welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong?
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Vas. 25 Nov. 2018, 08:37
* * *
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Vas. 25 Nov. 2018, 08:41



❝I’m invincible, how could this go wrong?❞

Luna and Blaise
Ez már dokumentációra szorult:
Százhúsz órája nem jártam otthon. Száztizenkét órája nem gondoltam alkoholra, annak sem pozitív sem negatív hatásmechanizmusára. Körülbelül hetvenkét órája nem ettem normális ételt, mert arra sem volt időm, hogy a földszinti aula ételautomatáján kívül más alternatíva után nézzek a környező utcákon. A rendelés lehetőségét pedig annak okán hirtelen elvetettem, hogy örültem, mikor volt perc, hogy nem lógott telefon meghajlott, meggyötört fülcimpámon. Száztizenhat órája nem láttam az ágyamat, száztizenhat órája nem aludtam normálisan, száztizenhat órája mazochistán vacogtam a fránya pléd alatt az ággyá kikiáltott kanapén, ha epizodikusan néhány szabatos órára pihenésre adtak lehetőséget az érdeklődő periodikák kommunikációs igazgatói és a közvéleményt alakító híradások szerkesztői. Tíz órája vettem az utolsó zuhanyt, mikor már arra sem ügyeltem, hogy ki lát és ki nem, amint a nyitott zuhanyfülkében folyatom magamra a forró vizet. A nem látók között volt szerencsére a férjem és a közvetlen felettesem, a kapitányság igazgatója, a szemfülesek között viszont Blaise Abagnale két folyton marakodó beosztottja: Dicks és Foley szerepeltek. Tíz órája tehát, ha gondolataimat a munka szabadjára engedte, akkor próbáltam elképzelni, hogy a pozíciójába szabadság után visszatérő férjemnek, vajon milyen előadásmódban, mily stilisztikai elemekkel gazdagítottan adták elő  a jelenetet, mivel rajtuk kívül bárki más is szembesülhetett a nőivel összetévesztett férfimosdó színterén. Hat és fél órája nem rángattak el egyetlen interjúra sem, hat és fél órája csörgött megállás nélkül a telefon. Két órája nem állt be annyi időre a szám, hogy megigyam a papírpohár alján ringatózó latte utolsó édes kortyait, s másfél órája kerestem kitartóan az irodám megfogyatkozott létszámát okozó vörös kandúrt, Artois-t telefonon történő hivatalos egyeztetés közben is.

Felfedezőkedvű vörös szőrgombolyagom talán már legurult a lépcsőn, át a munkatársak sasszézó léptei közén, ki egészen a forgalmas főútra. A külvilágot csak rácsok és ablaküveg mögül ismerő háziállatom most igazán indokolttá tette, hogy aggódjak érte. Ha valaki nem nyalábolta fel a nyakörvvel és bilétával is ellátott jószágot, akkor már az Óperenciás tengeren túl járt, ott, hol a kurta farkú kismalac túrt csak reménytelenül önön személyével magára hagyott magányában.
Míg a telefon másik végén a partner arra várt, hogy a mellette ülő vezetőség átgondolja az adekvát, nyilvánosság számára megfogalmazandó vádra adható békítő választ, mit töretlenül rögzített készülékem, felforgattam az egész irodát Artois után. Négykézláb másztam, hanyatt vetettem magam, lábujjhegyen egyensúlyoztam, felkapaszkodtam a szekrény tetejére.

Hívtak a másikon. E-mail is érkezett a főnöktől. Délután pedig jelenésem volt egy, kettő, három meetingen. Természetesen egy időben, ahogy az lenni szokott az én munkámban. A főnök asszisztense volt az egyetlen, aki jogot élvezett az irodámba történő bejárásra, s aki a seggében hordta a kezét, ezért én csapkodtam utána az ajtót. Már nem is tartottam akkora csodának, hogy a velem együtt beköltözött macskám eltűnt.
Aggódtam érte, aggódtam, hogy bundáját kifeszíthetem a falra, mert annyi marad meg belőle, mire az időm engedi, hogy kijussak innen és megkeressem.
Unottan álltam az ajtóban, s a kilincset simogattam telefonálás közben ujjbegyeimmel. Hangomban nyoma sem lehetett az elvágyódásnak, koncentrációm egészét a partnernek kellett élveznie. Legbelül mégis a pillanat után áhítoztam, mikor elindulhattam megkeresni a macskámat.

Voltak könnyebb hetek és túlzsúfolt időszakok a munkámban. Az elődöm hagyta fennforgás okán másfél hete nem volt rá esélyem, hogy kikapcsolódjak, de legalábbis kialudjam magam. Mára már képtelen voltam annyi festéket kenni a szemhéjaim alatt húzódó sötét barázdákra, hogy azok nyom nélkül eltűnjenek. A felgyülemlett tennivalók egymást érték a napokban, de a megnövekedett érdeklődést ki kellett elégíteni, ha nem akartuk, hogy a különböző médiumok elégedetlen zsörtölődésből fogant rosszmájú találgatásba bocsátkozzanak. A lehető legtöbb helyen kellett tiszteletemet tennem bájos mosollyal és korgó gyomorral, hol egyedül, hol az otthonról jóllakottan érkező, tőlem humort váró kapitányommal együtt.
Míg a munkámé volt a főszerep, eszembe sem jutottak magánjellegű problémáim. Ha volt miért és kinek megjátszanom magam, úgy éreztem, hogy elhagyhattam azt az abúzuson átesett szerencsétlen testet, mit az apám hagyott hátra. Ha dolgoztam, úgy éreztem, hogy új ember lettem. Függésből függésbe bocsátkoztam. S ugyan a stressz is rombolta egészségemet, de ezt még nem kezelték rehabilitációs keretek között, a kórház pedig nem is olyan szar hely, mint azt mindig is gondoltam.
Voltak elődeim, akik kiestek a ritmusból, s kórházban végezték a rájuk nehezedő nyomás miatt, akik nem tudták teljes valójukat átadni a munkájuknak, kik nem táplálkoztak az elért sikerből, miből valójában a feltöltődést nyerhettük mi, szóvivők, kommunikációs szakemberek. A tömeg befolyásolásának sikerénél nem kellett több. A győzelem nem követelt vért, vagy emberéleteket. Ez volt az intellektuális hadszíntér, a propaganda és a manipuláció eszköztárával.

Tíz perce nem keresett senki.
Imádságra fűztem ujjaimat az asztallapra vetett telefonom felett, alsó ajkamat rágva rimánkodtam a csendért, a nyugalomért. A fontos kapcsolatokat vezető listám tételei elfogytak. Már nem kellett kimenő hívásokat lebonyolítanom, a ma délutáni értekezletre beérkező újságcikkek és más médiai platformra készült hírek pedig majd megadják a visszaigazolást számomra, hogy miként végeztem a munkámba való visszailleszkedés folyamatának első lépcsőjén. Elsüllyedtem-e a mélyvízben, netán fennmaradtam.
Most már csak a főnöktől érkező elismerő üzeneteket vártam. Több és más jellegű információ befogadására nem voltam képes.
Az asztallapot támasztva, lassan fújtam ki a levegőt, s akaratlanul is felnevettem magányomban.
Megcsináltam. Ismét itt voltam. Helyt álltam. Kibírtam.

Néhány percnyi csukott szemmel történő relaxáció után löktem el magam támasztékomtól, hogy előkerítsem Artois-t. Add Istenem, hogy ne legyen baja a kis kócosnak!
Legnagyobb megdöbbenésemre azonban, ahogy cigarettával a szám sarkában kipördültem az ajtón, a keresett állat ott lebegett arcommal majdnem egy magasságban.
– Artois!
Örömittasan sikkantottam fel, amint megláttam az állatot, s úgy kaparintottam ki a szemközt állónak karjából, mintha nem lett volna nagyobb hangsúly a férfin, aki fölém tornyosult, mint az állaton, aki készségesen fúrta pofáját nyakamba.
Őszintén?
Nem akartam meglátni, hogy Blaise Abagnale állt tőlem mindössze néhány centire.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Hozzászólások száma :
10
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
nyomozó főhadnagy - bűnügyi osztályvezető
Play by :
nicolas simoes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Vas. 25 Nov. 2018, 13:10
Luna and Blaise
I’m invincible, how could this go wrong?
● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●

A több órás repülőút, s az ezzel járó kialvatlanság jócskán megviselt, ráadásul arra sem volt időm, hogy a leszállást követően kialudjam magam. Egy bő fél órás taxizást követően csak egy gyors zuhanyra futotta, de még ez sem volt elég ahhoz, hogy életképes embert faragjak magamból. Elég volt a tükörbe pillantanom ahhoz, hogy egy gyűrött pofa lessen vissza rám, az a fajta, akihez nem kellene hozzá szólni, semmi esetre sem.
Vicsorogva ellenőriztem fogaim épségét, melyet egy kis mentolos fogkrémmel dörzsöltem át, hogy fehérebbnek tűnjenek, végül sietve kaptam magamra egy farmert, inget és egy zakót, ami a kezeim közé esett. Ezután a hajammal már nem is foglalkoztam, éppen csak beletúrtam, hogy valahogy álljon a fejemen, s meg kellett állapítanom azt, hogy hozzám nem illő módon, az utóbbi időszakban kicsit elhanyagoltam magam.
A kapkodást követően újabb egy óra telt, mire végre sikerült beesnem a munkahelyem ajtaján, ott azonban csupán a szerencsén múlt, hogy nem trappoltam végig a frissen mázolt parkettán.
- Mi a …felújítás van? – némi értetlenséggel néztem körbe az aulában, hisz mindenütt kantáros munkásemberek jártak fel, s alá, és láthatóan már a kora reggeli órákban nagy volt a felfordulás. Én meg úgy éreztem magam, mint aki egy új világba csöppent, vagy mintha hosszú, téli álomból ébresztettek volna fel, s nem találnám a helyem.
- Üdv Abagnale, az ám! Ment róla kör e-mail, a polgármester beruházása, majd az emeleti irodákat is felújítják, van itt pénz – jókedéllyel fogadott a portás, akinek intettem egyet, miközben határozott léptekkel megindultam a lift irányába.
- De jó, ezek szerint egész nap élvezhejtük majd a fúrást-faragást – némi mogorvaság érződött ki a hangomból, s azt hiszem, nem tudtam palástolni az érzéseimet. Kimondottan fáradt voltam, és pocsékul éreztem magam a bőrömben. Ezen pedig még az sem segített, hogy tudtam, odafönt végre újra ihatok a kedvenc kávémból, amit az iroda több hónapos kérések és ajánlások után vett igénybe az egyik közkedvelt szolgáltatótól, s három év után végre, megváltak attól a moslék pörköléstől.
A lift ajtaja már majdnem bezárult előttem, amikor egy széles kézfej kúszott át a résen, majd egy másik, s kifeszegetve a már-már záródó ajtót, feltűnt előttem Dickson feje, akit aztán Foley is követett.
- Jó reggelt főnök, huh már azt hittük, lekéstük az eligazítást – jegyezte meg Dicks, miközben Foley a szemeit tekergetve lépett be utána.
– Csak hitted kolléga, személy szerint nekem dolgom akadt, és emiatt érkeztem csak most…- némi kioktatással, a maga affektáló stílusában szólalt fel a nyurga, ám tehetséges fickó, akit Dicks csak dühös szemvillanással intett le.
- Jól van, tök mindegy, csak nehogy megint elkezdjétek – jegyeztem meg, miközben fáradt pillantásomat egyikükről a másikra vezettem. Szerencsére értettek a célzásból, így bár továbbra is volt köztük nézeteltérés, igyekeztek ezután csöndben lenni. Néhány másodperccel később azonban mégis azon kaptam őket, hogy összesúgnak a hátam mögött, s mivel hallottam Luna nevét elhangzani, nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzek rá fecsegésük tárgyára.
- Mi van Lunával? – szigorúan kaptam feléjük a pillantásomat, ideges lettem, ha a nejemről volt szó, pláne akkor, ha két férfi ejtette ki a nevét a száján. S ahogy ezen a kettőn végig néztem, úgy éreztem, hogy valamit eltitkolnak előlem. De vajon mégis miféle információ birtokában voltak? Lehet, hogy pontosan tudták azt, kivel csal meg a nejem, és talán rajta is kapták őt? Lehet, hogy valamelyik kollégámmal szűrte össze a levet, akivel ezidáig nem is számoltam?
- Semmi, nem fontos…- miközben Dickson hárítani próbált, ezzel ellentétben Foley rögvest rávágta azt, amiből társa nem akart konfliktust generálni.
- Luna a férfi zuhanyzóban zuhanyzott tegnap este….véletlenül láttuk meg…öhm, elnézést csak…eszembe jutott az este – s ugyan hirtelen hadarta el a szavakat, a végére talán már bánta is, mikor pillantása szembe került dühös tekintetemmel.
- Bocs főnök, nem is akartunk szólni erről, mármint…gondolom, te is tudsz róla, hogy Luna visszajött dolgozni, csak furcsának találjuk, hogy itt zuhanyzott. De nem leskelődtünk, igazából tök véletlen volt…bocs – Dickson szavaiból már sokkal inkább azt éreztem, hogy nem akar vitát, sem félreértéseket, s igazából nem is azért lettem dühös, hogy ezek ketten pucéran megláthatták a feleségemet. Sokkal inkább a tudat dühített, hogy a nejem a férfi zuhanyzót használja, s ott mutogatja a testét mindenkinek.
Hirtelen köpni-nyelni sem tudtam, csak az járt az agyamban, hogy a nejemen talán már minden kollégám átment, mióta leléptem az otthonunkból. Azóta jóformán szinte semmit sem tudtam róla, egy ideig a munkahelyére sem járt be, és mondhatni nyomtalanul eltűnt. Persze, nem mintha érdeklődtem volna a holléte felől, de így utólag csak még jobban zavart az, hogy Lunával ennyire tönkre ment a házasságom.
Felszarvazva éreztem magam, a mellkasomból kitörni készült a fékezhetetlen oroszlán, s nagyon nehéz volt megállnom, hogy tovább tűrjem a nejem efféle húzásait. Még , hogy idejön, és a férfi zuhanyzót használja…csak hogy szívja a vérem?
Összepréseltem az ajkaimat, a liftben megült a néma csend, s éreztem azt, hogy mind a négy szempár reám szegeződik, mintha várnának tőlem erre az egészre bármiféle reakciót. Akár magyarázatot, akár egy lecseszést. Én azonban, mielőtt még kötelező lett volna ennek az egésznek eleget tennem, megkönnyebbülhettem, mert a lift ajtaja ekkor kinyílt, s kikerülve a kínos helyzetből, szó nélkül léphettem át a lift ajtaját.
A hátam mögött még hallottam, amint Dickson beszól Foleynak, amiért hülye volt, hogy szóba hozta ezt az egészet előttem, de a továbbiakban már nem tudtam rájuk figyelni, mert hirtelen, a semmiből bukkant fel előttem Preston, aki megrebegtetve pilláit, olyan macskásan fixírozta a tekintetem.
Pedig még csak nem is hoztam a legjobb formámat.
- Nahát, végre előkerült valaki, hogyan telt a szabadság főnök úr? – szinte éreztem a játékosságot a szavai közt, s amint végig vezette rajtam a pillantását, s közelebb lépett hozzám úgy, hogy érezzem parfümjének illatát, már tudtam, hogy szörnyű nagy baromságot követtem el azzal, hogy engedtem a csábításának, s nem elfogadtam készséges furulya szólóját.
- Jól, kösz. De arra nem számítottam, hogy ilyen felfordulásra kell majd visszatérnem, mi ez a romhalmaz? – hárítva a nő közeledését, egyúttal kiadva magamból némi feszkót, szinte azonnal hangot adtam nem tetszésemnek, amint megláttam az asztalokon tornyosuló, s néhol már a földön is ácsorgó aktahalmokat.
- Hát a polgármester tataroz, és az irattárat is felújítják a földszinten az aulával együtt. Szóval most felhoztak hozzánk minden aktát, és nem tudtuk azokat hová tenni….- Preston lelkesen magyarázott, én azonban szívem szerint csak a fejemet fogtam volna, hogy ki adhatott engedélyt erre a baromságra.
Nagyon nem tetszett az iroda állapota, sem az, hogy mindenki töketlenkedett körülöttem, a kollegina nyomulásától meg mondhatni falra másztam.
- Kávét? –
- Nem kössz, senki ne zavarjon, néhány telefont el akarok intézni! – határozottan igyekeztem továbbra is hárítani Preston közelségét, miközben továbbra is Lunán kattogtak az agytekervényeim, s közben árgus szemekkel fürkésztem végig a nyomozó kollégák arckifejezését. Vajon melyikkel dughatott? Melyik volt ezek közül az, aki a hátam mögött rajtam röhögött, Lunával karöltve? Ó, hogy dögöljön meg mindegyik!
Átlépve az irathalmokon, végre sikerült eljutnom az irodámig, aminek ajtaját nagy hévvel húztam be magam mögött, s aminek zajára valószínűleg még az is felkapta a fejét, aki a pöcsét vakargatta az íróasztala mögött.
A zakómat sietve kaptam le magamról, s bosszankodva telepedtem be a laptopom mögé, miközben ujjaim idegesen jártak fel, s alá az asztal lapján.
Meg kellett tudnom, hogy mi történhetett itt a rendőrségen, amíg távol voltam, s hogy Luna mit kereshetett este a férfi zuhanyzóknál. Vajon oda szereltettünk fel legutóbb kamerákat?
Miközben gondolataim minduntalan elkalandoztak , s folyton folyvást visszatért belém a féltékenység érzete, nem tudtam figyelmen kívül hagyni a sarokból hallatszó csilingelést.
Összeráncolt homlokkal emelkedtem fel ültemből, s megkerülve az asztalomat, alig néhány lépés után láttam meg az edzőtáskámból kikandikáló cicafarkat, majd nem sokkal később Artois behízott kis pofáját.
- Te meg mégis mit keresel itt? – ezt a kérdést talán fel is tettem kínomban, amint odaléptem, hogy kiemeljem a táskában fészkelődő állatot, de felismerve benne az évek óta otthonomat bitorló kandúrt, már biztos voltam abban, hogy Luna most is az épületben lehet.
- A gazdád küldött, hogy belepiszkíts a cuccaimba, hm? Miféle kémtevékenységet folytatsz? – paranoiás módon már az állat bilétáját is megvizsgáltam, miközben nem túl kedvesen martam bundájába, s némi távolságtartással kezelve az állatot, megindultam vele át az irodán, hogy visszavigyem őt a tulajdonosához.
- Hát ez meg? – némi értetlenséggel álltam a megüresedett iroda előtt, mire az egyik kolléga útbaigazított, hogy Luna néhány napja átköltözött egy szinttel lejjebb.
- Kössz – intve az információért cserébe, sietős, ám határozott léptekkel, nem várva a liftre, a lépcsőket szedtem, hogy minél előbb megtaláljam a nejemet. Nem kellett ezután pár perc sem, az egyik reluxázott üvegablak mögött megláttam felsejleni alakját.
- Neked is jó reggelt Luna! A macskád belepiszkított a sporttáskámba – jegyeztem meg dühvel, ahogy durván kezei közé nyomtam az állatot, s ezen lendülettel együtt be is csörtettem az irodájába, hogy felmérjem új lakhelyét.
- Hallom, hogy új irodád van, és azt is, hogy valaki kefélget téged estének estéjén a férfi zuhanyzóban. Kivel kefélsz, csak úgy mellékesen, hm? – nem tudtam tovább türtőztetni a dühömet, az érzéseimet, s azt hiszem, hogy elértem a határaimat. Hirtelen zúdítottam rá dühömet a nőre, s hacsak nem akarta, hogy az egész rendőrség hallja a köztünk zajló vitát, akkor jobban járt, ha becsukta az iroda ajtaját.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Vas. 25 Nov. 2018, 15:50



❝I’m invincible, how could this go wrong?❞

Luna and Blaise
Azért nem foglalkoztatott Blaise Abagnale tartós szabadságának a vége, mert gondosan kiválasztottam az épület legtávolabbi szárnyának legeldugottabb raktárhelyiség, mit irodává alakíttattam időközben saját költségemre, berendeztem és az elmúlt héten kellőképpen be is laktam. Szinte biztos voltam benne, hogy a hangosan bújócskává ki nem kiáltott játékunknak győztesévé avanzsáltam, erre nem megjelent a küszöbömön?
Egy világ omlott össze bennem.
A tervezés és kivitelezés terjengős időszakot ölelt fel, sőt, szabad perceimben annak a lehetőségét is levezettem magam előtt, hogy melyik órának melyik percét kell választanom a mosdóhoz vagy az ételautomatához való kisomfordáláshoz, érkezéshez, távozáshoz ahhoz, hogy a magát rendszerbe foglaló, naptárhoz és időbeosztáshoz igazító férjemet kikerülhessem az épület folyosóján, a legszűkösebb ajtókeretekben, vagy a felvonó kalitkájában. Erre a meg sem kezdett stratégiai játszma hamvába halt, mert ennek a drágának nem tartott tovább három óránál, hogy megkerülve az én királylányosan ábrándozott világomat, rám találjon, s hátulról vegye be a várat. A meglepetések embere volt, hiszen hajmeresztő módokon bizonyította már házasságunk nyolc éve alatt, hogy benne még mindig volt elán és felfedezésre váró sarkalat. Blaise Abagnale-re nem lehetett ráunni, noha most el kellett bitorolnom tőle a divergens megoldásért járó elismerést, mert a kommunikáció nem volt istentől való, s éppen csak én nem voltam hajlandó tudomásul venni, hogy a munkatársaink nem rendelkeztek megbízható bástya-attribútumokkal, mert szájuk volt, szájukban nyelvük, s kiélveztek minden látens eshetőséget, hol szavakat intézhettek Abagnale főhadnagyhoz, így lopva be magukat a férfi amúgy szűkös skálán vergődő szimpátia hierarchiarendszerének legalsó peremét képző „megtűrtek” mezsgyéjére.
De legalább a macskám megvolt.
S mint olyan élvezetet és megnyugvást jelentő vigaszdíj a nagyobb rossz mellett, őt cirógattam szerelmes odaadással, míg nem viszonzásra nem talált igyekezetem, hogy az állat nedves orrával csaljon borzongást érzékeny bőrömre.
Az idillikus pillanatot, s kedvelt macskámnak pofájára nyomott sűrű csókjaim sorát csak a férfi rontotta el rideg megnyilvánulásával.
Még egy hónapja is térdre vetettem volna magam előtte, hogy először verbálisan, majd később kedvét keresőn nonverbálisan használjam orális készségeimet a béküléshez, de az elmúlt hónapokban irányomba mutatott közönye és lemondása rávilágított bennem arra, hogy sokkal jobban szerettem volna vele lenni még ma is, mint amennyire ő vágyta az én társaságomat. Ez az egyenlőtlenség szinte már plátóivá tette érzéseimet, így sértettséget injektált tudatom a pillanatba.
– Reggelt, Blaise.
Kimért biccentésem szúrós megjegyzést szabadított fel torkomból.
– Nem zuhant le a géped? Mekkora balszerencse!
Nem csak a macska nyervogott fel elégedetlenül, mikor már nem dörzsöltem tovább puha kobakját, de én is csettintettem egyet nyelvemmel, amint úgy éreztem, hogy kellő kedvességgel sikerült elindítanom a dialógust.
Olyan nagy kár, hogy jól volt!
Teátrális sóhajtást hallattam, miközben elálltam a tomboló férfi útjából, hogy invitálás nélkül bevegye magát az irodámba. Az elmúlt két hónap mindkettőnkben szilánkokat szórt el. Szisszenés, önsajnáltatás, sebeink nyalogatása helyett inkább kivont karddal ölelkeztünk, hogy a másikra is átruházzuk kínunkat. Mintha nem lett volna belőle mindkettőnknek éppen elég.
– Te nagyon jól értesült vagy, édesem.
Én is követtem őt befelé, miközben a kövér macskát úgy rázogattam karjaimban, ahogy egy nyugtalanul nyöszörgő csecsemővel tettem volna. Gondom volt rá, hogy gálacipőmnek orrával berúgjam magam mögött az ajtót, s kizárjam a külvilágot. A mellékelt ábra alapján már így is túl sok fennakadást okozott viszontlátásunkban az itteni társadalom.
– De miután azt is kiderítetted, hogy hová helyeztem át a székhelyemet csak azért, hogy a lehető legkevesebbszer kelljen veled összefutnom, vagy egy levegőt szívnom, így biztos vagyok benne, hogy vagy te annyira nagyszerű a munkádban, hogy legyenek tippjeid, vagy akár egy teljes, felépített, jól megkomponált alternatíva arra, hogy kinek csaptam szét a combjaimat. Na, lássuk csak… nyomozzunk.
Megjátszottan gondolkodást színleltem, miközben a vörös ördögöt visszafektettem testvére mellé a kanapéra, én magam pedig leültem a fotel kényelmébe, s keresztezett lábamat lóbáltam jó kedélyűen a férfi irányába. Csak jött volna közelebb néhány méterrel, biztos tökön rúgom ezért a kegyetlen és hazug fantazmagóriáért!
– Foley és Dicks ugye nem lehettek, mert a kettő közül az egyik köpött neked, de annyira még ez a kettős sem lehet ostoba, hogy ezzel próbáljanak meg felvágni nálad, vagy a kapitányságon dolgozók körében, hogy nekünk bizony megvolt a főnök neje. Kettőt máris kizárhatunk… de hány férfi is dolgozik még itt? Hetvennyolc-nyolcvan körülbelül, persze csak ha jól emlékszek. Számba kell venni minden zöldfülű újoncot is, akinek a farzsebében koton ül meg, mert miért is ne adhattam volna le ennyire a szintet? Bármelyik férfi megfektetne a folyosóról, Blaise… szerinted melyik lehetett? Lássuk, regélj nekem… mennyire ismered jól a zsánerem? Mi a fontos? A nagyfarok vagy a vastag pénztárca? Mert ugye ezek nem járnak minden esetben együtt… nem lehet mindenki olyan kurva szerencsés, mint te, Abagnale…
Fárasztó volt eljátszani a gondolattal, hogy megcsaltam őt, mikor két héttel ezelőttig még csak gondolni is undorodva tudtam kizárólag a szexuális aktusra.
Mindemellett játszottam, mert túlságosan haragudtam rá ahhoz, hogy megkíméljem a zöldszemű szörnytől, ami látszólag már teljes egészében bekebelezte a férfit. Szinte lányos izgalommal kuncogtam ültemben, míg vártam reakcióját.
– Egyébként ott az a ruhásszekrény… az aljában van az egész heti szennyesem. A fehérneműim is. Nyugodtan válogasd ki őket, majd pedig vidd el őket DNS-vizsgálatra, hátha valamelyikbe ivódott be némi spermium. És akkor máris sínen leszel. De mielőtt visszahozod őket, légyszi-légyszi dobd be őket a mosodába is…
Csak idő kérdése volt, hogy nálam is elszakadjon a cérna, s ormótlan üvöltéssel rázzam fel a szoba átmeneti nyugalmát. Olyan régen beszéltem vele, hogy még egyelőre álltam provokatív szavait. Én még tudtam viselkedni. Noha már a farmeranyagon át is éreztem, ahogy dühömben körmeim irhámba vájnak.
Ahelyett, hogy az állapotomról érdeklődött volna, bedőlt ilyen kicsinyes pletykáknak. Ismét vérig sértett ez a szemétláda.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Hozzászólások száma :
10
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
nyomozó főhadnagy - bűnügyi osztályvezető
Play by :
nicolas simoes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Vas. 25 Nov. 2018, 20:57
Luna and Blaise
I’m invincible, how could this go wrong?
● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●

- Nem, képzeld el, pechemre sikerült landolnia a reptéren ezen a csodálatos reggelen, ami után arra kellett ide beérnem, hogy az aulát szétbaszták a munkások, az osztályomon meg szanaszét hevernek az akták, amiket mindenki csak szétbarmol. De tudod…ezen a csodálatos reggelen még ezen nagyszerű elemeket is felülmúlta annak a híre, hogy te ott illegetted magad este a férfi mosdóban, ahová feltehetően nem csak egyedül tévedtél be – még mindig dühösen fúrtam zöld íriszeimet Luna hasonló árnyalatú tekintetébe, s nem voltam hajlandó tágítani a közeléből, míg nem kaptam magyarázatot jogos kérdéseimre.
A Dicks és Foley által terjesztett hír ráadásul olyannyira felhergelt, hogy ezúttal már palástolni sem tudtam a bennem feltörő, dühödt érzéseket. S míg máskor képes voltam arra, hogy magamba fojtsam a haragomat, s csupán tekintetemmel sújtsak le az előttem állókra, ezúttal már nem lehetett eltakarni azt, ami az arcomra kiült.
Vonásaimat dühödt ráncok keresztezték, testem szinte megfeszült, amint a nő elé álltam, a szemeim szikrákat vetettek a nő zöldjei felé, s valószínűleg még a kezem is megremegett idegességemben.
Hogy is képzelte ez a nő, hogy felszarvaz engem, ráadásul mindezt éppen a munkahelyemen téve, ahol beégethet a kollégáim, és beosztottaim előtt?
Fel nem tudtam fogni épp ésszel azt, hogy Luna Abagnale – akiről egyébként korábban feltételeztem azt, hogy némi intelligencáival is fel lett ruházva – ezúttal hogyan is lehetett annyira felelőtlen, hogy gyarló cselekedetével engem is elsöpörjön a pályáról?
Mérhetetlenül megalázott, s majd szétrobbantam idegességemben.
- Jól értesült? Ez enyhe kifejezés Luna! Lassan már mindenki hallott arról, hogy te pucéran szambáztál a férfi öltözőknél… - nem tudtam türtőztetni az indulataimat, így amikor megszólalt, én újult erővel csaptam vissza a labdát.
Pechünkre, vagy legalábbis az enyémre, olyan hangerővel sikerült túlszárnyalnom a nőét, hogy odakintről a rendészeti kollégák is felkapták a fejüket, s legalább hárman meredtek az üvegezett iroda ablakán át felénk.
Pontosan ez volt az, amitől tartottam. Hogy majd lassan az egész épület tudni fogja azt, hogy a nejem megcsal valamelyik agyon gyúrt kommandóssal, akinek még a pupillájából is tesztoszteron szivárog. Már-már magam előtt láttam lejátszódni azon pillanatképek egyikét, hogy az egyik kolléga a csempéhez tolja őt a zuhany alatt, s mocskos mód esik neki a feleségemnek. Nem bírtam tovább.
Idegesen léptem az ajtóhoz, hogy határozottan zárjam be azt, s ezzel gátat szabjak a fülelő kollégák előtt, s ezzel akadályozzam meg azt, ami talán már körlevélben keringett az osztályok között.
S hogy ne csak a hangot zárjam el a kíváncsiskodók elől, a következő mozzanattal már a reluxát zártam össze, egyetlen, gyors mozdulattal.
- Ne húzd ki nálam a gyufát! – figyelmeztettem őt, hogy elveti a sújkot gúnyolódásával, de nem hallgatott rám. Kezében rázva azt a dagadt macskát, oly természetességgel folytatta mondandóját, mintha az lenne a célja, hogy minél jobban felhergeljen. Szavaival komótosan, s lassan kezdte kikanalazni a szívemet, miközben bennem egyre inkább nőtt a feszültség, s egyre kevésbé tudtam türtőztetni az indulataimat vele szemben.
Közelebb is léptem volna, ha a fotelbe huppanását követően nem lendült volna lába az ágyékom felé. Ezúttal nem kockáztattam, s csupán hegyes orrú lábbelije óvta meg attól, hogy még egy lépéssel közelebb férjek hozzá.
- Nem vagyok kíváncsi a játszadozásaidra, elég ebből Luna! Az egy dolog, hogy hónapok óta titkolózol előttem, hogy nem osztod meg velem a gondjaidat, s hogy láthatóan van valami problémád, ami miatt piálsz. Az is egy dolog, hogy a házasságunk zátonyra futott, mondanom sem kell, hogy ennek ki az okozója… - itt természetesen rá utaltam, s mélyen fúrtam pillantásomat íriszeibe – de az, hogy te összekefélsz valakivel a munkahelyemen, és még húzod is az agyamat, abból már elegem van! Ne szórakozz velem, nem fogok neked toto-lottózni. Mond meg, hogy melyik farokra cseréltél! – Luna láthatóan jóízűen szórakozott azon, hogy engem mennyire letaglózott a düh, de ezzel végleg elérte nálam azt, hogy félretéve minden úri jómodorom, olyat tegyek, ami korábban még nem fordult elő köztünk.
Mellé lépve, hacsak nem volt elég gyors, vagy harcias, úgy elkaptam a karját, s némi erőt gyakorolva rá, felhúztam a fotelből, hogy egyenesen zöldjeinek mélyére nézhessek. Oly közel léptem hozzá, hogy még egy papírlap sem férhetett volna el kettőnk közt, s üvöltése a legkevésbé sem riasztott távolabb. - Hagyd abba ezt a gyerekes viselkedést, és ne húzd tovább az idegeimet! Engem nem érdekel, ha mással kefélsz. Keféljél csak azzal, akivel akarsz, de ne a munkahelyemen, ahol kellemetlen helyzetbe hozhatsz mások előtt. Megértetted? – már az sem érdekelt, hogy megtette, s hogy még csak nem is tagadta előttem a történteket.
Persze, fájt, égette a tüdőmet, a mellkasomat, s kirágta a szívemet. De nem adhattam neki meg azt az örömöt, hogy lássa rajtam a megalázottságot, amit okozott. Nem könyöröghettem neki azért, hogy fedje fel előttem annak a faroknak a kilétét. S talán jobb is, ha nem tudtam róla, mert annak csakis rossz vége lehetett.
- Nézz a szemembe, és válaszolj, Luna! Nem teheted ezt meg velem, megértetted? – már nem szorítottam a karját, fizikálisan sem bántottam, csupán szavaimat itatta át az indulat. Tekintetemben mély fájdalmat, s csalódást láthatott, már ha észre akarta venni azt.
- Nagyot csalódtam benned Luna…bármi is volt köztünk, azt megérdemeltem volna, hogy ne így alázz meg mások előtt, hogy ne rólad pletykáljanak meg rólam ezen a kurva folyosón! – visszább véve a hangomból, ezúttal már inkább csak lemondóan néztem rá, s lehúzva ujjamról a még mindig viselt gyűrűt, hirtelen a markába gyűrtem azt.
- A válási papírokat elvileg már készhez kellett kapnod. Csak írd alá őket, és zárjuk le ezt az egészet. Utána tőlem úgy égeted be magad itt, ahogyan csak akarod – hátrébb lépve, idegességemet levezető mozzanattal a nyakkendőm után nyúltam, hogy azt igazgatva, ezzel a melléktevékenységgel üssem el az időt, s tereljem gondolataimat arról, hogy mennyire szívesen törnék össze mindent magam körül.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Hétf. 26 Nov. 2018, 19:26



❝I’m invincible, how could this go wrong?❞

Luna and Blaise
Kikérem magamnak! Az nem szamba volt, rohadtul sasszézni próbáltam a testem elé húzott törölköző palástja alatt, hogy a hideg zuhanyt követő felfrissülést pulzusszám emelkedéssel fejeljem meg a biztonság és hatékonyság kérlelhetetlen érdekében. Azon a napon négy különböző élő televízió műsorban tettem tiszteletemet, s ebéd közben is az ausztrál napi sajtó legnívósabb képviselőjével beszéltem, így a velem tartó Hudsonnal a kommunikációnk meg sem kezdődött. Mikor baráti csókot leheltem divatosan borostás arcélére üdvözléskor, s búcsúzáskor átöleltem fél karommal a férfit, akkor is a telefon lógott a fülemen. Az ebéd célja a kikapcsolódás lett volna, de az én fogásaimat sorra kénytelenek voltunk alig megkóstoltan visszaküldeni, mert gyalázatos képet festett volna modoromról, ha csámcsogok beszélgetés közben. Hajnali egykor, mikor az utolsó e-mailt is megválaszoltam, s már nem volt több felugró beszélgetés telefonom képernyőjén, a főnök is elégedetten ment aludni a felesége mellé, mert fáradt büszkeséggel konstatálta, hogy a múlt hét folyamán a Montréali kapitányságról elbocsájtott munkatársak ormótlan tette már nem állt összeköttetésben az ő jó hírnevével, s nem kell bélyegtől és skalpolástól, netán leváltástól tartania, nekem is nyugtot hagyott. Hajnali egykor a fene gondolta volna, hogy megzavarodott tudatom szórakozottan a rossz irányt választja, s a férfi öltözőt és zuhanyzót választom a számomra kijelölt női helyett. Nem állt szándékomban sem a magamutogatás, sem a férjem lejáratása, az ő birtokában leledző értékeim közkinccsé tétele. De ennek alternatívájára az én kedvesem még annyi időt sem hagyott, hogy számításba vegye. Nem feltételezte, hogy beszámíthatatlan voltam és amúgy a munkahelyemen büntetlen előéletű, példaértékű magatartással.
Mást nem is nézett ki belőlem, mint a hűtlenséget.
– A mindig higgadt és közönyös Blaise Abagnale-nek elgurult a gyógyszere…
Fenyegető morgással tört fel torkomból a gunyoros megállapítás. Látva nyughatatlanságát, s helyzetem totális esélytelenségét, az én amúgyis labilis türelmem is megfogyatkozott. Nekem kellett volna jelenleg felnőttként viselkednem? Nekem kellett volna a kedvét keresnem? Nekem kellett volna könyörögnöm, hogy emlékezzen fogadalmára, emlékezzen rá, hogy a távolságtartásom hirtelen volt és kíméletlen, hogy a kedvem nem hullámzott, hanem egy csapásra múlt el? Miért kellett volna bizonygatnom a hűségemet, mikor azóta, hogy meggyűrűzött, az utolsó ártalmatlan közeledésnek is ellenálltam más hímneműek részéről? Miért kellett bizonygatnom, hogy azzal, hogy az apám az akaratomon kívül megerőszakolt, nem kaptam ingert más farkak kipróbálására, nem lettem hűtlen, sem kevésbé önmagam? Az a nő voltam, akit feleségül vett. Az a nő, aki cseléd volt a nappaliban, kurva a hálószobában, és a szakácshivatást is magához mérten űzte a konyhában. Ugyanaz a nő gyógyulatlan, gennyes gócokkal. Ugyanaz az az ember, aki vágyta és éhezte odafigyelését, közelségét, csak éppen képtelen volt kezelni és viszonozni azt. Nem múltam el érezni, nem múltam el őt szeretni. A türelme kellett volna. A fogadott kitartása. Az érdeklődése.
Csak egy hajszálnyival többet foglalkozott volna velem azokban az időkben, s ez sosem történik meg. Ha nem menekül a munkájába az anyám halálesetét követően, s nem hagy magamra, ha ő jön utánam a hálószobába és nem a jócskán illuminált állapotban tévelygő apám, a házasságunk ma is működőképes lenne. Nem állna köztünk megannyi titok, nem lennénk oly távol egymástól karnyújtásnyi közelségben.
A saját démonai verték béklyóba végtagjait, a fájó múltjának feldolgozatlan siratása miatt hagyott magamra. Erősebbnek hitt. Erősebbnek egy vasakaratú, tömegem kétszeresét kitevő férfiembernél, akit mánia és felajzott szexuális vágy hajtott hozzám.
Bár ne jutottunk volna soha ide.
Bár ne hagyta volna.
Bár ne hagytam volna.

A hideg rázta ki bántón egész valómat, így a hamuszürke kardigánt szorosabbra fűztem felsőtestemen, mintha annak bátorító ölelése nyomán könnyebb lett volna nekem is rázendítenem az emelt hangvételre. Az ajtó zárjába simult, s sírhatnékomat düh és sértettség marta fel. Megemelkedett vérnyomásom nyomán arcomat vörös pír öntötte el, s gyilkos váddal pillantásomban, céltáblámra szögeltem fel a férfit.
– Tehát ez az egész hisztéria erről szól, Blaise? Ez az egész jelenet… a cirkusz… a dühöd, a valós érzéseid… valójában ezeknek közük sincs hozzám? Nincs benned undor magad irányába? Nem érzed, hogy hazudtál? Nem érzed magad egy arrogáns szemétládának, aki úgy ront rám, mintha kézzelfogható bizonyítéka lenne arra, hogy valamelyik fasz kollégája bennem járt? Mi a jó úristent képzelsz magadról? Ki vagy te? Ez a képmutató senkiházi ember, aki visszajött Angliából… ez az érdektelen féreg… aki félti a pozícióját, a megítélését, a más emberekben róla kialakult véleménynek pozitivitását…
Olyan vehemensen kívántak belőlem feltörni a küzdelmes szavak, a férfit ócsároló meglátások, hogy majd beleszakadtak hangszálaim a szóképzésbe. Agyam sokkal hevesebben forgott, a kigondolt gyűlöletbeszéd hosszát fáradt nyelvem korlátozta, s törte derékba. Könnyekbe fulladt haragom, s levegőt is alig kaptam.
Tudtam, hogy karjai közül nem menekülhetek ki, míg ő úgy nem döntött, hogy lazít szorításán, mégis ziháló odaadással taszigáltam őt távolabb magamtól, s küzdöttem minden erőmmel közelsége ellen.
– Hogy mersz azért rám törni ekkora elánnal, mert te félted a kibaszott nívódat az őrsön? Hogy mersz úgy idejönni, hogy téged nem is én érdekellek? Blaise! Te látod magad? Nem aláztalak meg! Ebben a kapcsolatban egyetlen ember van, aki hibázott! Egy! Ne merj nekem hátat fordítani, Abagnal! Ne merj nekem hátat fordítani!
Veszetten léptem a férfi után, hogy megkerülve őt, teste és az íróasztalom pereme közé férkőzzek be. Rám kellett figyelnie. Nem a beosztottjai egyike voltam, akit nem kellett meghallgatnia. Nem az asszisztense voltam, aki vigyorogva a szájába vette ékességét, hátha attól jobb kedve lesz.
Ha ő meg is akarta lazítani a nyakkendőjét, mert lejátszottnak hitte ezt a meccset, akkor tévedett. Úgy kaptam az anyag után, hogy még időben megakadályozzam a hurok kibontását, s a kelleténél szorosabban húzzam rá azt a férfi Ádám-csutkájára.
Egész valóm reszketett a dühtől.
– Két hónapig, Blaise, bent rohadtam rehabilitáción, azért, hogy helyrehozzam a hibámat. Hogy mikor kijövök onnan, józan legyek, tiszta és te adj a szavamra, ne nézz át rajtam, mint függőn… ne gyűlölj úgy, mint az anyádat az alkohol miatt. Kettőnk miatt tettem! Nem ittam… és nem iszok. Talán soha többé nem nyúlok majd alkoholhoz. A munka segített, hogy idekint is ezt az ívet folytathassam, mert beköltöztem ebbe a rohadt irodába, ahová saját kezűleg vonszoltam át a bútoraimat és a holmimat, hogy a lehető legmesszebb lehessek tőled. Szükségem lett volna rád és te cserbenhagytál… sehol nem voltál, mikor hazatértem a kórházból. A ház üres volt, a telefonod állandóan üzenetrögzítőre kapcsolt. Kizártál. Csak azért ellöktél magadtól, mert két hónapig nem találtam magam, mert nem tudtam százszázalékot nyújtani, mert megzuhantam, mert nem voltam az a kirakat feleség, akit felvállalhattál volna a nyilvánosság előtt. Szégyelltem magam. Megértettem. Nem adtam neked gyereket, eleve megkérdőjeleztem a kollégáid szemében a rátermettségedet… már attól is sérült az egód. Akár véget vethettem volna az életemnek. Kész voltam rá. Megannyi kísérletet tettem rá, hogy vízbe fulladjak, felvágjam az ereimet… megmérgezzem magam. És te két hónapig hagytad ezt fajulni. Az intézményben acetont ittam. Acetont! Kórházba kerültem. Nem akartam élni. Nem voltál ott. Hiába akartam meggyógyulni, ha nem volt kiért. Felőled bele is dögölhettem volna az elmúlt négy hónapba, talán ha most a sírom felett térdepelnél, lenne némi érzelem is a szőrös pofádon…
Nem tudtam megállni, hogy fel ne pofozzam. Égett a tenyerem, s nekem sokkal jobban fájt az ütés, mint neki.
– Jóban és rosszban, szegénységben és gazdagságban, egészségben és betegségben… hol voltál, amikor szükségem lett volna rád? Hol voltál, amikor az apám a temetést követően… amikor…
Felsírtam. Elengedtem őt, s két kezemet mellkasom előtt keresztezve átfogtam testemet. Az asztal túloldalára sétáltam, onnan döntöttem neki csípőmet a peremnek, s előre-hátra hintáztam, miközben légző gyakorlattal csitítottam kapkodó légvételeimet. Roham közeli állapotba kerültem.
– Aláírom a papírokat. Utána pedig kiállok a kollégák elé, felvállalom, hogy az apám megerőszakolt az édesanyám temetését követő estén, és elmondom, hogy a férjem magára hagyott. Keresd meg a szerződést. Keresd meg ebben a kibaszott disznóólban és aláírom!
Hisztérikusan üvöltöttem fel ismét, mert elveszítettem a kontrollt. Az asztalon álló dokumentumokat a földre söpörtem. Gyűlölettől felajzottan támaszkodtam meg a letisztított felszínen, hogy megvetőn pillantsak fel a férfire. A férfire, aki még a férjem volt. Ma még.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Hozzászólások száma :
10
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
nyomozó főhadnagy - bűnügyi osztályvezető
Play by :
nicolas simoes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Kedd 27 Nov. 2018, 19:53
Luna and Blaise
I’m invincible, how could this go wrong?
● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●

Természetesen fájt az, hogy a nő megcsalt engem egy másik férfival, s amikor minderre rádöbbentem az ultrahangos vizsgálat után, nagyon nehéz volt visszafognom magam, hogy ne üvöltsek a nő képébe, s ne vonjam őt kérdőre ott helyben.
Megcsalt. Csupán alig néhány nappal korábban vetélt el, s a magzat is alig lehetett pár hetes. Velem azonban akkoriban már régóta nem bújt ágyba, így a gyerek csakis mástól foganhatott, s ez nem volt kérdéses.
Akkor még a könnyeimet is nehezen tudtam visszafogni, pedig nem vagyok egy gyengéd lelkű, romantikus alkat, mégis fájt az, hogy a szeretett nő így elárult engem. Szinte magam előtt láttam, ahogyan elmerült egy másik férfi ölében, ahogy falta az ismeretlen ajkát, s mezítelen teste valaki máséhoz ért.
Lelkem beleremegett a fájdalomba, a csalódás, s az elárultság érzése kerített hatalmába akkor, s kitartott azóta is.
Éppen ezért a nő felháborodott kijelentése mód felett dühített. Hogyan is feltételezhette rólam azt, hogy ez az egész csak az egómról szólt?
Nyilván, nem akartam azt, hogy a munkahelyemen mindenki rajtam röhögjön, s hogy a homlokomon viseljem a felszarvazottak jelét, ennek ellenére nem csak ez motivált. Mivel azonban nem akartam kimutatni valós érzéseimet, egyszerűbb volt ilyen keményen kezelni ezt a helyzetet, mint hogy elgyengülve vádoljam, miért is csalt meg, s miért volt szüksége más férfi ölelésére?
Ha ez megtörtént volna, ha neki feszülök még jobban ennek a témának, s rázúdítom legbelsőbb érzéseimet, úgy végleg összeomlottam volna a rám nehezedő nyomás alatt, s akkor végleg elveszítettem volna az önbizalmamat.
Az önbizalmat, mely talán már így is csorbát szenvedett. Jobbnak láttam hát, ha elrejtem a világ elől, s nem mutatom ki gyengeségemet azok felé, akik talán éppen arra vártak, hogy majd mikor omlok össze, s mikor válok oly beszámíthatatlanná, hogy elvegyék tőlem az osztály vezetését.
Zöldjeim dühösen villantak meg, ahogy Luna vádjaival kellett szembesülnöm, kezeim ökölbe szorultak, s nehezen álltam meg, hogy ne adjam ki magamból azokat a válaszokat, melyek talán felnyitották volna ennek a fruskának a szemét. Mert, hogy ebben a pillanatban a nő nem tűnt másnak, mint egy kamasz, tyúkeszű libának. Mintha soha nem ismert volna eléggé ahhoz, hogy tudja, mennyire szeretem őt, s mekkora fájdalmat okozott azzal, hogy másnak adta magát.
- Vegyél vissza a hangodból. Vegyél vissza…- magyarázkodás helyett inkább álltam a tekintetét, s csitító szavakkal próbáltam végét venni ennek a beszélgetésnek. Már nem éreztem azt, hogy lehetne jövőnk, már nem éreztem úgy, hogy Luna az a nő lenne, akit nyolc évvel korábban feleségül vettem.
- Hagyd abba, Luna! – miután továbbra sem vett vissza a hangjából, ismét kezdtem elveszíteni a türelmemet, s visszanyert higgadtságom ismételten szivárogni kezdett. Kedvem lett volna megrángatni őt, a nő azonban mindenféle képpen távol akart tartani magától, s ez a lökdöső, támadó mozzanataiból is érezhető volt.
Végül elengedtem, s csípőre tett kézzel, idegesen fixíroztam hasonló zöldjeit. Nem bírtam tovább elviselni az ordibálását.
- Nekem ebből elegem van Luna, fogd a gyűrűdet, az aláírt papírokat pedig várom. Befejeztem ezt veled – már így is eleget hallgattam hisztérikus kirohanását, s nem tudtam tovább tolerálni a viselkedését. Én voltam a sértett, engem csalt meg, mégis úgy tett, mintha ő szenvedné meg ezt a válást a leginkább.
Soha nem hittem volna azt, hogy majd erre kerül a sor, de most csak azt kívántam, hogy bárcsak ne így alakult volna az életünk. Bárcsak ne árnyékolta volna be kettősünket az a sok veszteség, a sikertelen terhességei, s a gyász, mi Rosie halála után következett. Bárcsak ne akartunk volna olyan nagy hévvel családot alapítani. Akkor talán ez soha nem történik meg.
Miután átadtam neki a gyűrűt, megfordulva akartam eltávolodni tőle, ő azonban hirtelen elém állt, s elállva az utamat, hirtelen rántotta meg a nyakkendőmet úgy, hogy a szorítás még engem is meglepett. - Mit művelsz? – ujjaimmal kaptam a nyakba való után, hogy azzal lazítsak az erős szorításon, miközben dühtől perszelő íriszeimet a nő tekintetébe fúrtam, s szabad kezemmel a nyakkendőm anyagát szorongató ujjaira szorítottam.
Arra azonban nem számítottam, hogy ebben a pillanatban majd egy vallomás következik. Egy vallomás, amely valamelyest megváltoztatja a gondolataimat.
A nő szavai teljesen ledöbbentettek.
Először a lélegzetem is elakadt, s talán még a torkom is elszorult, a következő percben azonban már düh kerített hatalmába, hogy ismételten azt kellett hallgatnom, hogy cserben hagytam őt.
- Nem ezért hagytalak magadra Luna, nem ezért….hallasz engem? Megcsaltál! – már-már nem is tudtam türtőztetni magamat, higgadtásomat ismét elveszítve, dühösen vágtam közbe szavaimmal, ő azonban tovább folytatta, mellyel még inkább felhergelt.
- Honnan kellett volna tudnom, hogy ez történik veled, ha nem avattál be? Mi? Válaszoljál! – idegesen förmedtem rá, ekkor azonban olyan pofon csattant az arcomon, hogy még az állam is belesajdult. Tekintetem azonnal megvillant, s dühös oroszlán módjára léptem közelebb, miközben a nő íriszeimből láthatta, hogy nem sok kell ahhoz, hogy visszakapja a pofont, amit adott.
Nagy erőfeszítések árán tudtam csak megfékezni a bennem tomboló érzelmeket, melyek jogosan önvédelemre késztettek. S ha nem lettem volna piszok mód úriember, aki még ilyenkor is figyelembe vette a női gyengeséget, úgy akkora pofont kapott volna vissza tőlem, hogy abba talán még bele is szédül.
Támadó kezéhez tartozó csuklójára azonban rászorítottam, s szinte az asztalhoz préseltem az indulattal, amivel előrébb léptem. Ha korábban nem félt tőlem, akkor ezen percekben talán megfordult a fejében az, hogy akár meg is üthetem.
- Amikor mi? Válaszolj, amikor mi? Luna! – dühösen sziszegtem fogaim közül a szavakat, a nő nagyon elvetette a sulykot nálam, s már nem voltam abban biztos, hogy kettőnk kapcsolata helyrehozható.
Ekkor tört el nála a mécses, arcát hirtelen öntötték el a könnyek, én pedig azt sem tudtam hirtelen, hogy mi történik. Lehet, hogy én ijesztettem rá ennyire?
Döbbenten fürkésztem arcát, amint elengedve csuklóját, kicsit hátrébb lépve teret engedtem neki, s pillantásommal a mozzanatait fürkésztem.
- Megerőszakolt? – ahogy találkozott a tekintetünk, éreztem részéről a haragot, a csalódottságot, s a fájdalmat. Köpni-nyelni sem tudtam, bár tudat alatt talán sejtettem, hogy ez megtörtént, hisz már ott a kórházban is furán viselkedett. Hallani sem akart az apjáról, nem akarta hogy a közelébe engedjem. S bár kikértem rá a távoltartási parancsot, továbbra sem voltam biztos abban, hogy tudom az igazságot. Jean-Baptiste-ot nem így ismertem meg, s bár soha nem volt túl szimpatikus, tudtommal Lunát a lányaként szerette. Akkor mégis hogy történhetett meg ez a szörnyűség? S egyáltalán nekem miért nem számolt be erről Luna?
- Luna…miért nem szóltál erről nekem? Ha elmondod nekem azt, hogy mi történt veled akkor, ha elmondod nekem, hogy miért rezzensz össze attól, ha csak hozzád érek, vagy miért kerülöd a társaságomat…- egyszerre éreztem dühöt, haragot, fájdalmat, aggodalmat és együttérzést. Ezen érzések összessége felváltva kavargott bennem, s nem tudtam rendezni a gondolataimat.
Kezeim immár sokadszorra szorultak ökölbe az idegtől, ezúttal azonban nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy az apósom miféle szörnyűséget követett el a feleségem ellen. Még a gyomrom is összeugrott az idegtől, a torkomat pedig hirtelen kerítette hatalmába a szorongató érzés.
Fájt az, hogy ez történt Lunával, s hogy efféle szörnyűségeket kellett átélnie. Az viszont még jobban elkeserített, hogy a nő nem bízott meg bennem eléggé ahhoz, hogy beavasson, s elmondja, mi történt vele.
Haragudtam rá. Mérhetetlenül gyűlöltem őt azért, hogy kihagyott ebből az egészből, s hogy most volt mersze úgy beszélni velem, mintha mindezek tudatában hagytam volna el őt.
S hirtelen ismét ezerféle gondolat árasztotta el az elmémet. Köztük Leclaire, s Payne arca is felmerült lelki szemeim előtt. Az elmúlt időszakban ugyanis tudomásomra jutott némi információ arról, hogy ezen két férfi társaságában sűrűn megfordult a nejem.
- Neki elmondtad, igaz? Fogadni mernék Luna, hogy Leclaire-nek elmondtad. Vele megosztottad ezt az egészet és talán a másik barátoddal is. Valahogy csak nekem felejtettél el szólni erről az egész istenverte dologról, igaz? – csöndes hangszínemet ismét felemeltem, düh rázta meg a testem, s idegességtől szikráztak szemeim.
- Hogy mersz mártír módon pálcát törni felettem? Hogy mersz velem így játszani, Luna? Egyetlen szóval sem említetted nekem, hogy ez történt veled. Amikor a kórházban kérdeztelek, te nem mondtál nekem semmit! Semmit sem mondtál nekem, hagytad azt, hogy őrlődjek, hogy azt higgyem, hogy megcsaltál, miközben…ez történt? Hogy tehetted ezt velem? A férjed vagyok az istenit! Jogom lett volna hozzá, hogy tudjam! Ahogy te mondtad, jóban és rosszban! És te…te nem avattál be! Te inkább most rám húzod a vizes zsákot és még egy kötelet is csomózol körém, hogy módszeresen megfojts! Pontosan ezért válunk el Luna, azért mert ez a házasság már nem működik. Mert már nem bízol meg bennem, a férjedben, s már nem tisztelsz eléggé ahhoz, hogy velem beszéld meg ezeket a dolgaidat, és ne a tinédzserkori szerelmeddel! Hogy tehetted ezt velem? Az istenit neki! – dühösen csaptam az asztalra, majd idegesen túrtam hajszálaim közé, s dühtől kigúvadt zöldjeimet a nő íriszeibe fúrtam.
El sem akartam hinni azt, hogy ez történik velem. Hogy a nő, akiért odavoltam, akit szerettem, az nem bízott meg bennem, s ellökött magától.
- Nem kell kiállnod a kollégák elé…egyszerűen csak írd alá a papírokat, és kész. Most pedig mehetsz, és elmondhatod a barátodnak azt, hogy mennyire szar férjed voltam….- idegesen álltam a nő pillantását, de elmém már azon kattogott, hogy amint elhagyom az irodát, Jean Baptiste nem fogja megélni a következő, huszonnégy órát. Ahogyan Leclaire, s Payne sem.




MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Vas. 02 Dec. 2018, 07:49



❝I’m invincible, how could this go wrong?❞

Luna and Blaise
Hová tűnt el a családon belül elkövetett nemi erőszak bűntettének súlya? Miért lett megnyomorítva, eltorzítva, jelentéktelenné aposztrofálva, demokratizálva? Miért történhetett meg? Miért történhetett meg, hogy egyedül maradtam testem szerte epizodikusan rezonáló terhével a történtek emlékének és annak empirikusan megélt borzalmaival? Miért nem látta meg a prioritást a velem szemközt álló? Miért nem aggódott a valódi ok miatt? Miért nem rendeződött össze benne a kép az ismert részletek alapján konklúzióvá és megoldássá? Miért állt oly önhitten egy osztály élén, ha a saját feleségét nem tudta megvédeni, ha belőlem nem volt képes olvasni, s az akarva-akaratlanul otthonunkban széthagyott bizonyítéknyomokból? Miért nem figyelt rám? Miért nem hitt nekem? Miért nem azért büntetett, mit valójában elkövettem?
A tehetetlenségtől szemem sarkában kövér könnycseppek csíráztak, majd szirmukat bontva beindázták dühtől vöröslő arcomat. Egész testem megfeszült az asztallapján támaszkodva, körmeim visítva vájtak a fa erezete közé.
– Mondanom kellett volna? Lótni-futni utánad Blaise, remélve, hogy lesz öt perced az előléptetés hajszolás közben, hogy engem is észrevegyél? Könyörögnöm kellett volna a figyelmedért? Esdekelni? Melyik kibaszott áldozat keresi az alkalmat, vár reszketve az ajtódban, hogy elmondhassa, hogy mi történt vele? Melyik? Hogy képzelted? Hogy elcsacsogok róla a tíz perces szex közben, amit ebéd mellé vagy helyett lezavarunk időnként? Mert ugye számítottál rá, hogy majd jövök… számoltad a ciklusom. Neked járt volna egy kurva alkalmi szex, hogy gyereket csinálj. Nem is értem, hogy miért zárkóztam be otthon! Szinte számomra is felfoghatatlan most, hogy mondod, miért nem jártam-keltem inkább a bevásárlóközpontban, vagy itt bent a kapitányságon, ha már az apám is állandóan itt baszta bent nálad a rezet, azt figyelve, hogy tettél-e bármilyen előrelépést is az ügyben, rájöttél-e már a történtekre, a tettes kilétére.
Hangomat maró gúny járta át. Gyűlölettől és megvetéstől eltelt mellkasom miatt nyomtam fel magam támasztékom pereméről, hogy hangosabbak lehessenek szavaim.
Gyűlöltem a velem szemközt állót. Gyűlöltem őt elkövetkezendő szavaiért.
– Hogy mersz sértett gyerekként viselkedni, Blaise? Hogy mersz még mindig Fabian barátságával jönni nekem? És ha tudta? És ha tudta Fabian, ha tudta Hudson, ha tudta Corinne? És ha tudták, neked ez mit jelentett volna? Semmit! Mert ők azért tudhatták meg, mert figyeltek rám. Velem voltak. Nem hagytak egyedül. Ők nem azt várták tőlem, hogy majd dalolok. Ők esélyt és időt adtak rá nekem, hogy beszélni akarjak! De ebben a helyzetben szívem szerint kikaparnám a két szemedet, majd a legsürgetőbb tempóban itt hagynálak…
A férfi monológjának folyása újabb szilánkokat injektált felhámom alá. A fájdalom ott tajtékzott tovább nyelvemen.
– Jogod lett volna megtudni, így van. És jogod lett volna ahhoz is, hogy engem válassz és a temetést, ne a rohadt munkádat! Ne gyere el a szertartás után, hanem velem maradj. Mert kellettél volna. Mert elveszítettem az édesanyámat, Blaise, és te nem voltál sehol. Ha ahhoz is jogot éreztél volna, hogy több időt tölts velem, és ne gyűlölj azért annyira, mert nem vagyok képes teherbe esni, most nem itt tartanánk. El sem indultunk volna a lejtőn.
Zavartan, szétzihált elmével túrtam bele hajtincseimbe, majd lejjebb engedett tenyereimbe temettem agyondörzsölt arcomat, hogy a folytatáson gondolkodjak. Hiszen a férfi egyre jobban dühített. Maga ellen hangolt, s minden válaszával azt bizonyította számomra, hogy a házasságunk elérte a mélypontját. Rendbe kellett volna jönnünk. Elvárásokkal voltam a pillanat felé, mikor bevallom neki az apám által elkövetett mocskos erőszakot. De valahol elcsúsztak a számításaim. Nem azt kaptam, amit vártam. Jóformán nem is kaptam semmit, az ő sértettsége került középpontba. Róla szólt minden, s még nekem kellett volna térden csúsznom előtte, hogy megbocsássa, amiért széttártam az apám előtt unszolásra és bántalmazásra combjaimat.
– Ezután is válni akarsz?
Kocsányon csüngött a megvetés valója pillantásomban, amint ránéztem. Már arra sem volt erőm, hogy üvöltsek. A korábbi hangfrekvenciától még mindig fájtak hangszalagjaim. Teljes közöny ért el, s még mélyebbre zártam el magamban az érzéseimet. A férfi megalázott, s elvette tőlem annak az esélyét, hogy rendbe hozzam a házasságunkat.
Zokogás fojtogatta a torkomat miatta.
Elveszítettem. Elveszítettem, mert a sokadik akadály igazolta a házasságunk gyengeségét. Már nem érdekelt a párterápia lehetősége, de az együtt maradásban sem láttam potenciált.
– Alá fogom írni a válási papírokat. Megnyugodhatsz, nem kell többé megrendezned ezt a csörtét az irodámban, látnunk sem kell egymást. Igazad van, majd Fabian bejön hozzám és megért. Ő majd meghallgatja, hogy egy idiótához mentem feleségül, aki cserbenhagyott. Eddig ő képviselte ezt az álláspontot. De igaza volt. Meg is mondom neki, egy percig se aggódj emiatt, Abagnale.
A korábban markomba került gyűrű mellé sajátomat is lehúztam. Már semmit nem jelentett az örök végtelenséget szimbolizáló karika, mert elértük tűréshatárunkat. Ma jött el a vége.
Még egy utolsó pillantást vetettem a két rosé arany ékszerre, mielőtt őrült elánnal hozott elhatározásom mentén át nem vágtattam a mellékhelyiségbe, hogy a wc-csészébe hányjam tenyerem tartalmát. Elég volt ebből. Elég volt belőle. Elég volt ebből a mérgező házasságból, mi már örömöt rég nem adott.
Kezem a nyomógombra siklott, egy életre el akartam tüntetni a tárgyiasult köteléket, mi még összetartott minket. Ő szakított. Ő vívta ki a válást. Ő fordult ügyvédhez. De a pontot, hogy feltegyem az i-re férfiatlanságában tőlem várta. Nekem kellett a felelősséget viselnem a kapcsolatunk megromlásáért.
Mélyre rogytam, a földre csúsztam, s két könyökömmel a wcperemre támaszkodtam fel. Még nem ment. Még néztem a két fénylő ékszert a víz mélyén.
– Takarodj ki az irodámból, Abagnale. Azért költöztem le ide, hogy ne kelljen találkoznunk. Ehhez tartsd magad, és takarodj innen… látni sem bírlak.
Egész szervezetem alkoholra áhítozott. Amint megemeltem kézfejemet, hogy megbizonyosodjak annak reszketéséről, elkapott a hangos sírás. Nem tudtam, hogy Blaise elment-e már, de nem is foglalkoztam tovább vele. Telefonomért nyúltam farzsebembe, hogy üzenetet küldjek Fabiannak.
Nem maradhattam egyedül. Most nem, különben átiszom magam a túlvilágra. Szükségem volt rá, hogy értem jöjjön, s megértsen. Hogy saját gyermeteg sértettsége nélkül lássa a lényeget. Lásson engem. Lássa, hogy megerőszakoltak.
Blaise-zel egyedül voltam.
Nem tudott megóvni saját magamtól. Mert nem akart. Mert meg se próbált.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Hozzászólások száma :
10
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
nyomozó főhadnagy - bűnügyi osztályvezető
Play by :
nicolas simoes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Kedd 04 Dec. 2018, 19:27
Luna and Blaise
I’m invincible, how could this go wrong?
● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●

Luna vallomása teljesen szétzilálta a lelkemet, az elmémet, s úgy felforgatta a belsőmet, hogy az érzelmek kötelet csomóztak nyakam köré, s egyre inkább éreztem magamon a szorítást.
Mintha csak fellógattak volna egy fára, és kirántották volna lábam alól a talajt.
Fuldokoltam.
Nyakkendőm lazítása immár mit sem ért, a gyomrom felfordult, testem pedig megfeszült az idegtől, s úgy éreztem, hogy ott helyben kapok agyvérzést.
Ordítani lett volna kedvem, füleimben dübörgött a vér, s éreztem, ahogy magával ránt ez a mocskos, őrült kín.
Talán veszekedtem vele, s szavaimban prioritást élvezett a számokérés. Lehet, hogy nem tűntem másnak, mint egy töketlen baromnak, akinek nincsenek érzelmei, s csupán a hiúsága vezérli, de valójában majd szétrobbantam a kíntól, hogy nem tudtam megvédeni őt.
Hogy szembesülnöm kellett azzal, hogy egy férfi meggyalázta a nejemet, s nem lehettem mellette, ő pedig nem számíthatott rám.
Dühös szavaimat talán féltékenység színezte át, haragom azonban sokkal inkább szólt saját magamnak, mintsem Lunának, hisz hogyan is haragudhattam volna rá?
Magamat gyűlöltem.
Az elmulasztott hónapok, s az a rengeteg titok, mi körénk fonódott, hatalmas falakat húzott körénk. Nem tudtam férjként mellette lenni a nehéz pillanatokban, mert nem tudtam a fájdalmáról. Végig a féltékenységem vezérelt, miközben neki nap, mint nap újra kellett élnie az erőszak gyötrelmeit. S rám nem számíthatott.
Miközben Luna sírva esett nekem a szavakkal, s gúnyosan vágta képembe a véleményét, úgy éreztem, hogy meghasad a szívem. Fájt minden egyes szó, de leginkább az, hogy ezidáig jutottunk.
Nehéz volt állnom pillantását, testem továbbra is pattanásig feszült az idegességtől, miközben szembesülnöm kellett a hibáimmal, s azzal, hogy elbuktam.
Férjként megsemmisültem.
Miért is nem vettem észre a féltékenység zöld fátylán át, hogy Lunával valami nem stimmel, s hogy ez nem pusztán arról szól, hogy már ne vonzódna hozzám testileg?
Miért feltételeztem azonnal azt, hogy megcsal? Miért nem tudtam olvasni a jelekből, az alkoholproblémáiból? S miért nem szántam rá időt az anyja halála után?
Fájt, de sok igazság volt a szavaiban, s talán megérdemeltem azt, hogy gúnnyal átitatott szavai ostorként csapjanak felém.
Haragos zöldjeiben megláttam fájdalmát, s ahogyan hozzám vágta a sérelmeit, úgy döbbentem rá mindazon tetteimre, melyekkel nem tettem eleget házastársi kötelességeimnek.
Talán, ha türelmesebb lettem volna vele, s ha nem állandóan a vetélései körül forgott volna minden gondolatom. Ha nem keserítette volna meg mindennapjainkat ez a kín, mely lassan már felemésztett mindkettőnket. Ha csak egy kicsit is jobban odafigyeltem volna rá, vagy észreveszem az apósomban rejtező állatot. Akkor most nem itt tartanánk. S akkor nem vallok kudarcot.
- Luna…- próbáltam egyszer megszólalni, de olyan hévvel vágta hozzám pengeéles szavait, hogy azok ellen tehetetlen voltam, s nem volt nálam semmilyen pajzs, mi visszapattinthatta volna azokat.
Engednem kellett, hagynom kellett, hogy kiadja magából az indulatait, ahogyan azt én is megtettem alig néhány perccel korábban.
De miközben beszélt, azt kívántam, hogy bárcsak olvasna a gondolataimban. Bárcsak látná zöldjeim mélyén az együttérzést, az aggodalmat, s azt, hogy mennyire fájt az, hogy nem védhettem meg Jean-Baptiste-tól.
S hogy komolyan gondoltam-e a válást?
Magam sem tudom. Túl sok érzelem vívott csatát a lelkemben, túl sok impulzus ért, s túl kevés időnk volt arra, hogy megoldjuk a problémáinkat. Nagy volt a távolság. De amint felszívódott lelki szemeim előtt a szürke köd, mely beárnyékolta tisztulni vágyó gondolataimat, szinte azonnal tudtam, hogy ezt nem hagyhatom ennyiben.
Ahogy Luna elrugaszkodott, s sietve indult meg a mosdó irányába, úgy azzal a lendülettel utána ugrottam, s még mielőtt őrült tettre szánta volna el magát, hátulról karoltam át a karjaimmal, s húztam távolabb a toalettől, megakadályozva abban, amire készült.
- Ne csináld Luna, hallod? Figyelj rám! – ha sikerült magammal szembe fordítanom őt, akkor jobbommal lefogtam gyűrűt tartó csuklóját, a másikkal pedig álla alá nyúltam, hogy gyengéd erőszakkal fordítsam magam felé a fejét, s zöldjeibe fúrhassam pillantásomat.
- Sajnálom Luna, sajnálom…- mélyen néztem lélektükreit, s nem várva reakcióra, szinte azon nyomban az ölelésembe vontam őt, azzal sem törődve, ha netán ellenkezni próbált. Akkor addig küzdöttem ellene, míg végül el nem fogadta közelségemet, s nem tántorított el egyetlen cselekedete sem attól, hogy ne szeressem őt.
A bocsánatkérésemet sok mindennek betudhatta, de leginkább talán annak, hogy nem voltam ott vele azon a napon, s nem tudtam megakadályozni mindazt, ami történt.
Látva azt, hogy mennyire kiborult, s hogy mennyi mindenen ment keresztül az elmúlt időszakban, nem tudtam elengedni anélkül, hogy ne tudja, mennyire szeretem őt. Még annak ellenére is, hogy az elmúlt négy hónapban a házasságunk mondhatni kudarcot vallott.
- Nem tudtam Luna, nem tudtam, hogy ez történt…hogy át kellett élned ezt az egész szörnyűséget. Hogy nem lehettem ott, hogy megakadályozzam azt a férget….- düh, s gyűlölet gyúlt mellkasomban, ha Jean Baptiste Laufeyre gondoltam. Nem tudtam kiverni elmémből annak a gondolatát, hogy meggyalázta a feleségemet. A feleségemet, akinek szüksége volt rám.
- Sajnálom Luna…ha tudom, ha tudom, akkor nem költözöm el…- szorosan öleltem őt, talán túl szorosan ahhoz, hogy kényelmetlenné váljon. De máshogyan nem tudtam felé kimutatni az érzéseimet.
Férfi létemre nehéz volt megállnom, hogy ne gyűljenek könnyek a szemeimbe. Nehéz volt, de tartanom kellett magamat, s csak reméltem, hogy Luna talán megnyugszik, s megbocsájt, amiért nem voltam vele abban a nehéz időszakban.
- Hozzuk helyre, nem gondoltam komolyan…nem gondoltam – s miközben homlokomat az övéhez támasztottam, tenyeréből megpróbáltam kihalászni a karikagyűrűjét, hogy azt visszahúzzam az ujjára. Már, ha engedte, s ha nem döntött úgy, hogy ellökve magától beteljesítse célját, s egy toalett csövén húzza le a két karikát.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Szer. 05 Dec. 2018, 11:59



❝I’m invincible, how could this go wrong?❞

Luna and Blaise
Ha tudta volna – echolált soká dobhártyám membránján a lehetetlen eshetőség.
Töréspontjához ért elegáns türelme, míg a bennem dübörgő elán azonnal lelohadt ezt hallva. Szétvetette az ideg, férfias önbecsülését és büszkeségét megmérgezte a tehetetlenség, én pedig feladtam. Feladtam erősnek lenni, s belefáradtam azt bizonygatni, hogy nem voltam hunyó, nem volt bennem fikarcnyi vágy sem más férfi iránt. Hiába hitte eddig a pillanatig konokul, hogy hűtlenségem kezdeményező cselekedetekben testet öltve fajult tettlegességig: vesztett. Blaise talán maga sem akart gondolni rá, s a végsőkig tagadta ártatlanságom opcióját, hiszen nem volt képes mit kezdeni a ténnyel, hogy az ártatlanok védelmezésére tette fel az életét, mégsem volt képes észrevenni az intő jeleket, s megóvni a bajtól a saját felelősség. A benne élő ambiciózus nyomozó hitelességét vesztette, nívója jelentősen visszaesett, s megrogyott a férfi önbizalma. Hibázott. De ennek lehetőségében nem hitt, míg meg nem tapasztalta, s tudata kelepcébe nem kergette az események lezárása mentén.
Láttam rajta tipródását. A tagadás fátyla fellebbent, csak bennem nem volt már elég akarat ahhoz, hogy felvegyem vele a harcot, s szélesre tárt karokkal fogadjam be bocsánatkéréseit. Most, hogy eljutottunk a közös álláspontra, ismét két különféleképpen éreztünk, s gyürkőztünk meg az akadállyal. Saját tempónkban haladtunk, s hol egyikünk, hol másikunk kullogott hátul elmaradva. Nem segíthettük egymást.
Bár lett volna bennem elég könyörület ahhoz, hogy segítsek neki megérteni a történteket, s beavassam őt önsors rontó viselkedésemhez vezető tragédiám nüánsznyi részleteibe. Örülnöm kellett volna, hogy az utolsó bástyám, maga az én királyom is visszaállt mellém mellkasát düllesztve a sakktábla szín-azonos mezőjére, mégsem járt át ettől a nyugalom, mégsem éreztem magam a korábbinál nagyobb biztonságban. Ezzel a környezetemből mára már mindenki tudta történetemet. Falaim lábunk elé omlottak, pontosan közénk.

– Persze, hogy nem tudtad… hogy is tudhattad volna. Honnan… kitől… neked csak az a biztos információ, amit te veszel a fejedbe. Amit kitalálsz, elképzelsz… de nem látsz. Hogy nem láttál engem? Hogy nem láttad, ahogy összeomlottam, Blaise? – karjaival fonta át mellkasom, s vonta hátam felsőtestére. Nem tudtam volna menekülni tőle akkor se, ha próbálkozok. De szinte teljesen elernyedtek izmaim közelségében, s csak néhányat rántottam magamon dacosan, mielőtt teljesen feladtam volna a fizikai erőfitogtatást. – Megérte? Megérte az osztály, az előléptetés? Az a rohadt főnöki szék? Megérte az a megannyi óra, amiben a munkádat választottad helyettem? Nem csak a nemi erőszak… Blaise…
Lehalkított haragom éle talán mélyebbre fúródott a férfi mellkasában, súlyosabb sebeket vájt, mint amit üvöltve, tobzódva, dühödten értem el nála. Amint szembe fordított magával, smaragdzöld tekintetébe fúrtam könnyekkel felcsiszolt ékeit arcomnak. Kétkedtem. Kétkedtem, hogy ez neki valóban megérte-e.
Már nem csak ő tartott. Viszonzásul kapaszkodtam vissza könyékhajlatába meggyűrt inge felett, hogy megpróbáljam fenntartani a kettőnk közti távolságot. A távolságot, ami két lelkileg egymástól elsodródott ember érdemelt ki, akiket már a testiség is csak apróbbá zúzott volna.

Szép elképzelés volt, hogy ez még helyre jöhet. Szép lett volna, ha küzdünk érte, s ez megoldódik. De én sosem tanultam meg küzdeni. Fogalmam nem volt róla, hogy miképp kellett felállni a padlóról. Miképp lehetett a fényét vesztettbe lelket önteni. Az egész életem arról szólt, hogy csodára vártam, s az ölembe ejtették masnival átkötve vágyaimat. Nem tanítottak már rá, hogy miképp kell „helyrehozni” a helyrehozhatatlant, vagy használni még az enyhén sérültet.
Próbálkozásainkat a gyermekáldásért sem nevezném megerőltetőnek a részemről. Miért lett volna megerőltető elhagyni a fogamzásgátló tablettát, miért lett volna tiszteletre méltó, hogy a férjem belém élvezett, majd pedig tátott szájjal vártuk az eredményt két hét múlva a vizeletes teszt felett? Küzdenem kellett volna, próbálkozni, újkeletű módszereket keresni. De nem hagytam, hogy engem az orvostudomány főpapjai meghurcoljanak, hogy a templomban értem imádkozzanak, s a nekem szánt praktikákat és jó tanácsokat a beszélgetések alkalmával jószerivel elengedtem a fülem mellett.
Nem törtem magam.
Még sosem kellett verejtékeznem azét, hogy célt érjek.
Hogyan kellett volna ezt helyrehoznunk? Volt erre megoldás? Volt még benne potenciál?
Szeretett. Szerettem. Haragudott. Haragudtam. De ez tényleg elég lett volna ahhoz, hogy még minden a régi legyen egyszer?

Fejcsóválva húztam el homlokomat az övétől, s nyöszörögve adtam hangot bizonytalanságomnak felvetését illetően. Felnyitott tenyeremből elkobozhatta az ékszereket, de már nem voltam készséges irányába, mikor megkísérelte visszaadni azt rám.
– Én ebben nem hiszek, Blaise… tönkrementünk.
Lobbanékony természetem a továbblépésre ösztökélt.
– Csak nem hittem, hogy neked ennyire fontos a válás. Eddig se számított… az asszisztensed a gyűrűvel az ujjadon is leszopott.
Fájdalmas volt, s egyben felháborító, mellkast feszítő arra gondolni, hogy más is hozzáért. Saját bűneiért gyűlölt, s vetett meg engem.
– Hogy költöznék össze veled ezek után? Hm?
Hátradöntve fejem, felnézhettem rá. Tekintetemből mélyről jövő megvetés sütött, amint még utoljára végigpillantottam a férfin, aki egykor hozzám tartozott, aki az enyém volt. Akié én voltam.
– Ezt akarjuk helyrehozni, Blaise? Hogy megcsaltál? Tudod, aki egy hetet idebent eltölt, az sok mindent hall. Nem csak neked vannak bizalmasaid az osztályon, akik viszik a hírt, a botrányt keltő információt, hogy a fáradtságtól életképtelenül véletlenül a férfi mosdóba mentem zuhanyozni. De én is tudom, hogy a virágot az asztalán tőled kapta. Tőled. Bocsánatkérésért, amiért csak kihasználtad. Tényleg ezt akarjuk helyrehozni? A te félrelépéseden és bizalmatlanságodon kellene nekem dolgoznom? Én gondolkodjak megoldáson, amiért nem volt rá megfelelő alkalom, hogy elmondjam neked, hogy mi fáj? Hm? Mit akarsz? Elmenni egy kapcsolati tanácsadóhoz és beszélgetni? Hagyj békén a gyűrűddel. Már nem akarom… nem akarom a gyűrűdet, Blaise.
Eltolva magam tőle, a szűkös helyiségben a végül is lehajtott fedelű wc-re ültem le. Könyökeimmel megtámaszkodva két térdemen, arcomat tenyereimbe temetve el.  
– Hogy akarod helyrehozni, ha még ma is egyedül kell hazamennem? Mit hoznál rendbe, ha a hideg ágyba egyedül fekszek vissza? Ha a démonaimmal nem segítesz megküzdeni, mert túl sok a munkád ahhoz, hogy csak ülj mellettem csendben, és várj? Várj arra, hogy beszélni akarjak veled? Vissza kell mennem abba a házba, ahol egyszer veled éltem, és minden tárgyat meg kell próbálnom átértékelni. Átértékelni… és elfelejteni, hogy melyikbe akartam belefulladni, melyikkel eret vágni. Ezt nem lehet helyrehozni.
Ehhez én kevés voltam és tapasztalatlan.
Blaise volt az első komoly kapcsolatom, akivel hirtelen ugrottunk bele a házasságba. Sosem hittem, hogy ez tönkremehet kettőnk között. Örökre terveztem. S mint a lányos mesékben, nálunk sem voltak számba véve hibák és akadályok.
Tönkrementünk.


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Hozzászólások száma :
10
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
nyomozó főhadnagy - bűnügyi osztályvezető
Play by :
nicolas simoes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Csüt. 06 Dec. 2018, 23:40
Luna and Blaise
I’m invincible, how could this go wrong?
● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●

Nem hagyhattam, hogy egyetlen mozzanattal megváljon a két karikától, s ezzel örökre elvágja a kettőnk közt, Isten színe előtt köttetett szövetséget. Nem engedhettem, hogy érzelmei vezéreljék, s felkavart lélekkel váljon meg a múltunktól, jelenünktől, s nem hagyhattam azt, hogy ideje korán véget vessen a kapcsolatunknak, anélkül, hogy megpróbálnánk azt helyrehozni.
Éreztem szavaiból a megvetést, a fájdalmat, s szinte minden porcikájában próbált szabadulni tőlem, a tükörbe nézve láttam arcán a vonásokat, melyek szomorúságról, s csalódottságról árulkodtak.
Szavai ellen ezúttal nem szólaltam fel, inkább csak tartottam, s erősen szorítottam, továbbra is tartva őt, s távolabb húzva céljától. Nem tehette meg, nem dobhatta el az életünket.
- Luna, kérlek csillapodj le…– gyengéden szólítottam őt a nevén, hátha meghallja szavaimat, s talán akkor majd erőt vesz magán. Bár sejtésem sem volt arról, hogy mi játszódhat le az elméjében, tudtam jól, hogy mélyen megbántottam őt. S azt is tudtam, hogy a vele történt szörnyűségek talán örökre megpecsételték a sorsunkat. Ennek ellenére nem akartam elengedni őt, még nem, anélkül nem, hogy ne próbáltuk volna helyrehozni a múltat.
- Persze hogy nem érte meg, hogy gondolhatod azt, hogy egy plecsni többet ér nekem nálad? Szeretlek, érted? Szeretlek, de az elmúlt időszak felőrölt köztünk mindent. A közös kudarcaink a gyerek végett, Rosie elvesztése, a gyász...én a munkámba menekültem. Te meg..én azt hittem, hogy emiatt iszol. Ezért voltam dühös rád, és talán nem akartam szembesülni azzal, hogy mennyire elbaszódott ez az egész. De nem ezt akartam. Jobban oda kellett volna figyelnem rád, és ott kellett volna maradnom veled a temetés után. Bárcsak visszaforgathatnám az időt, hogy másképp tegyek, de már nem tudom megtenni…csak azt tudom, hogy nem akarlak elveszíteni – vallomásom őszinte volt, miközben homlokomat az övéhez érintettem, s azt kívántam, hogy bárcsak hozzám hasonlóan gondolkodna ő is. Tudtam azt, hogy megviselték az események, mégis valahol talán még ott élt benne az a lány, akit megismertem annak idején, s akivel szinte pillanatok alatt egymásba habarodtunk.
- Ne mond ezt Luna… - próbáltam visszafogni őt, Luna azonban továbbra is tiltakozott, s láttam pillantásából előtűnni a megvetést. Hirtelen nem értettem, hogy miért nem akarja ő is azt, amit én, de amint újra szóra nyitotta ajkait, s kibukott belőle a titkom, engedtem szorításomon, s döbbenten fürkésztem íriszeit.
- De…- meglepett, s egyben letaglózott az, hogy az ő szavaiból kellett hallanom azt a vétket, amit ellene elkövettem. Nem hittem volna, hogy az asszisztensemmel való kapcsolatom majd ilyen hamar napvilágot lát, s hogy az a kósza késő esti légyott gyorsabban körbejár az emeleten, mint ahogy én kinyitnám a számat.

Gyötört a bűntudat. Tulajdonképp már abban a pillanatban megbántam mindent, ahogyan ringó csípővel elhagyta az irodámat. Túl gyenge voltam, s túlságosan elhanyagoltnak éreztem magam, így engedtem csábításának. De a röpke örömpercek után csak kínlódtam és szenvedtem azon gondolattól, hogy megcsaltam őt. Ennek soha nem kellett volna megtörténnie, annak meg pláne nem, hogy mindez napvilágra kerüljön.
Tagadhattam volna persze, hogy ezzel mentsem a hátsómat, de az nem lett volna fair Lunával szemben. A nő mindent tudott rólam, s éppen ezért nehezen álltam csak zöldellő íriszeinek pillantását.

Átlátott rajtam, tudta a titkomat, nekem pedig szembesülnöm kellett gyarló tetteimmel, s azzal, hogy miközben neki rám lett volna szüksége, addig egy másik nővel múlattam az időt.
- Kérlek, ne mond ezt…- csöndesen szóltam hozzá, hisz bűnös voltam, s ezúttal tudtam azt, hogy bármit is mondanék, felesleges lenne a magyarázkodásom. Bárki is látta a történteket, szinte naprakészen adta elő Lunának, s mondhatni szóról szóra beszámolhatott neki a történtekről.
Láttam tekintetében a szenvedést, éreztem rajta, hogy mekkora fájdalmat okoztam a tetteimmel, s azt is érzékeltem, hogy szavai végén mennyire vágyott távolodni a közelemből.
Igaza volt. Talán ez az egész már helyrehozhatatlan volt, én még sem voltam afféle fickó, aki csak úgy feladott volna bármit is. Általában a végsőkig küzdöttem, kitartó voltam és makacs, így az sem tántorított el céljaimtól, ha láttam magam előtt felemelkedni az akadályokat.
- Luna…- nehéz volt megtalálni a megfelelő szavakat, hisz láttam szenvedését, láttam hogy mennyire megtört ez a lány. Először csak tehetetlenül néztem, amint eltol magától, s kínjában a wc-re telepedik. Nem volt számára menekvés előlem, talán már nem is akart elfutni, vagy elrohanni. Lehet, hogy beletörődött a sorsába? Vajon mire gondolhatott azokban a pillanatokban?

Fájt az, hogy eltolt magától, s hogy nem fogadta vissza a gyűrűmet, de meg kellett értenem őt. Hibáztam, nem voltam elég figyelmes, a sok csalódás után tényleg a munkába menekültem, s túl későn vettem észre azt, hogy valami nem stimmel vele. Mire észbe kaptam, addigra már az ital rabja lett, mely tovább növelte a köztünk lévő távolságot.

Nem tudtam tovább megtartani tőle a távolságot, így elé léptem, majd leguggolva tenyereimet a térdére csúsztattam, ha sikerült, s közben megpróbáltam szavaimmal felkelteni az érdeklődését.
- Nem tudom még, hogy hogyan Luna. Tudom azt, hogy sok problémánk van, és nagyon sok mindent kellene átbeszélnünk, de szeretném hogy tudd, itt vagyok melletted és számíthatsz rám. Én szeretném, ha beszélnénk, ha segíteni tudnék neked…de ehhez ketten kellünk. – őszintén próbáltam meggyőzni őt, hogy talán még nem késő, s hogy jobb lenne, ha megpróbálnánk megvitatni a történteket.
- Nincs mentség a tetteimre, hibáztam, és tudom, hogy számodra már az is megcsalásnak számít, de arra megesküszöm, hogy nem feküdtem le vele. Talán ez nem érdekel, de azóta is gyötör a bűntudat…én ezt nem akartam, Luna. Hé, kérlek nézz rám – próbáltam gyengéd lenni vele, álla felé nyúltam, hogy magam felé fordítsam, s láthassam zöldellő íriszeit.
- Soha nem akartam elválni tőled , ez az egész csak akkor alakult ki bennem, amikor azt hittem, hogy megcsalsz. Luna, én tényleg azt hittem, hogy van valakid. És igazad van, hogy beszélnünk kellett volna erről, hogy hinnem kellett volna neked, de össze voltam zavarodva…- nagyon nehéz volt megtalálni a szavakat egy ilyen helyzetben, de úgy éreztem fontos, hogy tudja azt, alapesetben soha nem vetettem volna fel neki a válás gondolatát.

Néhány percig tehetetlennek éreztem magam, láttam szomorúságát, láttam, ahogy elsüllyed érzelmeinek kavalkádjában, s ezt nem hagyhattam. - Gyere velem, hazamegyünk, rendben? Hazaviszlek, és ott maradok veled, aztán majd…helyrehozzuk valahogy – ennél többet nem mondhattam volna, s talán nem is kellett. Ehelyett inkább a tetteimmel próbáltam rá hatni, ezért ha engedte, tenyerét megfogtam, s úgy próbáltam felhúzni őt állásba, miután magam is felegyenesedtem.

Ez volt az a pillanat, amikor kopogtatás hallatszott a mosdó ajtaján, s hátam mögött az ajtóban megjelent Preston, az asszisztensem. A nő, aki a lehető legrosszabb időpontot választotta arra, hogy megkeressen.
- Öhm, bocsika Blaise, de a hármason hívásod van, egy nagyon fontos ügyben keresnek, már harmadszor hív vissza a kapitány. Azt mondta, hogy sos és élethalálkérdés… - pillantásával először rám fókuszált, később aztán Lunára is rápillantott, s észrevette a nő megviselt állapotát.
- Minden okés? – barátian szólt hozzá, de hogy őszinte volt-e az érdeklődése, vagy csupán női kíváncsisága vezérelte, arról fogalmam sem volt. A feszültség szagát azonban pillanatok alatt megéreztem a levegőben, s hirtelen magamon is éreztem ennek jeleit. Rettentően feszült lettem az asszisztensem megjelenésétől, s tartottam attól, hogy ebből még baj lesz.




MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Pént. 07 Dec. 2018, 18:25



❝I’m invincible, how could this go wrong?❞

Luna and Blaise
Hirtelen voltam, türelmetlen, s ennek megfelelően vártam a megoldást is minden problémámra. A stagnáló statisztika is azt mutatta, hogy a hosszasan elhúzódó akadályok átugrásába a tervezés okán buktam bele, hiszen az idő, mit ötletelésbe öltem, meggyengítette képességeimet. Nem gondolkodtam soká, lavinát indítottam el, spontán gyilkosságot követtem el magam ellen vehemens szavaim miatt, s gyakran csak később ébredtem rá a vállaimon fekvő keresztnek társadalmi körökben érő, valódi súlyára. A túl soká való mélázás meggyilkolta képességeimet. Hajlamos voltam elveszíteni kiegyensúlyozott magabízásomat, diadalmas önhittségemet, s azt vallani, hogy csak mert bonyolult, s időt igényel, már nem is vagyok rá képes. A terjengős teendők maguk alá gyűrtek, s mint kin erőszakot tettek, úgy reszkettem, tétováztam, zavarodtam meg, elveszítve megoldó készségemet.

Nem volt megoldás kettőnkre. Olyan pasztát még nem árultak, mi egyben tartott volna minket, s mivel percek óta kutattam könyörgő smaragdjaiban, hajlamos voltam azt hinni, hogy ez a vége. Hogy túlléptük határaink mezsgyéjét. S én még csak észre sem vettem, hogy ez mikor történt meg. A szakadék közülünk ordított ki. Éreztem arcomba csapni a rideg huzatot, s még ajkaim is megremegtek a beteljesedett végtől, amint nem jutott eszembe megoldás. Amiért nem láttam a kiutat, sem az ösvényt előre.
Annyi volt az eshetőség, a látens potenciál a pillanatban, s én mindet sorra vettem. Csakhogy eszmefuttatásom nyomán én lefelé tartottam a képzeletbeli létra fokain. Leépültem. Remegőssé, s ingovánnyá vált a folytatás. Az opciók nyomán egyre távolabb kerültem tőle, tőlünk.
Hiszen itt volt az esély rá, hogy két tenyerem közé vegyem arcát, leküzdjem a konok dacot, s elmondjam neki, hogy miattunk vonultam be a rehabilitációra. Hogy bármit is hitt, ő volt az egyetlen, aki miatt folytatni akartam az élet nevezetű játékot. Megoszthattam volna vele, hogy lecsituló elmém játékának ő volt markáns főszereplője. Hogy vágyakozásom dús öleléseiben ő ringott minduntalan. Megoldás lett volna beszélni sérelmeimről. Megoldás lett volna úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Megoldás lett volna eleget tenni a házasság intézményes nyomásának, s megbocsájtani, ígéretekhez és fogadalmakhoz ragaszkodva próbálkozni. Mosolygással, vacsorákkal, összebújással a kanapén, a kocsi ülésén, a mozi hátsósorában, a bevásárlóközpont öltözőfülkéjében, az irodája asztalának tetején. Talán ordítanom kellett volna, talán fürdeni a megaláztatásban tovább, ahogy most is tettem, s engedni, hogy megbocsájtásért esedezve dörzsölje szivaccsal lapockáimat. Pont, ahogy hagytam. Fényárba borult tudatom körül megannyi opcionális út, miknek erőszakos fénye oda vezetett, hogy le kellett hunynom szemem, s megelőzve egy rohamot, szükségessé vált kiüríteni elmémet.
Ha volt is megoldás kettőnkre, én még nem akartam felismerni, s nyomdokaiba lépni.
Öszvéri makacsságtól szegtem fel államat.
– Annyira kurva jó, hogy egy nyomozóval beszélgetek, akinek felesleges válaszolnom, mert maga is tudja, hogy mit mondanék… hát igazad van. Kurvára nem érdekel, hogy Prestonnak hány nyílásában járt a farkad, és honnan vettél tőle kenetet – állam alá sikló ujjaira először erőteljes dühből rászorítottam, majd akaratosan ellöktem magamtól. – Hinni a templomban kellett volna, Blaise… érted? Fejezd be a mentegetőzést. Már zsong a fejem a bocsánatkéréseidtől és a vallomásoktól.
Két oldalról tincseim közé kígyózó kézfejeimmel szorítottam rá kérlelhetetlenül koponyámra néhány másodperc erejéig, majd feladva buktam előre keze nyomása alatt is szétnyíló térdeim közé, hogy így csitítsam ismét hangosodó mondandómat.
– Hagyj ezzel a jövő idővel és a várakozással, mert esküszöm, azonnal felrobbanok! Mi az, hogy majd helyrehozzuk? Mi az, hogy hazamegyünk és te nem tudod megmondani, hogy miért, és hogy mit fogunk tenni?! Hogy mersz továbbra is kétségek közt tengődve hagyni? Blaise! Ezt nem lehet tovább elodázni! Hagyjál!
Azt ugyan hagytam, hogy felhúzzon ülőhelyzetemből, de nem engedtem, hogy soká melengesse kihűlt kézfejeimet. Készültem felrobbanni az idegtől, amiért Blaise Abagnale-nek sem volt megoldása erre a kaotikus zűrzavar köpenyéből kilépő pillanatra.
– Hozd már helyre! Hozd helyre, most és azonnal! Csinálj már valamit!
Sikítva követeltem magamnak az absztrakt megoldást, mit sem definiálni, sem kategorizálni nem voltam képes, mégis úgy vágytam belőle kortyolni, mint a következő percben a kevert oxigénből, ahogy felhevülten neki estem a mellkasának, hogy ütéseket mérjek rá.
Elesett voltam, sérült, s javulni látszó állapotomat porig rombolta, hogy nem adott azonnal konkrét választ kételyeimre. Neki tudnia kellett volna. Neki mindent tudnia kellett volna, s látni, hogy az elmúlt négy hónapban hiányolt testiség állított pellengére, csókja ízének hiánya, karjainak melege, mi csak emlék lehetett, ölte meg kiegyensúlyozottságomat, s annak látszatát.
Talán ha nem robban be az irodám ajtaja, s nem vágtat rajta keresztül a gondjainknak egyét okozó tényező, akkor zokogva elgyengülök, s nekisimulok mellkasának, fejemet elbújtatom nyakhajlatába, s átadom magam vigasztalásra.
Az idegen nő jelenlétében azonban elmúlt belőlem a gyengeségnek utolsó szikrája is, s hacsak a férfi nem rendelkezett halandókét megszégyenítően jó reflexekkel, akkor bizony még arra sem hagytam időt, hogy válaszra nyissa a száját, mert elszökelltem oldaláról, hogy rávessem magam a szőkére, aki képes volt megkérdezni a mocskos szájával, hogy minden okés-e?
– Kurvára nem okés, Preston…
A hét eleje óta tartó nyomás lerombolta érettségem építette gátjaimat. Képtelen voltam megőrizni hidegvérem, s büszkén viselni a megcsalt feleség szerepéhez járó gúnyát.
Ha Blaise nem figyelt, a másodperc tört része alatt rántottam ki az oldalára fűzött hüvelyből pisztolyát, melyet nem rendeltetésszerűen használtam, mégis szolgálatomba állítottam, s markolatánál fogva neki nyomtam a falhoz hátráltatott szőke nyelőcsövének.
– Ez nem a főnököd irodája. Itt nem jársz-kelsz kedvedre, hanem kopogsz… kopogsz. És megvárod a választ. De neked ebbe a helyiségbe nincs szabad bejárásod. Megértetted? Attól, hogy leszoptad, nem lettél a pincsije, aki azt hiszi, hogy joga van láb alatt lenni és a szőnyegemre hugyozni. Takarodj a szemem elől, és azt a rohadt hívást kapcsold át ide. De ne merj még egyszer a szemem elé kerülni ebben a hónapban, mert akkor rendeltetésszerűen önvédelemre fogva meghúzom azt a rohadt fegyvert. Mivel olyan jól értesült vagy, s a takarítónővel mindent tudtok rólam, valószínűleg azzal is tisztában vagy, hogy mentálisan sérült embereket másodpercek alatt mentenek fel a bíróságon… takarodj innen, Preston!
Ha a férfi nem lépett még az előtt, hogy belekezdtem volna monológomba, akkor addig kapaszkodtam a nő hajába, míg be nem fejeztem a szavakat. Ingerület munkált bennem, s ők nem állíthattak volna meg.
Zihálva tettem egy lépést hátrébb, s mielőtt megkerülve a férjemet, visszaléptem volna az egy személyes mosdóba, hogy annak ajtaját belülről magamra zárjam, a férfi szegycsontjára bélyegeztem kibiztosítatlan fegyverével.
Nesze semmi, fogd meg jól.
Még a reményt is megölte bennem a perc. Összeomlott a kártyavár utolsó bástyája. Mindennek vége volt. Képtelen voltam a külvilág szemébe nézni. Összetörve roskadtam a wc lehajtott fedelére sírás közben.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Hozzászólások száma :
10
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
nyomozó főhadnagy - bűnügyi osztályvezető
Play by :
nicolas simoes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Szomb. 08 Dec. 2018, 13:10
Luna and Blaise
I’m invincible, how could this go wrong?
● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●

Luna hanghordozásából, zöld íriszeinek vádló szikrájából éreztem haragját, s a megcsalatott női lélek összetört darabkáit. Ki sem kellett mondania, hogy tudjam, mennyire fáj neki mindaz, amit egy másik nővel követtem el. S bár mentségemre legyen, hogy hónapokon át azt hittem, megcsal valaki mással, én pedig már nem tudtam ellenállni a kísértésnek, s józan eszem helyett ösztönösen engedtem Preston közeledésének, el tudtam képzelni azt, hogy mekkora fájdalmat okoztam ezzel a feleségemnek.

Már annak a gondolatától is falra másztam, hogy azt hittem, felszarvazott, s valamelyik kollégával kufircolt a zuhanyzóknál. Bele betegedtem a tudatba, hogy éjszakánként talán más öleli magához, s mással gyűri meg a lepedőt, teste más férfiéval olvad össze, miközben idegen nevét nyögi a szenvedély viharában.

Mindez azonban nem történt meg, s miközben Luna ártatlan volt, nekem szembesülnöm kellett gyarló tetteimmel, s annak következményeivel. Prestont nem tagadhattam le, ostoba lettem volna magyarázkodni, miközben talán már az egész rendőrség arról beszélt, hogy mit műveltem a nővel.

Ami történt, megtörtént, s a múltat már nem radírozhattam ki a történelemkönyvek hasábjairól, a jövőnkért azonban még tehettem, s megtudva az igazságot, már nekem volt fontos az, hogy helyre hozzuk azt, ami összetört.

Hiába húzódott el tőlem, előtte guggolva próbáltam elkapni pillantását, s arca után nyúltam, hogy úgy fordíthassam magam felé a tekintetét.
- Tudnod kell, hogy semmit sem jelent az a nő, egy pótlék volt és semmi több, és már aznap megbántam az egészet, ahogy megtörtént. A gazt csak engesztelésül adtam, nem pedig azért, hogy bármiféle érzelmet is kifejezzek felé…- nem biztos, hogy a legjobb pillanatot választottam arra, hogy amúgy is feldúlt lelki világát még inkább felforgassam, de mégis tudnia kellett azt, hogy engem az a nő nem érdekelt. Nekem nem volt szükségem Prestonra, sem másra. Vele akartam helyrehozni a házasságom.

Luna azonban továbbra sem tudott megnyugodni, minden porcikájából érződött az, hogy szétveti az ideg, s lobbanékony szavai is tükrözték felém a lelkivilágát. A nő teljesen padlót fogott, s láthatóan nem volt kíváncsi rám. Szavai legalábbis ezt tükrözték felém, én még sem tágítottam mellőle, hisz a feleségem volt, s ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, ez még nem lehetett az utolsó akkord.

Felhúzva őt az ülőkéről, szótlanul fürkésztem vadul cikázó, zöld íriszeit, de nem tudtam, hogy mit is mondhatnék korábbi ajánlatomon kívül. Tudtam jól, hogy talán csak a dac szól belőle, s a düh vezérli indulatos tetteiben. De ismerve őt, tudtam azt, hogy ilyenkor nem is vágyott másra, csak hogy öleljem, csókoljam és szenvedéllyel magam alá gyűrjem. S bár ez most egy sokkal komplikáltabb helyzet volt, ennek ellenére szinte biztos voltam abban, hogy mit kell tennem.
- Luna…- heves kitörésében csitítani próbáltam, s már azon voltam, hogy ölelésembe húzzam a nőt, de a mozdulat közepette, valahol félúton nyílt az ajtó, s még mielőtt mindkét karomba vonhattam volna idegességtől reszkető nejemet, megérkezett az, akire ebben a pillanatban a legkevésbé vágytam, s aki csak olajat önthetett a már amúgy is parázsló vitára.
- Ne…mit művelsz??? – A másodpercek sietve kergették egymást, Preston érkezésére Luna pedig oly gyorsan reagált, hogy időm sem volt felmérni a terepet, addigra a nejem már nekifeszült az asszisztensemnek, ráadásul fegyveremet is sikerült kirántania a helyéről.
Hirtelen a gyomrom összeugrott az idegességtől, hisz egy féltékeny nő bármire képes lehetett, Lunában pedig túl sok düh volt ahhoz, hogy csak úgy meg tudja fékezni magát egy efféle helyzetben.
Prestont is váratlanul érte a nejem támadása, talán ő maga sem számított ma arra, hogy egy pisztoly csövével kell farkasszemet nézni.
Féltem.
Rettegtem attól, hogy Luna hirtelen cselekedetében helyrehozhatatlan dolgot tesz, s ezzel örökre megpecsételni majd kettőnk sorsát, de leginkább a sajátját.
Nem hagyhattam, s nem engedhettem, hogy a kapitányságon efféle dolog történjen, így bár ahhoz nem voltam elég gyors, hogy megakadályozzam a fegyverem elkobzásában, a következő másodpercben már Luna mögött teremtem, s óvatosan nyúltam a fegyvert tartó keze után, hogy gyengéden érintsem kézfejét, miközben nyugodt hangon igyekeztem észhez téríteni őt.
- Luna, ne csinálj őrültséget, add ide azt a pisztolyt, és ne célozz vele Preston felé…- ijesztő másodpercek következtek, láttam Preston tekintetében a félelmet, aki az ajtón belépve szinte nyomban megdermedt, s hirtelen fogalma sem volt arról, hogyan úszhatná meg ezt a helyzetet. Szemeibe azonnal könnyek gyűltek, láttam, ahogy felém kapta pillantását, mintha csak így akarna segítséget kérni, ő maga azonban nem tudta szóra nyitni ajkait, annyira megijedt.
- Luna, kérlek, hogy engedd őt el, és add ide azt a fegyvert…kérlek – egy ilyen helyzetben nem emelhettem fel a hangom, s nem tehettem semmilyen meggondolatlan lépést sem, hisz bármennyire is voltam kiképzett rendőr, bármennyire is voltam gyors, a pisztolyból kilőtt golyó sebességével még én sem tudtam felvenni a versenyt. Ebben a helyzetben pedig nem kockáztathattam Preston életét, s azt hiszem, ezzel ő is tisztában volt.

Talán a szavaim hatottak, talán csak Luna döbbent rá arra, hogy mit művelt, mert a következő pillanatban hirtelen elengedte Prestont, s ahogy fordult, útját állva markoltam rá csuklójára, hogy visszaszerezzem a pisztolyt.
- Menj innen Preston, és ne szólj senkinek! Menj már! – sietve próbáltam rendezni a helyzetet, s bár a fegyvert sikerült megszereznem, Luna zihálva sietett vissza a mosdóba, minek ajtaját magára zárta.
- Úristen…mi folyik itt? – az asszisztensem nem tűnt el, csak riadtan pillantott vissza az ajtó takarásából, mikor tekintetem összetalálkozott az övével.
- Semmi, nem folyik itt semmi, és itt sem történt semmi, megértetted? Mond meg a kapitánynak, hogy visszahívom, ne gyere ide vissza. Menj már…és Preston, ne merj szólni senkinek se – megragadva a karját, dühösen fúrtam pillantásom a tekintetébe, s rajta töltöttem ki haragomat, mintha kizárólag miatta futott volna zátonyra a házasságom.
A nő értetlenül nézett rám, tekintetébe könnyek gyűltek, de talán értett a szép szóból, s így sietve pördült meg tengelye körül, hogy elszaladjon. S talán nem voltam vele kedves, talán szüksége lett volna néhány vigasztaló szóra egy ilyen eset után, a legkevésbé sem tudtam vele foglalkozni, miközben a feleségem odabent szenvedett.
S ha képes volt efféle őrültségre, úgy talán bármi másra is, ami megijesztett.
Sietve ugrottam a mosdóajtóhoz, hogy feltépjem azt, de nem nyílt, Luna valószínűleg magára zárta belülről.
- Nyisd ki az ajtót, Luna! – türelmem fogytán volt, nem is tudtam kontrolálni idegességemet, így talán a kelleténél erőszakosabban kértem arra, hogy nyisson ajtót. Ő azonban nem tett eleget a kérésemnek, így valami más megoldást kellett találnom, az idő ugyanis sürgetett.
Kulcs híján maradt a vállam, s testi erőm, így neki feszülve az ajtónak, négyszer, s ötször is megpróbáltam berobbantani azt, míg végül, a hatodik alkalommal felmondta a szolgálatot a zárszerkezet, s megadta magát nekem.
A vállam piszkosul fájt, biztos voltam abban, hogy kék-zöld foltok fogják tarkítani majd ezután, de ez sem számított ebben a helyzetben. Luna nem volt beszámítható állapotában, s nem hagyhattam azt, hogy egyedül maradjon egy fürdőszobában, ahol bármit megtehet maga ellen.
- Mond, neked teljesen elment az eszed? Megőrültél? – idegességemben ez volt az első két kérdés, amit neki szegeztem dühösen, miközben közelebb léptem hozzá, s kicsit durvábban megragadva a karját, magam felé fordítottam.
Zöldjeim dühös színekben cikáztak, ahogy tekintetébe fúrtam pillantásomat. Ideges voltam, de a nő talán még nálam is idegesebbnek tűnt. Lunának szüksége volt rám, s én sem tudtam tovább elviselni a hiányát. Szavak nélkül rántottam karjaim közé, hogy öleljem őt, s ne engedjem ki a karjaim közül.
- Nézz rám…mit látsz? – néhány másodperccel később álla alá nyúlva úgy irányítottam, hogy rám pillantson, de mielőtt még megszólalhatott volna, csókban forrtak össze ajkaink, s nem engedtem, hogy kiszabaduljon szorításomból. Éreznie kellett, hogy még mindig a feleségem, s hogy még nem veszett el ez a házasság.
- Gyere haza velem, menjünk innen el…menjünk el most..




MADE BY TORIE

Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Vas. 09 Dec. 2018, 13:19



❝I’m invincible, how could this go wrong?❞

Luna and Blaise
Erre talán nem lehetett normál keretek között kielégítő, logikus választ találni. Mert az emberölési gyanú felmerülésekor egzakt bűnt ró ki ránk a bíróság. Nem menti fel senki a gyereklelkű magyarázkodót, aki nem is akart rosszat, aki véletlenül húzta meg a ravaszt, mert ő maga jobban megrémült tettétől, mint az, kibe golyót engedett. Magyarázat mindig volt. Az esélyt megadták a mentegetőzésre, de valójában senkit nem oldozott fel tette alól a körítés, mikor a cél az embertársunkban való kártétel volt. Elvitathatatlan origója a céltáblának.
Meg akartam ölni. Tudatomon átvillant a vágy, hogy eltegyem a nőt láb alól, aki kapott, aki kisajátított magának egy darabot a férjemből. Még most is forrt a vérem a tennivágyástól, s mellkasom összeszorult a felismeréstől, hogy kész voltam ölni. Reszketett két kezem az ijedelemtől, s ajkamat is felsértettem körmömmel.
Nem így akartam.

Mert nem minden gyilkos romlott a velejéig. Némelyek éppen csak túlértékelik a pillanatot, s meggondolatlanságot követnek el, mielőtt józan eszük lépne színre, cselekednek, majd mélyebben megbánnak, mint azon szociopaták, kiknek akkurátusan kidolgozott tervük mellé még lelkiismeretes eltökéltség is társul tettük igazolása okán.

Olyan közel voltam, hogy használjam a fegyvert, mit passzióból már jó néhányszor forgattam meg ujjaim között, de képtelen voltam hozzáértéssel rátekinteni. Nem tanítottak meg lőni. S nem vettek fel a rendészetire. Megbuktam, s a bírálatot megtevők döntését jelen cselekedetem igazolta. Évek teltek el, s én még csak most nyugodtam bele, most láttam be, hogy elutasításukkal megmentették az életemet. Megmentették másokét.
A fegyver egy olyasfajta igazságosztó eszköz volt, mit nem volt elég kontrollom kezelni. Korrupt módon, a bíróságot megelőzve osztottam volna vele igazságot a nyomorban.
Megzuhanva meredtem a sötét helyiségben magam elé, egyre erőszakosabban gyűrve összeszorított combjaim közé egymásnak feszített kézfejeimet, miközben ütemesen hintázott testem előre és hátra. Előre és hátra. Előre és hátra.
Nem voltam normális, hogy fegyvert fogtam egy nőre.
Legutóbb tizenkilenc évesen illettem magam kemény önkritikával, mikor a kórházi ágyban ülve figyelhettem, ahogy a sebész egy fém tálcára helyezi azon dolgokat, miket műtét során a gyomromból távolított el. Még én magam is megrökönyödtem az elfogyasztott tárgyak armadáját látva. Mind veszélyes volt. Mind a halálomhoz vezethetett volna. Mégis úgy gondoltam, hogy megéri eltömíteni gyomromat az emészthetetlen tárgyakkal, s azokkal nyugtatni éhségem.
Nem voltam normális.
Blaise bárhogy is követelte, hogy nyissam ki az ajtót, engedjem magamhoz, meg sem mozdultam a wc fedelén ülve. Egyre kisebbre húztam össze testemet, mintha így eltűnhetnék egy villanásra a világból.
Hogy is lehettem volna normális, mikor az egész életem egymerő „szar” volt?
Jogom volt depressziósnak lenni, jogot formáltam hozzá, hogy végezzek magammal, jogot éreztem hirtelen ahhoz is, hogy fegyverrel a kezemben szolgáltassak igazságot. Ez a nő megérdemelte volna, hogy meghaljon. A radikális bírósági testület pedig, ha megfelelően nagy arányban áll nőkből, empatikusan engem igazolt volna. Ki kívánta volna életben hagyni a kurvát, akihez a férje fordult az első akadályok felmerülésekor?
Megzuhanva, könnyáztatott arcomat emeltem rá a betörő férfire. Nem ugrottam arrébb, ahogy beszakította a furnérlemezből készült ajtót, s még csak meg sem rezzentem. Hirtelen mindent mindegynek éreztem, s csak megfedő szavai nyomán hajtottam le újra fejemet. Szégyennel? Dühvel?
Nem akartam őt nézni. Őt, aki bolonddá tett. Aki miatt őrült voltam. Aki oka volt abnormális viselkedésemnek.

Felránthatott, magához vonhatott, mégis elvesztettem a hitem, hogy ezt meg tudom magyarázni. Néztem őt, mégse láttam.
– Nem látok semmit… semmit, Blaise.
Fejemet csóválva igyekeztem megválni az esélytől, hogy valóban arcvonásait kelljen fürkésznem. Csapdába eső állam okán azonban nem volt menekvés. Tekintetemet szeme, s szája között rángattam, s mielőtt én léptem volna, megrökönyödésre késztetve csókjával kötelezett le.
Az egykori élmény újjászületett, ahogy borostája közül becézgető ajkainak bársonya vált ki. Szorító csókja ellen nem sokáig ágálltam. Kezdeményezésére leolvadtak gátjaim, s lehunyt szemmel adtam át magam a férfinek, kihúzva testünk közé szorult karjaimat, s átfűzve azokat nyakán.
Olyan régen történt, hogy szinte féltem tőle, hogy elfelejtettem ritmusát a csókolózásnak, s kiestem művészetéből a szerelemnek. Az ismerkedő köröket követően azonban tehetségem fellángolt, s reménytelenül zúgott el felettünk. Mohón követeltem magamnak ajkait. Mohón téptem, haraptam, szakítottam belőlük.
Elválásunk pillanatában arcom két tekéjét pír karistolta, vöröslő hússzirmaim odaégtek a nagy hévtől. De a szenvedély kapkodásában legalább nem volt időm gondolkodni.
– De ha hazamegyünk… – kezdtem bele töredelmesen. – Ha hazamegyünk, be kell gyújtanod a kandallóban. Mivel elittam az összes rendelkezésemre álló pénzt, kikapcsolták a gázt és a villanyt is… igazából… mikor utoljára otthon voltam, már nem is volt annyira jó otthon lenni… hideg volt és mindig sötétbe borult. A munka csak egy nagyszerű kifogás volt arra, hogy ne kelljen senkinek elmondanom, hogy teljesen legatyásodtam, miután letiltották a bankszámláimat. Nem akartam senkitől kölcsönkérni… mire kifizettem a rehabot… hát nekem nem sok pénzem maradt. A macskák csak azért tudtak enni, mert Fabiannal voltak. Szóval, ha tényleg haza akarunk menni… újra fényt és meleget kell vinnünk a falak közé. Gyertyáink vannak. A ház mögött tűzifa is sorakozik. De teljesen újra kell kezdenünk, Blaise… a legelejéről. Lassan, óvatosan…
Már nem is a házról beszéltem, sokkal inkább a testiségtől, mitől lépten-nyomon rettegtem. Rettegtem, mert nem voltam benne biztos, hogy ma este megmerem ezt lépni vele.
Hiába csipkézte ki egész testemet libabőr, s hiába reszkettem érte, s a folytatásért. A négy hónappal korábbi esemény falakat húzott elém. Falat combjaim közé.
– A fegyveredet ne hozd, jó? Nem akarom, hogy feldühíts, hogy ostobaságot tegyek, hogy megint elemeljem. Hazamersz egyáltalán menni velem? Őrült vagyok. Ez a rohadt élet őrültté tett…
Arcának peremére fektettem tenyerem, miközben hüvelykemmel többször végigcirógattam járomcsontjának magaslatán.

Ismét nem csak róla volt szó. Ismét én voltam bizonytalan abban, hogy képes lennék-e átlépni a ház küszöbét. Ha a sors is úgy akarta, a három napja szakadatlanul tartó hóviharban járhatatlanná váltak az utak.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Hozzászólások száma :
10
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
nyomozó főhadnagy - bűnügyi osztályvezető
Play by :
nicolas simoes

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong? Vas. 09 Dec. 2018, 14:03
Luna and Blaise
I’m invincible, how could this go wrong?
● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ● ●

A csók elől nem lehetett menekvése, ahogy nekem sem, de azt hiszem, hogy abban a pillanatban nem is kívántam mást, mint hogy érinthessem ajkaimmal az övéit, hogy nyelvünk érzéki táncot járjon, s így mutassuk ki egymás felé érzéseinket, melyek máshogy talán már nem voltak észlelhetőek.
Karjaimban tartva Lunát, hosszasan ízleltem ajkait, s amikor éreztem, hogy átkarolja nyakamat, s nem kíván már menekülni előlem, úgy én is szorosabban húztam magamhoz, birtoklóan öleltem őt, mintha így próbálnám megóvni a külvilág szörnyeitől.
- Mi..ha hazamegyünk, mi? – elválva ajkaitól, még mindig vágyódva fürkésztem vöröslő szirmait, s olykor tekintetem zöldjeire futott, hogy azok mélyén kutakodjak érzései után. Vajon elég volt-e ez a csók ahhoz, hogy észhez térítse, s ezzel rávegyem arra, hogy közösen induljunk haza, s megpróbáljuk helyrehozni a házasságunkat? Vajon elég volt-e ahhoz, hogy megbocsájtsa kósza afféromat a nővel, kinek néhány perce még veszetten a haját tépte. Vajon elég volt-e ez a néhány másodperc bármire is?

Luna kissé habozva kezdte meg mondandóját, így kíváncsian fürkésztem tekintetét, s hajszálai közé fúrva ujjaimat, őt hallgatva jöttem rá arra, hogy míg nem voltam odahaza, miféle károk keletkezhettek az otthonunkban.
- Luna… - Az első gondolatom az volt, hogy megdorgáljam, amiért egyetlen szóval sem említette nekem a problémáit, de mielőtt kimondtam volna, meg is gondoltam magam. Nem akartam elrontani a békülés pillanatát, nem akartam szóvá tenni azt, hogy elitta a pénzét, s heteken át egy fűtetlen lakásban élt.
S ugyan rossz volt hallani azt, hogy mindez megtörtént, őrlődhettem volna tovább azon, hogy miért nem vettem észre korábban a problémát, a múlton már fölösleges volt rágódnunk, s Luna szavai közt volt némi igazság.
Újra kellett kezdenünk, a legelejéről, s tiszta alapokra helyezni a házasságunkat, egymást erősítenünk, és felépíteni mindazt, ami az elmúlt hónapokban összeomlott. De nem csak a házasságunk alapjait kellett újraépítenünk. Luna szavai mögött megéreztem a rejtett gondolatokat, s kimondania sem kellett azt, hogy tudjam, mennyire tart a testiségtől.
- Ne aggódj, újra kezdünk mindent…csak szép lassan – ismételtem szavait, miközben újra magamhoz öleltem, s gyengéden simítottam végig a hátán. Nem lehetett könnyű ez neki a történtek után, s nekem sem volt könnyű feldolgoznom azt, hogy a nejemet megerőszakolták. A gondolat még mindig ott motoszkált az elmémben, egyszerre kavargott bennem a düh, az önvád, s a gyűlölet. De mindezt nem érezhette Luna, őt nem akartam most felkavarni, s talán emiatt is csöndesedtem el.

Gondolataimból a kérésével húzott vissza a jelenbe, s először meg is lepődtem rajta.
- Luna, nem vagy őrült, csupán zaklatott vagy és meg kell nyugodnod. Tudom, hogy ez nem lesz könnyű, sok minden történt most, de együtt ezt is megoldjuk. Nem tartok tőled, és nem hiszem hogy használnád ellenem a pisztolyom, ahhoz túlságosan is szeretsz…- halovány mosollyal simítottam félre néhány hajszálat az arcából, miközben tekintetében kutakodtam.
- Induljunk, és hagyjuk magunk mögött azt, ami itt történt – ha engedte, kézen fogva húztam magammal, az ajtó melletti fogasról leakasztottam a kabátját, s felsegítettem rá, majd összeszedtem a két macskáját is, s ha kellett, akkor elcipeltem őket a parkolóig, hogy aztán a hátsó ülésre vágjam a nyervogó kis dögöket.
- Tudod, gondolkodtam ezen a fűtés dolgon…elég sok hó esett, meg amúgy is messze van a ház, viszont az én lakásom az közelebb van. Mit szólnál, ha most odamennénk? Megmutatnám neked a helyet, ahol a mindennapokat töltöttem... – ha elfogadta az ajánlatot, s nem ragaszkodott ahhoz, hogy a fűtetlen házhoz vezessek ebben a pocsék időjárásban, akkor az autóval nagy nehezen átverekedtem magam a havas utakon, s a nagyjából negyed órányira lévő bérlakásomhoz kormányoztam.
***
- Rendben kapitány, ezt elintézem, ezzel nem lesz gond. Már egyeztettem a csapattal, és ők sem ellenezték ezt a döntést. Szerintem egyesek még örülnek is annak, hogy lesz egy ilyen rendezvény. – telefonon egyeztettem a kapitánnyal, aki már a mobilomon keresett, s amit kénytelen voltam felvenni, ha nem akartam azt, hogy ebből később problémám legyen. Lunának addig volt ideje körbenézni a lakásomban, s ha akarta, még akár a macskáit is kiengedhette a hordozható kis ketreceikből.
- Bocsánat, csak a kapitány volt, most nagy szervezkedésben van, és a segítségemet kérte. Szerintem majd téged is keresni fog…- jegyeztem meg, de ennél többet nem kívántam a munkáról beszélni, ehelyett inkább zsebre csúsztattam a telefonomat, kigomboltam a zakómat, s közelebb lépdeltem Lunához, hogy mellette lehessek.
- Szótlannak tűnsz, nem tetszik ez a lakás? Szeretnéd, ha mégis a házba mennénk?- bár próbáltunk kibékülni egymással, a levegőben még mindig érződött a feszültség, s tudtam azt, hogy Luna nem felejt. Lelki szemei előtt talán még mindig ott lebegett az, ahogyan Preston elcsábít, de erre rá sem akartam kérdezni. Csupán azt akartam, hogy együtt legyünk, s közösen megoldjuk a gondjainkat. Ehhez azonban nem volt elég egyetlen nap, annál sokkal több idő kellett.
- Mit szeretnél? – mögé lépve, gyengéden karoltam át a karjaimmal, azt akartam, hogy érezze, mellette vagyok. Csak azt nem tudtam, hogyan hozhatnánk helyre a házasságunkat. Túl sok minden történt köztünk az elmúlt időszakban, én elköltöztem, ő rehabra vonult, s azóta nem is kommunikáltunk. Mondhatni semmit sem tudtam arról, hogy pontosan mi is történt vele az intézetben.
- Elmesélhetnéd, hogy milyen volt a rehabon. Egyáltalán hogy jött az ötlet, hogy bevonulj? – szembe fordítottam magammal, s kíváncsian fürkésztem íriszeit. Ha leült, mellé telepedtem, ha inkább még bámészkodott, akkor a konyhapulthoz léptem, hogy készítsek neki egy teát. A nappalim egybe volt építve egy amerikai konyhával. Nem volt túl nagy lakás, de a kilátás az valóban szép volt. Főleg ilyenkor, amikor hullott a hó, s belepte az egész várost. Csak a karácsonyi égősorok hiányoztak, megy egy Karácsonyfa. Még csak arra sem volt időm, hogy ezeket a dolgokat beszerezzem. Meg amúgy is, egyedül ki akart volna karácsonyozni?




MADE BY TORIE

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong?
Vissza az elejére Go down
 
Luna × Blaise | I’m invincible, how could this go wrong?
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Ville-Marie :: Montréal Police Department-
Ugrás: