welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Prisoners #2
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Prisoners #2 Pént. 12 Okt. 2018, 10:48

Prisoners #2

Second day

Emily & Jordan
Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #2 Pént. 12 Okt. 2018, 13:05
Second day


Szeretnék őszinte lenni magamhoz, de már eljutottam oda, hogy nem biztos, hogy erre van szükségem. Az igazság fáj, ami miatt megvizsgálnám a lelkem, félő, hogy már egy sztetoszkóp is kimutatná, hogy nem vagyok normális.
Őrülten hosszú tud lenni 24 óra. Olyan mélyen sok, amit kimondani nem lehet. Pedig otthon elvan a ember, benyomja a Tvt, csak zúgnak a háttérből a szar sorozatok, amiket ezerszer láttam, mégsem figyelek oda rájuk soha, sosem tudom, melyiknek van már vége és melyik van éppen a közepén. Mégis olyan egyértelmű. Mindig azt hittem, ha elkerülnék egy lakatlan szigetre, nekem elég lenne egy jó könyv és néhány apróbb eszköz, a boldogság utat törne a testembe és végre önmagam lehetnék.
Most azonban egyik könyvet veszem le a másik után a polcról és hajítom félre az első 15 oldal után. Azt is tudom, mert nem vagyok teljesen szőke, már agyban, hogy időt kéne adnom neki, de zúgok a visszafojtott várakozástól.
Előbb eljött, semmint vártam volna. Azt hittem pár nap után rágom majd a küszöböt, hogy nézzen felém, de egyszerűn több hiány is lyukat rág belém. Az egyik és legőrjítőbb az éhség. Hiába hagyta tegnap itt a maradék pizzát, nem segített semmit, pedig igyekeztem beosztani, már éhen halok. Nem tudom mennyi lehet az idő, órák óta a hangokra figyelek csak, ami kintről jön, a nagy büdös semmi, madarak, rágcsálók, de ember nem, autó sem, semmi sem. Jordan sem jön, talán nincs is a házban. Lefutom a kötelező köröket, leköt kicsit, míg megpróbálom kinyitni az ajtót, gyenge pontot keresek, a falakon, aztán csak állók az apró ablak alatta és szívom magamba a szabadság édes illatát.
Akarom, hogy jöjjön, hogy hozzám szóljon, hogy papírt hozzon tollal és írhassak, a hangját szeretném lekúszni a gyomromba, a gerincemen ugrálni, a közelségére vágyom, értetlenül állok az események előtt.
A törött széket köszönöm, kimentettem. A falhoz állítottam, rá a törött lábára, amit csak meg kell szerezni és életveszélyes fegyver, köszönöm, nagyfiú, hogy itt felejtetted. Bezzeg a kurva colás dobozt magaddal vitted.
Fáj a fejem. a koffein hiány először csak bekopogott az elmémbe, majd rátörte az ajtót és most odabent rongál ordítva. Lüktet a halántékom. Nem lehet egyik napról a másikra letenni a kávét, ez nem cigi bazdmeg. Ami azt illeti, egy szálat is elszívnék. Remeg a kezem, többször elvonástól szenvedek.
Egyetemre szeretnék menni, bejutni a szerkesztőségbe, végezni a dolog, és megírni ennek a pár napnak az eseményét. Hasznos akarok lenni, éltre vágyom. Zümmögésre. Lassan barátommá fogadom a legyet a zuhanyzóban.
Tegnap mire kimásztam a zuhany alól, összekapartam a pulcsiját, beszívtam az illatát és idegbeteg lettem a gyomromban felgyülemlő áruló vágyról, szóval, khm. Igen. Bajban vagyok.
A pulcsi zsebében felejtett gyógyszerről annyit tudok, hogy semmit. Biztos valami pszichológiai szar, ha be is szedem, maximum beállok tőle. Az éjjeliszekrényem felső fiókjába tettem. Nem dugom el, ha azt hiszi, fel akarom használni, ellenem fogja fordítani. Szóval, eltettem, de nem dugdosom, nem rejtegetem, nyitottnak kell lennem, hogy Ő ne forduljon ellenem többé.
Alig aludtam valamit, az ideg járt-kelt a lábamban, minduntalan mozgásra késztetett.
Most a kinti fényekből próbálok kiigazodni az időben. Már elmúlt a délelőtt és egyre idegesebb vagyok az éhségtől. 0-ás a vérem, ha nem eszem ideges leszek, tény. Már lassan elrágom a pizzás dobozt, mert a morzsákat már összeszedtem belőle az ujjam hegyével. Vízzel csillapítom a gyomrom lázadását.
Végül elönt a pánik. Nem fog visszajönni. Itt hagyott. A tudat elsodor a széthullás határára. Biztos vagyok benne, hogy itt hagyott meghalni, mert rámásztam, mert csillapíthatatlan éhséget éreztem irányába.
3 nap. Ennyit bír az ember víz nélkül, az van. 3 hét. Ennyit fogok én szenvedni, ez az időintervallum, amit a szervezet kibír élelem nélkül és eddigre felemészti önmaga nagy részét.
Nem. Nem. Nem hagyott itt, az nem lehet. Addig talán jön valaki, és ha nem? Már most nagyon éhes vagyok. Én nem bírom ki 3 hétig.
A benti meleg ellenére vacogni kezdek, Ő pedig nem jön. A pánik örömtelin vihog az agyamban, és tudom már, hogy minden elveszett. Itt fogok elfonnyadni, nemsokára felkelni sem tudok.
Összekoccannak a fogaim, ahogy egyre biztosabb vagyok benne, hogy itt „felejtett”. Zokogás rázza meg a vállaim, hideg ráz. A félelem belém pumpálja a jegességet. Az ágyamhoz sétálok, felkapom róla az összehajtogatott pulcsiját, belebújok, átölelem magam, betatarozóm vele.
Nem. Biztos, hogy nem hagyott itt, akkor nem fektetett volna ennyi energiát abba, hogy felépítse a szobám mását, kizárt, de mi van, ha megbántottam tegnap? Ha megveszett és a Másik ráveszi, hogy hagyjon itt, megpusztulni?
Megbántottam, meggyűlölt, már nem kellek neki, nem akar engem, már nem lát szépnek és kívánatosnak.
Leülök, felállok. Leülök, muszáj magam lekötni, miközben a gyomromban puhatolódzik egy másik érzés. A hajamba tépek képzeletben, a valóságban eldőlök az ágyon, kigombolom a farmerom és gyakorlott mozdulatokkal kisegítem magam, az ördög karimaiból. Dühödten gyúrom a testem, és esküszöm sokkal jobban esne, ha adna egy kést, és összevagdoshatnám magam. Sírok, míg felhajszolom magam a csúcsra, tűz nem lobban a szervezetembe, egyszerű biológiai folyamat zajlik le. Szánalmas, undorító. Nem is csodálom, hogy itt hagyott, én is elhagynám magam.
A zuhany alá vonulok, hogy lesikáljam magamról az undorom, pedig alapvetően szeretem magam, most mégis egy hisztérika néz vissza rám a zuhanyzó halvány műanyagfaláról.
Tiszta bugyit veszek, ugyanazt a farmert, melltartót és a pulcsiját. Úgysem jön vissza.
Már nem tudom, hogy telik az idő, önmagamba zárva maradok, fel alá rovom a köröket, vedelem a vizet a műanyagpohárból.
Belelovalom magam a ténybe, hogy magamra hagy, hogy senki nem talál rám.
Lehet meghalt, elütötte egy busz, vagy valami hülyeséget csinált és a zsaruk lelőtték, börtönbe van, soha nem fogja megtudni senki, hogy itt vagy.
Ólomlábakon jár az időm, belém tapos és összetöri a reményt.
Azt terveztem, hogy összeszedem magam, úrinősen várom majd, de azt nem hittem, hogy nem kapok reggelit, nem jön ebéd, nem lesz semmi. Elhagyott, itt hagyott, sőt itt felejtett. Igen. Biztosan. Már el is felejtette, hogy vagyok. Mire visszajön hetek múlva egy másik lánnyal, csak a holttestem várja majd.  Sosem szeretett, én pedig el akartam hinni. Kifejezetten gyűlöl, amiatt, aki vagyok, apám sem szeret én pedig neki akarom elmondani, hogy hiányzik, lehet nem is keresnek, biztosan így van.
Lehet, lehet apám bérelte fel?!  Jó, nem. Ez már beteges.
Mire megzörren a kulcs a zárba, már a Másikat is szívesebben várom, mint a magányos elfonnyadást.
Zihálok a dühös rémülettől, nem gondolom át, hogy mit hisz elé sereglek az ajtóba, ahogy nyílik, ott állok a legfelső lépcsőfokon és hatalmasra tágult szemekkel befogadom a látványát. Reszketek, fázom és melegem van, az éhség már barátom, hullámokban önt el a hála; hát mégsem hagy itt megrohadni.
Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #2 Kedd 23 Okt. 2018, 01:17






Emily

&

Jordan

2. nap


Három perc.

Ennyi van még ötig, ennyit KELL még várnom, hogy ajtót nyissak. Magamnak. Maguknak. A legutóbbi találkozás előtt itt fetrengtem, picsogtam, mint egy hisztis kisfiú, aki megkapta ugyan a hőn áhított távirányítós autót, de nem meri használni, mert fél, hogy tönkreteszi.
Nem volt túl…elegáns az elválásunk. Valami történik, valami változik bennem. Olyan zsigerileg mélyen, amivel egyedül nem tudok mit kezdeni. Térdre kényszerít, megtör. Megtört.
Elújságolom majd neki, hogy elmentem szakemberhez. Büszke lesz rám. De nem, jobb, ha nem tud róla. Megijedne. De ismernie kell engem. Megbolondulok. Menstruálsz, Jordan?  

Két perc

Tulajdonképpen nem muszáj várnom.  Égető a hiánya, fekete lyukat perzsel a bőrömbe, teli hamuzza a koponyám, a tüdőmbe érzem a füstöt. Szétmar az akarás. Összerándul az öklöm, erőset vágok a hűs fémlapra. Fáj. Be akarom törni, át akarom törni. Olvadjon le minden gát, ami elválaszt tőle, porladjon szét a lábam alatt minden szabály.
A szabályok kellenek, szükség van rájuk, hogy működjek, hogy mi ketten Emilyvel működni tudjunk. Ő nem sír, én pedig megóvom attól, amit nevemen hívok.
Rendszer nélkül elveszünk, elfolyunk, mint az idő azon a Dali képen. Remélem tényleg a pulóverem zsebében hagytam a tablettát.

Egy perc

Mit csinálhat? Vár? Alszik? Ugye…vár? az se baj, ha kastély
Akarja, hogy jöjjek? Megijedt a múltkori után? Védekezni fog? A halálomat akarja. Biztosan. Nem kérhetnék mást tőle. Nem szeret és ez így van jól. Gyerünk már. Húsz másodperc. Kapkodom a levegőt, karácsony költözött a lelkembe. Pedig sosem voltak nagy ünneplések régen. Most az van, lángba borul a szívem és a torkomban dobban. Megremeg a gyomrom, csillog a szemem, boldogságtól reszketeg kézzel helyezem a kulcsot a zárba. Kattan.

Tíz.
Kilenc.
Nyolc.
Ráfogok a kilincsre, tekintetemmel sürgetőn a kismutatón köröz.
Négy
Három
Kettő

Betolom az ajtót. Itt van. Itt várt. Felzsong a vérem, eszembe sem jut, hogy tán szökni akart, hogy azért szobrozott is, hogy kihasználja az alkamat, amikor érkezem és kisurranjon. Arcomra a gyerekek őszinte mosolya kúszik. Ujjaim közül kipereg a két nejlon zakcsó füle, nehéz üveg koppan a lépcső tetején.  
Lábammal rúgom be a vasszerkezetet, menten visszazárom, de kell ez a pillanat. Akarom. Egy centit lépek előre, felé nyúlik a karom, magamhoz húzom, szorosan ölelem. Nem fogom elengedni, sosem hagyom többé itt, nem bírom nélküled Emy. Legyél velem, maradj velem.
Bújok a hajába, megcsap bódító illata, lehunyom a szemem. Belefeledkezem. Tenyerem finoman fut fel a hátán, puhán simít az arcára, mintha csak elnagyzolt leltár végeznie Meg van minden. Együtt vagyunk.
– Hiányoztál. – halványan suttogás a hangom, semmi több. Félek kimondani, félek, hogy hangos lesz, hogy elrontom, megtöröm a varázst. Félek, hogy felébredek és álom az egész.
Máshogy terveztem. Megint. Meg akartam jelenni, határozottan, kimérten, lerakni a zacskókat, benne a kajákkal, megmutatni neki az újságot, beavatni, hogy mekkora sztár lett, aztán biccentve távozni a holnapi találkozás ígéretével. Kellenek mellé a szabályok. Miattam.
Elengedem, ráfordítom az ódon zárat és felcsattintom a hideg fémkarikát az övemre. Farmer, fekete ing, fekete cipő. Ez utóbbi kibaszott kényelmetlen, de munkából jövök, siettem.
– Hoztam neked valamit. – tudom, hogy a tegnap emléke itt lebeg felettünk, akár egy vérszomjas pallos, ami a fejünkre vágyik. Beszélni kell majd róla, fogunk is. De most…én csak. Képtelen vagyok. Újra a keze után nyúlok, érinteni akarom, forró ajkára csókolni, befejezni, amit múltkor tönkretettünk. Tönkretettem.



Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #2 Kedd 23 Okt. 2018, 15:15
Second day

Türelmetlenség dorombol a véremben, nem hív játszani, nem kéri, hogy legyek kitartó, egyszerűen csak vért pumpál minden apró kis rekeszbe és engedi, hogy a rettegés utat törjön magának, belém mártsa fogait.
Soha nem hittem, hogy tudok így félni, pedig azért pár dolgot megéltem. Félre értés ne essék én nem vagyok a helyi maffia rossz hírű lánya, engem mindig is óvtak, mindig is féltettek. Éhes is életemben kétszer voltam. Egyszer, amikor apuval hosszan autóztunk és sietős volt a dolga, nem akart megállni, hogy étket vegyen számomra. 13 éves lehettem. Végül kibuliztam, hogy kapjak valamit az egyik benzinkúton, had teszem hozzá, hogy gyűlölöm ezeket a műkajákat, mekiben sem eszem, nekem a kajának kulináris élvezete van, most pedig itt döglök éhen. Másodszor tavaly voltam igazán éhes, amikor a nagyim beteg volt és nem mozdultam az ágya mellől csak pisilni, a fejembe vettem, hogy attól lesz jobban, hogy mellette vagyok, szóval tartom a szellemét, ami úgy nézett ki, hogy távozni készül. Feszült bennem az akarás, hogy visszacsaljam, teret engedjek a vágyaknak, utat neki, hogy visszataláljon oda, ahol szeretik és még szükség van rá. Mondanom sem kell, hogy elment. Nem hiszem, hogy miattam, nem voltam csalódott, csupán csak zsibbasztóan fájt, de a halál mindig annak fáj igazán, aki marad. Persze nem mondom, ha balesetben történik mindez, és leszakadnak a végtagjaid, ahhoz képest elenyésző a lélek fájdalma, de az valahogy tartósabb. Abba pikk-pakk belehalsz, plusz, mínusz pár óra. Egyszer láttam egy mukit elvérezni, olyan 16 körül lehettem és éppen rosszkor voltam a legrosszabb helyen. A fifi apám egyik "üzletfele" volt, aki sajnos milliókat sikkasztott az egyik lebujból, ami lehet már nincs meg a faternak, de nem is számít. Szóval apám amatőr mód a házunk hangszigetelt pinyójában esett neki a félszerzetnek, illetve nem pont ő, ő nem  mocskolja be szépen manikűrözött körmeit, még a végén nem jönne ki a vér alóla. De mire berontottam, had tegyem hozzá, hogy hangszigetelt miattunk volt, mert a haverokkal éppen zenekart alapítottunk, csak senki nem mondta el, hogy az egész szar. Elvan a kölyök ha gitározik, meg énekel, nemde? Jó, hogy nem neveztünk a go talentbe, mekkora égés lett volna, ha ott derül ki, hogy a hangom kevesebb, mint szar. Nade vissza a képzelet társításra, ha már úgyis éhen halok. Szóval ott rontottam rá édesapámra és a fasírtra gyúrt kollégájára. Nos azt hiszem neki kicsit jobban fájt a halál, semmint nekem a nagyimé. Lévén annak fizikai jele is annyi van, amit engedsz, de egy letépett szemhéj, pár eltávozott ujjperc és a kiálló csontot, lehet azért aprót talán jobban odabasznak.
Kicsit elkalandoztam már a történetben, de amikor a nagyin meghalt, megkínoztam magam és folytattam egy böjtöt, amiben majdnem éhen vesztem, de nem lett könnyebb. A testet mardosó fájdalom nem enyhíti meg a szívet cincáló érzékiséget.
Azóta azt hiszem sosem voltam éhes, pedig én imádok enni. Anyámnak köszönhetően olyan szerencsés a génállományom, hogy zabálhatok, mint egy férfi, bár a mami szerint, istenem, de hiányzik anya is, 30 felett ez már nem lesz ennyire egyszerű, szóval kocogjak, súlyzózzak, mire gyúrjam magam, fitneszmodellre?
Szomorú vagyok, elhittem Jordannak, hogy szeret, hogy szerethető vagyok, nem csak a szőke picsát látja bennem, akit meg lehet dugni, sőt igényli, különben begolyózik. Hittem neki, és most itt hagyott, magamra. A félelmeimmel, a mumussal, ami már rég nem az ágy alatt lakik, hanem bennem vert le a sátrának cölöpjeit és köszöni jól érzi magát. Tábortüzet készül rakni lepottyanó szerveim sütögetésére.
Megváltás az ajtónál matató hang, olyan sűrűn önt el a hála, hogy magamat is meglepem vele, kontrollálatlanok a lépteim, amivel elé sietek, akár egy bebocsátásáért könyörgő hobbit sereg a Nazgûl-okkal való találkozás után.
A magány oly hamar söpörte be minden kitartásomat a szőnyeg alá, hogy megemelni nem volt időm, még a romjai odalent látszanak, amikor rám nyitja az ajtót és lecövekelek.
Mi a frászt csinálok? Nekem odalent kéne ülnöm, mint királynőnek a trónuson, fejemen a képzelt koronával, de legalább tiarával, nem pedig hevesen csapkodó szívvel és kitárt vágyakozással fogadni. Mégsem moccanok, és szívből remélem, hogy Ő rúgja rám az ajtót nem pedig a Másik. Jönnek a mások, Winter is coming... Sajnos ez nem vicces. Az sem, hogy annyira megörülök neki, mint kiskutya a gazdájának. Az pedig végkép nem, hogy hagyom magam rajtakapni a 3 számmal nagyobb pulcsijában, mégis átrobog rajtam a melegség, arcomra pír kúszik, és óhatatlanul letekintek a szatyrokra.
Kaja. Mint valami zombi, meg ne rágjam, már a vöröskét.
Engedelmesen simulok a mellkasának, egyetlen pillanat választ el tőle, hogy megkönnyebbülten elsírjam magam, neki feszülök, homlokom döntöm a fekete ingnek, beleszimatolok az illatába, érzem, hogy nem friss, nem most zuhanyzott, nem egész nap ült és rohadjon meg, hogy tetszik.
Két csuklómat összefogom a dereka mögött, hogy el ne engedjen.
- Azt hittem itt hagytál. - panaszolom a vallomásra, miszerint hiányoztam. Féloldalra fordítom a fejem, hogy arcom érje az anyagot. Közelebb lépek, és igen tudom, hogy nyitva maradt az ajtó, ahogy azt is, hogy ez a pillanat sem megfelelő, mellé ostoba vagyok, egy rinya senki, mert vele akarok lenni. Vicces, tudom, én is nevetnék, ha más mesélné, sőt, lekevernék neki két sallert. De attól még tény, és magamnak nem hazudhatok, akkor  összegabalyodnak a szálak.
Hátra lépek, ahogy kibontakozik az ölelésből, pedig éppen hallgattam szívének derűs tatamjait, beszívtam a kinti levegőt a ruhájáról, a szabadság édes ízét. Elhúzom a szám, hogy rázár az ajtóra és ovisként a szatyorba pillantok.
- Mond, hogy enni. Iszonyatosan éhes vagyok. Kávét? Dairy Milket? - végig pillantok rajta, felvonom a fél szemöldököm.
- Temetkezési vállalkozó vagy? - morbid, meg is bánom, hogy kimondtam, de beszélnem kell, egész nap nem volt kihez szólnom, még magamnak is unalmas társaság voltam.
- Már félre ne érts, nagyon jól áll. - de talán levehetnéd. A gondolat szinte arcul csap. A kezem után nyúl és én engedelmese simulok alá, szanalom.com. Jól csinálja amúgy, ami csinál, mert összetörtem, mint a ropi, hogy magamra hagyott.
Sokkal szívesebben bandukolnék innen kifelé, mégis felkarmolom az egyik szatyrot és megindulok lefelé Jordan oldalán a pincelakosztályomba.
A pulcsijában. Hátamon még érzem a simogatását, bőrének illatát, istenem mitől vágyom így rá? Miért? Begyógyszerezett. Tuti.
A padlón könyvek, az ágy összetúrva a pizzás doboz falhoz vágva. Khm. Volt már nagyobb rend. A szék az apró ablak alatt áll, levegőztem. A másik pedig a fal mellett azt összetörte tegnap. A másik falhoz állított kanapé felé vezetem, mint, aki várta a randi partnerét, ám mégis az asztalhoz lépek és ráejtem a szatyor, megvárom, hogy kipakoljon belőle.
Valami üveg is volt benne, csak nem bor? Mond, hogy bor. Rozé. Kérlek.
- Kávé, kérlek, nagyon szeretném, ha lenne kávé, fáj a fejem nélküle és úristen biztos nagyon finom lenne. Nem baj, ha jeges, nem baj ha hideg. Egy Delight Latte. - ábrándozom itt, jól van én sem leszek hülyébb, a kezét meg még mindig szorongatom. Most akkor randizunk? Akkor mondjuk leszerepeltem, smink sincs rajtam, a hajam is kócos. Szemem alatt pandagömbök.
Hagyom, hogy elfelejtsem a másikat, aki bántana, aki nem szeret, akinek a neve sem jut eszembe, illetve, nem vagyok benne biztos és amúgy sem szellemelném közénk.
Megvillantok egy ezerwattos mosolyt, nem akarom felhúzni a követelődzéseimmel, de annyi mindenre vágyom, éhes vagyok, ilyenkor már túl 2-3 kávén, és mellé baromira izgatott is vagyok.
megbolondulok, végem. Én őrült vagyok, lehet én betegebb vagyok, mint ő.
Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #2 Szer. 24 Okt. 2018, 19:18






Emily

&

Jordan

2. nap

Nem vagyok ölelkező típus. Anyámtól nem igen kaptam puha érintéseket, tény, hogy pofont sem osztott sokszor. Gyenge csontú nő volt vagy tán még mindig az, szavakkal horzsolta véresre a pislákoló önérzetem. Rég beszéltem vele, lehet már elhantolták vagy saját magát küldte egy jobb reménységű világba. Olykor eszembe jut, mostanában egyre többször. Azt hiszem nem hiányzik. Olvastam egy könyvet régen, egy filozófus elmélkedett alkonyodó élete felett. Árvaházba dobták, senki kölyke volt, mégis azt írta, hogy egy dologban biztos csupán, hogy az anyja szerette. Nem értettem, úgy gondoltam bizonyára hazudik, próbál pátoszos lenni vagy még egy bőrt lehúzni arról, hogy milyen nyomorult gyerekkora volt. Átforgolódtam pár éjszakát, rágva a gondolatot akár egy zsíros húscafatot, az én anyám szeretett engem? Sokszor mondta, hogy nem akart, fejemhez vágta, hogy büntetés vagyok neki, kolonc, amit cipelni fog, mert cipelnie kell. De voltak jó időszakok, de valami mindig eltörött. Bennem is.
Sok szakirodalmat végig böngésztem magamról, amikor valamelyest leolvadt William hályogja a szememről és ráeszméltem, hogy amit csinálok, az koránt sem világmegváltás. Gondolhatom magam messiásnak, az igazság bajnokának, akár Batmannek is, de a köznyelv mindenkor gyilkost kiállt rám. Haragudtam anyámra. Belekapaszkodtam az önámítás kiszáradt fűszálába és elhitettem magammal, hogyha máshogy nevel, ha mások a körülmények, akkor én sem etetem erőtlen női testekkel az óceán halállományát. Ha normális családba születek, fehér kerítéses amerikai házba, kutyával, gyümölcsfával, harmatos pázsittal, akkor nem zárnám ketrecbe mindenkori kiszemeltet.
Anyám is szőke volt. Freud dörzsöli a tenyerét a sírjában, fentről néz és helyeslően bólogat.
De a métely mélyebbről rágja fel magát, a génekbe tapad, ott lubickol, mint valami gyógyíthatatlan áttétes rák. Nem pakolhatok minden koloncot a gyerekorom sanyarúságára, ahogy William nyakába sem. Ő pont annyira én vagyok, mint fordítva. Néha tudom. Néha vannak tiszta pillanatok, amikor pusztakézzel kötném magam villamosszékbe, hogy véget vessek ennek az ámokfutásnak.
És most tessék, itt van Hayland papa szeme fénye, a soron következő gyönge, törékeny lány, akit egy dohos pince sötétjébe űztem, akit fogva tartok, akit elraboltam, akit meg kell ölnöm . William napok óta alig szólal meg, szunnyad, erőt gyújt, feladta. Nem tudom. Talán Tessa varázs szere vágta ketté a hangszálait.
Elengedhetném Emyt. Egy mozdulat lenne, kinyitnám az ajtót, elfordulnék, összecsomagolnék újrakezdeném Európában. De képtelen vagyok rá. Gyenge vagyok. Emily gyengít el.
– Nem tudnálak itt hagyni. – nyújtom a pillanatot, kicsit megint minden olyan normálisnak tűnik. A boldog szerelmespár, akik a nap végén egymásra találnak. Lehetnénk egy zsé kategóriás romantikus komédia plakátja is.
Az én pulóverem van rajta. Az enyém. Feldorombol bennem a boldogság, kicsapódik az arcomra valami szokatlan megnyugvásban. Belebújt az emlékembe, azt itt felejtett darabomba. Várt rám. Vágyott rám. Fázott..
– Csihadj, hoztam mindent. – arrébb tessékelem, aztán megint visszahúzom. Az egekbe szökik a szemöldököm a kérdésétől. Temetkezési vállalkozó. Végülis, nézőpont kérdése, jobban megélnék belőle, mint abból a szarból, amit munkának hívok.
– Csak másodállásban. Ezen nem látszik annyira a vérnyom. – a halál illata felkúszik az orromba, beoson a szobába akár egy vékony, mérget fecskendező vipera. Feldereng a gondolat, hogy egyszer Emilyt is hullámsírba hajítom, igaz könnyen lehet, hogy ugrom majd utána. Elhessegetem képet, idegesítő döglégy, ami beleköp az idillbe. Nem szeretnék most ezen agyalni. Nem akarom, hogy újból arcon csapjon a jeges valóság.
Imádom, ahogy zsong. Esküszöm ezért megéri magára hagyni még akkor is, ha, amúgy beledöglök. Mert csontba vág a hiánya, ma rám is szólt az egyik mitugrász kisfőnök, hogy dekoncentrált vagyok.
– Látom kezded otthon érezni magad. – gonosz vigyort villantok felé, ahogy körbe pislogok a szobán. A bejárónője jobban hiányozhat neki, mint az apja erre a fél karomat tenném.
Azt nem vetem fel neki, hogy engem zavar a kosz és a rendetlenség. Feszengek tőle. Mindent rendszerben tartok. Katonás sorban álltak a könyvek a polcon, betűrendben. Most meg a földön fetrengenek, ruhák és koszos papírzsebkendők között. Félre is rúgom az egyiket az asztal felé menet.
– Sok dolgom lesz még veled – ígéret, amiben fenyegetés ezüstéle csillan. Lopva végig simítom az arcát, még egyszer megmosolygom a pulcsit.
– Csak ez van rajtad? – úgy bukik ki belőlem a kérdés, hogy magam sem számítok rá. Tiszta fej kellene, a múltkori után mindképpen. Nem engedhetem meg magamnak még egyszer azt a luxust, hogy a lecsupaszított vágyak magukkal ragadjanak. De, bassza meg. Hergel. Magamnak akarom az elfojt szemfestékével együtt.
Lelkes duruzsolása balzsam a lelkemnek, ha tudná mi mindent hoztam lehet be is pisilne örömében. Egyesével kezdem kipakolni a nagyobb táskából egy kollégista fél életét. Zacskós leves, instant kávé, tea, kenyér, vaj, juharszirup, előre csomagolt palacsinta, narancslé. Egy csomag műanyag evőeszköz – elidőzöm ezen - először rendeset akartam. De jobb félni…Bár a bizalmam horgonyt vettet benne és kezd szilárdulni az eddig gyorsan pergő homok.
Nem vagyok hülye, ahogy ő sem az. Simán lehet minden moccanása színjáték, mese habbal csak azért, hogy rést üssön a rendszerembe és megszökjön engem meg a faterja kutyáinak adjon uzsonnára. De hinni akarom változik valami, hogy ő is érzi, hogy… mit? Hogy ez nem ellene, hanem érte van? Ugyan már Jordan, szánalmas vagy. Vékony vonallá préselődik a szám, nem létező kalapács koppan halántékomon, pördül velem egyett a világ.
– Vízforraló van valahol. – ennyi telik hirtelen, a vállamra nehezedik egy sötét gennyes kőtömeg. Fáj a fejem. Szükségem lesz arra a gyógyszerre, ami jelenleg nála van. Félbehagyom a pakolást, magamhoz pördítem, homlokomat az övéhez koccantom. Ordítani tudnék. Jobb kezemmel óvatosan túrok a zsebbe, nagy a kísértés, hogy ne az anyag alá nyúljak. Mondd, hogy nincs rajtad semmi. Mondd, hogy erényövet is vettél.
Hátrahőkölök, fojtogató pánik árad szét az ereimben. Szétnyílt ujjakkal tapogatom miközben bőrének forrósága átsüt a vastag anyagon. A perifériámon kívül esik a szék, mementoja az elig egy nappal történteknek.
– Emily, hol van? – mi, ugye? Mi van hol? Lehet kiesett, amikor felvette és ebben a mocskos disznóólban akkor sem találná meg ha kopókkal kerestetné. Hogy lehet így élni? Hogy lehet ennyire igénytelenül és….ahw. Nyugalom. Mélylevegőbenntartkifúj. Nem ismétlődhet meg a múltkori egyszerűen nem lehet. Annyi mindent akartam. Nem. Én vagyok az erősebb, én irányítok. Kell a bogyó. Most. A kurva életbe már, szétrobban az agyam. Sápadok, hőt okád a testem. Mélylevegő.
– Kicsim… – nagyot nyelek, minden idők összes higgadtságát próbálom a hangomba szuszakolni. – Volt a zsebében valami . Nem tudod merre lehet? – nem mondom ki, hogy gyógyszer. Nem ismerem be, hogy szükségem van rá. Egész nap olyan jól meg voltam nélküle miért most miért mellette...
A koponyámban tovább steppel az elefántcsorda. Mondtam, hogy az Achilles ínad. Szüntesd meg. Ennél erősebb vagy Jordan. Meg kell ölnünk.

„S, menekülnék, hogy meg ne fojtsalak(..)”



Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #2 Csüt. 25 Okt. 2018, 11:51
Second day

Nem mondom, hogy félek tőle, de azt sem állítom, hogy a megjelenése nem okoz a fejemben némi zavart. Rettentően vágytam rá, hogy itt legyen, hogy hozzám érjen, pedig még emlékszem élénken a tegnap estére is. Amikor nekem rontott, amikor majdnem megütött és alig bírta magát visszafogni, hogy ne tegyen bennem tényleges kárt. Nem tudom, hogy mi tartotta vissza tőle, de valami megtette. Talán az, hogy tényleg szeret, de most, hogy hozzá bújok csak a saját forróságom érzem visszapattanni a bőréről, a testéről, az egykor volt vasalt ingéről. Mintha távolabb lenne tőlem, mint én arra emlékeztem, vagy igaz a tézis, miszerint a távolság és az idő, ami nem volt túl sok, mindent megszépít?! A magány tette, mely hypoként mart le a csontig, amibe az ujjaimat márthattam volna és még érezném a savas utóízt.
Ez vagyok én, egy ideggyenge kis senki, aki csügg a megjelenésének minden apró kis részletén és hátrányomra olvasok benne, hogy jól vagy rosszul, az a jövő kamarazenekarának a nagy kérdése. Ha ugyan egyszer elhúzzák a nótámat és az nem a végső búcsúm lesz, de azt ígérte nem fog megölni. Vagy csak ezt akartam kihallani belőle. Magam sem tudom, de bizonytalan vagyok, immár nem csak benne, de önmagamban pont annyira, ha nem jobban.
Ölelésébe bújnék, otthont keresnék benne, valami apró kis vigaszágat, amit elhozná a reményt, hogy van még élet az özönvízen túl.
Keserű szájíz öblöget a nyelvemen.
- Remélem is. – sóhajom egy ima, ami a messzibe röppen és valódi reményt takar. Mert sok mindent bevállalnék. Esküszöm, előbb halok meg kés által, ha választhatok azt szeretnék a szívembe, vagy golyót. Semmiképpen nem fojtogatást, vagy kibelezést, kínzást, lassan gyötrő véget, hanem egy gyors szúrást, pillanatnyi halált. Azonnalit. Olyan távozást, ami megilletne minden emberi lényt, noha nem tagadom lenne, aki érdemelne némi kínzást. Nemrég ezt kívántam Jordannak is, most pedig csak őt teszem.
Nem perzsel fel a forrósága és elönt a pánik, lehet mégsem szeret.
A pszichómukim őrjöngene a szépségtől, úgy rántom magamra a vidámság álcáját, pedig örülök, hogy itt van, csak egy apró kis félelem lopakodik szerte a véremben, elönt leigáz és nehezen hagy kiutat. Hiszen nem elfelejtendő, hogy én itt rab vagyok, egy bogár a búra alatt. Akit bevonzott a fény, de egyből tudta, hogy nem jut többé ki, hiába csapódik mindig neki az üvegnek, az nem törik be, nem enged át, nem juttat levegőhöz.
Félek. Élénken, zsigerből, mélyről, ahol a sötét lakik és kebelez be mindannyiszor, amikor felé pillantok.
A lelkembe engedem a jelenlétét, hogy kicsit maga alá rántson, hogy magához öleljen és nekem ne kelljen sírva fakadnom. Mosolygok hát. Örülök neki, ebbe kapaszkodom, ezt szorítom magamhoz, mint egy játék mackót.
- Igazán jó hír, baromi éhes vagyok. – a mellkasának préselem az arcom, erősen szorítom. Valamint kell arról beszélnünk, hogy most is 24 órára hagyott itt, én majdnem éhen pusztultam, arról nem beszélve, hogy történhetett volna vele akármi, én itt maradok, senki nem tud rólam, senki nem jönne értem, senki nem keresne itt.
- Vérnyom? – nagyot nyelek, lehet nem kellett volna kérdeznem.
- Mi köze egy temetkezési vállalkozónak a vérhez, ha csak… - nem magadnak teremted a holtakat. Megreszket a levegő, amit kifújom, én poénnak szántam, de most nem tűnik már annak. Simán lehet, hogy megint belegyalogoltam valamibe, ami nem, hogy nem érdekelt volna, de tudnom sem kéne róla, sőt, az emlékeimbe sem szeretném, hogy nyomot hagyjon, nem akarok éjszaka is félni, nem akarok mindig rettegni. Tőle nem. A másik felétől teszem a nap minden percében, de Tőle nem akarok, holott lehet igazából Jordan a veszélyes.
- Héj. – beljebb sétálunk a lakosztályomba, kezemben az egyik szatyor, másikban a férfi, mintha tényleg haza vinném és valóban. Ami nem esik túl jól, sokkal szívesebben mászkálnék vele egy szép kis parkban, ahonnan hazamehetek, ha úgy akarom. De meg kell szoknom, hogy ez lesz most az otthonom egy kis ideig, remélem, kis ideig, túl kicsi ideig.
- Kicsit ideges voltam, talán meg lehet érteni. – visszavigyorgok rá, de a félelem sajnos bennem lakik, és visszafogja lázongó vérem, ami neki simulna, áldozna az oltárán, de nem az életét. Pedig ha jól sejtem, az lesz a soros.
Felvonom a szemöldököm, ahogy körbe pillant, teszem én is. Jól van, jól, hát na. Így alakult, de nekem bejárónőm van, amúgy sem vagyok kupis, na jó, nem nagyon, de megesik, hát mit mondjak? Ha nem tetszik, lehet pakolászni, de valamiért azt hiszem, mégis én fogok… No komment, majd ő eldönti mi lesz, sejtem kioszt pár sallert, ha a dolgok nem az igénye szerint történnek.
Csihadok, kutya vagyok.
- Öm…- végig pillantok magamon, le a pulcsira és nem tudom, hogy mit mondjak? Hát igen, ez van rajtam.  
- Nem, még van alatta melltartó. – megeresztek egy félénk mosolyt, mert nem szeretném hergelni, nem gondoltam át. Én nem akarom, helyesbítek, nem merem az ágyamba csábítani, mert mi van, ha bennem tombolva alakul át valaki mássá? Akkor mi lesz velem? Talán nem csak a testével szögel az ágyhoz, hanem tényleges kínokkal, és arra nem vágyom. Igaz a szexben jöhet némi durvulás, elfenekelés és így tovább, de ököllel nem szeretem, ha arcomba másznak, William pedig… Majdnem felsikoltok. Összerándulok, gyomron vág a felismerés, összegörnyedek. Nem tudom, hogy megkönnyebbülök, vagy éppen elönt a páni félelem, de a név erővel bír, elmén üt, akár egy durva pofon. Majdnem becsurrantok nagy izgalmamban. A számra rágok, istenem. Megremeg a szám, mintha hatalmat kaptam volna, mintha bizony a szabadságom záloga került volna a kezembe, talán egy fegyver, egy hangszer, egy semmi. Ez egy igézet, ez egy bűbáj, varázslat, ami többet árthat nekem, mint amennyit hozhat. Mégis van valamim, egy titkom, egy kis tudás morzsája, egy szem tökmag a csomagból.
Jó, hogy nekem félig háttal áll, hogy éppen a szatyorból pakolja ki az értékes árut, így tán betudja annak, hogy a cuccoknak örülök, nem pedig éppen gyűröm le a pánikot. Hiszen felcsuklok izgatottságomban.
Mellé settenkedek, és hallgatom korgó gyomrom. Instant kávé, de gyűlölöm, szent ég. Fúj de utálom, nincs is rosszabb. De be kell érni azzal ami jut. Nekem otthon szemes kávém van, hűtve tárolva, lehet többé olyat sem iszom.
Palacsinta. Érte nyúlok, majd a juharszirupért, felszaggatom a csomagolást, de nem jutok el odáig, mert szóba hozza, hogy vízforraló és találkoztam is vele, de ha ennék valamit, sokkal könnyebb lenne.
Kicsúszik a kezemből a palacsinta, és felé pördülök, ahogy mozdít, homlokom az övének koccan, lehunyom a szemem, keze belesiklik a pulóver zsebébe, összeráncolom a homlokom. Mit csinál?
Hátralép, eltávolodik tőlem, és magamra maradok az éhségemmel, szorongásommal, minden félelmemmel és múló örömömmel.
- Mi? – hirtelen tényleg nem tudom, hogy mit keres. Főleg rajtam. Mi vagyok én, valami Sherlock? Gőzöm nincs, cseszd meg.
Feszültsége az energiáimnak csapódik, belém köt és maga alá temet, a rémület felégeti a hátam, hiszen szemmel láthatóan már nem társalog velem, hanem követel valamit rajtam, és tudom, hogy könnyen eljár a keze, ha értetlen vagyok.
Hátralépek, hogy kikerüljek az aurájából, annak immár tüzelő és félelmet akasztó energiáiból, csak pislogok rá, míg fényt gyújt a tudásomra.
- A gyógyszert keresed? – hívhatja ő valaminek, attól az még az ami. Hiába néz hülyének, pontosan tudom, hogy személyiség zavara van, ez valami énvédő mechanizmus, de ki véd kit? Ezen el kell gondolkodnom, ha lesz időm, most, hogy neve van a Másiknak, most, hogy az a személyiség is teret öltött, valós lett. Sejtettem, hogy erre szedi a bogyót. Most mégis csak pillogok rá. Tudom, hogy mik a tünetei; pánik, szorongás, erős fejfájás, hallucinációk és sorolhatnám, elég eltérő.
A fiók felé sétálok, tekintetem le sem veszem róla, őrülten éhes vagyok, és nem hittem, hogy lesz, ami elterelheti a figyelmem róla, erre tessék.
Kihúzom a fiókot, kiemelem belőle a levélkét és felé mutatom.
- Hüm? – viheti, nekem nem kell és ha segít abban, hogy William a seggén maradjon, akkor viheti is, amennyiben nekem tőle kell félnem és nem Jordantól, mert ki a védelmi mechanizmus felelőse? Ki az, aki a jobban akarja a másikat? Ki az erősebb? Ki mondja meg, hogyan legyen?
Visszabattyogok  az asztalhoz ráejtem a buborékcsomagolást és kibontom helyette a kenyeret, hogy legalább bármi a gyomromba jusson, mielőtt savat okádok.
- Ezzel tartod féken? – leszarom komolyan, hogy mi lesz a következménye, legyen valami, nem fogok végig pengeélen táncolni, nincs kedvem hozzá. Jordant akarom, neki akarok préselődni, elhinni, hogy nem fog bántani, megadni magam a képzelettársításnak. Neki. Ennyi, rá vágyom, de nem így, nem ilyen mód. Pedig ha jól sejtem ennyi jut és pont.
Számba tömök egy falatot és rágni kezdem, lehet ezek az utolsó falatok, lehet már semmi nem jut nekem. Lehet. Minden lehet.
Ugyanakkor lehet szeretne beszélni róla, valakivel, talán éppen velem, a bizalmasával, én a titkait innen ki nem viszem, ha csak Ő máshogy nem akarja.
Vissza az elejére Go down
avatar
Törvényen kívüli
Hozzászólások száma :
17
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #2 Szomb. 03 Nov. 2018, 17:35






Emily

&

Jordan

2. nap


399.: Csak ilyen távolról mutatom, hogy ne lássam egészen én sem.

Csöpög a csap. Valahol kibaszottul csöpög az a kurva csap! Talán vér, a fürdőben felejtettem a múltamat abból hullik alá vöröslőn az élet bársonya. Milyen lírai vagyok, beszarok. William itt van. Hallom tompa lépteit, együtt koppan a vízzel. Régen számoltam az esőcseppeket. Háromszáztizennyolcnál szoktam elaludni, most ötnél járok. Ázott föld illata kavarodik az orromba, anyám emléke, az ablakom alatt rothadó petúniatetem. Zörög egy bogár az éjjeli lámpám félsötétjénél.
Ujjaim kusza fürtjeimbe szaladnak, roppant felismerés rántja össze a tenyerem, a hajhagymáim felzokognak én meg fojtott ordítást nyelek vissza a gyomorsavba.
A testem merő görcs, a mellkasomon egy bivaly gyakorolja a pukedlit. Össze fogok esni. Sötétlően perzsel a tekintetem minekután kimondta, hogy gyógyszer. Érzem, ahogy a szó pókhálót sző a vonásaimból, torzulok, epés íz tapad a nyelvemre.
– Nincs szükségem gyógyszerre. – önámítás, semmi több. Én is tudom, hogy a napi adag nélkül úgy török szilánkokra, mint a járólapra ejtett vékonyívű borospohár. Tudom, hogy akkor Ő felkígyózok a gerincemen, bele az agyam legmélyebb rejtekébe.
Hátrálok. Megint. Nem akarom bántani, nem akarom megütni, nem akarom, hogy én is halálfélelmet sodorjak az idegrendszeréből.
Mégis szétfolyik bennem a megkönnyebbülés, ahogy a fiók felé sétál. Végig égetem a tekintetemmel, elidőzök a seggén. Akarom. Kívánom. Most és azonnal, tegnapra is későn lett volna. Annyira…nem tudom magam kordában tartani mellette. Most nem látnád az arcát. Baszd tarkón a maradék székkel és vége lesz. Neked senki ne mondja, hogy beteg vagy, Jordan. Nem hallak, nem látlak, nem létezel. Kit ámítasz? Engem? Magadat? Gyilkos vagy Jordan, pont úgy vágyod végig asszisztálni a haláltusáját, mint én. Sőt.  A combomba marok, mélylevegőbenntartkifúj. Gyáva vagy. Egy gyenge pöcs.
– Takarodj már a picsába! – hangom oroszlánüvöltésként csapódik vissza a falakról. Mély, kétségbeesett kiáltás. Szánalmas, amit csinálsz. Tedd már meg, mit baszakodsz vele, de komolyan? Később csak rosszabb lesz.
– Nem lesz rosszabb! Nem leszel később! Nem érdekelsz! – megfeszülnek az izmaim, elfordulok. Érzem, ahogy dudorodik az ér a halántékomon, lüktet, feszít, agyvérzést fogok kapni. Arcom a tenyerembe temetem, ki kell zárnom, el kell tüntetnem. Visszapördülök, tág pupilákkal meredek Emilyre, akár a vad az előtte legelő zsákmányra.
Nem akarom, hogy ilyennek láss. Nem akarom, hogy ez a kép maradjon meg belőlem. Szeretni akarlak és teszem is, túlságosan nagyon. De megőrülök melletted. Árad belőled valami furcsa, legyőzhetetlen energia, amire rákapcsolódom és kisülnek a vezetékeim. Én…én csak…kibaszott kevés vagyok ehhez. Pedig eddig annyira könnyen ment, eddig minden nőt olyan játszi könnyedséggel szedtem darabokra. Mi a faszért kell ennyire kicsinálnod? Látod, te is beismered, hogy ő az oka mindennek.
– Neki ehhez semmi köze, bazdmeg! – dühösen harsogom túl saját magam, beleöklözök a falba, reccsen a csont, cseng a fülem, zihálva kapkodok levegőért. Ég a tüdőm, megfulladok. – Neki ehhez semmi köze… – elhalkulok, ekkor karatéz gyomorszájon a felismerés, hogy a belső monológom közel sem volt annyira belső, mint hittem. Elveszítettem a kontrollt. Ismét.
Remegő kézzel matatok a csomagolással, a tenyerembe pottyantom, hadaró mozdulattok lököm a számba. Pofátlanul kortyolok a neki szánt narancslébe. Mélyről szakad fel belőlem a sóhaj. Nem sokára jobb lesz. Megjáratom az ujjaimat, nem tört, de lilulni fog meg hangyafasznyit lilulva fájni.
Az ágy felé csoszogok, lehajtott fejjel, csatát vesztetten. Útközben, mert kénytelen vagyok, felveszem a leszórt könyvek egy részét és, ahogy volt, betűrendben visszaigazítom őket a polcra.
– Azt hiszem most kellene mennem. De nem akarlak itt hagyni. – alig lehelem csak a szavakat, ahogy a gyűrt takaróra ülök. Nem bírom ki, felállok, megigazítom, kisimítom azt is. Ja, lehet talán egy kicsit tényleg kényszeres vagyok.  
Tompul a migrén, újra tudok rendesen levegőt. Juhhu, apró örömök az életben, mi? Pedig lehet placebo az egész, lehet én magam irányítom ezt az észvesztés, anélkül, hogy tudnám.
– Vagy szeretnéd, hogy lelépjek?  - méla csalódottság csöpög rekedtes hangomból. Megköszörülöm a torkom, feltápászkodom, visszaviszem az ablak előtt pihenő széket a helyére. Nem hergelem magam azzal, hogy talán szökni akart, azon a kis nyíláson amúgy sem férne ki, csak, ha fűrésszel kicsit megorigamizom a testét.
Lassan áramlik a mesterséges nyugalom az ereimben. Fellélegzem. Le kell szednem róla azt a pulcsit.



Vissza az elejére Go down
avatar
Egyetemista
Kor :
22
Hozzászólások száma :
16
Reagok száma :
12
Tartózkodási hely :
✿ Montreal
Foglalkozás :
✿ Egyetemista; Gyakornok a Montreal Gazette- nél.
Play by :
✿ Julianne Hough

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #2 Szer. 07 Nov. 2018, 12:03
Second day

Igazság szerint nagyon vártam, hogy jöjjön, csak kicsit velem legyen, hogy beszívjam ismerős- idegen illatát, csak legyen kivel váltanom pár szót. Most mégis a rettegés kúszik fel az ereimben, fel az agyamig, hogy ott verjen tanyát és égesse belém a kétely billogját.  Félni kezdek, a hang nem az övé, mely rám kiabál, minek után megtettem, amit kért és átadtam a gyógyszereket, megváltozik a hullámzás körülötte és tudom, hogy William kúszik a felszín felé, hogy tempózik a fényre, és akkor nekem nagyon rossz pár órám lesz, ha nem az utolsók.
Oka van annak, hogy félek tőle, mert az emberben gyűlik az élni akarás és ezzel egy ütemben a rettegés ékes szikrája. Kikerülhetetlen, hogy egyszer csak megtalál magának, mint áldozatot. Azt a nőt, aki felelős mindenért, aki közéjük furakszik. Nincs kétségem, hogy meglesz a böjtje annak, hogy itt vagyok, noha nem én akartam ide jönni, nekem otthon lenne a helyem, apu ölébe akarom fészkelni magam, hogy erős karjaival megvédjen.  
Megszűnik a vágy bennem. Szeretnék hozzá lépni, nem összerezzenni a hangjára, a nevén nevezni és előszólítani a jót, azt, aki magához vonz, és nem tudom mivel. Mert amit jelenleg látok az törékeny jégszobor, ami a rezdülésemre is reagálhat olyan rosszul, hogy én leszek a legjobban összetörve.
Míg ő levívja a saját meccsét, amihez nekem annyi közöm van, hogy jelen vagyok, az asztal mögé sétálok, noha nem fog megvédeni, ha nekem akar ugrani, ha engem tekint célpontnak, de legalább idő, nem tudom mire.
Ijedtség szánkózik a bőrömön, életre kelti a szőrt a karomon, a hátamon és elektromosságot gerjeszt. A szemem le sem veszem róla. Pillantása belém hatol, nyílt sebet üt a lelkemen, mert aki visszanéz rám, az nem Jordan, érzem a megváltozott illatot, a bőre megfeszül, alatta az izmok járnak rockoperát.
Hangjára megint megrezzenek, majdnem fel is sikoltok, helyette a számat rágom. Ujjaim az asztal lapján feszülnek, kifut a vér a lábamból, a menekülés ösztöne maga alá gyűr.
Végre megértem, hogy a belső diskurzus rólam szól, én vagyok a téma, engem kéne likvidálni, én vagyok, aki árt, én vagyok a bűnös, nekem kell megbűnhődni. Jordan nem akarja, hogy bajom essen, ez tiszta sor, ha nem lesz elég erős, ha nem küzd értem nem érem el a célom, nem jutok közelebb a megoldáshoz, meg fogok halni. Ha nincs szerencsém, nem könnyed sóhajjal lehelem majd ki a lelkem, hanem hosszú küzdelmes ára lesz, amikor ezek ketten összecsapnak majd a fejem felett és egymás kezéből rángatják ki életem fonalát. Vicces azért, hogy neki talán ez nagyobb harc, mint, amit elvisel.
Gyógyszert dob a szájába, nekem pedig a tágult pupilláimra ég a jelenet, ahogy 300-at játszik önmagában. Végre nyelni is merek. Tudom, hogy tisztában van a jelenlétemmel, sötét árnyként húzódok meg a tudatának peremén, örülök, hogy oda jutok, hogy befeszülök a lírai vonalra, fontosabb most önmaga, mint én. Azt nem értem, hogy miért ez az egy levél gyógyszere van? Hát több segíthetne. De kérdezni nem merek, moccanni sem, levegőt venni is alig.
Ujjai belereccsenek a falba és eszembe akar jutni valami nagyon fontos, de nem történik meg a csoda, ma már egyen túl vagyok, ne legyek mohó. Megremeg a vállam, az ütés szólhatna nekem is, érhetne engem is.
Pakolászik utánam, a düh elpárolog az aurájából, végre fellélegzek, már-már fuldokoltam.  A pánik sajátossága, hogy nem tehetsz ellene semmit.
Tekintem le sem veszem róla, ha elkattan képben legyek. Igaz hiába lesz minden.
Legszívesebben ráordítanék, hogy ne üljön az ágyamra és kurvára ne pakolásszon utánam mert baszottul zavar. Az éhség nyom nélkül tűnik el belőlem, sosem volt talán, az előbb a gyomom marta, most meg a fejemben lüktet.
Fogaim az alsó ajkamban állnak, hogy figyelem őt, mint a vesztét érző rágcsáló a bokrok lombjai közül a sas rávetülő árnyékát, ha megmoccan, vége van.
Minden erőmre szükségem van, hogy felé lépjek, elengedem az asztalt, támaszték nélkül maradok magamra Vele és kezdetét veszi az elme játéka.
Hevesen dobbanó szívvel állok meg előtte, hagyom, hogy lássa, hogy halálosan megrémisztett, közben két kezem az oldalára siet, rámarkolok a fekete ingre, kissé lehajtom a fejem, homlokom döccintem a mellkasának, onnan bújok bele az ölelésbe, ha hagyja.
Reszket a szám, semmit nem tehetek ellene, hogy agyamra köd borult, belém zabált és most csonkán várom a végeredményt.
- Maradj kicsit! – kérem halkan, tartva köztünk egy kis távolságot, de az illata elnyom mindent, minden kósza rettegést, mely már-már betevő falatom.
Arcom simítom a puha ing anyagának, kőkemény izmainak, két kezem a derekára siklik, átölelem. Úgy szeretném őszintén tenni, tiszta szívből, annyira kéne nekem a józan éne, nem az amelyiknek a lehetősége, hogy felbukkan is halálra rémiszt. Megkérdezném, hogy mi történt, amiért így félek tőle, mennyire bántalmazott, de nem tudom olyankor Ő milyen mértékig van jelen.
- Jordan…- nagyot nyelek, hangom az ingbe fullad, a mellkasára nyögöm.
Én megvédelek. Kimondani mégsem merem. Mert jól tudom, hogy nem vagyok képes rá, de szeretném és mellé valljuk be, hogy tőlem kéne megvédeni, azonban egyetlen út vezet innen ki, mellé vinném magammal, ha William a semmibe merül.
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Prisoners #2
Vissza az elejére Go down
 
Prisoners #2
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Rivière-des-Prairies-
Ugrás: