúrákba, különösen a különös eseteknél – villantja rám már enyhén ködösödő, zöldes barna íriszeit, oké, értem a célzást. – De most elutazott, két egész hónapra, biztos a hasát süttette Ibizán, hm, várj, ez túl erős kép ahhoz, hogy csak úgy továbblépjünk. Kérek, egy percet. Részemről csak újabb szemforgatás. Szóval egy igazgatóság közeli Narcisszusz a tanár. Értem. – Alig várom.
The encounter
Az első két hétben nem sok minden történt. Próbáltam beilleszkedni. A csoportba, az új szobatársaim közé, az új tempóba és órarendbe, tisztára, mint mikor anyám hurcolt egyik helyről a másikra, gyűlöltem érte, most meg tessék, én is ezt csinálom, senki sem kényszerített rá, sőt, igazából mindenki csak lebeszélni próbált, de így döntöttem, és kész. Sosem leszek már ugyanaz a sérülékeny kislány, akinek mindegy volt, csak szeressék, és ne kelljen újra és újra megküzdeni érte, és közben nekicsapódni a rideg valóságnak. Ez már nagyon rég óta nem én vagyok többé. A próba kellős közepén szoktam csak szabadjára engedni ezeket az ismerős, régi gondolatokat, nem irányítom őket, a feladatra koncentrálok, mindig a következő lépésre és mozdulatra, minden ki van számolva, szigorúan időzítve, nem vonja el a figyelmem semmi, épp csak felengedem a zsilipeket, amik alapvetően olyan élesen elválasztják, mikor milyen gondolatoknak engedek teret. Csak tánc közben áramlik szabadon minden. Akár egy némafilm a háttérben, amit egyedül csak én követek. A pillantásom az egyik ugrás előtt a karom ívét követve feljebb siklik, fel a tornateremszerűen magas tetejű próbaterem melletti lelátók soraira, azon belül is a korlátnál ácsorgó férfi arcára, egyetlen áthatóan rövid másodperc az egész, amíg a tekintetem találkozik az övével, de az emlékét és a villanását az ugrásra is magammal viszem, a szívem elvéti az ütemet, a gondolataim szakadásszerűen mozdulatlanná dermednek. ~ Mi? Raphael? Mégis hogyan…? – A kérdés foszlány marad, az elmém visszakapcsol, de már késő. Nem figyeltem eléggé, aminek meg van a következménye. Rosszul érkezem, élre, amin, hogy tompítsak, inkább nem tartom ki a mozdulatot, és nem korrigálok, hiszen nem előadás, inkább borulok, de még így sem tudom teljesen kivédeni, hogy súly nehezedjen rá. Reccsen. Ó, hogy mennyire gyűlöltem ezt a hangot. A zenét kikapcsolják, a próba megáll. Mindenki felém néz, én meg a földön, mint valami szánalmas, partra vetett hal. Ez remek bemutatkozó. Ezt leszámítva nincs nagy baj, de nem léphetek rá azonnal. Néha azért még mozgásbiológián is figyeltem... Ahogy gondolatban kimondom, a két mozaik ebben a pillanatban összeáll. A pupillám kitágul, ahogy a sajgó bokámat bámulom. Nem, ez teljesen ki van zárva.
Tárgy: Re: It ends with angels flaming in ice Kedd 18 Feb. 2020, 17:59
to Delia
[You must be registered and logged in to see this image.]A dubai Traumatológus Kongresszuson való részvételem egész sikeresnek bizonyult. A porcfelszínképzésben rejlő új lehetőségekről szóló előadásomat is sokan értékelték, és arról nem is beszélek, hogy a két hónapos utazásom során ez a kongresszus hozta meg a legtöbb új tudást számomra. A párizsi konferencia nem volt annyira számottevően hasznos, de azért onnan is csentem egy-két alkalmazható technikát. Összességében megérte az egész út minden téren, Dubaiban, Londonban és Párizsban is sikerült a szakmai dolgok mellett egy kis kikapcsolódást is beiktatnom, ami hozzásegített ahhoz, hogy az út végére ne buzuljak teljesen bele a szakmába. Sosem voltam olyan elvakultan elhivatott, mint az apám, de voltak olyan időszakaim, amikor nem annyira foglalkoztam mással, bár ennek általában valamiféle erős előzmény indoka volt. Nem mondom, hogy totálisan ki vagyok pihenve, de talán egy kicsit fittebbnek érzem magam, mint mielőtt elmentem innen. Tulajdonképp az elmúlt két napom azzal telt, hogy becuccoltam az iskola lakórészlegére, igaz, csak a legszükségesebb dolgaim hoztam el, de így sem volt kevés dolgom. Úgy döntöttem, hogy mivel amúgy is felajánlotta az iskola a lakhatást, miért ne, hiszem így időt is spórolok, mivel a kórház is közelebb van, mint tőlem. A nagy próbaterem felé igyekszem, miközben összefutok néhány diákkal is. - Nahát Tanár úr, milyen barna, talán a hasát süttette ez alatt a hosszú távolmaradás alatt? – áll meg előttem két lány, akiknek a felvetésére csak mosolygok. - Persze, a hasam süttettem, mialatt koktélt szürcsölgettem és hula táncot járó táncoslányok legyezgettek pálmalevéllel – húzódik a mosolyom szélesre. Nem szeretem ezt a Tanár úr megszólítást, sosem fogom megszokni, de hát ez van, ez a szokás. A közvetlenségem úgyis mindig meg fog maradni. – És közben azon imádkoztam, hogy nehogy valami baj legyen valamelyik diákommal, amíg nem vagyok itt – teszem hozzá, aztán intenek is mosolyogva és rohannak ők is tovább. A terembe lépve rögtön a lelátók felé megyek és le is ülök az utolsó sorba, ahonnan figyelni kezdem az éppen zajló próbát. Hunyorogva tekintek a színpad felé, ahol rögtön megakad a tekintetem egy lányon, akit eddig nem... itt nem láttam. Ahogy viszont összeakad a pillantásunk, egy szekundum alatt rohan át rajtam minden a múltból, akár egy film pereg le a szemem előtt. Leane. Delia. A közös évek. A baleset. Jó ég. Hogy lehet ez? A gondolatom viszont elég gyorsan megakad félúton, ugyanis észreveszem, hogy a földre rogyik, a lába pedig láthatóan kifordul, én pedig felszisszenek a jelenetre. Egy pillanatig sem tétlenkedve tűnök el a lelátó területéről, hogy aztán megkerülve a falat menjek futólépésben az említett lány felé. Ahogy közeledem felé, megfigyelem minden vonását az arcán. - De jó, hogy pont itt vagy, azt hiszem, itt szükség lesz egy alapos vizsgálatra – állok meg épp csak egy pillanatig Veronica mellett, hogy mély levegőt vehessek, mielőtt a lány mellé térdelek le. Mielőtt ezt megtenném, tökéletesen megbizonyosodom róla, hogy ez ő. Bassza meg, ugyanúgy néz ki, mint az anyja. Nem lehet más. Kiköpött mása. Nem nézek rá, csakis a bokáját veszem szemügyre egy kis ideig. Túl közel van ahhoz, hogy a szemébe nézzek, ha esetleg ő is felismerne... A bokáján máris duzzanat van, így rögtön odaérintem az ujjaimat, hogy óvatosan megvizsgálhassam. - Lábra tudsz állni? Szükség lenne egy alaposabb vizsgálatra és rögzíteni kellene. Ha szerencsénk van, akkor csak kificamodott – pillantok az arcára a mondatom végén, majd fel is egyenesedem és felé nyújtom a kezemet. Nagyot nyelek, a szám teljesen kiszáradt, teljesen úgy érzem magam, mintha ő lenne itt előttem. Mintha tíz évet visszarepültem volna az időben.
A fejemben csak az pörög, újra és újra, hogy elrontottam miatta a mozdulatsort. Egy teljesen egyszerű ugrást, amit milliószor megcsináltam már, és azt is tökéletesen megtanultam, hogyan zárjam ki a külvilágot. A színpadon – bármi is történik – a show must go on a legfontosabb szabály. Nem lehet leállni, nem lehet kizökkenni, és ha táncos vagy, nem is hibázhatsz, mert a vége az lesz, mint most nálam: a földön kuporogsz, és várod, hogy leeresszék a függönyt. Ezt a részét talán még nehezebb elfogadnom, mint azt, hogy itt van. És hogy csakugyan ő az. A gondolatok szinte száguldanak a fejemben, mintha az idő teljesen lelassult volna. Pedig fél percen belül itt térdel előttem, az ujjai kérdés nélkül a bokámat vizsgálják, pedig nem akartam, hogy hozzám érjen. Ennél elbaszottabb helyzetet keresve sem találhattunk volna. Az elmúlt tíz évben azért megfordult párszor a fejemben, hogy mi lenne, ha… Főleg mikor még kisebb voltam. Nem mondanám, hogy különösebben kötődtem volna hozzá, mikor anyámmal kavartak; még azt sem, hogy annyira kedveltem volna, de egy ideig mégiscsak része volt az életemnek. Két év nem olyan rövid. A többi pasashoz képest ő bírta legtovább. Mikor lelépett, nem gondoltam, hogy hiányozni fog, azt hittem, anyám elvesztése mellett ez igazán nem nyom majd sokat a latba, de aztán… szar volt beismerni, de néha tényleg fájt, hogy csak úgy meglépett, és ott hagyott. Ez viszont már borzasztóan régen volt... Nem akarok emlékezni. És nincs is kedvem felnézni rá. A hülye érzelgősség helyett inkább a gyakorlatiasabb dolgokra koncentrálok: a bokámat fogom, hogy minél gyorsabban múljon a fájdalom, és figyelem, hogy le tudjam szűrni: mennyire sikerült minimalizálnom a kárt. A hangja viszont ismét kizökkent. Túl sokáig tartott, mire elfelejtettem. Ez a gondolat pedig dühíteni kezd, fél másodperc alatt támad fel bennem a büszkeség és a harag, amitől még erősebben rászorítok a lábfejemre. - Nincs szükség vizsgálatra, tisztában vagyok a helyzettel. Esés közben sikerült valamennyire korrigálni a mozdulatot, és csökkenteni a bokámra nehezedő terhelést, így nincs komoly sérülés. Pár nap és helyrejön. Máskor is volt már ilyen. – A hangom nagyon határozott, de érződik, hogy feszült vagyok, de bizonyára mindenki azt hiszi, hogy az esés miatt van, és nem is tévednek akkorát: új vagyok, és bizonyítani akarok, ez most a lehető legrosszabbkor jött. Végül, kihasználva a fellobbant haragomat, összeszedem a bátorságom, és a tekintetem felemelem a földről. A pillantásom a velem szemben lévő férfira csúszik. Túl közel van, hogy aprólékosan megvizsgáljam a vonásait, de ez most nem is számít. Nem is akarom. Ha még mindig lenne bármi kétségem, az orromba férkőző illata teljesen eloszlatja. Mégis mi a fenét keres itt? Fel tudnék robbanni. Elfordítom róla a tekintetem, és Veronicára nézek. - Kihagyok két napot, de hétfőn visszaállok, ne vegyen ki az előadásból. – Szerencsém van a csütörtökkel, így van egy hétvégém a gyógyulásra, és még gyakorolni is tudok. Majd, hogy alátámasszam: nem történt nagy baj, a két kezemmel ellököm magam a talajtól, és lendületből fel is állok, az ép lábamra. A sérültet egyelőre nem mozdítom, csak megpróbálom részben áthelyezni rá a súlyomat. Fáj, de inkább összeszorítom a fogam, mint hogy kimutassam. A gond csak az, hogy még ha ilyenkor valamennyire terhelni is kell, hogy a duzzanat ne nőjön óriásira, segítség nélkül akkor sem jutok fel vele a lépcsőkön a szobámba.
Tárgy: Re: It ends with angels flaming in ice Szomb. 28 Márc. 2020, 20:06
to Delia
[You must be registered and logged in to see this image.]Ahogy mellette térdelek, pár pillanatig átfut az agyamon, hogy mi van, ha nem ő az? Ha csak a képzeletem játszadozik velem, ha ez a sorsnak egy fintora. Túl sok az egybeesés. A tánc. Az arcvonásai, amik szinte egybeolvadnak az anyja emlékével. Ez annyira hihetetlen, hogy eltűnök innen két hónapra és mire visszajövök, megjelenik a semmiből. Hogyan? Honnan? Ahogy aztán megszólal, hogy nem szükséges a vizsgálat, a homlokomon összefutnak a ráncok. A hangja határozott, mégis feszültség is érződik, amit nem tudok eldönteni, hogy esetlegesen attól lehet, hogy az ugrása nem sikerült vagy a jelenlétemnek szól. Már ha felismert egyáltalán és ha tényleg ő az. Mikor az arcomra siklik a tekintete és én is éppen ránézek, pár pillanatig nem igazán találom a szavakat. A tekintetében lobogó tűz éled, ahogy viszont elnéz Veronicára, máris megszólalok. - Nem hinném, hogy kijelenthetnénk ennyire határozottan, hogy nincs komoly sérülés. Vagy a kisasszony talán az orvosin végzett? – emelkedik meg az egyik szemöldököm. Nem szeretném, ha most felmenne a szobájába és csak pihentesse a bokáját, mert ha mégis megrepedt és aztán rosszul forr össze, akkor már hiába bánja az egészet. Jelen helyzetben pedig én is hanyatt-homlok menekülnék a szituáció elől, én is kissé feszültté váltam a jelenlététől. Ha ő az, ha nem. Felállok mellőle és én is Veronicára irányítom a tekintetem, az arcomon pedig nagyon is láthatja, hogy nem tartom ezt jó ötletnek. És ha nem áll mellettem ebben a szituációban, a kellőnél kicsit mérgesebb leszek rá. - Ha nem vizsgálom meg, és mégis komolyabb a sérülés, mint amilyennek látszik... – állok meg pár pillanatra, míg látom, hogy feltornázza magát, én pedig a kezemet nyújtom, de nyilvánvalóan nem fogja elfogadni. Már gyerekkorában is olyan makacs volt, mint az öszvér. Mikor felállt, folytatom. - ... akkor nem két napot fog kihagyni és szerintem Önnek elég fontos ez az előadás, nem? – pillantok vissza rá kérdőn. Nem tudom, mi a helyzet, de az biztos, hogy új itt, mivel ha nem lenne, azért már észrevettem volna korábban. Hisz nem tudtam volna csak úgy elmenni mellette. - Szerintem is jobb, ha Raphael csinál egy röntgent. Menjünk inkább biztosra – mosolyog V rá bátorítóan, én pedig próbálok mély lélegzeteket venni, mielőtt itt helyben őrjöngeni kezdenék ettől az egész elbaszott helyzettől. Hogy a francban lehet ez? Hogy táncol?! Hogy mint egy képmás, annyira hasonlít Leane-ra. Egyszerű sokkban van az egész tudatom, képtelen vagyok elhinni. - Segítek – mondom halkan és ha elfogadja, akkor szépen átvetem a kezét a vállamon, hogy aztán elindulhassunk felfelé, a vizsgálóba, ahol valószínűleg nem fogunk tudni elmenni szó nélkül a történtek mellett.
Veronicához beszélek, mégis Raphael válaszol hamarabb. Nehezemre esik elfojtani egy látványos szemforgatást. Semmit sem változott. Ahogy a hangja sem, épp úgy gyűrűzik végig rajtam, ahogy az emlékeim megőrizték, annyi éven át. A pökhendi kérdésére kedvem lenne azt felelni, hogy nem, az orvosokat sosem kedveltem annyira, a tánchoz viszont – vele ellentétben – elég jól értek. És a saját testemet is jobban ismerem. Nem is választ el tőle olyan sok, már résnyire nyílnak az ajkaim, de aztán erőt veszek magamon. Nem biztos, hogy jól jönnék ki abból, ha itt és most mindenki számára világossá válna: több közünk van egymáshoz, mint bárki gondolná. Nem akarom, hogy protekciónak könyveljék el a sikereimet, ahogy azt sem, hogy a – nyílt – konfliktusunk miatt bármiben is hátrányban legyek. Jobb, ha nem kürtölöm világgá most azonnal a mázsás ellenszenvemet, uralkodnom kell magamon. Pedig nem egyszerű. Ez a váratlan találkozás olyan zsilipeket nyitott fel bennem, amikről azt sem tudtam, hogy léteznek. Nem tudtam, hogy ennyire heves neheztelést érzek iránta. Ez mondhatni még engem is meglep. De most másra kell fókuszálnom. Rendezni fogom vele a számlát, de most nem kezdhetek háborúzni vele. Hagyom, hogy végigmondja a mondókáját, hol hozzám, hol Veronicához címezve, nem vágok közbe, pedig és ő sem könnyíti meg a dolgom. Az újabb kérdés hallatán ismét vissza kell nyelnem a torkomra szaladó választ. A bennem lévő szarkasztikus szörnyeteg szívesen megkérdezné tőle, hogy nahát, ezt mégis miből szűrte le? Fontos lehet az első előadásom? Elképesztő észrevétel! Összepréselem az ajkaimat, majd röviden megnyalom őket, mielőtt megszólalnék. A szavaimból is igyekszem kimetszeni a gúnyos felhangot, és tárgyilagosnak maradni. - Orvosi nélkül is el tudom mondani, hogy mik az eddigi tapasztalataim, és mit érzek. Felteszem, úgyis ez lesz a doktor úr első kérdése. – Ezzel, érzésem szerint, némiképp enyhítek a hirtelen támadt feszültségen, de nem tűnik el teljesen. A szavaim ugyanis azt sugallják, hogy beadtam a derekam, mi több, mintha eredendően sem akartam volna annyira dacolni vele – a szavaim, de a szúrós pillantásomat nem tudom meglágyítani. És a „doktor úr”-t is szándékosan használom, ettől jobban nem is hangsúlyozhatnám a köztünk lévő mérhetetlen távolságot; a tanár úr sem lenne rossz, de egyelőre még messze állok attól, hogy elfogadnám tanáromnak, nem tudom igazán megmagyarázni, de az már mintha egy fokkal bizalmasabb viszonyt jelentene. - Igen. Elég fontos – bólintok annyira aprót, hogy alig mozdul az arcom, egyrészt mert feszülten igyekszem visszafogni magam, másrészt mert mostanra a bokámból sugárzó fájdalom is kezd erősödni. Mégis mi mást mondhatnék neki ennyi ember előtt? Veronica mosolya és biztató szavai arról árulkodnak, hogy a hirtelen merevségemet a sérülés okozta stressznek tudja be. A többiek egy szót sem szólnak, és bár most kicsit sem erre koncentrálok, fél szemmel azért érzékelem, hogy Lennynek igaza volt. A lányok le sem veszik a szemüket Raphaelről, ki közelebb jött, ki félénken hátul maradt, de nem engem vagy a baleset kimenetelét figyelik árgus szemekkel, hanem őt. Szerencsémre. - Rendben – bólintok ezúttal határozottabban, de nem tudom megjátszani, hogy annyira azért nem vagyok elragadtatva az ötlettől. És nem csak Raphael miatt, azért a félelem is dolgozik bennem, mi van, ha tényleg nagyobb a gond, mint ahogy megsaccoltam, nem akarom bukni rögtön az első előadást, és nincs időm ekkora kihagyásra sem. - Elég lesz, ha csak a karomat fogja – fogadom el a segítséget vonakodva, ezt már csak neki címezve, mikor látom, hogy másfajta mozdulatra készül. Azért nem vagyok teljesen sánta. - Segítsek én is, tanár úr? – ajánlkozik valaki a hátam mögött, még mielőtt elindulhatnánk, de nem pazarlok rá energiát, hogy megforduljak. Miért is tenném, úgyse engem kérdezett. Az arcomra kiül egy fintor. – A másik oldalról támaszkodhatna rám. Hogyne. Azért kíváncsi vagyok, hogy Raphael kapva kap az alkalmon, hogy nem kell velem kettesben maradnia, vagy inkább csak feszélyezné, hogy a lány miatt tovább kell színészkedni. Bárhogy dönt is, ha rajtam múlik, eleinte némát rójuk a folyosókat, kínosan ügyelek rá, hogy még véletlenül se nézzek rá, és hogy minél kevesebb segítségre legyen szükségem tőle. Nem áll szándékomban megtörni a csendet. A fejemben uralkodó káosz jobban lefoglal. El sem tudom képzelni, hogy az elkövetkező fél órában mi fog történni. Azt sem tudom, hogy egyáltalán milyen szerepe vagy hatásköre van az iskola működésében. Csak egy mezei tanár, vagy megteheti, hogy valahogy megszabadul tőlem? És vajon meg akarna szabadulni tőlem? Ha tíz évvel ezelőtt annyira nem akart az életébe, hogy képes volt minden szó nélkül lelépni, és gyámszülőkhöz adni, nem hinném, hogy most sokkal másabb lenne a helyzet. Nem hinném, hogy ő sokkal jobban örülne ennek a lehetetlen találkozásnak, mint én. De ha azt hiszi, hagyom magam kirúgatni, akkor nagyon téved. Mindennél jobban akarom ezt az iskolát, egyszer már kiharcoltam, hogy felvegyenek, sajnálom, de nem fogom hagyni, hogy keresztbe tegyen. - Merre van az orvosi szoba? – szólalok meg végül mégis, csak hogy be tudjam lőni, mennyit kell még menni. A világért sem vallanám be neki, de nehezebben megy, mint gondoltam, érzem, hogy a néma erőlködéstől apró izzadságcseppek formálódnak a hátamon, a homlokomon, és hátul a hajam tövében. Mióta itt vagyok, még egyszer sem jártam ott.
Tárgy: Re: It ends with angels flaming in ice Pént. 24 Ápr. 2020, 18:34
to Delia
[You must be registered and logged in to see this image.]Képtelen vagyok elhatárolódni a múlttól és az anyjától. Nem sok esélyt láttam arra, hogy az életünk majd még egyszer keresztezi majd egymásét, márpedig nagyon úgy fest, hogy most ez történik. Nem hittem, hogy az anyja után ő is táncra adja majd a fejét, hiszen tudom -vagyis Leone mindig említette-, hogy mennyire utált mindig költözködni. Egy táncosnak viszont általában mennie kell. Castingról castingra, turnéra, éppen ahol lehetőséget lát, mindent meg kell ragadni. Nem kötekedni szeretnék, bárki elhiheti, hogy nem szívesen vándorolok fel az orvosiba életem szerelme hasonmásával kettesben, aki valószínűleg némi ellenszenvet is érezhet az irányomba, vagyis ebben az elmúlt három percben ezt szűrtem le. És ami azt illeti, én sem vagyok biztos benne, hogy nekünk egyáltalán, két szónál többet váltanunk kellene egymással. Azért muszáj megnéznem a lábát, ez szakmai kötelesség. Ahogy a „doktor úr” szót ejti, és a pillantása is társul hozzá, mostanra már egész biztos vagyok abban, hogy ha mégis feljön a vizsgálóba, csodálatos pár percet fogunk egymás társaságában tölteni. - Jól látja, ez lesz az első kérdésem, de mint mondtam, a röntgen a fontos, az meg fogja mutatni, mennyire súlyos. – A kezdeti fájdalom egyébként sem mindig mérvadó. Vagy fáj vagy nem, kezdetben lehet, hogy igen, elmúlik, aztán rosszul forr össze... Fordított esetet is láttam már. Biztos vagyok benne, hogy fontos neki ez az előadás, szóval bármennyire is ódzkodunk ettől a hülye vizsgálattól, túl kell esni rajta, ha nem akarja, hogy akár rosszabbra forduljon a helyzet. Örülök, hogy Veronica is az én oldalamon áll ezzel a dologgal kapcsolatban, bár tudom jól, hogy ő is látott már mindenféle esetet, nem bolond ő sem, hogy azt mondja, nincs szükség a vizsgálatra. Bólintok a kérésére, hogy csak a karját fogjam, mondtam én, hogy makacs lány, úgy tűnik, ebben nem változott. Mindenesetre eleget teszek a kérésnek, s mikor a hátunk mögül felszólal az egyik lány, úgy döntök, hogy jobb lesz, ha az orvosiig elkísér, addig sem kell kettesben lennem vele. - Igen, az jó lenne, megköszönjük az orvosiig – mosolyodom el halványan, majd elindulunk szépen lassan a vizsgáló irányába, és ahogy kérte, csak a karját támasztom meg. Még mindig egy kis sokk van rajtam, nem nagyon akarom elhinni, hogy tényleg itt van, hogy tényleg ő az. Némán tesszük meg az út háromnegyedét, mikor aztán megszólal. - Már csak néhány lépés. Fáj? – érdeklődöm, oldalra pillantva rá. – Ha kell, idehozom a tolószéket, és akkor nem kell sétálni – ajánlom fel az újabb segítséget, bár már tényleg csak egy sarok, amit mutatok is neki. Mindenesetre vagy így, vagy úgy eljutunk az ajtóhoz, amit kinyitok és elsegítem a vizsgálóágyig. - Köszönjük a segítséget, Rue – utalok ezzel arra is, hogy most már köszönjük, elbirkózunk ketten is a továbbiakkal, bár ebben közel sem vagyok biztos. Minden esetre, ahogy becsukódik az ajtó, rögtön azzal kezdek, amire számított is, hogy „mit érez?”.
Kezdőlap 
