welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


One way or another. Diana & Keith.
avatar
Elit
Hozzászólások száma :
13
Reagok száma :
4
Play by :
Bill Skarsgard.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: One way or another. Diana & Keith. Szer. 17 Okt. 2018, 20:15

Diana


Átlépem a küszöböt. Szemeimet ükrös lencsék védik a valóság zord fényeitől, még akkor is, amikor a belső tér neonfénye már kényelmes lenne az érzékszerveimnek. Utánam még ketten jönnek. Fekete, lakkos egyencipőben. Azt hiszem talán még egyszerre is lépnek. Mindkettőn öltöny, míg rajtam bőrdzseki. Egyszerre lépik át a kinti és a benti világ határát, alig néhány lépésre lemaradva a hátam mögött. Fehér inget és fekete nyakkendőt viselnek.. mintha beakadt volna a fénymásoló és két példány sikeredett volna belőlük. Nincsen náluk fegyver, de testi fölényüket tekintve valószínüleg nincsen rá szükségük, illetve a lehető legkevesebb veszélyforrást kötelesek a közelemben tartani.
Szögezzük le.
Ez az egész nem az én ötletem volt. Bezárhattak volna a családi birtokon, távol a külvilágtól, ahol a sajtó nem szimatolhat ki semmit, de az orvosok véleménye szerint nem kifejezetten célravezető a teljes izolálás. Szerintem ez kamu, de ha jobban megnézi az ember, akkor nem az én testi épségemért kell aggódni. A családom hírneve, illetve mások sértetlensége a tét. A két mafla benga a hátam mögött nem az én életemért felelős, hanem azért, hogy ne szökhessek meg, illetve, hogy ne tegyek kárt a közvetlen környezetemben. Ezt az emberekre éppen ugyanúgy kell érteni. Az elmúlt időszakban volt néhány incidens, amit nemes egyszerűséggel nevezhetnék indulatkezelési problémának, de ennél valami sokkal mélyebbről jövő félresiklásról lehet szó, hiszen a kamera felvételeken kívül nincs más bizonyíték erre. Mármint egészen pontosan emékeim nincsenek. Mintha lehúznák a rolót és elveszítenem az ítélőképességemet. Ezt titulálták skizofrén viselkedésformának, de nem én vagyok az orvos, én csak egyre több cetlit kapok a homlokomra, hogy mennyire vagyok sérült. Ez egy nagyon szép szó... sérült. Hívhatnának egyszerűen elmebetegnek, vagy közveszélyes őrültnek, de a mai társadalomban ez nem megfelelő kifejezés.
Az előtért leszámítva szinte üres az intézmény. Talán ez így jobb is. A lehető legkevesebb arc kerül a perifériámba annál jobb. A tömeg csak hamarabb előidézi a problémáimat.
Egy nehéz kéz puffan a vállamon, én pedig lecövekelek. Simán képes lettem volna tovább sétálni a gondolataimba mélyedve, de jogos a figyelemfelkeltés, hiszen az ajtón nagy betűkkel áll, hogy Diana Thorn. Most nők fognak próbálkozni azzal, hogy megtúrkálják agyam legsötétebb zugait. Kicsit aggódok. Az erkölcsi ítélőképességem sosem volt a legfényesebb, de az adrenalintól felnőtt férfiakban is képes voltam igen komoly kárt tenni. Az egyik előrelép. A másik fogja a vállamat. Kopogtat, de közben a fél szeme rajtam. Azért mert elbambultam még nem feltétlen fogok valakinek az életére törni.
Int az előttem álló, hogy talán itt lenne az ideje levennem a szemüvegemet. Jogos. Illetve inkább csak engedelmeskedek, és magamtól veszem le, hogy ne ő tegye meg helyettem.
Előre egyeztetett időpontom van, így gondolom már vártak. Ha engedélyt kapok, vagy nyílik az ajtó, akkor bemegyek. Bent már csak ketten vagyunk. A két gorilla az ajtó előtt várakozik, hogy a doktornő is biztonságban legyen mellettem. A szüleim ha jól sejtem mindenre gondoltak. Még valószínüleg külön titoktartási szerződés is született annak ellenére, hogy őt köti a titoktartási esküje.
Gyorsan pásztázza végig őt a tekintetem. Fiatal. Igencsak csinos. Talán még túl fiatalnak is tűnik ahhoz, hogy komolyabb neve lehessen a szakmában, de a szüleim biztosan nem véletlenszerűen választották őt.
-Keith De Rouge.-szinte kényszeresen mutatkozom be, de nem nyújtom felé a kezemet. Figyelmeztettek, hogy jobb, ha nem lépek testi kontaktusba másokkal. Majd, mint egy jó gyerek egyszerűen billegek egyik lábamról a másikra.. és várok, hogy megtudjam, hogy hol kellene leülnöm... vagy mi a bevett szokása. Eddig mindenkinél mást tapasztaltam... talán ezért vagyok ennyire elveszett. Egy újabb doki... egy újabb kanapé.

Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
26
Reagok száma :
22
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One way or another. Diana & Keith. Hétf. 22 Okt. 2018, 21:59

First meeting..tic-tac

Az előttem ülő nő gyönyörű, a szemeiből az a fajta nyugodt magabiztosság sugárzik, mely csak azoknak adatik meg, akik hozzá vannak szokva ahhoz, hogy csodálják őket. Mégis, vélek felfedezni bizonyos árnyalatokat a pillantásaiban. Nem vagyok neki szimpatikus, amit nem csodálok a telefonbeszélgetésünk után. Az a fajta nő, aki hatalomhoz van szokva. Stabil életszínvonal szép magasan húzott lécekkel, egy élet, amit ki tud számítani a megfelelő kis útvesztőkkel együtt. Egy látszatkép, amit kifelé lobogtathat irigyeinek vagy épp csodálóinak. Nem tudom pontosan megmondani a korát, de a déli akcentus még érződik a hangjában. Atlanta? Talán, sosem voltam jó nyelvész. Telefonon pedig nem vagyok jó társaság, sem üdítő, sem semmi ilyesmi. Két napja hívott fel először és sajnálatos módon, pechjére, nem alkalmazok titkárnőt. A hívásokat, melyek az orvosnak szólnak csakis én bonyolíthatom le. Nevezzük biztonsági szabálynak, netán rögeszmének. Szeretem hallani ki van a vonal végén, mielőtt nekiállok böngészni a naptáramat. Időpont. Ki hinné? Tetszett a nevetése. Elbűvölő. Azt hiszem, ha Margaret Mitchell hallotta a fejében nevetni Miss O'Harat, valahogy így hangozhatott. Mélységes kár hát, ha a déli szépségek elbűvölő bája rólam úgy pereg le, mint esőkabátról a tavaszi zápor cseppjei. Nem nőkre vagyok kódolva. Beszélt a "kis problémáról". Szép aposztrofálás a saját fiára. Megkérdeztem, hogy a saját szavai-e, vagy a férjével közösen döntöttek úgy, hogy elkeresztelik húsuk és vérük vélt betegségét "kis problémának". Lecsapta a telefont. Hogy mi vitte rá arra, hogy mégis felhívjon még egyszer? Talán az, hogy édesanya. Mindegy milyen magasan tündökölnek a társadalmi ranglétrán, ezernyi más emberrel osztoznak a címen. De a fiuknak csak ők ketten a szülei, senki más. Arra kértem, jöjjön be.
Édesanya. Megtette s most farkasszemet nézünk, közöttünk az asztalom sötét fája áll némán és hidegen. Látom őt, figyelem. A világon semmi okot nem ad arra, hogy kicsinyes vagy görény legyek. Nem érdemli, de a szabályaim nem azért vannak, hogy bedöntse őket a pénz ígérete. Nem érdekel mennyit akar fizetni. Sorol. Mesél. Előad. Úgy, mintha meg kívánna győzni az igazáról. Mély sajnálattal közlöm, csak épp valódi sajnálat nélkül, hogy nem rá vagyok kíváncsi ebben a kérdéskörben. Egy szem fiára és csak rá. Nélkülük. A férjére pillant. Ilyen hát a kapcsolat. Bízik, hogy mindig ott van, tud mit mondani, támaszkodhat rá. Dicséretes, ám nem ők a fontosak most nekem. A férj, Mr. De Rouge megpendít egy aláírandó dokumentumot. Titoktartási szerződés. Súlyos pillantással nézek rá, mert szinte hihetetlen amit hallok. Biztonsági előírás, ha netán mégis megkeresnének, ha netán kitudódna, ha netán lenne az a pénzösszeg amiért megnyílok. Nem írom alá és innentől rajtuk múlik. Az időpontot megadom. Kéretik pontosnak lenni az úriembernek.
Sosem szoktam találkozót elfelejteni, csupán reménykedem mindig, hogy egyedül érkezik akinek kell. Kapcsolatunk az első beszélgetéssel fog kezdődni s ez a kapcsolat csak a kettőnké. Mély, néha fájó, néha nehéz de csak kettőnké. Kísérők, beleszóló szülők, barátok és mindenki más nélkül. Mert még Őt nem hallottam. A véleményét. A meggyőződését. A szükségét vagy épp nem szükségét. És nem szeretek senki feje felett dönteni, pláne aggódó szülőkkel karöltve. Nem, én erre a bizonyos Keithre várok, szándékosan lebontva róla a családnevet. Persze attól olyan az élete amilyen, biztosan sokat tett hozzá a világképéhez, de most a jelek szerint, vagyis pontosabban az anyja elmondása szerint nem a névnek van "kis problémája", hanem Keithnek.
Kopogás harsan, felráz csendemből. Tűpontos, leheletnyi másodperceket várok csak, figyelve a mutatót, hogy be is engedjem az érkezőt. Jobbra pillantok, látom őt, de látom a vele érkezőket is. A szülei komolyan veszik ezt, legyen bármiről is szó pontosan. Vagy csupán ezt tenné a pénz? Hogy nincs már magánélet, nincs már Én, csak kísérettel való létezés? - Csukják be az ajtót, kérem. - és csukódik is, talán teljesen feleslegesen szólaltam meg, talán ők csupán kíséret. Két szellemgondolat, akik pusztán izomerőt és elrettentést képviselnek. Figyelem a belépőt, teszem amit minden ember a Földön: felmérem. Magasságát, testalkatát, fürkészem az arcát. Nem egy kölyök, nem egy megszeppent tinédzsert látok, aki túltolta a kokaint pár hétvégi bulin és ez nem tetszik anyáéknak. Nem is egy egyetemistát, aki élvezeteket hajszol. Ellenkezőleg, ezeket talán már maga mögött is hagyta. Bemutatkozik, hangja kellemesen cseng. - Dr. Diana Thorn. - és én sem nyújtok kezet. Nincs rá szükség, hisz az én képzeletbeli órám már elindult. Nagyjából 10 egész perce van arra, hogy alátámassza amit a szülei mondtak. Hogy megjelenjen beismerés és akarat, hogy érezzem, valóban segítségre szoruló eset. Egy új Jelölt. - Foglaljon helyet. - intek gáláns mozdulattal, hogy válasszon. Kanapéra ül, netán velem szemben a székre, de ha kényelmesebb, akár állhat is. 10 perc. Ennyi idő alatt hozom meg a döntést, több nem kell. Coelhonál a szex 11 perc mindenestől, nálam egy döntés valaki feje felett. Elé csúsztatom az apja által írt titoktartási szerződést, aláíratlanul. Ez nem a szüleiről szól. Róla. Rólunk. - Ilyesmire úgy vélem nincs szükség, hacsak nincs magának is hasonló kérése, mert akkor gyorsan végzünk. - hisz az idő múlik, ha ezt kéri, csökkentek 3 percre. Ha nem? Akkor talán van honnan elindulnunk, van startkövünk, melyet közösen rakunk most össze. A pálya pedig? Majd menet közben. - Hallgatom, Mr. De Rouge. - nézek rá érdeklődve - Tekintsünk el attól, hogy mit meséltek a szülei. A maga véleményére lennék kíváncsi, miért érzi úgy, hogy szakemberre van szüksége? - érdeklődöm, puhatolózom. Kíváncsi vagyok, hogyan látja magát. Látja-e ugyanazt, mint a szülei. Történt-e bármi, ami valóban komoly aggodalomra adott okot az egész családnak. - Remélem nem szükséges elmondanom, hogy az egyetlen út az őszinteségé. - nem szeretem ha hazudnak nekem, beteg esetében pedig teljes félresiklást is eredményezhet. Ezért vagyok. Ezért van itt, hogy megtaláljuk a bajt és segítsünk. Már ha valóban ő akarja. És most, minden figyelmem az övé.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Elit
Hozzászólások száma :
13
Reagok száma :
4
Play by :
Bill Skarsgard.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One way or another. Diana & Keith. Hétf. 29 Okt. 2018, 06:57

Diana


A szüleim teljes kontrollt élveznek a pillanatnyi életem felett. Igazából szerintem már otthon a szülőház védett falai mögött már készül egy szoba, ami felérne egy magáncellával is. Soha nem aprózták el a dolgokat... ez nem az ő stílusuk. Már annyiszor jutott eszembe a szökés édeskés ízű, csábító gondolata, hogy talán már megszámolni sem tudnám... egyszerűen képtelenség volna. Az igazság azonban az, hogy pontosan tudom, hogy mennyire messzire érnek el perzselő ujjaik, és csak akkor fognak kiengedni az őrizetből, ha már nem érzik kockázatosnak, hogy az ő nevüket viselem. Iszonyatos port tudnék kavarni a pillanatnyi állapotommal, bár szerintem a szüleim legtöbb ismerőse teljes mértékben megértené, ha mellettük veszítettem volna el az uralmat a saját indulataim fölött. Szóval nem elég, hogy a családi birtokon is egy rab vagyok, de még a saját testem is egy kegyetlen szögesdrótos börtön, amiben nem mindig én ülhetek a volán mögött, de a lelkiismerettel késöbb mégiscsak én maradok egyedül az éjszaka csendes sötétjében. Hallok hangokat.... suttogást.... néha mintha valaki fennhangon megszólítana. Majd jön a csend... jön a várakozás... hogy kiderüljön vajon megint elhúzódik-e a színpadi függöny, vagy csupán egyetlen pillanatnyi megingásomról van szó.
Az egyetlen ember, aki megértéssel fordul felém, az Isabella. A testvéri szeretet határtalanságát képes önzetlenül, önfeláldozóan bizonyítani. Vagy egyszerűen csak reménykedik abban, hogy egyszer annyira eldurran a bennem szunnyadó szörnyeteg, hogy ő is csak egy név lesz majd az áldozatok listáján. Nekem már nem árthatnak. Ezt ő is pontosan tudja, hiszen a mentális állapotom miatt, még egy rendes börtönbe sem ülhetnék be, hanem egyszerűen becsuknának egy intézetbe. Talán sejti azt, amit én is. Az elkerülhetetlent... előbb-utóbb úgyis ott fogok kikötni. Még egy darabig próbálkoznak, hogy 'visszakapják szeretett gyermeküket'. Igazából a stagnáló, illetve romló állapotom az ő malmukra hajtja a vizet, így pedig még takarózhatnak azzal, hogy megtettek mindent az érdekemben. A legszomorúbb az, hogy igazuk lesz.
Szinte önkéntesen vonulok végig a kórház csendes folyosóin. Nem is tudom, hogy anyám hogyan mehetett bele ebbe. Itt látnak az emberek. Eddig pedig ragaszkodott a láthatatlanságomhoz. Kopogok. Nyílik az ajta. Dr. Thorn pedig teljes valójában áll előttem. Kiváncsi lennék, hogy megkapta-e az előző orvosaim diagnosztikáját rólam, vagy a szüleim tiszta lappal akartak megindítani egy új helyen... és ha megkapta... vajon tényleg szánt-e rá időt.
Várok. Várok csendben, hogy végigmérjen. Elvégre joga van hozzá, hogy felmérje, hogy mivel is lehet dolga. Talán már most készülnek a fejében az első jegyzetek, amik késöbb majd írott vagy digiális dokumentumként a jelenlegi énem leírását fogják jelenteni. Remélem ő nem kér arra majd, hogy válasszak egy sakk figurát és próbáljam megvédeni a döntésemet. Nekem nem játszmákra van szükségem, hanem a régi életemre. A képszakadások, a dühkitörések és a hangok nélkül. Szinte érzem, hogy az óra kattogásával elindul egy fejem felett lengő kés, ami bármelyik pillanatban lecsaphat a rám nehezedő feszültségtől.
Leülök. Vele szembe. Az első alkalommal még nem csak ő mér fel engem. Nekem mérlegelnem kell, hogy ő képes lesz-e túlélni engem.
Gyors pillantást vetek csak a papaírra. Sejtettem, hogy a szüleim nem akarják majd a véletlenre bízni. Ők mindigis ilyenek voltak. Az viszont mérsékelten megdöbbent, hogy anyám ennek ellenére mégis időpontot foglalt. Nem szokta hagyni, hogy bármilyen szinten sérüljön az elvárásainak mércéje. Talán már nemes egyszerűséggel tényleg nem érdekli, hogy mi lesz velem. Talán lehet, hogy késöbb ő maga lesz az, aki megvesztegeti Dr. Thorn-t, hogy fecsegje ki, hogy miket is hallott tőlem. Kissé sajnálom őt. Bizonyosan jó emberismerő, de nem tudja, hogy mekkora ragadozók közé csöppent. Én az elmebajommal leszek a legkisebb rossz az életében.
-Ez nem az én stílusom.-vonom meg a vállamat és oldalra tolom a papírt, hogy ne legyen kettőnk között. Nincsenek ilyen jellegű kívánságaim. Úgy gondolom, hogy ezzel az első akadályt meg is ugrottam. A szüleim gyereke vagyok, de nem egy fénymásoló dobott ki engem magából.
Kérdésére felvonom szemöldökömet, de csak alig láthatóan. Ő az első ember, aki ilyen kérdést feltesz. Nem olvasta volna a papírjaimat, nem meséltek volna a szüleim, vagy csak egyszerűen az én verziómra kíváncsi?
Hátradőlök a széken és akkor egy kicsit még meg akarja erősíteni a kérdését. Az őszinte válaszokat akarja, hiszen lehet, hogy már így is tud mindent. Nem akarok egyébként sem egy ócska színjátékban részt venni. Ha arra lenne szükségem, hogy üres fecsegést hallgassak felhívnám valamelyik exemet. Bár nem mindnek van tisztán a neve a fejemben. Ez nem tudom, hogy az állapotomat tükrözi, vagy az akkori érdeklődési szintemet.
-Nehéz lesz magának mesélnem, mert a legtöbb horror akkor kezdődik, amikor én kiesek a képből. 2 hétre tűntem el nyomtalanul Guatemalában, amikor lezuhantam a családom cégének egyik kisrepülőjével, ami ellátmányt, illetve néhány alapanyagot szállított volna. Akkor kezdőtött az egész. Próbálkoztak már hipnózissal és gyógyszeres terápiával is, de egyszerűen nem férek hozzá a saját emlékeimhez. Azóta pedig amióta hazajöttem hallok.... öööhhm... dolgokat.-itt kezdek el belelendülni, hiszen eddig a pontig én sem tudtam, hogy miről beszélhetnék.-Egy darabig csak suttogás... főleg, amikor elkezdek stresszelni.... aztán elkezd erősödni... és olyanná válik, mint amikor maga szólt hozzám.. néha utasítások... néha csak információ... ha pedig akkor elveszítem a kontrollt, akkor jön a képszakadás.. az elmondások szerint több, mint 3 hónapig voltam magán intézetben... ebből másfél hónapra semmilyen szinten nem emlékszem... az orvosok elmondása alapján 2 társamat szinte halálra vertem egy csoportos terápián vallási alapokra hivatkozva, hogy nekik nem adhatom át azt a tudást, amivel rendelkezem, de sosem hangoztattam, hogy pontosan miről lenne szó. Erről elvileg videó is van... nekem legalábbis mutatták..-sóhajtok egyet. Tényleg kemény volt.
-Nézze én.... én nem akarom veszélybe sodorni magát. A két benga azért áll az ajtó előtt, hogy magára vigyázzon, ha kicsúszna a kezemből az irányítás. Nem akarok intézetbe kerülni megint és nem akarom elveszíteni a saját testem fölött az uralmat. Szeretném visszakapni az irányítást, de olyan szavakkal dobálóztak a fejem fölött, hogy paranoid viselkedés, meg a pszichopatákra jellemző viselkedésforma, a skizofréniát is sokszor hallottam... én nem vagyok orvos, fogalmam sincs, hogy ezek így együtt mekkora problémát jelentenek, főleg így együtt... én annyit tudok..... hogy túl sok mindent hallok... túl sok... dolog van a fejemben... és amikor túltelítődik.... akkor már nem tudok kontrolálni semmit... ahogyan az ébredést.... és a szembesítéssel járó lelkiismeretfurdalást sem.-szemeimmel az arcát kémlelem. Most ő jön.

Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
26
Reagok száma :
22
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One way or another. Diana & Keith. Kedd 06 Nov. 2018, 14:02

First meeting..tic-tac

Önmagában akkor kellett volna elutasítanom az egészet, mikor a szülei elém tették azt a papírt. Mégis felcsillant egy fokon a megértés. Gazdagok, a felső tízezer szülöttei, akik ha hibáznak az kétszer akkora figyelmet kap, mint egy átlag társadalmi résztvevőé. Teher van rajtuk, a maszkok terhe, a tökéletesség álcája kőként ül a tagjaikon. Mondhatnám, hogy sajnálom őket de nem így van. Ha valóban baj van a fiukkal, azt tőle szeretném hallani. Nekünk kell felmérnünk, együtt. Amikor belekezdtem a tényleges terápiákba, valódi emberek valódi gondjait vágytam hallani. Azokon segíteni. Mondanom sem kell, hogy lecsúszott színésznők, örök elérhetetlen álmokat kergető anyukák hada érkezett, jelentkezett be. Valódi? Csupán egy. Egy, akin nem tudtam segíteni, mert nem engedett be. Olyan erős volt az elméjének fala, hogy csiklandozta bennem a kényszert: tegyem meg, adjam neki a gyógyszereket, feszítsem le a héját. Nem tettem meg, a tollam nála soha nem karistolta receptek lapját. Próbaképp adtam neki paroxetint. Nem tudta mi az, de másképp beszélt tőle. Egyetlen szem volt, semmilyen aktába nem került bele. Súrolhatnának érte ha valaha kiderülne. Nem fog, mert ő már rejtve van azért, amit tett és amiért nem kárhoztathatja senki. Én is tettem volna a helyében, talán. Beleéreztem, akkor állítottam meg a magánpraxist, megnyomtam a szünet gombot. Maradt a kórház.
Végigmérem a belépőt és megnyugvás, hogy a két tagbaszakadt kísérő nem masírozik be. Agyonnyomnának minket a hideg jelenlétükkel. Keith de Rouge. Csillan belőle az apja vonásainak halmaza, anyjának okos fényű tekintete. Az örökös. A reménység. A jövő szála. Ez önmagában nagy nyomás lehet, de nem hinném, hogy ennek köszönhetjük a problémát. Ám ássunk az aljára. Akkor ér valamit. Eltolja a papírt. Villan a tekintetem mintha sóhajtanék és nyugtáznám. Rendben van, legalább nem köszön vissza belőle az arrogancia mely az osztálytudatukat annyira jellemzi. Nem vállalnám vele, legyen bármilyen érdekes eset is. Szükségtelen külön említeni, hogy ne beszéljek. Nem szokásom és egyébként is köt az esküm. A betegeim csak itt léteznek, a falakon belül. Minden ami elhangzik itt marad, a falakon belül. Bennem. Bennük. - Ezt öröm hallani. - bólintok, könnyebb lesz ha nem feszül közöttünk egy, az apja ügyvédje által jegyzett papírfecni. Nem érdekházasságra készülünk, nem osztunk meg vagyont. Ha csupán elméleti szinten igazolom magamban, nekem szükségem van rá, neki pedig rám. Kölcsönös vonzás, váltakozó mélységekkel. És nem szól olyasmiről, hogy szeretet. Érzelem. Vonzódás. Semmi ilyen. Steril valóság, amit szükség hív életre, tudás tesz komplexszé. Szeretem csinálni, igazán. Ez az életem.
Talán meglepem a kérdéssel. Nem, nem érdekelnek az aktái, láttam a másolatokat, szükség esetén kérhetem a konzultációt valamelyik ex-orvosával. De olyan vagyok, mint az indián. Hiába jön a konkvisztádor, tönkre vágva a természet csodáit, ő járatlan ösvényeken oson inkább végig. Nem pusztít, nem rombol, benne él. Nem akarom bántani. Csak hallanom kell. És beszél. Ez még nem megy felvételre, nem fogom otthon visszahallgatni megoldásokat hajszolva. Bevezet, mesél. Két hét. Végigzúg rajtam az ereje. Szeretem ha időben mérünk valamit, akkor korlátom van, egy zárt oldalú medencém, melyben lubickolhatok. Guatemala. Megjegyzem papírra ami lényeges.
- Tehát nem tudja, hol volt abban a két hétben, hogy gyógyult fel és mit csinált? - a hangomban nem meglepettség nyoma van, teljesen tárgyilagos a kérdés. 14 nap, 336 óra ami hiány és ami a megoldás egy részét rejti. Nem az egészet, sosem azt, az mindig máshonnan folydogál be. De találunk 336 órányi súlyos szünetet egy idegen régióban. Megjegyzést írok, két betűt: SD és mögé egy kérdőjel. Erősen kérdőjel, csupán belegondolkodom.
Fellépünk a következő szintre. Hangok, utasítások és teljes önvesztés. De valóban teljes? Figyelem mit mond, ezeket le is jegyzem. Vallási ok, ezt nyíllal kötöm. Még mindig a 336 óra lebeg a szemem előtt. A percek kulcsot formálnak bennem, amik a megoldás egyik ajtaját nyitják ki. Mégis van itt más is ami érdekes.
- Egyetlen hang, vagy több? - ez lényeges, mert tudom, hallottam, hogy többesszámba tette, de fontos. Egyetlen hang utasítja, vagy több szólam van? Melyik az erős? - Vallásos, Mr. De Rouge? - lényeges pont ismét, keresztelték-e hisz-e valamiben vagy sem, vagy eddig egyáltalán nem volt ilyesmihez köze? A videót kérhetném, már amennyiben hivatalosan is én fogom kezelni. - Egyedüli eset volt, hogy felmerült ez? - mármint a vallás, ez is fontos. Minden fontos, minden kis összetevő segíti a komplex egész előrejutását. És látom az embert, hogy valóban fél attól, ami benne van. Hálás tekintettel pillantok rá, mennyire előrelátó. Én sem szeretnék megsérülni.
- Nem kell aggódnia emiatt, ha indokoltnak látom eszközlök egy kis helyszínváltást, de ehhez látnom kell majd a határokat. - hiszek neki, érzem az elhatározást, hogy nem akar visszakerülni a bezártságba, elsüllyedni a semmibe. - Nem fogom magát bezáratni. Akkor lépünk ennyire végleges utakra, ha nem találjuk meg a kontroll gombot. Egyikünk sem. - előredőlök a székben, megtámaszkodom az asztalon. Most nyilván elszörnyedést vár, talán valami rögtön felállított diagnózist. - Rendben, Mr. De Rouge. Belekezdhetünk, de szükségem van magára ebben. A maga elméje rejti a válaszokat, ennél fogva az utakat is, ahová beenged minket. Nem lesz mindig jó. - ezt kell tudnia, de nem szakíthatja meg a folyamatot, mert eldőlünk, fástól-gyökerestől. Lássuk az én részemet. - Ígérem nem utaltatom be, de heti kétszer jönnie kell, szükség szerint heti többször is. - átcsúsztatok neki egy névjegykártyát - Hívhat bármikor, ha úgy érzi, szükséges. - felkel bennem az orvos, nagyot nyújtóznak a tagjai. Kitölt, betegként kezeli innentől. - Először is, ami nekem mellékes: szeretném látni annak az ellátmánynak a bevallott és nem bevallott elemeit is. Mi az, amit magával vitt azon a gépen? Mindegy hogyan illeszti össze, de szükségem van rá. - ez fontos, mert ugyan van egy-két tippem, de nem szeretek tippelgetni, sem nagy szavakkal dobálózni. Pláne nem az első percekben. Lépjünk tovább. - Meséljen nekem a baleset előtti magáról. Adjon egy emléket, egy távolit. Az elsőt. - mindegy miről, lehet bármi. Család, vidámpark, legó. Akármi. Fel akarom őt építeni, de neki kell raknia a kockákat. A lelkiismeretfurdalás elkerülését meg kell tanulnia, már ha valóban helyes valamelyik tippem. Azt hiszem, ez kicsit összetettebb, mint elsőre gondolom. És ennél fogva izgat, hogy segítsek neki. - Szedett-e bármilyen gyógyszert, tudatmódosítót, kábítószert...? Hosszabb távon.- folytathatnám a sort és ez most plusz kérdés. Nyilván megtalálnám az aktájában, mert elvileg megadták, de nyilván nem érdekel mi van ott leírva. Most nem. Most ő érdekel.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Elit
Hozzászólások száma :
13
Reagok száma :
4
Play by :
Bill Skarsgard.

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: One way or another. Diana & Keith. Hétf. 12 Nov. 2018, 18:56

Diana



Izzadni kezd a tenyerem és szorítani kezd a pólóm a torkomnál. Az első lépések mindig a legnehezebbek, mert minden egyes alkalommal hideg zuhanyként ér, hogy egy idegennek kell megnyílnom. Az eddigi tapasztalataim azonban azt mutatták, hogy annál egyszerűbb lekűzdenem a kezdet mélységes ingoványát, ha beszélni kezdek. Akkor is ha ez nehezemre esik, kellemetlenül érint, szinte beteggé tesz. Én nem vagyok egy zárkózott személyiség. Könnyen beszélgetek mindenkivel... soha nem volt bajom a beilleszkedéssel még az általános iskolában sem. Most mégis nehéz legyűrnöm a torkomban felgyűlő gombócot, amitől lassan képes lennék megfulladni. Mégis beszélni kezdek. Mert egyszerűen muszáj. Eddig két féle pszichiáterrel volt dolgom. Volt az, amelyik nem volt kiváncsi az én kezdő monológomra. Szinte már rögzült sorokat kellett mindenkivel közölnöm. Azoknak elég volt az orvosi diagnózis, az intézeti zárójelentésem, és máris tudták, hogy mi a baj a fejemmel. Persze... mindenki tudja. Valahogy összegabajodtak a vezetékek és kényszerleállásnál érvénybe lép egy új vészhelyzeti protokol, ami alapján cselekszem.
Van az a fajta pszichiáter, aki tőlem akarja hallani a problémáimat, mint például Dr. Thorn. Én a második verziót jobban kedvelem, mert sok viselkedésforma csak a betegségek neveivel vannak leírva, de véleményem szerint az én helyzetem mérsékelten komplikáltabb, hiszen valami történt... egy külső hatás... nem tér vissza az ember egy repülőgépes szerencsétlenségből sértetlenül a saját lábán, miután 2 hétig nyoma veszett az őserdőben. Rendesen egy szar akciófilm gagyi forgatókönyve is lehetne a történetem, de ez valahogy engem mégsem vígasztal. Az egész nem zavarna ennyire, ha nem kerültem volna emiatt vissza a családi birtokra, és nem kerültem volna anyám teljes körű felügyelete alá. Gyereknek érzem magam, akinek engedélyt kell kérnie, ha el akar hagyni egy szobát, vagy ki akar menni a kertbe egy kicsit játszani.
Talán Brie az egyetlen, aki nem néz rám más szemmel amióta visszajöttem. Nem fél tőlem, nem retteg mindig mozdulatomtól és végképp nem keresi a kibúvót a találkozók alól. Egyszerűen ugyanolyan hülye módon kezel, mint régen. Mint egy idegesítő testvér.
Talán megkönnyebbülést látok a doktornő szemében, amikor kiderül a számára édes valóság... nekem nincs szükségem papírokra. Már így is jó néhánygyalázó cikket lehoztak a családomról, amiben a depressziós nővéremtől kezdve, még az én elmeháborgásomat is megpróbálták apró darabokra cincálni. Igazából anyám nyílván csak védeni próbál.... vagy egyszerűen túlzottan ragaszkodik ahhoz, hogy az irányítás mindenképpen az ő kezében maradjon. Mindegy igazából, hogy minek nevezzük.
Én jövök. Fordul a kocka. Nem figyelem túlzottan arcának a vonásait, felesleges. Olyan, mintha egy profival ültem volna le pókerezni... igazából kellemesen üdítő, hogy a vesztesek nyugalmával indulhatok neki a csatának.
-Igazából a becsapódásra sem emlékszem. Csak a sűrű növényzetre, ami betörte az ablakokat. Utána egy klinikán ébredtem.... de elvileg a saját lábamon érkeztem meg a hotelba, ahova a foglalásom szólt. Erre sem emlékszem. Viszont a recepcióról értesítették a családomat, hogy előkerültem... sértetlenül. Zavart állapotban ugyan, de épségben.- bólintok egy rövidet. Olvastam erről cikkeket. Az agy képes elvileg arra, hogy, ha komoly trauma éri, akkor egészen egyszerűen amnéziát idéz elő, hogy kímélje az idegrendszert, és ne omoljon össze. Tudom, hogy komoly feladat elé állítom őt, de tényleg szükségem van segítségre, ha vissza akarom kapni az életemet. Valószínüleg a pilóta engedélyemet már sosem kapom vissza, arról letehetek, de minden más még elérhetőnek tűnik... a horizonton ugyan, de mégis megközelíthető.
-Egyetlen hang. Női... sokszor nem elég tiszta... de aztán erősödik... és akkor megegyezik a korábbival...-nem tudom, hogy ez jelenthet-e bármit. Mármint azon kívül, hogy baj van a fejemmmel.
-Nem mondanám... még kiskoromban megkereszteltek, de csak akkor jártunk templomba, amikor az anyám próbált kampányolni a család jó híréért. Apám az egyetlen, aki ragaszkodik a vasárnapi ebédnél az asztali áldáshoz. -nem vagyunk vallásosak. Talán jobb is így, hivatalosan már mindenkinek égnie kellene a pokol tüzén. Szerintem főleg apámnak. Ahányszor kimondja azt, hogy 'Ámen' annyiszor kellene lángra lobbannia a testének és az idők végezetéig perzselődnie... elkalandoztam.
Pislogok kettőt gyorsan, hogy visszahozzam magam a jelenbe. Remélem nem merültem el túl sokáig a gondolataimban.
-Mármint a vallási alapokra helyezett agresszió? Azóta nem csináltam... néhányszor a nővérem úgy talált meg a szobámban, hogy ülök a sarokban és motyogok... nem érhetően, de főleg a hangsúlyból érezte, hogy valamit közölni akarok... talán magammal.... és álmomban... öhm.. sokat beszélek... De csak ritkán értelmesen.-ez régebben is előfordult, de kiskorom óta csak egyszer kétszer fordult elő, főleg akkor, amikor nagyon csúnyán elittam a józan eszemet.
Jogos, amit mond. Ha nem találunk megoldást, igazából akkor sem fogok intézetbe kerülni. Mert a családom nem engedheti meg magának ezt a szégyenfoltot. Egyszerűen a birtokon fognak tartani háziőrizetben. Végülis ez nem tudom mennyivel egészségesebb, mint egy intézet, de nem leszek egy fehér falak között szédelgő lélek, akit a felismerhetetlenségig szedálnak a gyógyszerek.
De bólintok neki. Erről neki nem kell tudnia. Majd csak akkor, ha nem jutunk dűlőre a problémáimmal kapcsolatban.
-Válaszokra van szükségem, doktornő... mindegy, hogy milyen az odáig vezető út. Annyiszor jövök, ahányszor maga szükségesnek ítéli.-hálás vagyok. El is zavarhatott volna. Magamhoz veszem a névjegykártyát és mélyen a zsembe süllyesztem. Szükségem lehet még rá néhány helyzetben a kezeléseken kívül is.
Felcsúsznak a szemöldökeim a kérésére.
-Nem tudom, hogy ez mennyire megoldható Dr. Thorn. A szállítmány ipari titoknak minősül... ez azt jelenti, hogy én sem tudom, hogy mit szállítottam. Megpróbálom elintézni... de nem fogjuk megtudni, azt, amit nem akarják, hogy tudjunk...-enyhén félrebillentem a fejemet. A szüleimnek egyértelműen fontos a felépülésem... de nem minden áron. Aligha volt minden legális azon a gépen, amit vittem. Ez pedig azt jelenti, hogy semmilyen szinten nem lesz nyoma.
Aztán megforgatja a hangulatot. Néhány másodpercig gondolkoznom kell. Vannak halvány emlékképek, mozdulatok, egy-két arc. De az első élénk emlék az más.
-Az átalános iskola előtti utolsó nyár... egy játszótér... igazából itt nem messze. Akkor ismertem meg Tylert. Ő volt az első barátom. Igazából semmi nem történt. Csak játszottunk.. és kölcsön adtam neki a versenyautó formájú homokozós formámat...-ez az első. Ami szín tisztán bennem él. De talán csak azért, mert még nagyon sokáig röhögtünk Tylerrel, hiszen a mai napig nem kaptam tőle vissza azt a vackot.
-Füveztem... elég sokáig... talán 1 éven keresztül heti rendszerességgel. Aztán csökkent a gyakoriság... végül már csak egyszer kétszer, ha a társaság olyan volt... -amikor Tyler elment egyetemre, akkor még ritkább lett, de ezt most nem részletezem neki.
-Meg nyílván kimondhatatlan nevű vackokat kaptam azóta a különböző orvosoktól... van aminek már csak a színére emlékszem.-kezd megfájdulni a fejem. Most egy kicsit úgy érzem magam, mint amikor az iskolában szóbeli vizsgáztam. A kezdeti stressz kezd lemenni, de még mindig azon agyalok, hogy megtaláljam a helyes válaszokat. Még akkor is ha tudom, hogy jelen helyzetben nem létezik ilyesmi.

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: One way or another. Diana & Keith.
Vissza az elejére Go down
 
One way or another. Diana & Keith.
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Villeray-Saint-Michel-
Ugrás: