welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Claire & Zoe
avatar
Középiskolás
Kor :
16
Hozzászólások száma :
7
Reagok száma :
3
Foglalkozás :
tanuló
Play by :
Katherine Langford

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Claire & Zoe Hétf. 22 Okt. 2018, 22:10
Valahol Montréal belvárosában, késő délután...
Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
16
Hozzászólások száma :
7
Reagok száma :
3
Foglalkozás :
tanuló
Play by :
Katherine Langford

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Kedd 23 Okt. 2018, 14:26

Claire & Zoe
Fél órával a kihirdetett időpont előtt már ott állok az ajtó előtt. Tisztában vagyok vele, hogy túl korán érkeztem, de rá kellett számolnom ezt a plusz fél órát arra, ha menet közben elfogna a pánik, vagy épp úgy döntenék, hagyom inkább az egészet a fenébe. Számtalan gondolat átfutott a fejemen idefelé jövet, és magamat leptem meg talán a legjobban azzal, hogy nem teketóriáztam sokat. Kitűztem magam elé a célt és idejöttem. Átszakítani a célvonalat persze már közel sem ilyen egyszerrű, és ahogy a pulcsim ujjával játszadozva álldogálok az ajtó előtt, eszembe jut, hogy talán őrültség ez az egész.
Egyrészt nem hiszem, hogy képes lennék teljesen idegenek előtt beszélni magamról, a problémámról, vagy úgy egyáltalán bármiről. Ha még a legjobb barátnőm sem tudott megnyitni, akkor biztosan nem ez a közeg fog... Másrészt pedig furcsán érzem magam a gondolattól, hogy Claire is itt lesz, és úgy kell végigülnöm az estét, mintha nem tudnám, ki ő. Vajon tud arról, hogy van egy húga? Vajon próbált megkeresni? Hiába égettek ezek a kérdések, eldöntöttem, hogy egy darabig még nem fogom feltenni őket. Meg akarom őrizni a titkaimat.
Elszánom magam és lenyomom a kilincset, belépek a fűtött, barátságosan megvilágított, tágas terembe. Az átrendezett asztalok és székek sokasága arra enged következtetni, hogy valaki már van itt, de hiába nézelődöm, egyelőre még nem látok senkit. Megigazítom a sapkát a fejemen, és bátortalan léptekkel beljebb haladok. Hol a falakon sorakozó képeket és posztereket, hol az ijesztően üresnek látszó székeket figyelem, hol pedig a rejtett zugokat és ajtókat, azt várva, mikor bukkan fel bárki, akitől megkérdezhetem, jó helyen járok-e.
Az egyik asztalon szórólapok sorakoznak, ahogy elhaladok mellettük, a szemem sarkából kiszúrom a plakátot, amit összegyűrve és meg-megtépve a farzsebemben is őrizgetek. Legalább a helyszín stimmel, ezek szerint... Megkerülöm az asztalt és az egyik szimpatikusnak tűnő szék mögé húzódom, két kézzel kapaszkodom bele a támlába, enyhén rátámaszkodva, és onnan nézelődöm tovább. Noha nincs még itt senki, akivel meg kéne küzdenem a helyemért, úgy szorongatom szerencsétlen fadarabot a kezem alatt, mintha vért ontani is kész lennék érte. Egy ideje már nem igazán érzem biztonságban magam sehol, a komfortzónám erősen megingott, hiszen jelenleg a saját bőrömben sem túl jó lenni, így aztán az élet minden apró területén igyekszem magam meghozni a döntéseket, akkor is, ha csak arról van szó, hova üljek le. Számomra ez most jelenleg élet-halál kérdés, ha már a terhességet nem befolyásolhatom.
Az idegességtől hányingerem támad, ösztönösen a hasamra csúsztatom a tenyerem. A reggeli rosszullétek teljesen kicsinálnak, és még nem jöttem rá, hogyan kezeljem a testem jelzéseit. Hoztam egy szelet müzlit, de van, hogy csak erősödik a hányinger, ha eszek; néha viszont pont ez kell a gyomromnak, hogy lecsillapodjon. Olyan, mintha a saját testem űzne gúnyt belőlem, és a legrosszabb, hogy senki sincs, akihez tanácsért fordulhatnék; leszámítva az internet arctalan felhasználóit. Belőlük több ezer is van...
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
21
Hozzászólások száma :
36
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ eladó egy pékségben
Play by :
♡ taylor hill

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Szer. 24 Okt. 2018, 11:50
to Zoe

Ha valaki azt mondta volna nekem három évvel ezelőtt, hogy az apámhoz hasonlóan én is a közösségi központban fogok kikötni, ahol csoportüléseket vezetek, szemrebbenés nélkül nevettem volna ki. Sosem voltam az a fajta, aki istennél kereste volna a megnyugvást, hiába neveltek vallásosan. Hiába állt prédikációból a vasárnap. Míg a többi gyerek az utcán randalírozott, én segítettem anyának a virágokkal, az énekekkel, gondosan figyeltünk mi kettecskén mindenre, hogy apának ezekre már ne legyen gondja. Aztán tizenhét évesen jobb híján mégis ide menekültem. Vigaszt kerestem, vagy reményt, talán mindkettőt, vagy az egyik jelentette a másikat is. A rehab után megváltozik az ember, én is megváltoztam. Mindenem odalett, nem voltam önmagam, nem volt kapaszkodóm, hogy visszataláljak a régi énemhez. Aztán egy idő után már nem is akartam megkockáztatni, hogy meglelem magam és visszaesek. Kezdtem egy új életet, egy olyat akartam teremteni, amiben a fiamnak helye van és jó sora lehet velem. Képes voltam mindent ennek alárendelni, anyai ösztönöm vezérelt ebben, hisz vissza akarom kapni. Nem érdekel, hogy mi az ára. Hajlandó voltam cserébe még foglalkozásokat is tartani. De amilyen nehezemre esett korábban a többi ember problémájával foglalkozni, olyan könnyű szívvel jövök most hozzájuk. Ezek az emberek jók, mindegyik az, egytől-egyig. Némelyik még csak nem is vallásos és első alkalommal fél, hogy meg akarom téríteni. Na ne már, majd pont én?!
Hamar rájöttem, hogy nem szakemberre van szükségük, hanem egy közösségre, aki meghallgatja őket, támaszra, vigasztra, reményre. Néhányan rájönnek, hogy a gond nem is annyira az életükben keresendő, csak a hozzáállásukban. Néhányan eltűnnek, jönnek helyettük újak.. Néha csak ketten vagyunk, olykor tizenketten... Képlékeny az egész, sosem tudom mire számíthatok, így általában fel vagyok készülve a könnyekre és a közös nevetésre is. Néha nekik is csak ennyi kell. Hogy ne rohanjon el mellettük a világ, hogy egy órára vagy másfélre ne bújjanak álarc mögé.
Apám - mint minden alkalommal, mióta Pierre hirtelen felbukkant - most is segédkezik nekem a terem rendezésében, és némi harapnivalót is hoz, amit gondosan kikészítek az apró, kézzel font kosárkákba, amik már jelképévé váltak az efféle találkozóknak. Nem gondolnám, hogy néhány szék odébb tologatásához különösebb segítségre lenne szükségem, így ma is csak nyugtázom, hogy apám ellenőrizni akart. Pedig már-már kínosan ügyelek minden mozdulatomra, Tonyval pedig gondosan tervezgetjük az esküvőt, nem kellene, hogy egyáltalán gyanakodjon bármire is. Még mindig őt hibáztatja a történtekért, pedig ha tudná, hogy voltaképp neki köszönheti, hogy nem sikerült odaugranom az utolsó metró elé, sem túladagolnom a drogot, nagyon picire zsugorodna előtte a vállát nyomó sok felesleges vád miatt. Köszönettel tartozna neki, hálával. Nem megvetéssel és tiltással.
- Igen, kész vagyok.. De ha tudom, hogy jössz, akkor ráértem volna még beugrani Alexért az oviba és nem kéne anyának menni érte.. - dörgölöm az orra alá, hogy feltűnt a hirtelen pálfordulása. Rég nem vagyok annyira naív, hogy elkerülje a figyelmemet mikor tartanak szemmel.
- Csak beugrottam segíteni.. - kezdődik a kötelező levezető kör, mielőtt még indulna, én viszont csak a szemeimet forgatom meg abban a pillanatban, amint hátat fordít nekem.
- Oh, sziaa.. - köszönök apám után én is a fiatal lánynak, akit a terembe lépve pillantok meg. Kicsit sápadtnak, de legfőképp nagyon fiatalnak tűnik, talán egy kicsit meg van rémülve a helyzettől, így csak intek a tiszteletes felé, aki veszi a lapot és hasonlóképpen búcsút int. - Kicsit korán érkeztél, de nem gond. Van elég harapnivaló.. - intek az asztal felé, hátha egy kis önbizalmat is sikerül rátukmálnom, mielőtt a többiek megérkeznek. Az újoncok nem szeretik a tömeget, bár kérdéses, hogy hányan érkeznek a mai találkozóra.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
16
Hozzászólások száma :
7
Reagok száma :
3
Foglalkozás :
tanuló
Play by :
Katherine Langford

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Csüt. 25 Okt. 2018, 22:58

Claire & Zoe
Az üres széksorokat figyelve eszembe jut, hogy néha pont ilyen üresnek érzem magam én is belülről. Egyik percben még a falat kaparnám a fájdalomtól, és meggyőződésem, hogy sosem fognak elapadni a könnyeim, a következőben pedig megbénít valami különös érzéketlenség, és megszűnik minden kín, nem marad a helyén semmi, csak zsibbadt üresség. Nem tudom, melyik a rosszabb. Senki sem szereti a fájdalmat, de az legalább emlékeztet minket rá, hogy emberek vagyunk és megvan még a szívünk; ezzel szemben az érzéketlenség ijesztő, olyan, mintha egy részem elrohadna legbelül, amit már nem lehet visszacsinálni...
Gondolataimból léptek zaja ránt ki, egyből elengedem az addig makacsul szorongatott széket és a hangok felé pördülök, mint akit rajtakaptak valamin. Azt hittem, készen állok erre a találkozóra, de ahogy megpillantom a lányt, nőt, Claire-t?, meg az ismeretlen férfit, teljesen leblokkolok. Utoljára a felvételimnél fagytam le így, a szóbeli elbeszélgetés alatt. A feltámadó hányinger már sokkal inkább az idegesség, mint a terhességem jele lehet, arra pedig, hogy képtelen vagyok megmukkanni, nem találok magyarázatot. Csak állok ott, kővé dermedve, és hiába veszekszik velem minden egyes gondolatom - köszönj már, te tyúk! -, képtelen vagyok rá. Ez az egész túlságosan ijesztő, nem is kéne itt lennem, és különben meg tényleg anya szemét örökölte?
Egyedül akkor esik le, hogy nincs egyedül, amikor a férfi távozóra fogja. Ösztönösen kihúzom magam, halkan odamotyogva valami köszönést (vagy búcsút?), és a pillantásom egészen addig követi a férfi alakját, míg az ajtóhoz nem ér. Utána visszavándorol a lányra, és hirtelen már nem is érzem biztonságban magam a választott székemnél, így hátrálni kezdek, új után keresve, öntudatlanul is minél messzebb bóklászva tőle. Tudom, hogy hozzám beszélt, tisztán hallottam minden egyes szavát, a válasz mégis olyan nehezen jön... A nasival pedig hiába kínál, még csak felé sem pillantok, háborgó gyomromat már maga a látvány kicsinálná.
- Tudom. Mármint, hogy korán jöttem... - bököm ki végül, és szívem szerint a homlokomra csapnék. Hogy bénulhattam meg ennyire a kommunikációban? Pedig hányszor viccelődtünk azzal, Jane és én, hogy nincs nálunk nagyobb pletykafészek egész Kanadában - most meg alig néhány szót sikerült csak kipréselnem magamból, ráadásul elég udvariatlanul, hiszen még rendes köszönésre sem méltattam.
- Zoe vagyok. - Nem szeretném, ha udvariatlannak tartana, mégsem vagyok képes többet mondani. Minden egyes szóval meg kell küzdenem, és így is túlságosan sebezhetőnek érzem magam, mintha felnyitottam volna az egész mellkasom előtte. Így hát nem is mondok többet, csak állok ott, egy másik szék támlájába kapaszkodva, és úgy fürkészem a vonásait, mintha a sajátjaimat keresném bennük.
Még nem mutatkozott be, az is lehet, hogy nem ő az... Egy belső kis hangocska azonban érthetetlen módon azt súgja, igenis ő Claire. Egyszerűen csak tudom, bármi is mondatja velem.
Ha rajtam múlik, a csend kínosan hosszúra nyúlik. Mint mindig, most is a hajammal babrálok idegességemben, és inkább a cipőm orrát lesem, a székeket, a berendezést... Bármit, csak ne őt kelljen, mert attól félek, ha túl sokáig és túl mereven bámulok rá, minden titkomat kiolvashatja belőlem.
Nem bírok tovább némán, egy helyben álldogálni, úgyhogy hátrébb húzom a széket, megkerülöm és lehuppanok rá. Összefűzöm az ujjaimat az ölemben, és olyan elmélyülten kezdem el tanulmányozni őket, mintha nem létezne jelenleg semmi érdekesebb számomra ezen a világon.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Kereskedő
Kor :
21
Hozzászólások száma :
36
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ eladó egy pékségben
Play by :
♡ taylor hill

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Hétf. 29 Okt. 2018, 10:12
to Zoe

Nem olyan rossz dolog, hogy ketten maradunk egy kis időre, a mozdulatai, a testbeszéde, minden arról árulkodik, hogy rettenetesen idegen neki ez az egész helyzet, csak verdes itt, mint egy szárnyaszegett kismadár, aki kiutat keres. Csak remélem, hogy a segítségünkkel meg is leli majd.
- Új vagy... - mérem végig alaposan, de igyekszem mindezt úgy tenni, hogy ne hozzam kellemetlen helyzetbe. Nekem sem volt egyszerű becsatlakozni egy csoport életébe, hisz a tagok közül néhányan már ismerik egymást, legalábbis találkoztak már korábban. Nem mindenki tud időt szakítani a heti gyűlésekre, nem is várjuk el a rendszeres részvételt, épp ezért nem tudhatjuk, hogy hány főre számítsunk. Persze olykor akaratlanul is megnyugtat a tudat, hogy kevesebben vagyunk, mert ebből arra következtethetek, hogy a többieknek - jó esetben - már nincs szüksége arra, hogy kibeszélje a problémáit vagy megoldotta őket. Olyan is van azonban, aki csak a közösség miatt jár vissza, neki már javasolva lett néhány alternatív megoldás, de azt hiszem neki az a problémája, hogy nem tud kiszakadni a közösségből. Ördögi kör.
- Örülök, hogy eljöttél, Zoe. Semmi gond, nem kell tartanod senkitől, tőlem főleg nem. Claire vagyok, én fogom vezetni a csoportot.. - mutatkozom be neki egy barátságos mosollyal az arcomon, a fülem mögé tűröm a hajamat, hogy ne zavarjanak az arcomat csikalndozó szálak, aztán én is helyet foglalok. Körültekintően választok széket a jobbján, de nem közvetlenül mellette, hogy ennyivel is oldjam a feszültségét. Az eddigiek alapján azt vettem észre, hogy a jelenlétem, a megértésem és a barátságos hozzáállásom mind hozzájárul ahhoz, hogy végül megnyíljanak az emberek a többiek előtt, de persze mint civil, nem ismerem és nem is szeretném alkalmazni a pszichológiai módszereket. Ezek az emberek nem véletlenül nem mennek szakemberhez és várják a választ helyettük inkább az embertársaiktól. Vannak köztük szegények, félénkek, rejtőzködőek és olyanok is, akik máskülönben ezt az egészet kényszerből csinálnák csak. Az viszont nagy lépés, hogy ha már valaki odaáig eljut, hogy megjelenik egy ilyen alkalmon, hisz önszántából teszi - legjobb esetben.
- Nem fogok prédikációkat olvasni, ha esetleg ettől tartasz.. - próbálok valamiféle kapcsolatot kezdeményezni vele, mikor tudatosul bennem, hogy ő bizony az a fajta lesz, akiből minden szót harapófogóval kell kihúzni, de még az sem mindig jelent sikert. Hogy a saját helyzete, az idegen környezet vagy én okozom-e a zavartságát nem tudom, de csupán egyvalamit tehetek, hogy a falakat leromboljam.
- Az a kedélyes fickó, aki az imént távozott Dumas lelkész, a nevelőapám. Mikor annyi idős lehettem, mint most te, még nem volt a szívügye ez a csoport. Aztán egy kicsit a padlóra küldtem a családot, mikor 15 évesen többször és többféleképpen megpróbáltam megölni magam, végül drogfüggő lettem. - lassan és összeszedetten beszélek. Most nem engedem, hogy az emlék visszarántson a múltba és Pierre befurakodjona gondolataim közé, mint sok más esetben. Szeretném azt hinni, hogy már rég nincs hatalma felettem, holott ez nem így van. Még mindig úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna, egy éjszaka leforgása alatt ötször akadályozta meg, hogy valamilyen módon véget vessek az életemnek. Mindegy volt, hogy drog, penge, metró vagy fegyver. A legaljasabb húzása talán az volt, mikor elhitette a tudatlan fejemmel, hogy a szexbe bele lehet halni és nekem mégsem jött össze. - Most talán úgy tűnhet, hogy könnyen beszélek róla, de évek óta minden héten elmondom és kimondom ezt a történetet, vagy legalábbis egy részét. Nekem is idő kellett hozzá. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy ne érezd rosszul magad, ha esetleg ma nem megy, ne érezd úgy, hogy mindenképpen beszélned kell. Jó? - próbálok a lelkére beszélni mielőtt még társaságunk akadna és még jobban megriadna attól, hogy mégis mit keres itt. Ők valószínűleg beszélni fognak, talán Zoe is összeszedi majd a bátorságát, hogy megnyíljon, de addig is, szeretném, ha azt érezné, hogy nincs egyedül.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Középiskolás
Kor :
16
Hozzászólások száma :
7
Reagok száma :
3
Foglalkozás :
tanuló
Play by :
Katherine Langford

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe Pént. 02 Nov. 2018, 14:41

Claire & Zoe
Állítása ugyan nem kérdés, mégis helyeslőn bólogatni kezdek. Felesleges lenne tagadnom, hogy teljesen új számomra ez az egész; a csoport, a testvérvadászat, a terhesség, a viszonzatlan szerelem és egyáltalán az, hogy kimozdultam végre otthonról. Egyáltalán a tudat, hogy ilyen ürügyre volt szükségem, hogy kibújjak a házból, elborzaszt, hisz régebben - még ha visszafogottan is - kifejezetten szerettem eljárni szórakozni, kikapcsolódni. Az életem olyan gyorsan és olyan vadul félresiklott, hogy még mindig a károkat próbálom felmérni, pedig már javában meg kellett volna kezdenem az újjáépítést.
A neve hallatán némileg megkönnyebbülök, hiszen legalább az biztossá válik, hogy jó helyen járok. Egészen új szemmel kezdem el tanulmányozni a lányt, az arcát, a mozgását, a hangját és a szavait. Olyan hihetetlennek tűnik, hogy rokonok vagyunk! Néha szeretném azt hinni, hogy ez az egész csak egy félreértés, egy rossz álom. Örömmel kéne, hogy eltöltsön a tudat, hogy van egy eltitkolt nővérem, mégis annyi minden kavarog most bennem, és az öröm sajnos nincs köztük.
Figyelem, hogyan ül le tőlem jobbra, és hálás vagyok, amiért nem akar rögtön belemászni az aurámba. Mégis közelebb van, mint eddig valaha, így hát idegességemben az ujjaimat tördelem és a körmömet birizgálom. Igyekszem azért mosolyogni is közben, még ha csak halványan és erőtlenül is, de legalább próbálkozom megtörni a jeget - gumiceruzával, ha úgy tetszik.
Bár azt ígéri, nem fog prédikációt tartani, ahogy mesélni kezd - hallhatóan jégtörő célzattal -, elszakítom róla a pillantásom és az ölemben heverő kezemre révedek. Most jut csak eszembe, hogy hol is vagyok. A problémáimról kéne beszélnem, az életemről, a gondjaimról, de semmi szükségem rá, hogy kioktassanak; magamtól is tudom, hogy borzasztóan hülyén viselkedtem, és talán pont ez a baj. Ha én megvetem saját magam, hogy várhatnám el, hogy hihetném el, hogy mások nem fognak majd? De azzal sem állhatok elő, amiért valójában jöttem...
A nevelőapa szó említésére felkapom a fejem, érdeklődve sandítok oldalra. Egészen elborzasztanak a hallottak, hiszen Claire annyira... Jónak tűnik. Kiegyensúlyozottnak, sikeresnek, boldognak (ahhoz a tévhithez ragaszkodva, hogy aki gyönyörű, az valószínűleg boldog is), akkor mégis mi vehette rá, hogy véget akarjon vetni az életének? Bármennyire is igyekszem elhatárolódni ettől az embertől, az empátia egyből felébred bennem az irányába, a kedves szavakkal pedig sikeresen rácáfol belső monológomra. A szemem egyből szúrni kezd, de nem akarom megadni magam a könnyeknek, úgyhogy Claire helyett inkább újból a kezemet kezdem bámulni. Értékelem, hogy ennyire kedves egy vadidegennel, és ettől csak még rosszabbul érzem magam, hiszen ha ismerné a történetem, ha tudná, ki vagyok, ez biztosan megváltozna. Talán észre sem veszi azt a néhány apró, helyeslő bólintást, amellyel a kérdésére próbálok felelni.
A kézfejemmel megtörlöm az arcom, és épp csak felé fordítom a fejem, hogy elemezhessem mögötte a falakon sorakozó képeket. Pillantásom lassan téved csak rá, és most először huzamosabb ideig ott is ragad.
- Hogy sikerült? - kérdem végül, és mivel talán így önmagában a kérdésem nem teljesen egyértelmű, ezért sietve folytatom. - Győznöd. Meggyógyulnod. - Az, hogy itt ül és egy ilyen csoportot vezet, számomra egyértelműen a győzelem jele; olyan erőt sugároz, mely belőlem hiányzik, és amire önerőmből sosem leszek képes. Úgy érkeztem ide, hogy semmit sem várok ettől a csoporttól, csupán csak szeretném látni Claire-t, legalább egyszer... Most azonban kíváncsivá tett a története, a harca önmaga és a világ ellen.
- Győztél egyáltalán? - Egészen halkan kérdem csak. Nem akarom megkérdőjelezni azt, ahol most tart, hiszen fogalmam sincs, mi van mögötte és milyen jelenleg az élete. Csak az érdekel, ő egyáltalán győzelemként könyvelte-e el az elmúlt éveket, vagy inkább csak túlélte ezt az egészet, és a saját szégyenfoltjainkat nem lehet sosem teljesen legyőzni, inkább csak elfedni és mélyre zárni...
 
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Claire & Zoe
Vissza az elejére Go down
 
Claire & Zoe
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Ville-Marie-
Ugrás: