welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
80
Reagok száma :
44
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry Vas. Nov. 11, 2018 12:52 am
***
Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
80
Reagok száma :
44
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry Vas. Nov. 11, 2018 12:52 am
 
Henry & Sophie
Sosem gondoltam, hogy ha egyszer építkezésre adom a fejem, az konkrétan már be lesz kötve. Arról pedig nem is álmodtam, hogy majd ennyire fiatal és gyönyörű feleségem lesz. A teljesség igénye nélkül állíthatom azt, hogy ez valóban így van. Érzem, hogy amióta teljesen egyenesbe jöttek a dolgaink és nem maradt egymás előtt sem titok, hogy mennyire érdeklődünk a másik iránt, igényem van a hazajövetelre, hogy ha nem is sokat, legalább eltölthessünk pár napot együtt. Általában a visszautak nehezek, amikor úgy kell búcsút vennünk egymástól, hogy abban benne van a viszont látás reménye és   kicsit az a keserű tudat, hogy a következő gépen milyen formában leszek hazafelé.
De most nem tudok semmi rosszra gondolni, mikor kezemben a házunk tervrajza, az alapokat éppen húzzák fel, én pedig a fejem búbjáig poros vagyok, mert nem vagyok hajlandó kimaradni az építkezésből. Miért is ne segítsek fűrészelni, bekeverni az anyagot vagy épp kihordani talicskával, amikor jó kondiban vagyok? Szeretnék hozzátenni a házunkhoz, a közös jövőnkhöz, minden egyes apró szegmenséhez. Tudom, a folyamat még hosszú, a tél alatt pedig teljesen belassul az építkezés. De azért nem lenne rossz, ha tavaszra már állna a tető, mi több beköltözhetnénk. A mesteremberek igyekeznek csak tanácsokkal ellátni, kapkodni semmiképp nem érdemes, különben nem fog jól szigetelni sem a fal, sem az alapzat.
Azért büszke vagyok mindarra, ami itt folyik, még akkor is, ha most az emberek többsége eszik, elvégre valamikor dél körül van és az én ebédemet is hamarosan megkapom. Már alig várom, hogy legyen konyhánk és a saját asztalunkhoz ülhessek, ahol megeszem azt, amit alkotunk. Mhmm... alkotunk.
Megfordulok a talicskával és elindulok a palló felé, hogy az üres használati eszközt visszagurítsam a betonkeverőhöz. Újabb kör, újabb adag, kicsit talán már hideg van, de annyira belemelegszem a munkába, hogy egy elnyűtt kötött pulcsi bőven elég ahhoz, hogy ne fázzak. Alighanem a kabát még ebben a pillanatba lerohadna rólam. Majd a gyomrom hangos morgással jelzi, hogy ideje szünetet tartani. Leteszem a talicskát a keverő mellett, végigtapogatom a zsebeimet, hogy nálam van-e a kocsikulcs és már meg is indulok a szélen parkoló jókora sötét terepjáró felé. Tudom, azt ígértem, hogy csak kinézek a az építkezésre és egyeztetek a tervrajzokról, hogy mi fér bele és mi nem, mivel számoljunk, de nem bírtam megállni, hogy azért egy kicsit ne segítsek be.
Szerencsére olyan nagy forgalom nincs, mikor elindulok, így röpke húsz perc alatt már a lakásnál vagyok. Azt hiszem Brett most nincs otthon, így nincs semmi, ami az utunkba állhat. Igaz, Sophie biztosan valamelyik munkáján dolgozik picit, ha már akadt pár szabad magányos perce. Vagy négy napja vagyok itthon, a hol tartózkodás pedig azóta komplikáltabb, hogy összeházasodtunk. Nem járt a külön kis fészek csak úgy magától, így aztán jobb ötlet híján oda járok "haza" hozzájuk, amikor rövidebb időre jövök haza. Egyszerűbb ez így, elvégre mégis furcsa lenne, ha nem hozzá mennék haza, Sophie pedig alapvetően itt lakik. Miért is lenne az opció, hogy jöjjön a nagynénémhez? Brett biztos meg van áldva a kutyával... Jahm, a kutyával, aki szabadon garázdálkodik a lakásban. lehet, hogy Sophie nem is annyira alkot, hanem a kutyát bujtogatja? Hmm... Meggondolandó, mindenesetre nem fog annak örülni, hogy egy merő por vagyok. Már megint, mint tegnap meg tegnapelőtt is, amikor szintúgy nem bírtam ki, hogy ne segítsek be a munkálatoknál.
Kulcsom van a lakáshoz, így nem okoz különösebb gondot, hogy bejussak, az eredményt pedig azonnal meghallom: lelkes vakkantás, csaholás, majd apró talpak kopogása erősödik fel hirtelen. Csibész az, aki ilyen lelkesen üdvözöl szinte a nyakamba ugorva a most már egészen termetes súlyával. Pedig még csak fél éves, ki gondolná, hogy ilyen melák dög lesz? Mint egy kétajtós szekrény, olyan lesz a háta. beljebb lépek, becsukom az ajtót, igyekszem közben a kutyát leparancsolni magamról némi simogatás adagolásával. Észbe kap, elszégyelli magát és csak a lábamhoz simulva indul el. Már ott az a termetes "vigyor" a pofáján, miközben kidobja oldalt a nyelvét. Én pedig csak a cipőt rúgom le, miközben megszólalok.
- Megjöttem. - a lerúgás inkább leszenvedés, mert Csibész azt hiszi, hogy játszani akarok, amiért lehajolok, így sokkal hosszadalmasabbá válik a procedúra és a beszéd is. - Kicsit... sikerült ott ragadnom. - megint leszenvedem a kutyát magamról, majd azzal a lendülettel egyenesedek is fel, hogy beljebb merészkedjek.



Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
87
Reagok száma :
41
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry Vas. Nov. 11, 2018 10:26 am

the Wheelers



Bambulva nézem a konyhapulton előttem fekvő elefántcsont színű papírról visszanéző színeket. Nem vagyok megelégedve a sötét kékeszöld és ezüst kombinációjával, pedig a megrendelő éppen ezekkel a színekkel képzelte el a meghívóit, nekem pedig igenis meg kellene barátkoznom vele. Kezemet tördelve az ujjaim megakadnak a gyűrűimen - nem is akármilyeneken, hanem az eljegyzési és jegygyűrűn! -, az arcomra pedig az az üdvözült, rózsaszín felhőkben fulladozó mosoly ül ki, ami minden alkalommal, amikor eszembe jut, hogy már nem egyszerűen Sophie Woods vagyok, hanem Mrs. Wheeler. Jesszus! Ha valaki azt mondja nekem egy évvel ezelőtt, hogy hamarosan megismerek valakit, akinek rövid időn belül a felesége is leszek, azt mondtam volna, hogy rossz tenyérből olvasott jövőt, mert képtelenség, hogy húsz évesen bárkinek is igent mondjak. Talán volt bennünk egy kis sietség, amikor kiderült, hogy apám talán már meg sem éri, hogy egy olyan fantasztikus férfinak mondjak igent, mint Henry, de a helyzet az, hogy egy percét sem bántam meg. Valószínűleg azért, mert amellett, hogy már a saját házunk is készülőben van, még nem volt időm felébredni ebből a rettenetesen valóságosnak tűnő és komplex álomból. De ha ez az egész tényleg csak álom, akkor inkább szeretném végig aludni az életem, senki ne ébresszen fel, köszönöm.
A sütő sípolásával szinte tökéletes szinkronban Csibész vakkant egyet mögöttem, én pedig kis híján leesem a bárszékről, amin eddig törökülésben ülve egyensúlyoztam. - Hé! - Morcosan pislogok a játékos négylábúra, aki most engesztelésképp igyekszik a tenyerem alá nyomni a fejét, csak mert tudja, hogy én soha nem tudnék haragudni rá. A mutatóujjammal finoman megkoccantom az orrát, majd szóban is közlöm vele a csalódottságom aziránt, hogy kis híján leestem miatta a székről. De nincs időm még a füle tövét is megvakargatni, mert ki kell vennem a sütőből az idő közben elkészült lasagnét.
Reggel még úgy volt, hogy a férjemmel ebédelek, de már amikor bejelentette, hogy "csak kinéz" az építkezésre tudtam, hogy nem fogja megállni, hogy ne segítsen be egy kicsit. Hívott ugyan engem is, de amíg puszta izomerőre van szükség, ez a meghívás mindig csak jelképes marad. Különben is, így lustálkodhattam még az ágyban, mert nem volt aki kikönyörögjön onnan. És ha már a lustaságnál tartunk, muszáj beismernem, hogy a felöltözés is csak nagyon minimálisan tekinthető ma nálam sikeresnek, mert a fehérneműn és Henry egyik nekem combközépig érő vastag pulóverén kívül nem futotta többre. De ha már ő nincs itthon, az illata legyen, nem igaz? Különben sem nagyon tervezem elhagyni ma a házat, hacsak nem a szokásos kutyasétáltatásról van szó, amihez meg Henry is kellene.
Mégsem akarom kisajátítani csak magamnak - bármennyire is szeretném, amikor itthon van -, mert látom rajta mennyire élvezi, hogy besegíthet a közös jövőnk helyszínének építésébe. Én is megígértem ám, hogy majd a szobák festésébe besegítek, nem fogok kimaradni a buliból! Ezért sem zaklatom telefonon, ha éhes lesz, a hasa úgyis hazahúzza. Legalábbis ebben reménykedem, amikor visszaülök a székre, a milliónyi papír és filctoll, ceruza közé. Ki gondolta volna, hogy itthonról dolgozni ilyen kényelmes? Egyedül akkor nem jut rá sok időm, amikor Henry itthon van, mert.. Mondjuk, hogy mással foglalkozunk.
Alig merülök bele újra a munkába, Csibész hirtelen hangulatváltása a sípolós játékról tudatja velem, hogy a férjem hazaért. Leteszem a filceket a kezemből és gondosan visszarakom őket a készletben elfoglalt helyükre, csak aztán követem a kutyust a hangok irányába és amikor meglátom a "fiúimat" egymás mellett, csak csípőre tett kézzel várom, hogy Henry felpillantson. - A nyakadba akartam ugrani, de koszos vagy - jegyzem meg vigyorogva, szinte rögtön az incselkedéssel indítva. - De egy csókban benne vagyok. - A pillantását keresve lépek közelebb hozzá, mert bár egész hihetetlen, de ez alatt a pár óra alatt is hiányzott.

Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
80
Reagok száma :
44
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry Szer. Nov. 14, 2018 12:17 am
 
Henry & Sophie

Mikor megnősültem és először visszautaztam a bázisra, azzal vártak a kollégáim, hogy "na már szaladtál is vissza gyorsan?" - akkor úgy éreztem, hogy semmi helye az olyan sztereotípiáknak, mint hogy a férfiak megrettennek a házasság gondolatától. Biztos vagyok benne, hogy sokan akadnak, akik a szabadságuk elvesztésével teszik egyenértékűvé, akik csodát várnak tőle, majd miután a várt változás nem lép színre, csalódottan fásulnak bele a mindennapjaikba. Én nem tudom így felfogni, nekem az, hogy időt tölthetek el Sophie-val és most már a feleségemként is tekinthetek rá felel meg a szabadság fogalmának. Mert mellette, általa érzem igazán férfinek magam, lehetek felszabadultabb, önmagam, aki nem várja el tőlem, hogy változzak meg, csak egyszerűen érezteti, mennyire fontos vagyok neki és számíthatok rá. Nekem ez önmagában felér a csodával, a bizakodással és mindazzal, ami erőt ad és arra sarkall, hogy igen is érdemes minden nap küzdeni, harcolni, bevetésre menni és mindezen felül építeni a jövőt. Ő már hozzám tartozik, ismét hitet adott a család és a házasság eszményéhez. Úgy érzem megtaláltam a helyem mellette.
Elégedett vagyok a helyzet alakulásával, mert noha nem vagyok túl sűrűn itthon - és emiatt borzasztóan büszke vagyok a feleségemre -, nagy léptekben haladnak a fejlemények. Igazából Sophie intézkedik nagyon sok mindenben, még akkor is ha közben az interneten én nézelődök, szervezkedek és írom, vagy épp mondom el neki, hogy mit és hogyan csináljon. Tudom, hogy az alapanyagok beszerzésével, a szakemberek felkeresésével ő bajlódik és nem én. Egyszerűbb lenne, ha én intézkednék és levehetném a terhet a válláról - amikor itthon vagyok, többször is telefonálok, mint szükséges lenne. Igyekszem átvállalni azokat a részeket tőle, amit csak tudok. De amikor először leültünk megbeszélni az ötleteket, egy üres lapot fektettünk le magunk elé. Most ezen a lapon komplett tervrajz van precízen megszerkesztve mindazzal a tervvel, amit megvalósítani szeretnénk. Az emelet, a jókora udvar, a kandalló, a jókora amerikai konyha... meg még sok minden, ami a mi ízlésvilágunkat tükrözi. Arra már nagyon hamar rájöttünk, hogy mindketten hoztunk magunkkal egy kis amerikai szemléletet és ez nagyban kihatással van a terveinkre is. Elvégre Kanada a végtelen lehetőségek és a sokszínűség országa, nem?
Nem egészen úgy tervezem, hogy Csibésztől kapom az első puszit, miközben igyekszem őt ellökni magamtól. Egy lendületes előrehajolás után elkapja a fülcimpám, ami annyival jobban motivál is, hogy erősebbet lökjek rajta. Ért a szóból, mert lecsillapodik és hátrébb kullog. Még keresi a helyét, amikor nincs szolgálatban, mert neki is furcsa ez a pár nap, amikor nincs rajta a hám, nem kelünk észvesztően korán és nem kell semmit sem teljesítenie. Más kérdés, hogy elviszem futni, gyakoroljuk a parancsokat, nem ugyanaz mint kint a terepen vagy épp gyakorlat közben. Jókor is látja be, hogy most nem itt van a nyakamban a helye, mert Sophie közelebb lép, én pedig már egyből el is felejtem, hogy a kutya is itt van. Úgy húzom magamhoz a kezét megfogva egy csibészes mosoly kíséretében, mintha minden áldott alkalommal ezt tennénk és teljes beleéléssel meg is csókolom. Ne higgye, hogy azért ennyivel megússza, mert ahogy közelebb kerül hozzám, a foglyommá teszem. Kezeim bilincsként kulcsolódnak a derekára és húzom magamhoz annyira közel, hogy teljes testével hozzám simuljon.
- Már késő, koszos vagy. - tekintetem ismét az övébe fúrom, miközben ismét elmosolyodok. Tudom, simlis vagyok, hogy elvonom teljesen közben a figyelmét erről, de nem hiszem, hogy különösebben zavarná. Ugyan, mi történhetne? Átöltözik... már ha hagyom. Már amennyire eleresztem most, hogy megkaparintottam.
- Szóval még megteheted, hogy a nyakamba ugrasz. - hangom búgóbb, incselkedőbb, miközben közelebb is hajolok hozzá. Végszóként kordul meg a gyomrom, amire a nyakába fúrom az arcom. Nem hiszem el, hogy pont ilyenkor tudok remekelni az illúziórombolásban.
- Azt hiszem éhes vagyok. De annyira, hogy téged is megennélek. - amikor már az éhség és a tétlenkedés, hogy szívesebben foglalkoznék inkább vele összegyúródik valami remek egyveleggé, akkor történik meg az, hogy játékosan a nyakába is harapok.



Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
87
Reagok száma :
41
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry Csüt. Nov. 22, 2018 12:28 am

the Wheelers



Nem érzem úgy, hogy csak azért, mert gyűrűt hordunk az ujjunkon, kicsit is megváltozott volna a kapcsolatunk Henryvel. Talán valamivel intenzívebbé vált, ha lehet egyáltalán még intenzívebb, mióta eljegyzett. De a helyzet az, hogy már akkor is hiányzott, ha nem volt itthon, amikor csak alig pár hónapja ismertem őt. A különbség talán csak annyi volt, hogy akkor nem volt meg az a jogos lehetőségem, hogy nyíltan hiányoljam őt és a környezetemben mindenkinek erről nyafogjak. Most legtöbbször ezt teszem, általában a bátyámnak, aki valószínűleg épp ezért tűnt el ma is itthonról. Így azonban legalább Henry hiányában is, van egy kis időm azzal foglalkozni, ami a hétköznapokon a dolgom lenne: mégpedig a munkával. Amit nem is élvezhetnék jobban azóta, hogy már nem egy nagy cégnek kell zsinórban csinálnom a különböző munkákat, hanem kicsit - sokkal - szabadabban lehetek szimplán kreatív - a jelenleg - saját otthonom nyugalmában.
Na nem mintha meg tudnék ülni a fenekemen, amikor ebédre várom haza a férjemet és még a kutya is rám van bízva, aki mintha csak tudná, hogy bármikor képes lennék érte ledobni mindent a kezemből, kis is akarná használni a helyzetet és a főzés, illetve a munkám helyett magára vonni a figyelmemet. Újabban a sípolós játékával, amit fogalmam sincs melyikünktől kapott, de legszívesebben kidobnék az ablakon. Néha. Nem mintha tudnék rá igazán haragudni, amiért Henry néha rám is szól, mert túl sokat engedek meg a tanulófélben lévő kutyusnak. De mit tehetnék.. nem tőlem kell tanulnia, ezt pedig a kiskedvenc is nagyon jól tudja.
Aki tulajdonképpen abban a pillanatban meg is feledkezik rólam, ahogyan meghallja nyílni a bejárati ajtót. Én pedig mint a felelős felnőtt, na meg epekedő feleség követem Csibészt Henry hangjának irányába, mintha csak kötélen, vagy éppenséggel mágnessel húznának felé. Utóbbiban lehet is valami, mert alig találjuk meg egymással a szemkontaktust, érzem a karjait a derekam körül. A testem úgy simul hozzá mintha minden porcikám az övé mellé illene, a gyomrom pedig mintha emeleteket esne liftezés közben, olyan érzésem támad a pillangókkal és minden rózsaszín és vattacukros dologgal körítve, mint a legelső alkalommal. Ajkai az enyéimre simulnak és ha nem tartana erős karjai között, még a lábamból is kifutna minden hajlandóság arra, hogy állva maradjak. Egy biztos: piszok ide, vagy oda, nem akarom, hogy elengedjen.
- Igazából a te pulcsid, szóval... - Huncut mosoly jelenik meg az arcomon, úgy nézek vissza rá, s közben legszívesebben elvesznék a pillantásában. Barna íriszei olyanok, mint a forró, olvadt csokoládé, én pedig másra sem vágyom, csak hogy az övé legyek. Hú, milyen meleg lett itt hirtelen! Mit sem törődöm már azzal, hogy piszkos-e vagy sem, kezeim végigszántanak izmos karján, majd nyakán, és végül összekulcsolódnak a nyakán, ahol a rövidre nyírt haját piszkálom. Igen, kifejezetten meleg van itt. Biztos a sütő.
- De az már nem ugyanolyaan.. - Játszom a durcás gyereket, holott a múló hajlandóságot a nyakába ugrással kapcsolatban sokkal inkább csak annak tulajdonítanám, hogy egy centit sem vagyok hajlandó mozdulni mellőle, amikor a karjai úgy tartanak fogva, mintha bilincs lennének, és a szája olyan közel, hogy szinte meg is tudnám csókolni... Ha nem szólna közbe a hasa, ami hazahúzta - ugye mondtam? -, és amiért már vártam rá. Nevetve fogadom a reakcióját, miközben igyekszem összeszedni magam, hogy tényleg ne omoljak hirtelenjében a karjaiba, amikor megérzem a leheletét a nyakamon és bizsergés szalad végig rajtam, a fejem búbjától a gerincem mentén.. Minden. Egyes. Porcikámon.
Amikor még a nyakamba is harap, már vissza sem akarom fogni magam, meglepett, játékos kis hang szalad ki a torkomon, amit gyöngyöző nevetés követ. Szóval hirtelen én lettem az ebéd.. Ó, de mennyire szeretnék az lenni! - Főztem ám neked. - Jelentem be büszkén, mintha különösebb elismerésre méltó lennék, csak mert össze tudok rakni egy lasagnét. - Lasagnét.. a konyhában van... - A fejem a konyha irányába billentem, de bevallom őszintén nem véletlenül nem mozdulok meg, csak mert nem akarom, hogy Henry elengedjen. Nagyon nem.


Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
80
Reagok száma :
44
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry Csüt. Nov. 22, 2018 10:40 pm
 
Henry & Sophie

Oké, alkudozhatunk is. A pulcsim, igen, de te nem ellenkezel ám elég jól! De látom a mosolyában, a szemei játékos csillogásában, hogy nagyon is tudja, hogy ez így van. Nem csak én vagyok a galád bitorló, hanem ő is gaz csábító. Igaz, nem tehet róla, mert ahányszor itthon vagyok, csak vele akarom a napjaim nagy részét tölteni. Ebből a szempontból sajnálom, hogy messze dolgozok és sokszor kell elmennem. A búcsú könnyes, de mindig azzal nyugtatom magam, hogy megéri. Elvégre előbb is szerelhetek le, nem? Csak tíz év, ugyan már, nincs sok addig. A felét bőségesen leszolgáltam, de már azon is jócskán túllendültem. A tények most viszont cseppet sem érdekelnek, annyira sem, hogy egyáltalán gondoljak rájuk. Csak egy valamire, vagyis valakire tudok gondolni, az pedig Ő! Mert mindig elvarázsol egy pillanat alatt és még azt is elfelejtem, hogy Csibész itt somfordál folyamatosan a sarkamban. Érzem, hogy a vádlimra ugrik, majd feladja és békén hagy.
- Akkor kapjalak én a nyakamba? - alighanem nálunk már büntetni lehetne az incselkedést, annyira túltoljuk, amióta nyíltan is felvállaltuk egymás előtt, hogy a másik sokkal többet jelent nekünk, mint amit kimondtunk. A súlyok leszakadtak, én pedig teljesen szabadjára engedtem minden gondolatom, vágyam, óhajom, meg amit még el lehet képzelni. Boldoggá akarom tenni a nőt, aki boldoggá tesz engem. Egy rossz házasság után most érzem igazán, hogy nem bántam meg és úgy érzem, hogy soha nem is fogom.
Minden egyes érintésem nyomán ezt érezni, ahogy karjaimat köré fonom, nem eresztem. Tudja ezt jól, néha ugyan próbál szabadulni, amikor nagyon játékos kedvében van, most talán más kedvében van. Apró mosoly ül ki az arcomra, ahogy megérzem nyakán a libabőrt, óhatatlanul is késztetést érzek arra, hogy ezt még jobban fokozzam a harapdálással. Szenvedjen csak az élő kalodájában, tudom, hogy cseppet sem bánja. Nevetni kezd, mindig ezt csinálja, amikor én leszek túlságosan játékos, de még mindig nem vagyok az eléggé! Beváltom az ígéretem és tényleg felkapom. Olyan könnyedén ragadom meg a csípőjét és emelem fel, amennyire csak lehet. Automatikusan fogok aztán a derekára, de kezeimet lecsúsztatom a kerekded formákra. Miért ne fogjam ott, ahol a legkényelmesebb? Nem menekülsz!
- És most tálalsz. - pimasz vigyor ül ki az arcomra, ahogy ismét rá pillantok. Boldogan csillannak a szemeim, ahogy elindulok vele befelé. Csibész megint fellelkesedik és virgoncul ugrik neki a lábamnak. Jaj, ne bántsd anyát! Amióta érzékeli, hogy mindig hozzá térünk haza, már ragaszkodik, védi, morog néha, amikor birkózunk a kanapén vagy épp teljesen máshol. De csak ösztönösen viselkedik. Hangosan vakkant egyet, megint ugrik, végül csak leül, a gazdi bizony nem vele törődik most.
- Nagyon jó illata van. Megkóstolhatjuk azt is, de szerintem te is csak később szeretnéd. - persze, rá kenem, de mielőtt még tiltakozhatna, újabb csókkal veszem el tőle a szólás jogát. Ez az én szólásjogom, amire igényt formálok, ahányszor csak akarok.
- Vagy tudod mit? Kóstoljuk meg most. - a konyha felé veszem az irányt, a pultra ültetem és az evőeszközös fiókból kihalászok egy villát. Csak egy pillanat, amíg eltávolodok, hisz csak eleresztem, de ő a lábával még sakkban tarthat. Direkt a fiók mellett teszem le, hogy aztán csak ki kelljen venni a villát. A lasagnét kartávolságon belül úgyis elérem és már szelek is le a széléből egy falatot, hogy azt fújkodva Sophie szájához emelhessem.
- Kóstolót, főszakácsnő? - emelem közelebb a villát, de ne gondolja, hogy olyan könnyen adom a falatot. Ha nyitná a száját, már húzom is el. Igazából amióta vele vagyok képtelenek vagyunk normálisan enni, ha rajtunk kívül senki sem tartózkodik a helyiségben. Nekem még mindig hihetetlen, mennyire megváltoztatta a nézeteimet és a viselkedésemet. Soha senkivel nem engedtem még így el magam és már teljesen természetesnek veszem az ilyen gesztusokat.



Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
87
Reagok száma :
41
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry Szomb. Dec. 01, 2018 5:13 pm

the Wheelers



Ki hisz már manapság a csodákban, igaz? Hát azt hiszem akárhogy is legyen, nevezzenek naivnak, vagy gyerekesnek, én tudom, hogy igenis léteznek csodák. Ilyen nekem az is, hogy Henryvel lehetek, hogy úgy ölel át, amikor hazaér, mintha soha nem akarna elengedni és hogy tudom, hogy szeret. Nem, a kapcsolatunk nem nevezhető hétköznapinak, hiszen nem minden párnak kell hetekig lemondani a viszontlátás öröméről, nem minden feleség izgul éjszakánként a férjéért, aki szolgálatot teljesít a katonaságban. Rettenetesen új még a helyzet és tudom, hogy lesz még, amikor sokkal mélyebben érint a dolog, mert hosszú éveket fogunk együtt tölteni, de... Egyelőre jól megvagyok azzal, hogy egy-egy múló pillanatot élünk meg száz, ha nem ezer százalékosan egymással, bámulva a másikat alig néhány centire egymástól, mintha mi jelentenénk egymásnak az egész világot.
- Szeretlek! - súgom halkan, de annál biztosabban az egymástól éppen elváló ajkain közötti néhány centibe, mintha a szó lenne a levegő, amitől újra rendes ütemben dobog majd a szívem. Nehezen tudom türtőztetni magamat, amikor ezzel az egy szóval oly' könnyedén képes vagyok kifejezni a boldogságom, amit az együtt töltött idő jelent nekem.
- Ó, próbálkozni lehet... - Nehezen bírom ki, hogy ne nevessem el magam, erősen az alsó ajkamba kell harapnom, hogy valamelyest mégis sikerüljön visszafognom magam. Már kicsit sem érdekel, hogy koszos-e vagy sem, a mellkasára hajtom a fejem és beszívom az illatát, amit a leginkább hiányolok - az egész lénye után -, amikor nincs itthon velem. Szeretnék örökre így maradni a karjaiban, de az örökké pörgő agyam már másik tervbe fogott bele, hamar el is emelem a fejem izmos mellkasáról és a pillantását keresem, a szemei ismerős barnáját akarom még inkább az agyamba vésni, hogy soha ne felejtsem el.
Most rajta a sor, hogy az arcát a nyakamba fúrja, amire a testem akarva akaratlanul válaszol. Olyan vagyok a karjai között, mint egy hangszer, amin újabbnál újabb érintéseivel igyekszik játszani, a bőröm minden négyzetcentimétere ácsingózik akár a legfinomabb érintés után is, s közben valahogy mégis egyszerre reagál mindenem. Mit művel velem ez a férfi! Mégis akarom, és egyre jobban akarom. Az ölébe kap, én pedig mint egy elégedett kiscica simulok hozzá, bár az éhségem még javában csillapításra vár, a dorombolástól mégsem állok túlságosan messze. Közelebb húzódom hozzá, derekára fonom lábaim, erős vállaiban keresek kapaszkodót, míg ő az én fenekemben. Azt hiszem nem rossz üzlet.
- Az a helyzet, hogy így nehezen fogok tudni... - Ha akarnám sem tudnám elrejteni a buja mosolyt, ami megjelenik az arcomon. Az agyam valamelyik nagyon eldugott szegletében hagytam a kifogásokat és a durcizást azzal kapcsolatban, hogy a konyhában töltött időm nem az étel kóstolásával van honorálva, de terveim szerint még egy ideig inkább ott is hagynám őket.
- Óó... - Mielőtt akár csak egy értelmes szót is sikerülne kinyögnöm, Henry újabb csókkal fojtja belém a mondandómat, én pedig ha tudnám sem akarnám bánni a dolgot. Lehet, hogy nála az irányítás, mert ő hordja a nadrágot - de komolyan, kettőnk közül jelenleg is csak rajta van nadrág jelenleg -, mégis az én ajkaim csattannak az övéin követelőzően, addig nem engedve őket, míg ki nem fulladunk és nem kell levegőért kapkodva engedni a levegőért sikítozó tüdőmnek. Szégyellhetném is magam, amiért alig kell próbálkoznia és máris úgy feltüzel, mintha lobogó fáklya lennék, de éppen előtte nincs olyasmi, ami miatt szégyenkeznem kellene. Már nincsenek titkaink egymás előtt, ez pedig olyan, mintha atombombát dobtak volna az egyébként sem unalmas magánéletünkre.
- Jó.. benne vagyok. - Elfúlva nyögöm ki a szavakat, még mindig igyekszem normálisan levegőt venni, de nehéz, amikor olyan férfi tart a karjaiban, mint a férjem. Bár ha már itt tartunk, akkor nem is igen kell, hogy más férfi létezzen a férjemen kívül. Amíg a konyhába érünk, borostás arcát simogatom és bizony még a finom harapdálásból is kap vissza. Mire is mondtam az előbb igent? Hogy akarunk így enni?
Amikor a pultra ültet a bőrömet sokkolja a márványpult hidege, mocorogva fonom szorosabbra a lábaimat az ő dereka körül, mintha csak jelezni akarnám, hogy az ő karjaiban sokkal kényelmesebb volt a helyzet. De most másnak van itt az ideje, mégpedig az evésnek - ó, hát miért kínoz, az Isten szerelmére? -, akárhogy is akarja megoldani, igyekszem lehűteni magam.
- Még szép, hogy kérek! - Kihúzom magam, még az orrom is felhúzom, mintha tényleg lenne itt bármilyen rangom, azon kívül, hogy Henry oldalbordája vagyok. A férjem száját figyelem,amíg megfújja a falatot, majd odahajolok a falatért, amikor közelebb nyújtja. Gondolhattam volna, hogy nem adja olyan könnyen, mégis úgy nyílik el a szám, mintha felháborítana a helyzet, a szememben azonban ott van az örökös huncutság. - Na de kérem! Mégis mit képzel magáról? - Szóval játszunk? Hát legyen! Rossz emberrel kezdett, ha engem akar kicselezni. - Szóval mit kell tegyek azért a falatért? - húzom fel incselkedve a szemöldököm, miközben még közelebb húzom magamhoz a lábaimmal. Nem menekül, Mr. Wheeler!

Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
80
Reagok száma :
44
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry Kedd Dec. 04, 2018 11:08 pm
 
Henry & Sophie

Sokszor játszadozok el a gondolattal, hogy már a kész házunkban vagyunk, a MI saját közös otthonunkban, ahol minden zeg-zug a közös tervezéseinkről és a megvalósításainkról tudna mesélni. A legapróbb részletet is együtt álmodtuk meg és igazából csak azt sajnálom, hogy a karácsonyt idén még nem ott töltjük. De talán már megmutatja egy arcát így is az akkori állapota, ha nem sok minden lesz berendezve. Sebaj, összességében minden túl jól alakul ahhoz, hogy bosszankodjak bármi miatt is és inkább csak arra koncentrálok, hogy mi az amit már megtehetünk és meg is fogunk tenni. Mondjuk most csak úgy ölelni, az illatát mélyen beszívni, minden érintésével nem betelni... akkor mutatkozik meg igazán, hogy ezek az apróságok mennyire hiányoznak, mikor nem vagyok itt, mikor napokon, heteken keresztül csak a képernyőn látom és tudom, hogy ott van, hallom a hangját, látom a mosolyát, az sosem lesz ugyanaz. Az ilyen pillanatok pótolhatatlanok és igyekszem minden idegszálammal az eszembe vésni, hogy minél aprólékosabban emlékezzek mindenre. A távolság elviselhető egy darabig, ha a viszontlátás éltet.
Önkéntelenül is mosolyra görbül a szám a szó hallatán. Már megannyi alkalommal mondta, mégsem tudok betelni vele. Igazából mondania sem kell, érzem, tudom, hogy így van. Minden mozdulatában, a tekintetében is ott van a ragaszkodás, a szerelem, szeretet. Imádom ezt a nőt, meg tudok érte bolondulni egy pillanat alatt és fogalmam sincs, hogy csinálja. Csak szorosabbra fonom az ölelést és egy apró csókot adok az ajkaira.
- Én is szeretlek. - nem vagyok rest kimondani, amit érzek. Az érzéseket nem elrejteni kell, hanem kimutatni. Tekintetem egy pillanatra komolyan csillog, de szüntelenül ontja a melegséget magából. Nem tudok másképp rá tekinteni, csak szeretettel. Ha valaki, ő képes kihozni belőlem a leghuncutabb kölyköt és a legodaadóbb férfit is. De érte bármit megtennék. Ha valaki azt mondaná, csak az újdonság varázsa, akkor nevetve inteném le, erről szó sincs, mert ez már túlmutat az esküvőnk időpontján, túl a nagy nyaralásokon, mikor még vaktában beszélgettünk és belementünk a legnagyobb őrültségbe, amibe csak valaha belemehettünk: az együtt utazásba. Akkor elkezdődött valami, most már tudom és nem is titkolom.
Szóval bujtogatunk? Próbálkozni lehet és ennyi? Tudom én, hogy tudja, hogy meg tudom tenni, de az incselkedése csak még jobban felbujtogat és arra sarkall, hogy bizony a "nyakamba" kapjam. Legalábbis a karjait biztosan, mert a fenekét bizony én fogom birtokolni. Teszek rá, hogy talán kihívóbb lenne egymásnak esve, így nem az? Vaktában sétálva, amikor még csak ismerkedek a lakással, hisz nem vagyok annyit itt, hogy minden négyzetcentijét kiismerjem. Nem, majd ha elakadunk, irányít ő - vagy nem.
- Ó hidd el, hogy feltalálod te magad. Megvan, mikor valami ceruzát minden áron meg akartál kaparintani, én pedig nem hagytam? - igen, akkor is hazajöttem, még ha nem is az első nap, de elereszteni nem akartam, pedig csak lerajzolni akart - sokadjára. Szeretem, amikor csak alkot, egészen megváltoznak a vonásai és borzasztóan aranyos, ahogy éppen koncentrál... nagyon koncentrál. Talán az elején furcsa volt szembetalálkozni önmagammal és azzal, mennyire veszélyesen aprólékosan előtte van az arcom akár fejből is. Mutatott már pár olyat a skype-os beszélgetéseink alatt. Észveszejtő mennyire átérzi, talán meg is éli azt a pillanatot, amit papírra vet és ilyenkor szeretem csak figyelni. Ha csinálok épp valamit, ha kutyázok, ha szerelek, bármi. Nem tudok nem felé pillantani.
- A lábujjaid közé fogtad és csak azért is megszerezted. - ha netán nem jut eszébe, akkor segítek én neki szívesen. Más kérdés, hogy akkor nem hagytam és könnyedén eltereltem a figyelmét, miután a fejem a felsője alá került. Milyen könnyű elvonni a figyelmét a szenvedélyéről, ha a megfelelő ember a megfelelő eszközökkel él... mint most én a csókkal. Vagy épp ő a harapdálásaival, amitől szabályosan libabőr fut végig a nyakamon, ahol ér - vagy ahol én érem mert nem tudom megállni, hogy ne viszonozzam.
Nem kételkedek abban, hogy nem tudnánk megoldani a helyzetet, együnk is és ne is, faljuk egymást meg ne is, ahogy a pultra teszem, már fejben elképzelem mit és hogy teszünk, vagy mi fullad kudarcba és tereljük el egymás motivációit másfelé. Éhes vagyok, de nem tudom eldönteni, hogy a hasam az erősebb, vagy rá éhezem.
Szép, szép, belemegy a játékba. Elégedetten mosolyodok el és most már csak azért is elhúzom a falatot. Van az a pillanat, mikor megmakacsolja magát, és kijelenti, hogy akkor nem kér, de nem most jön el és különben is vannak módszereim, hogy meggyőzzem őt.
- Hmm, lássuk csak... kenyerezzen le. - vicces magázódva játszani, én pedig minden szó nélkül cinkostárs vagyok benne. A szemeim kihívóan villannak, kíváncsi vagyok mit lép, mert most megint egészen közel teszem a szájához a falatot - ne gondolja azt, hogy csak úgy megkapja, mert jó szándék vezérel. Nem, engem most erősen hátsó szándékok motiválnak és ezt még csak leplezni sem akarom. Édes az élet, ha mindenbe lehet markolni, nem? Két kezem van, használom is őket. Ha már az egyik foglalt, mert a villával szórakozok, szabad kezem a combján simítom végig lassan, finoman megmarkolva. A jó munkás ember kényeztetésre vágyik dolga végeztével. Ha ő közelebb húz, én is feszegetem a húrokat, meddig bírja, Mrs. Wheeler?
- Vaaagy... adjak némi ízelítőt én? - a térde felé húzom vissza a kezem ugyanúgy, mint tettem azt az előbb a másik irányba, hogy aztán szórakozottan két ujjal ismét végiglépegessek rajta.



Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
87
Reagok száma :
41
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry Szomb. Dec. 22, 2018 9:42 pm

the Wheelers



Egyszerre éljük meg Henryvel a kapcsolatunk egy teljesen új szintjét - a házas életet -, és vagyunk egy abszolút köztes állapotban, amíg a saját, közös otthonunk meg nem épül. Nem mintha szükségünk lenne egy adott pontra ahhoz, hogy igazán jól érezzük magunkat egymás társaságában, vagy úgy érezzük, hogy mostantól együtt alakítjuk az életünket, de tény, hogy amíg a kezünkbe nem kapjuk a házunk kulcsát, kicsit olyan, mintha csak a mának, vagy az adott hétnek élnénk. Nem mintha ezzel baj lenne, én azt is élvezem, amikor ide jövünk haza, a bátyám lakásába. Hiszen a legtöbbször épp elég nekem, hogy Henry itt van velem és azt csináljuk, mint minden más normális pár. Mármint azt nem tudom, hogy más normális párok incselkednek-e annyit egymással, mint mi szoktunk, de szerintem hiányozna, ha nem tennénk. Nincs értelme minden pillanatban komolynak lenni, mikor annyi szörnyűség van a világban, és amit Henry egyébként is megtapasztal a munkája révén. Kicsit talán tudat alatt is le akarom venni a válláról a terhet, amit nap mint nap át kell élnie a katonaságnál. Persze az is tény, hogy nincs ellenemre, amikor komolytalanok vagyunk, vagy hogy milyen szorosan von most magához és hogy milyen nagyon szeretném a csókját érezni, egészen addig, amíg levegőért nem kell kapkodnom.
Letörölhetetlen mosoly költözik az arcomra, amikor 'szeretlekkel' felel az én szavaimra és muszáj vagyok valami nagyon undorító és csúnya dologra gondolni, miközben le sem veszem a szemem róla, mert ha nem tenném, a lábaim tuti zselévé válnának és képtelenek lennének tovább tartani a súlyomat, a nagy mértékű olvadástól, amit azért produkálok, mert egyszerűen a férjem közelében vagyok. Nem mintha ne tenne jó pár lapát szenet arra az egyébként is égő tűzre, amit lassan nem csak a testem egyetlen pontján, hanem az összesen érezni kezdek. Készségesen fonom a derekára a lábaimat és kapaszkodom meg széles vállaiban, legszívesebben el sem engedném, de ő már a fejébe vette, hogy mint sok más dolgot, az evést is meg fogjuk tudni oldani ennyire egymásba gabalyodva.
- Muszáj vagyok - felelem vigyorogva, igyekezve közben a legangyalibb arckifejezést erőltetni az arcomra, amit csak ebben a helyzetben képes vagyok vágni. Mert most komolyan, alig felöltözve, három centire Henrytől, mikor a kezei a fenekemre simulnak.. Huh! Csoda, hogy még bírom.
- Sosem hagyod, hogy nyugodtan rajzoljak! - A hangommal játszom, be akarom adni, hogy durcis vagyok, mint egy gyerek, és még az ajkamat is úgy biggyesztem, mint akinek megették az összes halloweeni cukrát. - A lábujjaim közé fogtam... - mondom én is, vele egyszerre, s közben még büszkén ki is húzom magamat, amivel csak azt érem el, hogy kicsit még közelebb húzódom Henryhez. Ugye más szerint is nagyon meleg van itt?
Nehezen tudom megállni, hogy ne simítsak végig az arcán, miközben már a pulton ülök. A márványlap sokkoló hidege pillanatok alatt múló szeszélynek tetszik csupán, pillanatok alatt felmelegszik alattam. Vagy tényleg igazam van, és alapvetően meleg van itt. - Megszerzem amit szeretnék - halvány, de annál huncutabb mosoly bujkál a szám szegletében. Tudja, hogy mire gondolok, és azt is, hogy ezúttal is igazam lesz.
- Szóval magának nem elég, hogy a konyhában robotoltam? - Szemöldököm a magasba szalad, pillantásom nehezen lehetne még kihívóbb. - És még csak időben sem voltál képes érkezni... - Az agyam annyira a kezére figyel, ami fel-le jár a combomon, hogy kicsit elvesztem a játékunk fonalát és meg is feledkezem a korábbi incselkedő magázódásról. Őt akarom, itt és most! Mondtam már, hogy nem vagyok a türelem híve?
Hát most őt is bátran emlékeztetem erre, mert a heves, követelőző csókom mellé még a pulóvere alá is betévednek a kezeim, ott simítom, ahol érem, ujjaim az oldalát és hasát szántják, így igyekszem még közelebb tudni magamhoz. Amikor ajkaink elválnak egymástól, hirtelen úgy érzem szédülök, de már az sem érdekel, ha nem eszünk, csak őt kapom meg desszertnek.

Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
80
Reagok száma :
44
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry Kedd Dec. 25, 2018 11:24 pm
 
Henry & Sophie
+18
Ha valaki azt mondja, hogy az igazi önmegtartóztató magaviseletet távol a szeretett nőtől és távol mindentől lehet igazán gyakorolni, akkor az hazudik. Tény, hogy sokan kísértésbe esnek és képtelenek is ellenállni neki, azok mind gyenge emberek, akiknek mindegy kitől kapják meg azt, amit igazán szeretnének: a törődést, odafigyelést, az érintéseket és úgy mindent. De nem! Az igazi megpróbáltatások akkor jönnek, amikor itt van tőlem pár centire, érzem az illatát, becézgetném, egy pillanat alatt az ujjaim köré csavarhatnám, de... és jön a de... az, hogy időnként direkt húzzuk egymást, hogy mondjuk megszólal a hasam és egyszerre szeretnék mindent is csinálni, hogy megadjuk a módját a játékosságnak is, ami jócskán kijut a mi házasságunkból. Na ilyenkor nehéz visszafogni magam, mert igen is meg akarom adni a módját, hogy elszórakozzunk egymással, amennyire csak lehet.
Elnevetem magam a válaszán, a tettetett sértettségén, mert tudom, hogy egy puszi és már rég a múlté. Vagy nem is, mindjárt belecsípek és akkor még ficeregni is kezd. Igen, ez határozottan jó ötlet, de tudom, hogy akkor utána is kell kapjak, ha nagyon megugrik. Édesebb most egy csók, amit lassan élvezek ki, mielőtt megérkezünk a konyhába. A játékkal ráérünk később, mondjuk nem épp a legjobb ötlet tele hassal, de még azt is vállalnám, vele bármit vállalnék. Még mondhatnám azt is neki, hogy büntessen meg.
- Efelől szemernyi kétségem sincs. - nem tagadom, én is tökéletesen tudom, hogy így van. Ahogy a részemről működik az, hogy az ujjaim köré csavarjam, ezt ő is büszkén elmondhatja magáról. Elszórakozhatok a villával a végtelenségig, ha egyszer megunja a dolgot. Tudom, hogy meg fogja, tudom, hogy mit forgat a fejében. Az arcára van minden írva, én pedig már ismerem ezt a nézést - félelmetes, hogy igen rövid idő alatt mennyire hamar kiismertük egymást, de ez így van rendjén.
- Nem bizony. - rövid választ adok a kérdésére, pimasz mosolyom egy arasznyit szélesebb lesz és továbbra is kihívóan figyelem. Hát jó, ha nem kapja be a falatot, akkor megteszem én. Épp már a következőért nyúlnék amint lenyelem, mikor megvillantja mennyire is tud koncentrálni. Igen, ezt várom, erre megy ki a játék, hogy most vajon melyikünk bírja tovább, de úgy fest túl galádul játszok.
Már nem kerül több falat a villára, mert úgy ejtem az étel tetejére, mintha csak dekorációnak szánnám. A csókjára figyelek, mohón követeli, én pedig kissé belefulladva viszonzom. Elfelejtek levegőt venni, a nyelvem már rég az övét szántja, mikor megérzem az ujjait. Csak most veszem észre, hogy a csók hevében annyira felforrósodik a bőröm, hogy valósággal hidegen hat az érintése. Fáj megszakítanom a csókot, de egy mozdulattal ragadom meg a pulcsit nyakamnál és húzom is le magamról, hogy valahova mellénk dobjam. Ajkamba harapok, a tekintetét keresem, aztán én csapok le az övéire. Birtoklóan csúsztatom az ujjaim térdhajlataiba, hogy közelebb húzzam magamhoz. Hozzá simulok, egy kissé előre dőlök és az ő felsője - vagyis az enyém - alá simítom a tenyerem, ujjaim fürgén araszolnak végig a hátán, hogy a melltartót megtaláljam. Nem fog kelleni, kis ügyeskedéssel pedig ki is csatolom. Ha most és itt nem terel el másfelé, esküszöm, hogy menten helyben látom el a baját.
- Akkor téged fallak fel. Most. Azonnal. - elrontotta a játékot és még csak visszavonhatatlanul is meghozta az étvágyam, amit még mindig fokozni tud. Érzem, hogy a bőröm bizsereg az érintése nyomán, az ágyékom pedig szinte lüktet.
- Számít az már? - a nyakát harapom meg játékosan, majd adok rá egy apró csókot, rögtön utána egy halom másikat. Azt sem tudom pontosan hány perccel ezelőtt jöttem meg, mielőtt orvul elterelte volna a gondolataimat. Vagyis inkább, számított az egyáltalán attól a perctől kezdve, hogy hazaérkeztem? Talán haragudna, ha nem a közös otthonunkon dolgoztam volna el az időt, így viszont minden egyes plusz percéért hozzáteszek valamit. Tudom mennyire vágyik már rá ő is, hogy berendezhessük és beköltözhessünk. Csak még egy rövid idő és... aztán ott is mindent felavathatunk, ahogy tesszük most is. Te jó ég, azért azt fél évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy ennyire tudok még mohó lenni, és a gyönyörű és kívánatos feleségem ki fogja hozni belőlem azt a forrongó ifjút is, aki voltam vagy tíz évvel ezelőtt. Ujjaim a bugyi peremét szántják, olykor kacéran besimítva alá. Tudatosul bennem, hogy megint lusta volt nadrágot húzni, de minek az, amikor amúgy is itthon vagyok és nem csak vissza, de előre is pótolunk? Mert a házasságunkon sokat lendít, hogy mikor hazajövök, megújult erővel és lendülettel éljük meg a kapcsolatunkat.
Kénytelen leszek megemelni őt és akkor már kipécézem magunknak az asztalt, ami sokkal nagyobb és sokkal kényelmesebb. Félő, hogy még a tál kaja leesik és akkor bizony csak félig lakunk jól - egymással. Lendülettel fordulok el a tervezett úticél irányába és pakolom is le őt. Nincs menekvés, ahogy felszabadul a kezem, már húzom is le a pulcsit róla és a kisujjamba ügyesen beleakasztom a melltartót is. Csak most ne jöjjön haza a bátyja, de bánom is én már. Mohón követelek egy újabb csókot tőle és ahogy a nyakáig jutok, már döntöm is el őt az asztalon. Könnyűszerrel magasodok fölé és simítok végig immár fedetlen mellein, amit rövidesen ajkaim is utolérnek. Érzem a teste minden rezdülését, ahogy a kezeim és az ajkaim alatt önkéntelenül is megrándul. Mire a melleiig jutok, már érintenem sem kell, hogy érezzem, mennyire vágyik rám. Pont annyira tüzel fel engem, mint a puszta gondolat, hogy újra és újra az enyém akar lenni. Mohó vagyok, egyik bimbóról a másikra kapok, míg meg nem elégelem és inkább lejjebb haladok a hasán. Minden porcikáját érinteni akarom.



Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry
Vissza az elejére Go down
 
Merj nagyot álmodni - Sophie & Henry
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Le Sud-Ouest :: Bérlakások :: Woods lakás-
Ugrás: