welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Claire & Zoe
avatar
Középiskolás
Kor :
16
Hozzászólások száma :
14
Reagok száma :
7
Foglalkozás :
tanuló
Play by :
Katherine Langford

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Claire & Zoe Hétf. 22 Okt. 2018, 22:10
Valahol Montréal belvárosában, késő délután...
Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
16
Hozzászólások száma :
14
Reagok száma :
7
Foglalkozás :
tanuló
Play by :
Katherine Langford

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Kedd 23 Okt. 2018, 14:26

Claire & Zoe
Fél órával a kihirdetett időpont előtt már ott állok az ajtó előtt. Tisztában vagyok vele, hogy túl korán érkeztem, de rá kellett számolnom ezt a plusz fél órát arra, ha menet közben elfogna a pánik, vagy épp úgy döntenék, hagyom inkább az egészet a fenébe. Számtalan gondolat átfutott a fejemen idefelé jövet, és magamat leptem meg talán a legjobban azzal, hogy nem teketóriáztam sokat. Kitűztem magam elé a célt és idejöttem. Átszakítani a célvonalat persze már közel sem ilyen egyszerrű, és ahogy a pulcsim ujjával játszadozva álldogálok az ajtó előtt, eszembe jut, hogy talán őrültség ez az egész.
Egyrészt nem hiszem, hogy képes lennék teljesen idegenek előtt beszélni magamról, a problémámról, vagy úgy egyáltalán bármiről. Ha még a legjobb barátnőm sem tudott megnyitni, akkor biztosan nem ez a közeg fog... Másrészt pedig furcsán érzem magam a gondolattól, hogy Claire is itt lesz, és úgy kell végigülnöm az estét, mintha nem tudnám, ki ő. Vajon tud arról, hogy van egy húga? Vajon próbált megkeresni? Hiába égettek ezek a kérdések, eldöntöttem, hogy egy darabig még nem fogom feltenni őket. Meg akarom őrizni a titkaimat.
Elszánom magam és lenyomom a kilincset, belépek a fűtött, barátságosan megvilágított, tágas terembe. Az átrendezett asztalok és székek sokasága arra enged következtetni, hogy valaki már van itt, de hiába nézelődöm, egyelőre még nem látok senkit. Megigazítom a sapkát a fejemen, és bátortalan léptekkel beljebb haladok. Hol a falakon sorakozó képeket és posztereket, hol az ijesztően üresnek látszó székeket figyelem, hol pedig a rejtett zugokat és ajtókat, azt várva, mikor bukkan fel bárki, akitől megkérdezhetem, jó helyen járok-e.
Az egyik asztalon szórólapok sorakoznak, ahogy elhaladok mellettük, a szemem sarkából kiszúrom a plakátot, amit összegyűrve és meg-megtépve a farzsebemben is őrizgetek. Legalább a helyszín stimmel, ezek szerint... Megkerülöm az asztalt és az egyik szimpatikusnak tűnő szék mögé húzódom, két kézzel kapaszkodom bele a támlába, enyhén rátámaszkodva, és onnan nézelődöm tovább. Noha nincs még itt senki, akivel meg kéne küzdenem a helyemért, úgy szorongatom szerencsétlen fadarabot a kezem alatt, mintha vért ontani is kész lennék érte. Egy ideje már nem igazán érzem biztonságban magam sehol, a komfortzónám erősen megingott, hiszen jelenleg a saját bőrömben sem túl jó lenni, így aztán az élet minden apró területén igyekszem magam meghozni a döntéseket, akkor is, ha csak arról van szó, hova üljek le. Számomra ez most jelenleg élet-halál kérdés, ha már a terhességet nem befolyásolhatom.
Az idegességtől hányingerem támad, ösztönösen a hasamra csúsztatom a tenyerem. A reggeli rosszullétek teljesen kicsinálnak, és még nem jöttem rá, hogyan kezeljem a testem jelzéseit. Hoztam egy szelet müzlit, de van, hogy csak erősödik a hányinger, ha eszek; néha viszont pont ez kell a gyomromnak, hogy lecsillapodjon. Olyan, mintha a saját testem űzne gúnyt belőlem, és a legrosszabb, hogy senki sincs, akihez tanácsért fordulhatnék; leszámítva az internet arctalan felhasználóit. Belőlük több ezer is van...
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
21
Hozzászólások száma :
42
Reagok száma :
30
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ eladó egy pékségben
Play by :
♡ taylor hill

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Szer. 24 Okt. 2018, 11:50
to Zoe

Ha valaki azt mondta volna nekem három évvel ezelőtt, hogy az apámhoz hasonlóan én is a közösségi központban fogok kikötni, ahol csoportüléseket vezetek, szemrebbenés nélkül nevettem volna ki. Sosem voltam az a fajta, aki istennél kereste volna a megnyugvást, hiába neveltek vallásosan. Hiába állt prédikációból a vasárnap. Míg a többi gyerek az utcán randalírozott, én segítettem anyának a virágokkal, az énekekkel, gondosan figyeltünk mi kettecskén mindenre, hogy apának ezekre már ne legyen gondja. Aztán tizenhét évesen jobb híján mégis ide menekültem. Vigaszt kerestem, vagy reményt, talán mindkettőt, vagy az egyik jelentette a másikat is. A rehab után megváltozik az ember, én is megváltoztam. Mindenem odalett, nem voltam önmagam, nem volt kapaszkodóm, hogy visszataláljak a régi énemhez. Aztán egy idő után már nem is akartam megkockáztatni, hogy meglelem magam és visszaesek. Kezdtem egy új életet, egy olyat akartam teremteni, amiben a fiamnak helye van és jó sora lehet velem. Képes voltam mindent ennek alárendelni, anyai ösztönöm vezérelt ebben, hisz vissza akarom kapni. Nem érdekel, hogy mi az ára. Hajlandó voltam cserébe még foglalkozásokat is tartani. De amilyen nehezemre esett korábban a többi ember problémájával foglalkozni, olyan könnyű szívvel jövök most hozzájuk. Ezek az emberek jók, mindegyik az, egytől-egyig. Némelyik még csak nem is vallásos és első alkalommal fél, hogy meg akarom téríteni. Na ne már, majd pont én?!
Hamar rájöttem, hogy nem szakemberre van szükségük, hanem egy közösségre, aki meghallgatja őket, támaszra, vigasztra, reményre. Néhányan rájönnek, hogy a gond nem is annyira az életükben keresendő, csak a hozzáállásukban. Néhányan eltűnnek, jönnek helyettük újak.. Néha csak ketten vagyunk, olykor tizenketten... Képlékeny az egész, sosem tudom mire számíthatok, így általában fel vagyok készülve a könnyekre és a közös nevetésre is. Néha nekik is csak ennyi kell. Hogy ne rohanjon el mellettük a világ, hogy egy órára vagy másfélre ne bújjanak álarc mögé.
Apám - mint minden alkalommal, mióta Pierre hirtelen felbukkant - most is segédkezik nekem a terem rendezésében, és némi harapnivalót is hoz, amit gondosan kikészítek az apró, kézzel font kosárkákba, amik már jelképévé váltak az efféle találkozóknak. Nem gondolnám, hogy néhány szék odébb tologatásához különösebb segítségre lenne szükségem, így ma is csak nyugtázom, hogy apám ellenőrizni akart. Pedig már-már kínosan ügyelek minden mozdulatomra, Tonyval pedig gondosan tervezgetjük az esküvőt, nem kellene, hogy egyáltalán gyanakodjon bármire is. Még mindig őt hibáztatja a történtekért, pedig ha tudná, hogy voltaképp neki köszönheti, hogy nem sikerült odaugranom az utolsó metró elé, sem túladagolnom a drogot, nagyon picire zsugorodna előtte a vállát nyomó sok felesleges vád miatt. Köszönettel tartozna neki, hálával. Nem megvetéssel és tiltással.
- Igen, kész vagyok.. De ha tudom, hogy jössz, akkor ráértem volna még beugrani Alexért az oviba és nem kéne anyának menni érte.. - dörgölöm az orra alá, hogy feltűnt a hirtelen pálfordulása. Rég nem vagyok annyira naív, hogy elkerülje a figyelmemet mikor tartanak szemmel.
- Csak beugrottam segíteni.. - kezdődik a kötelező levezető kör, mielőtt még indulna, én viszont csak a szemeimet forgatom meg abban a pillanatban, amint hátat fordít nekem.
- Oh, sziaa.. - köszönök apám után én is a fiatal lánynak, akit a terembe lépve pillantok meg. Kicsit sápadtnak, de legfőképp nagyon fiatalnak tűnik, talán egy kicsit meg van rémülve a helyzettől, így csak intek a tiszteletes felé, aki veszi a lapot és hasonlóképpen búcsút int. - Kicsit korán érkeztél, de nem gond. Van elég harapnivaló.. - intek az asztal felé, hátha egy kis önbizalmat is sikerül rátukmálnom, mielőtt a többiek megérkeznek. Az újoncok nem szeretik a tömeget, bár kérdéses, hogy hányan érkeznek a mai találkozóra.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
16
Hozzászólások száma :
14
Reagok száma :
7
Foglalkozás :
tanuló
Play by :
Katherine Langford

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Csüt. 25 Okt. 2018, 22:58

Claire & Zoe
Az üres széksorokat figyelve eszembe jut, hogy néha pont ilyen üresnek érzem magam én is belülről. Egyik percben még a falat kaparnám a fájdalomtól, és meggyőződésem, hogy sosem fognak elapadni a könnyeim, a következőben pedig megbénít valami különös érzéketlenség, és megszűnik minden kín, nem marad a helyén semmi, csak zsibbadt üresség. Nem tudom, melyik a rosszabb. Senki sem szereti a fájdalmat, de az legalább emlékeztet minket rá, hogy emberek vagyunk és megvan még a szívünk; ezzel szemben az érzéketlenség ijesztő, olyan, mintha egy részem elrohadna legbelül, amit már nem lehet visszacsinálni...
Gondolataimból léptek zaja ránt ki, egyből elengedem az addig makacsul szorongatott széket és a hangok felé pördülök, mint akit rajtakaptak valamin. Azt hittem, készen állok erre a találkozóra, de ahogy megpillantom a lányt, nőt, Claire-t?, meg az ismeretlen férfit, teljesen leblokkolok. Utoljára a felvételimnél fagytam le így, a szóbeli elbeszélgetés alatt. A feltámadó hányinger már sokkal inkább az idegesség, mint a terhességem jele lehet, arra pedig, hogy képtelen vagyok megmukkanni, nem találok magyarázatot. Csak állok ott, kővé dermedve, és hiába veszekszik velem minden egyes gondolatom - köszönj már, te tyúk! -, képtelen vagyok rá. Ez az egész túlságosan ijesztő, nem is kéne itt lennem, és különben meg tényleg anya szemét örökölte?
Egyedül akkor esik le, hogy nincs egyedül, amikor a férfi távozóra fogja. Ösztönösen kihúzom magam, halkan odamotyogva valami köszönést (vagy búcsút?), és a pillantásom egészen addig követi a férfi alakját, míg az ajtóhoz nem ér. Utána visszavándorol a lányra, és hirtelen már nem is érzem biztonságban magam a választott székemnél, így hátrálni kezdek, új után keresve, öntudatlanul is minél messzebb bóklászva tőle. Tudom, hogy hozzám beszélt, tisztán hallottam minden egyes szavát, a válasz mégis olyan nehezen jön... A nasival pedig hiába kínál, még csak felé sem pillantok, háborgó gyomromat már maga a látvány kicsinálná.
- Tudom. Mármint, hogy korán jöttem... - bököm ki végül, és szívem szerint a homlokomra csapnék. Hogy bénulhattam meg ennyire a kommunikációban? Pedig hányszor viccelődtünk azzal, Jane és én, hogy nincs nálunk nagyobb pletykafészek egész Kanadában - most meg alig néhány szót sikerült csak kipréselnem magamból, ráadásul elég udvariatlanul, hiszen még rendes köszönésre sem méltattam.
- Zoe vagyok. - Nem szeretném, ha udvariatlannak tartana, mégsem vagyok képes többet mondani. Minden egyes szóval meg kell küzdenem, és így is túlságosan sebezhetőnek érzem magam, mintha felnyitottam volna az egész mellkasom előtte. Így hát nem is mondok többet, csak állok ott, egy másik szék támlájába kapaszkodva, és úgy fürkészem a vonásait, mintha a sajátjaimat keresném bennük.
Még nem mutatkozott be, az is lehet, hogy nem ő az... Egy belső kis hangocska azonban érthetetlen módon azt súgja, igenis ő Claire. Egyszerűen csak tudom, bármi is mondatja velem.
Ha rajtam múlik, a csend kínosan hosszúra nyúlik. Mint mindig, most is a hajammal babrálok idegességemben, és inkább a cipőm orrát lesem, a székeket, a berendezést... Bármit, csak ne őt kelljen, mert attól félek, ha túl sokáig és túl mereven bámulok rá, minden titkomat kiolvashatja belőlem.
Nem bírok tovább némán, egy helyben álldogálni, úgyhogy hátrébb húzom a széket, megkerülöm és lehuppanok rá. Összefűzöm az ujjaimat az ölemben, és olyan elmélyülten kezdem el tanulmányozni őket, mintha nem létezne jelenleg semmi érdekesebb számomra ezen a világon.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
21
Hozzászólások száma :
42
Reagok száma :
30
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ eladó egy pékségben
Play by :
♡ taylor hill

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Hétf. 29 Okt. 2018, 10:12
to Zoe

Nem olyan rossz dolog, hogy ketten maradunk egy kis időre, a mozdulatai, a testbeszéde, minden arról árulkodik, hogy rettenetesen idegen neki ez az egész helyzet, csak verdes itt, mint egy szárnyaszegett kismadár, aki kiutat keres. Csak remélem, hogy a segítségünkkel meg is leli majd.
- Új vagy... - mérem végig alaposan, de igyekszem mindezt úgy tenni, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe. Nekem sem volt egyszerű becsatlakozni egy csoport életébe, hisz a tagok közül néhányan már ismerik egymást, legalábbis találkoztak már korábban. Nem mindenki tud időt szakítani a heti gyűlésekre, nem is várjuk el a rendszeres részvételt, épp ezért nem tudhatjuk, hogy hány főre számítsunk. Persze olykor akaratlanul is megnyugtat a tudat, hogy kevesebben vagyunk, mert ebből arra következtethetek, hogy a többieknek - jó esetben - már nincs szüksége arra, hogy kibeszélje a problémáit vagy megoldotta őket. Olyan is van azonban, aki csak a közösség miatt jár vissza, neki már javasolva lett néhány alternatív megoldás, de azt hiszem neki az a problémája, hogy nem tud kiszakadni a közösségből. Ördögi kör.
- Örülök, hogy eljöttél, Zoe. Semmi gond, nem kell tartanod senkitől, tőlem főleg nem. Claire vagyok, én fogom vezetni a csoportot.. - mutatkozom be neki egy barátságos mosollyal az arcomon, a fülem mögé tűröm a hajamat, hogy ne zavarjanak az arcomat csikalndozó szálak, aztán én is helyet foglalok. Körültekintően választok széket a jobbján, de nem közvetlenül mellette, hogy ennyivel is oldjam a feszültségét. Az eddigiek alapján azt vettem észre, hogy a jelenlétem, a megértésem és a barátságos hozzáállásom mind hozzájárul ahhoz, hogy végül megnyíljanak az emberek a többiek előtt, de persze mint civil, nem ismerem és nem is szeretném alkalmazni a pszichológiai módszereket. Ezek az emberek nem véletlenül nem mennek szakemberhez és várják a választ helyettük inkább az embertársaiktól. Vannak köztük szegények, félénkek, rejtőzködőek és olyanok is, akik máskülönben ezt az egészet kényszerből csinálnák csak. Az viszont nagy lépés, hogy ha már valaki odaáig eljut, hogy megjelenik egy ilyen alkalmon, hisz önszántából teszi - legjobb esetben.
- Nem fogok prédikációkat olvasni, ha esetleg ettől tartasz.. - próbálok valamiféle kapcsolatot kezdeményezni vele, mikor tudatosul bennem, hogy ő bizony az a fajta lesz, akiből minden szót harapófogóval kell kihúzni, de még az sem mindig jelent sikert. Hogy a saját helyzete, az idegen környezet vagy én okozom-e a zavartságát nem tudom, de csupán egyvalamit tehetek, hogy a falakat leromboljam.
- Az a kedélyes fickó, aki az imént távozott Dumas lelkész, a nevelőapám. Mikor annyi idős lehettem, mint most te, még nem volt a szívügye ez a csoport. Aztán egy kicsit a padlóra küldtem a családot, mikor 15 évesen többször és többféleképpen megpróbáltam megölni magam, végül drogfüggő lettem. - lassan és összeszedetten beszélek. Most nem engedem, hogy az emlék visszarántson a múltba és Pierre befurakodjona gondolataim közé, mint sok más esetben. Szeretném azt hinni, hogy már rég nincs hatalma felettem, holott ez nem így van. Még mindig úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, egy éjszaka leforgása alatt ötször akadályozta meg, hogy valamilyen módon véget vessek az életemnek. Mindegy volt, hogy drog, penge, metró vagy fegyver. A legaljasabb húzása talán az volt, mikor elhitette a tudatlan fejemmel, hogy a szexbe bele lehet halni és nekem mégsem jött össze. - Most talán úgy tűnhet, hogy könnyen beszélek róla, de évek óta minden héten elmondom és kimondom ezt a történetet, vagy legalábbis egy részét. Nekem is idő kellett hozzá. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ne érezd rosszul magad, ha esetleg ma nem megy, ne érezd úgy, hogy mindenképpen beszélned kell. Jó? - próbálok a lelkére beszélni mielőtt még társaságunk akadna és még jobban megriadna attól, hogy mégis mit keres itt. Ők valószínűleg beszélni fognak, talán Zoe is összeszedi majd a bátorságát, hogy megnyíljon, de addig is, szeretném, ha azt érezné, hogy nincs egyedül.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
16
Hozzászólások száma :
14
Reagok száma :
7
Foglalkozás :
tanuló
Play by :
Katherine Langford

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Pént. 02 Nov. 2018, 14:41

Claire & Zoe
Állítása ugyan nem kérdés, mégis helyeslőn bólogatni kezdek. Felesleges lenne tagadnom, hogy teljesen új számomra ez az egész; a csoport, a testvérvadászat, a terhesség, a viszonzatlan szerelem és egyáltalán az, hogy kimozdultam végre otthonról. Egyáltalán a tudat, hogy ilyen ürügyre volt szükségem, hogy kibújjak a házból, elborzaszt, hisz régebben - még ha visszafogottan is - kifejezetten szerettem eljárni szórakozni, kikapcsolódni. Az életem olyan gyorsan és olyan vadul félresiklott, hogy még mindig a károkat próbálom felmérni, pedig már javában meg kellett volna kezdenem az újjáépítést.
A neve hallatán némileg megkönnyebbülök, hiszen legalább az biztossá válik, hogy jó helyen járok. Egészen új szemmel kezdem el tanulmányozni a lányt, az arcát, a mozgását, a hangját és a szavait. Olyan hihetetlennek tűnik, hogy rokonok vagyunk! Néha szeretném azt hinni, hogy ez az egész csak egy félreértés, egy rossz álom. Örömmel kéne, hogy eltöltsön a tudat, hogy van egy eltitkolt nővérem, mégis annyi minden kavarog most bennem, és az öröm sajnos nincs köztük.
Figyelem, hogyan ül le tőlem jobbra, és hálás vagyok, amiért nem akar rögtön belemászni az aurámba. Mégis közelebb van, mint eddig valaha, így hát idegességemben az ujjaimat tördelem és a körmömet birizgálom. Igyekszem azért mosolyogni is közben, még ha csak halványan és erőtlenül is, de legalább próbálkozom megtörni a jeget - gumiceruzával, ha úgy tetszik.
Bár azt ígéri, nem fog prédikációt tartani, ahogy mesélni kezd - hallhatóan jégtörő célzattal -, elszakítom róla a pillantásom és az ölemben heverő kezemre révedek. Most jut csak eszembe, hogy hol is vagyok. A problémáimról kéne beszélnem, az életemről, a gondjaimról, de semmi szükségem rá, hogy kioktassanak; magamtól is tudom, hogy borzasztóan hülyén viselkedtem, és talán pont ez a baj. Ha én megvetem saját magam, hogy várhatnám el, hogy hihetném el, hogy mások nem fognak majd? De azzal sem állhatok elő, amiért valójában jöttem...
A nevelőapa szó említésére felkapom a fejem, érdeklődve sandítok oldalra. Egészen elborzasztanak a hallottak, hiszen Claire annyira... Jónak tűnik. Kiegyensúlyozottnak, sikeresnek, boldognak (ahhoz a tévhithez ragaszkodva, hogy aki gyönyörű, az valószínűleg boldog is), akkor mégis mi vehette rá, hogy véget akarjon vetni az életének? Bármennyire is igyekszem elhatárolódni ettől az embertől, az empátia egyből felébred bennem az irányába, a kedves szavakkal pedig sikeresen rácáfol belső monológomra. A szemem egyből szúrni kezd, de nem akarom megadni magam a könnyeknek, úgyhogy Claire helyett inkább újból a kezemet kezdem bámulni. Értékelem, hogy ennyire kedves egy vadidegennel, és ettől csak még rosszabbul érzem magam, hiszen ha ismerné a történetem, ha tudná, ki vagyok, ez biztosan megváltozna. Talán észre sem veszi azt a néhány apró, helyeslő bólintást, amellyel a kérdésére próbálok felelni.
A kézfejemmel megtörlöm az arcom, és épp csak felé fordítom a fejem, hogy elemezhessem mögötte a falakon sorakozó képeket. Pillantásom lassan téved csak rá, és most először huzamosabb ideig ott is ragad.
- Hogy sikerült? - kérdem végül, és mivel talán így önmagában a kérdésem nem teljesen egyértelmű, ezért sietve folytatom. - Győznöd. Meggyógyulnod. - Az, hogy itt ül és egy ilyen csoportot vezet, számomra egyértelműen a győzelem jele; olyan erőt sugároz, mely belőlem hiányzik, és amire önerőmből sosem leszek képes. Úgy érkeztem ide, hogy semmit sem várok ettől a csoporttól, csupán csak szeretném látni Claire-t, legalább egyszer... Most azonban kíváncsivá tett a története, a harca önmaga és a világ ellen.
- Győztél egyáltalán? - Egészen halkan kérdem csak. Nem akarom megkérdőjelezni azt, ahol most tart, hiszen fogalmam sincs, mi van mögötte és milyen jelenleg az élete. Csak az érdekel, ő egyáltalán győzelemként könyvelte-e el az elmúlt éveket, vagy inkább csak túlélte ezt az egészet, és a saját szégyenfoltjainkat nem lehet sosem teljesen legyőzni, inkább csak elfedni és mélyre zárni...
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
21
Hozzászólások száma :
42
Reagok száma :
30
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ eladó egy pékségben
Play by :
♡ taylor hill

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Csüt. 22 Nov. 2018, 21:22
to Zoe

Nincs semmi különleges abban, ahogy bánok vele, bárki mással ezt tenném, aki csak belép a falak közé. Ide mindenki önszántából jön, mert ráébred, hogy segítségre van szüksége vagy tanácsra, vagy egyszerűen csak arra, hogy ne a szálkát keressék benne, hisz jól tudjuk, hogy az emberek nagy része előbb látja meg a társai hibáit, mint a sajátjait. Itt mindenki önmaga lehet, elítélő pillantások és rosszmájú megjegyzések nélkül. Legalábbis ez volt az eredeti elgondolás, olykor mégis érzem, hogy nem mindenben értenek egyet az elveimmel és a felfogásommal. Néha én is a saját korlátaimba ütközöm, hiszen vallom, hogy mindenki okkal olyan, amilyen és mindenkinek joga van egy második esélyhez. Aztán végignézek az életemen és konstatálom, hogy ez addig a pontig igaz, amíg nincs köze hozzám az illetőnek. Olykor úgy érzem, hogy saját magamat köpöm szembe azzal, hogy az elveimmel szembe megyek, ha Pierre a képbe kerül. A valóság csak az, hogy rettegek attól, hogy a történelem megismétli önmagát és nekem nem marad már annyi kapaszkodóm sem, mint amennyi most van.
Nem szeretném megrémíteni, így egyelőre nem mondok többet. Azt is csak találgatni tudom, hogy változott-e az első benyomása rólam, elvégre nincs a homlokomra írva, hogy egykor a fű rabja voltam és el sem tudtam képzelni nélküle az életemet. Remélem, hogy nem vittem túlzásba és nem billentettem ki egyébként is érzékeny komfortjából most azzal, hogy elé tártam a történetem egy nagyon kicsi, de meghatározó szeletét.
Nem erőltetek semmit, mikor elpillant rólam, én is így teszek, türelemmel és hosszúra nyúló csenddel fogadom őt bizalmamba. Nem vagyok ideges, vonásaim ugyanolyan lágyak, mint imént, mikor felé fordulva hozzá beszéltem. Tartásomon épp csak annyit változtatok, hogy lábaimat egymáson keresztezem mintegy ezzel is tudtára adva, hogy akkor sem megyek a dolgomra, ha nem óhajt többet megszólalni a mai foglalkozás alatt. De egyértelműen örülnék neki, ha eredményt is látnék.
- Áhh.. - jelenik meg mosoly a szám sarkában, mikor értetlenkedő kifejezésemet látva önmagát helyesbíti. Nem számítottam rá, hogy megkérdezi és még mélyebbre kellene engednem, ezért hezitálok kicsit a válasszal. Vagy legalábbis erre fogom, még mielőtt megkérdőjelezném önmagamat. Sosem gondoltam úgy magamra, mint valami győztesre, mert sosem volt alkalmam ünnepelni azt, hogy leálltam. Most sem tudnám azt mondani nyugodt szívvel, hogy nyertes vagyok bármiben is, pedig... Előrehajtott fejjel szakad fel belőlem a sóhaj még mielőtt válaszolhatnék. A tekintetemet a gyűrűsujjamon pihenő kőre függesztem, a szívem pedig újra elnehezedik, ahogy mostanában egyre többször. A vőlegényemmel nem vagyok őszinte, Pierre-t becsapom, még a fiamat is elárolom azzal, hogy hazugságban tartom, de nincs más választásom. Már akkor tudtam, hogy a rossz utat választom, mikor elindultam rajta. Egy ponton mégis ezt éreztem helyesnek. Egy anya áldozatot hoz a gyermekéért, legyen szó bármiről is. Az egész életem küzdelem, harcolok magammal, pedig boldognak kellene lennem. Az én helyzetemben bármelyik nő boldog lenne, ha állna mellette egy férfi, aki önzetlenül szereti és annak tudatában veszi el, hogy talán az érzései örök időkre viszonzatlanok maradhatnak. Persze mi Zoe-val egy merőben más témát boncolgatunk, az én hibám, hogy győzelem gyanánt valami egészen másra asszociálok, ráadásul azt is elég borúsan látom.
- Egy függő sosem gyógyul meg. - Legalábbis én ezt vallom, mert tudom, hogy a kellő lelki erő nélkül bármikor visszaszokhatnék. Elnéző mosoly telepedik az arcomra. Ezt nem tudja, ha nem él vele, nem tudhatja. Nem is neheztelek rá emiatt, én megjártam vele a poklot, nem kívánom senkinek, de azt hiszem ha újra élhetném, akkor sem csinálnám másképp, mert az segített át életem legsötétebb időszakán. Más kérdés, hogy a legmélyebbre csak akkor csúsztam, mikor nem tudtam lemondani róla többet. - Minden nap megvívom a saját harcaimat, de életem végéig függő leszek. Aki egyszer az volt, az is marad, bármilyen borzalmas ezt hallani. Érezni még rosszabb, elhiheted. - valahogy nehezebben jönnek a számra a szavak most, hogy közeledek egy olyan ponthoz, amit igyekeznék elkerülni, de nem tehetem meg. Nem rúghatok port a múlt minden pillanatára csak azért, mert jelenleg nem tudok azonosulni vele. Erről mégsem beszéltem eddig senkinek, ez még nekem is új. - Volt, aki átsegítsen rajta... Egy szerelmes nő nem ismer lehetetlent.. - nevetek fel kissé zavarban. Nem lenne kötelező elmondanom neki, hogy mi adta a motivációt, mégis szándékosan azt lebegtetem a szemem előtt, hogy ez akár még segíthet is neki. Más tapasztalataiból is tanulhat. Bár abban már nem egészen vagyok biztos, hogy pont az én példámat kellene követnie.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
16
Hozzászólások száma :
14
Reagok száma :
7
Foglalkozás :
tanuló
Play by :
Katherine Langford

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Pént. 30 Nov. 2018, 18:24

Claire & Zoe
Mindenki olyan gyorsan és hangos szóval ítélkezik a kamaszok felett, kritizálnak minket és megszabják, hogyan kellene rendes, felnőtthöz méltó módon élnünk és viselkedünk - de arról soha senki nem beszél, hogy nem vagyunk felnőttek. Tiniként jogunk van hozzá, hogy tini módjára gondolkodjunk és beszéljünk, habár én szeretek fiatal felnőttként gondolni magamra, a felnőtté válás előtt álló fruskára, aki érettebb a koránál. Talán mindannyiunkban megvan a felsőbbrendűség valamilyen formája, a dac, hogy márpedig engem ne kezeljen senki gyerekként. Az utóbbi időben azon kaptam magam, hogy irigylem mások boldogságát. Irigylem Jane-t, amiért rendben van az élete, irigylek minden tizenhat évest, akik nem estek teherbe valamelyik egyéjszakás kalandjukból, és most irigylem ezt a lányt itt előttem, aki úgy tűnik, kemény csatákat vívott meg és győztesként került ki. Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga keresztje, amit cipelnie kell, de tizenhat vagyok és nem akarok cipekedni! A boldogságot akarom, a maga tiszta és könnyű végeredményében.
Megpofoz és visszapenderít a valóságba gondolataim önző mocsarából az, ahogy a függőségéről beszél. Valami, amivel minden egyes nap együtt kell élnie; nem akarom elárulni magam azzal, hogy a hasamhoz nyúlok, de rögtön a gyerekre gondolok. Ha megtartom, többé már semmi sem lesz ugyanaz, minden egyes nap meg kell küzdenem ezzel, magammal, ... vele. Ahogy Claire-nek a függőségével. Mégis boldognak tűnik, legalábbis erősebbnek, mint én, és ez elgondolkodtat, hogy vajon azzal az új élettel én is lehetnék boldog? Egyáltalán nem látom magam anyaként... A gondolattól is irtózom.
- Nem gondoltál még rá, hogy kiszállj? - Teljesen öntudatlanul bukik ki belőlem a kérdés, és ahogy leesik, hogy azt kérdeztem, nem akart-e öngyilkos lenni, két árnyalatot legalább elsápadok. Láthatja rajtam a rémületet, amiért ilyen érzéketlenül beletenyereltem egy olyan súlyos témába, amihez igazából semmi közöm. - Ne haragudj... Nem úgy... - motyogom, de alig jön ki hang a torkomon. Ha eddig nem voltam neki unszimpatikus, kíváncsi vagyok, ezek után mennyire lesz rossz véleménnyel rólam...
- Szerelem... - Halkan szusszanok, ahogy megemlíti életem másik megkeserítőjét. Fogalmam sincs, számára hogy adhatott erőt, amikor úgy érzem, engem a földbe tipor és azt is megnehezíti, hogy jobb napjaimon lélegezni tudjak. Vannak könnyed és boldog pillanatai, de összességében akkor sem éri meg azt a rengeteg fájdalmat, amivel jár. Szeretném megkérdezni, mit gondol erről, de képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy megszólaljak.
A kezén csillogó gyűrűre esik a pillantásom. Eddig észre sem vettem, hogy azt birizgálta.
- Házas vagy? - érdeklődöm, bár fogalmam sincs, miért érdekel. Talán a bennem lappangó testvér szeretne többet tudni. Elszégyellem magam átlátszó kíváncsiságom miatt, és a faliórára pillantok. Ha most elindulok, vacsorára hazaérek és úgy tehetek, mintha ez a kis kitérő meg sem történt volna...
Felpattanok a helyemről, gyorsaságomtól eltérően azonban elég határozatlanok a mozdulataim.
- Nekem most... Jobb lesz, ha... Én inkább megyek. - bökök az ajtóra, de nem indulok el. Fogalmam sincs, mihez kezdjek, vagy mit várok pontosan ettől az idegentől. A testvéremtől. Felbukkanok a semmiből, közlöm vele, hogy rokonok vagyunk, elsírom neki minden bánatom és ő majd kézen fog és elkísér az abortuszra? Teljesen elment az eszem!
Semmiféle jó ürügy nem jut eszembe a távozásra, így fél percnyi néma hápogás után inkább szó nélkül megkerülöm a székeket, hogy kifelé vegyem az irányt. Csak olyan butaságok jutnak eszembe, mint hogy épp erre jártam, vagy eltévedtem, vagy fogadásból, viccből jöttem be... Akkor inkább ki sem nyitom a szám. Tűnjek udvariatlannak, mit számít, ha úgysem találkozunk többé - valamiért ebbe a gondolatba belesajdul a lelkiismeretem.

 
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
21
Hozzászólások száma :
42
Reagok száma :
30
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ eladó egy pékségben
Play by :
♡ taylor hill

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Csüt. 13 Dec. 2018, 10:53
to Zoe

Szeretnék hosszasan elidőzni a vonásain, meglátni a rezdüléseiben azt, hogy mitől is tart ennyire, de nem függesztem rá tekintetemet, nem kezdem vizslatni. Mindkettőnknek jobb, ha nem érzi magát kellemetlen helyzetben és elhiszi, hogy nincs rákényszerítve semmi. Pedig valóban érdekel, hogy miért vagy itt, mit vár és úgy összességében miért döntött úgy, hogy itt talán segítségre lel. Velem egészen más volt a helyzet, a rehab után, mikor szembesültem azzal, hogy a fiam már fél éves és nem én nevelem, először ezt is rám kényszerítették azzal a különbséggel, hogy én résztvevőként voltam jelen. Később szerettem csak meg és orientálódtam ebbe az irányba, mert rájöttem, hogy szeretek az emberekkel foglalkozni. Szeretek segíteni, amivel csak tudok. Ha hallgatni kell, hát hallgatok, az utóbbi évek alatt profi szintre fejlesztettem ezt a képességemet is és rájöttem, hogy a csend lehet áldás és átok is, attól függ, hogy melyik oldalról nézem. Jelenleg épp elég ambivalens érzelmek kerülgetnek, mert javarészt én beszélek és bár megszoktam, hogy az első körös jelenlévők szűkszavúak, mindig van más, aki beszél helyettem magáról.
- Ó, dehogynem... - keserű mosolyra húzódik a szám az őszinte kiváncsiságát hallva. Keserű, mert fején találta a szöget, mosoly, mert azonnal szabadkozni kezd miatta, mintha csak nem ezt vagy nem így akarta volna kérdezni. - Semmi baj... - csitítom, nehogy bepánikoljon a saját szabadszájúságától és ijedtében meglógjon mielőtt kettőt pislognék. Más esetben arra következtetnék, hogy bátor lány, a reakciója viszont azt súgja, hogy csak túl hamar bukott ki belőle a kérdés, mielőtt még egyáltalán megfontolhatta volna. De ezt haladásnak élem meg, ha egy picit el tud vonatkoztatni magától, talán könnyebben nyit majd. Ha egyáltalán vannak ilyen tervei. Az én esetem viszont nem titok, habár a múltam ezen foltjait nem is reklámozom, csak indokolt esetben.
- Többször és többféle módszerrel is próbálkoztam. - a hangom ismét lágy lesz, de bármennyire igyekszem előadni magam, a téma önmagában felkavaró, még akkor is ha csak hallgatja az ember. Hát még akkor, ha gondolati síkon közben sikerül visszamásznom az időben és látom magam előtt a 16 éves kilátástalan önmagamat, ahogy próbál véget vetni az életének. Tényleg nagyon véget akartam vetni a létezésemnek, és első körben sikerült is majdnem túladagolnom magamat, és még azon a hajnalon legalább három másik módszert is kipróbáltam, mind eredménytelen véget ért, mert Ő ott volt. - Az ötödik sikertelen kísérlet után szoktam rá a fűre és lettem szerelmes. Nem a drogba... - teszem hozzá gyorsan, mielőtt még nagyon elkalandoznának a gondolatai téves irányba. - Tudod, sok mindent megváltoztat, ha van melletted valaki, akiben bízhatsz, akire számíthatsz és ... aki akkor sem adja fel, mikor te már megtetted. - Súlyos szavak ezek, igazak a múltamra és a jelenemre is, csak a perspektíva más és más. A múltban Pierre volt az, aki a puszta jelenlétével értelmet adott az életemnek, most Alex miatt küzdök, de közben Tonyba kapaszkodok. Utóbbi muszáj ahhoz, hogy legyen esélyem visszakapni a fiamat.
- Nem, még nem.. - emelem újra rá tekintetem, ahogy kiszúrja, hogy a gyűrűmet babrálom. Hát persze, hogy észreveszi, de én már közel sem vagyok olyan lelkes, mint bármelyik menyasszony lenne az én helyemben, mégis eleresztek egy visszafogott mosolyt. Ez olyan fajta, ami egyáltalán nem őszinte örömöt sugároz, de könnyen bedőlnek neki, mert csak a szemem hazudik. - Még néhány hét van hátra... az esküvőig.. - pontosítok, mielőtt még nagyon más irányt venne a véleménye és azt hinné, hogy ismét öngyilkossági kísérletekbe hajszolnám magam. Már nem tenném meg. Akkoriban sokkal jobban féltem, hogy még egy napot át kell vészelnem ebben az életben, attól, hogy egyedül vagyok ebben az elcseszett világban. Most már csak attól félek, hogy túl sokáig húzódik a dolog és a fiam úgy fog felnőni, hogy valaki mást gondol az anyjának, mert nem voltam hajlandó bármi áron harcba szállni érte. De az egy dolog, hogy engem elhagytak, én nem fogom elhagyni őt, erre megesküdtem.
A lány - Zoe - olyan gyorsan pattan fel a helyéről, hogy mire észbe kapok már két lépéssel arréb van. Mintha tanácstalan lenne, nem is tudom.. nem értem a reakcióját, de nem tudok másra gondoltni.
- Ne haragudj, valami rosszat mondtam? - a mondat félig elhal és már-már csak suttogva viszem fel a kérdés végén a hangom, annyira elbizonytalanodom abban, vajon jó döntés volt-e kendőzetlenül mesélnem neki, vagy most úgy gondolja, hogy nem vagyok épelméjű és inkább menekülőre fogná a dolgot, mielőtt vele is ez történik.
Ha menni akar, én nem fogom visszatartani, de talán egy kicsit személyes kudarcnak élem meg, hogy még a foglalkozás előtt sikerült elriasztanom őt. Pedig csak engem hallott, a többiek még meg sem érkeztek, nem tudom milyen véleménye lenne rólunk akkor, ha mások történetét is megismerné néhány ízben. Ahogy saját magam jelzéseit sem tudom mire vélni, fogalmam sincs, milyen indíttatásból, talán az anyai ösztön vagy egy megérzés műveli velem, hogy csak megállok egy helyben kitárom a karjaimat felé. Látom rajta, hogy mondana még valamit, hogy valamilyen folyamat elindult benne mélyen, akkor is, ha ezt ő maga nem fogja még fel. Talán azért vagyok vele ennyire nyitott, mert a saját tizenéves önmagamat látom benne. Nekem akkor nagy szükségem lett volna egy meleg ölelésre és pár bíztató szóra a túléléshez, ezért is adom meg neki a lehetőséget, hogy búcsúként vagy csak úgy valaki olyan karjában leljen vígaszt, aki nem ítéli el, bármi legyen is az, ami miatt idetévedt.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe
Vissza az elejére Go down
 
Claire & Zoe
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Ville-Marie-
Ugrás: