welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Corinne x Luna - Family reunion
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
24
Reagok száma :
15
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Corinne x Luna - Family reunion Vas. 04 Nov. 2018, 13:39
Griffith Edwards House

Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
24
Reagok száma :
15
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Corinne x Luna - Family reunion Vas. 04 Nov. 2018, 14:22

◊ Corinne and Luna
Family trip with fresh restart◊ ◊ ◊


Minden családban vannak kevésbé szeretett rokonok, és eltitkolt gyengeségek. Nálunk például az én „problémáim” nem láttak napvilágot, mert a szüleim igyekeztek elrejteni minden gyanús elemet, és úgy mutatni be a Rousseau famíliát, mint egy tökéletesen jól működő egységet. Sajnáltam őket, tényleg hittek abban, ha sikerül eltussolniuk a drogügyleteimet, és egyéb függőségeimet, akkor ez az álca lesz a valóság is. Kétévente a szokásos köröket futottuk, ha sorra került a nagy családi egyesülés. Nekem csak a legrosszabb nyaralás címszó alatt rögzült a történet. Amelia és Louis a verhetetlen duó mellett én voltam az a gyermek, aki érmeket hozott haza, megnyerte a szavalóversenyt, díjugratásra járt, és még sorolhatnám egy be nem teljesült álom képeit, de még mindig jobban jártak velem, mint Lunával a másik ágon. Az unokatestvérem csak úgy csöppent a családba, mert Jean-Baptiste-nak és Élodie Maesnak nem lehetett édes gyermeke. A szüleim az ellenoldalt képviselték, örökösen ment a versengés a két család között, mert még ebben is az élen végeztünk. Nekem köszönhetően villoghattak, és elmondhatták azt is, hogy bár lehetőségük lenne rá, de több gyermeket nem szeretnének vállalni, hiszen állandóan utaznak, és én is nagy felelősséggel járok. Kérdezem én, ha a dada, a magántanárok is többet tudtak rólam, mint ők, akkor tulajdonképpen még rám sem volt idejük, nemhogy egy dédelgetett ábrándra, nemde? Akartam testvért, minden áldott karácsony, és mikulás alkalmával eljátszottuk, hogy én levelet írok a mindenhatónak, és arra kérem, ha van egy kis ideje rám, mert már akkor is tudtam, hogy az idő az a pénzzel egyenlő, akkor küldjön nekem egy öcsikét, vagy egy húgot. Bármennyire is erősen sóvárogtam utána, sosem kaptam meg, tehát be kellett érnem a távoli rokonokkal, mint Luna. Szép lány volt, úgy emlékeztem rá, mint egy sötéthajú angyalra, csak kár, hogy eme rövid találkák alkalmával sosem jöttünk ki, aztán jött egy nyár, és megváltoztatott mindent. Talán akkor éreztem igazán, hogy élek, hogy nemcsak idegenek vesznek körül, hanem a családomhoz tartozó személyek is. Luna két évvel fiatalabb nálam, de semmivel sem volt jobb kislány, mint akkoriban én. Az a nyár…a baleset előtt, de imádtam. Végre önmagam lehettem, kiönthettem a szívemet egy velem egykorúnak. Beszélhettünk az első szerelemről, a szex iránti kíváncsiságról, a legjobb együttesekről. Lázban égtem, aztán az ősz beköszöntével az én életem is megváltozott. 2006-ban majdnem bent égtem a családi házban, és azóta Lunát sem láttam.

Tekinthetnék erre az évre úgyis, mint az újrakezdés dátumára, de hamar rájövök, hogy az elköltözésem sokkal több régit tartogat, mint újat. Munkát vállaltam a Griffith Edwards-ban, ami a környék egyik legjobb rehabilitációs központja, és éppen emiatt szinte kihalásos alapon jutnak be az emberek. A szüleim által használhattam volna protekciót is, de az elszakadással együtt bevállaltam azt is, hogy a saját sorsom kovácsa leszek, és nem kérek segítséget tőlük. A pénznek mindig ára van, és én már annyit „fizettem” nekik, hogy még egy szívesség az életemmel lenne egyenlő. Scott és Noah az egyetlen pozitív visszacsatolása a múltamnak. A volt férjem remek szakember, imádom, ahogyan a betegeivel bánik, és nem rest a megszokottól eltérni. A kettőnk jóvoltából emelkedett ki Scott is, hogy aztán a szívembe lopja magát, és az életem részévé is tegyem. Boldog vagyok, és kiegyensúlyozott a mostani történésekkel.
- Miss Rousseau, kérem várjon. – Lisa az egyik vezető pszichiáter kiált utánam a folyosón, amikor az egyik mappát a kezembe venném. Már túl vagyok egy kezelésen, csoportos tevékenység volt, de imádtam, hogy végre megint azzal foglalkozhatom, amivel igazán szeretnék.
- Igen Mrs. Lerevre? – fordítom vissza a törzsemet egy mosollyal az ajkaimon, amikor utolér. Kicsit köpcös, és amolyan asszonyos a megjelenése, de végtelenül jó abban, amit csinál.
- Lunához tart? – a kérdés egy hónappal ezelőtt mellbe vágott volna, de mostanra megemésztettem, hogy ki az, akivel naponta beszélgetek.
- Igen, hozzá. Arra gondoltam, hogy kimegyünk a lámpások éjszakájára. Jó kis program, és már utána is néztem. – pillantok a keretes szemüveget viselő hölgy mogyoróbarna íriszeibe.
- Ez jól hangzik, de azért ügyeljen rá, hogy időben érjenek vissza. – igen, sajnos vannak szabályok, melyeknek eleget kell tenni, még akkor is, ha rokonról van szó, mert a munkámmal játszanék.
- Meglesz, ne aggódjon. – még megbeszélünk egy-két dolgot, aztán útjára ered, és végre én is arra koncentrálhatok, ahova éppenséggel eredetileg indultam volna. A kinézetem hétköznapi, egy sötét farmer, egy virágos, fehér pulcsi van rajtam, a hajamat lófarokba kötöttem. Elteszem a mappát az egyik irodai széfbe, aztán már megyek is az unokatestvérem szobájának irányába. Két ütemes kopogás, és betessékelem saját magamat.
- Helló… - félhomály uralkodik, ezért hunyorogva lépek beljebb, és Lunára villantom az egyik cinkos mosolyomat.
- Ma elhagyjuk a terepet. – érintem össze a két tenyeremet.


szószám: 744 Üzenet:   hearts   

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
47
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Corinne x Luna - Family reunion Vas. 04 Nov. 2018, 21:02


❝family reunion❞

Corinne and Luna
Sosem mondtam el.
Enyém maradt. Önzőn kisajítátottam, megfosztottam a sokat élt szakembereket depresszióm valódi okától, megfosztottam őket a látens potenciáltól, hogy elmélyítsék empirikus képességeiket, s rendezzék lexikális tudásuk legjavát a problémamegoldó képességük csiszolásával.
Kérdeztek, de nem válaszoltam. Mohón nyeltem, s egyre kitartóbban hittem a látszatként felhúzott, szívemben hazugsággal legitimált tényeknek és okoknak. Egy idő után kiéhezetten, mint hiénák röhögtek körbe hallgatásomért, s úgy adták egymásnak a kilincset, mintha bármelyikük felé is készséges közléssel fordulnék csak azért, mert szimpatikusabbnak és jobban felkészültnek gondolták magukat elődjüknél. De valójában mélységesen megvetettem őket. Gyűlöltem az orvos csordát, s gyűlöltem mindegyiknek sajátos módszereit, mit ők segítségnyújtásnak hívtak, végső eseti mentőövnek, miket büszkén osztottak meg egymással a tornácon.
– Nem beszél. Miért nem?
– Mert nem akarok.
– Miért nem?
– Mert maga ragaszkodik hozzá.
– Mitől fél?
– Miért kellene félnem?
– Bízhat bennem.
– Maga végignézte, ahogy a saját vizeletemben fetrengek a kíntól. Biztonságos páholyból követte a társaival együtt, ahogy küzdök a vak dühvel, ahogy véresre csipkedem a combomat, hallgatta, ahogy üvöltök éjszakákon át, és megalázom magam a könyörgésekbe ékelt felajánlásaimmal és önfeladással. Jó fejnek gondolja magát, doki? Akkor megsúgom: nem az.

A puritán stílusú szoba spártai egyszerűséggel berendezett tárgyai közé olvadt színtelen valóm, amint megmakacsolt testtartással dőltem vissza a karfa nélküli székbe. Hajtincseimtől viszkető arcomból durván söpörtem ki a szúró szálakat, így láthatóvá téve álmatlanságtól vérben forgó tekintetemet a fehérköpenyes faszkalap számára.
Persze, hogy tovább firkálta azt a nyomorult füzetlapot a térdén. A grafitceruza sercegő hangja hirtelenjében olyan indulatot váltott ki belőlem, hogy közveszélyes indulattal magasodtam az orvos fölé, s rántottam ki kezéből az eszközt, hogy ketté törése után a földre vessem.
– Ne merjen firkálni a jelenlétemben – sziszegtem oda szúrós megvetéssel a férfinek, miközben még mindig ott reszkettem fölötte kezeletlen indulataimtól.
– Unatkozok, Luna…
– Nem fogom szórakoztatni.
– Pedig szeretek beszélgetni.
– Beszélgessen az anyjával. Én meg beszélgetek az enyémmel és akkor…
Minden elvétett kinyilatkoztatásom diagnózis-tőrt adott az orvos kezébe, s ezt csak későn vettem észre.
– Hallucinál? – a német seggfej kapva kapott az alkalmon, s mivel már esélye sem volt kreatívan fejleszteni művészeti hajlamát, érdeklődve hajolt felém, könyökeinek széttárt térdein adva támaszt, alálógatva összekulcsolt kezeit.
– Nem, telefonon beszélek vele.
– Szóval a halott anyjának feltelefonál a mennyek országába.
– Fogja be.
– Még a végén beszélgetni fogunk, Luna!
Mosolygott. Mi több, kajánul nevetett, amiért dühömben fürdettem. A saját vérében kellene hevernie élettelenül ennek a pojácának.
Csípőre tűzött karokkal sétáltam fel-alá a helyiségben klaffogó papucsom után vonszolva testemet. Ennek hangját sem bírtam túl soká tűrni, így lerúgtam magamról a lábbelit, hogy mezítelen talppal járjak a langymeleg linóleumon. Lehunyt szemhéjaim mögé rejtett látó képességem korlátozásával, talpammal képes voltam felmérni az előttem teremtett hullámokat. Még akkor is göröngyösként aposztrofáltam a padlót, mikor az valójában vízszintben feszült.
Hallucináltam. A gödröket, a dombokat, miknek tetejébe érve levegőért ziháltam, az anyámat, és Jean-Baptiste-ot, ki fenyegető momentuma volt józan jelenemnek, s minden szigorú villanyoltáskor befeküdt mellém az ágyba, s levetkőzött.
Ha nem sikítok, mindjárt vége lesz – ígérte, s én éjszakákon át feküdtem a plafont bámulva, miközben testem megannyiszor áruló kéjremegést produkált.
Sosem volt vége.
Ha nem reggelizek, ma este enged aludni – esküdte meg fülembe súgva, s én még az általában elfogyasztott bögrényi feketeteáról is lemondtam, hogy valósággá váljon adott szava, s mint messiást vártam az éjszakát, hová végtére is megérkezett tudatom fenyegetése, Jean-Baptiste abuzáló emléke.

– Most kellene beszélnie, Luna. Arról beszélni nekem, ami miatt remeg, ami miatt a múlt éjjel ágyba vizelt, amiért kialvatlanul ébred, amiért nem eszik, ami miatt gyógyszereket húz le a wc-n.
– Jól esik, doki? Jól esik, hogy felemlegetheti minden tettemet, és lelépezhet? Gyűlölöm magát.
– Ez egyfajta védekező mechanizmus. Segítségre van szüksége, és mivel túl közel járok, ezért most felháborodottan elutasít. Mindjárt el is ájul, ahogy szokott, mikor túl közel járunk az igazsághoz. Nem lenne könnyebb, ha maga mondaná el, Luna? Ha beszélnénk róla, és végre barátok lennénk, hogy segíthessek.
– Barátok? Sem maga, sem a kollégái nem lesznek az én barátaim.
– Nem bízik bennünk?

Valójában sem a közösségkovácsoló terápiák, sem a négyszemközti beszélgetések nem oldották meg a nyelvemet a valódi problémámat illetően. Saját káromra, mégis magamat védve hallgattam el akkurátus kitartással az igazságot, ami miatt alkoholhoz nyúltam, s ami miatt még ma is képes lennék fenékig üríteni a poharat.
Meguntam a beszélgetést.
Elájultam.

* * *
Három hete nem ittam alkoholt.
Klinikai tüneteim egyre jelentősebb epizódhullámokban jelentkeztek, de ahogy jöttek, úgy képes voltam rajtuk puszta akaratommal erőt is venni. Már nem adtam át magam a szomatikus fájdalomnak, képes voltam elnyomni azt.
Hogy ne felejtsem el, hogy az apám a huszonegyedik nap éjszakáján is ott feküdt rajtam, belém élvezett, majd elhagyott, a másnap reggelinél kapott villával karcoltam bőrömbe. Mások naplót írtak, festettek, vagy számszerűsíthető tevékenységeket űztek. Ezzel ellentétben én csak húztam egy függőleges csíkot, egy álló falloszt a csuklómra. Az első szinte már el is tűnt. Tudták. S önsanyargatásom okán gyógyszert ígértek, és újabb foglalkozásokat, más orvosokat.
Idegeneket, akiknek gyűlöletébe és megvetésébe újabb erőt kellett injektálnom.

Alkoholizmusomat akarták rehabilitálni, gyógyszerfüggőségemet. De valójában egyedül a nevelőapámtól elszenvedett emlékek dependense voltam, mert az ital nem kellett másra, mint valódi problémáimra helyezett palástnak. Közvetlen közeg volt, fal, határvonal, védelmi gát, ami segített a feledésben. Az élet folytatásában.

Mellékes veszteségként írtam le magamban a napokat, melyekre nem emlékeztem. A kedves barátok és kitartó ismerősök megbocsájtásában a végsőkig bíztam, s talán a depresszióba menekült napokon is erre asszociáltatva éltem túl. Hiszen a bent töltött idő alatt mániás depresszióm mély hullámvölgye is elért, melyből csak a túladagolással határos gyógyszermennyiség húzhatott volna elő. Akkor csak arra ügyeltek, hogy ne tudjak semmivel kárt tenni magamban, s egy báránytürelemmel létező felügyelőt ültettek mellém huszonnégy órára.

Három hét elteltével két dolog is páli fordulatot vett a létezésemben. Nem csak elkezdtem szembesíteni magam a történtekkel, s megnyugvást és magyarázatot keresni, de egy új szakember is érkezett az intézménybe.
Corinne Rousseau volt az első és az egyetlen, aki felé megnyíltam. Nem tudta a teljes igazságot, de mellette már képes voltam részleges megoldásokat eszközölni, s feldolgozni az anyám elvesztését. Ő segített, s nem az arrogáns pszichiáter, aki elmondása szerint akkor is megkapta a fizetését, ha visszaélve helyzetemmel hagyta, hogy leszopjam alkoholhoz jutás reményében, s ugyanígy honorált munkájáért az intézmény, ha csak ült és olvasott. Neki mindegy volt, ha a statisztika megtörhetetlen személyem miatt egy ezreddel lefelé tendál majd az országban. Más alkoholisták szívesen gyógyultak, nem kellett mindenkinél sikereket elérni. Lehettem én az az egy, aki veszett volt és lehetetlen.
Volt, akin nem lehetett segíteni.
Ezt a felfogást szerencsére az unokanővérem nem osztotta, s mivel megriadtam, hogy az intézmény dolgozóinak kara egészben lemond majd rólam, én is igyekezetet mutattam. Legalábbis a Corinne-nal eltöltött órákban.
Az oldalán sírtam, már nem nyomtam el a fájdalmat, ráadásul azt őszintén az anyám hiánya miatt tudtam érezni, nem pedig az ölemet bitorló apám jogán. A nemi erőszakkal való szembenézés azonban még váratott magára. S tudtam, hogy annak feldolgozásában majd nem segíthetnek irtózatos jellemű orvosok.

Két és fél hét telt el Corinne érkezése óta. Harminckilenc napja nem ittam egyetlen kortynyi alkoholt sem, s valahol félúton elmaradtak a reggeli kártevő megmozdulások is. Szépen gyógyultak a sebeim, s hogy ne is érezzek kísértést a hegek megtöbbszörözésére, ragtapaszok egész armadájával fedtem le alkaromat.
Az ismét megfelelően beállított gyógyszeradagoknak hála képes voltam aludni. Napok óta nem álmodtam Jean-Baptiste-tal, ami nem csak megnyugvással, de az éjszakáktól való idegenkedés impressziójával is eltöltött. Nem akartam, hogy eljöjjön, de vártam, hogy átessek rajta.

A körmeimről lenőtt lakkot kapargattam akkurátus precizitással szerda délután szobám magányában. Mióta az első héten képes voltam acetont fogyasztani, sem az, sem pedig reszelő nem állt rendelkezésemre. De legalább ezzel is feloldottam unalmamat, s tovább tartott az elfoglaltság, mint általában.
Éppen tövig rágtam hüvelykujjam körmét, s meglepettségemben sikerült azt be is szakítanom, mikor Corinne lépett át a szoba küszöbén.
– Heló… mi ez a széles mosoly?
Szkeptikus voltam az arcát beterítő jókedv miatt, mert nem tudhattam, hogy ez rám nézve jelentett-e bármilyen pozitív fejleményt is. Titkaimon kívül állt, nem tudhatta, hogy ez a ház, s az általam előírt szabály, miszerint rokonok nem látogathattak bent tartózkodásom alatt, nyomós védelmi funkciót látott el.
Szinte kétségbeestem, amint felvetődött annak lehetősége, hogy elhagyjam az intézményt, s nem is találtam percekig a szavakat. A gazdag idegvégződésekbe vájó köröm azonban kellő fájdalmat okozott, hogy visszaszakadjon nyakamba a jelen pillanata.
– Most ezért az ötletért rajonganom kellene, ugye? Mert ez meglepetés, és örülnöm kellene, hogy kimehetek innen, ami csak keveseknek adódik meg. De Cory, én ebben nem vagyok biztos. Talán az a legjobb, ha itt maradok bent. Minél tovább. Nem mehetek ki innen.
Nem attól féltem, hogy újra alkoholhoz nyúlok. Hanem, hogy találkoznom kell az apámmal és én ennek következtében nyúlok alkoholhoz. Nem sóvárogtam az ital után, amíg a férfi nem töltötte ki tudatom egészét.
Tagadóan ráztam meg fejem, mielőtt újra beszakadt, gyenge körmeimre koncentráltam volna vissza figyelmemet.  


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
24
Reagok száma :
15
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Corinne x Luna - Family reunion Szer. 07 Nov. 2018, 18:36

◊ Corinne and Luna
Family trip with fresh restart◊ ◊ ◊



A költözködés megviselt mindkettőnket, értem ez alatt a fiamat, és engem is. Daniel halála óta nem bírtam úgy tekinteni magamra, mint egy másik emberi lényért felelős személyre. Nem hibáztathattam volna magam azért, hogy a hús-vér gyermekemet egy veleszületett betegség vitte el, de mint édesanya meg kellett találnom a bűnbakot, és ez olyan mélyről gyökerezett bennem, hogy egy egész évnek is el kellett telnie, hogy képes legyek túllépni a veszteségemen. Noah és én nem bírtuk ki egymás mellett, méreg volt a légzése, a szánakozó tekintete, amint a sötét szobában ringatóztam magam alá vizelve, és minduntalan Nyúl Pétert ismételgettem, az egyetlen dolgot, mely még ahhoz a kis élethez kötött, ami belőlem született. Megértettem, hogy hibáztak, hogy nem vették észre a várandósság kilenc hónapja alatt, hogy probléma van, mégis úgy éreztem, hogy ez igazságtalan. Nekem miért nem adatott meg, hogy felneveljem a véremet, miért kellett eltemetnem, mielőtt még szerelembe eshetett volna, részegen kérhette volna, hogy menjek érte, vagy lediplomázott volna? Tervek, és vágyálmok sokasága összpontosult abban a két lábban, és két kézben, mely olyan erősen szorított akkor is, mikor már nem volt remény. Cserbenhagytam őt, és nem vigyáztam eléggé a kis lelkére. A babámat akartam, de elment. Újrakezdtem, felfedeztem, hogy mennyi szépség van a világban, és mennyi gyerek várja, hogy megmentse valaki. Az életemet tettem fel a rehabilitációs fiatalokra, felnőttekre, hogy egy második esélyt kaphassanak. Scott Blanc kiemelkedett, magával sodort, és végül az életemmé vált. Nem számított, hogy papíron majdnem felnőtt, ha képes volt hozzám bújva sírni, és esdekelni egy jobb élet lehetőségért. Bíztam benne, valakinek meg kellett adnia neki, hogy ne vesszen el a rendszerben, abban a kis százalékban, amit úgyis lehúznak a toaletten. Bevállaltam, hogy a gyámja leszek, a második anyukája, hogy végigkísérjem a javulás útján. Nem állítom, hogy nem kételkedtem benne, de azért hittem is abban, hogy a levegőváltozás, a múlt magunk mögött hagyása segíteni fog neki. Megkaphatja a tiszta lapot.

A folyosón állva morfondírozok immár az új munkahelyemen, ahol lassan három hete dolgozom. A munkaköröm, mit sem változott Nizza óta, de itt talán a társadalom ontotta magából a segélykérőket, vagy egyszerűen megszaporodtak. Az intézmény működésére nem volt panasz, évente nagyobb átlagot, és eredményeket produkáltak, mint a legtöbb környékbeli versenytársa. Szimpatizáltam az elveikkel, a szépen hangzó szlogenben is hittem, és mégis a saját ügyemnek tekintettem azokat a betegeket, akik hozzám kerültek valamilyen problémával. A mappát a mellkasomhoz szorítom, amikor összefutok az egyik főnökömmel. Kacérkodtam már a gondolattal, hogy pályamódosítást hajtsak végre, még nem vagyok öreg, hogy belevágjak az álmaim megvalósításába. A pszichológiai tanulmányok nem álltak messze tőlem, tekintve a volt férjem szakmáját is, és itt nagy hasznát vehettem volna, ha elmélyítem a tudásomat a témában. Szerelmes voltam a hivatásomba, szívvel-lélekkel küzdöttem a megtört lelkekért. A pszichiáter nővel folytatott párbeszédem azonban mélyebbre lök. Sosem kívántam egyik családtagomnak se, hogy itt kössön ki, mégis tíz év elteltével éppen ez a hely hoz össze egy számomra kedves rokonnal, az unokahúgommal. Luna az emlékeimben egy életerős lányként rögzült, és szó szerint lefagytam, mikor régi önmagának az árnyával néztem farkasszemet. Alkoholizmus, és gyógyszerfüggőség…és az édesanyja halála? Nekem nem is szóltak a szüleim, hogy meghalt…borzalmasan dühített, hogy ennyire nem figyeltünk egymásra. Hova jutott, és mi lett belőle? Én is voltam mélyen, átéreztem az első találkozás alkalmával, hogy milyen ott lenni, ahonnan már nem is reméled a segítséget. Nekem szerencsém volt Noah-val, hogy kiállt mellettem, és támogatott minden döntésemben. Hol lennék, ha nem válunk el, és nem menekülhetek el a világ másik végére akkoriban? Tudom, nagyon is jól. Letaglózott, hogy ő is férjhez ment, és nem is akárkihez. Blaise a leírtak alapján befolyásos nyomozó, vagyis vezető. Mi történhetett, hogy Luna alkoholba menekült, és a férje nem bírta a felszínen tartani? Az édesanyja halála egy trauma volt, mégis az emlékeim hajóján utazva csak egy-két kép erejéig úgy rémlett fel, hogy nem is álltak olyan közel egymáshoz, ez nem jelenti azt, hogy nem fájhatott az elmúlása, de a történet így nem volt kerek. Elbeszélgetek a nővel, de már mennék. Kettesben akarok maradni vele, beszélgetni, és kivinni a lámpások éjszakájára. Nagy lehetőség, hogy az épületen kívül kerüljön, és bízom is benne, hogy a kezdeményezésem nem fog a visszájára sikerülni. Elbúcsúzom, és a szobája felé még a mappától is megválok. Vidám alkatú vagyok, nem keresem már mindenben a rosszat, ezért is megy könnyedén, hogy az élet naposabb oldalát szemléljem. Halk, és ütemes kopogással kerülök beljebb a puritán kinézetű szobába, amikor is az ágyon fedezem fel az unokahúgomat. Behajtom az ajtót, és megközelítve őt pillantok a szemébe.
- Nem lehetek vidám? – vonom meg a két vállamat, és előadom az ötletemet, de már az első reakciók sem arról árulkodnak, hogy jól döntöttem volna, ahogyan elnézem a testbeszédét. Feszült, árad belőle egyfajta félelem, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Lehuppanok az ágya szélére, mikor a matrac is besüpped alattam, és finoman az ölembe fektetem az egyik karomat, a másikkal pedig megtámaszkodom a fekvőhelynek a tetején.
- Igen, így van, ennek örülnöd kellene, mert ma este nem kéne itt maradnod, nyilván ez is időkorlátos, de gondoltam a friss levegő jót tenne. – hallgatok el, mert túlságosan érződik a hangján, hogy nem akar kimenni.
- Nem mehetsz ki innen? Ki miatt? – vonom fel az egyik szépen ívelt szemöldökömet. – Az imént intéztem el, hogy ne ütközzünk akadályokba, senki nem fogja ellenezni. Ott a sült gesztenye, és a tea, és a sok tök. – mosolyodom el, de újból a körmei rágása köti le a figyelmét.
- Héj.. – érintem meg a lábfejét, és magamra terelem a sötét szembogarait.
- Ha nem szeretnél tényleg, akkor nem muszáj. Itt is maradhatunk a szobában, vagy kimehetünk a kertbe is. Rajtad áll a döntés, nem erőltetek semmit, de van egy meglepetésem, ha mégis velem tartanál, és bíznál bennem. – rajta múlik, hogy ezután mi fog történni.



szószám: 944 Üzenet:   hearts   

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
47
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Corinne x Luna - Family reunion Hétf. 12 Nov. 2018, 15:31


❝family reunion❞

Corinne and Luna
Tudtam, hogyha valaki a szakmai berkekből a segítségemre lehet majd egyszer, akkor az Corinne lesz. De most még neki is nehezemre esett volna megnyílni, mert nem volt itt az ideje. Még nem láttam önmagam kívülről, még nem voltam előítéletek nélkül, még forrott bennem a düh, még nem alakult ki a konklúzió, s továbbra is gyermekien ágálltam a megoldás ellen, elhúztam a szembesítés momentumát.
Már előre kikötöttem sérüléseimet, mik miatt felvételiztem az intézményi rehabilitáció keretei közé. Ahelyett, hogy az első foglalkozáson magamról beszéltem volna, kiforgattam szerepéből a doktort, s papírjára diktáltam mindazt vérmes artikulációval, az alkohol elvonási tüneteit megszenvedett habitusommal, amit nyilvánosan merszem volt felvállalni. Amit fizikumom elbírt, amit vállamon megültetve cipelni voltam képes. Helyet foglalt körülöttem megannyi ember, társ, kik a sorukra vártak, kik valóban gyógyulni akartak, s kiket később végighallgatva megbizonyosodtam róla, hogy az életem lehetne sokkal szarabb is. Így aztán az ő szemükben, az elmondott semmiségeim alapján, én csak a Hisztérika voltam. A hátam mögött bizonyos benti csoportosulások így is neveztek, de mindig úgy tettem, mintha nem lennék tisztában vele, hogy a gúnynév rám vonatkozik.
Hallottam, de mégsem.
Igazat adtam nekik, de mégsem.
Kezdtem elhinni, de mégsem.
Keserízű mosollyal figyeltem sokáig a tudatlanokat, kiktől a szemem alatti lila foltot is kaptam. Büszkén viseltem. Mert nem tudták, hogy pont úgy bántalmaztak, mint aki miatt ma is itt voltam.

Annyi bizonyosan elterjedt rólam, hogy az alkoholhoz menekültem, mert meghalt az anyám. Az a nő, aki felnevelt, nem pedig az, aki életet adott. Mert csak egy örökbefogadott gyerek voltam. Egy senki, egy betolakodó – ahogy egykor az ágyam peremére telepedő Corinne is nevezetett. Nem akartam idebent senkivel beszélgetni, de voltak, akik a közös helyiségben közlési kényszerben szenvedve mellém telepedtek, s addig jártatták a szájukat, közben irritálóan engem fürkészve, míg nem agyam feladta az ellenkezést, s kódolta a hozzám érkező hangokat, szavakat, majd grammatikailag helyt álló, jelentéstartammal bíró mondatokat hozott belőlük létre.
Itt néhányan azt gondolták, hogy az árvaházi gyerekekben nem volt meg a készség, hogy őszintén szeressenek. Mert a kötődés molekuláris szinten kezdődhetett csak el, az anya-lánya, apa-lánya kapcsolatok mélysége csak vérség alapján nyerhetett magának önigazolást. Defektesnek hívták az árvaházi gyerekeket otthon, családjukban, az anyjukat szidták, s égből kapott statisztikát, valamint a környezetükből hallott precedenseseteket emlegettek fel példázatként, melyek alapja a sorozatos megszégyenítés volt. A provokáció. Elmondásuk szerint az árvák nem juthattak csúcsra a karrierjükben, családjukat szétzilálták, kapcsolataikból mind kimenekültek szociális korlátoltságuk okán.
Ignoráltam a lehetőséget, hogy a beszűkült látókörű csoportosulás érvei ellen menjek kontra empirikusan megszerzett tényeimmel, s a valós statisztikai adatokkal, melyekkel én a munkámban valóban foglalkoztam, ők viszont a beszélgetések témájához megfelelően kreáltak diagramokat, átszabva az azokban feltüntetett értékeket.
Körülbelül öt napig voltam képes megőrizni a nyugalmam, majd a bennem tomboló feszültség, mit az addig alkohollal kitöltött feszültség hagyott, s a sok megmondani való el nem mondott érces visszavágás egyként tört elő belőlem. A verbális bántalmazás, mint oly sok intézményben, itt is legitimált volt az ápolókra jutó nagy létszám miatt, de a testi fenyítés már reflektorfényt kapott. Így persze még én lettem felelősségre vonva, s én kaptam megemelt dózisú nyugtatót három napon keresztül, mitől a nyálam is folyt. Az én megjelölt gond esetén értesítendő „gondnokomat” rendelték be, Fabiant. Ki akartak rakni a programból. Az italmegvonástól agresszív és veszélyes lettem a társaimra nézve, hát nem lehetett maradásom.
De mégis itt voltam. Mert beszéltem. Mert vállaltam egy újabb veszteséget, melynek nyilvánosságra hozatala után már nem gondolták, hogy színlelek. Mert az üvegcsontozatú koraszülött kisbabám ott halt meg a karjaimban. Abban törtek el újra és újra a bordái, hogy levegőt vett, hogy fogtam őt, hogy könnyeket hullajtottam gyönyörű kis arcára. Hát megkíméltek, s már nem neveztek hisztérikának a radikális módszerekkel dolgozó német pszichiáter hatására mozgolódó falka tagjai, akik így „segítettek” felszínre hozni a gondjaimat. A manipuláció azonban nálam semmit nem ért, míg józan voltam. Míg gondolkodtam, míg jelen voltam egészséges valómban, senki nem tudhatott semmit a velem történtekről. Senki nem csalhatta ki belőlem, hogy miért engedtem, hogy vadidegenek töröljék belém véleménytől mocskos cipőjük talpát.
Tekintetem megvillant Corinne mosolytól derűs arcán, pont abban a pillanatban, hogy fogammal betéptem körmömet egy újabb ponton: Te hogy akarod csinálni, kedves?

Bizonytalan voltam. Elveszett a döntésben, mert Corinne nem garantálhatta, hogy Jean-Baptiste nem jelenik meg az eseményen, s nem futok bele maszkos lényébe.
– Tudod, hogy szeretem a sültgesztenyét… ez így nem ér, megvezetsz – jegyeztem meg némi szórakozott szemrehányással hangomban felé somolyogva, s miatta kész voltam kiejteni megtépázott körmömet fogaim harapása közül.
Végül is a fiatal nőnek csak sikerült kirángatnia melankolikus állapotomból. Amint megemlítette az őszi időszak jellegzetes finomságát, már orromban éreztem aromáját az elkészült éteknek. Mióta nem fogyasztottam alkoholt, sokkal erőteljesebb, élénkebb íze volt az ételeknek nyelvemen, s most a sült gesztenye gondolatától még a nyál is összefolyt a számban. S az íz, az illatok vágyódóvá tettek. Hiányzott a társaság, hiányoztak a közösségi események, hiányzott mindaz, amitől élőnek éreztem magam az elmúlt huszonhat életévem alatt.
Mennem kellett.
– Bízok benned, hidd el. Itt ebben a nyamvadt épületben benned bízok egyedül. És tudom, hogy a javamat akarod, a jókedvemet, mint régen. A mosolyod… olyan szép volt a közös nyár. Arra emlékeztet. A nevetésed… – lehunyt szemeim mögött realizálódott múltunk, ahogy a homokos parton rohantunk sikítva. – És a téli szünet, mikor a szüleink nélkül síelni mentünk, a havas éjszakák, a fogadások és fogadalmak. Ott is így mosolyogtál. Csak úgy… gyerekesen egyszerűen. Én is ezt akarom. Mosolyogtass meg… hogy olyan legyen, mint régen.
Mély, gondterhelt sóhaj hagyta el cserepes ajkaimat, amint beleegyeztem az esti kimenőbe. Korábbi énem jelleméhez képest, most szükséges volt a noszogatás és a biztatás, a jónak feltárása a külvilágban.
S ugyan a meglepetés még feszélyezett, s konkrét kérdése, melyre egzakt választ adva azonnal belebonyolódtunk volna legnagyobb problémám kivesézésébe még ott lebegett Damoklész kardjaként felettem, de minden erőmet összegyűjtve remegős lábaimra nyomtam magam, hogy néhány instabil lépés után feltárjam a szekrény ajtaját, s az övéhez hasonlóan időálló és alkalomhoz illő ruhát keressek magamnak. Idebent senkit nem érdekelt, ha nem volt rajtam melltartó a top alatt, és ha a kinyúlt pólóim és ingeim a térdemet súrolták.
– Nincs egy árva kacatom sem, amit felvehetnék.
A két ajtószárnyba kapaszkodva hintáztam előre és hátra, miközben kiejtettem a női kliséig. Megmosolyogtam saját kijelentésemet, de jelenleg volt benne igazság. Minden ruhámat átnézték, és sem a gombbal rendelkező farmernadrágok, sem a merevítős melltartók, sem a nadrágövek, de még a zipzáras csizmák sem maradhattak meg velem egy térben. Tudván, hogy magányomban akár szuicid módon is eljárhatok rosszabb pillanatomban, mindent elkoboztak tőlem.
– Be kellene ugranunk néhány holmiért hozzám, vagy hozzád… vagy egy teljesen semleges ruhaboltba, hogy utána felvállaljam magam nyilvánosan is. Vagy húzzunk egy szatyrot a fejemre, vagy… lopjuk vissza a nővérek szobájából a ruháimat. Ezt nem tudnád véletlen elintézni? – tekintetem reménytől csillant fel. – Vagy…
Vagy talán már el is intézte? Mert előttem jártak gondolatai? Engem túlságosan is leszedált az a rengeteg gyógyszer, amit napi háromszor nyomtak belém emelt adagokban orálisan vagy éppen intravénásan.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
24
Reagok száma :
15
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Corinne x Luna - Family reunion Pént. 16 Nov. 2018, 17:43

◊ Corinne and Luna
Family trip with fresh restart◊ ◊ ◊




+16-os tartalom


Nagyon hittem abban az elméletben, hogy mindenki gyógyítható, és mindenkihez megvan a kulcs, sőt a megoldás arra, hogy segíthessünk rajta. Meg voltam döbbenve, amikor először találkoztam Luna személyes anyagával. Több minden derült ki abból, mintha megnéztem volna a közösségi portálon fent tartott profilját, vagy megkérdeztem volna az édesapját arról, hogy mi van mostanában a lányával. Megannyi adat szolgálta a felállított diagnózist. Ha laikusként nyúltam volna a kartotékhoz, akkor biztosan tüzetesebben vizsgáltam volna át, teóriákat alkottam volna, de a személyes érintettség előnyeként nem igyekeztem beleásni magam a mások által kikiáltott véghez. Nem akartam elhinni, hogy félelmében maga alá vizelt, hogy az alkoholtól agresszívvá változott, a személyzet tagjait sértegette. Nem vallott rá, de mint tudjuk, sok emberről nem is bírjuk elképzelni, hogy van egy sötét oldala. Nekem a rokonom volt, láttam a fiatalsága delelőjén, mikor még nem átkozták mindennapjait a viharfelhők, amikor önfeledten merültünk bele mindketten abba a világképbe, mely kicsit torz volt, kicsit eltúlzott, de a miénk is.

2006 nyara
Luna szülei elmentek otthonról, még mielőtt beleástuk volna magunkat a tiltott dolgokba, úgy döntöttünk, hogy teszünk még egy utolsó kört, és szemmel vételezzük a házat. Az alsó szinten nem motoszkált senki, így visszahúzódtunk a tágas szobájába, és a dupla férőhelyes alvóhelyen szétterülve tettük közénk a laptopját. Az idei év legnagyobb kérdése a szüzesség volt, melyet minden kortársunk más szemszögből közelített meg. Ott volt Caroline esete, aki felettem járt eggyel, és már három pasit is elfogyasztott. Azt mondta, hogy az első nem volt kellemes, de nemcsak a szex-el tudunk hatni a másik nemre. Most komolyan? A saját fanszőrzetemet nem mertem megnézni, akkor hogyan akadtam volna össze egy húsvér pénisszel, amit az ajkaimmal kellett volna izgatni? Borzalmasan éreztem magam, és muszáj volt, hogy valakivel együtt essek ezen át, vagy vegyünk némi leckét, aki hasonló cipőben járt, mint én.
- Keress rá Cindy leckéire….a csatornádon. – már nem egyszer jártunk erre a youtube-on belül, de ma kivételesen az orális szexre feküdtünk rá. A képernyőre mutogattam, az idősebb révén, aki a nagyobb, és a hatalmasabb is. Luna beütötte a megfelelő keresőpanelba a nevet, és rákattintottunk a kis lencsére. A találatok száma meglepően sokra ugrott volna, de nekünk a harmadik kellett.
- Félsz? – kérdeztem tőle nagylányosan, pedig én is éppen annyira be voltam tojva, mint ő.
- Indítsd el. – vágtam rá, és az alkaromra támaszkodva vártam, hogy betöltsön a videó. A pornóoldalakat kihagytuk, mármint a Szenvedélyes tanár bácsi után úgy gondoltuk, hogy sosem fogjuk elsajátítani az ismereteket, ha ez így folytatódik, mert túl profi volt a „diáklány”.
- Köszöntök mindenkit az oldalamon. Ma megmutatom nektek, hogy mit érdemes tudni a szánk általi ajándékozásról. Először is, sose érezzük, hogy ez kényszer… - még a légvételeink számát sem lehetett hallani, amikor elindult a megannyi szabály felfedezése.
- Ne fogazzunk? – esett le az állam, de intettem Lunának, hogy sűrűn jegyzeteljen, aztán ott volt a heréknek a simogatása, és a hímvessző ritmikus rásegítése kézzel.
- Fúúj…ez komoly? – kaptam a szemem elé a karomat, de mindketten egyszerre fordultunk el, amikor a szavak tettekre fordultak át.


Elmosolyodom az emlékre, mikor betérek Lunának a puritán szobájába. A félelem, és a nyugtalanság a napjai velejárója, nem óhajtottam még jobban felizgatni, és bíztam benne, hogy az a lány, akivel annak idején annyit nevettem, még ott él benne mélyen. A körömrágás elterelés, én tudom, hogy mennyire kimerült mind fizikailag, és mind lelkileg is, mióta nem nyúlt alkoholhoz. Nekem is voltak rosszabb időszakaim, a kisfiam halála után ismételten megpróbálkoztam a fűvel is. Felhozakodom az ötlettel, hogy kimenjünk a lámpások éjszakájára, de nem aratok vele sikert, magába zárkózik, és mentségeket keres, hogy miért ne mehessen ki. Nyugodtan foglalok helyet mellette, a tisztes távolságot tartva, hogy megőrizhesse az irányítás látszatát, aztán továbbfűzöm a témát, és szóba hozom az egyik kedvenc nasiját is.
- Én is nagyon szeretem, nem véletlen, hogy felhoztam.  – a tekintete hol rám vetődik, hol a körömágyát veszi szemügyre, de türelmesen várom, hogy kibontakozzon a fejében a döntés, hogy menni akar-e, vagy sem.
- Tudod, hogy itt leszek, és nem engedem el a kezedet. – helyeselek, és nekem is felrémlik a lelki szemeim előtt a közös nyár, a téli szünet.
- Az volt ám az igazi nyár….mennyit lógtunk a tengerparton, és lestük a félmeztelen srácokat, aztán azok a tanulságos videók. – cinkostársként ívelődnek ajkaim mentén felfelé az emlékek pozitív levetülései. Egy kicsit lejjebb ereszkedem az ágyon, és őt nézem. Némi hezitálás után emelkedik fel, és lép egyet. Bátortalan, a félelem emészti…bárcsak tudnám, hogy mi zajlódik a háttérben! Én várok, amíg készen nem fog állni, hogy elmondja nekem. A szekrényhez sétál, és jönnek az ismerős körök.
- Ó, ezen segíthetünk. – kiegyenesedem ültömben, és az ölembe fektetem a két karomat. Az előbbi tartástól már kezdett elzsibbadni.
- Beugrunk hozzám. Annyi göncöm van, hogy neked is jut, és a méretünk talán még mindig egyezik. A ruháidat sajnos nem tudtam visszaszerezni, de a meglepetésem kárpótolni fog. Vedd fel azt a fehér pólót, meg azt a sima nadrágot, és nálam átöltözünk. Nem lenne jobb már elhagyni ezt a fullasztó terepet? – felállok én is, hogy közelebb menjek hozzá, és megfogjam a szekrényajtó másik párját.
- Scott úgysincs otthon, szerintem megint az új haverjaival lóg. – újságolom el az otthoni híreket.
- A kocsim a parkolóban van. Nem is meséltem neked, hogy összetörtem a szomszéd jaguárját? – érdeklődöm, mert valóban lyukas a memóriám, és az is lehet, hogy ez kimaradt a képletből.


szószám: 873 Üzenet:   hearts   

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
47
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Corinne x Luna - Family reunion Szomb. 17 Nov. 2018, 14:09


❝family reunion❞

Corinne and Luna
Elméláztam az ajtó előtt állva, s tekintetem azonnal ködfátyolossá lett a konkrét cél nélküli révedésben. A foghíjasan belógatott, elnagyolt méretű néhány ruhadarab közein a fenyőlap sejlett fel. Tudatom másodpercek alatt ráhangolódott a tétovázásomban hintáztatott szekrényajtó zsanérjának kérlelhetetlenül idegtépő nyöszörgésére, s máris elveszítettem kapcsolatomat a jelen aktuálisan feszítő pillanatával.
Mostanában csak ennyire volt szükségem hozzá az ingerszegény környezetben, hogy dekoncentráltan elfelejtsem nevem, jellemem, lényem, s átadjam magam a végtelen nyugalomnak és űri csendnek.

A szekrény másik szárnyán lógó Corinne-nak sikerült magára vonnia a figyelmemet, s kiszakítania az általában agóniáig süllyedő gondolatmenetből. Tudatomban grasszáló lépteim azonban félmosolya láttán eltévelyedtek, a járt utat járatlanra cserélték talpuk alatt. Nem tudtam nem elmosolyodni, amint eszembe jutott, hogy kurta tizenkét évvel ezelőtt mennyire szívesen ültünk a gardróbom mélyén. Általában nappal a vaksötétbe suttogtunk izgalmas dolgokat, miután a házban fellelhető párnákkal elbarikádoztuk magunktól a felnőtteket, vagy éppen reverz változatban magunkat, fejlődésre érett valónkat óvtuk meg tőlük. Éjszaka persze más vágyunk sem volt, mint fényt csiholni lehetetlen helyeken, s romantikus regények vágyfűtötte sorait olvasni fel hangosan, közösen sóhajtani és beleremegni édesen éles fantáziánk villódzó képeibe. Történeteket mondtunk. Ostobákat, gyerekeseket, de a testünket libabőr csipkézte ki. Saját kezünktől. A másikétól. Ismeretlen, furcsa, sőt, undorító ízt hagyott hátra az elvetemült felfedezés, amint előre törve próbáltuk megérteni a felnőtteket, kiknek totális éterét kitöltötte a testiség.
Corinne előtt egy időben nem voltak titkaim.
Most viszont, ahogy nézett, torkomra forrt a szó, s még jókedvemet is elharaptam. Könnyebb lett volna, ha van tizenkét óránk, egy sötét gardróbunk, amit fecsegésünk sóhajai bemelegítenek és otthonossá tesznek? Talán ebben rejtőzött helyzetem nyitja?

– Dehogynem jobb lenne – szorítottam rá ujjaimmal a falapra, miközben megkönnyebbülten sóhajtottam fel vallomásomat. – Az lett volna a legjobb, ha soha nem is kell ide bejönnöm.
Nem volt más választásom, valójában a pólókon és leggingseken kívül nem sok mindenhez nyúlhattam, így kivettem a fiatal nő által figyelemmel kitüntetett darabokat, hogy ott helyben át is öltözzek. Nem az jelentett problémát a sietségben, hogy nem tudtam eldönteni, mint forduljak, hogy ne lássa meztelenségemet, hiszen előtte teljesen felesleges lett volna titkolóznom, vagy testemet rejtegetni, hanem a fáradtságtól és az igénybevételtől mellőzött, megmerevedett izmaimon volt szükséges öltözés előtt úrrá lennem. Egészen beleremegtem a macskásan kecsteljes nyújtózkodásba, még halkan doromboló nyögés is felszakadt torkomból. Hiszen itt, ha nem kellett, nem mozogtam. Már pedig nem kérte ezt tőlem a legtöbbször senki, rám hagyták, hogy a sarokban ülök-e, vagy a kandalló előtt fekszek összegubózva a szőnyegen.
– Tizenkét éve még egyezett a méretünk, Cory… – nem akartam semmi jónak elrontója lenni, de mégiscsak volt köztünk fél fejnyi magasságbeli különbség az én javamra, meg aztán jó néhány kilónyi mínusz ugyancsak az én számlámon. Corinne alakja kifogásolhatatlan volt, attraktív látványt nyújtott formás csípője, kerekded dekoltázsa. Mindig is irigyeltem őt, amiért két kosárral nagyobb melltartót hordott, mint én, ráadásul rajta álltak valahogy a nadrágok, míg én még az elvileg rám szabottban is elvesztem. De a sárga irigység közben sem láttam meg a lényemet megállás nélkül önképzavarba hajszoló kórnak tünetegyüttesét, s sosem engedtem konok felfogásomból. A negatív ítélet minden tükörbeli felvillanásomkor jelen volt tudatomban, ahogy elégedetlenül néztem magamra. Az elmúlt időszakban kétségbeesetten kapaszkodtam bele az anorexiának felém nyújtózó kisujjába, hogy végtagját vállból kitépjem. Nem akartam vonzó lenni, nem akartam jól mutatni a ruháimban, nem akartam senkinek sem tetszeni. Senkinek. Főleg nem az apámnak. Így megvontam magamtól az ételt, s az egészségemet veszélyeztető praktikákkal próbálkoztam. A gyógyulás távoli, illékony lehetőség volt csupán meggyötört emésztésemnek. Itt senki nem ellenőrizte, hogy mennyit hagytam a tányéron, mennyit húztam le a lefolyón. Ha pedig kellő odafigyeléssel összetúrtam az ételadagot, senkinek nem tűnt fel, hogy ajkamat íz nem érintette.
Mindegy volt.
Itt nem tudtam megnyílni, s mivel Corinne nem tarolt le eddig sem aggodalmas kérdéseivel, tudtam, hogy most sem válik beszédessé a látványtól, s most sem hoz azzal kellemetlen helyzetbe, hogy elvárással tekint majd rám.
Dönthettem, hogy mit akarok szóvá tenni és mit nem.
Pont ilyen dialóg-terelő okból simítottam végig az alsóneműm pereménél éktelenkedő vonalon, mit az egykori császármetszés okozott. Még mindig jól látszott, s nem is húztam rá néhány másodperc erejéig a textilt. Még nem volt alkalmam mesélni neki. Mesélni Rosie-ról.
– Scott? Ki az a Scott? – megütközve az ismeretlen néven, összevontam szemöldökeimet, s egyhamar befejeztem az öltözést. Zavarodottan kapkodtam tekintetem. Újra. Mint akit csapdába csaltak, úgy fordultam meg a tengelyem körül, hogy rápillantsak a nőre vallatóan. Rosszul érintettek a meglepetések. Hát még az olyan meglepetés személyek, akik túl mélyen belém vájhattak érdeklődésből.
De szerencsére ez a Scott nem tartózkodott otthon. Egyelőre. De valamikor meg kellett ismernem, ha már az ő házában lakott. Új pasira tett volna szert? Pedig a férfiak csak nyomorba döntik az embert, ha azokat a combod közé engeded.
– Sok mindent nem meséltünk egymásnak. A jaguárt, ezt a Scottot… és én is adós vagyok neked. De néhány dolog nem telefontéma. Én a saját kocsimat törtem totálkárosra, azóta Blaise ugyan visszaszerezte a bevont jogosítványomat, de nem adta vissza, és új kocsit sem kaptam. Megalázóan taxiznom kell. Mindenhova. Meg aztán… szorultam gyerekrablásért a kapitányságon, meg aztán még… nagyon régen találkoztunk…
Amint elöntöttek az elmúlt évek történései, rá kellett ébrednem, hogy mennyi időt hagytunk ki egymás életéből.
Miután már rajtam volt a kabát, s a vékony vászoncipőt felhúzását követően felegyenesedve már nem szédültem, én magam indítványoztam az indulást. Határozottan ki is tártam magunk előtt az ajtót, hogy elhagyjuk a helyiséget.
Szimbolikus határvonalat kifelé menet már csak a kovácsoltvas kapu jelentett, melynek rácsain kedvtelve simítottam végig ujjbegyeimmel. Eddig ez választott el, és óvott meg a külvilágban valahol leledző apámtól. Ahogy feltételeztem, hogy ott rejtőzik a szomszéd sarki telefonfülke sötétítette üvege mögött, megugrott a pulzusom, s gyomrom is elszorult, s ismét kétkedve pillantottam rá Corienne-ra. Lábaim földbe gyökereztek, amint egy aktatáskás férfi várt a buszmegállóban, s háttal állva nekem, sziluettje meghasonlott Jean-Baptiste-éhoz. Itt volt – kapott el a páni félelem, s rászorítottam Corinne csuklójára. Nem mehettem így ki innen.
– Állj meg. Állj meg, Corinne!
Már másodpercek óta toporogtunk, én mégis hangosan rivalltam rá a nőre.
– Mondd, hogy az ott nem Jean-Baptiste.
Az esti félhomályban már egyáltalán nem volt egyszerű beazonosítani az éppen cigarettára gyújtó férfinek kilétét, de ha valakit nem vezettek meg hallucinációi és tévképzetei, tisztán megmondhatta, hogy az ismeretlennek semmi köze nem volt az apámhoz. Én mégis őt láttam.
– Várjuk meg, amíg elmegy… amíg elmegy a busszal. Biztos mindjárt jön egy... jönnie kell.
Kiszáradt ajkaimon halkan vergődtek át a szavak, s úgy suttogtam, mintha tilosban járnánk.
– Addig ne mozduljunk… talán akkor nem vesz észre.
Tenyerem közé fogott törékeny csuklója csatakos lett félelmem verejtékétől.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
24
Reagok száma :
15
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
rehabilitációs mentor
Play by :
Jenna Coleman

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Corinne x Luna - Family reunion Szomb. 17 Nov. 2018, 16:26

◊ Corinne and Luna
Family trip with fresh restart◊ ◊ ◊


Állunk egymás mellett, mint két régi ismerős, mikor egykoron a legjobb barátnők voltunk. Elválaszthatatlanok. Azon a nyáron döbbentem rá, hogy mennyire nem vagyok egyedül a problémáimmal, és örültem annak, hogy végre megértette valaki, hogy mennyire rossz egyedül lenni. Nem kaptam testvért, a szüleim nem is akartak több gyermeket, ezt már az elején kijelentették, csak engem ringattak abba az álomba, ha elég szépen kérem, ha elég gyakran fohászkodom Istenhez, akkor megkaphatom az áhított öcsikét, vagy hugit, de addig biztos nem. Az első két évem úgy ment el az elemiből, hogy minden egyes iskolai napon túlhajszoltam magam, a különórákon is jeleskedtem, hogy végre elismerjék, hogy jó vagyok, és megérdemlem a jutalmamat. Testvérre szomjaztam. Nem volt kivel megosztanom a bajaimat, nem játszhattam senkivel, nem kérkedhettem az új ruháimmal. Üres életem volt, amíg el nem vittek Lunáékhoz. Eleinte gyűlöltem ott lenni, anyáék általában azzal magyarázták, hogy sok dolguk van, de az igazság az, hogy nem számítottam nekik annyira, mint a karrierjük. Apának akkora már megvolt a praxisa, többen ismerték a városban, mint a polgármestert…anya pedig a világon mindenhol közismert volt. Milyen érzés ennyire a középpontban lenni? Szörnyű, és elizolált. Normális gyerek akartam lenni, normális gondokkal. Luna mellett ez könnyebben ment, mert ahogyan megismertük egymást, arra is rájöttünk, hogy az ellenségeskedésen kívül a közös összefogásban is lehet örömforrás. Elmosolyodom rajta, még most is szép. Lefogyott, már akkoriban is egy gizda, atléta génekkel megáldott nőszemély volt, csak nem vette észre. A fiúk is oda voltak érte, csak nem figyelt rájuk eléggé. Oldalra döntöm a fejem, megfogom neki az ajtót is, hogy jobban szemügyre vehesse az egyszerű öltözékeit. Nem mondom, hogy nem éled fel bennem a sajnálat, hogy elvették tőle a kintről hozott ruháit, de meg kellett értenie, hogy a javulásnak szüksége van egy állandó rendszerre, és a legfontosabb, hogy ne tehessen kárt magában.
- Akkor látod…csak pár ruha választ el attól, hogy kimenjünk. – biztatom, és úgy állok ott, mint egy védőőrizet, pedig csak a javát szeretném. A fülem mellett elengedném a következő mondatát, de megakad a hangja, és annak az értelme is. – Bárcsak ennyire bátor lettem volna annak idején, mint te, hogy önként vonuljak be, de…hagyjuk is. – harapom el a mondat végét, és elzárom a mélyről feltörő sötétséget, melynek a kulcsát még évekkel ezelőtt dobtam el. Nem kíváncsi senki sem arra a Corira, aki egykor voltam. Egy sérült, és elveszett nő, aki nem látott ki a gyászból, és a világot okolta amiatt, hogy nem volt képes egy egészséges gyermeknek életet adni. Annyira hideg lehet a földben. Nem is kellene bele gondolnom abba, hogy a kis teste…ugyan már, hiszen csontok, vagy már csak hamu, ami a fiamból maradt. Elkomorodok, és visszatérek a jelenbe, ahol még tehetek valamit, hasznos tagjává avanzsálhatok a társadalomnak. Az ujjaim eközben a szekrényen dobolgatnak, megadom az egyszerű megoldást is a barna hajú unokahúgomnak, hogy végre magára öltse a nadrágot, és a felsőt is. Az este további részében csak az a fix, hogy elmegyünk hozzám, ha nem ellenkezik, és ott tényleg adok neki egy másik felszerelést. A kijelentésemet nem is gondolom végig, amikor megakad az vetkőzés közepette.
- Tizenkét év…igen, bocsánat. Mindenképpen találunk rád valamit, ne aggódj. – bátorítom, ez még nem fogja elvenni a kedvemet, hogy neki is legyen egy felejthetetlen estéje. Komolyan, ezen buknánk el? A divat nem állhat az utunkba, ahogyan az sem, hogy vegyek akár egy-két nadrágot, és felsőt neki, amit odakint is hordhat, ha eljön az ideje. Még van néhány napja idebent, tudom, hogy nehezen megy a probléma felismerés, de azzal nem fognak célt érni, ha minden ingertől eltiltják, és csak gyógyszerekkel tömködik. Nem pulyka, hanem egy érző nő, akinek gondjai adódtak az életben, de ettől még nem kívülálló, vagy hasonló. Feléled bennem a védelem, átérzem a helyzetét, talán jobban is, mint kellene. Noah-nak még nem meséltem róla, mert félek, hogy lebeszélne a kezelésről. Túlságosan tudok kötődni, és empatikussá válni a betegeimmel szemben, de az istenért Luna az unokahúgom! A pillantásom a lapos hasára kúszik, aztán a tekintetem követi a mozdulatsort az alsónemű anyagán. Egy vágás. Nagyot nyelek a látványra, de nem hozom szóba. Terhes volt? Mármint hányszor, és szült is? Csacsogásba merülök, elmondom neki, hogy hozzánk nyugodtan mehetünk, de Scott-on fennakad, és ideje, hogy beavassam egy-két részletbe.
- Scott a fiam. A gyámja lettem, amíg be nem tölti a tizennyolcat. Én hoztam ki, és foglalkoztam vele még Nizzában a fiatalok börtöne után. Drogok, és egyéb finomságok függője volt. Járt neki a második esély, és én megadhattam. Bocsi, hogy nem beszéltem róla, de ez nem telefon téma. A szüleim sem igazán támogattak benne. – vonom meg a vállamat, mert ezt magamért tettem, és ő érte is. Nem érdekelt senki, mert én akartam.
- Igazad van, sok minden maradt ki. – egyetértek vele, elég hosszú ideig nem is találkoztunk. Mi lett volna, ha ez nem történik meg, akkor sosem látjuk a másikat az életben? Ez már sosem derül ki, de örülni kell a jelennek. Blaise és az ő kapcsolata is érdekelne, de ráérünk vele. A vászonkabát felöltése után a sajátomért megyek, és örömmel tölt el, hogy elhagyhatjuk a terepet. A kovácsoltvas kapukon kívül már hűvösebb az idő, fel is húzom a cipzárt. A kocsim nincs messze, de ahhoz még el kell haladunk a buszmegálló előtt is, de valamiért megáll, és úgy néz előre, mint aki szellemet látott.
- Minden rendben? – értetlenül vonom fel az egyik szépen ívelt szemöldökömet, de a csuklómra szorít, és automatikusan érintem meg őt cserébe.
- Láttál valamit? – tudakolom meg, de csak egy férfi áll a buszmegállóban, az égvilágon senki sincs az utcán.
- Az apád? – esik le az állam, és jobban szemügyre veszem az idegent, de még az esély sincs meg rá, hogy ő legyen az.
- Hát nem tudom, hogy mikor jön a busz, de ő nem az Luna. Az apád Nizzában van ezen a héten a szüleimnél. Ők maguk írták meg egy e-mailben. Ismered azt a férfit? – gyanúsan méregetem immár én is, aztán kitalálok valamit.
- Menjünk a másik ösvényen a parkolóhoz? Nincs messze az autóm. – pillantok türelmesen a barna szembogarakba. Miért éppen az apját említette? Ez olyan fura. Valami nem stimmel.




szószám: 995 Üzenet:   hearts   

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Corinne x Luna - Family reunion
Vissza az elejére Go down
 
Corinne x Luna - Family reunion
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Ville-Marie-
Ugrás: