welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
52
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Szer. 12 Dec. 2018, 20:03
Résztvevők: Matthew Davenport és Corinne Rousseau
Helyszín: Rendelő, konzultáció
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
52
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Szer. 12 Dec. 2018, 20:06

◊ Corinne and Matt
Are you a plastic surgeon?!◊ ◊ ◊


Én nem nagyon értettem ezt a dolgot, hogy mit jelent valakinek a barátság szó, mindenesetre nekem az exem volt az egyetlen bizalmasom, és néha Lunával is váltottam néhány e-mailt, de az szokatlanul hatott rám, ha valaki ennyire a szívébe fogadott, mennyi nap után, kettő? Penelope az egyik pszichológus a munkahelyemen, akit már régebbről ismertem, de csak azért, mert Noah egyik egyetemi társa volt, és előfordult, hogy együtt buliztunk még az őskorban, de ettől még nem tartottam számon a barátaim listáján. Penny aztán túlmutatott a szerény személyiségen, és harsányabban viselkedett, mint anno én a fiatalságom delelőjén. A kezdés előtt segített nekem a hiányzó papírok beszerzésében, megsürgette a kezdési napomat is, így minimum ezért hálás voltam neki, és nem mondtam élből nemet arra a felkérésre, hogy kísérjem el a nászajándéka helyszínére. A kedves vőlegény mindenáron boldoggá akarta tenni leendő aráját, és egy nem hétköznapi meglepetéssel állt elő. A menyegző a jövő év elején lesz, ami annyit tesz, hogy Penny már az új cicikkel fog oltár elé állni. Hölgyeim, és uraim…azt hittem lefordulok a székről, amikor ezt közölte velem. Noah jót mosolygott a tényeken, de biztatott rá, hogy minél több időt töltsek vele, mert a csaj egy energiabomba, és jó hatással lesz rám az idegen országban. Osztottam is a volt férjem elképzelését, de bizonyos határokon belül. Nagyon is tisztában volt vele, hogy mennyire irtózom a plasztika ezen ágától, meg úgy az egész orvoslástól. A tizenkét évvel ezelőtti balesetem mély nyomot hagyott bennem, sokáig beszélni sem akartam a témáról, a kezelésekről, és a műtétekről sem. Élő próbababa lettem, simán felvághattak…csúnyának láttam magamat. Ezt el is panaszoltam tegnap este két csoki között Noah-nak, de azt mondta, ha sosem merek szembenézni a félelmeimmel, akkor a pánikrohamok sem fognak elmúlni. Bíztam benne, ezért mondtam igent a találkára. A kocsim fényezésére nem mondtam igent, meg is látszódott rajta az ütközés bizonyítéka, de mással nem járhattam, és Penny nem tudott vezetni. Oltári szövegű, de komolyan nem képes jogosítványt szerezni? Pszichológus, aki nap, mint nap papol az elfogadásról, a fejlődés lehetőségéről, de ő maga nem űzi. Mindenesetre ezt magamban tartottam, és a reggeli szeánszom után indultam neki a napnak.
A kocsiban ülünk, rá vagyok feszülve a kormányra, többször tekintek ki a szélvédőn, mint kellene, de a mellettem ülő szőkeség megállás nélkül csacsog.
- Jaj, Cory…annyira örülök, hogy ezt bevállaltad velem. Ma fogom megbeszélni Dr. Websterrel a műtét részleteit, berajzolja, hogy hol fog felvágni, és még az implantátumot is kiválasztom. Adam nagyon beijedt, de támogat. Nem akartam magammal rángatni, és Noah meg túl messze van, nemde? – csap pajkosan a combomra, mire gyilkos tekintettel merednék vissza rá, de éppenséggel az köt le, hogy egy normális parkolóhelyet találjak ebben a nyamvadt utcában. Nem lehetett volna máshol a rendelő? A parkolás sosem ment, és a tegnapi ütközés óta valahogyan bennem van a félsz. Matt nem akarta engedni, hogy kárpótoljam, és még a fekete szerszámos ládája is átkerült hozzánk. A listám bővült, és egy picit szemétnek éreztem magam. Az anyukája egy arany nő, komolyan megkedveltem, a felesleges információ csepegtetése ellenére is. Szerette a fiát, ez lerítt róla, és mindenáron ki akarta házasítani, csak kár, hogy még papíron az volt az úriember.
- Igen, elég messze van, de megígérte nekem, hogy heteken belül ellátogat ide, úgyhogy akkor mindenképpen összehozhatunk valamit négyesben. – negédesen kapcsolok rükvercbe, és tolatok be két autó közé.
- Ide csak milliomosok járnak? – tekint ki a mellettünk álló Audira. Gyönyörű példány, ha sok pénzem lenne, biztosan olyasmit vettem volna, de a Volvommal is beérem. Leállítom az autót, és összeszedelődzködve megyünk be a recepcióra, ahol maga Miss Tökély vár ránk.
- Üdv nálunk…maga biztosan Ms. Sanchez lesz. – pillant a gépbe, én meg csak hülyén állok ott egyik lábamról a másikra egyensúlyozva, miközben Penny egyezteti az adatokat, és a váróteremig nem kalauzolnak el bennünket. A székeken is látszik, hogy az ember fia, vagy lánya nem egy fillért hagy itt. Egykoron rám is rengeteg pénzt ment el, de anyáék megtehették, hogy a legjobbakat fogadták fel mellém. Lehuppanok az egyik székre, de óvatosan eresztem rá a fenekemet. A push up farmer, meg a fekete garbó nem éppen itteni viselet, és kicsit feszengek, hogy alul öltöztem a találkozót, pedig csak kísérő vagyok. Penelope tátott szájjal ül le mellém, és halkan mer megszólalni, nehogy megzavarjuk a többi beteget.
- A legjobb kezek alá fogok befeküdni. – nem mondok semmit, csak egy mosollyal felelek, és hamarosan elhangzik a neve is. Az asszisztens mutatja befelé az utat, már kiszúrok egy újságot is, amivel elütöm az időt, de Penny mutatja, hogy kövessem. Az első sokk itt ér, mert ez nem volt benne a tervben, de nem ellenkezem. A tenyerem izzad, miközben bemegyünk a rendelőbe. A háttérbe húzódva szemlélődök körbe, de a doki közvetlensége elsodor mindent.
- Isten hozta Önöket. Foglaljanak helyet. – mutat az asztala felé, és ki is húzza előttünk egyesével. Megcsap a parfümje illata, egészen kellemes lenne, de nekem kicsit sok.
- Miss Sanchez, már nagyon vártam, hogy ne csak e-mailen, vagy telefonon halljam. A kockázatokat már leírtam, de úgy tűnt, hogy hajthatatlan, és a leendő férje is alátámasztotta, hogy ez a szíve leghőbb vágya, én pedig azért vagyok itt, hogy teljesítsem ezt. – kacsint ránk, nekem meg a gyomrom émelygésbe kezd. Az ölemre összpontosítok, kizárom a külvilágot is a következő percekben, amíg átbeszélik az alapokat. Úgy csevegnek, mint két régi ismerős, és nem úgy, mint egy orvos és beteg viszonyba beleférne. A végén fel kell állnia a barátnőmnek, és nekiállni vetkőzni, ennyi pont elég, hogy a vállamon suhanjon végig a doktor úr keze, és a hajamba túrjon bele észrevétlen.
- Maga nem akar változtatni magán? – érdeklődik nyíltan, és már a nyelvemen lenne a válasz, de az ajtó kinyílik.
- Karen…lennél szíves szólni Mattnek, hogy jöjjön át konzultálni egy mellplasztikához? – az intés következtében az ajkaimra forr a válasz, és a tekintetemmel Pennyt keresem, de az újabb érkező láttán totál ledöbbenek. A pillantásunk abban a minutumban találkozik, hogy a másik orvos hangosan bemutatja.
- Hadd mutassam be a kollégámat Matthew Davenportot. Ő, ugyan nem ezen az ágon tevékenykedik, ő amolyan Istenség, aki helyrehozza a hibákat, ugye? – én ültömben is lefehéredek, és csak tátogok. Émilie mondata, a tény, hogy van egy plasztikai sebész az utcában, de pont annak kell a kocsijába mennem, és pont ő a szomszédom?!


szószám: 1020 Üzenet:   hearts  

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
38
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal | Kanada
Foglalkozás :
plasztikai sebész
Play by :
Milo Ventimiglia

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Szomb. 15 Dec. 2018, 21:59
not again, missy



- Ja! Sikerült neki összehozni még egy y kromoszómát - morogtam bele a telefonba, miután a fülem és a vállam közé szorítottam azt. A nejem mindig is kislányt akart volna, és Jerry sem volt képes odapakolni még egy kibaszott x kromoszómát sem. Kedveltem a pacákot, de tökön szúrtam volna magam, ha ő meg tudta volna azt adni Carlanak, amire az exem mindig is vágyott, még ha Ezra a boldogságunk is volt. És ez a gyerek is az lesz nekik. A tizennyolcadik héten készült  ultrahang felvételt bámultam a képernyőn és próbáltam arra rájönni, hogy mi a picsáért kapom én ezt meg. Jó, tudom, hogy azt akarja Carla, hogy a gyerekhez is legyen közöm és nagyon promótálja a keresztszülőséget, de aranyom, ahhoz válj is el előbb.
- Még mindig nem vágom, mi a faszért kell nekem is látnom egy ekkora gigantikus farkat. Az apjától örökölte? - szólt bele a telefonba az öcsém - természetesen tovább küldtem neki is a képeket, mire megvontam a vállam. De jó, hogy még ezt is látja. Csodás ez a genetika és az öröklődés. Jerry is ló farokkal rendelkezik? Nem mintha érdekelne, de azért nem vágytam arra, hogy Carla majd megjelenjen Websternél egy vagina-plasztikán. A gondolatra még a hideg is levert, és már nyomtam is rá a kurzorral az ablak x-ére, hogy eltüntessem azt a lófaszt a szemem elől is.
- Majd beprotezsállak magam helyett, hadd tölts velük elegendő időt. Ameddig nem írja alá a papírokat, nem tudok vele és a helyzettel mit kezdeni - toltam arrébb hatvanadjára az előttem lévő aktát. Martha Spencer neve állt az előlapon, akihez most nagyon nem volt kedvem. Az ötvenes évei elején járó puma volt oltári lábakkal és még mindig markolni való mellekkel. A gond csak az volt, hogy több műanyag volt benne, mint a PET palackokban. Most épp kitalálta, hogy redukáltatni akarta a melleit, szerencsére megkaptam az anyagát. Csak tudnám, miért kevert már megint össze minket Karen. Valószínűleg már megint elvette az eszét Bobby, amiről ma nem akartam tudni. Arról sem. Kurva jó induló lehetnék ma is a seggfej versenyen.
- Eddig sem volt a kedvencem az a nő, szóval hagyj ki ebből engem. Elég nekem Rachel. Képzeld, felhozta a gyerek témát szex közben, nekem meg hirtelen elkezdett fájni a fejem. Komolyan működik. Szegény, azt se tudta, hogy mit csináljon, kaptam tőle csokit is, vágod? - nevetett fel, amire azért nekem is sikerült elvigyorodnom. Végre anyám nem csak nálam tesz majd meg mindent, hogy új feleséget, a jövő nemzedékének anyját keresi minden jött ment nőben. Tegnap azt hittem, leszakad a pofám, amikor az új szomszéd előtt kezdett bele a kerítőnő szerepébe. Majd rásózom az öcsémre anyámat. Basztassa most őt is egy kicsit. A kopogtatás után Karen bújt be félig az ajtón.
- John kéret téged. Épp vetkőznek nála, de szüksége van rád is - szolid mosolya mögött ott rejtőzik az is, hogy igazán ő is bevállalt volna már ilyen konzultációkat. Legalább annyira, hogy szemtanúja legyen ezeknek. Az asszisztens egy bólintást kapott.
- Beszélünk majd, mennem kell. Majd ne hányd el magad, ha megérzed a gyereket körüllengő szarszagot - majdnem elröhögtem magam, de a vonal túloldaláról érkező namenjabüdöspicsába kifejezésre ténylegesen is. A telefont, miután kinyomtam, belecsúsztattam a nadrágzsebembe, felmarkoltam az aktát és a könyékig feltűrt fehér ingemben tizenöt másodperc alatt már a másik ajtón is túljutva mértem fel a terepet. Egy vetkőző nő, akire John megint úgy nézett, mintha Vénuszt szülte volna meg az a kibaszott kagyló, és valahol a háttérben ott ült egy kis barna, aki (na ne basszál ki velem) a tegnap megismert szomszédom volt.
Először természetesen nem hozzá indultam, hanem a potenciális pácienshez, akinek már akkor sikerült kezet nyújtanom, amikor melltartóban feszített.
- Üdv. Dr Matthew Davenport - mutatkoztam be egy szívélyes, de nem a melleinek szóló mosollyal Pennynek, John szavaira pedig csak biccentettem. Közöm nem volt ezekhez a típusú műtétekhez. - Corinnet már ismerem, ott.. a távolban. Mint kiderült, a szomszédom, szia - kacsintottam az említett felé, és nem, nem fogom megemlíteni a kocsimat. Az éjjel történt sms-ezést sem. - Meglett a láda? Szuper minden? - érdeklődtem Corytól gyorsan, és ha titkolni is akarta, akkor elég szarul csinálta. Úgy befeszült, mintha épp kínozták volna. Csak akkor fordultam John felé, ha Corinne válaszolt a kérdéseimre, és nem, nem sürgettem őt ma sem.
- Figyelj, Karen hozzám dobta be Mrs Spencer kórlapját. Semmi közöm nincs a kórtörténetéhez, a műtéteihez. Megtennéd, hogy ránézel, mit szeretne? Átdobom majd e-mailben a követeléseit. De azt hiszem, hogy most már nincs szüksége a DD-re, elég neki csak a C kosaras. Vagy valami ilyesmiről írt abban a novella terjedelmű levélben - dobtam le puffanás nélkül az asztalára az aktát, mire Webster hosszan időzött el a nevet nézve, amire csak rábólintott. Szuper. Egy gonddal kevesebb.
- Miért kellek ide, hozzátok? - néztem a két nőre, a nem levetkőzöttre inkább. John magyarázni kezdett, hogy mit és hogyan akart Miss Sanchez, mire úgy helyezkedtem el az asztalnak dőlve a seggemmel, hogy szemmel tarthassak mindenkit. Corinnet is. Nem úgy tűnt tegnap, mint aki elégedetlen lenne önmagával. Sámlit meg csak nem varrhattunk a talpára, nem igaz? Még kisebbnek tűnt, mint ahogy megismertem. Szinte eltűnt a kanapé párnái között.
- ... gondolsz, mekkora lenne ideális? - ha beszélt is Webster, nem igazán hallottam meg az elejét. Úgysem én fogom felvágni Pennyt, nem kellett mindenről tudnom. Corinne helyett már Miss Sanchezt néztem, akinek a felsőteste már menet közben pucéran mosolygott rám. A mellei pedig szabadon emelkedtek és süllyedtek, ahogy mély levegőket vett pihegve. Miért kell zavarba jönni? Nem gang-bangre készültünk.
- Van bármiféle gerinc-deformitás? - tértem inkább rá erre a témára, el is löktem magam az asztaltól, hogy a páciensünk háta mögé sétáljak, felmérve a gerincoszlopát. Odanyúltam a hajához, összefogtam azt, amit aztán a válla elé is húztam, hogy felmérhessem a nő hátát. Addig sem kellett néznem a mellbimbóit, azt, hogy a neki hideg levegőtől megkeményedtek azok. Kíváncsi voltam, hogy Corinne miért volt itt, ezért csak futólag is, de rá néztem. Érdekelt, hogy mennyire unja ezt az egészet. Vagy felháborodik? Esetleg hozzám vág egy ATM-et, amiért tegnap belém jött és nem akartam a  pénzét? A közelben van pár bank, remélem nem fogja kirabolni őket. Hoznom kellett volna egy cseszett csokoládét, amit harapnia kellett volna, nem törni. Kis lázadó bige, mégis most a kanapéba süllyedve szótlanul várt. Csak tudnám mire.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
52
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Kedd 18 Dec. 2018, 18:24

◊ Corinne and Matt
Are you a plastic surgeon?!◊ ◊ ◊


Feszült légkör uralkodik el rajtam, a belsőmet szétfeszíti a bizonytalanság, amint átlépem Penny társaságában a rendelő ajtaját. Nem voltam orvosnál immár évek óta, messze elkerültem a szépségipar valamennyi fellegvárát, hiszen egyetlen eseményre emlékeztetett az összes. A tizenkét évvel ezelőtti buli majdnem a halálommal végződött. Szertelen voltam, és fiatal, aki nem érte be a világ rá irányuló figyelmével, én ennél többet akartam. Megégettem magam, és nem csak képletesen. Bármennyire is fáj az emlék, ez most nem rólam kellene, hogy szóljon. A háttérbe húzódom, halkan cincogok egy köszönésfélét, és leülök a felém kínált helyre. El akarok tűnni, azt szeretném, ha nem itt kellene lennem, de a tekintetem elkalandozik. A falra erősített poszterek, az emberi test csodája, a hibátlan bőr, a feszes mellek, mindenhonnan az köszön vissza, hogy milyen felszínes világban élünk. Megtanultam a jelenben létezni, örülni az élet apró csodáinak, és az sem véletlen, hogy a bajbajutottak felé fordultam, és abba az irányba mozdultam el a tanulmányaimmal is. A gerincemen a hideg futkos a doktor behízelgő hangjától. Megnyerő a személyisége, a kora ellenére is sármos, de tudom, hogy mi fán terem, és mivel keresi a kenyerét. A hibákra hívja fel a figyelmet, arra koncentrál, hogy vághasson, átszabhassa a számára érdekes arcokat, testrészeket. Nem kell emlékeztetnem magamat arra a szörnyű időszakra, amikor én is Penny helyében voltam, és egy cirkuszi állathoz hasonlítottak. „Még egy kicsit itt is kellene bőrátültetés, az arca szerencsére nem égett meg, de a torka, és a gégéje, na meg a háta..” Megkaptam, hogy menthetetlen a lapockám, és a medencém, a farcsont körüli terület. Az egyik plasztikai sebész ráadásul elrontotta…sokáig szégyelltem a testemet, de ott volt Noah, aki megmentett. Úgy falt fel a tekintetével, ahogyan más férfi addig nem tette. Kiszárad a torkom, és hálásan mormolok egy imát, hogy ilyen férjem volt, aki kiállt mellettem, aki gyermekkel ajándékozott meg. Könny égeti a szememet Daniel miatt, és egy kis pillanatra le is hajtom az arcomat, nehogy a részesei legyenek a többiek a belső vívódásomnak. Dr. Webster határozott, és körültekintő, de nyájas is. Émelygek, a gyomromra simítom a tenyeremet, és mire a diskurzus végére érnek, már a barna íriszeim is a doktor úron függenek. Pennynek le kell vetkőznie, de előtte még az asszisztenssel beinvitálja a társát is. Menekülni akarok, a friss levegőre szökni, mert érzem, ahogyan a gégém szűkül. A tudatom irányítása még nálam van, de érződik, hogy hamarosan el fogom veszíteni a kontrollt, ha még sok időt kell itt töltenem. Tördelem a kezem, és megmerevedem ültömben, amikor Dr. Webster hozzám ér, és megkérdezi, hogy nem óhajtok-e változtatni önmagamon. Corinne menj el!! Üvölt belülről, a kétségbeesés gúzsba köt, de egy új szereplő tűnik fel a színen. Az idegen, aki eleinte nem is köt le, de a felismeréssel együtt a számat is eltátom. Egy hang sem jön ki a torkomon. Matt? Az a férfi, aki mellettem lakik, akinek az édesanyja megölelt, aki odaadta a szerszámos ládáját? Hirtelen kiszárad a szám, és bármennyire is erőszakoskodom, a pillantásunk összeforr. Se több, se kevesebb a minutum, de pont elegendő ahhoz, hogy ne jussak levegőhöz. Szemlélődöm, mint egy mellékszereplő, egészen jól megy a láthatatlanság, mert kezet fog a munkatársammal is, Pennyn látszik, hogy zavarba jön, de nem tűnhetek el. Rám néz, és leleplezi az ismeretségünket. Rám kacsint, és ezzel kizökkent a félelemidézésemből.
- Helló. – préselem ki az ajkaim közül a választ, de a reggeli találkozás elmaradása után ez most még rosszabb, mint a kocsijába való tolatásom volt. – Meglett, eltettem a dementor…elnézést a ládádat az előtérbe. Nem volt időm még a hálószoba szekrényemmel törődni, majd összeszerelem. – egyhuzamban beszélek ennyit, még magam sem értem, hogy mi a fene van velem. A feleletem kielégíti, mert tovább is ugrik, és visszamerülhetek a láthatatlanság medrébe. A táskám pántját fűzöm az ujjam köré, erősen rászorítok, és elszámolok háromig. Az asztalhoz közeledik, még ha súlytalanul is helyezi a tetejére a mappát, én megérzem a szellőt. Levegő…hirtelen kiszakadok a környezetből, és a fiatalkori önmagamat látom. A tükörben méricskélem magamat, mindenhol hegek, fájdalmas lenyomatai a tűznyaláboknak. Sírhatnékom támad, könny termelődik a szemem sarkában, és csak óvatlan tartom vissza, nehogy itt törjek meg. A tenyerem belső felébe mélyesztem a körmeimet, miközben a barna lélektükreim Pennyre vándorolnak, és Matt kettősére. A mozdulat, ahogyan eligazítja a haját, szemmel vételezi a hátát. Gombóc formálódik a garatomban, Penny hol rá, hol a másik orvosra néz. Kiszolgáltatott, ezt akarta, most mégis áldozatnak látom.
- Nincs, te is láthatod, hogy hibátlan…vagy látsz kivetnivalót benne? – mosolyodik el a másik férfi karba font kézzel, nekem meg felgyorsul a szívverésem.
- Mekkora méretet szeretne, Miss Sanchez? – érdeklődik mély orgánumán a másik, nekem meg a lélegzetem is elakad. Lepillantok a kezemre, vér fakad belőle, az ajkamba harapok.
- Ki…ki kell mennem. – hadarom el, és felpattanok a székről, a táskámat is viszem magammal, de fojtogat az itteni légkör.
- Penny…kint megvárlak. – szédülök, kapkodom a levegőt. Elsuhanok mellettük, talán neki is ütközöm valamelyikük vállának, és hallom a nevemet, de most nincs időm erre. Hiperventillálok, és az oxigénre szomjazom. A kilincset felrántom, nem kis frászt hozva a kint várakozó betegekre. Űzött vadként kutatom a kiutat, és észreveszem az asszisztenst is, de nekem a kijárat az egyetlen fókuszpontom.
- Corinne várj… - talán Penny hangja. A fehérség, a steril környezet, a mindenség. Remegő ujjakkal lököm el az ajtót, de nem mozdul. Érzem a hátamba fúródó pillantásokat, de késő. A szédülés forgásba örvénylik, a garbómba marok, hogy levegyem, de mire odaérnek, már verem az ajtót, és az utolsó lendületet elveszítve csuklok össze, mint egy rongybaba.


szószám: 896 Üzenet:   hearts  

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
38
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal | Kanada
Foglalkozás :
plasztikai sebész
Play by :
Milo Ventimiglia

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Szer. 26 Dec. 2018, 11:54
not again, missy



Nem tudtam eldönteni, melyik énje volt az igazi. A tegnapi, harapjuk le Matt lábát, avagy a mai, olyan kussban ülök, mintha itt sem lennék filozófiát követő gondolat megvalósítása. Mintha két teljesen másik emberrel találkoztam volna, pedig alig telt el huszonkét óra a két találkozás között. Ezért is néztem sűrűbben Corinne felé, akinek a reakciói egyértelműek voltak. Nem akart itt lenni. A feszült testtartás, az, ahogy a keze ökölbe feszült, és hiába válaszolt a feltett kérdésemre, attól még a hangja is megváltozott. Ha nem is akarattal tette mindezt, az még inkább zavaróvá változtatta ezt az egész abszurd szituációt. Felsóhajtottam.
Mi a kurva élet lehet vele?
Ha nem akar itt lenni, mi a faszért kellett bejönnie? Megértem, hogy nem akart látni, a tegnapi beszélgetéseink nem igazán alakultak úgy, hogy látni akarjon megint, de nem igazán tudott érdekelni. Nem kell mindenkinek kedvelnie, még a betegeimtől sem vártam el ezt.
Mégis csak sikerült eltépnem a pillantásom, a figyelmem a kis barnáról és inkább Miss Sanchez hátára koncentráltam, immár mögötte állva. A kérdésemre John adott választ, amire a szám felfelé ívelődött egy vigyort megejtve.
- Nem, valóban hibátlan - engedtem meg magamnak ezt a dicséretet, és miközben Webster a méretekről érdeklődött, az én ujjaim már Penny gerince mentén siklottak végig, vállvonaltól lefelé, hogy valóban, érezzem is azt a tökéletességet, ami nem fog gerincferdülést elviselni. Ehhez teljesen szimmetrikusnak kellett lennie a vállvonalnak is, a csípőcsontnak, ugyanolyan hosszúságú két lábbal kellett rendelkeznie. Rengeteg protézist ültettünk be az évek során, amik ezeket a genetikai deficiteket hivatottak kijavítani. Webster tökéletes munkát fog végezni Miss Sanchezen, és ahogy meghallottam, hogy a nő alig remegő hangon, egy sóhajtásban végződő D kosarat szeretett volna, megint csak felsóhajtottam. A legtöbb nő nem akart a legnagyobb lenni. A legtöbb nő kívánatos akart lenni tökéletes idomokkal, csak azt nem vették figyelembe, hogy minden faroknak más jött be. Nem mindenki utazott a 90-60-90-re vagy a táltartó seggre tehéntőgyekkel. Mi is kurvára eltérőek voltunk, és a nőknek sem mindig a lófarokkal rendelkező faszik jöttek be. Hiába görcsöltünk azon, hogy mekkora farokkal áldott meg minket a genetika, volt, amin nem lehetett változtatni.
Corinne ezt a pillanatot választva pattant fel és falfehér arccal indult meg a kijárat felé, minden mozdulatával magával rántva a figyelmem. A mozgása koordinálatlanná vált, és csak az utolsó pillanatban emeltem utána a kezem, de kicsúszott a nem-érintésből, a váróteremből kíváncsi pillantások kereszttüzében találhatta magát Penny a maga félpucér valójában.
- Baszdmeg - szűkültek össze a szemeim, ahogy a kis barna menekülése közben nyitva hagyta az ajtót is, hogy Karen pillantásában fürdőzve kijusson a Clinic ajtaján. Megindultam Webster ajtaja felé, miközben John nyújtotta Pennynek a felsőjét, hogy addig is eltakarja magát, és épp, hogy csak behúztam a kollégám ajtaját mögöttem, Corinne azt a pillanatot választotta, hogy úgy essen össze, mint a felboruló jenga torony. A várakozók némelyike felhördült, volt egy idősebb nő, aki felpattanva ment volna segíteni, de felé intve visszaültettem a székre. Nem kellett, hogy még ő is összeessen itt nekem a nagy segítségnyújtásban.
- Karen, segíts a hölgyeknek, kérlek, hogy megnyugodjanak - menet közben Corinnehoz értem, az ujjaim automatikusan értek a nyaki ütőeréhez. A pulzálás ott dübörgött az ujjaim alatt, habár nem egyenletes ritmusban. De legalább tudtam, hogy nem végleges volt ez az összeomlás. A külsérelmi nyomokat kizárhattam egyelőre, ezért leguggolva a nő apró teste mellé a térdhajlata alá csúsztattam a balomat, míg jobbommal a háta alá nyúltam, hogy a pehelykönnyű súllyal emelkedjek meg. - Nyisd ki az ajtómat, kérlek - így Karen felé, aki már ment is, nyitotta azt, amit kellett. - A konzultációim csúsznak egy kicsit, elnézést, hölgyek - bocsánatkérő pillantás megvolt, a mosoly elmaradt. Öles, gyors léptekkel vittem be a vizsgálómba a nőt a karjaimban, hogy Karen aggódó pillantásától övezve pakoljam rá Corinnet a vizsgálóasztalomra, az irodám sarkában. A következő pillanatban már az ablakot nyitottam ki, a szekrényemből pedig a fonendoszkópért nyúltam.
- Remélem nem kell hívnunk a kórházat. Alfred nem igazán örülne egy újabb körnek ide - toltam a füleimbe a fülkengyel megfelelő részét is.
- Ha bármi van, szólj és jövök segíteni, Doki. Addig.. megpróbálom a kinti pácienseket megnyugtatni, hogy nem történt semmi. Ugye nincs semmi baj? - Karen tapogatózó kérdésére még nem tudtam a választ. Corinne pánikrohama - így első blikkre - annyira nem volt vicces. Karen becsukta az ajtót, ezzel magunkra hagyott a kis barnával. Csak egy nemleges fejrázást kapott, miközben a tappancsot becsúsztattam az előttem fekvő lány felsője alá, a mellei közé. Nem akartam levetkőztetni, még akkor sem, ha így sokkal körülményesebb volt a vizsgálat. A szívverések üteme már nyugodtabbá vált, és ezzel együtt a korábbi hamuszürke szín is eltűnőben volt az arcáról. Elléptem tőle, hogy a vérnyomásmérőért menjek, amit elő is készítettem, ha majd felébred az ájulásból. Felesleges volt egy önkívületben lévővel szemben alkalmazni ezt, helyette a jobbom Corinne csuklójáért nyúlt, ujjaimmal követve az erekben visszatükröződő szívdobbanásainak sűrűségét, míg a bal csuklómon lévő óra másodperc mutatóit követtem szemmel, fejben számolva a pulzusát.
- Helló, Corinne - szóltam hozzá egészen halkan, amikor a szemhéjai emelkedni kezdtek. Mindig a szem alatti környék ráng meg először, ha valaki ébredezik. A test harcol az őt ért sokk ellen. A levegő hűvössé vált az irodámban a nyitott ablak miatt, de szükséges volt. - Hogy érzed magad? - néztem fel a mélybarna szemekbe, de az ujjaim még mindig a csuklóját érték. A biztonság kedvéért.



⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
52
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Pént. 28 Dec. 2018, 16:17

◊ Corinne and Matt
Are you a plastic surgeon?!◊ ◊ ◊



Az ajtó az egyetlen kiutam miután már tudom, hogy elkezdődött. Hónapok óta nem kísértett meg a roham, és nem is éreztem rosszul magam. Minden a legnagyobb rendben zajlott, kikerültem a gödör mélyéről, de ez a mai látogatás Pennyvel nem tett jót nekem. Megértem, hogy a vágyálma egy nagyobb méretű cici, de nekem ehhez nem szükséges asszisztálnom, főleg nem úgy, hogy a szomszédom is a fehér köpenyesek között van számon tartva. Miért nem sejtettem, hogy Émilie róla beszélt? Ki más lehetne még orvos…nem az, aki sosincs otthon, és méregdrága autókkal jár? A kezem belső felén futó vonalak összefolynak, az egyetlen vércseppet figyelem, és a légzésemre koncentrálok, de már régen nem vagyok önmagam. A vízió elkezdődött, és csak pörög megállás nélkül, mint egy horror. A fiatalkori passióm megelevenedik, a megannyi fájdalommal, és sebekkel tarkított időhurok beszippant, és néhány röpke másodpercre megfeledkezem Mattről, Pennyről, és Dr. Websterről is, akik csak a jó célt szeretnék szolgálni, de mindannyian árulók a szememben. Hahó, drága nem veszed észre, hogy ez nem fog megváltozni? A bőröd égett, és rusnya vagy. Megaszalódtál, mint egy öreglány. Felpillantok rájuk, de az ajkak csak járnak, és a testek násztáncot járnak a munkatársam körül. Elszorul a torkom, mintha egy vékonyka kötelet tekernének körém, és lassan centiről centire vennének el mindent tőlem. A garbómba kapok, és idegesen számolok, aztán megtörök. Felpattanok, a hátam mögött hagyva a rendelőt, és a jelent, mert az egyetlen járható út. Kilököm a kezemmel a nyílászárót, nem kis riadalmat keltve a betegekben, akik ledöbbenve figyelnek engem. Mindenhonnan ezek a kérdő pillantások, összeszűkül a tér, és a szívverésem a másodperc mutató ritmusával azonos ütemben dobol a mellkasom fogságában. Kapkodom a levegőt, a szemem elé tartom a kezemet, mintegy védekezve, és nem érdekel az sem, hogy elindul felém az asszisztens.
- Miss minden rendben, segíthetek valamiben? – a könnycsepp, mely arra várt, hogy lehulljon, most végigszáguld az arcomon, és tőmondatokban felelek futtában neki.
- Nem kell, én csak…ki…akarok…. – elszakad a folyamat, mert elérem a célomat. Összesúgnak mögöttem, érzem, hogy engem néznek, és mégsem érdekem, hogy rájuk tekintsek. A jobbomat ökölbe fogom, és megyek oldalasan neki az ajtónak, hogy végre a szabadba jussak, de haszontalan a próbálkozásom. A falnak ütközöm, visszadob, és ismételten nekiveselkednék, de aztán a perifériámon feltűnnek a fekete pettyek. Körtáncot járnak, összesűrűsödnek, amitől előbb megmerevedem, aztán összecsuklom.
- Jesszusom, mi történt vele? Valaki hívjon segítséget. – az egyik idősebb hölgyemény állna fel, amikor Dr. Davenport tűnik fel a színen, és nyugalomra inti a pácienseket. Lélegzet-visszafojtva várják a folytatást. Megijedt a lány, vagy beteg, esetleg szívrohamot kapott? Többen a nyakukat nyújtogatják, és egymástól kérdezősködnek, amíg az alélt nőt fel nem veszi a karjaiba a doktor úr. Minden szürreális, a Dr. Davenportra váró Mrs. Andrew a szája elé kapja a kezét, miközben a rendelő irányába tartanak az ismeretlennel. Eddig még sosem látott ilyesmit testközelből, a rettegés uralkodott el a fiatal teremtésen. Sírva menekült kifelé, aztán feladta volna a küszködést? Karen is bemegy a vizsgálóba, akkor felerősödik a párhuzamos kérdezősködés is.
- Mi a fene történt? Megijedt volna? – érdeklődik az egyik friss anyuka, aki a mellei miatt kért konzultációs időpontot mára. – Szerintem szívrohamot kapott. – szól közbe egy másik nő is, de Karen vet véget a találgatásoknak. – Hölgyeim nyugodjanak meg, Dr. Davenport a kezében tartja az irányítást. Egy kis türelmet kérnénk, ahogyan mondta a konzultációk kicsit csúsznak. Addig szolgálják ki magukat a ballonból, vagy vegyenek a kikészített sütiből. – már megtanulta a két főnöke mellett, hogy a legjobb fegyvere a higgadtsága maradhat, de belül ő is aggódik, hogy mi lesz ennek a helyzetnek a végeredménye.

A vizsgálóban


Hűs szellő lengeti meg az helyiséget, miközben nagy nehezen az agyam és a testem összhangban kíván együttműködni. A mellkasom ütemesen emelkedik, és süllyed, de belül egészen más csata zajlik. A szaglásom az első érzékelésem a külvilágból. Egy kellemes parfüm, mely nem túl gej, de mégis ismerős. Honnan emlékezhetnék rá? Nem járnak úgy az agytekervényeim, a szivárvány több színe játszódik le előttem, mire megremegnek a szemhéjaim, és egy mély orgánum szólít meg. A nevemet suttogja, édesen, és nem túl határozottan. Először nem sikerül kinyitnom a szememet, még szédülök, és forog velem a szoba is. Másodjára tisztul ki annyira a kép, hogy a hosszú szempilláim alól felpillantsak az előbbi bariton forrásának tulajdonosára. Borostás arc, vékonyka ajkak, és barna lélektükrök. A fehér inge felett a nyakában most ott lóg a sztetoszkóp, a keze pedig az én…csuklómnál végződik? Megmozdítom a karomat, és a tenyeremet felnyitva egy vékony csíkban folyik végig a vér. Finoman emelném meg a kézfejemet, de el van zsibbadva a karom, és visszahanyatlana az ágyra, de ő maga fogja fel, vagy éppen tartja meg nekem. – Szédülök, azt hiszem, és zsibbadnak a végtagjaim. – felelem neki gyengébben, és megpróbálom feldolgozni, hogy mi történt velem. – Hol vagyok? – fürkészően bámulom őt, és most egészen más színben látom is. Nézzük egymást szótlan, nekem pedig automatikusan kulcsolódnak rá az ujjaim az ő kezére. – Matt. – fogalmam sincs, hogy mit szeretnék szavakba önteni, csak azt tudom, hogy most nagy szükségem lenne arra, hogy megszorítsa a karomat. Nem akarom azt a fura érzést ismét. A könny ott csillog a szemem sarkában.


szószám: 830 Üzenet:   hearts  

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
38
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal | Kanada
Foglalkozás :
plasztikai sebész
Play by :
Milo Ventimiglia

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Vas. 30 Dec. 2018, 02:06
not again, missy


Nyúltam volna a lábaiért is, hogy megemeljem azokat. Az ájulásnál fontos volt ez a lépés, a véráram miatt, a szívhez és az agyhoz elegendő oxigéndús vér juthatott volna el úgy.  Ám a szemhéjak megemelkedtek, eleinte remegve, később pedig már szembetaláltam magam Corinne barna szembogaraival is. A saját magának meghatározott tünetek egyértelművé teszik az ájulás tényét, nem mintha magamtól ne láttam volna percekkel ezelőtt megtörténni konkrétan. Az, hogy zsibbadnak a végtagjai, nem igazán kellene, hogy megtörténjen, azért sem, mert nem sokáig kellett az ájult pozícióban feküdnie. Előbb nyaláboltam fel és hoztam be magamhoz, ám mielőtt további ellátásban részesíthetném, kérdez.
Anélkül, hogy körbenéznék és egyértelműsíteném neki a szituációt, a szavaim már erőteljesebbek, visszanyerve az eredeti hangszínüket.
- Nálam. Úgy értem a rendelőmben. Nem akartalak kint hagyni a páciensek előtt, elég nagy riadalmat okoztál a köreikben, de Karen úgy gondolom, hogy képes lesz megnyugtatni őket. Behoztalak ide, hogy nyugodtabb környezet vegyen körül és ne lihegjenek a nyakadba ismeretlen bigék, meg öreg, szottyadt mazsolák - vázoltam neki a a helyzetet, és ha igényelte, akkor elálltam egy kicsit az útjából, hogy szemrevételezhesse a szentélyemet. Mert az volt, a második - sokkal inkább az első otthonom. Rengeteg időt töltöttem itt el, muszáj volt, hogy jól is érezzem magam ebben a helyiségben.
Éreztem, ahogy az ujja tapogatózó mozdulattal csúszott a karomon, tudtam, hogy mit akart volna. Az elesett, védtelen nők egytől egyig a védelemért nyúltak volna, és ebben a pillanatban megadtam neki, amire vágyott. Ösztönösen is, és fizikálisan is gyengébbek voltak a nők, a testük a szülés kivételével talán - bizonyos tanulmányokat figyelmen kívül hagyva - érzékenyebb volt, sérülékenyebb. Felhagytam a pulzusának figyelemmel kísérésével és az ujjait a két tenyerem közé zárva szorítottam meg gyengén, vigyázva arra, hogy még csak véletlenül se okozzak neki fájdalmat. Eléggé fájdalmas lehetett amúgy is az, hogy elájult percekkel korábban, hogy azt a stresszt a testének el kellett viselnie és átélni.
Mégsem maradhattunk a világ végéig így kéz a kézben, így amikor úgy éreztem, hogy elég ideje tartott már a kézfogó, egy biztató mosollyal vontam el az érintésem róla, de csak amiatt, hogy egy tiszta poharat vegyek a pultról és szénsavmentes, enyhén hűs vizet töltsek bele.
- Ne kelj fel még, kérlek, egy kicsit még muszáj pihenned, Corinne, ameddig vissza nem áll minden a normális tartományba. Ha majd képes leszel felülni, akár segítek a székig is eljönni - fordultam felé, már pohárral a kezemben léptem vissza hozzá. - akkor szeretném megmérni a vérnyomásod is. Nem kellene, hogy zsibbadjon a karod, vagy a lábad. A fejed nem fáj? - jegyeztem meg, végig a lányt nézve, csak hogy megbizonyosodjak róla, legalább külsérelmi nyomok nincsenek a testén, nem fog elvérezni itt nekem. Persze attól még belső vérzése lehetett - ájulástól aligha. A vizsgálóasztal mellé húztam egy gurulós széket, amire lepakoltam a seggemet is, és csak most kapta meg a poharat, hogy igyon. Reméltem, hogy nem kellett beleerőltetni a folyadékot, de az utánpótlás mindenképpen fontos volt.
- Fordult már elő többször is, hogy elájultál, Corinne? - érdeklődtem tőle, arra nem rátérve, hogy ugyan árulja már el, milyen kibaszott indok kellett ahhoz, hogy Hófehérkét játsszon nekem Websternél. Ennyire egyikőnk sem volt félelmetes, még John sem. - És ha igen, akkor mikor? - talán Hampton tudna segíteni egy gyorsított vizsgálatban, ha eleget kilincselek nála. Vagy kurva gyorsan emlékeztetnem kellene, hogy a szaros pelenkás kora óta ismertem és ennyit igazán megtehetne a szomszédomért? Faszság! Dale segített volna, csak kérnem kellett. Ahogy én is neki,  bármi is felmerült. Országos cimborák voltunk, ami inkább már a barát kategóriába tartozott. Mindig is.
Ha Corinne úgy érezte, hogy itt az ideje annak, hogy felkeljen, akkor én magam is feltoltam magam a székből, a kezéért nyúlva pedig áttámogattam az asztalom előtti székek egyikéhez, már ha szükséges volt és igényelte a szomszédom. Sok kérdésem volt még, de csak azért, hogy megbizonyosodjak afelől, hogy jól volt.


⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
52
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Csüt. 03 Jan. 2019, 17:57

◊ Corinne and Matt
Are you a plastic surgeon?!◊ ◊ ◊


Sajnos minden ember életében előfordul, hogy kiszolgáltatott állapotba kerül, és akkor az érzései, és a gondolatai is összekuszálódnak. Pár perce, hogy magamhoz tértem, de még mindig fekszem, azonban nem az a kép várt, amire számítottam. A jelenetben nem szerepelt, hogy a szomszédom fogja a hőst játszani, miután tegnap annyira lejárattam magamat előtte, és ráadásul elég nyilvánvalóan kijelentettem, hogy nem kérek a segítségéből, most mégis más vizekre evezünk. A karom gyengéden simul az ő tenyerébe, az eszem felfogja, hogy ez mind a kötelesség csináltatja vele, mégis jólesik, hogy nem utasít el, és megszorítja. Néma hálámmal adózom előtte, és lassan már a szédülés is alábbhagy, de a keringő, és a kis tűszúrások a bőröm felületén még nincsenek elmúlóban. Érzékelem, hogy nem tetszik neki, amit mondtam, de az én esetemben teljesen normális, hogy úgy érzem magam egy pánikroham után, mint akin átment egy úthenger. Nem viccelek, ilyenkor képes vagyok átaludni egy teljes napot, de mindenesetre azt nem itt szeretném megtenni. Az előbbi menekülésem képkockák darabjaiként úszik a felszínre, és megfognám a képzeletbeli csápjaimmal, ha menne, de ott ragadtam egy múltbéli szigeten. A saját műtéteim sora elevenedett meg, nem is Pennyt láttam, hanem saját magamat, és ez kiborított. Nem akarok ismételten visszakerülni a startra, és az összes ismerősömnek bizonygatni, hogy túl vagyok már a nehezén. Eleget kaptam hideget, és meleget is. Némán forrasztom a barna íriszeimet Matt fehér ingének a gallérjára, és elszámolok magamban háromig. A kézfogónk nem nyúlik hosszúra, hamarosan a hasamra fektetem az átmelegített végtagot, és a mozdulatait követem figyelemmel. A kérése nem alaptalan, nem is óhajtottam még felülni, hogy aztán visszadőljek, vagy a folyosón szedjenek megint össze. A „nálam” fogalmat még emésztem, akárcsak a szakmáját. Matt plasztikai sebész, és annak is olyan ágával foglalkozik, mely engem érintene…de nem fog. A légzésemre koncentrálok, miközben vizet tölt, és a gurulós székkel együtt jön vissza hozzám, vagyis a vizsgálóasztal mellé.
- A fejem is fáj. – totálisan mást képzelhetünk okról, mert neki ez a zsibbadás nem tetszik, én meg nem vagyok olyan, aki felsorakoztatja egy alig huszonnégy órája ismert férfi előtt a kórtörténetét. A kézfejem belső felét veszem szemügyre, ahol kisebb vonalban vérzem. A nadrágomba törlöm, és voálá már nyoma sincs. Nem kell még ennek is feneket kerítenie, mert újabb magyarázkodások születnének belőle. A vizet tartó keze stabilan irányul felém, de érdemben csak fáziskéséssel vagyok képes fogadni. Az alkaromon támaszkodom meg, és veszem el a folyadékot, hogy pár korttyal javítsak a közérzetemen. A kisebb testhelyzet változtatás is megerőltetéssel jár a részemről. Az ivászat végeztével a kezébe adom a félig üres poharat, és visszahanyatlom a fekvőhelyemre.  
- Igen, előfordult néhány hónapja, hogy elájultam, de ennek más oka van Matt. – köszörülöm meg a torkomat, és megpróbálok önszántamból felülni, de máris ott van, hogy a kezét nyújtsa.
- Köszönöm. – kapaszkodom belé, és ha már együttes segítséggel talpon vagyok, akkor lassú lépésekkel imbolygunk el az egyik székig. A fenekemet leeresztem, és az ablakra siklik a tekintetem.
- Jó ez a kis szél. – erőtlenül mosolyodom el, és lehunyom a szemhéjamat még egy kis időre.
- Nem szükséges a további tortúra. Jobban leszek, és hazamegyek Pennyvel. Várnak a betegeid, én meg ledőlök otthon, és beveszek egy fájdalomcsillapítót. Már így is többet tettél értem, mint kellett volna. – nyílnak fel a szememet rejtő héjak, és most belemélyedek a pillantásába. – A vérnyomásom is helyre fog állni. – de, ha most mégis megmérnéd, akkor az egeket verné, és azt már mivel indokolnám meg? Bocsánat, de felszökik a pulzusszámom, ha orvost látok? Nem kell a dráma, az ismeretségünk már amúgy is kínos, de még tetőztem ezzel is.
- A táskámat nem láttad? Benne van a kocsi kulcsom, és anélkül nem tudom beindítani az autómat. – nézek körül, de meg kell kapaszkodnom az asztalban, ha nem akarok leszédülni a székről.


szószám: 611 Üzenet:   hearts  

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
38
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal | Kanada
Foglalkozás :
plasztikai sebész
Play by :
Milo Ventimiglia

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Szomb. 05 Jan. 2019, 11:53
not again, missy


Miért pont az ne fájna neki? A zuhanás közben akár még be is üthette a fejét, amit csak úgy tudnék ellenőrizni, ha körbetapogatnám, de nem voltam benne biztos, hogy Corinne értékelt volna most egy koponya masszázst. Igazából már az is meglepett a tegnapi nap után, hogy a kezemért nyúlt és az érintésemre vágyott. Tegnap nem sok híja volt, hogy elküldjön a picsába, és ezzel is tisztában voltam. Kósza bólintás volt a válaszom az újabb tünetre, de nem akartam analizálni, végtére is nem házorvos, sem pedig oxiológus nem voltam. Nekem a deformitásokra kellett koncentrálnom, az pedig itt jelen helyzetben nagyon nem volt. Mondjuk úgy, hogy a kiscsaj egészen rendben volt. Nagyon is.
A mozdulatait figyeltem, miközben beszéltem, ha csak megpróbálna leesni és a padlót tanulmányozni, akkor időben el tudjam kapni őt, mielőtt önkéntes bungee jumpingba kezdene 70 centiről. Nem hiányozna, ha a kintiek puffanásokat, csattanásokat és káromkodást hallanának, mert azok a hangok egészen más irányba terelnék a kintiek gondolatait. Én meg még nem voltam felkészülve arra, hogy arról pletykáljanak, hogy az irodámban gruppent tartok minden héten szerdán, 11:25-kor.
Miközben végigvánszorogtunk nyugdíjasként A pontból B-be, úgy éreztem, hogy nekem ennyi válasz elég kellene, hogy legyen, de doki voltam, bassza meg. Ha nekem elkezded azt, hogy a kórtörténeted nem csupa rózsaillatú faszság, akkor nekem tudnom kell a részleteket. Mégis visszafogtam magam, legalább addig, ameddig le nem ült a székre, szembe az ablakkal. Nem mondom, hogy kibaszottul meleg lett volna, de ha neki jót tett, akkor nekem is jó lesz, ha jégveremként élem meg az iroda hőmérsékletét. Corinne következő szavai megint csak magukban hordozták az elutasítást, én pedig felsóhajtottam. Miért ennyire kurva nehéz a nőkkel? Ha valamelyik beszél, annak be nem áll a szája. Amelyik nem beszél, az meg kibaszottul aszkéta életmódot folytat, mint az Angyalok és démonokban az a nyomorék fickó. Egyelőre még nem tudtam, hogy Corinne most csak amiatt volt-e ilyen, mert egy új élethelyzetben is unszimpatikus voltam-e neki, de ez majd kiderül. Asszem.
- Senki nem drámázik és nem is célom az, hogy kínlódásnak éld meg ezt az egészet. Orvosként kötelességem a bajba jutottakon segíteni, ami nem nagy cucc, mert a tűzoltók és a rendőrök is ugyanezt teszik. Csak nekem megvan hozzá a tudásom, hogy ne csak a lábadat polcoljam fel, ha nem azok a tünetegyüttesek jelennek meg nálad, ezért is kérdeztelek erről és arról - kerültem meg az asztalomat, hogy a "jó ez a kis szél" kijelentéssel ellentétesen mégis becsukjam azt. Nem kellett, hogy bármelyikünk is tüdőgyulladást szedjen össze, jelenleg kurva sok munkám volt, nem engedhettem meg magamnak, hogy kiessek másfél hétre. Ha én beteg voltam, akkor a lázcsillapító sem segített és napokig szinte arra sem voltam képes, hogy elvánszorogjak a fürdőig. Elbaszott immunrendszerrel rendelkeztem, hiába éltem egészségesen és nem ettem szenny kajákat.
- Tudom, hogy helyre fog. Ettől függetlenül kapsz még pár perc nyugalmat és utána szeretném látni. Ha nem is a normális tartományokon belül mozog, attól még jelzésértékű infókat mutatna. Ennyi. Ne keríts ennek nagyobb feneket annál, mint hogy doki vagyok, te pedig erre a pár percre a páciensem - vontam meg a vállamat. Felőlem aztán ülhetett volna itt előttem egy agysebész, vagy esetleg egy hajléktalan is, mindkettejüknél ugyanezt akartam volna végigcsinálni. Az nem jelentett most sokat, hogy épp a tegnap megismert szomszédom foglalt helyet. Nos, talán neki inkább. A táska sztorira megráztam a fejemet, emeltem is fel a telefont, és csak egy csörgésnyi időre kellett várnom.
- Hogy van a lány? - jött a kérdés a fülembe, mert nem volt szokásom nagyon kihangosítani az eszközt.
- Jobban. Figyelj, nem hagyta kint Corinne a táskáját? Szüksége lenne rá - a szemeim az említettet figyelték céltalanul. A nagy lófaszt, mert tanulmányoztam az arcvonásait, az alakjának domborulatait, már amennyi látszódott a ruhák fedte testén. A haját, annak vágását, a sminket, ha épp felkent valamit magára, de leginkább csak az jutott eszembe róla, amikor őt néztem, hogy formás. És egyébként meg a genetika kegyes vonásokkal ajándékozta meg. A vonzót még nem mertem ráaggatni, mert ahhoz előbb szoknyában vagy ruhában kellett volna látnom, magas sarkúval.
- Ömmmm, de, itt van. Bevigyem? - újabb kérdés.
- Megköszönném - pakoltam le a kagylót, hogy rá öt másodperccel később egy diszkrét kopogtatás után Karen dugja be a fejét az ajtón, amit követett végül a teste is. Együttérző pillantással nézett Corinne irányába, de jó kislány módjára nem kérdezett. Elhitte, amit mondtam.
- A táska. Szerintem minden benne van, de ellenőrizze nyugodtan - mosolyodott el, aztán rám nézve már fordult is meg és kisietett az ajtón, magunkra hagyva minket ismét.
- Nem szeretném, hogy te vezess. Hazaviszlek majd én, a nők meg várnak fél órát majd. Úgyis fiatalodni akarnak többségében, öregedhetnek még harminc percet - a hangom nem igazán adott okot arra, hogy vitába szálljon velem vagy megpróbálja bizonygatni azt, hogy amúgy ő faszán volt.


⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
52
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Szomb. 05 Jan. 2019, 22:12

◊ Corinne and Matt
Are you a plastic surgeon?!◊ ◊ ◊


Magamban mérgelődök, hogy éppen az új szomszédom előtt játszottam Csipkerózsikát, mikor megvárhattam volna a hazáig vezető utat. Matt orvos, és plasztikai sebész. Nem zavarna, ha nem találkoztunk volna tegnap, ha ma délelőtt nem bukkan fel a konzultáción. A fejem hátsó része lüktet, a látásom sem a legjobb, de még fekszem, és van időm megemészteni, hogy a rendelőjében vagyok. Nem hivalkodó, a miliő a luxusra hajaz, mégsem érzem úgy, mint annak idején, amikor anyáék vittek el egy hasonló helyre. A hasamon pihentetem a véres kezemet, a tekintetem őt figyeli, és a mozgását. A pohár víz annyiban segít, hogy fel tudjak ülni, és ne forduljak le azon nyomban a vizsgálóasztalról. Össze kell szednem magam, délután Scott nem tudhat róla, hogy rosszul lettem. Noah-t is fel kell hívnom, este már jeleztem neki, hogy ennek nem lesz jó vége. Mit vegyek be, és mi lesz, ha megint rám tör a pánik? A félelem immár kisebb hullámban tör rám, de nem vagyok önmagam, miközben a kezemet a férfi karjába eresztem, és a bizalmamat megelőlegezve sétálunk át az asztalához. Megkönnyebbülni nem fogok ettől, a hideg levegő megcsapja az arcomat, és ez pont elegendő ahhoz, hogy szédelgés nélkül foglaljak helyet a kijelölt ülőalkalmatosságon. Az asztallapjában kapaszkodom meg, végigsimítok a felületen az ujjaimmal, és csak utána siklanak a barna íriszeim a másik oldalon ülő férfira. A kolonc szerepet évekkel ezelőtt levetkőztem, a szüleim nevelése tett róla, hogy állandóan mások figyelméért esedezzem, de ezek az érzések megváltoztak bennem, és arra törekedtem, hogy mindent egyedül oldjak meg, még a legkényesebb helyzeteket is. Lehunyom a szemhéjamat, és kis adagokban nyelem a friss oxigént, de Matt becsukja az ablakot, és megint afelé terel, hogy a gombóc a torkomban egyre nagyobb legyen.
- Nem kínlódásként élem meg. – hazudok a szeme közé nézve, hiszen mindketten tudjuk, hogy az első pillantás találkozásában átellenben már jöttek is a tünetek, és menekülni akartam. John Webster jó orvos, és abban is biztos vagyok, hogy Matt az, de a múltamat övező emlékek nem tűntek el, melyek végül a roham kialakulásához vezettek ismételten. Vajon Noah szerint újból kell kezdenem a terápiát? Hol találok megfelelő pszichológust ehhez? Pennyi ki van zárva, a kollégámnak nem fogok megnyílni, még akkor sem, ha az exem ajánlaná. Szükségem van egy biztos pontra, ez így nem mehet tovább.
- Hogyne, a tűzoltók, és a rendőrök is életeket mentenek. – sóhajtok egy mélyet, mert valahogyan érzem, hogy neki sem okés, hogy nekem kell itt lennem. Az esti sms váltásunkat is más mederbe tereltem el, kis híján újabb ellenséget kreáltam a viselkedésemmel. A vérnyomásmérésről hallani sem akarok, finoman adom a tudtára, hogy felesleges kör. Idegesen harapom be a szám szélét, és a táskám megléte izgat a legjobban. A telefonemelésre csak elhallgatok, és oldalra nézek. Nem szeretném szuggerálni a sztetoszkópot a nyakában, és a fehér inget. Mindig ennyire informális…mármint értem, hogy doki, de rajtuk köpeny van, és nem ennyire szemtelenül fiatalok. Miért érdekel, hogy hány éves…mert tudom, hogy házas papíron? A rövidre nyúló párbeszéd alatt engem fürkész. Beleborzongok, és ha nem is nézek oda, de érzem magamon a pillantását. Hamarosan nyílik az ajtó, és az asszisztens fárad be rajta az elveszett kincsemmel. Hálásan veszem el a tulajdonomat, és túrom fel a slusszkulcsom után.
- Köszönöm szépen. – szorítok a kulcscsomóra, de amint kettesben maradunk, Matt szavai állítanak meg abban, hogy felálljak. Nem kerülhetem ki, hogy megnézzen, és azt sem, hogy hazavigyen.
- Penny velem van, és nem tud vezetni. Mi lesz az autómmal? – ezek a kérdések nem tűrnek halasztást, de nincs időm ellenkezni tovább, mert feláll, és a kis készülékkel közelít. A táskát az asztal tetejére helyezem, és lassan görgetem fel a garbómat a kezemen, hogy rá tudja tekerni a vérnyomásmérő mandzsettáját a felkaromon. A sztetoszkóp végét a könyökárokba fekteti a verőerem fölé. Ijedt vagyok, a pupilláim kitágulnak, és az orromon keresztül szívom be a tüdőmbe a levegőt. A szívverésem a fülemben zúg továbbra is, felerősödve, mint egy dobszett. A tekintetem a mozdulatait követi, máris érzem az elszorítást, de annyira szakszerűen csinálja, hogy nem sikerül másfele figyelnem. Ügyesen tartom a kezemet, de az értékek szerintem nem fognak hazudni. A 179/96 nem feltétlenül a jóra hajaz. Az arca elkomorodik, és elveszi a sztetoszkópot rólam, végül pedig a mandzsettát is leoldja.
- Kicsit….magas. – zavartan tekintek rá, le is sápadok, mert nem tudom, hogy így el fog-e engedni simán. A szívem a mellkasom fogságából menekülne, a bordáimat verdesi. Melegem van, és Matt…komolyan doki?



szószám: 719 Üzenet:   hearts  

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
38
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal | Kanada
Foglalkozás :
plasztikai sebész
Play by :
Milo Ventimiglia

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Szer. 09 Jan. 2019, 00:26
not again, missy


Megvan az a pillanat, amikor a diákok a szemesztereknél a prof óráin ásítoznak, ugye? De persze, figyelnek, tudnak mindent. Aha, a picsákat! Engem ezzel nem etetsz be, húsom! Ha a hantázást tanítani kellene, akkor esküszöm, hogy Corinnet beíratnám egy táborba, mert ha a kínlódás nem meglétét is akarta jelezni felém, nem igazán volt hiteles. Talán csak amiatt nem, hogy a munkám során kötelességem volt figyelni a reakciókra is, hogy a szavaim mit váltottak ki a betegeimből. Mert az egy dolog, hogy tizennégy évig seggeltem, hogy Grey és Netter anatómia könyveit kívülről fújtam és képes voltam a 206., utolsó csontot is megnevezni, latinul is. És ezzel a tudással igazából kitörölhettem a seggemet a szakmában, ha nem ismertem az embert, mint a pszichológia alanyát.
Ezért is bólintottam csak kószán a szemben ülő lány szavaira, aki úgy kapaszkodott az asztalba, mint Gollam az Egy Gyűrűbe. Baszdmeg, ilyen hasonlatot is csak én tudok összehozni. Jobban illett volna hozzá Pocahontas, vagy Belle szerepe, mint az a csúnyácska, göcsörtös megszállott tolvaj.
Mégis csak történt valami, mert az eddig megismert szószátyár tyúkanyó most leginkább egy vén kotlóshoz hasonlított, aki csak akkor nyitotta ki a száját, ha velem kellett valamiben egyetértenie. Nagyon nem tetszett ez. Gyerünk, Corinne, legyél már jobban. Türelmetlenül néztem rá csak egy pillanatig, amikor már másodjára is, most épp az életmentő szakmákat sorolta fel. Ez így nem lesz jó, én mondom. A menekülési szándékáról hallani sem akartam, addig biztosan nem, ameddig rendben nem tudom őt. A táska izgatja. Valóban? Az fontosabb, mint hogy az előbb összeestél? Megadtam magam, Karen pedig a segítségemre sietett és nem is kérdezősködött afelől hangosan, hogy ugyan a szomszédom pazarul volt-e. Tudta, hogy ha alkalmam lesz rá, úgyis elmondom neki azt, amiről tudnia kell. Ez viszont egyelőre nem az a pillanat volt. A nüansznyi performanszt végignézve hagytam, hogy az ajtó hangtalanul csukódjon be az asszisztensek gyöngye mögött, és csak akkor talál valamennyire magára Corinne.
Na végre!
- Hazaviszlek a tieddel, visszajövök busszal és este a sajátommal megyek haza. Vagy az enyémmel viszlek és holnap visszajössz velem reggel a kocsidért, hogy azzal tudj menni dolgozni, ha egyáltalán menned kell - nem tudtam a beosztását, de részemről így volt logikus. - Akkor kelek, amikor neked jó és ha később jönnél, akkor én is szólok Karennek, hogy tegye át az egyik időpontom. Nem vészes, elég rugalmasok vagyunk - vontam meg a vállaimat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy csak úgy időpontokkal és beteg emberekkel dobálózunk, de csak jó sakkjátékosnak kellett lenni. Azt pakolom és oda, aki épp közel volt. Meg nem is mindig volt szükségem fél- egy óra kajaszünetre. Múltkor is megzavart egy rókalány, amit akkor cseppet sem bántam. Akkor már inkább, amikor a kislányt le kellett taperolnom, de el volt kenődve. Nem hibáztathattam.
Mielőtt még további ellenérveket sorolt volna fel, ígéretemhez hűen előszedtem a szütyőt, hogy az előkészített kurva vékony kis karra felcsúsztassam a vérnyomásmérő mandzsettát, megvártam, hogy kényelmesen elhelyezkedjen, és csak akkor kezdtem neki a műveletnek. A hallgatófejen keresztül úgy éreztem magam, mint egy betépett Chad Smith koncerten. Kurva jó dobos, de nem őt vártam volna, főleg nem a szomszéd bige szívverését ütve ilyen durva ritmusra.  A művelet nem tartott sokáig, így amikor a pontos érték megjelenik, nem szólaltam meg egyelőre, csak szabadon engedtem a lányt és a karját is. Megszólalt!
Kicsit.... magas kijelentésre a szemeibe néztem mélyen. A kicsittől kurva távol voltunk. Ujjaim sercegtek végig a borostámon, ahogy megvakartam az államat, hogy aztán visszacsomagoljam a vérnyomásmérőt. Felesleges lett volna megmérnem megint, ez az eszköz nem hazudik. Nem olyan, mint pár terhességi teszt.
- Gondolom tudsz arról is, hogy ennyire magas értékeid is szoktak lenni - emelkedtem fel mellőle, hogy a helyére tegyem a csomagot, visszazárva a szekrény ajtaját is. - Ha nem ez az első eset, hogy elájultál.. akkor gondolom ez a magas vérnyomás sem újdonság - néztem vissza rá, az asztalhoz léptem, hogy nekitámaszkodjak annak seggel. - Szedsz rá valamilyen gyógyszert? Ha csak néha is, de van rá valamid? - nem, nem fogok belemenni abba, hogy juj de aggódom. Nem, nem fogok neki javasolni dokikat, hogy kivel kellene kivizsgáltatnia magát. Ha ennyire kurva magas valamilyen szaros értékünk és ilyen nyugodtan kezeljük a problémát, akkor tudunk arról a kibaszott problémáról. Pont. - Itt van nálad? - azt hittem, hogy nem lesz hozzá több kérdésem. Hát kurvára tévedtem. Basszameg!



⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
52
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Pént. 11 Jan. 2019, 20:15

◊ Corinne and Matt
Are you a plastic surgeon?!◊ ◊ ◊



Elboldogulnék én, ha nem érezném, hogy sarokba vagyok szorítva, és kellemetlenül érint az is, hogy Matt mindenáron a tünetekbe egy komolyabb problémát akar bemagyarázni. Értem, hogy orvos, és neki ez a kötelessége, de nekem cseppet sem jó, ha fóbiám van a fehér köpenyesektől. Nem az ő hibája, de amint megérkezik a táskám egy nagyobb súlytól szabadulok meg, amire a teher szót címkézném fel. A légvételeim szaporábbak, a menekülést tűztem ki következő lépcsőfokként, de meggátol benne a szomszédom, és hallgatásra bír a felajánlásával. Miért vinne haza, hogy busszal jöjjön vissza? A homlokomat összeráncolom, és a barna szembogaraimmal őt fürkészem, hogy mit akar elérni ezzel?
- Öhm…egyik sem a legjobb megoldás, mert mindenképpen kellemetlenséget okozok vele, és az már nem fér bele, hogy miattam várjanak a betegeid. Ott van Penny is, hacsak nem hívta fel Adamet azóta, hogy érte jöjjön. Nem tudod, hogy mi van vele? – pillantok a hátam mögé, de az asszisztens mögött bezárult, és akármennyire is szuggerálom nem fog kinyílni, mielőtt megmérné a vérnyomásomat. – Ha nem hagysz más lehetőséget, akkor legyen, hogy hazaviszel a kocsiddal, és holnap reggel felkelek akkor, amikor neked is jönnöd kell. Még nem dolgozom, csak a jövő héten kezdek. Megoldom a hazahozatalt, és talán nem fog belehalni Scott sem. – sóhajtok egyet, annyira sok a teendő, hogy ez a kis baleset igazán kimaradhatott volna belőle. – Várjunk csak… - most esik le, hogy tegnap összetörtem a kocsiját, de ma már van másik? A Jaguár nem nézett ki valami jól, és a csekket is összetépte, mondván nincs rászorulva, hogy kifizessem neki, de nem fogok lemondani arról, hogy valamiképpen kompenzáljak. Elmélázok, és mire felocsúdok, már fel is áll a helyéről, és a vitrinből kiemeli a vérnyomásmérőt. Nagyot nyelek, elönt a melegség, a pulzusom egyre jobban a kiakasztó tartomány felé száguld. Megállom, hogy a helyemen maradjak, és odatartsam neki a karomat. A mandzsetta kényelmetlen, és full csendben csináljuk a műveletet. Én magamban számolok, próbálom elütni valamivel az időt, hogy ne görcsöljek rá, de elkéstem vele. A készülés hamarosan jelez, és elsápadok a mért értéken. Ki is csúszik a számon, hogy kicsit túl magas, de nem véleményezi, hanem lecsatolja rólam, és visszarakja a dobozába, aztán meg a szekrénybe. Mit jelent ez Matt esetében? A nagy hallgatásokat kínos beszélgetések követik a sorban. A mozdulatainál ráemelem a tekintetem, miközben a borostáját birizgálja.
- Igen, előfordult már, hogy ennyire magasak voltak… - helyeselek, mert nem értem, hogy mire akar kilyukadni, de a közelsége megrémiszt. A székem melletti kis rést választja ki, hogy fölém magasodjon, és a testéből áradó erővel bírjon a további mozdulatlanságra. – Igen, utána általában normális, ha ez történik, de mire utalsz? – kezdem elveszíteni a fonalat, a fülemben hallom a szívem dobszólóját. – Gyógyszert? Mégis mire? – most komolyan azt hiszi rólam, hogy felelőtlen vagyok, és ráadásul kockára teszem az életemet, vagy mi ez a kérdezz-felelek játék? – Nem kellett volna elkísérnem Pennyt. – bukik ki belőlem az első nyilvánvaló válasz. Szédülök, a kimerültség szélére sodródtam, és nem viselem túl jól, ha a sötétben tapogatózás mellé egy kis számon kérő hangsúly is társul. Összeszedem a bátorságot, hogy ne valljak kudarcot, ne is legyek bunkó, mert megmentette az életemet, de ne vezessem félre. Lehorgasztom a fejemet, nem akarok a szemébe nézni a vallomás közepén. A táskám egyik pántját szúrom ki, és kezdek bele a monológba. – Pánikrohamot kaptam, ezért ájultam el. A többi pedig. – harapok az ajkam oldalába, és a magasba mutatok, vagyis bemérem a nyakát, ahol a sztetoszkóp lóg, aztán legyőzöm a viszolygásomat, és a pillantásába fúrom a sajátomat. – Neked ez lehet, hogy könnyű szituáció, hogy elfogadjam a szimpla páciens és doki felállást, és ne ragozzam túl, de nem megy. Félek az orvosoktól… - nyögöm ki, és a kellően jónak tűnő szekundumban felállok imbolyogva. – Haza akarok menni, beveszek egy nyugtatót, és kialszom ezt. Csak hadd menjek már el… - a roham utóhatása még munkál bennem, érzem, hogy az örvény megismétlődik, és automatikusan dőlök előre, kitartom a tenyeremet, hogy felfogjam az ütközést, hacsak Matt nem fog meg előbb. – Fáradt vagyok…a többiek, így nem… - szaggatottan veszem a levegőt, és felerősödnek a kint lévő tünetek. – Én csak… - kibuggyannak az első könnycseppjeim is. - …sok volt ez a mai nap. – elveszítem előtte az utolsó méltóságomat is azzal, hogy összetörök. Noah nem félt tőle, de Matt idegen, és talán őrültnek tart, vagy egy hisztis fruskának.



szószám: 703 Üzenet:   hearts  

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
38
Hozzászólások száma :
37
Reagok száma :
24
Tartózkodási hely :
Montreal | Kanada
Foglalkozás :
plasztikai sebész
Play by :
Milo Ventimiglia

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery Kedd 15 Jan. 2019, 21:36
not again, missy


A nők és az ő ellenállásuk! Miért nem lehet egyszer elfogadni, ha az ember csak úgy felajánl valamit a logikusság és ésszerűség határain belül? Miért kell ellenkezni és belelátni az egészbe egy melodrámát? Az állkapcsom megfeszült, ahogy Corinne nekikezdett megint az ő igazának, de beláttam. Nővel halál felesleges volt vitába bonyolódni, és úgy tűnt, hogy a kis szomszédasszonyom ma is bevette a tűzről pattant vagyok bogyóját. De legalább tudtam, hogy mire számíthatok tőle. Nem volt egyszerű eset.
- Nagyjából öt másodperccel később jöttem ki Johntól, mint ahogy te, de ne aggódj, Pennyvel minden rendben van. A legjobb kezekben van Websternél - maradtam meg inkább csak annál a replikánál, amire valójában kíváncsi is volt Corinne. A magam részéről nem igazán volt az opció, hogy meghajoljak annak, hogy nekem mi volt jó és mi nem. Ha eldöntöttem valamit, akkor azt csak nehezen másítottam meg. És nem fogom hagyni, hogy ennyire rossz bőrben volán mögé üljön. A végén még baleset lesz belőle és totálkáros az autója. Azt meg nem engedhette meg magának egy költözés után. Két-három éve én is túlestem egyen és anyagilag a számlán lévő összeg eléggé meg tud csappanni. Azután megint következett egy kisebb monológ, aminek a végére egy jókora biccentés volt csak a válaszom. Nem esett nehezemre vezetni, leginkább amiatt, mert imádtam. Hóban, fagyban, jégen, esőben, sötétben. Igazából mindegy volt, ameddig a kormánykerék feszült neki a tenyeremnek. Elmosolyodtam azon, ahogy megakadt a gondolatmenetben, ezért ameddig a procedúra zajlott, és fel nem került a mandzsetta a kezére, csak pár szót sikerült még mondanom neki azért, hogy nehogy azt gondolja, majd Cinderella tökhintójával fogunk hazabaktatni, mintegy gyííííí te ló felkiáltással. Mert nem, és apám gondoskodott arról is, hogy ne egy ódon, kerregő motorral ellátott vasládában csorogjak végig a városon.
- Apám kölcsön adta az autóját, ez zöld. Ő sokszor otthon hagyja a kocsit és azt mondta, hogy ne porosodjon addig sem. Pár nap múlva visszakapom az enyémet - biztosítottam, hogy nehogy azt gondolja, hogy valójában az életével kellene kifizetnie a biztosítást. Semmit sem kell fizetnie nekem.
A furcsa reakcióját nem tudtam hova tenni. Ezért is kérdeztem tőle ismét többet, mint ideális lett volna, vagy nem vált volna kellemetlenné, mert a beszélőkéje ismételten meglódult, mint egy versenyló, nekem meg nem volt más dolgom, mint hogy kamillázak.
- Hogy jobban legyél. Csak amiatt kérdeztem a gyógyszert - adtam meg arra a választ, hogy ugyan minek hord is magánál az ember vényre kapható gyógyszereket. Mi másért érdeklődtem volna? Nem voltam a doktora. Az én ajánlásaim közt leginkább csak antidepresszánsok, vitaminok, vas voltak a műtétek után, illetve nagyon erős fájdalomcsillapítók. Hogy mások mivel tömték a betegeiket, nekem ahhoz közöm nem igen volt, és beleszólásom meg még úgy sem. Nem volt jogom egy ismeretlen diagnózist felállítani, mert ameddig a deformitások egyértelmű külső jegyekkel bírtak, addig a belgyógyászati, vagy bármilyen betegségek nem tartoztak a tudásom alapkövéhez. Persze, tanultam, mert muszáj volt, de teljesen más volt a kettő.
Ismételten izgatottság lett rajta úrrá, és leginkább talán attól, hogy ennyire közel kerültem hozzá, amit első körben nem értettem, és már ott tartottam, hogy felállva növeljem a köztünk lévő távolságot, amikor megütötte a fülemet valami olyan, amire nem számítottam. Hogy micsoda? Félt az orvosoktól? Összeszűkített szemekkel néztem a lány arcára, miközben egy orbitális sóhaj tört fel belőlem. Az ujjaimmal túrtam bele a hajamba, a pillantásomat pedig eltéptem a lány alakjáról, hogy a már annyira ismert berendezést mustráljam inkább. Mégis mit kellett volna mondanom? Hogy nincs baj? Hogy nem Chucky vagyok és nem akarom megölni? Hogy a dokik arra esküdtek fel, hogy emberéleteket mentsen? Rettegett, nem pedig hülye volt, ezért feleslegesnek éreztem bármit is mondani a vallomását követően. Mind féltünk valamitől. Mindannyiunkban ott pislákolt a félsz, a fóbiák sokasága. Ahogy felállt, és tovább beszélt volna, ismételten a zavarodottság jelei mutatkoztak, és annak ellenére, hogy nem is olyan rég szinte az ajtóig jutott, most előbb tört rá a régi roham új hulláma. A teste imbolyogni kezdett, és mielőtt nekiesett volna az asztalnak, már mozdultam is, hogy a karjaimmal tartsam meg, visszakényszerítve a székbe, az asztalom előtt.
- Akkor most hazaviszlek és nem fogok engedélyt kérni tőled, hogy lehet-e - az asztalon kapartam össze kocsi kulcsát, hogy aztán a következő pillanatban Corinne kabátját kérjem be Karentől. Két perccel később már a lányon volt a kabát, óvatosan adtam rá fel, ha nem ütköztem ellenállásba, hogy aztán a sajátomat is magamra kapjam. Nem tökölve azzal, hogy majd kiaraszolgassunk az autóhoz, a pehelykönnyű testét megint felkaptam, és vele együtt léptem ki a váróba, ahol a nők többsége megint felhördült.
- Semmi vész, igazán. Az esküvőnket tervezzük és épp most jutottunk el a küszöbön átcipeléshez - a mosolyom a nők felé sokat sejtető volt, amire egy idősebb nő halkan felkuncogott, egy középkategóriás puma meg lesütötte a szemeit. A harmadiktól nagy gratulációt kaptunk, amire a szemeimet megforgattam Karenre nézve. Senki, ismétlem, senki nem kap innen meghívót. Nem tervezem a poligámiát. - Hamarosan érkezem és megbeszélünk minden részletet - azzal kifordultam a váróból Karen segítségével, hogy a következő percben már a lányt ültessem az Audi anyósülésébe, segítve neki az öv becsatolásában is. - Karen, szólj kérlek Websternél Pennynek, hogy Corinne rosszul lett, hazaviszem. Adam a vőlegénye elvileg, hívja fel, hogy jöjjön érte. Minden rendben van Miss Rousseau-val, csak pihennie kell - szavaimat az asszisztensnek címeztem, aki cidrizve állt az épület bejáratában, és egy kurta bólintással fogadta az infót. Az ajtó Corinne mellett becsukódott, megkerültem a kocsit és beülve mellé az indítást követően kifarolva kicsorogtam a forgalomba.
- Corinne, mi a helyzet? - érdeklődtem rá nézve oldalra, miközben a sebváltó csúszott a kezemben és az autó motorja úgy búgott alattunk, mint egy halkan doromboló macska, egészen a pirosig, ahol egy kamion mögött lassítva le álltam meg. Istenem, imádtam apám autóját. Ideje lenne beszereznem nekem is egy másikat.




⇞⇟
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery
Vissza az elejére Go down
 
Matt x Corinne - One unlucky meeting at surgery
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Ville-Marie-
Ugrás: