[You must be registered and logged in to see this image.]Mentségemre szóljon, mindig is igyekeztem kibúvót keresni a családommal járó káoszból és kerülőutakon kitérni a botrányok elől. Fiatalon sem tartoztam a problémás gyerekek közé és ez az állapot a későbbiekben is rendületlen nyomott hagyott a személyiségemben. A cigaretta szagától undorodtam, az alkohollal meg csak alkalmanként találkoztam egy pohár Chardonnay keretében, hogy legalább a tiszteletemet ily módon kifejezzem. A szerencsejátékokat kerültem és a tudatmódosítók világa sem különösen vonzott, mégis abban a pillanatban, ahogyan egy telefonhívás keretében megbízásom érkezik a Grimaldi-család felől, még egy percre én is gondolkozóba esek, hogy a reggeli kávémba belekevertek valamit, amikor éppen másfelé nézelődtem. Révén apám szakmájának, jó pár züllött személlyel hozott össze a sors - köztük a vőlegényemmel is, - de ők kevésbé voltak annyira befolyásosak vagy fontosak, mint a jelenlegi ügyem alanya. A tragédia híre mindenkit lesújtott, és egyben megválaszolatlan kérdéseket hagyott hátra az emberekben. Nem mondom, hogy árgus szemekkel követtem minden létező személy idővonalát, de én is igyekeztem tájékozott lenni a legtöbb esetben. Sosem esett még meg az, hogy ne lettem volna biztos a munkámban, a tudásomban és egyben úgy éreztem volna, ne tudnék megfelelni a felém irányzott elvárásoknak, amik idővel a közös munka során eltörpültek az én kikötéseim mellett, de egy pillanatra az én gondolataim között is átvillan az aggodalom, hogy jelenleg egy rajtam túlmutató feladatra bólintottam rá. Reggel fél nyolcon és az ötödik eligazító híváson túl sietek át a harmadik megadott helyszínre, ahonnan állítólag majd felvesznek. Érdekes mód, az első kettőnél is ugyanez volt a szisztéma, ennek ellenére még mindig a járókelőkön verekedem át magamat a pontos érkezés érdekében. Erősködök, hogy van saját autóm, akár mehetnék azzal is, de a sofőr monoton és egyben elutasító férfi hangja a vonalon keresztül is rossz érzést kelt bennem. Érvelek a vezetési képességeimmel kapcsolatban, azzal, hogy még büntetést sem kaptam amióta megvan az autóm, de hasztalan. A pasas elismétli a következő címet, elmormogja ismét, hogy a saját biztonságom, meg ilyen-olyan protokoll érdekében van ez, majd minden érzékeny búcsúzást mellőzve bontja a vonalat. Pedig már kezdtem belelendülni, hogy részteles leírást adjak a kocsimról és annak teljesítményről. Ehelyett hátramaradt nekem a magamban mérgelődés és a következő helyszín felé rohanás, amit remélhetőleg még egy nem követ. Ellenben teszek a biztonságra és valakit felbérelek, hogy útközben iktasson ki. Legalább megszabadít a rögtönzött és egyben felesleges városnézéstől. Épphogy csak az óra elüti a nyolc órát, de a vérnyomásom már jócskán túlnő rajtam. Jó hír viszont, hogy végre arcot is társíthatok a túl sok romantikával nem megáldott telefonpartneremhez és felhozakodhatok vele, mint alibi annak magyarázata közben, hogy miért utasítom el már legalább háromszor Caelen hívását. Nem mintha éppen megszakítaná azt a viccsorozatot, amivel a sofőr szórakoztat, hiszen továbbra is merev tartással figyeli az utat és csak akkor szólal meg, amikor elérünk egy szerinte fontosnak ható ponthoz az út során, amiről nekem tudnom kellene. Mesterkélt mosollyal fogadom az idegenvezetést és végül egy sóhajtással fojtom el kikívánkozó gondolataimat, ami bőven elegendő lenne ahhoz, hogy útközben lökjenek ki a kocsiból és vissza se forduljanak. Aggodalmaimmal sosem ápoltam jó viszonyt, ennek ellenére csak még erősebben próbálják kisajátítani társaságomat és felülkerekedni rajtam, ahogyan végre megérkezünk. Nem sok időm van bámészkodni, elszórni egy hű' meg egy há' csodálatot, mert a sofőr terel, sietettet és szinte nehezemre esik még a tempót is felvenni vele, de legalább az orra esést elkerülöm. Még jó, hogy elvetettem az új magassarkúm betörésének ötletét, mert mostanra biztosan egy kórházi ágyból próbálnám előadni munkám szépségeit. Már a negyedik ellenőrzésen vagyok túl, ami szinte már előjáték-szintűbe fordul át, ahogyan magas-öltönyös-napszemüveges pasas, aki teljes mása kedvenc sofőrömnek befejezi a motozást fegyver vagy éles tárgy után kutatva. Viccesen megjegyezném neki, hogy az egyetlen, ami éles nálam az a tollam, de bizonyára nem értékelné szellemességemet, így időben elvetem azt. Kisebb egyenes úton vezető séta és pár a személyzetet erősítő emberrel való találkozás után egy dupla szárnyú ajtóhoz érünk, amely úgy tűnik a túránk végét szimbolizálja. Már szinte csüggedésemet kifejteném, de Magas-öltönyös - rövid ismeretségünk alatt számomra ő csak Mr.D. - udvariasan ajtót nyit és arra kér foglaljak helyet, amíg bizonyára következő 'ügyfelem' meg nem érkezik. - Jó sok lehetőségem van, hirtelen azt se tudom hova üljek. - tekintek körbe bőségzavaromat kifejtve Mr. D-nek, de ő rám hederít és ez valahol fáj, ezért nem szenvedtetem tovább. - Maga régóta dolgozik itt? - gyűlölöm a csendet, ezért próbálok beszélgetést kezdeményezni vele, de helyette valami Terminátor-szintű szöveget motyog a fülesének és figyelembe se veszi azt, hogy beszélek hozzá. Jelen pillanatban kezdem érteni milyen érzés lehet Caelennek, amikor a cégéről magyaráz, engem pedig teljesen hidegen hagy.
[You must be registered and logged in to see this image.] Utálok repülni. A gyomromat a torkomban érzem, de most a hányinger mellett az undor és a kegyetlen valóság megfoghatatlan íz egyvelege jártat velem táncot. Nem kellett volna kijózanodnom, hagynom kellett volna, hogy még bennem maradjon az a nő, vagy bármi más, csak ezt ne kelljen végigcsinálnom. Kelletlen tekintek a velem szemben ülő székre, ahol a legjobb barátom foglal helyet. Drake-et a gimi óta ismerem, talán az egyetlen ember a húgomon kívül, akiben feltétel nélkül megbízom. Ránk találtak, vagy egyszerűen már vártak a Havanna-i repülőtéren. Még jogom lett volna egy kis magánszférához, egy kis gondtalan pihenéshez, ha ma reggel nem azzal fogadtak volna, hogy fejbe lőtték a bátyámat. Nem tudom, hogy mit érzek iránta, gyászolnom kellene, vagy megrökönyödni a tényektől? Kétszer találkoztam vele eddigi életemben, nem különösebben tartottam vele a kapcsolatot, de akkor sem ilyen véget érdemelt volna. Az apám meg volt rendülve a hírektől. Nem sokat értettem a telefonban abból, amiket felsorolt, de ahhoz foggal-körömmel ragaszkodott, hogy függesszem fel „az utazásomat”, és azonnal repüljek Montreálba. Miért éppen Kanada? Nem akartam ellenkezni a sokk után, mellyel a családom azon része szembesült, akik ma északon ébredtek. Az egész média ezen csámcsogott. Minden percben csörgött a telefonom, a közösségi profiljaimat már el sem értem, mert letiltották. Az apám megüzente, hogy hírzárlatot rendelt el, és értem küldte a magángépét. A luxus sem izgatott, mert tudtam, hogy mi vár rám, ha landolunk. - Liam jól vagy? – Drake aggódó tekintete vetül rám, de csak megrázom a fejemet, és a kinti tájra összpontosítok. Több órája vagyunk már a levegőben, fogalmam sincs, hogy mikor fogunk megérkezni. Az is röhejes, hogy három öltönyös fószer áll felettem, minden rezdülésemre ugranak. - Szerinted ki tehette? – a terelés csak egyre mélyebbre sodor a témában, és ha egyszer azt mondom, hogy nincs kedvem forszírozni a dolgot, akkor nem szeretem, ha erőltetik. - Nem érdekel Drake, most hagyj egyedül. – felpattanok a székről, de máris velem szinkronban mozdul az egyik testőr. – Mr. Grimaldi…kérem üljön vissza. Fél órán belül ott leszünk. – a legszívesebben széttörnék valamit, vagy behúznék valakinek, de helyette csak engedelmeskedem a parancsnak, és visszahanyatlok a bőrfotelembe. Mi az isten vár rám? Még az anyámat sem tudtam értesíteni, vagy a húgomat, de biztosan látták a híreket. Mindenhonnan ez folyik.
***
A repülőtérről egy elsötétített furgonban szállítottak le bennünket. Sosem éreztem ennyire kellemetlenül magamat. Minden szempár rám szegeződött, egy piactéri portékára hajaztam, akinek felbecsülhetetlen az értéke. Ki az isten fogja elmagyarázni nekem, hogy hova visznek, és mikor találkozhatom az apámmal? Egy újabb kényes fél órával a hátunk mögött, immár egy tök hétköznapi hotelnak a harmadik emeletén gubbasztottam a legjobb barátommal összezárva. Drake-et lenyűgözték a biztonsági emberek, engem inkább idegesítettek. Az ajtó nem sokkal később nyílt ki, és az apám lépett be rajta. - Mr. Bertrand magunkra hagyna? Szeretnék beszélni a fiammal. – Raineir Grimaldi minden, csak kedves nem. Határozott, merev kiállású férfi, akinek jól áll a kor, de most még rajta is meglátszik az idő múlása, vagy csak a veszteség ütközött ki ilyen formában. A haverom csak bólint, és már ott sincs, így kettesben maradhatunk az apám kérésének megfelelően. - Minek akartad, hogy idejöjjek? – förmedek rá nem túl kedvesen, de azon nyomban már jön is felém, és végigmér. – Mert ma reggel hivatalosan is te lettél Monaco új trónörököse. – mindenre számítottam, csak éppen arra nem, hogy ezt fogja a pofámba nyomni. – Hogy micsoda? – legalább háromszor veszek mély levegőt, hogy felfogjam az imént elhangzott kijelentést. – Jól hallottad. Nem várhattam, és meg kellett neveznem az utódomat. A bátyád halott, és tudom, hogy ma történt…mégis az ország az első. – elküldeném melegebb éghajlatra, de szorult belém még egy kis tisztelet. – Én aztán nem, felejtsd el. – közlöm vele a száraz tényeket. – Dehogynem. Ez nem vita tárgya Liam. Elég sok dolgom van, de mindent meg fogunk részletesen beszélni, gyere…be akarok mutatni valakit. – nem elég, hogy még csak most érkeztem Kubából, de máris irányítanak, mint valami pincsikutyát. – Nem megyek sehová. – rontok ki az ajtón, de alig teszek pár lépést, előttem terem két ajtónálló. – Fiam…ne viselkedjél nevetségesen. – szól utánam az apám, én meg azzal a lendülettel fordulok felé. – Nem vagyok a fiad…világos, és főleg nem a trónörököse egy olyan országnak, amit nem is tekintek a hazámnak! – üvöltöm a képébe, és megindulok a szomszédos terem felé. Felrántom az ajtót, ahol egy nőt találok, és még egy fekete öltönyöst. – Faszomat… - akadok ki, és egyenesen a fürdő felé veszem az irányt, miközben összeakad a tekintetem az idegenével.
[You must be registered and logged in to see this image.]Minél mélyebbre haladunk ebben a reggeli találkozó igéretében, annál inkább hat egy társasjátéknak, amelyet bizonyára egy 5 éves játszik, akinek a szabályok és a helyes utak mit sem érnek. Általában nem megy ennyire komplikáltan egy megbeszélés, de valahol a rengeteg réteg mérgelődésem alatt igyekszem megérteni, hogy ez is hozzátartozik az előírásokhoz abban a családban, ahonnan a felkérés érkezett. Még mindig abszurdnak érzem mindezt és legalább számtalanszor megfordult már a fejemben, hogy átverés áldozata lettem vagy ha még nem teljesült be a nagy küldetés, akkor hamarosan majd az leszek. Várakozásom ideje alatt próbálok egy képzeletbeli listát összedobni azon személyek nevével, akik ennyire kegyetlen módon járnának el velem szemben és akikre emlékeztetnem kell magamat később, hogy jószívűségem jeleként viszonozzam kezdeményezésüket. Persze, akadtak páran, hiszen megvolt a magam személyisége és egyben az ezzel járó következmények is, amik kéz a kézben tették mások türelmét próbára, de nem gondolnám, hogy létezett már olyan pillanat, amikor túlléptem azt a bizonyos határt. Gondolatbeli listám élén megmásíthatatlan édesanyám neve szerepel, végig nagybetűkkel szedve. Ugyan a kapcsolatunk meglehetősen komplikált, az unalom mégis nagyobb húzóerő lenne a tetteiben, mintsem párosunk egymásnak ütköző véleményei. A második helyet talán Caelen kapná, ámbár bizonytalanul állva azon a fikcionális dobogón. Nagyszerű tervekkel, ötletekkel rendelkezik és a cégébe öli minden erejét, de ettől függetlenül megmutatkoznak a fejében leledző vakfoltok jelei, amelyek miatt kedvem támadna a falnak rohanni tehetetlenségemben. Nem utáljuk egymást - még, - de bizonyára kitudnánk váltani a másikból ahhoz hasonló késztetést, ahol keresztbe tennénk egymásnak. Összefoglalva: annyi esély van az átverésre, mint az igazságra, de mégis ennyi utazás és se füle, se farka szervezkedés után mégis a valóság felé hajlok, abban reménykedve, hogy nincs olyan a világon, aki ennyire gyűlölne. Sóhajtásomat a reménytelen várakozás tölti meg, ahogyan Mr. D-vel továbbra is egymás társaságában létezünk. Ő nem beszél, én hallgatok. Bizonyára türelmes nőnek vallanám magamat, részben maximalistának is, mégis egy pillanatra azt kívánom, hogy legalább lenne közöttünk valami bizonyos szikra az öltönyössel, hogy ne az unalom legyen az, ami igyekezne kapcsolatot létesíteni velem a várakozás közepette. A telefonomat még odakint elvették, mondván a beszélgetésünk bizalmas és nem kockáztatnák meg, hogy hangfelvétel készüljön erről. Ha lett volna időm, szívesen hozzáfűztem volna, hogy annyi értelem van köztem és a telefonom között, hogy bizonyára napok telnének el, mire megtalálnám a hangrögzítőt rajta és ha csak nem azt tervezik, hogy megszabadítanak őrült családomtól és szívjóságból örökbe fogadnak, akkor ez a veszély már a kezdetben el is hárult. Ennek hiányában viszont nincs más lehetőségem, mint ülőalkalmatosságom karfáján dobolgatni ujjaimmal és annak ritmusával elterelni figyelmemet. Tervként sem fordult meg a fejemben mire számíthatok majd az elkövetkezendőkben - ha egyszer is elérünk oda -, de egyelőre minden aggódásom mellett többnyire bizakodó is vagyok. Ez viszont abban a percben elég erős értetlenségbe fordul át, amikor egy számomra ismeretlennek ható férfi robban be az ajtón, eléggé sajátos módon kifejezve nemtetszését a körülményekkel szemben és azzal a lendülettel beviharzik egy másikon, hogy eltűnjön kíváncsi közönsége elől. Őt szorosan követi a nála idősebb, már ismerősebb vonásokkal rendelkező lehetséges beszélgetőpartnere, melynek hatására felállok az eddig kényelmet nyújtó helyemről, hogy annak rendje szerint köszöntsem őt, mielőtt megmagyarázhatná az előbb látottakat. - Engedje meg, hogy elnézést kérjek a fiam tiszteletlenségéért. Bizonyára hamarosan higgadtabb módon folytathatjuk ezt tovább. - tekintete a fürdő ajtaja felé szökken és nem is igazán értem, hogy mi lesz a következő lépése ezek után. Talán akarata ellenére is kihúzzák onnan? Mármint érdekes látvány lenne, az tény és közel sem hétköznapi. Abban az esetben valójában bántana, hogy nincs nálam a mobilom. - Ugyan, hallottam már cifrábbat is ennél. - állok lazábban a helyzethez, hogy eloszlassam a feszültség fullasztó és egyben felettünk köröző felhőjét, tekintetem viszont Mr. D-re vándorol, mintha csak ő róla beszélnék, amire persze most már a kedvenc öltönyösöm is felfigyel és ha várunk még egy kicsit, talán reagál is. Micsoda meglepetés! Bizonyára a fene nagy büszkesége nem fogadná be a hamis vádakat, de a közeledésemet felé minden lehetséges módon kivédte. - És egyébként is megértem. Nehéz időszakon mennek túl. - fűzöm még hozzá csendesebben, mielőtt átlendülhetnék arra, ami már pár perccel ezelőtt is megfordult a fejemben. - Esetleg visszajöhetek máskor, hogyha most nem alkalmas. Az én beosztásom rugalmas és nem akarnék megzavarni semmi..fontosat. - ajánlatom közben célzattal pillantok abba az irányba, ahova a fiatalúr sietett be, noha nem éppen tudom mi zajlik most, bár gondolom több, mint amennyit tőle megtudhattam és bárhogyan is nézem, egyáltalán nem visz rá a lélek a mai nap eseményei után, hogy valaki 'izéjéről' társalogjak ennél is részletesebben. - Vannak és lesznek is események, amelyekért felelősséget kell vállalnia egy idő után. Kérném még egy kis időre a türelmét. - bólintok minderre, de már nem ülök vissza a helyemre. - Ha elfogad egy tanácsot, próbáljon meg kompromisszumot kötni vele. A gyerekeknél általában beválik, ha van, ami ösztönzi őket. - mármint abból a pillanatnyi összeakadásból, amire volt lehetőségem a fiatalemberrel könnyedén lejön, hogy van némi körkülönbség közöttünk noha nem tartom őt gyereknek. Ellenben a legtöbb embernél azt tapasztaltam, hogy sokkal jobban hajlanak arra, hogy megtegyenek valamit, ha kapnak is valamit cserébe, máskülönben némelyek annyira elkényelmesednek, hogy eszükbe se jut megemelni a hátsójukat a másik kedvéért. Noha nem garancia ez a megoldásra, ennek ellenére egy biztató mosolyt ejtek az idősebb Grimaldi irányába, hogy ellensúlyozzam: ha már koloncként a nyakukon maradtam, legalább a hasznára legyek valamivel.
Kezdőlap 
