welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Hazel Viczay
avatar
új tag
Kor :
20
Hozzászólások száma :
2
Reagok száma :
0
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Egyetemista
Play by :
Zoey Deutch

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Hazel Viczay Kedd 06 Nov. 2018, 22:15

Hazel Viczay
Sehonnan sem szabad annyira elvágyódni, hogy ne vegyük észre, mennyire jó nekünk ott is, ahol vagyunk.
becenév
Hú, sok van
születési idõ
1988-03-19
születési hely
Montreal
családi állapot
Hajadon
szexuális beállítottság
Hetero
csoport
Oktatás
foglalkozás
Egyetemi hallgató
play by
Zoey Deutch
információk a családról
Ugye mindenki ismeri azt a klasszikus mondatot a Forrest Gump című filmből:
“Az élet olyan mint egy doboz bonbon. Soha nem tudhatod mit veszel ki belőle.”
Én ezt saját magamra egy kicsit átírtam, és azt mondom, hogy ebben a doboz bonbonban minden családtagod egy-egy csokoládé desszert és te soha de soha nem fogod tudni megmondani melyik az amelyik a kedvenced. Az egészre szükséged van.
Nekem bizony hiányos a dobozkám, de ettől még van. Az életben nem azok után a dolgok után kell keseregni amit elveszítettünk, hanem azokban keresni mindent ami megmaradt nekünk.

Aranka Viczay ( 68 éves, született 1950-ben Szegeden(Magyarország,Európa)- a nagymamám. Mindenki imádott Arikája, vagy ahogyan csak én hívom: “Mamó”. Régen hihetetlen hosszú volt a haja, és én még emlékszem is olyan estékre, amikor a gyér, sárgás lámpa fénynél kibontotta és hosszú percekig fésülgette a csontnyelű hajkefével, amibe sok évtizeddel ezelőtt egy hajcsattal véste bele a nagypapa monogramját. Régen volt hollószín fürtjeit mára ezüstfehérbe bújtatta az idő, és egy korábbi betegség miatt rövidebbre vágatta. Mogyorószín apró szemei sarkában örökkön valami huncut vidámság csillog. Korát meghazudtoló játékossággal visel ingeket és kantáros farmer nadrágot, valamint szereti a finom magyar borokat. Kizárólag azokat amelyek a Mecsek aljáról származnak. Régen, amikor Kanadába érkeztek nem volt könnyű hozzájutni, mára már szinte állandóan van belőle pár palack a pincében.
Szinte kizárólag hús ételeket hajlandó készíteni, mert ahogyan ő szokta mondani: “Nem azért adott az Isten rágófogakat, hogy csak vigyorogjunk velük.” Humorát és töretlen optimizmusát egyetlen fiának tragédiája  kissé megtörte, de új lendületet vett, amikor rá és férjére hárult az alig pár napos unokájuk: Hazel nevelése.

Pál Viczay (70 éves, született 1948-ban Ruzsa nevű faluban, Szeged városától pár kilométerre(Magyarország,Európa) - az idős, morózus tekintetű férfi, aki közel két méter magas, erős testalkatú ki nem állhatja ha Paul-nak szólítják. “Papó”-nak is kizárólag én hívhatom.Ő mindig is  a szögedi Palika marad, aki előtt fényes karrier állt az operett és zene világában. Öblösen kellemes hangját alig tizenhét éves korában fedezték fel, és a szegedi színház akkori direktora szerint Kálmán Imre darabjainak kimagasló csillaga lehetett volna belőle. Ám az apjának dezertálása és a prágai tavasz leverésére kapott parancsának megtagadása miatt menekülniük kellett. Palika azonban ekkora már halálosan szerelmes volt a színházi ügyelő alig tizennyolc éves lányába: Arankába. A szülei tudta nélkül minden pénzét feláldozva az ő szökését is megszervezte.Mikor kanadai földre léptek így szólt jövendő feleségéhez: “Arikám! Én most megfogom a te kezedet és csak akkor fogom elengedni, amikor végleg lehunyom a szemeimet.” Példa értékűnek tekintett házasságuk titkát jó sok kisüsti elfogyasztása után emigyen fogalmazta meg: “Drága öcsém fia! A jóisten adott a férfiembernek két szemet, hogy lásson, és egy szájat, hogy hallgasson. A nőnek adott két szemet, hogy néha be tudja csukni, és egy szájat, hogy megállás nélkül beszélhessen. Az asszonyt szeresd nőként, és olyan ember legyél mellette akire támaszkodhat veszedelem estén. Ha te elbuksz, elbuktok mindketten.”
Papó nem veti meg az illatos dohányt, melyet előszeretettel pöfékel kis kertvárosi házuk teraszán, a kopottas kék hintában, mire menye vart egykor ezerféle színben pompázó takarót.Néhanapján dalra is fakad, amit én annyira de annyira imádok.Sokáig nem értettem, hogy ha magyarul énekel miért telik meg könnyel a szeme. Ilyenkor mindig megsimogatta az arcom és azt mondta: “Szívet cserél, aki hazát cserél, Hannácska.” Soha nem tudta megszokni, hogy a Hazel nevet kaptam, így következetesen Hannának szólít. Számomra ő a férfi példakép, akire nem csak a magassága miatt nézek fel, hanem mert felneveltek a Mamóval együtt, és soha de soha semmiben nem szenvedtem hiányt.

A szüleim Celina Viczay és Konrád Viczay autóbalesetben elhunytak. Akkor voltam éppen egy hetes. A kórházból tartottak hazafelé velem, amikor az autójuk kisodródott és a szalagkorlátnak csapódott. Egyedül én éltem túl a balesetet. A nagyszüleim gyámsága alá kerültem és velük élek a mai napig. A nyakamban lóg egy apró, ezüst színű medalion, valódi ezüst láncon, amitől még fürdéskor sem válok meg. Papóéktól kaptam a tizenötödik születésnapomra. A szüleim egyetlen olyan képe került bele miniatűr formában, amin én is rajta vagyok. A kórházban készült a születésem napján. Az anyukám gyönyörű, pozsgás arcú, mosolygós kanadai lány volt, aki könyvtárosként dolgozott, és hosszú hónapok alatt beleszeretett a vizsgájára készülő, magyar  építész fiúba, az apukámba, aki egy idő után már nem csak a jegyzetek miatt látogatta olyan előszeretettel a könyvtárat. A diplomaosztó után házasodtak össze és rá másfél évre megérkeztem én is.
Soha nem ismerhettem őket, mégis hiszem, hogy onnan fentről vigyáznak rám. Hogy nem vagyok akkor sem magányos amikor egyedül vagyok, hogy nem kell feltétlen szomorúnak lennem, mert minden mosolyommal, minden boldog pillanatommal őket ajándékozom meg. Hogy tudják itt vagyok, élek és minden rendben velem. Rendben lesz, legalábbis. Építésznek készülök, mint az apukám, és egyszer majd kórházakat szeretnék tervezni.

Mindenki életében ott az a bizonyos doboz bonbon, és bár hiányos időnként, attól még a miénk, és kötelező vigyázni rá. Még az üres helyekre is. Azok a legfontosabbak.
welcome to my life
Öt éves voltam, amikor a nagyapa először vitt el a Tó partjára. Akkor még nem értettem, miért olyan fontos ez a hely, csak később, ahogyan megszülettek a találkozások, ahogyan gazdára lelt néhány általam odaajándékozott kő, akkor értettem meg: a Tó nem csupán egy hely, melyet feszülő víztükör és a tükörképük fölé görnyedő ágak jellemeznek. Nem a korhadó stég a túloldalon, nem a nádasban fészkelő poszáták, és még csak nem is az évszakok színpompás váltakozásában fürdőző hely, hanem valami olyasmi, ahol a csodák születnek. Kicsi és nagy, egyre megy. Itt cserél gazdát a remény, és itt szenderül el a bánat.
Tíz éves voltam, amikor először mesélt nekem a vonzás törvényéről és ekkor vettem fel a földről az első hála kövemet. Hogy mi is ez pontosan? Megtalálod, kézbe veszed és a tiéd. Valamiért fontos lesz, valamiért ragaszkodsz hozzá. És minden este, mielőtt elalszol ott van veled, ujjaid féltőn melengetik, és azt mondod, hogy hálás vagy ezért a napért, hálás leszel a következőért. Apró dolgokért, megélt boldog pillanatokért. Nem törődsz azzal, hogy milyen keserűség ért aznap, csak arra gondolsz ami jó volt benne, és ami örömet okozott a számodra.
Egy évvel később ismertem meg Leont. Kilenc éves volt, három évvel fiatalabb nálam, és csontvelő rákban szenvedett. Tudott a betegségéről, mégis valami különös és megmagyarázhatatlan derültséggel tervezte a napjait. Egy szürke, szabálytalan követ kapott tőlem a második találkozáskor ajándékba. A következő év őszén hiába vártam a csípőssé váló, deres reggelen, Leon nem jött többé. Nem sírtam, nem voltam boldogtalan. Hálás voltam, hogy megismertem ezt a fiút. Akinek örökkön maszatos volt a szemüvege, aki szénanáthától is szenvedett, allergiás volt a mézre, de nagyon szerette széttárni az ujjait és azon keresztül gyönyörködni a nap aranyló fényében.
Nem tudtam hol lakik, hogy kik a szülei. De tudtam mi teszi őt boldoggá, hogy a kedvenc könyve De Amicis-től a A Szív, hogy kedveli Bocelli hangját és egyszer ki akarja próbálni az ejtőernyős zuhanást. Azt amúgy én is.

“A lélek, amely mélységesen és erősen szeret, nem lehet gyáva.”
Milyen igaz.

Tizenöt évesen a Tó partján csókoltak meg először.Soha nem meséltem róla senkinek, sem az érzésről, sem arról, hogy mennyire de mennyire szerelmes voltam abba az olasz fiúba, akiről tudtam, hogy a nyár végén visszautazik Milánóba. Már egészen felnőttes volt a hangja, tizennyolc múlt előző áprilisban. Óriási fekete szemei voltak és világítóan fehér mosolya szinte beragyogta napbarnított arcát. Fekete hajából egy kunkori tincs örökké a homlokába szökött. Az apja diplomáciai tárgyalások miatt volt itt. Csupán kiküldetésen, ami augusztus végén véget ér majd. Én mégis belehabarodtam, és buta szivecskékkel telerajzolt papírokat dugtostam az éjjeliszekrényem fiókjába. Flavio Bondini. Vagy ezerszer leírtam a világ összes módján és színén. Egy hófehér kavicsot kapott tőlem ajándékba, és egy ígéretet, hogy soha nem fogom elfelejteni. Lehet ő mégis megtette, mert karácsonyra már lapot sem küldött. Nem vagyok szomorú. Hálás vagyok azokért a hetekért, mert boldoggá tett, mert mosolyogtam mellette. Mert megtanított néhány szót olaszul, és mert virágkoszorút fűzött állandóan a hajamba. Mert ezerszer is elmondta, hogy szép vagyok, így építgette és erősítette éppen csak feléledő női önbizalmam.
Rengeteg találkozásom volt még a Tó partján, de a legutolsó volt talán az utóbbi idők legkülönlegesebbje. Egy éve történt, és tulajdonképpen úgy éreztem, hogy ott van velem az idegen férfi, de valójában valahol egészen máshol jár.
A padon ülve szinte folyton az arcát néztem, és beszéltem neki. Csak én. Ő egy szót sem szólt, igaz el sem küldött. Nem mondta, hogy terhes a társaságom, azt sem, hogy egyedül akar lenni. Mégis volt egy olyan furcsa érzésem, hogy nem akar csendben itt ülni. Azután már nem, hogy idejöttem. Egy üveg ital zörgött mellette zacskóval takarva, és a bánat, a veszteség egy olyan különös rajzolata futott végig az arcán, amit én is láttam magamon néhanap. Néha fürdésnél, amikor kinyitom a nyakamban lévő apró medaliont, ugyanígy nézek a tükörképemre. A szüleim hiánya helyenként keserűséget mar a szívembe. De tudom, hogy fel kell szegnem a fejem, hogy büszkék legyenek rám. Nem engedem, hogy a bánat magába szippantsn, nem engedem, hogy elragadjon a soha ki nem hevert gyász. Ilyesmit láttam mégis a férfi arcán, és talán ez vezetett oda, hogy beszéljek hozzá. Ostoba semmiségeket, viccesnek tűnő kis történeteket. Néha oldalra fordulva rám pillantott, de mintha a vállam felett a messzeséget kémlelné. Nem éreztem haragot vagy sértettséget, sokkal inkább hittem és reméltem, hogy talán pont erre van szüksége. Egy ilyen napra a Tó partján. Amikor csak ül és hallgat. Nem számít éppen a pitypangokról beszélek neki, vagy éppen arról, hogy tegnap három kiskacsát hozott elő az a vadréce, amelyik épp csak tavaly bújt elő a tojásból. Vagy arról, hogy előző télen még korcsolyázni is lehetett a tó jegén, én pedig meg is tettem. És már meg tudok kétszer fordulni a levegőben ugrás után. Meg arról, hogy nyáron, a szemközti gyümölcsfákon vidám csiviteléssel lógnak fürtökbe a szegényebb házak gyerekei és csemegézik a vadon termett édes finomságokat. Mindenfélét mondtam neki, és néha nevetve, néha csendesebben, néha egészen komolyan. Hümmögése, vagy rövid válaszai nem győztek meg arról, hogy két oldalú a társalgás de nem számított. Nem néztem az időt...észre sem vettem, hogy már szinte ránk zuhan az ébredő világ. A csillagokat lelopta az égről a hajnal. Majdhogynem egyszerre álltunk fel a padról és indultunk el. Én azonban félútról visszafordultam, hogy egy követ vegyek fel a tó partjáról, oda akartam adni neki. Nem voltam benne biztos, hogy látom még, így az első találkozást egyben utolsónak is véltem. Ám amikor visszafordultam, már nem volt ott. Csak az ösvényen figyelhettem távolodó alakját, kezében ide-oda hintázott az üveg. Nem is ivott amíg velem beszélgetett. Ezért is hálás lehetek. Meg azért, hogy olyan egyszerűen végig hallgatott. Beszédes volt mégis a csendje. Elárulta mennyire szüksége van a vigasztaló szavakra. Tán ezért sem vágott közbe soha.
Vékony kis ujjaim szeretettel szorították a lecsiszolt, víz simogatta hollófekete kavicsot, amit neki szántam, és amit nem tudtam már odaadni, mert elment.
Heteken át jártam ki, és miközben másokkal találkoztam néha, ott lapult a zsebem mélyén a sajátom mellett a neki szánt kavics, remélve, hogy egyszer majd újra eljön.
Egy éve már mindennek, és én még mindig remélek és hiszem, hogy egyszer megint itt lesz.

Megint a Tó felé indulok, az este megint kitartó gyönyörűséggel öleli át a világot, sötét leplét ránk teríti. Ugyanazt a ruhát viselem mint egy éve. Nem tudom miért tulajdonítok neki jelentőséget, de a remény nem hagy el, hogy talán pont egy esztendővel később megint itt lesz.
Az ösvényen közeledve a szívem nagyot dobban és a mosoly letörölhetetlen az arcomról. Ott ül a padon, ugyanúgy az üveg a társaságba és abba az irányba néz ahonnan érkezem.
Figyelem őt, a szemeim nem eresztik, mintha ez lenne az egyetlen erő amivel itt tudom tartani.
Ne menjen!
Annyira vártam rá!
Itt van!
Újra!


Vissza az elejére Go down
 
Hazel Viczay
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 02. Karakteralkotás :: Karakteralkotás-
Ugrás: