welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Zafírkék
avatar
Tanár
Kor :
40
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Collage Salette School igazgatója
Play by :
Cate Blanchett

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Zafírkék Hétf. 22 Okt. 2018, 12:52
Vissza az elejére Go down
avatar
Tanár
Kor :
40
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Collage Salette School igazgatója
Play by :
Cate Blanchett

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Zafírkék Hétf. 22 Okt. 2018, 13:00

Itt vagyok, látod, hozzád indulok. A félig szívott cigarettát hanyagul elnyomom az ablakpárkányon álló üvegtálba, pontosan két dekk közé szorítva. Szinte hallom, ahogyan baritonod betölti a teret úgy tíz évvel ezelőttről, hogy “Le kéne szoknod, Becca.” Újabb koporsószög, újabb letépett belépő a Pokolba. Mert oda fogok jutni, kétség sem fér hozzá. Mit érdekel ez engem?Már csak a megszokás pattintja ki velem a zippot, már csak a megszokás mozdítja a kezem, a megszokás fúj gomolygó szürke karikákat az ég felé, remélve, hogy kacér csúfolódásom eljut hozzád. Fél éve, hogy már csak így jutok el hozzád, az utolsó reményt is hátrahagyva, hogy legalább megtudjam miért hagytál el egykor. Vádolom a márványt, mely nyughelyed jelzi, vádolom a kiírt évszámokat, az életkorod….olyan fiatal voltál, negyven is alig.Jobbomba egy csokor kék krizantém, balomba egy Bluecoat American Dry hintázik. Neked viszem. A kedvenced volt. Húsz éven át szerettelek kitartóan, és ezt soha nem mondtam neked. Ostoba vagyok azt hiszem, de tudod már sosem változom.Nem mondom ha fontos valaki, hagyom inkább, hogy elsétáljon, mintha lenne holnap, amelyben majd visszatér. Mindig van holnap, csak éppen nem nekem.
Nem kesergek a múlton, szívesen gondolok vissza rá, ha éppen régi fényképek között tűnődöm andalítóan álmos szombat délelőttön, miközben odakint a nap ezer fokkal égeti a világot. A padlás hűvösében nevetek azokon a fotókon, melyeken olyan fiatalok voltunk….annyira szánalmasan egyszerű dolgokra vágytunk, és még azokat sem tudtuk elérni. Vége szakadt, de ne hidd, hogy azzal, hogy te előbb mentél el megúsztad. Nem így van. Kibotorkálok hozzád, és még ha nem is vagy ott testben, lélekben jól tudom körülöttem jársz, betöltöd a világot, és hallod, ahogyan suttogva átkozlak, te komisz ostoba, nagyra nőtt kölyök. Bolond muzsikus...a ritmusok koronázatlan királya, a parkett angyala, megismételhetetlen virtuóz. Ha jobban magamba nézek, tulajdonképpen már régóta tudom, hogy miért sétáltál el egykor, miért volt egyszerűbb elfutni előlem, mint megpróbálni megszelidíteni. Tudtad, hogy nem lehet, hogy nem fogok meghajolni, és azt is tudtad, hogy te sem lennél rá képes. Befogtad a vitorládba a szelet, mely én voltam, csak éppen kezelni nem tudtad. Hagytad, hogy a hullámok dobáljanak mindkettőnket, és a házasságunk fennakadjon, léket kapjon, és végignézzük hogyan süllyed el. Nem tudom ki hibázott előbb, nem tudom hova tűnt a korai szenvedély, nem tudom miért nem volt már meg….miért nem volt elég a megszokás, a kölcsönös tisztelet? Talán mert akik ezer fokon égnek mint mi, azok nem érik be a középszerűséggel. Azok egy reggel arra ébrednek, hogy beleüvöltenek izzadtan a párnájukba, és azt akarják, hogy a világ forduljon ki a sarkaiból...nem akarnak egyszerűen élni. Többre vágynak. Nem magasztosabbra, csak többre.
A koraőszi délután úgy suhan át a barna ballonom között, mint egy incselkedő szerető. Lábam hangtalan csikordul meg a köveken, koppanását elnyelik a katonásan sorakozó vadgesztenyefák. Sárguló leveleik közé már az ősz csókolt aranyló leveleket.
Két lépés, egy jobb kanyar, újabb három apróbb lépés, egy földbucka, két törött márvány angyalka egy sír mellett, majd befordulok arra az apró ösvényre, melynek végén egy artézi kút, mögötte pedig a nyughelyed. Éppen egy fiatal platán alatt. A feleséged egy fehér padot is állíttatott ide. Néha, amikor véletlenül találkozom vele idekint, hosszú percekig csak némán hallgatom a pityergését. Nem sajnálom őt, hanem önző módon irigylem. Mert neki jutottak azok az évek, amik nekem jártak volna. Gyenge nőt vettél el, de talán ez volt a jó….az volt a bajod talán, hogy erőssé váltam melletted. Erősnek kellett lennem, hozzád kellett felnőni, nem hagytál más lehetőséget. De nem voltam képes bánni azzal akivé váltam.
Megállok a sírod mellett, és a virágot az egyik üresen álló, de vízzel töltött vázába helyezem. Kék. Az agyamra mentél egykor azzal, hogy minden kék volt körülöttünk. Egy rohadt óceán alján éltünk, és te imádtad ezt. Én meg még úszni sem tudtam.
Előveszem a telefonom, és keresgélni kezdek benne. Nem messze tőlem hallom ahogyan mint kérgessé vált papírok roppannak a száraz fűszálak. Valaki jött...nem meglepő, egy temetőben vagyunk, ide mindig jön valaki. Kezemben a bontatlan ital, a másikkal a telefonom kijelzőjén lapozgatok a letöltött zenék között. 1978. Ekkor születtem. Elindítom a zenét, ajkaimon egy apró mosoly ül meg, ahogyan felcsendül egy sokak számára tán alig ismert zeneszám.
Stumblin’ In…..egymásba gabalyodtunk, és jó volt. A szemem sarkából látom, hogy alig pár lépésre tőlem valaki megáll. Talán figyel, talán nem érti mi történik.
Kipattintom az üveget és a táblád felé lendítem. Hát egészségedre te bohém! Ajkamhoz emelem az üveg peremét, és meghúzom, tán két korty szalad le a szobahőmérsékletűvé vált ginből, majd a sírod fölé emelem és jó pár kortyot küldök neked is.
- Nem sajnálom!- motyogom, mintha csak ebből állt volna az életünk, pedig akik ismertek, tudták, hogy csak ünnepnapokon iszunk. Mi pia nélkül is örökkön részegek voltunk egymástól.Mintha kamasz lennék megint.
A csuklómmal végigtörlöm a számat, markommal az üveg nyakát szorítom. Nem bőgök látod, nincs könnyem, pedig néha jó lenne kiengedni ami belül van, helyette csak állok minden alkalommal az igazgatói irodámban és próbálok úgy tenni, mintha a helyzet magaslatán lennék.Napi tíz órában ez megy is. De amikor legördül a függöny én is sebezhetővé válok.
Oldalra fordulok, és ekkor pillantom meg a férfit.Bizonyos találkozások szokatlan helyszín után kiáltanak.
Nem kérdem kihez jött. Nem is fontos. A halál nem megfordítható, keseregni pedig mindenki annyit kesereg amennyit akar, de nem szükségszerű, hogy lehajtott fővel, magányosan búslakodjon valaki. Igaz én is valami ilyesmit terveztem.
Chris Norman még mindig rekedten kontrázik Suzi Quattro cigarettán edződött hangjára. Én pedig az üveget meglendítem a férfi felé.
- Egészségére!- a helyzet abszurditását mi sem mutatja jobban, hogy ezután gondolkodás nélkül húzom meg az üveget és nevetem el magam.
- Bocsánat, csak tudja...erre nem lehet mit mondani.- hozzád jöttem, mégis egy idegennel társalgok. De látod, időnként meg kell értened, hogy ez a hely nem pusztán az elmúlást hordozza magában, hanem valami új kezdete is lehet.
-Zavarom?
Feszültségtől mentesen töröm meg a magányát ezzel az apró kérdéssel.
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
30
Hozzászólások száma :
6
Reagok száma :
3
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Tűzoltó
Play by :
Jensen Ackles

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Zafírkék Szomb. 27 Okt. 2018, 08:03


Lassan, megfontoltan haladok a betonozott, szűk ösvényen a temető belseje felé, egyetlen pillantást se vetve a mellettem elterülő változatos méretű és színű sírok tömegére, de még így is érzem fejemre telepedni az elmúlás nehéz, magányos leplét. Egy hónapja is már, hogy utoljára jártam itt, s bármilyen gyomorszorító utálatot érzek is irányomba az elhagyott látogatások miatt, egyszerűen képtelen voltam rávenni magam, hogy ismét kijöjjek. Közel ahhoz az egyetlen évfordulóhoz, ami számít, mindig ez történik, s bár tudom, miért, tenni ellene nem tudok. Pedig most már semmi értelme a tagadásnak, régen elfogadtam, ami történt, talán még meg is bocsátottam magamnak, hogy nem voltam mellette eleget az utolsó időben, hogy még akkor is képes voltam a munkámmal foglalkozni inkább. Persze Ő megértette. Tudta, mennyire fontos nekem a hivatásom, ahogy azt is, szükségem van arra, hogy kiszabaduljak a kórházból, hogy távozzak mellőle, hogy ismét képes legyek lélegezni. Ő volt a beteg, ő haldoklott, de engem ölt meg látni, ahogy napról napra fogy belőle az élet, ahogy bőre szürkül, szemei csillogása elveszik, mosolya egyre fáradtabbá válik. Sose éreztem még annyira tehetetlenül szánalmasnak magam, sose vágott még felismerés annyira erősen gyomorba, hogy szinte kétrét görnyedtem, felismerve azt, az örökkön-örökké lassan véget ér és én, idejét se tudom már mióta először, egyedül maradok. Szerettem volna ráüvölteni, hogy küzdjön, próbálkozzon tovább, felforgattam volna az egész világot legszívesebben, hogy gyógymódot találjak, de nem tettem, mert tudtam, hogy nincs már ereje a harchoz, hogy menni akar. Én pedig elengedtem.
Heves fejrázással igyekszem kiverni elmémből a depressziós gondolatokat, minden erőmmel a talpaim alatt csöndesen ropogó falevelekre, apró ágakra koncentrálva. Tenyerem szorosan öleli körbe a kezemben tartott rózsacsokrot, a bőrömbe mélyedő tüskéket, ha nem is örömmel, de megkönnyebbülten fogadom, s amint biztos vagyok benne, az apró szúrások kellően elterelték figyelmem, átcsoportosítom ujjaimat.
A csokrot lábam mellé lógatva megszaporázom lépteimet, s céltalan kóválygás helyett végre célom felé indulok. Félútig jutok csak azonban, mikor meghallok egy halk dallamot és semmibe nem telik, míg kíváncsiságom győzedelmeskedik ma amúgy se erős kötelességtudatom felett és feltételezett forrása felé indulok.
Meglep és dramatikusan drasztikus mivolta ellenére egy kicsit meg is mosolyogtat a látvány, ami elém tárul alig pár méternyire korábbi tartózkodási helyemtől. Különös látni, milyen szokatlan módon birkóznak meg az emberek a vesztességgel. Ezzel persze nincs semmi probléma, amíg a tett eléri célját és nem okoz sérülést senkiben és semmiben. Némi féltékenység is megtelepszik valahol mellkasom mélyén, mit nem adnék érte, ha képes lennék én is hasonlóképpen megküzdeni feleségem hiányával, de nem szorult elég morbid humor belém ehhez. S mégis, mosolyom szélesebbé válik, mikor figyelmem tárgya kiszúr és ahelyett, hogy szúrós pillantással kísérve kiadná az utam felém emeli üvegét. Nem szólok semmit, kíváncsian figyelem csak következő mozdulatait, míg ismét meg nem szólít. Feltételezem legalábbis, ezt a mondatát is nekem szánja.
- Attól tartok, egyet kell értenem – bólintok felé udvariasan, épp csak annyira emelve meg hangom, hogy szavaim biztosan eljussanak hozzá, legyőzve a zajokat körülöttünk.
- Nem, dehogy, inkább én vagyok ott, ahol nem kellene lennem – szavaim, bocsánatkérő hangsúlyom ellenére mégis közelebb lépek, engedve az ellenállhatatlan vonzásnak, hogy a temetői magányom megoszthassam valakivel, aki élőbbnek tűnik, mint bárki, akit eddig itt láttam.
- Hálás vagyok, hogy kizökkentett. Meglepő, néha mik derítik jobb kedvre az embert – nem teszek újabb lépést felé, de távozásnak se adom semmi jelét. Az se lenne meglepő jelenleg, ha azután is itt ácsorognék majd még  egy ideig, hogy ő elment, magam elé meredve, gondolataimba mélyedve.
Vissza az elejére Go down
avatar
Tanár
Kor :
40
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Collage Salette School igazgatója
Play by :
Cate Blanchett

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Zafírkék Szomb. 03 Nov. 2018, 14:14

Félig szítt cigarettát érzek a számban a csókod íze helyett. Meg egy kis gint. Teszem hozzá szinte csak magamban nevetgélve leginkább ezen az ostoba, a csuda tudja milyen nyelven írt vers soron amit oly gyakorta emlegettél. Volt idő mikor a nikotin zamatába burkolva próbáltalak visszafogni, hogy ne menj el, ne hagyj magamra.De egy idő után már tudtam hiába is akarnám utadat állni. A lépteid nem hozzám vezetnek. Akkor már nem. Megbántam e, hogy máshol kerestem a boldogságot? Miért, te megbántad, hogy miattad máshol kellett keresnem? Oly sok kérdést hagytál magad mögött, mit feltenni még akkor is félek, ha pusztán a fekete föld nyeli majd el, ott marad körülöttünk, némán tűnik el az ősz ette levelek között.Válasz nem érkezik.
Mint egy hamis örömből készült panírozott mosoly hal el ajkaimon a neved, és az üveg szájához érve ajkaimal az első kortyok mérgét zamatolom. Mellettem látod más is a gyászába temetkezik, noha látom, hogy arcán éppúgy átsuhan az emlékezés árnyéka, mint a nekem szentelt csodálkozás. Bolondnak vél? Meglehet, de már megszoktam, hogy időnként itt, ehelyen levetkezhetem a világból rám ragadt kitartó keménységet. Sosem voltam erős, ugye tudod? Sosem voltam tökéletes, csak te láttál annak. Egy ideig. A zenédben lettem azzá, ami most vagyok, és amikor elvitted, az utolsó hangot is elütötte ujjad, mintha nem létezne többé muzsika, melyben ne lennél ott. Egy disszharmóniában, egy újabb ütemben, mit még kér a láb, mit még az ujjak végén bizserget a múlandóság. Futnék e utánad? Ó nem! Az élet az én barátom, és bár tudom, hogy éveim száma egyre gyarapszik, mégsem siettetem az elmúlást. Korán lenne még.
Cigarettám holt parazsa feketén fekszik el az avarban, az ital loccsanása elnyomja a hümmögésem melyet a mellettem álló férfi szavaira adok feleletül. Rövid mondata azt hiszem tökéletesen elevenebe talál.
- Itt pontosan ott vagyunk ahol lennünk kell. Inkább az időzítéssel van mindig a probléma.- keserűen, torokhangon nevetem el magam, egy füstgomolyagba, és egy slukkba bújok el az ostoba reakcióm elől. Nem merek odanézni, hogy kihez jött. A hangjából, tónusából, ahogyan a betűk megrezegnek, megcsusszannak ajkain, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy valaki olyan előtt áll, és olyan előtt próbál emlékezni, felejteni - jelen pillanatban el kettő szinte eggyé olvad- aki legalább oly fontos volt a számára mint te nekem.
Hunyorítva teszem ajkaim közé az izzó rudat, miközben a hozzá közelebbi kezembe vetem át az üveget és nyújtom felé. Fejemmel biccentek is, hogy ne utasítsa el, hiszen nem szégyen amit csinálunk, csak talán mások számára meghökkentő.
- Vannak, akik felejtenek, vannak akik emlékeznek, és vannak olyanok, akik bizonyos dolgokat pontosan ugyanúgy csinálnak mint régen, még akkor is ha az, akivel megosztották egykor, fizikai valójában már nem lehet jelen. Nem érzem szentségtörésnek, vagy az áhítat meggyalázásának. A temető nem az álszent búcsú helye, hanem az örök látogatásoké. El nem múló szenvedéllyel.
Tán monológnak tűnhetnek csendes, mégis határozott szavaim, mik alt hangszínnel kúsznak át a férfi felé, kezemben még mindig markolva az üveg nyakát és nyújtva felé, hogy vegye el, és osztozzunk ezeken a perceken együtt. Látod, a szomszédságodban fekszik valaki, akinek fontossága éppúgy elvitathatatlan amilyen a tiéd volt egykor. Bizonygatnám, hogy szerettelek, hogy akkor is szerettelek, amikor más karjai között lobbantam lángra, és még őriztem egy kis parazsat belőle kettőnknek. Hittem, hogy túl leszünk rajta, ahogyan én is túl leszek….de bolond szívem nem visszatalált hozzád, hanem osztódott. Kettőtöket szerettelek kitartó lángolással. Ostoba voltam? Egy szerelmes hülyegyerek, aki az életet még harminc évesen is képtelen volt komolyan venni. A lassan krisztusi korra gyermekien kamasz lelkem egy grimasszal felelt. Nem változtatnék meg mégsem semmit, mert az összes emlékünkből, az összes időből mit együtt töltöttünk nőttünk ki, lettünk és formálódtunk...engem ez tart egyben mióta nem mondhatom el neked mindazt, amire nem maradt időnk.
Az üveg remélhetőleg a férfi kezében végzi, én pedig az utolsó szívásokkal adom meg magam a nikotin és a gin közös bódulatának, és vetem lábam elé, majd taposom el a csikket. Ha nálam maradt az üveg, úgy ballonom jobb zsebébe csúsztatom azt.
- Az ember mindig azt hiszi, hogy még van ideje. Még egy dologra. Még egy mondatra, még kimondani, hogy hiányzol, hogy gondolok rád, hogy emlékszem mindenre, hogy szeretlek. Azt hiszi az ember, hogy mindig és mindig van ideje ezekre a szavakra….aztán egy napon rádöbben, hogy amikor ki kellett volna mondani, amikor ki akarta mondani. Az volt az utolsó még egy.- fordulok oldalra és átlépve egy fűcsomót, mely nyikorogva dől el a lábaim alatt közelebb lépek a férfihoz. Beszélgetünk, kizökkenünk, tulajdonképpen mindegy is. Kissé bizarr helyszín, de akárha egy csendes társaságba kerültünk volna, ahol ő meg én vagyunk csak beszédes kedvünkben. Csak éppen a téma keresés kézenfekvő. Hiányzik valaki, akinek itt kellene lennie velünk, az életben, és nem azon a helyen, ahol csupán a csend zeng keserű melódiát. Nem kérdem, hogy zavarom e, nem kérdem, hogy a közelségem vagy az, hogy a távolságot rövidítettem kettőnk között zavarja e. Ha így lenne, már első szavaim után elfordult volna, vagy bárhogy jelét adta volna alkalmatlankodásomnak. Talán nekem is jól esik valakivel beszélni.
Már hallom, ahogyan recsegős, köhögős hangon kinevetsz, hogy más terhét venném magamra a sajátom helyett. Tán mert egy ismeretlené, nem nyomná olyan fájdalommal az enyémet, ahogyan jelenleg….talán mert a sajátomat ha átadom akkor enyhít rajta...talán mert néha jól esik ezt a várakozó önmarcangolást valamivel megtörni. Ne nevess ki, még gondolatban sem. Hanem segíts! Hogy mesélni tudjak. Rólad. Rólunk. Hogy hallgatni tudjam őt. Magáról, arról aki előtt áll. Családtag? Szülő? Szerelem? Gyermek? Nem tudhatom, talán csak érzem, hogy a szívében hordozott tüskék hangtalan roppanással kérnek feloldozást azért, mert nem bánt meg semmit, csak talán a hiány az, amely huzatként szökik át a szívén. Nyitva van még. Várja vissza azt, aki elment. Ahogyan egy ideig én is vártalak vissza a közös otthonunkba, de soha nem jöttél.
- Tudja, mégis azt mondom, hogy azzal, hogy élünk, hogy van kihez kijönni, emlékeztet bennünket a saját halandóságunkra, és egyben felelősségre az élet iránt, amit élnünk kell. Ha már nincs benne valaki, aki miatt érdemes minden reggel felkelnie a napnak. Nem várni kell a megváltást, hanem tenni érte. Még ha néha nem is tudjuk pontosan mit is kellene csinálnunk. A gyász hülyét csinál belőlünk. Ezen kell felülemelkedni.- nem szomorú vagyok, talán a hangom sem erről árulkodik, inkább fájlalom a hiányod, hogy mindezeket nem tudom neked elmondani. Hogy a nemléted mi mindenre tanított meg fél év alatt.
- Maga tudja, hogy mit kell ilyenkor? Kétszer hagyott el, és másodszor már nem tudtam a fejéhez vágni, hogy egy ostoba bolond!- hümmentek egyet a szavaim végén. Némi apró utalást teszek arra, hogy ki az akihez jöttem, de még nem beszélek bővebben róla, ahogyan őt sem faggatom a saját veszteségéről még. Nem jött el az ideje.
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
30
Hozzászólások száma :
6
Reagok száma :
3
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Tűzoltó
Play by :
Jensen Ackles

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Zafírkék Szomb. 10 Nov. 2018, 22:53
A temetőben kint lenni kín, de ha nem megyek, az is ugyanolyan fájdalmat okoz, még nagyobbat is talán, hiszen látom magam előtt feleségem könnyes, csalódott arcát. Hallom kérdését, hogy miért nem látogatom meg, hogy talán nem szeretem többé. Pedig mi sem áll messzebb az igazságtól. Néha azt kívánom, bár így lenne, bár feledhetnék mindent, amit együtt átéltünk, bár ne érezném többé a hiányt, de akkor eszembe jut, hogy nézne rám, ha itt lenne és egyből összeszedem magam.
Úgy indult a mai látogatás is, mint bármelyik, de a dallamot hallva sejtem, remélem, valami megváltozik most mégis. Talán csak erre az egyetlen alkalomra, azonban jelenleg ez is bőven elég.
- Rég hallottam már ilyen igazságot – értek egyet, hangomban azzal a keserűséggel, minek visszahangja az ő nevetésében cseng. Az időzítés, ez az életnek legnehezebb aspektusa és az egyetlen, amit jól csinálni talán tényleg lehetetlen, nekem legalábbis sose ment. Néha csak másodpercekkel ugyan, de lemaradtam vagy túl korán cselekedtem.
Kíváncsian figyelem Őt és környezetét, de nem próbálom elemezni, udvariatlanság lenne, különösen egy ilyen helyen. Itt, ahol mindenkinek meg kell adni a lehetőséget, hogy annyit áruljon el magából, amennyit szükségesnek érez.
- Az teszi jól, talán, aki képes mindháromra. Felejtenünk kell, hogy tovább élhessünk, miközben emlékezünk, hogy azok maradhassunk, akikké az elvesztettek által váltunk. És a többi? Megszokás, ami segít a másik kettőben, míg nem engedi, hogy a hiány az őrületbe kergessen. Sose voltam az álszentség híve – a  búcsúzásé se, de ez nem hiszem, hogy hangos kimondást érdemelne, anélkül is egyértelmű.
Üvegére siklik pillantásom, mikor azt markolva felém nyújtja kezét. Egy pillanatig tétovázok, szinte már visszautasítom a felajánlást, végül azonban mégis felé mozdulok. Miért is ne tenném? Ma szabadnapos vagyok és bár a határon egyensúlyoztam veszteségem súlya alatt meggörnyedve, nem zuhantam a szakadékba, nem menekültem az alkohol nyújtotta hamis felejtésbe. Most se a kényszer, hanem az akarat vezet az útra, amire átveszem az üveget és nagyot kortyolok belőle.
- Mindig ebbe a hibába esünk, azt hisszük, a világ minden ideje a miénk, hogy velünk nem történhet semmi rossz és ha mégis megtörténik, legközelebb újrakezdjük az egészet. Sose tanulunk – pillantásom beszélgetőpartneremről a közeli sírokra siklik. Kíváncsi vagyok, vajon hányan mondtak ki mindent, mit akartak az elmúlás előtt és hányan hallottak olyan egyszerű szavakat a velük élőktől, hogy szeretlek, hiányzol. Nem sokan, ebben biztos vagyok, de azt is tudom, akadnak szerencsések is köztük, akikben nem lappang megbánás, akik nem vártak a semmire, nem titkolóztak, nem köntörfalaztak.
- Nem is gondolnánk, mennyi mindenre tanít meg az elmúlás. Szinte bölcsekké válunk tőle és mégis, lennék inkább ostoba, csak ne kelljen itt állnom – azt is mondhatnám talán, rég volt már, de hiába, az elvesztését nem tudtam feldolgozni, nem úgy, ahogy azt kellene. Minden nap minden percében várom, hogy egy napon arra ébredek, hogy mindez nem volt több, mint álom. Kegyetlen, borzasztó rémkép, ami a valóságtól messzebb nem is lehetne. Aztán kijövök ide, látom a hideg követ, mi a földbe ásott testét védi és hirtelen olyan valóságossá válik minden, hogy levegőt venni is alig tudok. S épp Ő kellene ahhoz, hogy kilábaljak ebből a szánalmas állapotból.
- Miért nem mondja el neki most? Kiadja magából legalább – nem hallhatja már, akinek szól, de mit számít az? Magunkért vagyunk itt úgy is, nem értük, mindegy, ki, mit mond.
- Nem ön lenne az első, aki kiabál itt – újabb kortyot veszek magamhoz a keserű italból közben, mielőtt közelebb lépve visszanyújtanám tulajdonosának, nem akarva megakasztani a kört, ami kicsi és amorf ugyan, de épp ide illő.
Vissza az elejére Go down
avatar
Tanár
Kor :
40
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Collage Salette School igazgatója
Play by :
Cate Blanchett

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Zafírkék Hétf. 12 Nov. 2018, 13:54

Ha kétszer futhatnánk neki az életnek, lehet ugyanazokat a bődületes hibákat követnénk el, amiket, és ha kétszer lenne lehetőségünk elbúcsúzni meglehet ugyanúgy nem lennének szavaink. Igazságtalan. Ezt mormolnánk durcás gyerek módjára akkor is ha tíz évesen, ha húsz, vagy negyven, akár nyolcvan évesen ragadna el a vég. Pedig mind tudjuk hová tartunk, csak éppen nem lehet örökkön ezzel a fejünkben létezni. Huszonévesen, emlékszel nem is gondoltunk felőle? Összekapaszkodva és nagy reményekkel a szívünkben vetettük bele magunkat az örökkön-örökkébe és hittük, hogy tényleg végtelen. Hogy elveszíthetlek, akkor tudatosul bennem először, mikor megpillantottam a csomagokat a verandán.Idegesen tördeltem a kezeimet, odakint megállás nélkül kopogott az apró szemű eső. Némán kérleltelek, hogy mondd el mi volt a hibám. De nem egy volt. Sok. Akkor még nem tudtam, tán csak sejtettem. A kalandos szerelem afférom, a nemtörődömségem, a munka utáni kegyetlen hajszám, bármi ami megszakította évek óta tartó ígéretünket: hogy örökkön örökké. Csalfa voltam, hazug árulója házasságunknak. Minden alkalommal amikor meglátogatlak mondom neked, ahogyan azt is, hogy a hibáimmal együtt szeress, hogy csak még egyszer mondd...te is, ahogyan én mondom. De feleleted csupán ez a kíméletlen csendesség, mit az ágak roppanása tesz ritmikusan bűnbánatossá.
Sok alkalommal jártam már nálad a hónapok alatt, sok emberrel találkoztam, de egyikükkel sem jutottam el a szavakig. Talán egy alkalom ebből a kivétel, akkor is én hallgattam a másik beszélt. Kölcsönösségről szó sem volt. Ez a mostani más. Érzem a zsigereimben, csak éppen az okát nem tudom. Nem is kéne kutatni. Időnként még mindig túlságosan a dolgok mögé akarok látni, és válaszokat olyan miértekre, amiket megélni kell és nem elemezgetni.
Nem akarok bölcsességekkel dobálózni, inkább csak az igazság fájdalma mondatja velem a szavakat a férfinak. Eltörő mosollyal nyugtázom hirtelen filozófussá avanzsálásomat, és hagyom, hogy az ital a kezemből a kezébe vándoroljon.A kortyok majd felszakítják benne is, amit elzárni képtelen, megélni talán soha sem tudta. Fájdalma szinte égeti az orcámat, és én odafordítom adjon még belőle. A szenvedését átveszem és hallgatom. Szavai folyamatosan ott koppannak ütemet a véredényeimben életre kelő sejtekkel. Felzubog a keserűség bennem, hangos sóhajjal és heves bólogatásokkal adok neki igazat. A világ összes ideje...minden a miénk, mert mohóak vagyunk, és az összeset akarjuk, nem tanuljuk...soha nem tanuljuk meg beosztani. Ha boldogok vagyunk habzsoljuk, ha boldogtalanok akkor hajszoljuk. Nem kérünk a mostból, nekünk mindig a következő kell. Mert talán néha önmagunkban is bizonytalanok vagyunk.
- A tétovázás a tett halála. - nem magamtól vagyok ilyen bölcs, te voltál az örök idézgető, aki mindanhol magvas gondolatokat, és odaillő verssorokat látott. Néha hiányzik, hogy megjegyzést tegyél a világ legegyszerűbb dolgaiban. A hentesnél sorban állva, a virágokat metszve, vagy amikor kimutatások felett görnyedek a sárga lámpafénynél. Minden hiányzik...pedig már jó régen el kellett volna engedjelek. Még azelőtt a délután előtt. Sosem tudtam, mert te hozzám tartoztál, mert bármerre is léptél, a lábnyomod ott hagytad, hogy kövesselek. Én pedig megtettem.Megtenném újra.
Lenne inkább ostoba, csak ne kelljen itt állnia. Fájón jeges pofonként csap a lelkem közepébe a mondata, és érzem abból ahogyan a hangsúly lehullik, ahogyan a tesstartása megtörik, ahogyan az üveg lendül vissza hozzám, hogy holnap és holnap után is pontosan ezt mondaná. Hogy ha újra kezdhetné….bárkit is vesztett el újra ezt mondaná, de semmit sem tenne másképp. Mert nem tanulunk, ahogyan mondta. És nem azért mert nem akarunk, hanem mert félünk talán, hogy ha másképp cselekednénk lemaradnánk valamiről. Valami apróságról, ami fontos a számunkra.
Újra nálam ez a kis kör, újra nálam az üveg, nyakán újra az én ujjam szorít. Kérdésére, egy keserédes mosollyal fűszerezett hümmögés a válaszom. Ajkamhoz emelem az italt. Nem törölgetem. A bánatot kortyolom utána magamba. Mindegy már az nekem. Nem hagytam el magam, ó ne gondold, hiszen ismersz. Ezer ütéstől is talpra állnék. Csak éppen itt, ennyire közel hozzád a bánat és a gyász ezerszeresen taglóz le. Mégis jövök, mégis önmarcangolok, mégis beszélek, és igen...időnként kiabálok veled. Hogy ki hallja nem is érdekel. Bolondnak is gondolhatnak, bánom is én!
- És maga? Maga miért nem?- nézek vissza a férfira, kérdést dobva a kérdésre, bár azt hiszem talán feleslegesen. Lenyalom ajkam széléről az ital egy kóbor cseppjét. Ballonom a feltámadó hirtelen szellőben megemelkedik, majd visszazuhan. A természet közénk lopakodik, csiklandoz incselkedik. Próbálja törni a hangulat gyászát. Hasztalan, mert ez most itt a minénk, az idegen férfival.
Lendül az üvegem, majd a körülöttünk lévő sírok felé hadonászok vele. Löttyen a kék ital, pajkosan koccan az üveg oldalának.
- Velük vajon hányan kiabáltak? Nekik hányan mondták el ha bolondok és ostobák voltak? Vajon hányhoz jön ki úgy hozzátartozója, hogy nem lehajtott fejjel mormol egy miatyánkot, annak a jóistennek, aki elvette tőle? Miközben egyetlen gondolata sincs affelől aki ott lenn nyugszik? Olyanok, akik évek óta együtt éltek, aztán vége szakadt…- hangom elcsuklik, egy gyors korttyal próbálom kontrollálni. Nem fogok sírva fakadni, csak éppen nehéz ezzel a gombóccal a torkomban és a gyomromban beszélni. A hiányod növesztette oda, képtelen vagyok felszakítani. Hónapok óta.
- Aztán kijönnek ide...az ostoba rohadt virágaikkal, és csendesen, rendezgetik azokat a vázákban- hadonászok még mindig, keserű pirulákat köpködnek fel a gondolatok a szavak által. Mert ők együtt lehettek, mi meg nem. Igazságtalan. Na ez tényleg az!
- És az ember látja rajtuk, hogy üveges szemekkel merednek előre, és semmi sem fontosabb, csak az, hogy az egyik oldalon páratlan piros és páros fehér virág legyen.Ehh!- csapok dühösen magam elé az itallal, majd leeresztem az üveget. Végül látod tényleg kiabáltam, hiszen a végére sikerült felemelnem a hangomat, de elcsendesedtem. Nem kérek elnézést a kirohanásom miatt, érzem, hogy nem is kell.
- Péntek volt. Délután.- mintha egy történetbe kezdenék, halkan szólalok meg, és most már közel állok a férfi mellé. A két sírhalom között vagyunk, félúton. Kicsit nálad, kicsit annál akihez ő jött.
- Akkor már évek óta vége volt. Hivatalosan is. Mea culpa...az volt.- döngetem meg a mellkasom, majd az üveget a férfi felé nyújtom. Én mesélek, ő iszik. Ez most ilyen.
- Amikor azt mondta, hogy beteg, azt gondoltam, hogy tréfál. Hogy bosszantson. Hogy hónapjai vannak hátra. Helyette kapott nyolc hetet összesen. Nyolc hét. Mi fért volna bele? Igaz jogom sem lett volna semmihez. Akkor már máshoz tartozott.- elhallgatok és oldalra nézek. Most pillantok először a sírra, amihez jött. Egy női név áll rajta és egy évszám. Fiatal...túl fiatal. Ő is.
- Magának ő volt a péntek délutánja?- befurakodom a magánéletébe egyetlen kérdés erejéig, miközben fejem alig érzékelhetően a sír felé bök. Befurakodom kéretlenül és csak remélem, hogy nem lök ki onnan.
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
30
Hozzászólások száma :
6
Reagok száma :
3
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Tűzoltó
Play by :
Jensen Ackles

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Zafírkék Kedd 13 Nov. 2018, 21:29
Professzionális voltam a jelenben élésben, a munkám megtanította, milyen kegyetlen és hirtelen lehet az elmúlás, hogy elég egy véletlen, egy rossz mozdulat, felelőtlen pillanat és kész, a katasztrófa máris tálalva van. Tudtam, addig kell élni, amíg lehet, akkor kell beszélni, mikor lehetőség adódik, nem szabad semmit készpénznek venni, mert semmi se tart a végtelenségig, mind kicsik és múlandók vagyunk, porszemek a sors forgatagában, könnyű kiszakítani minket az idő vonalából. Aztán találkoztam vele és egyből értelmet nyert a vágy a végtelenre, az örökkön-örökkére. Mellette eltűntek a kételyek, nem maradt más, csak színtiszta, csillogó boldogság. A vele töltött idő sose vált unalmassá, megszokottá azonban igen, belekényelmesedtem közelségébe, társaságába, elhittem, amit az esküvőnkön mondtam, hogy a mindörökké valós, nem csak egy gyermeki képzelgés, amit idővel mind kinövünk, hogy nem választhat el minket semmi. Elképzeltem az életünket, hallottam gyermekeink csengő kacaját, láttam, ahogy felnőnek, kirepülnek, ahogy elcsendesült otthonunkban megöregszünk és végül együtt távozunk.
Nevettem, mikor elmondta a vizsgálatok eredményeit. Előre görnyedve, hisztérikusan, fuldokolva. Kezét szorítva ültem végig a első közös megbeszélést, tudtam, ezzel fájdalmat okozok neki, mégse eresztettem és ő se szólt semmit. A fürdőbe zárkóztam aznap este és reggelig a kádban ültem, ruhástul, a letépett zuhanyfüggönyt magam köré tekerve. Másnap úgy mentem dolgozni, mintha nem történt volna semmi, fejem magasra emelve,  makacsul ismételgetve, minden rendben lesz, nincs okom aggodalomra, nem kell mellette lennem, hiszen éveim lesznek még erre. Az utolsó pillanatig kitartottam hamis reményeim mellett, mindhiába, így is hátrahagyott.
Temetését követőn csak annyiszor jártam ki ide, ahányszor muszáj volt. Talán haragudtam, rá, magamra, a világra, talán bűntudatom éreztette azt velem, nem érdemlem meg, hogy itt legyek. S mikor mégis kint voltam, igyekeztem magamnak maradni, nem nézelődni, nem szólni, átélni a gyászt, az elmúlást. Most mégse érzem tehernek a társaságot, a társalgást, épp ellenkezőleg.
- A tétovázás a tett halála, milyen igaz – ismétlem, mintha konklúziót vonnánk le mindketten, mintha ez lenne az egyetlen értelmes gondolata az egész világegyetemnek, most tényleg így is érzem. S mégis tétovázok, ostobán, értelmetlenül, újra és újra elkövetem ugyanezt a hibát, nem tanulok. Hiába tapasztaltam lélekszaggatón közeliként az elvesztés kínját, nem bánok semmit azelőttről, hogy a betegség falat vont volna körénk. Ugyanolyan fiatalosan pozitív lelkesedéssel vágnék neki a jövőnek, az oldalán, a legkisebb habozás nélkül, hiszen ő az életem, a lényem része, mindig is az volt talán, jóval azelőtt is, hogy megismertem.
- Ez lehetne a milliós kérdés. Én miért nem? Helyből el is veszteném a nyereményt – úgy hangzik talán, mintha folytatni akarnám a gondolatot, s meglehet, ez volt az eredeti tervem, de meggondolva magam most mégis inkább hallgatok. Mit mondhatnék? Azt, hogy gyáva vagyok kiabálni, hogy úgy érzem, nem érdemlem meg az általa nyújtott megváltást, hogy egyszerűen csak tanácsolni könnyebb.
Rá figyelek minden idegszálammal, csüngök szavain, mik élesek és igazak, fejem oldalra fordítom, el tőle, tapintatosan hagyva, hogy elrejthesse előlem könnyeit, ha orvul előtörnének mégis, hiába igyekszik minden erejével visszaszorítani őket.
- Figyelemelterés. Amíg a virágokat számolgatjuk, nem kell arra gondolnunk, hogy mit is keresünk itt, nem merengünk azon, vajon kétszínűség-e itt térdelni a sír mellett, mikor életében közel se foglalkoztunk annyit azzal, akit elvesztettünk, mint most, hogy nincs már többé – engem nem érdekelt sose a növények állása, a színük, illatuk harmóniája és mégis ezzel töltök hosszú perceket, mikor itt vagyok. Vajon a lila a fehérrel vagy  a rózsaszínnel mutat-e jobban, külön rakjam a rózsákat és a nárciszokat vagy mehetnek egy vázába? Számít egyáltalán ez? Dehogy.
Oldalra fordítom fejem, ezúttal minden érzékszervem figyelmét neki ajándékozom, mikor ismét megszólal, tudva, jóval több jelentősége van szavainak, mint eddig bármikor, mert magáról beszél most, a veszteségéről.
Hallgatok, nem szólok közbe, csöndben veszem át az újfent felkínált üveget is, s a végén se kommentálok semmit. Nincs rá szükség, nem akar választ, vígaszt, ebben egészen biztos vagyok, kapott abból eleget másoktól. Amit lehetett, megtettem, hagytam, hogy kiadja, mit érkezése pillanatától a lelkében őrzött.
- Ő volt – újabb kortynyi égető bátorságot döntök le torkomon, egyetlen, határozott mozdulattal, majd kitartva terveim mellett felé nyújtom az üveget újfent, némán adva tudtára, most változik majd a felállás. Én beszélek, Ő iszik.
- Gyönyörű volt. Szikrázó, vibráló, élő. Jött és mindent vitt, csak úgy, anélkül, hogy észrevettem volna – végigcirógatják a levegőt ujjaim, elképzelve, Őt érintik ismét. Előre lendülnek karjaim, körmeim sírját karcolják végig, a márvány hűvöse égeti bőrömet, szisszenve ejtem karjaim testem mellé vissza, megszégyenülten, fáradtan.
- Nem hittem neki, mikor elmondta, meg fog halni, kitartottam ostobaságom mellett egészen az utolsó pillanatig, mikor már csak egy árnyék volt, törékeny és hideg. Hónapokat szalasztottam el, mert azt hittem, semmi nem fog változni, hogy kiheveri ezt is, mint az influenzát, amit minden évben menetrendszerűen elkapott és már csak arra eszméltem, hogy vége van – addig a pillanatig, fogalmam se volt, milyen elveszteni a kapaszkodót és ajkaidon néma sikollyal a végtelen gödörbe zuhanni, tudva, többe nem érkezik segítség, nem kap el ezúttal senki.
- Időnként mind szánalmasak vagyunk és mégis, nincs talán még egy olyan erős faj, mint mi. Pofonok százai után is talpra állunk, tovább indulunk, bízva és reménykedve akkor is, ha nincs kilátás. Vagy ez nem több, mint gőg?
Vissza az elejére Go down
avatar
Tanár
Kor :
40
Hozzászólások száma :
15
Reagok száma :
7
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Collage Salette School igazgatója
Play by :
Cate Blanchett

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Zafírkék Csüt. 15 Nov. 2018, 14:11

Kétféle szerelem létezik. Az egyik ifjonti hévvel fellobban, mint az elszáradó őszi avar, szinte megállíthatatlanul ég, lobog, aztán elhamvad oly hirtelen ahogyan érkezett. Szálló pernye, kesernyés elmúlás illat vonszolódik utána, viseletes köpenye egy letűnt románcnak. A másik szinte észrevétlen, mint téli kályhában gyújtott melegséget adó tűz, és ott marad a hamu alatt, örökkön izzó parázs.
Ilyenek voltunk mi is. Ott maradtunk, nem lehetett kikotorni minket üszkös ujjakkal sem. Hiába a második feleséged, hiába lettem őrülten szerelmes megint...hiába minden, mert az emléked lenyomata, az a parázs, amilyenben éveken át érlelődtünk ott maradt.Talán ezért fájt, amikor már csak egyedül kellett melegséget adnom a lelkemnek. A tudat, hogy létezel egy darabig még megmaradt, aztán elloptad azt is.
Hazudni akartam magamnak, hogy elég csak felemelnem a telefont, és a vonal másik végén kinevetsz majd, hogy miért nem hagylak végre békén, hogy miért nem tudtalak elengedni? Vége volt. Egy válási papír nem elég? Hogy lenne elég, amikor én nem akartam, hogy vége legyen. Megcsaltalak. Ilyen nyersen vágtad a képembe, és én csak lehajtott fejjel adtam neked igazat. Tudtad, hogy szeretem azt a fiút, ahogyan azt is, hogy annyira soha nem, hogy téged elhagyjalak érte.Választanom kellett volna közöttetek, de nem tudtam, egyszerűen nem ment. Te voltál az én utolsó lélegzetig őrzött parazsam, de ő volt az őszi avar.Ami felkavar, ami fellobban, ami megéget, ami fáj és gyönyörrel tölt el, aztán elmúlik….nem múlt el. Parázzsá szelidítették az évek. De ő is elment.Csalfa, hazug gyalázatos férfijai életemnek.
Egy üveg itallal, zenével és emlékekkel adózom a mai napnak, amit rád szántam.Társaságom nem bánom, az ő gyásza éppoly nehéz mint a sajátom, mégis magamhoz veszem. Dédelgetem a szavak által, csendesen ölelem át a gondolatait. Súlyos igazságokat dobunk magunk elé, mintha azt remélnénk, a másik majd könnyít rajta, hogy feloldozást ad, helyette azonban csak még mélyebbre ásunk. Nem számít. Az egész lényéből árad az ölelés, mely vigaszt nyújt és vigaszt keres ily közeli távolságból is. A nevét sem tudom. Nem is faggatom. Jelen pillanatban lényegtelen. A találkozás mélysége nem a megszólításban rejlik, sokkal inkább abban az üveg italban, mely már jócskán fogy, hamarosan vége szakad a körnek és leheletünk párája gomolyog csak körbe, alkohol gőzbe érlelve tovább emlékeinket.
- Figyelemelterelés…- ismétlem csak magam elé dünnyögve és bólogatva a szavait, miközben ő tovább beszél, és magyarázat érkezik előbbi kirohanásomra. Mennyire érdekesen találkozik az ő higgadt keserűsége meg az én világot szaggató gyászos számonkérésem. Nem lenne hozzá jogom másokat elítélni, tudom….de az igazság az, hogy ettől még álszentnek gondolom. Vajon én sem foglalkoztam veled eleget, vajon mennyi mindent mulasztottam el a házasságunk alatt? Talán ha megtanulok steak-et sütni, ha megtanulok bánni egy istenverte csavarhúzóval. Látod, ebben a mai napig hiányzol. Egy villanykörtét alig tudok kicserélni nélküled. Sosem voltam elég gyakorlatias, mindig is másra vágytam. Te tudtad ezt. Elhivatott művész és a csillagok megunhatatlan szerelmeseként hittem abban, hogy én leszek az első nő, aki a messzi égboltot meghódítva a világegyetem sötétségében Keats-et szaval majd.

“Kit nagyvárosba zárt a sorsa rég,
oly édes annak, hogyha belelát
a mennybe s oda lehel egy imát,
hol telt mosollyal kék szinű az ég.
A szíve boldogabb lehet-e még,
(...)”


Átveszem az üveget, könnyítek karján, és meglendítem a butéliát, ajkaim mohón nyelik a méregerős kortyokat. Szisszenve engedem el, és hagyom elmerülni magam a teljes csendnek, hogy őt figyeljem. Azt ahogyan beszél a nőről akit a földhalom rejt, a hideg és rideg márványtakaró alatt alussza örök álmát. Elnyíló ajkakkal, az üveget magam mellé ejtve figyelem ahogyan megérinti, a simogató, gyengéd mozdulat a szívemet veri vasra. Mindig azt hisszük, ó naív bolond módon, hogy mi tudunk szeretni a legjobban, hogy mindig minden nekünk fáj a legjobban, amíg nem látunk egy ilyen jelenetet….egy ilyet, ami másodpercek alatt töri ketté balga illúziót a szerelemről amit érzünk. Ott szunnyad az ő parazsa, ott hova a halál száműzte, honnan már nem jön sem felelet, sem feloldozás, sem vallomás, sem óhaj sem sóhaj, csak a megsemmisült kapcsolat utolsó lehelete, a sír felett megrezegtetve a vadgesztenyék arany leveleit.
Megrezzenek, észre sem veszem és belehalok vele együtt kicsit. Ilyen amikor átveszed valakitől a fájdalmat, csak éppen nem tudsz mit kezdeni vele, mert súlyosabbnak érzed mint amilyennek elsőre tűnt.
- Ez nem gőg. Ez ostobaság. Annyira emberi, de akkor is ostobaság. Mégis, vagyunk mindahányan akik felállunk. Indulunk tovább.Pedig a cél elveszett, homályba veszett, de újak után kutatunk. Remény. Inkább így hívnám. Talán gőgös remény.- vonom meg a vállaim ízlelgetve kicsit a szavakat, amelyek még mindig ott visszhangoznak a levegőben körülöttünk. Távolabb az út mellett a kavicsokon megcsikordul egy autó kereke. Arra felé vonom a tekintetem, de csupán futólag. A gondnok autója az, most szedi össze az összesepert, kupacokba rendezett leveleket. Ez a kizökkentő hang, momentum elég, hogy egy picit törjön a varázs. Hogy rádöbbenjek, nem csak az idegen férfi és én vagyunk itt, noha jellemzően magam is szeretem időnként azt hinni, hogy egyedül az enyém az egész hely amikor idejövök. Valahogyan elvesznek az emberek a sírok között. A hely szülte furcsa beszélgetés és italozgatás tán máshol meg sem történt volna. Idegenként mennénk el egymás mellett, talán már tettük is ehelyütt nem egyszer, mégis valahogyan ma egy láthatatlan erő utat nyitott egymás felé. Te voltál? Vagy az a vibráló, gyönyörű nő, aki a férfihoz tartozott? Talán ti voltatok, akik úgy gondolták, hogy mily hasonló fájdalmat cipelünk, talán osztoznunk kellene rajta?Időnként túlgondolom a dolgokat, le kellene állnom.
Visszalépek a sírod felé, hagyva teret a férfinak.Az üveg utolsó kortyát nyújtom felé és ha kiürült, csak intek, hogy tegye nyugodtan a sírra, majd visszafelé magammal viszem.
- Nekem mégis nagyon úgy tűnik, hogy maga még nem állt talpra abból a zuhanásból, amit az ön törékeny szépsége utáni utolsó mozdulata maga után hagyott. Hogy még nyúl utána, hogy még mindig és változatlanul hiszi, hogy ha holnap felébred, akkor megjelenik az ajtóban, mosolyogva, frissen mosott hajjal, és nem érti miért olyan keserű.- mintha fáznék ölelem át magam a karjaimmal, egészen megremegek, és összehúzott ajkakkal csücsörítve fújom ki a levegőt.
- Mintha egy rossz álom lenne, és kitartóan hisz a megváltoztathatóban. Mert nem tudja elengedni, nem tud tovább lépni. Úgy magához tartozott akár a kávé illata a reggeli aranyban fürdő konyha lekváros croissanjaihoz, a fürdőben a két fogkefe a polcon, a száma pedig még mindig ott rejtőzik a telefonjában, várva, hogy talán egyszer megcsörren….vagy az esély ne ússzon el, hogy maga is felhívhatná akár. Hiszen ott van.- ölelem magam és a sírod felé nézek. Honnan tudom vagy sejtem mindezt? Visszanézek a férfira, de nem sírok. Mégis legbelül ezer könnyem hullik, darabjaira tört lelkem remény liliomjait táplálja.
- Nem hibáztatom, vagy ne érezze, hogy gúnyt űznék ebből...pontosan tudom, hogy milyen ez. Mert ugyanezzel a reménnyel élek én is. Ezzel a gőggel. És keresem még a kezet, ami felemel.Én is...- a szemeit nézem, azokat a végtelenül messzire kémlelő szemeket, amelyek pontosan úgy néznek rám, ahogyan én nézek a sajátjaimmal rájuk. Tükrök lettünk a másik számára, amelyek itt ezen a helyen látszanak csupán, hogy aztán a mindennapok forgataga elragadja. Lépni kell és élni kell tovább.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Zafírkék
Vissza az elejére Go down
 
Zafírkék
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Le Plateau-Mont-Royal-
Ugrás: