welcome to montreal!

Ana & Ben

Az elmúlt napokban igazán csak árnyéka voltam önmagamnak. Nem vidított fel a munka, a páciensek mosolya, az örömteli pillanatok egy jól levezetett szülés után, semmi. Sokszor csak forgolódtam az ágyamban, a telefont fürkésztem és azon kaptam magam, hogy a beszélgetéseinket olvasgatom újra és újra, a híváslistában görgetek és olykor megállok a nevénél. Nem tudom letagadni, hogy borzasztóan hiányzik, erről pedig sem az este megivott épp csak a pohár egynegyedéig töltött whisky, sem a gyerekek nem terelték el igazán a figyelmem.
Miért kellett megint egy gondosan elcsomagolt adag füvet találnom otthon? Miért nem értette meg, hogy legalább amíg szoptat, ne szívjon? Nem volt ilyen, sosem, legalábbis amióta ismerem, nem. Hogy előttem mit és hogy csinált, sosem érdekelt, lezárt fejezete az életének és ott is maradt nagyon sokáig. Tudom, hogy az én hibám és együtt kellene megoldanunk. De már nem először fordult elő… ahogy egyre többet gondolkozok a történteken és a saját reakciómon, minduntalan arra jutok, hogy túlságosan hagytam magam elragadtatni és meg sem vártam, hogy magyarázatot adjon. Csak fogtam a fiunkat és Emmát, majd elhoztam ide, az apám házába.
Mi van akkor, ha mégis volt egy mindent megindokoló válasza azon kívül, hogy miattam kapott rá megint? Mondjuk… véletlenül volt abban a zoknigombócban, vagy meggondolta magát és mégsem akarta elszívni. Nem nála találtam, nem rajtakaptam, egyszerűen csak pakolásztam a fiókokban. Ez normális, nem? Vagyis élünk már együtt annyi ideje, hogy ez ne legyen furcsa, hogy matatok az ő holmijai között is. Az istenért, nemrég született meg Liam, persze, hogy van közöm hozzá. Rettentően hiányzik…
Miután visszafogadott és adott egy esélyt bizonyítani, megbeszéltük, hogy mindent megosztunk egymással vagy legalábbis nem söpörjük a szőnyeg alá. Ez főképp azért vált esedékessé, mert én ilyen típus vagyok, nem hánytorgatom fel, csak elrendezem magamban, mintha minden rendben lenne és majd megoldódik minden magától. Ezt valahogy mégis elfelejtette közölni velem, hogy él a fű bódító erejével. Tudom, ettől még nem kellene teljesen kiakadnom, hisz legális és csak egyetlen egyszer értem arra haza, hogy szívja azt a büdös vackot. De az már sok volt, hogy azt feltételezhessem, megteszi most is Liam mellett.
Négy napja már, hogy csak felszínesen beszéltünk eddig, akkor is csak a gyerekek miatt. Tudom, hogy nem tarthatom itt a végtelenségig őket és nem is akarom. Mindkettőnek szüksége van az anyjára. De akárhogy próbált beszélgetést kezdeményezni, én dolgomra hivatkozva hagytam őket magukra. Rá kellett jöjjek, ez a távolságtartás nem igazán az én műfajom és sokkal jobban megvisel, mint a válásom körüli mizéria karácsony után.
Megcsörren a telefon, egyből ugrok és nyúlok érte. Talán csak abban reménykedek, hogy Ő az és valami újabb ürüggyel keres. De csak egy e-mailt kaptam. Meg sem nézem, reflexből sötétítem el a képernyőt és teszem vissza az asztalra. Még néhány dokumentum hátra van és be szeretném fejezni a begépelését. Ismét megszólal a telefon, amire bosszúsan horkantok fel. Így nem lehet dolgozni! Azonban a következő pillanatban már a jól ismert csengőhang csendül fel. Csak nála állítottam be ezt és úgy is kapok a telefon után, mintha minden tizedmásodperc számítana. Beleszólok, köszönés helyett azonban a nevem hallom. Nem szokott ennyire a dolgok közepébe vágni és tisztán érzem, hogy ideges, akkor szokott ilyen lenni a hanghordozása, amikor valami nincs rendben.
- Baj van? – térek egyből én is a tárgyra aggodalmasan. Érzem, hogy mennem kell, ha másért nem, akkor azért, hogy megbizonyosodjak afelől, nem esett baja. Pattanok fel, hallgatom, szóval tartom, felnyalábolom a gyereket, hordozóba teszem és már itt sem vagyok. Úgy pattanok be a kocsiba, hogy nem érdekel sem isten sem ember, sem a piros lámpa. Mégis ott rág az ideg, ahányszor kénytelen vagyok megállni, hogy már rég ott lehetnék. Végül begurul a kocsi a házunk előtti bejáróra és pattanok is ki. Nagy léptekben indulok el a bejárati ajtóhoz és szabályosan ránehezkedek a kilincsre, hogy nyissam és lássam, mivel kell szembesülnöm.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

to Benjamin

Nem túlzás azt mondani, hogy az együtt töltött idő alatt hozzászoktam, hogy este ér haza, vagy épp kora reggel mászik be az ágyba mellém, de első dolga mindig, hogy csókkal köszöntsön és magához húzzon, hogy ezzel csillapítsa a hiányérzetét, amit a külön töltött órák okoztak. Napok? Utoljára akkor töltöttünk külön egymástól napokat, mikor a szülés után kénytelen voltam néhány éjszakát a kórházban tölteni, vagy Ben konferencián volt. A csókok és ölelések viszont napok óta elmaradnak, Ben nem jár haza és a legrosszabb, hogy könyörtelenül magával vitte a gyerekeimet is. Emmát is, hiába nem az ő lánya. Én pedig leforrázva érkezem haza nap mint nap az üres házba. Nem mehetek a lányomért az iskolába, nem segíthetek neki házit írni, esténként is csak egy kicsit beszélhetünk. Így egyeztünk meg. Talán Ben is belátta, hogy nem szakíthatja el őket teljesen tőlem, és ha a mi kapcsolatunk meg is romlik, van egy közös fiúnk és egy lányom, aki az apjaként tekint rá. Egyik sem nélkülözhető tényező. Nekem pedig... Sosem volt szerencsém a férfiakkal és talán még sosem fájt semmi annyira, mint Ben pillantása, mikor magyarázat nélkül, némán dühöngve úgy döntött külön életet kezd, nélkülem.
A döntésének az okát persze pontosan jól tudom, de bármikor próbáltam felhozni a témát vagy éppen csak említést tenni róla, hogy lenne mit megbeszélnünk, elutasít. Ezt a kört már lejátszottuk egyszer, bár nem pont így, talán ezért is sokkal nagyobbak a mostani összezördülésünk következményei. Már nem hisz nekem, nem hisz bennem, sőt egészen biztos vagyok abban, hogy a kapcsolatunkat is elkezdte temetni. Én pedig ahelyett, hogy a vörös szemű tükörképemet nézném a fürdőszoba tükrében és bőgnék, hogy megint jól elbasztam az életemet, azt teszem, amit mindig. Dolgozom. Nem mondom, hogy nem lepődnek meg a kollégák, hogy egymás után négy napja, reggeltől estig a körmükre nézek és úgy folyik a munka, ahogy akkor is kellene, ha nem vagyok az irodában. Az már nem újdonság nekik, hogy két szót nem lehet szólni anélkül, hogy ne mennék át ingerült sárkányba és ne kellene az épület túlfelébe menekülniük. Mindenkinek vannak jobb napjai és rosszabbak. Az enyémek általában a rossz és a borzalmas skálán mozognak egy ideje.
Ez ma sincs másképp, senkinek nem okozok csalódást a kiborulásaimmal, amik inkább hasonlítanak egy hisztérikára, mint egy irodavezető-helyettes megnyilvánulásaira. Valószínűleg gyorsan felveszem a versenyt a legrosszabb főnök címért Henry-vel.
Legszívesebben ma is többször felhívnám őt, írnék neki, könyörögnék a bocsánatáért vagy csak vehemensen közölném, hogy elhozom a gyerekeimet és ebbe nem szólhat bele, de egyik sem valósul meg, ha nem vesszük figyelembe, hogy reggel írtam neki egy üzenetet, hogy mehet a tisztítóba az öltönyéért és megérkezett egy adag paksamétája a következő konferenciákról. Ez is legalább két üzenetben kellett volna átadnom, de akkor kétszer borult volna meg a napom a kimért válaszát látva. Elhidegülhet egymástól két ember ennyire? Ilyen rövid idő alatt? Mintha csak pillanatok alatt történt volna...
Olyan gyorsan, mint ahogy hazaérkezve - bár egy hatalmas házat a szeretteim nélkül aligha tudok otthonnak nevezni - megpillantom a látványt, ami teljesen kiborít. A bejárati ajtó résnyire nyitva van, amiből arra következtetek, hogy Ben már be is ugrott a dolgaiért, csak túl korán értem haza, ezért kénytelenek leszünk összefutni. Lelapogatom a szoknyámat, megigazítom a selyemblúzt magamon és igyekszem úgy tenni, mintha nem siklott volna ki az életem néhány napja.Mintha aludtam volna éjjel eleget. Vagy egyáltalán aludtam volna. Azt nem tudom megállapítani, hogy a kezem az elfogyasztott kávémennyiségtől vagy az idegességtől remeg annyira.
- Megjöttem.. - lépek be az ajtón, a cipőm sarka néhány koppanással jelzi, hogy megérkezett az előszoba talajára. Nem akarok rárontani, jobb ha tudja, hogy én is itt vagyok, bár kizártnak tartom, hogy sokáig egy légtérben szeretne tartózkodni velem. Le merem fogadni, hogy ismét menekülőre fogja. Ahogy meglát, sürgős dolga lesz. Mindegy hogy hol, csak ne ott legyen, ahol én vagyok. Válasz viszont nem érkezik. Talán nem hallotta..
- Hahó, Ben... Ha már itt vagy, beszélhetnénk... - folytatom egy kicsit hangosabban és visszafordulok, hogy becsukjam a bejárati ajtót. A furcsaság csak akkor tűnik fel, nem is fogom fel elsőre, hogy se a felhajtón, se a ház előtt nem látom az autóját parkolni. A garázsba csak nem állt be, ha néhány pillanatra beugrott a fontos leveleiért. Rossz sejtésem támad, a cipőm halk koppanásai jelzik merre indultam el a lakásban. A nappali felől hallok némi motoszkálást, de a csendet utána vágni lehet. Csak a lassuló lépteim visszhangoznak a járólapon. - Ben? - teszem fel újra a bizonytalan kérdést, de mire a nappaliba érek, hirtelen ki is fordulok onnan. Nem magamtól, hanem mert valaki olyan lendülettel taszít rajtam egyet, hogy a mozdulat közben hiába próbálok a komódba kapaszkodni, az a tartalmával együtt felborul, a rajta lévő kristálytál apró darabokra robban, én pedig nem túl kecsesen előbb beütöm a fejem a falba, aztán a szilánkok közé esek. Fogalmam sincs, hogy azután mi történik, arra sem emlékszem, hogy kiabálok-e a betörő után vagy sem. Annyi biztos, hogy sokkos állapotban értesítem a rendőröket, majd rögtön utánuk Bent is felhívom. Nem tudnám visszamondani, hogy kinek miket mondtam, mennyire borultam ki vagy fordultam magamba. Egyszerűen csak bámulok magam elé, igyekszem kikerülni a nappaliban uralkodó káosz jeleit, de néha nem sikerül és a cipőm talpa alatt ropogó szilánkok emlékeztetnek az esésre.
A rendőrök pillanatok alatt kiérnek, a helyszínelés tart, én pedig nem mehetek sehova addig, míg nem végeztek. Kérdezősködnek, hallom, ahogy többszöri megtagadás után is azon sutyorognak, hogy hívjanak-e mentőt, de leintem őket. Jól vagyok, csak a kezemet vágták meg a szilánkok egy kicsit, semmi komoly. A fejem már sokkal jobban fáj. Főleg, ha azon erőlködöm, hogy a kandallópárkányról leesett közös fotónk törött üvegén keresztül vegyem ki Ben vonásait, Emma boldog mosolyát.. Liam arcánál annyira töredezett az üveg, hogy nem is látszik, milyen békésen alszik a karjaimban. Hüvelykujjamal simítok végig a repedésen, aztán visszahelyezem a képet az eredeti helyére, mintha minden rendben volna és nem éppen most dúlta volna fel valaki az életünket. De Ben, belépve a házba, a rendőrök és a biztosító emberei közé, azonnal láthatja, hogy semmi sincs rendben.

⇞⇟

Tárgy: Re: It's all right - Ana & Ben Pént. 16 Aug. 2019, 07:38

Ana & Ben

Régen nem voltam ennyire hirtelen, mint amit az elmúlt napokban sikerült tanúsítanom. Nem tudok elmenni nap mint nap amellett, hogy ezt újra és újra meggondoljam, megbánjam, majd meggyőzzem magam arról, hogy így a helyes. Gyűlölöm, hogy tele vagyok kétségekkel és ez már nagyon régóta rág szét belülről. Miben lehetnék biztosabb, mint abban, hogy most kivételesen jól alakultak a dolgaim? Hogy kiszakadtam egy megfáradt házasságból, hogy újra boldog vagyok és megszületett a fiam, családom van, ahogy szerettem volna. De nem, én megint önző vagyok és megint hibát hibára halmozok. Pedig csak annyit kértem tőle, hogy tüntesse el az életünkből azt a vackot.
Tudom, hogy nem vagyok az a fajta férfi, aki Ana minden képzeletét felülmúlja. Lehetnék határozottabb, karakánabb, jobban kiállhatnék a családomért. Tudom, hogy néha tudunk olyan lábbal kelni, hogy lazán megreggelizhetne engem, de talán ezért működünk ennyire jól együtt. Ő határozott, tudja mit akar, az utolsó porcikájáig vonzó és karizmatikus nő, én pedig kiellensúlyozom őt, amikor szükséges. Sosem a pénzben mértük a kapcsolatunkat, mi több már adta ki az utam ahhoz, hogy ezt el is higgyem.
Kétségtelen, hogy még nem billentem teljesen helyre. Amikor Sammel kimondtuk a válást, valamit akkor lezártunk, de a tények tények maradtak és én nem zártam le magamban sosem, hogy előtte mennyire kegyetlenül visszaéltem a helyzetemmel és Ana jóindulatával. Bántottam mindkettőt és noha ennek már több, mint egy éve, az én tudatomba olykor visszasettenkedett a tudat, hogy nem vagyok jó ember.
Most is kétségek gyötörnek. Elég a gyerekekre pillantanom ahhoz, hogy tudjam, valami nagy hibát követek el. Nem szakíthatom ennyire el őket tőle, hiányzik nekik, de olykor nekem is csak egy hajszálon múlik, hogy sutba dobjam az elhatározásom és visszarohanjak hozzá.
Az élet kínálja fel tálcán a megoldást, hogy mégse tűnjek úgy, mint aki igazából azt sem tudja, mit akar. Ha állandóan bizonytalan vagyok magamban, akkor mit gondol, hogy viszonyulok a kapcsolatunkhoz, a szerelmemhez, vagy úgy általában mindenhez?
Elég csak meghallanom a telefonban a hangját, mielőtt bármit is mondana, hogy tudjam, komoly a baj. Ő nem szokott csak úgy kiborulni, nem jellemző rá a pontatlanság, a kétségbeesettség. Ha valakit, hát őt el tudom képzelni, hogy gyerekkel a kezében még a lángokat is eloltaná, ha arra kerülne a sor, majd magabiztosan megállapítaná, hogy megoldotta, minden teljesen rendben. Most mégis egy megtört, felzaklatott nőt hallok, aki alig érthetően próbálja elmagyarázni, hogy siessek, amint tudok, ott vannak már a rendőrök és... rendőrök? Olykor idegesen kérdezek vissza, amire nem mindig kapok egyértelmű választ. Liamet gyorsan a kocsiba pakolom hordozóstul és elindulok. Nem vesztegethetek el egy percet sem, ha ennyire szüksége van rám, márpedig most úgy érzem, hogy helyt kell állnom és nem az igazamat hajtogatnom.
Habozás nélkül dobok félre minden elvet és úgy pattanok ki a kocsiból, hogy még az ajtó is megfeszül. Kint rendőrök nézelődnek, nem tudom nem őket figyelni, miközben kiemelem a hordozót és gyors léptekkel elindulok befelé. Nem messze a bejárattól rakom le a földre a hordozót, amikor megpillantom őt. Csak kétszer láttam ennyire feldúlt állapotban, amikor kérlelt, hogy hagyjam el a feleségem, majd amikor én magam mentem el hozzá, hogy fogadjon vissza. Mindkét alkalommal én magam borítottam ki és bizonytalanítottam el önmagában, most pedig ugyanez az érzés kerülget. Ha itthon lettem volna, ha nem egyedül lenne, most nem törtek volna be. Semmi sincs a helyén, elég egy pillantást vetnem az összképre, hogy lássam, mindent megforgatott. Nem így hagytam itt ezt a helyet.
De nem ez az elsődleges, úgy sietek oda hozzá, ahogy megpillantom, mintha életmentő műtétre várnának. Szorosan ölelem őt magamhoz és igazából rádöbbenek arra, hogy nekem is legalább annyira szükségem van rá, mint fordítva. Csak remélni merem, hogy nem odáztam el végleg valamit. De nem jönnek a szavak egy ideig, a torkomra forr minden, miközben alaposabban szemügyre veszem, hogy mekkora a káosz itthon. Feldúlták az otthonunkat, ha ez többé nem biztonságos, akkor mi?
- Minden rendben lesz. - nyugtatom őt, de egyben magam is. Minden rendben lesz, ugye? Megoldjuk, mint eddig minden mást is, mert így kell történnie. Nem tudok azonban elmenni amellett, hogy megsebesült. Eltávolodok tőle legalább annyira, hogy szemügyre vehessem a karcolásait főleg a tenyerén.
- Ülj le, ellátom a vágásokat. - automatikusan a karjára simítok, gyengéden szorítom meg és húzom a kanapé felé, ahová leültetem. Többet élt már meg ez a bútordarab, mint azt valaha is gondolhattam volna. De most nem ez számít, most elő kell keresnem az elsősegély dobozkát. A kezem egy pillanatra megremeg az idegességtől, miközben próbálom magam nyugtatni, terelem a figyelmem a tényekről azzal, hogy azt az átkozott dobozt előkeressem. De kivételesen azt érintetlenül hagyták. Rutinszerűen pattintom fel, letérdelek vele szemben és elkezdem ellátni a karcolásokat. Szerencsére nem súlyos, de talán ad egy kis időt arra, hogy lenyugodjak. Csak koncentrálj!
- Én csak... sajnálom, hogy magadra hagytalak. - szakad ki belőlem a maró bűntudat. Nem tudok csak úgy átlendülni a tényen, hogy ez is részben az én hibám. Nem tudom azt mondani, hogy ehhez az egészhez semmi közöm és minden a betörő hibája. Nem tudok elmozdulni mellőle, noha szívem szerint hoznék neki egy pohár vizet. Lehet inkább nekem van rá jobban szükségem, miközben érzem, hogy az arcomból kiszökik a vér. Milyen jó, hogy Liam a nap nagy részét átalussza.
- Kérsz vizet? Hozok... - mondom tétován, de elég csak rá pillantanom, hogy meggondoljam magam és inkább letelepedjek mellé.
- Szerelünk be kamerát, meg amit csak szükséges. Itt maradok, rendben?

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit

Tárgy: Re: It's all right - Ana & Ben Kedd 19 Nov. 2019, 21:53

to Benjamin

Olyan hirtelen történt minden, hogy felfogni sincs erőm és energiám. Úgy érzem, mintha nem lennék önmagam és ehhez most köze sincs annak a ténynek, hogy Ben és a gyerekek napok óta máshol éjszakáznak. A hiányuk is pokoli perceket, okoz, mint minden anya, én is bármit megtennék azért, hogy legalább lássam őket, de Ben fenyegetése épp elég motiváló erő ahhoz, hogy mégis távol maradjak tőlük. Hiszen Emmát nem vehetné el, ha gonosz akarnék lenni, azt mondanám, hogy semmi köze a lányomhoz, akit végig sajátjaként szeretett. Ha ő megteheti velem, hogy sem sem hallgat, csak elzárkózik és a saját igazát hajtogatja, én is megtehetném, hogy fájdalmat okozok neki ezzel.
De azzal sem lennék előrébb, ha a lányomat kizsarolnám tőle, ezt jól tudom. A fenyegetése pedig nem csak ijesztgetés. Tudom, hogy ha okot adnék neki rá a viselkedésemmel, akkor szemrebbenés nélkül lépné meg a dolgot és venné el tőlem azokat, akiket a legjobban szeretek. Nem azért, mert nekem rosszat akar, hanem mert nekik jót. Vagy legalábbis azt, ami szerinte jó. Pedig nálam senki sem szereti őket jobban.
A szilánkok között botorkálva viszont semmi más nem jár a fejemben, mint a hála. Hálás vagyok. Hirtelen minden fájdalmam és az elmúlt napok kínzó magánya ellenére is megkönnyebbülök, mert egyedül vagyok. Mert egyedül voltam, amikor ez az egész történt. Már tudom, hogy Ben nincs itt, talán napok óta nem is járt erre. A tény viszont, hogy sem őt, sem a gyerekeket nem láttam, most ahelyett, hogy rontana, sokat javít a helyzetemen. A rendőrök kérdéseire még így sem tudok adekvát válaszokat adni, talán a pillanatnyi sokk hozománya, hogy az időérzékemet is elveszítem és csupán apró mosolyt tudok produkálni olykor, ha arra gondolok, hogy a romokban heverő életem első és talán egyben utolsó pozitívuma következett be ma délután. Ők nem sérültek meg.
Hirtelen még arra sem emlékszem, hogy mikor hívtam fel Bent vagy hogy egyáltalán beszéltünk és ha igen, mégis mi hangozhatott el, hogy ilyen zaklatottan toppan be a felforgatott nappalinkba. Eddig hiába próbálták rám erőltetni a helyszínre érkező rendőrök, hogy üljek le és próbáljak meg megnyugodni vagy legalább ne járkáljak fel s alá, mert nem tudnak a saját dolgukra koncentrálni, ha azon kell aggódniuk, hogy mikor támad kezdem összeesni. Most viszont magamtól torpanok meg, végigmérem az alakját, de mire megszólalnék már előttem van és úgy húz magához, mintha semmi más nem lenne fontos, pedig tudjuk, hogy ez hazugság. Minden esetre nem bontakozom ki az öleléséből, azt hiszem nem is lenne hozzá lelki erőm, hogy most eltoljam magamtól. Egy rövid pillanatig újra azt érzem, hogy fontos vagyok neki, hogy az inge alatt hevesen dobog a szíve, idegesen szívja be a levegőt, a hangjából valódi aggodalom árad, mégis próbál biztos pontként megnyugtatni.
De már mégis hogyan lenne minden rendben? Semmi sincs rendben. Egyáltalán nincs rendben, hogy napok óta néhány hűvös hangvételű üzenetnél többre nem méltat, hogy nem mehetek el az iskolába a saját lányomért, nem altathatom a fiamat és a szerelmem úgy néz rám, mintha gyilkosságot követtem volna el. Ennek tetejébe pedig még az otthonunkat is feldúlták. Körbe kellett volna néznem, hogy meg tudjam mondani a hatóság embereinek, hogy mi hiányzik, de eddig csak a nappali világos parkettáját koptattam, ami miatt annyit veszekedtünk Bennek, mert ragaszkodott a saját elképzeléseihez. Most olyan rég elfeledett pillanatnak tűnik, pedig mindez alig egy éve történt, talán még annyi sem telt el. Mégis minden más.
Engedelmesen hagyom, hogy a kanapé felé tereljen, nem érek semmihez, nehogy a világos kárpiton nem kívánatos vérfoltot hagyjak.
- Jól vagyok - próbálom összeszedni magam, mielőtt még az orvos énje előmászna és kitalálná, hogy mégiscsak szükségem lenne arra a mentőre meg a kórházi ellátásra. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy erős maradjak, de erre valóban szükségem van némi erőlködésre.
- Miért sajnálod? - bukik ki belőlem a kérdés, át sem gondolom igazán, máris a kínos részhez érünk. Teljesen elhatárolódott tőlem, nem volt kíváncsi rám, abban sem voltam biztos, hogy van-e még közös jövőnk, hiszen eddig sosem viselkedett így. Most pedig itt van, mert megsérültem? Sajnálatból? Hiszen ő maga mondta.. Behunyt szemmel igyekszem túllépni a tényeken, míg ő szorgalmasan és hivatásához méltóan fertőtleníti a sebeimet. Nem túl mélyek, nem túl komolyak. Legszívesebben azt is megkérdezném, miért van most itt, szigorúan azután, hogy Liamet magamhoz öleltem, de nem teszem. Számomra - ezek szerint még mindig - teljesen természetes volt, hogy ő az első, akit értesítek, ha valami gond van. Nem csak azért, mert a ház közös tulajdon, hanem mert ő az a személy, akivel képes lettem volna összekötni az életemet, ha úgy adódik. De már másképp állnak köztünk a dolgok. Míg ő menekül a konyha irányába, hogy vizet hozzon, én a fiamban gyönyörködöm, de bármennyire is fáj, egyetlen ujjal sem érek hozzá. Meg kellene kérdeznem őt, de talán még mindig túlságosan zaklatott vagyok ahhoz, hogy remegés nélkül emeljem ki a hordozóból. Egyébként is alszik, édesen, ahogy mindig.
- Jól vagyok... - ismétlem meg magam kicsit erőszakosabban, mikor visszajön a vízzel, de ebben már egész más dolgok is megbújnak, amiket nem akarok hangosan is kimondani az idegenek előtt. Jól vagyok, nem kell a segítsége, nem kell a szánalma, sem az aggodalma. Nem kell itt maradnia csak azért, mert félnék, hogy melyik sarokból támadhat rám valaki, hogy ezúttal hogy játsszák ki a riasztót.. Vagy ha valami történik, akkor ezután ezt kapom? Csak akkor fogom érdekelni, ha megsérültem? Remek kilátások.

⇞⇟

Tárgy: Re: It's all right - Ana & Ben Szer. 20 Nov. 2019, 11:03

Anaïs & Benjamin & Giselle

Nem nagyon emlékszem már, mikor volt utoljára egy olyan napom, amire azt mondhatnám, hogy nyugodtan zajlott bármiféle érdekes zűr nélkül. Az ember azt hihetné, hogy a ranglétrán való felfelé haladás azt jelenti, hogy egyre kevésbé kell megszakadnia és szétszakadnia, pedig ez épp fordítva van. Amíg, csak egy egyszerű közlekedési rendőr vagy, úgymond zöldfülű, a feljebbvalóid azért csesztetnek, ha nem osztogatsz elég büntetést, hiszen tudja mindenki, hogy úgyis mindig van miért.
Aztán, ha már előrébb lépsz és netán helyszínelő leszel, akkor meg reggeltől estig csöröghet a telefonod egy esetleges baleset miatt, amiből van bőven, mert az emberek vagy kapkodnak és amiatt törik össze egymást, vagy szimplán idióták, nem beszélve az erőszakos esetekről és a látványról, ami mindezeknél fogadhat. Hiszen, valami fura oknál fogva sokkal ritkább, hogy valakihez azért hívnak rendőrt, mert nem látták napok óta majd kiderül, hogy az idős illető csak szépen elaludt. Mindezen dolgokat fel kell dolgozni, az ember pedig áhítja, hogy feljebb kerülhessen, hogy ne kelljen ilyesmit látnia és éjjelente ezekkel álmodnia, de amikor elvégez egy továbbképzést és nyomozóvá válik, rá kell döbbennie, hogy hiába került fentebb azon a létrán, a helyzet csak rosszabb lett. Nem azt mondom, hogy nem szeretem a munkámat, mert imádom. Ez volt már gyerekként az álmom, hogy elkaphassam a rosszfiúkat, de vannak napok, amikor azt kívánom, bár egy irodában ücsörögnék inkább és más miatt sem kellene aggódnom, mint a határidők. Nem azon, hogy családtagok várnak arra, hogy megtaláljam végre a rokonuk gyilkosát, aki elég alapos volt ahhoz, hogy durván megnehezítse a dolgomat.
Amikor ma hívást kapok, valamennyire megkönnyebbülök, amikor megemlítik, hogy betörés történt és nem folytatódik úgy a mondat, hogy "az áldozat", mert ezek szerint nem halt meg senki. Ritka az az eset, amikor egy betörés halállal végződik, mert a rablók elég rafináltak ahhoz, hogy olyan időpontot válasszanak, amikor nincs otthon senki és nagyon nagy véletlen kell ahhoz, hogy valaki épp aznap valami véletlen folytán hazamenjen. Ha pedig haláleset van egy betörésen, a legfontosabb dolgunk ellenőrizni, hogy valóban egy balul elsült betörésről van-e szó, vagy inkább csak egy annak álcázott személyre szóló támadás.
Amikor megérkezek a helyszínre az első dolgom a zárat alaposabban szemügyre venni, melyet a kollégák még épp pamacsolgatnak ujjlenyomatot keresve, mert szemmel látható, hogy fel lett törve. Mindezek után alaposan körbe járatva pillantásomat a lakásom beljebb sétálok, igyekszem gondosan kikerülni a már megjelölt nyomokat és az üvegdarabokat is, miközben Swanson százados felé haladok.
-Jó napot Chevalier nyomozó. -köszönt, mire én is hasonlóan üdvözlöm, végül kíváncsian rápillantok. Örülnék, ha a lényegre térne de remélem anélkül is megteszi, hogy kérném.-Az itt lakó hölgy, Anaïs Morin zavarta meg a betörő, akit az aztán fellökött és elmenekült. Még nem tudtuk kikérdezni, mert sokkos állapotban van. Ott ül a kanapén. - biccent is az említett nő felé, mire csak bólintok egyet és elindulok a párhoz, mert gyanítom, a férje próbálja épp nyugtatgatni szerencsétlent. Nem is vagyok oda az ilyen percekért, amikor a lehető legtöbb infót ki kell csikarnom valaki olyanból, aki most élt át valami borzalmasat de, ha meg akarjuk tudni, hogy mi és miért történt, muszáj ezt tennem.
-Miss Morin? Avagy Mrs... -sandítok a férfira tanácstalanul, bár a megszólítás most lényegtelen. -Chevalier nyomozó vagyok, én fogok utána járni, hogy mi történt, de ehhez szükségem lenne pár információra. Mit gondol, tud most válaszolni a kérdéseimre?- kérdezem óvatosan, mert nem akarok se durva se tolakodó lenni, hiszen azzal nem megyünk semmire, de azért jó lenne, ha pár dologban már most tudna segíteni. -Van itt egy mentő, ha gondolja ellátják a sebeit. -pillantok közben a vérző kezére, amit idő közben a férfi már elkezdett megtisztítani és bekötözni. -De látom, jó kezekben van. -mosolyodok el gyengéden, próbálok barátságos lenni inkább, mint erőszakos, hátha sikerül megnyugodnia és mondani valami hasznosat.

Tárgy: Re: It's all right - Ana & Ben Szer. 01 Jan. 2020, 11:03

Ana & Giselle

Az ember csak elképzelni tudja azt, hogy krízishelyzetben, amikor élesben történnek vele események, miképp is fog reagálni. Vélhetőleg a legtöbben rávágnák, hát ez neki menne, ő biztosan higgadt fejjel tudna gondolkozni és a megfelelő módon cselekedni. De vajon így van ez? Akkor is így van, ha az ember rutinos és nap mint nap szembesülhet életmentő műtétekkel, ahol bizony azonnal kell dönteni, ahol minden perc számít, minden verítékkel egy komoly döntést hozunk és veszünk egy nagy levegőt, ha sikerül. Mondhatni megvan a napi rutinom ahhoz, hogy éles helyzetben, ha baj van tudjak cselekedni, gyakorlatilag azonban egészen másról szól a fáma.
Magamat nyugtatom, hogy minden rendben, miközben próbálom a figyelmemet lekötni cselekvéssel. Jobban lekötnek Ana sebei, mint amennyire valójában szüksége van arra az ellátásra, sokkal idegesebben és görcsösebben teszem a dolgom. Mintha csak nem akarnék szembesülni a ténnyel, hogy ez velünk történt meg, minket raboltak ki és ami még jobban nehezedik a vállaimra alattomos teherként, hogy megfordul a fejemben, egészen másképp is alakulhat, ha itthon vagyok. Mi van, ha meg tudom akadályozni a rablót, mi van, ha nem benne tesz kárt, hanem bennem. Úgy érzem, hogy cserben hagytam Őt, a családomat, az egyetlen nőt, akit tényleg szeretek és akire ha jogosan is haragudtam, de kissé talán elhamarkodottan hoztam döntéseket. Most úgy érzem, hogy ez egy jel, egy büntetés, amiért így tettem. Rá pillantva pedig csak elfog a bizonytalanság, tudna ő bízni így bennem?
- Nem vagy jól. - makacskodok szinte azonnal a kijelentésére reagálva. Csak had végezzem el, oké? A többi majd csak utána jön, az a lényeg, hogy ő jobban legyen, mert akarom, hogy jobban legyen, mert kikészít a tudat, hogy valami nagyon nagy rossz történt velünk ma.
- Mert... én is itt lehettem volna. - a szemeibe nézek hosszasan, aggódó tekintettel, miközben két kezem közé fogom az övét. Igen, én is lehettem volna a helyében, vagy megvédhettem volna, vagy tehettem volna bármit, amitől másképp alakult volna ez az egész. Már nyitnám a szám, hogy folytassam, amikor a nyomozónő odalép hozzánk. Elengedem Ana kezét, hátrébb lépek egy pillanatra. Természetesen én is bemutatkozok neki, ahogy arra sor kerülne, de elsősorban a kérdések nem engem illetnek. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy Ana olyan állapotban lenne, hogy....
- Menni fog, kicsim? - látom rajta, hogy még nincs igazán a helyzet magaslatán, de talán ő jobban érzi, hogy mit tud most tenni és mit nem. Megsimítom a karját, tudja, ha kell, itt vagyok. Majd ismét a nyomozóra pillantok.
- Orvos vagyok, de ha további ellátásra lenne szüksége, akkor élnénk vele. Én sajnos már semmit nem láttam. Talán szerencse a helyzetben, hogy a fiunk épp velem volt, amikor a betörés történt.

■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit