welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Lonely bench near the lake - Hazel & Tristan
avatar
Civil
Kor :
30
Hozzászólások száma :
10
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Tűzoltó
Play by :
Jensen Ackles

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Lonely bench near the lake - Hazel & Tristan Szomb. 08 Dec. 2018, 21:02
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
30
Hozzászólások száma :
10
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Tűzoltó
Play by :
Jensen Ackles

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lonely bench near the lake - Hazel & Tristan Szomb. 08 Dec. 2018, 21:13

 
Egy év telt el. Háromszázhatvanöt -  vagy háromszázhatvanhat, ki tudja már – nap repült el és úgy érzem, nem változott semmi. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít, hogy egyszercsak eláll a vérzés, elmúlik a lüktető fájdalom, beforr a sérülés. De mennyi kell ehhez vajon? Meddig kell még várnom, hogy eljöjjön a megkönnyebbülés, hogy meg tudjam tenni az utolsó lépést, képes legyek elengedni a kezét. Ha most valamilyen béna filmben lennék, mint a szellemekkel suttogó, hozzám is eljönne talán a túlvilággal cseverésző főhős és a halott utolsó szavainak átadásával helyrehozna mindent. De ez nem egy értelmetlen tévéműsor, ez a valóság és nincs senki, aki átléphetné helyettem a határt, nekem kell eljutnom arra a pontra, ahol végre megértem, nincs visszaút, bármit csinálok, a múlt elmúlt, azt, akit elvesztettem, többé semmi nem hozza vissza.
Egy év telt el és én itt ülök megint. Ugyanazon a padon, melyről az évek lekoptatták a talán egykor zöldeskék festéket, tenyeremben ugyanolyan márkátlan,  olcsó alkoholt szorongatok, üveges tekintetem, mely mélyén reményt is felfedezhet talán, akinek van türelme keresni, abba az irányba néz, amerre a beszédes, vidám jelenés tűnt el legutóbb. Fejemben gondolatok százai kergetik egymást, s mind ugyanazt szajkózzák, mi van, ha csak képzeltem őt? Ha a fiatal lány, akinek egyetlen szavát se hallottam meg, mégis egészen biztos vagyok benne, végigbeszélte az éjszakát, fáradtságtól és alkoholtól elködösült agyam szüleménye? A gondolat újra és újra megrémiszt, annyira, hogy szinte már képes voltam lebeszélni magam arról, eljöjjek ismét. S hogy miért vagyok itt mégis? Mert valahol legbelül pontosan tudom, abban az állapotban sose tudtam volna elképzelni valaki ennyire élettel telit és ragyogót, valakit, akinek lágyan csengő, dallamos hangja átmosta lelkem minden sötét, koszos sarkát, aki elérte, hogy még ha szavai értelmet nem is nyertek számomra, lényem minden atomjával figyeljek rá.
Egy év telt el és a jelenés által nyújtott megkönnyebbülés gondolatára ugyanolyan hevesen mar belém a bűntudat. Nem lenne jogom megnyugvást keresni és találni a napon, mikor elvesztettem Őt. Szenvednem kellene, gyászolnom, átkozva magam, mert gyávaságom és tagadásom nem engedtem, hogy együtt töltsem vele utolsó napjait, hogy a munkámat választottam helyette, mert meg voltam győződve arról, végül minden rendben lesz. Életem legnagyobb hibája volt hinni ebben, végül semmi nem lett rendben.
Fogaim összeszorítva, dühösen a világra és magamra feszítem meg izmaimat, felállásra készen, még egyszer, utoljára elnézve az eddig méregetett út irányába. Szívem kalapálásának üteme megbicsaklik, légzésem is leáll, mielőtt mindkettő szaporábban indulna újra. Ott áll ő, s belőlem elszáll minden ellenállás. Némán figyelem, visszaroskadva a kemény padra, közelítő alakját, melyet felismernék bárhol, bármikor, hiába tűnhetett úgy legutóbb, észre se vettem jelenlétét.
- Eljöttél – szólítom meg ezúttal én, ahogy a hallótávolságba ér, csendesen és rekedten, mintha attól félnék, ha túl hangosan beszélek, elijesztem.

 
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
20
Hozzászólások száma :
6
Reagok száma :
1
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Egyetemista
Play by :
Zoey Deutch

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Lonely bench near the lake - Hazel & Tristan Hétf. 10 Dec. 2018, 20:53


Tristan&Hazel
Fahéj illatára ébredtem. Beszökött az ajtóm alatt és az orromat csiklandozta.A földszintről nagypapa fülbemászó baritonja gurult fel a lépcsőn. Magyarul énekelt, ami azt jelentette, hogy jó kedve van. Pedig többnyire a még mindig meg nem szűnő honvágy miatt kelt dalra gyakorta az anyanyelvén. Az apukám már itt született, de ahogyan ő is - állítólag- úgy én is magyarul álmodtam. Papó szerint azért, mert mindegyikünkben ott volt a magyar föld hívogató mámora, hogy egy nap majd visszatérhessünk oda. Nekik még nem is meséltem, hogy jövőre meg fogok pályázni egy másfél éves magyar ösztöndíjat. Meglepetésnek szánom nekik is és magamnak is.
Mosolyogva nyújtóztam az ágyamba, és az első pillantásom, mint egy éve mindig az éjjeliszekrényemen pihenő obszidián szín kavicsra siklott. Ott pihent egy régi Harisnyás Pippi figura meg egy cseresznyés bögrécske mellett, éppen a lámpám alatt.
Egy éven át, szinte hetente, vagy volt úgy, hogy egy héten kétszer is kijártam a tó partjára, hátha megint találkozom azzal a férfival. Idősebb volt nálam, a szemében azonban még idősebb még komorabb szomorúság tanyázott. Úgy szerettem volna csak egyszer mosolyogni látni, de nem sikerült. Hiába beszéltem, hiába is nevetgéltem, vagy beszéltem neki megannyi csacskaságot, valahogyan úgy éreztem, hogy csak részben van jelen. Hogy figyel rám, de mégsem. Bennem lett volna a hiba? Túl sok lettem volna? Mamó néha azt mondja, hogy rémes mennyit tudok beszélni, amire persze Papó csak legyint egyet, mert addig jó, amíg van mondanivalóm. És különben se legyek olyan búval bélelt...a veszteséget mindenki másképpen dolgozza fel. Én úgy, hogy tíz ujjam minden ujjpercével kapaszkodtam az életbe. Meg kell látni benne a jót, az értelmet, és ahhoz ragaszkodni kitartóan.
Kidugtam a takaró alól a lábaimat, és egyenként mozgattam át az ujjacskákat, mielőtt eltűntek a mókusfejet ábrázoló szőrmés papucsomba. Így, hálóingben slattyogtam le az emeletről, és a lépcsővel szembe függő óra szerint már fél nyolc is elmúlt.
A naptárra nézve hatalmasat dobbant a szívem. Ma egy éve….a fontos találkozásokat mindig jelölöm valahogyan a konyhai naptárban, aminek Mamó nem mindig örül...mármint annak, hogy összefirkálom, de azért nem orrol rám olyan komolyan. A mai nap mellé egy lebiggyedő ajkú pálcika embert rajzoltam, akinek ujjai közé egy kissé deformált üveget is pingáltam. Mellé pedig azt írtam egymás mellé nyomorgatott betűkkel: Obszidián Kavics.
Valahogyan ennyi idő után sem adtam fel, hogy egyszer majd valami véletlen folytán újra láthatom őt, megint beszélhetek vele, de most nem hagyom ám, hogy csak én beszéljek...most minden más lesz. Nem hittem abban, hogy felesleges reménykedni, meg soha nem ismétlődik meg semmi újra. A kitartásban hittem és abban, hogy ha az ember gondol valakire, az előbb vagy utóbb megérzi, és a Sors vagy a Végzet...igen bizony ilyen hangzatos dolgok jutottak eszembe...szóval majd visszavezeti a lépteit. Persze kérdezhetné bárki, hogy miért olyan fontos ez nekem. Mert mindenki fontos, és mert hittem abban, hogy nem véletlen akadt a kezembe az a kavics amit neki szántam, és az sem véletlen, hogy olyan sokáig volt mellettem, még akkor is ha szinte egy szót sem szólt. Ha akart volna elmehetett volna. Mintha kellett volna neki az a sok jó szó, és vidámság, ami tőlem jutott el hozzá. Én mindenkinek adok akinek szüksége van rá, mert úgy érzem kimeríthetetlen vagyok. Nem tudja semmi letörni a kedvem….na jó persze ez nem igaz ebben a formában, de tény, hogy roppant kitartó emberke vagyok.
A napom nagy részét végig valami megmagyarázhatatlan remegés tette ki a gyomrom tájékán. Pedig két leadandót is megírtam, volt három statikai munkám, amit holnap el kell vinnem az egyetemre, és persze pár email is megválaszolásra várt. Volt három magyar levelező társam, akikkel még sosem találkoztam, és akik nekem magyarul írtak én meg nekik angolul. Így gyakoroltuk a nyelvet.
Izgatottan készültem az estére, mint aki csuda tudja milyen randevúra igyekszik. Ha ma nem jön el...a gondolat egy minimális, alig érzékelhető, de mégis jelenlévő szomorúsággal töltött el. Ha egy év után sem jön el, akkor lehet, hogy csak véletlen volt akkor és ott, és talán a fekete kő sorsa is az, hogy velem maradjon….nem, valahogyan mégsem tudtam ebben hinni.
Nem volt hideg az este amikor elindultam otthonról. A fekete kabátomon mosolygós nyári cseresznyéket rajzoltak ügyes kezek, a hajam kiengedtem, és egész úton legalább háromszor megigazítottam. Ó te jó ég, remeg a kezem amikor a zsebembe dugom. Mi van ha tényleg nem jön el? Szinte hallom Papó hangját: “Ejjnye Hannácska, hát hol az a híres pozitív gondolkodás?” No igen, jogos. A fák közül kilépve a takarosan kanyargó ösvény felé fordultam, és amikor a bokrok mögül kiléptem, már teljes pompájában tárult elém az estébe hajló víztükör megannyi csillogó fordrával. A távolban a padok katonás, mozdulatlan árnyékai között rejtőzve én csak azt az egyet kerestem...csak azt az egyetlen egyet, ahol Őt reméltem. Izgatott voltam, éreztem, hogy lángol az arcom, a levegőt is szinte kapkodtam amikor végül megpillantottam. A régi, időnyűtte kopott színes pad volt az, még emlékszem, hogy már javában pattogott le róla a festék, és ez egy év alatt csak rosszabb lett. Volt benne pár belevésett betű. Némelyik egészen művészi, némelyik csak odafarigcsált. Fontos adatok valakiknek. Nekem a viszontlátás volt a fontos. Megszaporáztam lépteimet, éppen akkor vett észre és rogyott vissza a padra. Oldalamnak szűntelen nekiütődött a színes, szivárvány színű horgolt tarisznya. Nagyi ajándéka volt a tizennyolcadik születésnapomra, és bár sokaknak egészen kicsinek tűnhetett, belül rengeteg minden elfért.Hallótávolságra értem, és a pad mellé érve gondolkodás nélkül huppantam le mellé. Apró termetem miatt nem ért le a lábam, így mint a huncut gyerekek himbálni kezdtem. Megszólított, és én elmosolyodtam, majd bólintottam és oldalról vidoran sandítottam rá.
- El bizony. Nagyjából ez a hetvenötödik alkalom, ha az elmúlt egy évet vesszük számításba. Elég sokat voltam itt ami azt illeti, és reménykedtem, hogy egyszer majd maga is eljön. Olyan gyorsan elfutott az utolsó találkozásunk alkalmával. Mire visszafordultam már nem volt itt.-
biggyedtek le egy pillanatra csöpp ajkaim, majd már futott is vissza az a kis kunkor, az a mosoly, ami egyrészt a viszontlátás örömének szólt, másrészt, meg mert úgy éreztem még szörnyűbb állapotban van mint egy éve. Még inkább szüksége volt erre a fajta energiára.
- Adni akartam magának valamit, de mire felocsúdtam már nem volt itt. Úgyhogy szépen visszajártam, hátha egyszer eljön és én odaadhatom.- a szivárvány szín táska felé nyúltam, felnyitottam és kotorászni kezdtem benne. Egy hátránya mindenképpen volt: nem külön kis rekeszekből állt, hanem ömlesztve volt benne minden. Én meg rakosgatni kezdtem a férfi és közém a különféle bolondos dolgaimat: egy pakli apró méretű franciakártyát, egy mogyorós ostyás csokoládét, egy rózsaszín púderesdobozkát, egy ronggyá gyűrögetett zsebkendőt, két selyemcukrot meg egy pici barna filcből készült szarvast aminek hiányzott a fél szeme. Érdekes tartalma volt a táskámnak, aminek a fele sem került még elő.
- Megfogja?- gyűrtem bele a kezébe egy darabka almát, ha akarta ha nem, mert már engedtem is el, majd sikerült megtalálnom valahol a táska mélyén rejtőzve azt a bizonyos fekete kavicsot, amit neki hoztam. Ha elvette az almát és eddig tartotta, most a zöld gyümölcs után nyúltam, és elvettem tőle, hogy átnyújtsam azt amit valójában neki hoztam.
- Egy éve, amikor találkoztuk vettem fel magának a tó partján ezt a kavicsot. Ez az a kő ami szerintem magára jellemző. Általában a véletlen hozza így….de az az érzésem, hogy maga pontosan olyan mint a fekete szín. Mert a fekete az összes színt elnyeli, azért fekete….de valójában, pont ezen tulajdonsága miatt a világ legtökéletesebb színkavalkádja….de ezt nem mindenki láthatja…- beleharaptam az almába és rágcsálni kezdtem.Mintha nem is telt volna el az az egy év….mintha itt ültünk volna mindig is a tó partján. Ő meg én. És beszélgetni kezdenénk. Pedig még a nevét sem tudtam.
- Hittem ám abban, hogy visszajön. Na jó, az igazság az, hogy féltem tőle, hogy mégsem, de- vontam meg a vállam, újabb harapással az almába.
-...nem tudom, nem szeretem feladni a reményt….persze ez legtöbbször vizsgák előtt jön jól. Mármint ez a pozitív gondolkodás, hogy az ember egészen felvillanyozza magát, és elhiszi, hogy minden sikerülni fog….óóó nem is tudja, felvettek az egyetemre. Sikerült! Bizony ám!- nem tudom, hogy emlékszik e arra, hogy akkoriban, egy éve mekkora drukk volt bennem emiatt, de most nem is volt ez fontos.Lehet semmire nem emlékszik, igaz talán már én sem a felére sem annak amiről beszéltem.
- Egy éve vártam magára….miért pont ma jött?- nem fogom hagyni, hogy most hallgasson, nem akarom ilyen keserűnek látni, mint legutóbb is. Szerintem jól állna neki a mosoly. Határozottan.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Lonely bench near the lake - Hazel & Tristan
Vissza az elejére Go down
 
Lonely bench near the lake - Hazel & Tristan
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Le Sud-Ouest-
Ugrás: