welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Brie & Ronnie I What the...
avatar
Középiskolás
Kor :
20
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
9
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
pupil, singer of a garage band
Play by :
Andy Biersack

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Brie & Ronnie I What the... Pént. 07 Dec. 2018, 22:33
Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
20
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
9
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
pupil, singer of a garage band
Play by :
Andy Biersack

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Brie & Ronnie I What the... Pént. 07 Dec. 2018, 22:33

What the heck?!
Brie & Ronnie
Tikk-takk… tikk-takk…
Hangos csattanással vetem homlokomat tenyerembe, talán még egy morgásszintű, artikulálatlan maszlag is elhagyja a számat, ami a tanterem elejében prédikáló Mr. Wilson munkásságát hivatott értékelni. Az órán először elejtett első mosolyomat is csak annak tudhatom be, hogy látom a pillanatnyi zavarodottságot az arcán, ami a minősítésem nyomán ült meg bárgyú képén, és okozott nála egy kósza másodpercre memóriazavart. Egy hosszú „őőő” is kiszaladt a száján, biztos ami biztos alátámasztotta a látszatot, miszerint elvesztette a fonalat a tananyagban, és nem tudja mérlegelni, hogy inkább gyorsan utána iramodjon, hátha még bele tud kapaszkodni a madzagba, vagy kezdjen bele a felesleges okításomba, miszerint „a szüleid nem tanítottak meg a helyes viselkedésre, Mr. Prescott?!”. Hát, az a nagy büdös igazság, hogy nem… sajnos ők túlzottan pártolják a hippi, gondoktól és felelősségtől mentes életvitelt ahhoz, hogy figyelmüket és energiájukat arra fordítsák, hogy a fiukból egy értelmes, a társadalom számára is fontos, hasznos embert neveljenek. Talán képtelenek is volnának rá, tekintettel arra, hogy ők maguk se mondhatók annak. De!... ezt már sose fogjuk megtudni. Elvégre nagyanyám volt az, aki egy személyben megtestesítette a komplett famíliát: anya volt, amikor szidni kellet, apa volt, amikor pénz kellett, és nagymama, mikor etetni kellett. És győzte csinálni, soha egy kifogása nem volt rám! Bár, ha szemtanúja lenne annak a szenvedésnek, amit napi szinten leművelek a tanórákon, valószínűleg akkora tockost adna, hogy átvinné a képem a padot… Hinné bárki is, hogy a nagymamák igenis erősek?! Olyan pofonokat tud osztogatni a vénlány az évek alatt meggyúrt sok sütitészta okán, hogy egy boxoló felém lendített karja elé is szívesebben vetném oda magamat!
Tikk-takk…
És még tíz perc van hátra az órából. Tíz. Kerek. Perc! Nem baj… nem, mivel a nagyja már a hátam mögött van. Ha azt kibírtam, akkor ezt már fél lábon is, nem? De! Bezzeg a többi osztály… a hozzám hasonló diákok nagy része a válluk mögött hátrapillantgatva sunnyog el a bokrok és fák által takart zöldövezetbe, hogy rágyújtsanak egy-egy szál cigire. Ábrándozva ejtem államat öklömre, szinte érezni vélem a levelek közül felszálló füst mámorítóan kesernyés illatát… Bár, ha már itt tartunk…
Könyékig merülve el a katonai hátizsákban túrom elő annak legaljáról a cigipapírt, a szűrőt, és a Golden Virginia dohányt, hogy terülj-terülj asztalkámat csinálva a padból, jóllakott napközis vigyorral szembesülhessek az egyetlen dologgal, ami igazán boldoggá tudott tenni ebben a negyvenöt percben. Kicsit se szégyellem azt a hangerőt, amivel beletúrok a tasakba, így előidézve egy kellemes, magas decibelszámot megütő zörgést, amivel természetesen kivívom magamnak a környezetemben lévők kitüntetett figyelmét. Pökhendien pillantgatnak irányomba, így széttárt karokkal artikulálok egy „mi van?!”-t. Mi olyan érdekes? Még soha nem láttak tanóra közben cigit tekerő diákot? Meglepő, mert lassan fél éve az osztálytársuk vagyok, és mással se ütöm el az időmet.
- Mr. Prescott… megtenné, hogy befejezi, amit csinál? –veti felém kérdését a tanár úr. Nem parancsol, csak lágyan puhatolózik megadva a választás jogát. Ez már tetszik! Bezzeg Mrs. Thompson olyan agresszívan szokott rácsapni az asztalra, hogy nem, hogy a fa, de összességében az épület is beleremeg…
- Persze, amint a végére értem –bájos, szinte már tenyérbe mászó mosollyal pillogok kettőt kedves tanárbácsink irányába. Két ujjam közé fogom a papírt, belehelyezem a dohányt, hengeresen gurigatva egyengetem el benne a nedves anyagot.
- Jól van, akkor megvárjuk –mellkasa előtt összefont kezekkel, állát felszegve néz rám a terem túlsó végéből.
- Tényleg?! Tanár úr, hát maga milyen nagylelkű! –tettetett meghatottsággal kapok mellkasomhoz, az ajkaim közé ékelt szűrőt immáron a papírba helyezem, így felcsavarva már végig is nyalhatom a papírt ezzel formálva meg a tökéletes, makulátlan cigimet. – Folytathatja! –arrogáns vigyorral vetem hátamat a széknek, tarkómon összefűzve ujjaimat nyújtom ki meglehetősen hosszúra nyúlt lábaimat. Megkockáztatom, hogy bakancsom orra még hozzá is koccant Sabrine széklábához. Hupsz!
- Utoljára szólok, Mr. Prescott… még egy ilyen, és az igazgatói irodában fogja végezni! –próbálja mindezt a tőle telhető legfenyegetőbb hangszínen előadni, de azt hiszem ennél még az is rémisztőbb, mikor két kiskutya egymással acsarog. Mellkasom elé vonva kezeimet tartózkodok a rágalomtól… nekem aztán mit számít? Még egy igazgatóival több vagy kevesebb? Mint ahogy korom legjobb játéka is tartotta: szerezd meg hát mind!
Farzsebemből előtúrva telefonomat nyitom meg az sms-eket, hogy kibogarászhassam Jackson nevét, mindeközben egy kis hajlandóságot se mutatva arra, hogy mindezt úgy valósítsam meg, hogy elrejtsem a készüléket a tanár szeme elől.
„Óra után kimegyünk cigizni!”
A terem közepében felrezeg egy mobil. Előveszi, elolvassa, hallom ahogy felhorkan, majd hangosan búg fel a saját készülékem a padon.
„Nem is gondoltam másra. Ezt a díszbuzit másképp nem tudom tolerálni…”
Halk, öblös röhögés szalad ki a számon felnézve az említett félre, nevezetesen a tanárunkra. Élére vasalt nadrág, rózsaszín ing lila nyakkendővel, egy meglehetősen előnytelen zakó. Precízen elrendezett haj, makulátlanul manikűrözött kezek, nőies kéztartás… ez eddig miért nem tűnt fel?...

Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
18
Hozzászólások száma :
22
Reagok száma :
15
Tartózkodási hely :
♡ montréal, kanada
Foglalkozás :
♡ gimnazista
Play by :
♡ sofia carson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Brie & Ronnie I What the... Pént. 14 Dec. 2018, 00:17

Ronnie & Brie



Sokszor fordul elő, hogy bár a gyerekek tagadják, hogy valaha is olyanok lennének, vagy csak kicsit is akarnának hasonlítani a szüleikre, mégis bizonyos megnyilvánulásaik alkalmával bebizonyosok, hogy a genetikát nem lehet kijátszani. Egy-egy megnyilvánulás és tulajdonság egyszerűen bennünk van. Hát akármilyen meglepő is legyen, a szüleim szétszórtsága és rutinokat való kerülése rám nem ragadt át – hála Istennek. Már csak az kéne, hogy az esetek nyolcvan százalékában ne lehessen rám számítani. Ott van például az egy héttel ezelőtti eset, amikor apu meglepett a táncpróbám után, és teljesen véletlenül, valószínűleg mert a beosztása éppen úgy alakult, elvitt csavarogni. Olyan lehettem, mint egy hercegnő, aki akármit is ejtsen ki a száján, az bizony megvalósul, ott és akkor, punktum. A gond csak az, hogy hiába az évi két meglepetés alkalom, amikor egy-egy délutánt tölthetek az elfoglalt szüleimmel, nekem az év mind a háromszázhatvanöt napján szükségem lenne rájuk. Amit persze nem várhatok el tőlük, mert tudom, hogy miattunk, Lio, Simo és miattam dolgoznak ennyit. Mindenkivel előfordulhat, ahogy a hírnév kicsivel több idejüket foglalja le, mint eredetileg tervezték, nem igaz?
Addig is igyekszem mindennél büszkébbé tenni őket és mindkét testvérem helyett is szín ötösnek lenni az iskolában. Vagy éppenséggel annyi táncversenyt nyerni, amennyit csak tudok, és bizonyítani, hogy ez nem csak nekem való, de jó is vagyok benne. Addig is el vagyok foglalva, és kompenzálom a bátyámról megjelenő bulvárcikkekben olvasható butaságokat arról, hogy hol és mennyiért bulizott, vagy éppenséggel, hogy hány héten belül fogja összetörni az új autóját. Lioval ellentétben nekem nem kenyerem a lázadás, sokkal inkább jó eredményekkel és újabbnál újabb szakkörökkel és szereplésekkel próbálom felhívni magamra a szüleim figyelmét. Ha már otthon alig akarnak rólunk tudomást venni, hát a tanáraim legyenek rólam jó véleménnyel.
Sajnos azonban elég nyilvánvaló, hogy nem mindenki gondolkodik így. Kezdve például Oberonnal, aki még a szokásosnál is jóval inkább igyekszik kiborítani az órát tartó Mr. Wilsont, aki sok más tanárunkkal egyetemben nem örül túlságosan annak, hogy még egy évre megörökölt az iskola egy olyan tanulót, aki csak a bajkeverésért jár be, nem pedig a színvonalas oktatásért.
Ujjaim között egyensúlyozom a tollamat egy pillanatig, s ahelyett, hogy hátra fordulnék, csak hogy megkérjem, maradjon inkább csendben arra a tíz percre, ami hátravan még az órából, csak igyekszem végig futni a sorokat a füzetemben és felvenni a fonalat, hogy folytathassam a jegyzetelést. De láthatóan ez nem csak nekem nem megy, hanem a tanárunknak sem, aki behúzza saját magát a csőbe és rászól a rossz tanulóra. Mély sóhajjal dobom le a tollamat a füzetemre, s rápillantok a telefonomra, hátha változott valami az órák után kezdődő ruhapróbámmal kapcsolatban, amíg az osztályteremben szokásos közjáték lerendeződik.
Elkerekednek a szemeim a hangnem hallatán, amit egyesek megengednek maguknak egy tanárral szemben és csak finoman megrázom a fejem, mire néhány sötét tincsem elszabadul és az arcomba esik. Vajon a bátyám is ilyen idegesítő volt, amikor nem érdekelte egy-egy óra? Hányszor mesélt róla, hogy éppen mivel akasztotta meg az órát! De gondolom minden évfolyamra kell egy srác, aki abban leli örömét, hogy húzza az időt. Vagy Oberonnak annyira tetszik ez a szerep, hogy újra meg újra jegyet vált a menetre? Szerencsére már csak öt perc…
Alig kezdek bele újra a jegyzetelésbe, hátulról meglökik a székem lábát, nekem pedig a kerekedő ’a’ betűm pillanatok alatt kifut a vonalak közül. Immár nem is gondolom át a dolgot, csak nagy lendülettel fordulok hátra hozzá.
- Hé! Van még kábé öt perc az órából, nem lehetne, hogy kibírd addig? – Szemöldökeim kérdőn a magasba szaladnak, de nem sokáig méregetem a srácot, mert Mr. Wilson ezúttal az én nevemet emlegeti és rögtön arra kér, hogy forduljak vissza a székemen. Pedig nem is én voltam!
Fejcsóválva támaszkodom rá a padomra, hogy még két mondatot sikerüljön lejegyzetelnem az elcsúszott ’a’ betű miatt egyébként is elrontott oldalra, de az osztályterem két végéből rezgő telefonok kibillentenek a már így is ingatag koncentrációmból.
Újból hátra fordulok, ezúttal egy fokkal talán kétségbeesettebben is. – Kérlek! – Nem várok sem a válaszára, sem arra, hogy egyáltalán felnézzen, csak visszafordulok a tábla felé, nehogy még egyszer rám kelljen szólni. A tanárunknak azonban így is feltűnhetett a dolog, mert alig halljuk meg a csengőt, ami az óra végét jelzi, a felbolyduló osztály zsivaját átkiabálva Mr. Wilson felszólal:
- Sabrine és Mr. Prescott, idejönnének, kérem? – Minden hasonló helyzethez hasonlóan most is lepörög előttem az elmúlt néhány hónap, és minden olyan lehetőség, amikor esetleg rossz fát tehettem a tűzre. De az, hogy a férfi engem a keresztnevemen szólít, csak azt jelentheti, hogy emlékszik még arra, hogy egy hónappal ezelőtt területi versenyt nyertem az ő tantárgyában.
- Gondolom mindketten tisztában vannak vele, hogy hamarosan itt a félév vége… - Kezd bele mondanivalójába, amikor mindketten megállunk a tanári asztaltól nem messze. – És amíg Thibodeaux kisasszony az osztály egyik éltanulója, Ön, Mr. Prescott nem igyekezett túlságosan az elmúlt hónapokban… A mai viselkedése is sok szempontból kifogásolható lenne.


Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
20
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
9
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
pupil, singer of a garage band
Play by :
Andy Biersack

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Brie & Ronnie I What the... Vas. 16 Dec. 2018, 23:26

What the heck?!
Brie & Ronnie
Nem egy, nem két ember akadt, aki annak idején meggondolatlanul rám aggatta a „figyelemhiányos” jelzőt, ami nyomán úgy tekintettek erre a mindig visszahangzó felszólalásra, mint egy billogra, ami megpecsételte a rólam fogalmazott véleményeket. Ha úgy vesszük ez egyszerre volt áldás és átok… Ferde szemmel méregettek, rosszallóan vonták fel az orrukat a vén tanárnők, amikor kiskölyök koromban meglehetősen hangosan kívántam színessé varázsolni a különféle ceruzáimmal a papírlapot, ahelyett, hogy jegyzeteltem volna, amit oly nagy lelkesedéssel kíséreltek meg átadni nekünk. Mindig piszmogtak az orruk alatt, de a végén csak elértem, hogy legyintsenek egyet, és konstatálják magukban, hogy „áhh, ez az Isaac gyerek úgyis figyelemhiányos!”. Emlékszem még arra is, ahogy Mr. Gibson minden egyes alkalommal drámaian felsóhajtott, és tenyerébe ejtette homlokát, mikor az éppen repertoáron lévő Bach 18 kis prelúdium egyike helyett az adott hangnemben improvizációba kezdtem, semmint kövessem a „Mester” által körmölt zenei mondatokat. Mert valahogy baromira nem volt kedvem a barokkban tevékenykedni, amikor megadatott az a lehetőségem, az a lelkületem, hogy tizenéves fejjel a saját, megjegyzem, hallgatható zenémet tudtam leklimpírozni a fekete-fehér billentyűkön. Csak úgy zárójelben jegyezném meg, hogy magára vessen, mert tudta, hogy mire vállalkozott, amikor nagyanyámat felkeresve elhúzták az orrom előtt a mézesmadzagot, hogy ő az iskolai kereteken kívül is nagyon szívesen a pártfogásába venne, hogy elkezdje formálni a csiszolatlan gyémántot. Nos, elmondhatom, hogy azóta még faragatlanabb lettem, de ez már az én saram, és nem, piszkosul nem szégyellem, hogy olyan a személyem, amilyen. Van, aki elvisel, van, aki nem…
Mr. Wilson például nagyon nem. A méterek távlatából is látom a halántékán lüktető eret, ami ahelyett, hogy a szavaim visszafogására, és a jó modorom felkutatására ösztökélne, csak alám adja a lovat. mert mennyivel élvezetesebb már felbőszíteni a tanárokat ahelyett, hogy megbújok a tollsercegésekben, és magam is ínhüvely gyulladásig vésem a szavakat. Szarok én bele! Ha ott van a zsebemben a telefon, aminek köszönhetően pillanatok alatt rá tudok keresni a lexikális tudás által a fejünkbe vert információkra, akkor minek görcsöljek azon, hogy mi volt a normandiai partraszálláskor? Hiába várják el tőlem, soha nem leszek az a buzgómócsing, aki hatalmas, csillogó szemekkel, és eltátott szájjal, már-már nyálat csorgatva lesi a tanárok szavát… Mint példának okáért volt osztálytársam húga, jelenlegi osztálytársam, Sabrine Thibodeaux, aki olyan vehemensen fordul hátra, hogy kedvem támadna hanyatt vágódni a székkel, ha éppen nem kapaszkodnék nagy elánnal a félig sodort cigimbe.
- Hű! Wow, le ne tépd a fejemet! –mentegetőzve emelem fel kezeimet. – Inkább örüljél neki, hogy az elmúlt negyvenet kibírtam –vetem vissza hanyagul, mit se törődve azzal, hogy a Mister már az előttem felharsanó lányt is megszólította. Rám már úgyse jut energiája, csak elgyötörten fújja ki azt a levegőt, amit a mondat kezdete előtt szívott be… csak hát ugye voltam olyan kedves, hogy gondolkodás nélkül fojtottam belé a szót, nem is akármilyen hanghordozással, na meg természetesen hangerővel. Sajnos egy magamfajta, züllött gyerek, aki minden második estét egy szórakozóhelyen tölt, alapvetően pedig minden elsőt végigpróbál a garázszenekarával, nem hall tökéletesen.
Hanyagul nyúlok el kényelmet keresve a fa széken… komolyan, ha már azt elvárják tőlünk, hogy alsó hangon nyolc óránkat ezekben a szaros padokban ülve töltsünk, akkor miért nem viszi őket rá a lélek, hogy legalább kipárnázzák? Pedig pénz az bőven lenne rá, de hát jobb ülni a kis kincses ládájukon ahelyett, hogy a tanulóik javára tennének… abszurdum!
Fél szemöldökömet felvonva körözök egyet mutatóujjammal halvány jelt adva arra az előttem üldögélő csajnak, hogy ő meg megtehetné azt a szívességet, hogy a saját dolgával foglalkozik, nem pedig az enyémbe mártja bele magát. Komolyan, ha ő egy telefonbúgás miatt már a plafonon van, akkor mit tett volna a bátyja osztályában, amikor egymásra kontrázva lehetetlenítettük el a tanárt a tanítás lehetőségétől?
A felvisító csengő nyomán, mint a legtöbb diák, magam is kipattanok –bár a magasságaim okán inkább kihámozom magam- a padból, az asztal pereméhez helyezve a táskám száját kotrom bele alkarommal az összes kipakolt cuccomat, ajkaim közé csípem az óra szorgalmas munkájának bizonyítékát. Harsányan rikkantanám el magamat Jackson után, aki már fél lábát kitette a teremből, mikor meghallom az unásig hallgatott tanári hangot… mi a f*szom van már, de komolyan?! Sabrine lábnyomain jutok el a tanári asztalhoz, kihalászva számból a cigit pörgetem azt ujjaim között, mielőtt fülem mögé tűzném azt, mint ahogy a festők teszik az ecsettel. Lezseren temetem kezeimet nadrágom zsebébe, oldalra biccentett fejjel hallgatom a nálamnál jóval alacsonyabb tanár monológját… komolyan, ilyen méretarányokkal hogy a rákba vegyem komolyan?!
- Ígérem, Tanár úr, meggyónom mindenféle bűneimet vasárnap tízkor a templomban, de ha nem tévedek, az óra végét jelző csengő azt hivatott jelezni, hogy végre kiszabadulhatok ebből a börtönből, úgyhogy lenne olyan kedves, hogy a lényegre tér vagy még jobb!... Elenged minket ahelyett, hogy az egekig magasztalja a nyilvánvalóan tökéletes Sabrine Thibodeaux-t, nálam pedig megjegyzi, hogy mennyire mocskosul lusta vagyok? Merem feltételezni, hogy a helyzet egyik esetben se fog változni- Sabrine ugyanolyan jó tanuló marad, kitűnőre leérettségizik, én pedig átrugdosom magam egy kettessel… -megköszörülöm torkomat, majd szemöldökömet felvonva szemeimet újból a láthatóan is lefáradt pasasra szegezem. – Szóval, mehetünk?

Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
18
Hozzászólások száma :
22
Reagok száma :
15
Tartózkodási hely :
♡ montréal, kanada
Foglalkozás :
♡ gimnazista
Play by :
♡ sofia carson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Brie & Ronnie I What the... Szer. 19 Dec. 2018, 15:55

Ronnie & Brie
I may look calm, but in my head I've killed you 3 times
░░░░░░░░░░░░

Ha esetleg lenne lehetőségem választani, hogy újra magántanuló akarok-e lenni, vagy maradnék simán a gimiben, valószínűleg - akármilyen fura is - inkább az utóbbit választanám. Bármilyen kecsegtetően hangzik, hogy akkor keljek, amikor csak akarok, ne kelljen harminc másik diákkal órára járnom és legfőképpen ne kelljen minden áldott nap emberek közé mennem, azt hiszem kicsit mégis hiányozna. Na nem az, hogy a folyosókon akkora a tömeg, hogy sokszor mozdulni sem lehet, vagy hogy a heti öt próbám mellé még tesi órára is járnom kell, vagy mondjuk az, hogy a bátyámnak köszönhetően a Thibodeaux nevet a legtöbben ismerik... De a barátok, akiket itt ismertem meg és a millió lehetőség, hogy bizonyítsak otthon, ezek biztosan hiányoznának. Nem ugyanolyan sikeresen zárni egy évet magántanulóként, mint hat oklevelet hazavinni különböző versenyekről. És akkor a táncot még hozzá sem csaptam az összesítéshez.
Tudom, hogy vannak, akik strébernek tartanak, amiért mindenből jó eredményeket érek el, de szerintem csak a bátyámhoz próbálnak hasonlítani, aki a végzős évében majdnem megbukott töriből. Akármennyire szeretem Liot, de nem nehéz jobban teljesíteni nála. Főleg nem töriből. És különben is, ha nekem hibátlan eredményeim lesznek az év végén is, csak nagyobb eséllyel kerülök majd be az egyetemre. Igyekszem nem azon törni a fejem, hogy mit gondolhatnak rólam a többiek, de legalább annyira nem megy, mint ahogyan az órát tartó Mr. Wilsonra sem tudok odakoncentrálni, ha az éppen mögöttem ülő Ronnie-ra folyton rá kell szólni.
Valamilyen szinten meg tudom érteni, mert nekem is lenne jobb dolgom annál, hogy még legalább hét percen át itt üljek a tanteremben, és Mr. Wilson próbálkozását hallgassam, arra, hogy értelmes és intelligens felnőtteket neveljen belőlünk, olyan információkat próbálva meg tömni a fejünkbe, amelyekre később nem sokszor, vagy egyáltalán nem is lesz szükségünk. De ha az eddigi éveket és a mai napot eddig sikerült kibírnom, akkor ebbe a.. hat percbe és tizenöt másodpercbe igazán nem halok bele, igaz?
Mint ahogyan a többieknek sem kellene. De hiába szólok rá a mögöttem motoszkáló srácra, úgy tűnik derogál neki bárkit is meghallgatni, legyen szó a tanárról, vagy éppen rólam. - Csodás... - Teszek még egy sikertelen kísérletet arra, hogy a fennmaradó három percben nyugtom legyen, de már amikor egyáltalán az ötlete megfogalmazódott bennem, hogy szépen megkérjem rá, hogy még két és fél percig bírja ki tudtam, hogy úgyis felesleges. Összepréselt ajkakkal fordulok vissza a tábla irányába, és egészen a kicsengetésig szinte alig veszek levegőt.
Utána pedig pontosan azért felejtek el, mert a tanár az osztály zizegését és pakolását túlharsogva rendeli oda Ronniet és engem is az asztalához. Na tessék, egyszer akarok nyugodtan odafigyelni az órán és ez lesz belőle!
Bár fogalmam sincs mire akar kilyukadni a tanárunk, valamilyen szinten csak egyetérteni tudok a magas sráccal, aki arról dörmög Mr. Wilsonnak, hogy jobb lenne a lényegre térni. De talán bennem van annyi udvariasság, hogy ezt nem jegyzem meg. Ellenben Ronnieval, aki kap is érte egy oldalpillantást, majd egy kérdőn felvont pár szemöldököt, amikor engem is belekever a mondandójába. Soha nem gondolkodtam el azon, hogy vajon éppen ő, akit a bátyám osztályából örököltünk meg, mint valami örök darabot az iskolában, mit gondolhat rólam, most mégis meglepetten fogadom a szavait. Soha nem akartam senki számára tökéletes lenni a szüleimen kívül, és most tessék, még ezzel is baja van a világnak. Lehet, hogy meg kellene fontolnom azt a döntést, hogy magántanuló, vagy szimpla gimnazista lennék inkább...
- Nem, várjanak még! Éppen erről akarok beszélni magukkal... - Mr. Wilson megköszörüli a torkát, miután néhány egyetértő kézmozdulattal próbálja összeszedni a gondolatait. - Éppen azért Sabrine-t hívtam ide, mert úgy gondolom Ő fog tudni segíteni abban, hogy ne ismétlődjön meg a múlt év, ugye Mr. Prescott?
Gombóc költözik a torkomba, mert úgy érzem már azelőtt tudom mit fog mondani a tanárunk, hogy ténylegesen ki is ejtené a száján a szavakat.
- Mivel az ajánlott korrepetálásokat nem látogatja, és az órákon sem túl aktív, arra a döntésre jutottunk az igazgatónővel, hogy kijelölünk ön mellé egy tanulótársat. Aki Ms. Thibodeaux lesz.
Legszívesebben elordítanám magam és határozott "nem" kiáltásokkal elhagynám a termet, de annyira meg vagyok döbbenve, hogy csak egy sértett sóhaj bukik ki belőlem. - Tanár Úr! - Mr. Wilson várakozó pillantását látva azonban szinte rögtön lehűtöm magam. És nem mondom ki, ami már a nyelvemen van: nekem nincs időm bukott tanulóknak segíteni!
Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
20
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
9
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
pupil, singer of a garage band
Play by :
Andy Biersack

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Brie & Ronnie I What the... Szer. 26 Dec. 2018, 23:18

What the heck?!
Brie & Ronnie
Mindenkinek van sötét folt az életében. Persze, a legtöbben ezt tagadják gyakran dobálózva azzal a hangzatos elszenvedői hozzáállással, hogy „már a feltételezés is sértő!”. Nekem mondhatni az egész életem egy sötét folt, nincs ezen mit szépíteni, én magam is tudom, hogy így van, és aki ismer, vagy aki szimplán rám, és a sokak… na jó, mindenki által arrogánsnak vélt arcomra néz, szintúgy nem tud másra gondolni. Mintha amúgy tudnék tenni bármit az örökölt gének ellen. Tehát, ebben a fekete, kriptai sötét életben mégis van egy olyan pont, amit még én is a szőnyeg alá söprök, és mind ahányszor a fejemhez kapok, mikor ez eszembe jut… Volt idő, amikor szerettem tanulni. Persze nem mondom, hogy meghatározó tényezője volt az életemnek, ahogy azt se állítom, hogy sokáig tartott, mert szerencsémre viszonylag hamar utolért a józan eszem, hogyha már félúton elhagytam valahol. De igen, volt egy, a „figyelemhiányos” korszakomat megelőző pár év, amikor buzgómócsingként bújtam a tankönyveket, amikor víg mosollyal ültem a számok felett, és őszintén élveztem. Amikor az irodalom könyvek izgalmasnak, a történelem lapjai pedig izgalmas mesének hatottak… Mára pedig minden izgalmasabb a történelemnél, az irodalomnál, pláne a mateknál! Húsz éves fejjel a középsulis iskolapadban rohadva az ember igazán mérlegelni kezdi az életet, és elkezdi reálisan látni azt, hogy ez a sok szar nem ér semmit. Az, hogy egyik intézetből adnak át a másikba, ahol ríttig ugyanazt fogom tanulni, csak bővebben, és szakorientáltabban, nincs értelme. Legalábbis abban a formában nem, amit rám akarnak erőltetni. Mert mi a halálért akarjak én szakmát, minek nekem egy nyomorúságom diploma, amikor baromira nem akarok mással foglalkozni, mint a zenével? És, ha valaki rám akar cáfolni, az legyen olyan kedves, járja körbe Kanadát, vagy Amerikát, kutassa fel a sikeres zenészeket, és kérjen másolatot a diplomájukról. Hogyha a legtöbbnek lesz, akkor beadom a derekam, és a saját lábamon fogok elmenni a legközelebbi zeneművészeti egyetemre, de ha nem… akkor engem oda be nem fognak rugdosni! Na mintha amúgy a zenét alapvetően bárki értelmes szakmának gondolná… A mai világban minden, ami a művészettel kapcsolatos, méltánytalanul alul van értékelve. Persze, a haszonélvezők nagyon szívesen elmennek koncertekre, mozikba, színházakba, galériákba, de amikor bármilyen csoportos értekezés közepette felmerül lehetőségként a művészet bármely ágazata, mint hivatás, mind egyöntetűen legyint, hogy az maximum csak hobbi és szórakozás lehet. És akkor a nagyok? Az Iron Maiden, a Kiss, a Rolling stones, és a többi? Azok mit csináltak hosszú évtizedeken keresztül, ha nem dolgoztak, ha nem pénzt kerestek?
De persze kell az emberséges, tisztességek munka, aminek nem része a szórakozás, amit alapvetően senki nem élvez, és amivel csak olyan állást lehet megkaparintani, ami miatt minden reggel egy komplett sírógörcs, a munkaidő egy merő idegesség, és az egész élet egy remekbeszabott idegbaj. Mert nekünk ez kell, mert a kedves tanáraink erre irányítgatnak, a szüleink szintúgy ezt akarják, mi meg, legalábbis legtöbbünk elhiszi, hogy ez jó. Mégis mi másért szobroznék most itt Mr. Wilson előtt egyik lábamról a másikra helyezve a súlyt, hogyha nem a már hallott szavakat kellene végighallgatnom? Bár, momentán jobban figyelek arra, ahogy összekoccannak a táskámon a ráaggatott kitűzők, és meglehetősen jól szórakozok azon, amikor a tanárunknál zavar támad az erőben, és szemöldökét ráncolva értetlenkedik, hogy honnan az idegesítő hang. Hát, a világ egyik legidegesítőbb emberétől, kérem alássan!
Hány hasonló kaliberű beszélgetésem volt már az iskola különböző pedagógusaival… az iskolapszichológussal… a tanulmányi osztállyal… az iskolai tanácsadóval… magával az igazgatónővel. És hogy engem mennyire nem érdekelt egyik se! Hát pont ő lenne a kivétel, akinél megszáll az isteni sugallat, hirtelen felkapcsolják odabent a lámpát, és pálfordulással egy száznyolcvan fokos fordulatot vesz az életem? Na meg persze!
Idegesen, bár sokkal inkább türelmetlenül gyömöszölöm ujjaim között az óra keretein belül sodort cigit… a takarítónők örülni fognak a végéből kipergő kis dohányszálaknak, az egyszer már biztos. Távozni akarok, meglehetősen sürgősen. El akarom szívni már ezt a szart! Hazafelé akarok tartani, zenét bömböltetve a fülemben, magasról tenni a világra, megsodorni még egyet, megint elszívni… mellesleg ez utóbbi sokszor ismétlődik, mert hát, valljuk be, nehéz és fárasztó napom volt.
- Mármint, hogy micsoda? –kérdezek vissza felvont szemöldökkel, felemelve mutatóujjamat, mintha szándékomban állna Mr. Wilsonba fojtani a szót. – Most oda akarunk kilyukadni, ahova gondolom, hogy ki akarunk lyukadni? –meglehetősen jól sikerült az önkifejezésem ezen pontja, de nem áll szándékomban cizellált barokk körmondatokkal megfogalmazni azt, amit ilyen puritán egyszerűséggel is meglehet. Tanácstalanul vetek egy fél pillantást Sabrine irányába, meggyőződve arról, hogy neki is legalább annyira ellenére vannak a hallottak, mint nekem.
- Nem. Biztosan nem –arrogáns mosollyal ingatom a fejemet. – A heves ellenkezés természetesen nem Ms. Thibodeaux személye ellen szól, mert azért külön köszönetet mondanék, hogy nem Everett, az a szőke, szemüveges, fogszabályzós kis mócsing az, aki mellém rendeltetett. De bármennyire is hozzájárulna a tanulás vizuális élményéhez, nem tartok igényt semmiféle tanulótárs programra. Bármennyire is úgy tűnik, hogy inkompetens vagyok, a valóság, ami ugyebár nem az érdemjegyeket jelenti, legkevésbé se ezt tükrözi. Nem vagyok hülye, csak szándékomban áll lázadni az ellen az oktatási rendszer ellen, ami megköveteli azt, hogy olyan felesleges tantárgyak tudását véssem a fejembe, mint az Öné… már bocsánat. Úgy gondolom, hogy tökéletesen boldog életet lehet élni érettségi nélkül is, elvégre számos méltán híres ember hagyta ott a középiskolát, akik pénzre váltották azt, hogy nem foglalkoztak a felesleges konvenciókkal. Csak, hogy néhány példával éljek: Albert Einstein, Charles Dickens, Elton John, és még Diana hercegnő is! És, Tanár úr, bármennyire nehéz elhinni, de én is képes lennék boldogulni anélkül a nyamvadt lap, majd a későbbiekben, a már szinte kötelezővé hirdetett diploma nélkül is. Ha kell, márpedig kell, mert nem akarok tovább ebben a remekbe szabott fertőben létezni, le fogok érettségizni, de nem tartok igényt arra, hogy ezt bárki felügyelje, legyen szó tanárról, vagy diákról.

Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
18
Hozzászólások száma :
22
Reagok száma :
15
Tartózkodási hely :
♡ montréal, kanada
Foglalkozás :
♡ gimnazista
Play by :
♡ sofia carson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Brie & Ronnie I What the... Pént. 04 Jan. 2019, 20:18

Ronnie & Brie
I may look calm, but in my head I've killed you 3 times
░░░░░░░░░░░░

Az az igazság, hogy ha nagyon meg akarnám magyarázni pontosan miért is teljesítek olyan jól az iskolában és a táncban egyaránt, a válasz nagyon egyszerű lenne. Amellett, hogy bár élvezem az elismerést - ki ne tenné? -, én mégis csak azért törekszem jó jegyekre és vagyok hajlandó ellátogatni különböző tanulmányi versenyekre, hogy a szüleim - akiknek talán arról sincs fogalmuk, hogy éppen hányadik osztályba járok - legalább két percet szánjanak rám és foglalkozzanak az egyetlen lányuk mindennapjaival. Nem azért csinálom, hogy lenyűgözzem a tanáraim, vagy az igazgatót, vagy a különböző versenyek zsűrijeit. És lehet ez akármilyen manipulatív, vagy felszínes, nevezze akárki, ahogyan csak akarja... Ezen a tényen még az sem változtat, hogy a tanár úr szerint megfelelő jelölt vagyok arra a feladatra, hogy másnak is segítsek a felkészülésben az év végi vizsgákra.
A bátyámmal ellentétben lehet, hogy én meglepően sok időt fordítok a tanulásra és a házikra otthon, és bizony az az opció sem teljesen kizárt, hogy több tárgyból is feleslegesen túlteljesítem az elvárt szintet. De hiába neveznek strébernek, vagy túlbuzgónak - akár a szemembe, akár a hátam mögött -, a jegyeim már jó ideje csak számok a naplóban. Egészen pontosan azóta, hogy tudom; olyan szakot választok majd a felvételinél, amelyikhez nem lesz szükségem sem a kémiára, de még csak a történelemre se. Tanulnom kell majd a táncművészetin, de sokkal inkább az fog számítani hogyan teljesítek a táncban gyakorlatban, mint hogy a kovalens kötés lényegét visszamondjam.
És bár tény, hogy lenne időm Oberonnak segíteni, mert ha már a saját házimra és szimplán a tanulásra jut időm, akkor már igazán mindegy, hogy egyedül, vagy valaki mással csinálom. De mivel azon kívül, hogy bejárjak az órákra és teljesítsek, jó jegyeket szerezzek semmilyen felelősséggel nem tartozom az iskola felé, de még a tanárom felé sem, felháborít a gondolat, hogy csak azért, mert egyesekkel ellentétben én leülök a tankönyveim mellé és nem csak dísznek vannak meg, még privát tanulócsoportot is kellene szerveznem.
- Jól hallották... - A tanárunk hangja sokkal kevésbé magabiztos, mint amilyennek szánja a szavakat, s egy pillanatra még úgy is tűnik, hogy megtörik a nyomás alatt, és feladja az egész próbálkozást, mondván, hogy ebben az intézményben már nem csak azok a diákok kiábrándítóak, akik nem figyelnek órán, hanem azok is, akik szín ötösre állnak.
Felháborodásomat alig tudom szavakba önteni, de nem is kell keresgélnem a szavak után, mert Oberon mellettem olyan monológba kezd, hogy képtelen vagyok nem meglepett pillantásokkal hallgatni a sokkolóan határozott és összeszedett véleményét, amit most Mr. Wilsonnak prezentál.
- Egyetértek! - Nyögöm ki végül én is, s bár a fejemben már komplett kiselőadás fogalmazódik meg azzal kapcsolatban, hogy mennyire jogtalanul történik ez az egész, vagy hogy mennyire nem kellene, hogy közöm legyen ehhez, na meg még legalább ezer indok, meghintve néhány felháborodott spanyol káromkodással is, amit a nagyszüleimtől tanultam... Valahogy mégis képtelen vagyok a határozatlan, gyöngyöző homlokú Mr. Wilson arcába vágni a szavakat. S láss csodát, a kis Sabrine Thibodeaux megint megfutamodott.
- Nos.. egyetértenek vagy sem, és Mr. Prescott, nagyon köszönöm az összefoglaló és határozott véleményét az iskolarendszerrel kapcsolatban.. Amennyiben ezen változtatni akar, jobb lenne, ha több energiát fektetne a tanulásba és céljának tekintené a rendszer megreformálását. - Mintha csak elszakadt volna nála az a bizonyos utolsó cérnaszál, a tanár úr újult erővel száll harcba két makacs diákjával szemben. - Azonban ez a kérdés már jóval túl van akarás vagy nem akarás kedvén, ha tőlem nem fogadják el, hát az igazgatónő szíves örömest megismétli maguknak, egy-egy figyelmeztetéssel, vagy ne adj' Isten felfüggesztéssel egyetemben, ha megtudja mi minden történt a mai órán. Többek között. - Egyre inkább úgy érzem, hogy igazságtalanul vagyunk belekényszerítve valami olyasmibe, amiről csak a tanárok gondolják, hogy valaha is működhet, de a felfüggesztés és igazgatói intő gondolata már koránt sem olyan csábító, mint az, hogy végre egyszer kiállhatnék magamért és az Istenverte jogaimért.
- Mr. Prescott, itt nem arról van szó, hogy le tud-e érettségizni az év végén. Heteken belül eredményekre van szükségünk. - Mr. Wilson határozott bólintással lezártnak tekinti a témát. Na még mit nem!
- Már elnézést, de miből gondolja Tanár Úr, hogy nekem van időm ilyesmire? A táncpróbáim és versenyeim mellett azt hiszem nem én vagyok a legmegfelelőbb jelölt arra, hogy még egy tanulótárssal is foglalkozzak. - A szemöldökeim felszaladnak ugyan, a kérdő pillantásom azonban már nem fordítom teljes mértékben Wilson felé. Még a végén megfélemlítene a rózsaszín ing-lila nyakkendő kombinációjával.
- Különben is, nekem semmilyen tapasztalatom nincs abban, hogyan segíthetnék bárki másnak magamon kívül a tanulásban... - Teszem hozzá talán kicsit túlságosan buzgón is, amikor eszembe jut, hogy.. öö.. nem vagyok tanár!
- Na és mondja csak! Miért éppen csak ránk vonatkozik ez a dolog? Ennyi erővel nem kellene minden diák mellé kijelölni valakit az osztályból, hogy együtt tanuljanak? Csak mert... - A mellettem álldogáló srácra pillantok, bár a szemét hiába keresem, idegességemben alig emelem meg a fejem, nem hogy még a szemeibe is nézzek. - Én nem akarok ebben részt venni. - Mondom ki végül durcás gyerek mintájára, már csak az hiányzik, hogy itt helyben elkezdjek toporzékolni is. Pedig mennyire szeretnék most! Fogalmam sincs beválik-e az ellenkezésünk, vagy a korábbi fenyegetés - az igazgatói intő és a felfüggesztés - még mindig labdába rúg-e, de egy biztos: nem azzal fogom elcseszni a felvételimet és az átlagomat ebben a félévben, hogy nem mentem bele ebbe a hülye ötletbe. Sokkal fontosabb a jövőm annál, mint hogy problémát jelentsen, hogy egyedül, netán valaki társaságában ülök a tankönyveim fölött.

Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
20
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
9
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
pupil, singer of a garage band
Play by :
Andy Biersack

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Brie & Ronnie I What the... Szomb. 05 Jan. 2019, 20:29

What the heck?!
Brie & Ronnie
Azt hiszem teljességgel érthető az általános felháborodás Mr. Wilson meglehetősen remekbe szabott ötlete nyomán. Bár jelenleg halvány lila fogalmunk sincs arról, hogy valóban ő volt-e az, aki előállt a tanulótárs program megnevezés alatt futó gondolattal, de, mivel általa került napvilágra, így ki mást is hibáztathatnánk érte? Különben is az elmúlt években kölcsönösen kialakított apátia azt hiszem meglehetősen indokolttá teszi azt, hogy olyan fagyos, ingerült pillantást szegezzek rá, ami tökéletesen abba a kategóriába illik, hogy „hogyha szemmel ölni lehetne…”. Akkor ez a szükségtelen beszélgetés meg se történne, mert Mr. Wilsont évekkel ez előtt elföldeltük volna… Az az igazság, hogy amikor ide kerültem öt évvel ezelőtt, már akkor megvolt kettőnk közt ez a feszültség, és a kelletlen nézeteltérések sorozata. Ő nem nézte jó szemmel azt, hogy egy tizennégy éves gyereknek már tetoválása van –deal with it, bro!-, én pedig nem néztem jó szemmel azt, hogy minden egyes alkalommal igyekszik ezen véleményének hangot is adni. Mert mégis mi köze van ahhoz, hogy én tizennégy évesen mit csinálok a testemmel? A tinta nagy része az elmúlt két évben került fel a testemre, legálisnak mondott körülmények között. Az előtt pedig, ha nem is szülői, de nagyszülői engedéllyel készült el a jobb kézfejemen lévő „be a warrior!” feliratú tetoválás… vagy, legalábbis a tetováló szalonban azt hitték, hogy az aláírás igazi. Mr. Wilson véleménye azonban a mai napig nem változott, mindig leplezetlen fintorral nézi a nyakam két oldalára vésett két figurát. Pont olyan undorral, minta mikor a „mosd le a kezedről a firkát, fiam!” utasításra megkapta a „maximum a bőrömmel együtt, tanár úr!” választ. Több okból kifolyólag is meg kellett aznap látogatnom az igazgatói irodát, de hát valljuk be, egy állandó testfestéssel az ember mit tud kezdeni? Mit se ér a titulus ellene.
Most viszont, szinte éltemben először látom a képére kiülni a megszeppentséget. Igen, nem hitte volna, hogy Isaac Oberon Prescott képes arra, hogy ennyi értelmes, összefüggő mondatot alkosson, mi? Pedig ha a tanárok csak egy kis időt fordítanának arra, hogy megismerjék a diákokat, nem pedig csak érdemjegyeket osztogatnának nekik, akkor tudhatná nem csak ő, de a többi „feljebbvaló” is, hogy bármennyire is szeretnék, a „hülye” jelzőt nem lehet rám aggatni. És talán hasonló meglepettséggel viseltet irányomba Sabrine is. Bár talán a megszeppentség engem előbb utolér, mikor meghallom a szavaimat alátámasztó, és nem mellesleg azok mellett kiálló egyetértést. Mi a szar?!
Szinte arrogánsnak tetsző vigyor ül ki az arcomra látva Mr. Wilson sűrűn gyöngyöző homlokát. Próbálja burkoltan csinálni, mégis szembeötlő, ahogy megemeli a kezét, hogy nyúzottan letörölje a képét. Na, csak nem megizzasztjuk a tanár urat?
- Azt hiszem a változtatás kulcsát nem mindig a jövő nemzedékének a kezébe kéne aggatni, ujjal mutogatva rájuk, hanem kicsit elgondolkozni a jelenleg munkájukat végző tanároknak, és a náluknál magasabb pozícióban lévő személyeknek, akik elcseszik nekünk a diákéveket –mert nem arról volt szó, hogy ezek az évek lesznek a legjobbak az egész életemben? Akkor mégis hol vannak azok a példák, amik alátámasztanák ezt az állítást?
Kérdőn tárom szét karjaimat, szemöldökeim valahol a homlokom közepén állapodnak meg, ajkaim szélén egy pimasz mosoly bujkál.
- Akkor ne várasson tovább! Felőlem akár most is indulhatunk az igazgató nőhöz, nem szarom össze magam egy intő említésétől, ellenben szíves örömest kiállok egy magasabb pozícióban lévő személynél a jogainkért –már maga a feltételezés is sértő, hogy engem, aki végigbukdácsolta a középiskolás éveit, és megannyi igazgatói figyelmeztetést és intőt gyűjtött be, meg fog rendíteni az, ha a „marcona igazgatónéni”, mint opcionális vitapartner, számításba jöhet. Azt hiszem engem már többet lát az a nyamvadt nő, mint a saját gyerekeit, előfordulhat, hogy kezelni tudom a helyzetet… de természetesen Mr. Wilson úgy gondolhatja, hogy nálam is úgy működik ez, mint az átlag diákoknál. Nos… beláthatta már volna, hogy engem bárminek lehet mondani, csak átlagosnak nem.
- Heteken belül eredményekre van szükségük? Miért, más esetben rontom a statisztikát? Rossz színben tüntetem fel az iskolát, hogyha ne adj’ isten kettesek lesznek a vizsgámon? –persze, hova is gondoltam! Az iskola soha nem arról szólt, hogy a diákok érdekeit, és elveit nézzük, hanem, hogy mindenkit tökéletesre formáljunk saját nézeteink szerint, úgy, hogy lehetőleg azzal az intézmény érdekeit tartsuk szem előtt.
Érdeklődve hümmögök egyet, mikor a társalgás során először hosszabb intervallumon keresztül hallhatjuk Ms. Thibodeaux hangját is. Mellkasom előtt fűzöm össze karjaimat, résnyire szűkített szemekkel meredek rá, hogy enyhítsem mérhetetlen kíváncsiságomat az ő nézőpontjával kapcsolatosan. Persze, nem hagyhatom figyelmen kívül Mr. Wilson felszaladó szemöldökeit sem… nincsen hozzászokva ahhoz, hogy az él tanuló, a mintadiák visszaszól, mi? Talán megadtam neki a magabiztosságot ahhoz, hogy életében először kiálljon a saját érdekei mellett?
- Ahogy én sem –állapítom meg, és szögezem le rögvest az ő szavait követően. – Tanár úr, maguknak is be kell látni azt, hogy az erőszak soha nem vezet sehova, ellenben mindig nagyobb káoszt szül… Van ennek értelme? –teszem fel a kérdést, mintha legalábbis a szájába kívánnám adni a szavakat. Talán lehet, hogy így is van. Talán azt akarom, hogy bólintson, hogy beismerje, hogy nem mindig a tanár az, aki megmondja a tutit, mert nekünk, diákoknak is éppen annyi jogunk van a véleményformáláshoz, és a minket érintő dolgok megvitatásához, mint nekik. Sőt… értelemszerűen még több is!


Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
18
Hozzászólások száma :
22
Reagok száma :
15
Tartózkodási hely :
♡ montréal, kanada
Foglalkozás :
♡ gimnazista
Play by :
♡ sofia carson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Brie & Ronnie I What the... Hétf. 07 Jan. 2019, 11:37

Ronnie & Brie
I may look calm, but in my head I've killed you 3 times
░░░░░░░░░░░░

Megfordul a fejemben, hogy az iskola talán titkon mégis igyekszik valami olyasmire megtanítani bennünket, amit később, felnőtt életünk során tudunk majd hasznosítani. Hiszen kinek ne válna előnyére, ha képes kiállni a saját érdekei mellett és megvédeni azokat, minden áron? A gond csak az, hogy ez nem a bíróság, így különösebben nincs figyelembe véve mindaz, amit Oberon és én felhozunk mentségünkre, csak hogy ne kelljen valami olyasmiben részt vennünk, amit a tanáraink jó ötletnek gondolnak. Legalábbis annak kell, hogy gondolják, mert különben nem zaklatna minket Mr. Wilson, már legalább tíz perccel a kicsengetés után. A tanár úr tisztában van vele, hogy itt ő az a bizonyos felsőbb hatalom, akinek a diákjainak szót kell fogadnia, s bár megizzasztjuk az érveinkkel, nem úgy tűnik, mint aki hosszútávon fel fogja adni a háborút. Talán mert őszintén hisz a projekt működésében, vagy talán mert sokkal jobban fél attól, hogy mit mondana - vagy ne adj Isten tenne - az igazgatónő, ha azzal a hírrel állítana be hozzá, hogy a diákjai egyszerűen nemet mondtak a feladatra.
De ha már itt tartunk, az is tény, hogy jómagam is kifejezetten kíváncsi lennék arra, hogy mit mondana az igazgatónő, aki ezek szerint az egész dolog ötletgazdája, ha sem Oberon, sem én nem vagyunk hajlandóak beadni a derekunkat. Csak mert tartsák akármilyen jó ötletnek is ezt az egészet, én nehezen találom meg benne a potenciált, ami akár későbbi tanulmányaim, akár összességében az életemet segíthetné a jövőben.
- Nézzék... - Olyan mélyről előtörő sóhaj szakad fel a tanárunkból, hogy szinte hátrálnom kell egy lépést, ha nem akarom, hogy elsodorjon. Kár, hogy nem látja be, hogy legalább annyira nem akarunk itt lenni, és ezt a lehetetlen ötletet tárgyalni, mint ahogyan neki sincsen kedve velünk veszekedni arról, hogy kinek és hogyan kellene változtatnia az oktatáson. - Én nem vagyok elegendő ahhoz, hogy egy egész rendszert megváltoztassak. - Persze, hiszen, csak egy átlagos gimnáziumi tanári posztig jutott. - De magukban van a jövő kulcsa. Tekintsenek erre a dologra úgy, mint egy lehetőségre...
Kicsi hiányzik hozzá, hogy ne kezdjem el forgatni a szemeimet az ismerős, de már rettentően unalmas szöveget hallva, miszerint mi vagyunk a jövő kulcsa, és az őseink hibájából tanulva igenis jobb világot hozhatunk létre. Ha Mr. Wilson igazán hinne ebben, akkor nem ezzel a hozzáállással prédikálna nekünk, hanem a tanári pályája során már elért volna jelentős eredményeket is az ügyben.
- Örülnék, ha sikerülne ezt magunk között elintézni. - Feleli Oberonnak, akinek a szavai bár lendületesek, de ha jobban belegondolok mennyire szeretném, ha az igazgatónői irodában végeznénk... Nos, nem szívesen tartanék vele. Épp ezért fogom be ezúttal a számat és nem hergelem tovább Mr. Wilson egyébként is törékeny hangulatát.
- Tanár Úr, miért éppen mi? - teszem fel az olyan egyértelmű kérdést. Hiszen az csak egy dolog, hogy jók a jegyeim, de ott van még az osztály többi része is, akik között szintén akadnak más jó tanulók, akik ugyanúgy, ha nem nagyobb örömmel is el tudnák látni ezt a nemes feladatot.
- Az iskola néhány osztályában akadnak tanulók, akik hasonló helyzetben vannak, mint Mr. Prescott. Ezért jelölünk ki melléjük tanulótársakat. Ha látható eredményeket sikerül elérni, választható foglalkozás, vagy diákkör - nevezzük ahogy akarjuk - keretein belül elérhetővé tesszük az egész iskola számára a dolgot. - Úgy magyarázza nekünk a dolgot, mintha éppen most osztaná meg velünk egy atomfegyver készítésének tervrajzait.
- Ezzel magán is segítene, Mr. Prescott... Talán a jövőben meggondolja magát és mégis az egyetem mellett döntene. - Ez az ember elképesztő. Mint akit felhúztak, úgy mondja az iskola propagandáját. Az igazgatónő büszke lehetne rá. Persze csak akkor, ha végül sikerül elérnie, amit akar.
Újra meg újra lejátszom a fejemben a tanárunk szavait, próbálok megbarátkozni a gondolattal - mert az tuti, hogy nem kapok csak azért felfüggesztést, sem intőt, mert valami új tanulásmódszertani zsenialitással álltak elő nekünk! Tisztában vagyok vele, hogy Oberon sem rajong az ötletért, de ha meg is fog rám haragudni, hát nem érdekel, legalább elmondhatom, hogy megmentettem egy felfüggesztéstől. Valószínűleg éppen annyira nem akar a gimiben tölteni még egy évet, mint ahogyan a tanáraink is szép lassan belefáradnak abba, hogy újra meg újra rá kell szólniuk, amiért nem figyel oda órán, vagy amiért mással foglalkozik jegyzetelés helyett. Az elrontott, és sorból kiszaladt betűimet még mindig nem tudom neki megbocsátani a mai napon.
- Elvállaljuk. - Jelentem be hirtelen, előbb Mr. Wilsonra nézve, aztán jelentőségteljes pillantással fordulva Oberonhoz, hátha csak mert minimálisan megbízik bennem azok után, hogy kiálltam a véleménye mellett, hátha mert hallotta, hogy nekem sincs kedvem az egészhez, vagy netalántán a két szép barna szememért most az egyszer nem ellenkezik. Mert van egy tervem, és ha megszabadulunk Mr. Wilsontól, még meg is tudom osztani vele.
- Szóval nem kell mást tennünk, mint kijelölni mondjuk... heti egy alkalmat, amikor segítünk egymásnak a tanulásban? Az eredmények úgyis a dolgozatoknál fognak látszani... És ez alapján döntik el, hogy sikeres-e az ötlet vagy sem, igaz? - Csak mert ha nincsen semmilyen negatív következménye annak, ha papíron teljesítjük a feladatunkat, de a gyakorlatban nem teljesen a szabályok szerint játszunk, akkor Oberonnak és nekem is megmarad a szabadságom, igaz?
- Csak mert akkor nyugodtan menjen tanár úr a következő órájára, mi megbeszéljük melyik időpont lenne jó mindkettőnknek...

Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
20
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
9
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
pupil, singer of a garage band
Play by :
Andy Biersack

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Brie & Ronnie I What the... Vas. 13 Jan. 2019, 02:01

What the heck?!
Brie & Ronnie
Soha nem volt titkolt szándékom az, hogy az iskolán belüli életem céljaként tűzzem ki a Mr. Wilson idegein való táncolást. Mindig is mestere voltam ennek a mesterségnek, így most, tiszteletlenségem legnagyobb jeléül olyan harsányan röhögöm képen, ahogy az tőlem telik, és amit még nem szégyellek. Piszok nagy mázlista vagyok, amiért azt a kifejezést, hogy szégyenérzet, soha nem ismertem.
- Óriási nagy lehetőség, hogy mindazt, amit maguk elcsesztek, majd mi rendbe hozzuk! Tényleg, tanár úr, hát ennél jobb jövőképet soha nem tudtam volna elképzelni magamnak, köszönöm szépen, hogy rávilágított, miben is rejlenek a valós értékek –hálálkodásom gyanánt össze is teszem a tenyereimet, pont, mintha egy piedesztálra emelt isteni személynek tervezném legnagyobb hálámat elregélni. – Természetesen a tényt, hogy anno maguk voltak az a bizonyos „fiatal generáció”, akikre rá lehetett sózni a nagy változtatások reményét, mégis magasról tettek rá, tovább rontva az áldatlan állapotokat, figyelmen kívül hagyjuk –tenyérbe mászó vigyorral, kissé oldalra biccentett fejjel pislogok párat gyors egymásutánban. Magam se értem, hogy hogy lehet olyan végtelenül kitartó a pasas, hogy ennyi év alatt egyszer se próbált még kirúgatni az iskolából. Bár ki tudja, lehet, hogy mindennapos diskurzust folytatnak ennek kapcsán az igazgató irodában ő és a vénülő néni, de az, hogy még mindig itt vagyok, nem az ő sikerét igazolja. Na mintha amúgy én annyira kibaszott boldog lennék a ténytől, hogy valami oknál fogva nem tudnak, vagy nem akarnak tőlem, a renitens diáktól megszabadulni. Pedig minden okuk meg volna rá, már kezdve azzal, hogy az iskola kétszáz méteres körzetében az iskola tanulóinak tilos a dohányzás, én mégis úgy szoktam pöfékelni az épület mögött, mintha legalábbis kötelező lenne. És nem egy, nem is két tanár volt, aki megragadta a grabancomat, és egyenest a főnökök főnökéhez vitt, aki egy hasonlóan felesleges beszélgetés közepette elmondhatta, hogy minden kimondott mondatom után egy a semmilyen színű hajszálai közül ősz lett. Talán a rábeszéléseim elhitetik a tanári karral, hogy nem vagyok olyan segg hülye, mint gondolnák, és ezért nem penderítenek ki páros lábbal ebből a lepratelepből? Ez esetben sürgősen változtatnom kell a hozzáállásomon!
- Én is nagyon sok mindennek tudnék örülni… például annak, hogyha már nagyjából félúton lennék hazafelé, éppen szívnám a cigimet, és valami Avenged Sevenfold számot hallgatnék nagy átéléssel, azt gondolva, hogy én vagyok a világ császára- bár ugyebár ez így van. De hát… itt vagyunk! –széttárt karokkal mutatok körbe a meglehetősen unalmas, egyszerű és lehangoló osztályteremben. Mert ugyebár valaki –bár nem kenyerem ujjal mutogatni…- itt tart, ahelyett, hogy utamra bocsájtott volna azzal a lendülettel, amivel megindultam az ajtó felé. Nem mondom, ő, Sabrine, és én is jobban jártam volna, ha ezt a felesleges cécót úgy, ahogy van, átugorjuk.
- Tehát akkor, ha jól értem… -eltűnődve pillantok először a kedves osztálytársa, majd a tanár úrra. Felé azonban már egy arrogánsabb félmosolyt intézek. – A mi szerepünk az volna, hogy eljátsszuk a maguk kis projektjében a kísérleti állatokat… milyen kis aranyos gondolat! –vagy akár már rögtön azt is mondhatnám, hogy „vállalja el ezt az, akinek hét anyja van!”. Mert momentán másra nem is tudok gondolni… mégis ki a halálnak van kedve minden délutánt egy okoskával tölteni, aki minden erejével azon lesz, hogy a jó eredmények okán, amik az ő tudását is igazolják, a fejembe verje az anyagot, én pedig ezt akadályozva azon leszek, hogy minden kérésében ellenszegüljek?  Mert nekem baromira nincs! Túl azon, hogy végre alkalmam nyílna hosszabb távon a csinos kis arcát nézni a háta és a haja helyett.
- Na, hát tanár úr, addig álljon maga fél lábon! –nyomatékosítva mutatok rá, kis híján a mellkasára bökök, szinte kikezdve egy hatalmi harcban. Milyen groteszk világban élünk mi, ahol aki nem megy egyetemre már nem is számít embernek?! Miért feltétel az, hogy én betegyem a lábamat egy nyamvadt felsőoktatási intézménybe, hogy a társadalom tagja lehessek? Mert természetesen másrészt kivet magából, ez szinte természetes… Piszkosul meg akarom érteni ezt az elkorcsosult ideát, mégse vagyok elég ahhoz, hogy felérjem ésszel, mi szükség van erre.
Letaglózva, leforrázva, és sorolhatnám, hogy milyen körülmények között szökik homlokom közepére a szemöldököm, mikor legközelebb Sabrine az, aki magához ragadja a szó jogát. Mégis ki hatalmazta fel arra, hogy helyettem is döntsön?! Összeakad a pillantásom az átható, barna szempárral, kedvem támadna itt és most olyan hisztit leverni, amit egy óvodás gyerek is megirigyelne, mégis azt sugallja a tekintete, hogy most, ha tehetem, fogjam be a számat… zubog a vér az ereimben, nem bírok magammal, alsó ajkamat harapom, hogy ne szökjenek ki keresetlen szavak a számon, mégis képes vagyok bent tartani mindazt, ami kikívánkozik.
- Igen, pontosan ez lenne a menete! –a már szinte a tüdejébe penészedett levegő olyan erővel szakad ki a tanárunkból, hogy kis híján az orkánerejű szél magával sodor. – Ez esetben magukra hagyom önöket! A fejleményekről és időpontokról pedig egy másik alkalommal tájékoztassanak –ezzel pedig felnyalábolja az asztalról a cuccait, biccent egyet, és elrobog az ajtón. Lekapva a táskát a vállamról vetem azt a tanári padra, majd azon megtámaszkodva vetődök Sabrine elé.
- Ez mi a szar volt?! Ha még húzzuk egy ideig az agyát, biztos letett volna arról, hogy általunk váltsa meg a világot, erre te fogod magad és beleegyezel? –szinte számon kérve elbaltázott tettéért sziszegem a szavakat a fogaim között. Remek, baszki! Ahelyett, hogy úgy élném az életemet, ahogy egy normális, nem tanulásmániás fiatal felnőttől elvárják, most minden nap roskadozhatok a tankönyvek fölött…


Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Brie & Ronnie I What the...
Vissza az elejére Go down
 
Brie & Ronnie I What the...
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Villeray-Saint-Michel :: Rosemount High School-
Ugrás: