welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Richard's place
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
38
Reagok száma :
32
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Richard's place Szomb. 06 Okt. 2018, 15:06


 My house my rules

Diana & Richard
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
38
Reagok száma :
32
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Szomb. 06 Okt. 2018, 15:11

My house my rules


Megfordul a fejemben, hogy összezavarom és rittyentek egy jó kis romantikus vacsorát, rózsa, és gyertya, meg szenteltvíz, ha netán átcsapnánk ördögűzőbe, felhorgadó haragjában. Van még időm feszegetni a határokat, tervbe is veszem, hogy kiborítom a jódokit, mint a bilit, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy magam is kész vagyok a napközbeni találkozás óta. Milliónyi emléket csalt az elmémre, olyanokat, amiket szerettem volna mélyen elásni magamba, hogy soha többé még csak gondolnom se kelljen rá, nemhogy beleásni magam. Pedig kattogok, az állkapcsom meg, megfeszül, ahogy a képet mázolom, ez a jó szó, mert az agyam teljesen máshol dereng, egy könyv oldalai peregnek előttem, amit nemrég olvastam. Egy festőről szól, az ő műve volt A Dög. A festményről később kiderül, hogy  Tom Pastor  magát a halált festette meg saját kis illúzió világában, a túloldal szabályait felrúgva. Az ő képzete szerint, ha elfelejtenek, meghalsz. Akkor leszel az enyészeté és eljön érted A Dög, a Halál maga. Keselyűember képében, élő tollakból kirakott kabátjában, arca csontosra aszódik, kopasz fej, vékony nyak, amibe szinte beleszalad a vastag, később kiderült, hogy kikurt meleg kabát. Csontos ujjak, sötét szempár. Ő  a halál. Sötét háttér előtt a férfi, egymaga áll, jelképezve mindent, amitől félünk és mindazt, amit vágyunk. A könyv tanúsága szerint Pastor később maga viseli majd ezt a kabátot és vele a felelősséget, hogy akit elfelejtenek, azt magához ölelje ezen a fura túlvilágon és a semmibe küldje. Ám Ő megtagadja ezt és csendesen éldegél egy szigeten, szerelmével és Van Gogh-al a macskával. A könyv nagyon megfogott, egy hete festem A Dögöt, minden nap egy kicsit változik a fejemben, mivel az ő szemén keresztül látjuk meg önmagunkat, én nem festem feneketlen kútnak, hanem elénk táruló fényskálát húzok rá a zöld ezer árnyalatával, naranccsal vegyítve. Nekem a halál nem ellenség, hanem egy másik kapu, amin beléphetsz és valami újba kóstolhatsz. Semmiképpen nem hiszek a pokol-menny felosztásban. Nekem ez túl teátrális, mindannak ellenére, hogy anyám mélyvallásos.   Én pedig másban hiszek, na bumm, kinek mi. De tudjuk, hogy a felejtés sokak nagy félelme volt, ott van menten Akhilleus, aki rettegett, hogy a neve nem marad fenn és milliónyi hírességet sorolhatnék mellé, kicsit jómagamat is. Ezért kanyarítom minden képem alá a nevem, az ált. Tomnak ez lett a veszte, hogy a leghíresebb képét nem dedikálta, de azt hiszem neki sorsa volt a halállás válás. Az is egy örök élet.
Élénkzöld csepp festék pöttyen az állvány alá fektetett vastag papírra, hogy ne a padlót kenceficézzem össze.
Velem szemben ül egy csodálatos fekete hajú, kreol bőrű nő, a sorára vár, el is felejtkezem róla. Arra riadok, hogy unottan lapoz egyet az újságban, hangosa felhümment, hogy magára vonja elkalandozó figyelmem. Dolores kétnaponta meglátogat, szeretne egy képet, amit megálmodott, fejben összerakta, már készítettünk egy vázlatot róla, de nem elégedett, csakhogy én nem látok a fejébe. 3 órája kértem meg, hogy húzzon el a bús picsába, jelenléte éppoly letaglózó, mint az, hogy a kép kezdi visszaadni, amit megálmodtam, miközben olvastam a könyvet. Nálam A Dög, nem félelmet lop az elmére, hanem kíváncsiságot, kérdéseket, amiket feltennél neki, tekintete majdnem hogy követ, ahogy lelépek a kartonról és az állvány alá csúsztatom a palettát. Átmozgatom a tagjaim, a vállam fáj, a tarkóm sajog, az ujjaimba görcs lopakodik, akkor órák óta festek.
Kézlegyintéssel jelzem a puncinak, hogy lehet lelépni, már a faszom is tele van vele, hogy itt lebzsel.
Felpillantok az órára felette és leáll a szívem. Egy dolog biztos, nem lesz semmi a romantikus összezavaró vacsiból, mert 7 órát vernek a mutatok.
Muszáj hagynom kicsit száradni a készülő dalolmányt, mert ez a kép nekem ódát zeng a szívemre, annyira mászik le az alak a képről, de ez volt a tervem, hogy azt érezzem recsegve elválik a vászontól, most még színes csíkokat húzva maga után a festék állaga miatt. Olajfestékkel festeni ez a hátrány érhet bennünket, hogy nehezen szárad, de a színei olyan élénkek és mélyek, amit semmi más nem tud vissza adni. Kipróbáltam mindent, de viszonylag hamar letettem a voksom mellette. Festeni életérzés. Amikor beborít a láz, nem látok mást csak az alakuló képet, azt, amit ki lehet hozni belőle. A Keselyű úgy érzem hozza az elvárást, noha nem az én saját ötletem, de mára a képemre formáltam, csontarcán apró mosoly látszik, ahogy rápillantok a szikkadt bőrre, ami befedi a vonásait és éles kontraszttal kiemeli a háttérből. Elfordulok tőle, az ajtóhoz sittemben felkapok egy rongyot, hogy beletöröljem az ecsetem és a kezem is. Széles léptekkel érem el a ki és bejáratot, heves mozdulattal feltárom a mögötte lopakodó éjszakát, hogy a lány elhúzhassa a belét, aki volt olyan kedves és nemrég makarónit készített a konyhámban, abban híve, hogy ma megfestem, amit szeretne. Oda sem pillantok, csak a lépteit hallom. Káromkodik, mint egy kocsis, holnapra ismételten bejelenti magát. Viszlát bogaram. Az ecsetet festékoldóba mártom, faszom drágák ezek a nyestszőr szarok, nem szeretem, ha elbaszódik, akkurátusan megtisztítom, majd a kezembe is löbbölök. Arcot is moshatnék vele, de maradok a zuhanyzásnál, a hajamból viszonylag könnyedén kijön a színpaletta összes árnyalata, ha már belekentem. Körbe pillantok, átlátható káosz uralkodik. A leghosszabb és legfedetlenebb fal amúgy is úgy néz ki, mint egy elbaszott graffitis tákolmány, színek kavalkádja, mozdulatok, vonalak, elképzelések összessége, jobb híján gyakorlatozom rajta. Mindent, amit nem látok pontosan magam előtt, ott kottázok le, egy szárny ívét, egy toll esésének vonulatát, az egy húzás mozdulatát. Előtte létra, nekem nem elég a fal, amíg felérem, kell a toldás, de így is eltörpül a belmagasságnak hála. Kéthavonta fehére mázoltatom  és kezdőik elölről. Mint egy óvodás csoport műremeke. Büszke is vagyok rá, mivel lehetne letakarni? Semmivel, fasza. marad.
A többi falakon kevés kép, azok sem a sajátjaim, dekorációk, ihletadó koppintások, nagyoktól, okosaktól, nem keretben, nem vásári bóvli, művészi hamisítvány, ám egyik sem okozna kétséget egy kicsit is műértőnek, nekem elég a látszat, mintha.
4 állványon állnak képek, az egyik egy nő oldalról, dudorodó hassal, tegnapelőtt lett kész, lehet azóta megszült, leszarom, a másikon egy tájkép, egy fa, kopár ágaival, köztük gubbaszt egy fekete tollú madár, az egész képet "hó fedi", a harmadikon A Dög foglal helyet, a negyediket pedig Gabynak festem, ő lesz rajta, ha kialakulnak a vonások, most egyelőre egy arc kerete, hajjal, hosszú, kecses nyakkal, amint éppen felfelé nyúl, valamit el akar érni, majd kitalálom mit. Lepedőt dobálok rájuk, nem tervezem az érkező elé tárni lelkem sivár részleteit.
Jobbra tőlem bejárat és lépcső felfelé a lakásomba, ami lefedi a fél emeletet, az ajtó tárva nyitva, felrúgom ezt a kurvát. A lépcső alatt állnak a sorba a kész képek, rajzok, egymásra halmozva, egymásnak döntve, holmi kevés látszik belőlük, nem dugom el. Felfelé indulok, lábbal hajtom be az ajtót, olyat dörren, majdnem magam alá pisálok.
Feltrappolok a recsegő fatákolmányon, szépnek szép, csak volt már biztonságosabb, odafent kezdőik a lakásom, ami különálló részként szuperál, falakkal elválasztva a műteremtől, idefent nem dolgozom. Nappali+ konyha, az asztal megterítve, kaja a sütőben, én meg éhen döglök, drága Dolores, csak nem hitte... de gondolom igen. Sebaj, ezzel a helyzettel ma visszaélünk, már előre elfog a vigyorgás, hogy fog a doki kiborulni.
A hálóba lépve, kibújok a pólómból, 7:37, mi a faszt csináltam eddig? A fürdőbe lépek ki a farmeromból a fél zokni marad csak a lábamon míg beállok a zuhany alá, faszkivan.
Hab folyik a szemembe a hajamból, megvakulok, míg végre leveszem a zoknit is, de legalább kimostam. Színes lé folyik le a testemről, sikálom, dörzsölöm.
Remélem a Nő meg nem téved el odakint, nem mondom, hogy nem lehet szabadon járni a környéken, de lehet nem árt sűrűn körbe kémlelni, amúgy a legtöbb házban családok élnek, kicsit barátságosabb épületekben, mint amit én bérelek. Ugyan nem áll egyedül, de a jobbomon egy kiöregedett és elfáradt szappangyár épülete magányosodik, néhány iroda üzemel benne, ilyenkor már csak a portás zabálja a pizzát, a balomon pedig egy drogéria, mellettük házak, apró kertekkel, na az nekem nem jutott, pedig egy jó kertyparty feldobná a napom.
Téglaépületben tengetem a napjaim, mázli, hogy tökéletes a szigetelés nem fagyok halálra, de megesik, hogy elfelejtek fűtést kapcsolni és csak az tűnik fel, hogy lefagynak az ujjaim az ecset körül.
Mire kilépek a zuhany alól, és a hajam törölgetem, már 7:55- nél járunk, sejtem, hogy Diana nem fog elkésni, nem lenne jellemző. Begyűrőm a használt ruhám a tartóba, átdörzsölöm a testem a puha törölközővel, farmert rángatok magamra, aki ezt csinálta már vizes testre, az érezhet némi empátiát velem kapcsolatba.
Felharsan a csengő, jellemző, zoknit nem is találtam. Kirántok egy pólót a halomból, mérlegelek, hogy vagy a hajam fogom össze míg leérek, vagy a pólót veszem fel, a hajam mellett döntök, víz csorog belőle a hátamra mellkasomra, akkor már legyen egy helyen, hátrarázom, majdnem lezúgok a lépcsőn, a talpam is csúszik még, maximum a farmerom törölhette meg és a szőnyeg odafent. A pólót a hónom alá csapom, a hajgumit a hajam köré tekerem, visszafelé csak félig húzom át, feltépem az ajtót.
- Korábban jött. - ez persze nem igaz, de miért is ne kezdjem genyóskodással? Amikor egész nap azon pörögtem, hogy fog e fegyvert hozni, megpróbál legázsprayozni, leszúrni, megtépni, megmérgezni, szemmel verni? Beengedem az ajtón, kikapom a pólót a hónom alól, a lépcső felé mutatok, de sejtem arra fog menni, amerre szeretne, a lámpákat úgysem kapcsoltam le idelent sem, magamra rángatom a pólót, mondtam már, hogy imádok vizesen öltözni, mindenhol elakad az anyag bennem.
Siettem miatt lehet, hogy dobol a vér az ereimben, nem a nőnek van hozzá köze, ez teljesen biztos, nem az illata teszi, ami élesen elüt a házétól, nem a hajának vonulata, nem, dehogy, tuti nem. Min is vigyorgok akkor? Aha. Kérhetnénk egy kis komolyságot kérem?
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
14
Reagok száma :
10
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Vas. 07 Okt. 2018, 18:08

Stay close, Mr. Rids..

Elértem az ebédem, az én időmben. Ahogy kell és ami a mindennapi rutinom, a kontrollom részét képezi. Az életem a kiszámíthatóság medrében zajlik és megzavar ha valami odabent nem úgy zajlik, ahogyan kellene. Nevezzünk önzőnek, dacos kölyöknek amiért ide sorolom a betegek váratlanságát, mert rosszullét sőt bármi akadhat, bármi közbejöhet és nekem jelen kell lennem. A mait nem tudom mire vélni, nem tudom hovatenni, elrendezni magamban. Nem tudom egyszerűen rázárni a fiókot, hogy mocorogjon abban, neszezzen más valaki fülébe. Próbáltam erősen erre gondolni, de a fiók nem engedelmeskedett. Nem záródott be. Este 8. Mennyire pontos meghatározása ez annak a találkozónak, amely az összes kettőnk között lélegző szabályt készül felrúgni. Hazudhattam volna neki, satnyán mentve a félszt. Nem találkozhatunk, nekünk nem szabad. Mi mindig falak között, időpontok erdejében léteztünk. Sosem ezen kívül. A képzeletbeli mérlegem egész délután lengett, hol egyik hol másik végletbe. Nem haladtam a papírmunkával. Ültem, meredtem, gondolkodtam. Megállás nélkül. Talán biztonságos mederben akarja tartani a gyanakvását. Sok neki a kórház, sok a figyelő szem. Mit akar most? Mi szeretne lenni? Egy régi jelölt, aki kezét nyújtja segítségért? Nehéz, hisz ebben mindig maradéktalanul én döntök. A szándék nem az én részemről kell, hisz felőlem mindig adottnak kell lennie. Az Ő részéről és csakis. De valóban ez kell neki? Vagy csupán egy saját meggyőződés arról, hogy mi történt négy évvel ezelőtt. Láttam a szemeiben és megértem. Ezt érzem én is. A lezárt, az elfeledni próbált múltunk szereplőivel nem szabad találkozni. Megerőszakoltuk egymás jelenét, még ha csupán egy véletlennek is köszönhető. Hisz hagyhatott volna figyelmen kívül, s tehettem volna úgy, mint akinek már nincs róla emléke. Nem tettük. Este 8.
Egy időpont, ami valakinek az esti film kezdete, munkaidő kezdete vagy vége, a híradó időpontja, kötelező szexé a haldokló házasságban, a gyerek házi feladatának leellenőrzése. Bármi, egy a sokaságban. Én? Bármennyire vagyok alázatosan elhivatottja a hivatásomnak eddig nem maradok benn. Képtelen lennék. A lakásom a váram, a békém szigete, ahol azt a fajta biztonságot érzem, ami párosul egy egoista sértetlenségi képzettel is. Itt nem érnek el, itt ajtón kívül maradnak a gondok, az élet, a rezgések és egyéb impulzusok. Mióta ide jöttem, nem járt nálam vendég. Sem alkalmi, sem hosszabb idejű. Senki. Védem az illúziót. Tudom, mit zárok be, azt is, hogy hányszor fordítom el a zárban a kulcsot. Mindent.
Sóhajtva záródik mögöttem az ajtó, háromszor fordítok rá. Sóhajtok én is, mert két valóságból született az enyém, a harmadik. A mentsvár valósága. Diana valósága. Itt vagyok szabad. Itt vagyok Én. Nem lóg naptár a falakon, sem óra. Az egyetlenek amik jelzik a tényleges órák váltásait a telefon és a laptopom. Jelenleg viszont egyik sem hordoz semmi olyat, ami megmondhatná miért tegyem vagy miért ne tegyem meg. Minden néma.
A merengés és a kusza gondolatok útvesztője majdnem feledteti azt, hogy miután hazaérek mindig a fürdés az első. Mindig. Ha kívánnám magamat elemezgetni, rettentő közhellyel fejezném ki: lemosom magamról a kinti világot. A forró vízben nyújtózva próbálom meglasszózni az örvénylést. Mondhatjuk, hogy ne legyek merev. Hogy nincs ebben semmi, de ez lenne az igazság? A vibrálása, az örvénylő tekintete eljutott hozzám, kattant bennem emlék, felismerés és még valami, ami azt akarta, hogy hágja át a szabályokat. Lépjen úgy, tegyen úgy, hogy legyen alapom elindulni a "nem" ösvényén. Mégsem tette. Lehetnék felülről tekintő, egy önhazug esélyadó, hogy csak esélyt akarok adni, hogy elmondja. Mint jó orvosa. Volt orvosa. Itthon viszont nem hazudok magamnak. Nem esélyt adok, kíváncsi vagyok. A kommentár nélküli meghívása pimasz és határfeszegető. Nem tudom, többet vesztek-e most el, mint amennyit képes lennék elviselni. Nem tudom mi következik. Tudhatná, sőt valószínűleg tudja is, hogy mit gondolok az ilyesmivel kapcsolatban. Nem mondtam neki nemet. Ezt is tudja.
Az én nem elnevezett vegyességem visz hát át a városon? Mi az az erő, ami súg bennem parancsot adva az agynak és izmoknak? Vezetek, de gépies vagyok, fejben nincsenek előttem sem a házak, sem a lámpák. Nincs semmi, csak rajtpont és végcél. A robotpilóta lép és cselekszik. Távolról hallom, hogy pittyen az autó. Távolról érzem, ahogy az egyébként mindig rendezett és copfban hordott hajammal most szabadon játszik és flörtöl az őszi szél. Bokacsizmába bújtatott lábaim megteszik az utat, melyet talán én magam nem feltétlen akarnék. Úgy értem, most szükséges nekünk falak közé kerülni ismét? Csak másfélék közé. Megnyomom a csengőt. Szükségtelen az órára néznem külön, tudom mennyi az idő. Tudom, hogy minden érzelmi hullámzás ellenére pontos vagyok. Viszont már Én vagyok és nagyon én amikor kinyílik az ajtó. Nincs robotpilóta, sem menekvés, sem ostoba kifogás és egyéb kreálmány.
Meglepődöm. A hétfejű sárkányt várom, a szörnyet a tó mélyéről. Egykori főnököm, hogy rám süsse: megbízhatatlan vagyok. Volt mentorom, aki fejembe véste a legalapvetőbb szabályokat orvos és betege között. Mindent várok ami szörnyű, ami arra késztethet, hogy forduljak sarkon és menjek. Menjek amilyen messzire csak lehet. Mégis most, képtelen vagyok megtenni. Megmozdulni. Vagy köszönni. Tekintetem a képzelt fejmagasságnál állapodik meg, de rosszul konstatálom a kulcscsontját, amit nem kellene látnom alapesetben. Fedetlenül főleg. Tovasiklok, végig a mellkasán, hasfalának vonalán, egészen a farmer derekáig. Blokkol a helyzet milyensége és a rajtakapottság, hogy éppen felmérem. Ha van helyzet, amikor nehéz a másik szemébe nézni, nos, ez az egyik. Igyekszem hát megoldani még akkor is, ha valószínűleg észrevette a pillanatnyi ráérős kitérésem. Kiszáradt torokkal köhintek halkan. Miért nincs felöltözve?
- A jelek szerint valóban, ámbár mindketten tudjuk, hogy pontosan jöttem. - nem, nem fogok lenézni, hogy van-e rajta zokni. Azt viszont látom, hogy még vizes a haja és érzem, mennyire érzem, hogy most léphetett ki nemrég a zuhany alól. Feláll hát a kérdés, vajon vizesen próbált felöltözni? Ha nem idegen múltbéli árnyként állnék itt, találhatnék kószán szaladó vízcseppeket a hátán? Jézusom, ne legyek már ostoba. Hiába festek úgy akár valami szélfútta vándor, aki bebocsátást kér a melegbe, az otthonba, a privátjába. Nem az vagyok. Nem haza érkeztem, pláne nem hozzá, de minden Ő most nekem itt. Beljebb lépek. - Hívhatott volna, hogy jöjjek később. - nem mintha tudná a telefonszámom. A kórházban pedig hiába keresne. Faramuci helyzet, de legalább nadrágban történik. Kíváncsian pillantok körbe és noha látom merre int, most hagyom, hogy a kíváncsiságom győzzön. Ez az ő szentélye, a lakhelye és ha már megtette a meghívást, akkor természetfotósi mániákussággal engedek is a megfigyelés gyönyörének. Csak előbb kibújok a cipőből és a kabátomból is, amit hirtelenjében ráhajtok az alkaromra. Egyszerű farmert viselek egy fekete, nem túl kivágott felsővel, de most olyan az érzet, mintha nem lenne rajtam semmi. Sosem látott civilben. A köpenyem a kapaszkodóm odabent. Az, ami elrejt, ami határt húz közém és a betegek közé. Fel kellene mennem a lépcsőn. Tudom. Nem mondta ki, hogy arra, de jelzett. Miért nem teszem meg? Mert megragadják a figyelmem a képek a falakon. Az elfedett állványok. Mit vártam mégis? Egy arzenálnyi fegyvert és Rambo posztereket? - Fest. - ezt nem kérdezem, inkább megállapítom. Vagy ha nem ő, akkor valaki más, legfeljebb kijavít. Beljebb sétálva hátrapillantok, elkapom a mosolyát, megrendítően jó látni. A délelőttit tekintve mindenképp. Azt is, hogy felöltözött. Így némileg könnyebb. Szeretném látni azokat a képeket, amiket elfedett. - Szívesen látnám őket. - nem követelem, ez is csupán jelzés, amennyiben akarja. Megállok a különös fal előtt, a kavalkád előtt. Megérintem, mintha olvashatnám a vonalakat, mintha lenne esélyem érteni őket, a miértjeiket. Mi rejlik ebben a férfiban? Ez lenne az a vibráló zönge amit soha nem értettem? Hogy lát egy másfajta világot és a kezei játékával adja azt vissza nekünk, halandóknak? - Elnézést, nem akartam tolakodó lenni. - húzom vissza a kezem és elindulok a korábban jelzett lépcsőhöz és onnan felfelé. A fa reccsen, sóhajt a lépteink alatt, szorosabban fogom a korlátot. Ostoba kis reflex, hisz ha úgy dönt összedől, nem a korlát fog megvédeni az eséstől. Felérve ismét avatatlan kíváncsi szemekkel nézek körbe a nappaliban, de itt semmi jele a lentieknek. Félszegen nézek körbe, magam sem tudom merre menjek. Különös érzés itt lenni. A dolgai között. Életének színpadán, ahol korábban a függöny mögött foglaltam helyet. - Szép lakás. - és valóban, rendezettebb is mint jelenleg az enyém, ami szöges ellentéte az irodámnak vagy épp a kocsimnak. Én otthon vagyok önmagam. Körbenézek, a konyhát hamar meg lehet találni. - Vacsora? - fordulok meg, nekitámaszkodva az ajtófélfának. Nem értem. Mi történik? Miért vagyok itt? Mit akar tőlem? Mentem magam, hogy talán csak ő nem evett még. Tekintve, hogy most eshetett ki a zuhany alól. - Összezavar, Mr. Rids. - nyögöm őszintén, nem kitérően. Pedig annyira tudatában vagyok a jelenlétének, a mozdulatainak, hogy még a teljesen idegen hely sem tudja őt elnyomni. Jelen van és élénk. Már megint..
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
38
Reagok száma :
32
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Hétf. 08 Okt. 2018, 14:57

My house my rules


Jobban ki sem jöhetnék a dologból, semmit nem tehetek ellene, hogy kaján vigyor kúszik az ajkamra. Tekintetének tüze megperzseli a bőröm, végig fut rajtam, elönt az elégedettség szikrája. Megéri lerohadni a súlyzók alatt. Első blikkre magam elé rántanám a pólót, hogy megkíméljem az oldalamon végig futó cakkos, fehér heg látványától, vagy a golyó ütötte lyuk lenyomatát a kulcscsontom alatt. De azt hiszem ez nem ront a képen, nem ezt látom rajta. Sőt meglöki az egomat, mire az arcomhoz ér újfent a tekintete, csak a kíváncsian megfutott szemöldökömbe botolhat bele. Kissé félre biccentem a fejem, mint a kutyák, amikor valami nagyon érdekeset mutatnak és vagy per mondanak nekik.
Ha őszinte akarok lenni, s miért ne akarnék, leginkább magamhoz, akkor meglep, hogy ennyire sikerül ledöbbentenem, mintha anyaszülten vártam volna olyatén kirohanással, amit nem tud kezelni. Nem hívnám őt prűdnek, ahogyan félénknek sem, de kirobbantom a komfortjából, az szemmel látható. Még mindig jobban jár, mintha alul lenne semmi az öltözékem, mert a farmer alá csak magamat préseltem be. Lehet akkor már sarkon pördült volna, mint egy szélkakas.
- A tények Ms. Thorn, hogyan is mehetnék ellenük? – beengedem az ajtón, mielőtt odafagyok a küszöbre. Félre állok, hogy ne súrolja a testem, ráhajtom az ajtót a kinti világra. Ketten maradunk a múlt és a jelen, na meg a jövő szökött árnyaival, egy olyan világban, ahol a szabályokat ma nem ő állítja fel. Az én váram az én házam, és én ma eltökéltem, hogy átlökdösöm a szűkös helyeken, hogy kitapasztaljam hol van a húrok szakítószilárdságának a vége? Még akkor is, ha az arcomba fog pattanni és vélhetőleg baszottul fog fájni.
- Ha hívtam volna, biztos, hogy azt kérem, jöjjön előbb. – akár csak 10 perccel is, akkor a zuhany alatt talált volna, ahol khm nos nem, nem kell félni, nem éppen rá gondoltam.
Cipője sarka koppan a fullasztó csendben, légzésünk kavar némi neszt, de amúgy a légy sem zümment, már rég összefagyott szárnyakkal várja, hogy több ezer év múlva valaki rátaláljon és elszívja a dns-ét. A természet utat tör.
Nem kérem, hogy ne vegye le a cipőjét, megfázni nem fog, ha meg festékbe lép, nos tán szívesen lemosom a talpáról. Ahhoz vizesnek kell lennie. Elönt az a furcsa vadászláz, ami olyan ritka, hogy eleddig életemben kétszer találkoztam vele, egyszer majdnem megnősültem, de csicska voltam a kapcsolatban és hála a barátaimnak, vagy a kollégáimnak, hívjuk ahogy jól esik, éppen időben döbbentem rá,  hogy a punci úgy csavargat az ujjai körül, ahogy ő éppen nem, de én szégyellem. Az esküvő előtt egy hónappal dobbantottam a kapcsolatból, a nő sokat sírt, túl sokat, azt állította szeret, de én csak azt éreztem, hogy fojtogat. Dührohamok váltották a hisztériát, nekem esett, csépelt, lejáratott, a melóhelyre is utánam jött. Azt hittem sosem lesz vége, hogy nem bújhatok ki alóla. Elpöccintette az agyam, megütöttem, kétszer. Feljelentett, a DEA ezt úgy sikálta el, mintha nem is lett volna, nem lettem nőverő, nem lettem erőszakplakátok szereplője, a nő is sokára koccolt le, talán elviselt volna még pár pofont, esetleg többet, lehet birtoklóból szolga lett volna, ha úgy akarom, ha nem undorodtam volna tőle eddigre. Pedig azt hittem megalakul a minta család… Hát nem tette.
A másik, akire prédaként lesek, az Geby. Mert tudom, hogy nem kaphatom meg, mert a szívének dobbanása is drága az enyémnek. Mert az érintése nyomán elönt a kétség, miszerint, ha nem lesz az enyém menten elbizonytalanodom a nemi identitásomban. A nő olyan törékeny, és olyan szexualitást sugároz magából, amitől mindig megéhezem és folyton kedvet érzek a zsebembe nyúlni… khm.
Most pedig nézem a szőkeséget, ahogy besétál az életembe, a privátomba, a legbelsőbb titkaim közé és elönt valami jótékony meleg. Nincs mit titkolnom, vagyis, itt nincs. A többi meg bennem van, az sem titok, csupán nem tárnám elé. Karcsú alakja mögé szegődöm biztos távolságból, hogy ne zavarjam, ne akasszam meg. Nem nyúlok a kabátért, majd fent.
- Próbálkozom. – mondjuk ki őszintén, hogy nálamnál sokkal ügyesebbek vannak, de én nem képeztem magam, azt nem tagadom, hogy voltam pár tanfolyamon, hogy lássam a méreteket, hogy értsem az arányokat, tanuljak a színekről, meglássam a mélységet egy – egy vonás mögött. Mégis elmosolyodom, büszke vagyok arra, aki most vagyok, noha lehetnék sokkal jobb is. De hajt az akarás, a vágy, hogy képet adjak annak, ami a szívemben lakik.
Áthúzom a pólót a fejemen, hagyom a hátamra omlani, a vízpatakokba ragadni, ami a hajamból ered, mint egy apró forrás. Mögötte maradok 6-7 lépés távolságban, nem akarom megzavarni, miközben egy pillanatra mégis a legmélyebb titkaimba engedem belesni. Több ez, mintha magamról mesélnék, mintha szavakkal próbálnám elmondani.
- Talán eljön az ideje. – talán nem. De ha eljön, akkor tudni és látni fogja, de most nem tárom a szeme elé őket, mert sok lenne. Belőlem olyan mennyiség, amiből megfejtené, hogy nem akar velem lenni, velem vacsorázni, engem megismerni. Szakértő szemmel, ha elnézi a képeimet, neki ez egy sajátos Rorschach teszt is lehetne, azt pedig elkerülném, most még, és az is lehet, hogy örökre.
Félénk kisfiú leszek, aki mégis lenyitná lelkének sötétlő bugyrai előtt a várkapukat, hogy mondjon véleményt, hogy mondja azt; van remény. Ugyanakkor maradnék inkább titok, rejtély, egy kitalálandó talány, nem egy azonnal fejthető rejtvény, pedig egyszerű vagyok, mint az egyszeregy. Férfiból vagyok, annak minden nyűgével és szépségével egyaránt. Nem vagyok tudós, sem nagy gondolkodó. Inkább csak ösztönlény.
Ujjai finom térképet rajzolnak a falon. Jól érzi, van benne düh, elkeseredés, feladás, az öröm mámora, a győzelemé, a felismerésé, hogy menni fog, meg tudom csinálni, vagy éppen, hogy minden odavágok és tudom, hogy lehetetlen. Magán hordja az érzéseimet, a pillanatnyi letargiát, a mámort, a közöny szürke falait, az út keresését és a járt ösvényekét.
Csendes megfigyelővé lépek elő, tekintetem szinte issza a látványát, karcsú alakját, bomba seggének mutatósságát, a formás lábakat, a derekának ívét, a hajának lágy omlását, és nem utolsós sorban, ahogy felém fordul, mellének domborulatait. Még soha nem láttam nem doktoriban. Azt sem tudtam, hogy így néz ki alatta. Lássuk azért a fától a bozótost, azok a köpenyek, csak a pornóban állnak jól a csajoknak. De ott is jobb, ha lekerül.
Ellépek az útjából, had menjen előre.
- Ha nem akartam volna, hogy lássa, nem engedem be ide. – tény és való, nekem is érdekes látvány volt, hogy odavonzotta a fal, a belőle ömlő sokrétű erő.
Utána indulok a lépcsőn, meztelen talpaim alatt hűvös a fa, marha melegem van, de lehet ez a ringó csípő sajátossága.
Nem zavarom meg a feltérképezésben. A lakásom férfiasan elegáns, modern, nem én rendeztem be, de fekszik a ízlésemnek. Pár kérdés és a csaj tudta ami a dolga, apróságokon változtattam csak, színeket vetettem el, díszpárnákat, és lecseréltem a bőr kanapét, egy egyszerűbbre, utálok hozzá tapadni, na meg ez kényelmes és szürke-fekete, nagyszerűen lehet tévézni, ám vagy éppen nyomni a konzolt.
Okos nő, a konyha felé sétál, még mindig mögötte vagyok, óvakodó, sötétlő árnyék.
- Talán nem éhes? – mert én itt döglök meg éhen, de azonnal. Azt persze nem szeretném az orrára kötni, hogy nemén főzőcskéztem, képes lennék rá amúgy, mindenre, férfiból vagyok, ide nekem egy szakácskönyvet, ha van még olyan.
Közelebb lépek, a karján érintem meg, hogy elvegyem a kabátot tőle és amennyiben megválik tőle, felakasztom a sajátom mellé, hagyom, hogy összeérjenek, cseréljenek kis emberi erőt.
- Ugyan Ms. Thorn, a dolgok egyszerűek…- ellépek mellette, ismételten megállom, hogy hozzá érjek, pedig ordít érte minden idegszálam. Neki sodródni, csak éppen hogy, de tudom, hogy az érintés neki nagy erővel bír, megállom hát. Meg is bánom, de remélem, hogy az aurám megérinti az övét, ahogy engem a belőle sűrűsödő tömény, legyőzhetetlen vonzalom.
Szájából a nevem, az eredeti, az örökölt, édes dorombolás, egy oda. Rettentően hiányzik.
- Annyi van benne, amennyit szeretne. – jelzés, hogy én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Az asztalhoz lépek, kihúzom a széket, amit neki szánok, jelzem, hogy üljön le.
Semmi romi gyertya, meg virág, egyszerűen két lapostányér, kés, villa, kanál, pohár kettő, bornak és bármi másnak, szalvéta, az nagyon fontos, nekem előke is kéne, de csak nem hozom szóba. Megvárom, hogy helyet foglaljon, nem tolom alá a széket, inkább ellépek, mert borítottam már asztal alá nőt, most kihagynám.
Az asztal elég nagy, hogy elférjen minden rajta, ne kelljen egymás szájából ennünk.
A sütőhöz lejtek, konyharuhával emelem ki a jénai tálat, csak nem égek ronggyá, semmilyen értelemben, a konyhapultra koccantom és a tányérjáért lépek, hogy szedjek neki, ha csak nem szól, hogy nem kér, akkor nagyon cikis lesz egyedül falatozni. A hátam mutatom neki, hogy ne lássa a bénázásom a kikurt konyhakéssel.
Mindenesetre nőinek vélt adagot kanyarintok a tányérjára és visszaszállítom elé, lecserélem a sajátomra, kulturáltan nem az üvegtálból esek neki, ahogy a kedvem tartja.
A hűtőből, előhalászom a különleges alkalmakra tartogatott, címkéje szerint, az előkelő Coteau Rougemont Versant Rouge nevet viselő könnyed vörösbort. Az egyetlen, amit tudok, hogy illik a tésztához. Megbontom, ebben profi vagyok, képzett alkoholista.
Felkínálom a döntés lehetőségét, hogy kér belőle vagy sem, én minden bizonnyal bele fogok kóstolni, de nem lepne meg, ha nemet mondana, ha igyekezne megőrizni a hidegvérét, de egy pohár bort még a dokik is jóvá hagynak.
- Ne aggódja túl, ez nem egy romantikus randevú, egy egyszerű vacsora, nem kötelez semmire, nem indít el tévutakon. Éhes vagyok és meg szeretném osztani magával. – azért finoman rákacsintok, hogy érezze a törődést, meg, hogy mégiscsak összezavarjam. A kezembe fogom a villám.
- Azért azt megjegyezném, hogy nagyon más így, a komor köpeny nélkül. Egészen… szexi. – hát most mit mondjak, ha így van, olyan kerek mellei vannak, szívesebben elfogyasztanám, a tészta helyett.
- Ha jól sejtem, kérdezne. – esély, hogy megtegye, nem fogom megkerülni a választ. Belemélyesztem a villát a gőzölgő sajttal takart ételbe, megcsavargatom és óvatosan kóstolok bele. Isteni, kár, hogy nem, én főztem.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
14
Reagok száma :
10
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Hétf. 08 Okt. 2018, 20:55

Stay close, Mr. Rids..

Rajtakapott gyerek szégyenkező tekintete, aki nem akart rosszat, miért is akarna..ezzel kellene ránéznem. Vagy zavarba jönnöm, hogy elkísért a kitérőmön, de nem zavart meg benne. Megkímélt a valóságtól, teret kaptam tőle. Mind megnézzük a szépet, leborulunk a lenyűgöző előtt, imádjuk a bálványt. Ez régről kódolt részünk, nem tudjuk elnyomni, csak visszafogni. A nyerset viszont nem zárhatjuk egyszerűen láncok kalodájába. Megtalálja az utat. A látványa nekem viszont más és sokkalta több, mint egy szép test. Két énjét láttam már, az exzsarut, összhangban a többiekkel, a benne lappangó feszültséggel. Ma valaki egészen mást, most enyém a pőre valóság. Kettejük valósága. A hegek, melyek a múlthoz kötik és végtelen mesét hordoznak. Nem voltam erre felkészülve, a kusza és felé mutató gondolatokra pedig végképp nem. Most meg kellene fordulnom és elmenni. Nem teszem. Bemegyek, romba döntve a szabályrendszerünket. - A legjobb lépés a sehogy. - mert én és az idő, az idő és én szerves szimbiózisban létezünk. Meglenne nélkülem, ahogy meglenne a sok milliárd semmirekellő mutáns majom nélkül is, mégsem ereszti el a kezünket. Én ebbe kapaszkodom. A rendjébe. Nem tudom átölelni, magamhoz húzni fázós éjjeleken, de szilárdan állok benne mindig. Az ajtó zárjának kattanása mégis elszakítja tőlem a saját léptékeim kezét. Nem zárja kulcsra. Sem egyszer, sem kétszer, sem háromszor. Bátor avagy botor a szavakkal fukar új Mr. Rids? Megnyugtatom magam. Nem az én házam, nem az én belsőm. Az övé, ez itt mind az övé, én pedig rútul kíváncsi betolakodó vagyok. Valaki, akinek nem szabadna most itt lennie. A városban sem. A jelenében sem. Porlepte arcnak, különös éjjeleken visszhangzó távoli hangnak..ennek kellene lennem. Ahogy neki is. - Nem ijesztett volna meg a meztelensége. - bár nem szeretném végiggondolni ezt az ösvényt. Játszik? Tegye. Amíg minden de minden csupán feltételes, addig marad biztonságos. A feltételes nem bánt, nem csavarodik a csuklómra és adja kezébe a lánc végét. Nem tesz semmit, csupán gondolatokat hergel, csalogat.
- Nem fogom játszani a műértőt. - fest, amivel meglep. Művész, amit nem gondoltam volna róla. Nem azért mert megbélyegeztem, rásütöttem valamit. Csak, nem. Mélyet szippantok a hely illatából. Ez teszi mássá, a festékek és a vásznak különös illata. Ez az illat nem segít a Feltételesnek én mégis nem elfogadó szabadként rántom meg ezt a láncot. Látnom kell, mert akarom. Szeretném. És nem szakavatott szemmel, csak engedélyt, bebocsátást kérek a világában való bolyongásra. Kósza, buta félmosolyra húzom ajkaimat, talánok. A talánok. Rápillantok a vállaim felett és pólóban látva elzavarom Feltételest. Elmormolok egy vallástalan imamalmot. Ő ruhában én érzem magam meztelennek, csak a zavar nem támad fel. Néz. Figyeli a lépteimet, talán azt, hogy megfeszítem-e a határt, ahogy az óvatlan művész tette a szépséges Doriannél? Végighúzom az ujjam az egyik titokfedőn. Csak rezgetem a lécet, ezek most az ő szabályai. - Talánokból kíván mézesmadzagot fűzni? - sétálok tovább, pillangó módjára meghódítva egyes pontokat. A virágaiét. És mert vonz valami. A kavalkád a falon, az ereje. A kusza gyönyörűsége. Érintem a hideg, de lüktető felületet, mintha megsemmisülten érinteném a lelkének világait. Tetszik. És nem kívánom a megfejtését, sem a megértést, csak szeretném, egészen mélyről jövően szeretném, ha ez a sokaság, a színek és vonalak skálája magával ragadna, beborítana és vigasztalna, feledtetne velem. De ez nehéz és megugorhatatlan, mert a színek középpontjában ott állnék Én és ismerem magam. Mit engedek ki, mit be. Elkalandoztam egy töredékben.
- Megfázott volna az ajtóban. - simogatom el ennek az egyetlen mondatnak az éles sarkait, mert bárhová folytathatnám. Kockázatot vállalt, hisz délelőtt szikrázott belőle a feszültség. Nyitott, mert a lakásomon rajtam kívül csak a bogarak járnak melegedni. Csapdába ejtett, mert idegen nekem a világa, a jelene. Szinte várom, mikor gördül le a függöny, hogy megkaphassam a valóságot. Enged az elsőként mutatott irányba. Tudta vajon, hogy körbe fogok nézni? Örök kockáztató. Illata visszacsalja a Feltételest, a tiszta éppen zuhany alól kiszökő illat, amit fagyi mód szabad elnyalogatni hűs délutánon, vagy melegíteni hideg estén. Nem adom a kezébe, de beteges mániákussággal ragaszkodik az agyam ahhoz, hogy én menjek elől azon a lépcsőn. Biztonsági ok, így nem látom. És nem kell szembesülnöm azzal, hogy megfeszül a fenekén a farmer minden lépésénél, ahogy dolgoznak az izmok a lépések bevégzésében. Persze senki nem mondta, hogy oda kellene egyáltalán néznem. 1-0 igaz?
Ajándékot kapok. Letisztult formákat, férfias valóságot. Nyugtató és illő színeket. Ellentéte annak a falnak, a szabad falának. A tányérokat látva kibillenek a letargikus kapaszkodásból. Zavarom, hesegetem Feltételest. Este 8, valakinél bizony vacsorára kongat. Csúszva ugyan, de kongat. Éhes. Görcsben feszülő izmokkal, váltakozó intenzitású szívdobogással éhes? Éhes. Várjunk.. - Magam sem tudom. - fejezzük be, a határozatlanság nem az én kenyerem, nekem sosem szabad annak lennem. A döntéseim mindig a pálya jelzőpontjai, irányadók. Most belebénulok abba, hogy egy ennyire blazírtan egyszerű kérdésre nem tudok értelmesen felelni. Úgy értem, határozottan. Pajzsot vesz el a kabátommal. Nem maradt hát semmi, ami mögé bújhatnék. Figyelem a mozdulatait, testének vonalain szalad a tekintetem. Nincs rá elég időm és ezért már-már gyerekes harag kezdi felütni a fejét. Le ne basszam, mert nem a másik pontján van a lakásnak a fogas. Kabátja az enyémhez ér. Milyen egyszerű, mennyire könnyed és semmitmondóan hétköznapi. Ott ragadnak az összeérésben, mert élettelenek és gondolatok nélkül minden könnyebb. - A nyelv kinyújtása tűnik egyszerűnek, mégis több izom mozdul meg hozzá a testben, mint egy ütésnél. Semmi sem egyszerű. - hogyan is lenne amikor a temetett élő múlt sétál hozzám egyre közelebb minden igézetével és súlyával. Kinyitotta azt az ajtót és képtelen vagyok bezárni. Folyamatos igéző hangú suttogássá erősödött, amely tudatja: jelen van. Orromba kúszik az illata, a pólójáéval együtt. Az övé és kalapáccsal zúz belém a valósága, fájón súrol a melege, noha egyetlen ujjal sem ér hozzám. Egyetlen homokszem a sokaságban, mégis végtelennek tűnik a gördülő súlya. Nem, az idő nem állhat meg és nem fagyhat be a pillanat, hogy nekem kreáljon illúziót, béketáncot. Hálásan ragyogok a székért, megremegett a lábam. Senkinek nem tartózkodtam még az életében, akit láttam a kórház falain belül. Soha senkinek. És most itt vagyok. Ráfüggesztem a tekintetem. Annyira élő, annyira intenzív és annyira nincs tudatában annak, hogy most adja vissza az időt amit az imént ellopott a fogasnál. A haja sötétlik a hátán, egészen más színű a víztől. Ennyire nem lesz sötét, pedig éppen most kezdődik az ideje. Ahogy az enyémnek is. Ostoba gondolat, de legalább valóságos. - Nagyon megengedő. - fűzöm a hátához, a derekához, mennyivel könnyebb ha nem látom az arcát, ha nem kell a szépen metszett ajkak szóformálására figyelnem. Egészen idegen ez az otthonosság, mintha egy nagyon tiszta üvegen keresztül figyelhetném a rutin kreálta mozdulatokat. Végiggrasszálok a karján, pedig csak tányért tesz elém. És..Bor. Bólintok rá, ugyan kérdezték, de sosem feleltem rá: szeretem a bort, a vörös meg rózsából jut randevúra. Ez nyújt némi levegőt, némi békét. Talán tudja, hogy különösen érzem magam, de a székem stabil, itt már nem látja, hogy jár a lábam az asztal alatt. - Rendhagyó randevúra hívás lett volna pedig, se komment, se meghívás, csak időpont és cím. - elmosolyodom, ez megy, mert még élénk az emlék. Leszarja a szabályaimat, állítása szerint. És annyira mégsem. - Nem aggódom. - nem ezen, dehogy ezen. - Kedves, hogy gondolt rám. - ez meg a kimértebb reakció, de ha az. Úgy teszi kényelmessé, hogy ne váljon kényelmetlenné. Ezért nézek a szemébe, ezért nyugszom meg és űzöm fejemből a démonokat. Én vagyok bolond. És adagnál is figyelembe vett, bár jelenleg nem tudom, hogy jutok túl az első nyelésen, azért nekirugaszkodom a villával. Újabb mosoly, bár félrenézek, félre kell, ez az a szó, amit nem akartam sem magában, sem képzővel hallani a szájából. Ez az egyik, mondjuk inkább így. Újfent ránézek, mert noha nem tudom jelenleg eldönteni, hogy a bók üres vagy valódi, tudom mire gondol. - Remélem nem hitte, hogy láthatatlan vagyok alatta. - volt rá példa, hogy szóba került másokkal, más közegben. Ő látott vajon? Vagy el sem jutott idáig? Megküzdök az első falattal, de finom. Nem az ízével van a baj, hanem a fejemmel. Örökké azzal. - Nekem sem egyszerű hirtelen civilnek látnom. - mentem a szót, mert szívem szerint nem ezt mondanám, nem így mondanám. Civil, ostoba egy gyűjtőfogalma a masszának. De mit mondjak? Férfinak? Olyannak, akinek egyetlen pillantása is súllyal bír? Aki megránthatná a láncokat amik Feltételeshez kötnek? - Mi a neve? - nem az igazi, azt tudom. A mostani, ahogy mások ismerik, akik a festőt látják csak. A művészt. Csak tudnom kell, mivel jár ez, hogy találkoztunk. Ha nem tudom, randira akar vele menni egy nővérke. Mhhm. Bele kell lépnem akkor a hazugságába, a védőhálóba, ami eltakarja mások szemei elől. - Tudja, hogy akkor kérdezek amikor kell. - nyúlok el a borért és belekortyolok, bársonya a torkom cirógatja. Mindjárt jobb. Könnyebb. - Miért hívott ide amikor délelőtt szinte sistergett az irodámban? - talán biztosítékot szeretne, talán valóban beszélni akar erről az egészről, a régről. Az elmúlt négy évről. Arról, hogy jelentek-e ránézve veszélyt. - Finom. - már a bor és a pohár oldalán is alig reszket meg az ujjam - Soha nem találkoztam még betegemmel a kórházon kívül. - vallok, szükséges, mert ez volt az a bizonyos határ, amit elmostunk most. Bár nem a betegem, már négy éve nem. A művész pedig sosem volt az. - Négy évvel ezelőtt, mikor megtudtam, hogy nem jönnek vissza nem tudtam elnyomni a hiányukat. Az űrt, amit hagytak bennem. Tapasztalatlan voltam és fájt, ezért délután amennyire akartam a szavait, legalább annyira gyűlöltem a jelenlétét. - nyitok neki, teszem én, már mindegy, már nem állunk olyan kapcsolatban, ami ellenőrizendő, aminek privátja bűnösnek számíthat a szakmában. Itt, ennél az asztalnál csak vagyunk. Férfi és nő. Múlt és múlt. Jelen és jelen. - Meséljen nekem, kérem. - mert nem kérdezni akarok, nem vagyok a kérdezőbiztosa. Csak szeretném hallani mi történt, merre járt. Hogy került ide. A történetét. - Ráérek. - ha nem rak ki, ha nem mondja azt most, hogy inkább ne, inkább menjek. Melegem van és félek, megbolondulok úgy vágyom, hogy kitöltse a réseket, hogy mondjon nekem bármit.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
38
Reagok száma :
32
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Kedd 09 Okt. 2018, 13:26

My house my rules


Van oka annak, hogy a lakásomba hívtam el, hogy olyan privát közegbe engedem, amibe keveseket. Pedig tudom ól, hogy úgy olvas majd minden moccanásban, mint egy nyitva felejtett könyvben az éjjeliszekrényemen. Abból is megállapítaná, hogy krimit olvasok, hogy milyen jellegűt, hol tartok benne, hogy jelzem az oldalakat, hogy nálam nem szamárfüles, nem behajtogatott, nem kötözöm be  a könyvet, hogy ne sérüljön, nincs újságba csomagolva. Kicsit lehet kopott, néha félre hajítom, de tulajdonképpen nem bántom, nem eszem le, és a kádba is csak egyet ejtettem bele, máris kevesebb, mint ahányszor a telefonom megmostam benne.
Tudom, hogy kimozdítom a sakktáblájáról, hogy leütöm a védő hálót, hullanak a képzeletbeli parasztok, és olyanra kérem, ami neki nem szokása. De én jelenleg nem vagyok a betege és nem is tervezem, hogy visszalépek abba a szerepkörbe, ugyanis nem vagyok hülye, pontosan értem, hogy abban az esetben itt sem lenne ma este. Arrogáns és szemtelen meghívás volt, választási lehetőséget nem adván neki, mert a kíváncsisága űzte az ajtómba, hogy bebocsátást nyerjen a saját világomba.
Játékosan a szívemre szorítom a kezem, mint akit éppen megcsaptak ököllel, arcomra kiül a suttyóbbik mosolyom, az a fajta, amit nem mindenki ért meg, és akinek nem sikerül az nem is szeret érte túlságosan.
- Mertem remélni Ms. Thorn, hogy a meztelenségem nem lenne rémisztő látvány. Bevallom eleddig meglehetősen kevés nő futott el, amikor lekerült a farmerom. – azért elszórom, hogy meztelenségről beszélgetünk és én vagyok olyan pofátlan, hogy csak a farmert említem meg. hergelem a szavakkal, vagyis próbálom. Azért abban biztos vagyok, hogy meglepné a csupaszságom, nem mert nem látott még pőrén férfit, Engem nem látott még úgy, és most ez az este róla szól és rólam, Rólunk. Nem a páciense vagyok, ő pedig nem az orvosom. Nő és Férfi között zajlik a beszélgetés. Vágyakat bújtatok mögé, olyat, amit eddig is éreztem, de már elfelejtettem, pedig a nő vonzott, és ez nem volt titok, csak lehet ő nem látta, vagy nem hitte, esetleg nem is érdekelte. Most mégis éhes pillantással mért végig, olyannal, amiből az előbukkanó kíváncsiság éles fogként karcolta fel a képzeletbeli energiafalamat.
- Olyan értékük nincs is. Annyit ér, amennyit magának ér. – a képeim attól lesznek értékesek, ha ugyan, hogy külön személyre szabom, annak készítem, aki kéri, saját elképzelések szerint. Az adja meg a kép egyéniségét, hogy hogyan készül el. Nem vagyok nagy név a szakmában, én azt is kerülöm, hogy kép kerüljön fel rólam a fészbukra, instára ésatöbbi. menekült vagyok, egy bevándorló, aki próbál megélni és maga mögött hagyni a sajgó múltat.
- Nem. Ez nem madzag, ezek a tények. Ha úgy érzem, hogy eljött az ideje, meg fogom mutatni. – fájón vágyom rá, hogy megérintsem, hogy hozzáérjek, hogy a hajába fűzzem az ujjaim, végig rajzoljam nyakának kecses ívét, kiszárad a szám a gondolattól, tartom a megfelelő távolságot, testben és lélekben egyaránt.
- 10 perccel korábban még előttem állna a zuhanyzás. – azért nem hiszem, hogy díjazta volna, ha közlöm, hogy kis szünet Doki, menten jövök csak csorgatok magamra egy kis tusfürdőt, hogy megváljak a szín kavalkádtól, ha gondolja el is kísérhet. Hujuj, abból mi lett volna? Lehet élvezte volna, magára hagyom, és nézelődhet. Még izgatta is volna?
A mosoly megmarad az arcomon, míg sétálok mögötte fel a lépcsőn, elveszem a kabátját és újfent megállom, hogy megérintsem pedig, oly hívogató, oly merész a kísértés. Csak ujjbeggyel érni a bőréhez, hogy érezze a belőlem lopakodó tűzforró vágyat. Férfi vágy, a nőnek szól, annak, akit mindig is akartam, és akit nem szűntem meg elképzelni, de ezt sem kötöm az orrára. Végig magamon érzem a tekintetét, bizsereg tőle a tarkóm. Kíváncsi, ahogy én is az vagyok rá. Ismert egy embert, én is ismertem egyet, most pedig ő is és én is kapunk egy másikat. Többet, jobbat, nyitottabbat, őszintébbet, emberibbet egymásból. Az izmaim megfeszülnek minden léptemnél, hogy megálljam, amire vágyom, amit tennék, amit tenni akarok, nyilván a helyessége mögött rejlik némi kétely. Nem robbantom fel, nem bosszantom. Most, még.
Biccentek, egy újabb talány, akkor vegyük éhesnek.
- Maga komplikálja túl, a nyelv kinyújtása csupán egy gesztus egy másik szemszögből, lehet a gúnyé, a koncentrációé, az izgalomé, a szexuális vágyé. – ez persze már nem a konkrét nyelvnyújtás, de ha az ajkára nyal az ember ahhoz is szükséges, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, a szex szónál a szájára pillantok, mintegy véletlen, nem kigondoltan, nem tudatosan és főleg nem ingerlően. Ó nem, nem, nem. Mégis újfent elmosolyodom, ráncok szöknek szárba a szemem sarkába.
Beszívom a levegőt, hogy hallja, mintha vele töltődnék fel és valóban ezt teszem. Melleinek körvonala átsejlik a felsőn, kedvet érzek a kezemmel és a számmal térképezni, de ez nem a ma este meséje, vagy ki tudja? Hellyel kínálom, én magam pedig szervírozni állok neki, ebben sem vagyok jó, de ma remélhetőleg nem öntöm le semmivel, bár akkor vetkőzne.
Hátra pillantok, a vállam felett, megáll a kezemben a kés.
- Nem minden esetben, de ez ma egy különleges alkalom. – én meg a megengedés?! Kikurt makacs vagyok, ezt tudja is. Beszéltünk erről, ahogy arról is, hogy a problémát is pitbullként tartom.
Felkorran a gyomrom a vacsora illatától, elhelyezkedem vele szemközt.
- Őszintén, ha nem így történik, eljön? Mennyi esélyem lett volna, hogy ma itt ül, velem szemben, a saját konyhámban, ebben a … finom felsőben, életnagyságban? Lássa be, hogy nem sok. – kell neki ez egy kicsit, hogy valaki elvegye  a kezéből az irányítást, hogy nő lehessen, nem a pszichológus, nem az orvos, akinek mindenki felett elmei hatalma van, hanem A Nő, az, aki nem tőr emancipált hatalomra, aki nem akar maga alá gyűrni, vagy ha igen, hát legyen az jó.
Figyelem őt, túlságosan is, olvasok a sorok között, a mozdulataiban, mindannak a mélyén, amit elrejtene, amit betuszkolna a gardróbba és rázárná a pánikszoba ajtaját, már amennyire olvasni lehet benne, az én képességeimmel. A nő mesél, a teste, a szája, a finom  érzékisége és nem az orvos. A kettő között feszül egy Grand kanyon.
Megrágom a számban a falatot, rátolok egy korty bort, mielőtt válaszolnák. Végig mérem, ami jól látható belőle, az arcát, a szemeit, a nyakát, enyhe dekoltázsát, kerek vállait.
- Miből hiszi, hogy nem láttam a köpeny alatt Magát? – villámmal rámutatok, követem a domborulatokat, legyen az az orra, a szája vagy pont a melle, a vigyor meg az arcomon köt ki megint. Egyszerűen élvezem a társalgást vele, ezt a távolságtartást, a bújtatott bókot, azt, hogy lehetek merész, mégis nagyon kell ügyelni minden szóra. Mint valami, amit nagyon vágyik az ember és óvatosan veszi kézbe, össze ne roppantsa.
- Jobban szerettem az osztagom álcája mögé bújni. – ha már a civilkedésnél tartunk, én kicsit több voltam, férfibb? Mondjuk így. Erősebb, magabiztosabb, most önmagam használom, azt akit a nők szeretnek, aki elé szívesen térdelnek, ó igen, pont úgy, akivel ágyba bújnak, akit akarnak hosszútávon, akinek szerelmet hazudnak, zsongást ígérnek és hoznak, hogy másnapra elmúljon.  Kommandósként távolságot tartottak, féltek, most pedig csak az elutasítástól tartanak, pedig megszokták már, sőt fel sem veszik.
Újabb falatot tolok a számba és elkomolyodik az arcom. A nevem? Mély levegőt veszek, korty borral öblítem le a kérdést. De értem, hogy miért kérdezi, sőt biztosan érdekli is.
- Richard…- elmolyolok vele, hogy elég ennyi, de mégsem. – Fields. A festő, a művész, az ember, aki álmokat ró vászonra, aki papírra veti grafittal a képzeletet, aki… akivé válnom kellett. Azt persze egy szóval sem mondom, hogy nem élvezem. – tekintetem le sem veszem róla, szabad kezem a borospohár alján játszik, másikkal felszúrom a villámra a tésztát.
- Tény, ha valamiben jó, az az időzítés. – és a kérdések milyensége. Most mégsem melózik, nem szabad elfelejteni.
- Lehet, hogy hiszek magának? Vagy csak akarok. Elképzelhető, hogy szeretnék megbízni magában, az emberen, a nőben, nem az orvosban. Lehet, nekem van szükségem magára. – vállat vonok, mintha mindez nem számítana, de ha valaki, hát Ő pontosan jól tudja, hogy mindennek van jelentősége.
- Elképzelhető, hogy tetszik nekem, meg szeretném ismerni. – megtoldom egy mosollyal, döntse el, hogy komolyan gondolom vagy sem. Rábízom, nekem elég, ha összezavarodik.
- Talán abban bízom, kiderül, hogy mégis miattam van Montrealban. Na, nem a két szép szemem miatt. – hát nyilván nem tudhatom, szeretnék hinni neki, bízni benne még jobban, a múltamból valaki, aki még fontos is volt, lehetett volna jobban, ha nem vagyok beszari, ő pedig nem ragaszkodik a szabályaihoz.
Újabb mosolyog, örülök, hogy ízlik neki a bor, szerintem is isteni.
- Nem vagyok a betege. – világítok rá tényekre, nem megrovom, csak beszélgetek, hangomban játékosság bujkál, jó kedv, erő, és hit Önmagamban. Ömlik róla a bizonytalanság, hogy nem tudja mire vélni, én pedig sütkérezem ebben, végre nem ül magas lovon.
Őszinte szavaira megáll a kezemben a villa, pislogok rá, kell innom egy kortyot. Kissé gúnyos lesz a mosolyom, nem neki szól, valószínűleg nem veszi magára, ugyanis lefelé nézek, a tányéromba.
- Elhiheti, hogy nagyon szerettünk volna visszamenni, tovább folytatni a kezelést, de az élet közbeszólt, nagyot, keményet, fájót. Sajnálom, ha elárulva érezte magát, ha megbántottuk, megbántottam, elárultam. – lejavítom egyes számra, a magam nevében tudok csak beszélni, de azt legalább tegyem őszintén.
- Sokszor jobban vágytam vissza maga mellé, mint azt szavakká kéne gyúrnom. – és elmondani, de megtörtént, tegye fel a többi mellé a polcra, otthon kibogozza. Én örültem neki, valahol mélyen,  a felszínen pedig levert a víz, még mindig nem tudom mennyire bízhatok meg benne, de beengedtem, itt van, még kárt is tehet bennem, de amennyire a lépcsőn láttam, nem sok helyre dughatott fegyvert, amit ne vettem volna észre. Közelharcban meg jó vagyok, míg ő olyan kis törékeny, ettől még mondjuk minden előfordulhat Kockáztatok. De aki nem teszi, nem nyer.
- Mit szeretne tudni? Hogy mi történt? – csak előbújik belőle a szakmája, de abban jó, miért ne tenné? Újabb falatot tolok a számba és lezártnak tekintem a vacsorát részemről, kézbe veszem a boros poharam, hátradőlök a széken. Talányosan méregetem.
- Kiemeltek, leszedtek minket az ügyről, a társaim nagy részét véresen kivégezték. Szétszórtak minket, maradékot, ahogy ők nevezték, a szélrózsa minden irányába, aztán pedig magunkra hagytak. De gondolom eddig tiszta az ügy. – nem neheztelek, nem hadarok, nem leszek feszült sem ideges, azt mondta van ideje, akkor ráérünk, nemde?
- Pár héttel később, felkeresett egy ember, gondolom a többieket is, elmondta, hogy az apám kórházban van, megfenyegettek, anyámat is előszedték, a testvéremet is, lelőtték a kutyáját, hogy megmutassák, van fegyverük. – zanzás a sztori, de elsőnek lehet elég lesz, hagyom, hogy érlelje, kicsit kombináljon, amiért elmesélem, mert megérinteném a témát, hogy van valamim Murat ellen, ha miatta van itt, akkor jó, ha tudja, de nem most, ha ezeket befogadta. Minden szónál csak őt nézem, akarom látni arcának rezdülését, mozdulatait, kínosan feszeng? Tudott mindent? Számított rá? Megrebben a szeme? Megugrik a szemöldöke? Kitágul a pupilla, eltűnik kissé az írisz? Megemelkedik a szívverése? Azt a nyaki ütőerén láthatom, ha ugyan. Nem baj, ha látja, hogy be akarom fogadni, minden belőle.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
14
Reagok száma :
10
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Kedd 09 Okt. 2018, 22:45

Stay close, Mr. Rids..

Nem hagy nyugodni, nem hagyja, hogy szabaduljak a helyzetből. Játszat, játszik. Ismerem, mondhatni. Ismerjük egymást, mondhatni. De ebben a ködben még vakon bolyongok, azt sem tudom egy hang marad-e csupán valahol körülöttem, vagy meg is fogom őt látni. Nem tudom, akarom-e látni, akarom-e, hogy megleljem a ködben. Meglehetősen világosan működik az én világom. Amíg rajtam a köpeny, rejtve vagyok. Bekapcsol a szűrőm, amely orvossá-beteggé avanzsálja a szereplőket. Fenntart a víz felszínén, egy láthatatlan buborékban eveztet, de nem hagy sérülni. Nem hagy belefolyni. Négy éve már, hogy nem. Én fejlesztettem tökélyre, kalapáltam gömbölyűre, hogy igazodjon, minden helyzethez, minden személyhez. Hogy hol vagyok ebben én? Köpenyben, figyelőként. Döntéshozóként. Egy furcsa papként, aki receptekért árulja a megváltást, vele együtt talán a búcsút. Ami fix: az elválást. Ez vagyok nekik, nem más. Álruhás Ördög, álruhás angyal, nem számít én nem köttetek semmit senki lelkéért, nem vágyom. Már négy éve nem.
Hősiesen próbálom elengedni a nem teljes választ, hogy miért csak a farmert említette, miért nem többet vagy épp kevesebbet. Nem futnék el, nem tenném meg. Nem rémisztene meg, csak mássá tenné. Hússá-vérré építené azt, ami a ködben bolyong. Forróvá, élővé és lüktetővé. És azt már megtalálnám a köd hidegében. A hitvány összetartó anyag viszont a helyén van, az aljasul mosolyodó gondolatfelhők pedig megmaradnak örök vizslatónak. Sértetlenül bolyonghatok tovább, egyenletesen szedve a levegőt. Rácsodálkozva a mostjára, a foglalkozására. Rá. - Tehát azt adja, amire vágynak? - röpke csupán a kérdés, egy kíváncsi kis foszlány, melyből lehet szőttesem. Ha hagyja. Ha összeillesztem, felépítem. Összekötöm. Nekem megadná vajon? Azt a képet és úgy, ahogy vágyom? Vágyom? Meglehet, játszi a gondolat, különlegessége gondolkodtat el. Nem vagyok műértő, a számomra szépet, beszédest értékelem. Azonban a valami, ami tényleg az enyém, undorítóan kecsegtető. Talán így érzett egykor az ültetvényes, amikor megkapta a rabszolgáit. Valakiket akiket hitte, hogy uralhat, akik az övéi voltak és pénzben mérték az értéküket. Őt gyarapították, érte dolgoztak. Nem neki. Ilyen lenne? Vagy imádnám csak úgy, pőre és színes megjelenésében? - Ha eljön az ideje... - elgondolkodom, csavarom tovább. Vajon tudja a hitvallásom? Tudja, hogy mit hiszek mindenkiről akibe valaha belepillanthattam? Egyszer mindenkinek eljön az ideje. Nem, nem a halálé. Másé. A tévúté, a csúszásé a lejtőn. Láttam már a megvillanó fényét rokonok tekintetében, amikor behozták a delikvenst. A kishúgén, kinek arca még ártatlan volt, de már a szemében csillant ennek a lehetősége. Elfogadja, ha majd felajánlják. Amikor eljön az ő ideje. És amikor eljön az én időm, ez is meg fog történni. Amikor a fehér gonosz leplek nem fogják előlem eltakarni a születő munkákat. Amikor majd beenged, mert eljön az ő ideje. És meg fogja tenni. Talán nem lesz szép, talán nem is lesz szándékos. Nem jósolom, majd eljön. - Gyors. - megállapítom én nem zuhanyzom, mindig fürdöm, hagyok időt - Megvártam volna. - és valóban, de nem tudhatja mennyire engedtem volna el magamban a kíváncsit. Mit néztem volna meg és mit nem. Kaptam volna tiltást, bokornyit? Mint a mesében. Bárhova bemehet, csak az alsó sor harmadik ajtaját ne nyissa ki. A nő megtette. Mesebeli konfliktus, köszönjük Perraultnak. Én megtenném? Bemerészkednék a tilosba? Kecsegtető lehet, lenyűgözően és bénítóan izgató benne járni, de nem tenném meg. Tisztelném a kérést ám vagy parancsul adottat. Az ő háza, itt ő diktál. Az ő lelke, melyben ő is kér. Lábbal tipornám mindazt, ami bennem örvénylett négy éve, ha ellene mennék benne.
A Férfi lakása, az általam ismert szeműé, a szépen metszett ajkú hívogató hangúé. Azé, akinek figyelem a lépteit, akit próbálok magamba fogadni, feléleszteni, látni. A tapintás lenne a luxus, az a fajta, amiben azt hiszed engedélyezhetsz magadnak szabadságot, mert nem tud függővé tenni. Amelyet bélyegzel röpkének, kíváncsinak. Nem és sosem. Ez az út olyasmi, amire nem kellene lábujjheggyel sem rálépni, hisz sötétbe vész. Nem látom a végét. A legtöbb pontom azért működik a hibátlanságban, mert előre rázárok a zavaró, megingató tényezőkre. Ezért a kontroll, a szorosan tartott gyeplő. Akkor nincs sötét, magabiztosak lehetnek a léptek. Akkor sem ha most ez az ismeretlen sötét, nagyon is hívogató. Nagyon is tudattalanul mozdítana felé, szinte plántálnám belé, hogy tegye meg, rántson bele. Szinte. A legkevésbé sem akartam a szájából hallani a szex szót, pedig már megtörtént. Már megesett a múltban, a majdnem elfeledettben. A kis darabok néha akkor tudnak egésszé összeállni ha a megfelelő kéz ér hozzájuk. Ő most pont ilyen, a megfelelő kéz. Most mégis végiggördül a gerincem mentén, libabőrössé borzolva. Szerencsémre nem látja. Tudom, hogy figyel, sütkérezem a figyelmében, a súly alatt, amit tekintete dob felém. - Nem is szoktam túlkomplikálni. - vonom össze a szemöldököm, de elmosolyodom. - Talán egy kicsit. - enyhül az én feszességem. Ismerem a hibáimat, a legtöbbet túlságosan jól is. Azért komplikálok, hogy ne maradjanak egyszerűek. Szeretem héjanként szétbontani, nem rögtön lenyelni. Így kicsi, de hatásos élvezeteket préselek magamnak a nagy és mindent elsöprő helyett, ami félő, eltemetne, elrántana és ki tudja, hol kötnék ki. Mély lélegzetével lélegzem én is. Különleges, mert nincs több szempár, nincs szűrő. Annyira valóságos, hogy zsigeri a tudata, ha kinyúlok megérinthetem, csenhetem a melegét. Ez hordozza talán a legnagyobb veszélyt a szavak kavalkádján túl. Hogy leszek képes enni?
- Valóban az, sok szempontból. - millióból, tonnányiból. Értse. Érti? Azt, hogy min megyek át azóta, hogy megláttam a liftben. Nem tudja. Honnan tudhatná, ez a dolog fals iróniája. Mert elengedtem. Őt, őket. Mindannyiójukat. Rájuk zártam az ajtót, próbáltam feledni a részleteket. Az aktákat sem néztem meg többé. Megtanultam, ezt az egyet. Elengedni. Pedig sajgott, fájt, rúgott és karmolt, hogy nem tehetem, szívtelen szar vagyok, nem tehetem. Tettem. De elmentek és elvittek belőlem is valamit, a helyére a hiányuk tompa sajgását raktam. Együnk..megfeszülnek az izmaim. Lepillantok az ölembe, nem dorgál de mégis úgy érzi a bennem élő dacos kölyök. Tudja, hogy nem jöttem volna el, hogy nyílt meghívásra rögtön kimondom a nemet. Mert ilyen vagyok. És mert félek. Tőle. Magamtól. Attól, amit kibonthat bennem.
- Nem jöttem volna el. - súgom halkan, óvatosan pillantva rá. Mintha elnézését kérném, ha macska lennék, most bizonyára a kezéhez dörgölőznék, simuljon ki homlokán a ránc, mert minden jobb lesz, tökéletesebb ha felpuncsolhatom magam rá. A kezei közé. A nyakába. Hagyjuk az állatos metaforákat. Nem vagyok macska, ez pedig nem történik meg. - Hiszen tudja. Időpontot kapott volna. - ezért csinálta így, ennyire már ismer. Ez nem változott, a szabályok azért működnek, mert kőbe vésettek. Belém vésettek és világosan olvashatóak, a megannyi kitérő válaszból, az elnéző de nem felelő mosolyokból. Ő nem tud a szűrőről, ami már az én valóságom abban a világban, a sterilben. Az ő világa viszont illatos, vonzó és lüktető. És csak vacsorázunk. - De akartam. - felsóhajtok - Mármint jönni. Mert ilyen meghívást sosem kaptam. - nézek rá, mosoly játszik ajkaimon. Ez igen, ez igazság. Kiborítóan pofátlan volt, annyira, hogy hosszú percekig csak néztem a kézírást, tagoltam be a jelentését. Persze küldhetett volna akár egy szoborhoz is az az üzenet, mert a jelentését nem ismertem, csak a mondanivalóját. Találkozót jelzett. És még a helyszín sem érdekelt. Finom a bor, megadja a szükséges pótcselekvést, amit egyébként nem szeretek csinálni. Most mégis kell, mert érzem a tekintetét. Tudom, idegen vagyok neki félig. Talán egészen. Mint nő, biztosan.
- Mert az egy válaszfal. Csak egy ruhadarab, mégis hegynyi távolságot tud emelni. - és már megint pimasz. Négy éve kizártam, de fürödtem az energiáikban. A nevetésükben. A lelkük összeillesztett szeletkéiben, pedig nem töltöttünk együtt milliónyi órát, mégis eleget. Eleget, hogy kötődjek. Hogy féltsem őket, hogy aggódjak. Hogy később hiányozzanak. - De javítson ki ha tévedek, Mr. Rids. - nem akarom, hogy kijavítson. Mit éreznék ha most azt felelné, hogy nagyon is látott? Hinnék neki? Hogy és miért? Min változtatnánk már ezzel? Ami a múltunk, azon már nem tudunk változtatni. Ápolgathatjuk a sebeit, dédelgethetjük a szépségét, a pillanatait, de nem tudunk visszaugrani. Lehetetlen. És akkor is az lett volna.
- Kitűnt. - megjegyzem, nekem ki én elkülönítettem. Kiemeltem, hogy lássam. Felhangosítottam, hogy halljam. Legtöbbször ezért ültem vele szemközt, vagy átellenben. Hogy ez így is maradhasson a valódi síkon is. A többiek is keringtek, felemelkedtek amikor akartak, beszéltek. Nevettek vagy elkomorultak. Megnyíltak, hitem szerint így történt. Kortyolom a bort, mert az evés lassú folyamat, mindig kiszárad a torkom, mindig kevésnek érzem a levegőt. Pótcselekvés, valahogy mégis tetszik. A helyzet különössége, egyfokú abszurditása. Pedig bárki látna, teljesen normálisnak mondaná ezt az egészet. Két felnőtt vacsorázik, beszélget, borozgat. Nincs itt semmi látnivaló. Mert mindig a függöny mögött kell keresni. A színpad alatt, a deszkák rései között. A sötétben. Jól sejti, hogy kérdeznék. De nem masszívan felépítetten, mint egy piramis. Bele-belekapva, átfújva őt tavaszi szellőként, magammal húzva azokat a dolgokat, amikre most szükségem van. Délelőtt óta. Négy éve. Elkomorul, sajnálom, de ennek most így kell lennie. Mindegy hogyan hívom én, ha mások nem így teszik. És szükséges most. Bocsásson meg érte, de szükséges.
- Richard.. - ízlelgetem a nevet, próbálom hozzáadni, elképzelni vele. Másoknak Richard Fields tehát. És festő, hivatásosan bélyeggel rásütve. Ő, aki átsétál a túloldalra álmokat venni. Hazatér és magában teszi igazzá, nekünk valóságossá. Átadja és mosolyában tengernyi az ígéret, a bizonyosság. És másnap átsétál a túloldalra álmokat venni. - Igazából tökéletes. Egy komplett ellentét. Egy másik oldal. - elismerem, erre sosem számítottam volna. Annyira aktív volt, energikus és pulzáló. Nem hittem, hogy mindezt máshová képes átcsoportosítani. Bár én még mindig érzem benne. Meglehet, rosszul. Meglehet, hogy visszafogja. - Szólíthatom az eredeti nevén? - meg kell kérdeznem, ezen a szinten már muszáj, hogy kényelmes maradjon és szavaim ne bántsák, ne karistolják a lelkét. Nem tudom mi lenne a különösebb. Így hívni és másnak látni, máshogy hívni és mostnak látni. - Hagyott valamit a régiből? - biccentem oldalra a fejem, belemélyedően lettem kíváncsi, éhes. Produkálom az összes tünetét, érzem magamban. Innom kell és teszem is. - Ez most kívül volt rajtam. - védekezés, ő lépett, ő jött, én tovább hívtam, rögtön privátot teremtettem, elrejtettem mások pillantásai elől. A szavait akartam. Nézni és látni Őt, a visszatérőt. Most mégis kavalkádot zúdít rám. Egy örvényt, mely magába szívott mindent, ami lehetséges. Minden lehet és semmi sem lehet. Mind igaz és semmi sem igaz. A fülem mögé simítom a hajamat. Melegem van, talán a bor. Persze. Mi más is lehetne? - Nem tudja. Én sem, hogy miért vagyok itt. - nála sok a talán, nálam is katonás rendben állnak, tobzódva várják, hogy kiborulhassanak. Talán ezért hívott, mert a múltat jelentem. Talán azért, mert kíváncsi rám és nagyítója alá venne. Talán mert a bizalma halványul, de még határozott és igazságot keres, amit keresett délelőtt is, de azt a fajtát nem adhatom meg neki. Nem tehetem, hisz nem létezik. Mentesítem hát mindkettőnket indoklások bilincsei alól. Ne tegye, ha nem tudja. Én sem teszem, mert nem tudom.
- Én..tudom. - sóhajtom mintegy, persze, hogy tudom. De akkor ki Ő? Mim Ő? Megint sorjázik a rengeteg kérdés, nem tudja, hogy ezzel feloldoz mindkettőnket a szabályaim szigorú tekintete előtt. Nem a betegem, jöhettem szabadon. Hívhatott szabadon. Csúf igazság, gyönyörű hazugság meglehet. - Csak még.. - simítom tenyerem az asztallapra - ezt tudatosítanom kell valahol. - vallok, esetlen vagyok, szerencsétlen, még nem megy, bár összezavart. Nem a betegemként nézem, de vágyom a szavait. Mindet. Kell, de kell tőlem is. Mert ez már nem az én világom, a zárt. A steril, ahol én irányítom, szabom a határokat. Talán már nincsenek is határok. Beszélek.
- Nem tette. - megrázom a fejem, mert banálisan vagyok gyerekes. Így érzek és erről nem tehetek, de nem valódiságban érzem. Másképp nem tudnám szavakba önteni. - Sem maga, sem a többiek. Csak szeretném ha értené, hogy megéreztem a hiányukat. Ez gyerekesnek hangozhat, egy buta semmiségnek, mert az esetük tényszerű mivoltját valamennyire tudom. De akartam, hogy tudja. - nem tudom miért, csak ki kellett mondanom. Soha nem tettem. Soha nem utaltam rá, hisz nem tehettem. Orvosnak nem hiányoznak a kezeltjei, mert az nem normális. Az orvos tart távot, nem olvad beléjük, nem érzi magát a részüknek, hiszen nem az. Én még is így éreztem. Négy éve. Kifújom a levegőt. Vágyott vissza oda. Mellém. Hozzám. Ez jó. Nagyon jó, talán nem basztam el. - Elérni elért volna, bármikor. - már akkor, nem az utóbbi években. Hisz hiába keresett volna, a telefon pedig mint tudjuk legalább annyira privát mint erkélyen szexelni egy lakótelepen. Azt hiszed nem hallják, pedig...valaki mindig. És elég csak egy. Megértem, hogy nincs bizalma. Őszintén megértem. A kezembe veszem a poharat, a hűvöse jó. Kicsit itt tart, a lényegben tart. Félretolom a tányért. - Köszönöm a vacsorát, bár én sem fogom kienni a vagyonából. - most biztosan nem. Élénkké válok, újfent figyelővé, de ez most másmilyen figyelem, máshogy gördül. Olvasni akarom amit nem mond ki. Az engedélyt akarom. Hátra dől és elönt valami éteri, tennénk ezt egy kandalló előtt a földön, már párnán lenne a fejem, hogy hallgassam és hallgassam vég nélkül, megállás nélkül.
- Igen, azt is. - bólintok, mohó vagyok. Az ő hibája, de kinyílt az ajtó, kisöpörte a sajgó hiányt a belső polcomról, visszakapok most tőle valamit, de egyben segít, hogy én is lezárhassam. Valóban lezárhassam azt az időszakot. Tekintetem ráfüggesztem. Arcára, ajkaira, állának vonalára. Mindenre, amit kapok. Amit mutat és enged. - Én azt hittem mindenkit. - valóban hittem, a halálukat. A fiúkét akik elmentek és nem jöttek vissza. Azt hiszem a felettese azért volt olyan lekezelően nyers, mert nem akart tőlem telefont. Rá akart zárni, tettem én is. Utána fél évvel döntöttem a távozás mellett és kötöttem ki itt. De mi az amit még nem tudok? Mi az amitől most Richard Fields? Szavaira gellert kapnak a gondolataim. Fenyegették. Akkor nem akció közben? Én ezt tudtam. Így tudtam. Ennyit kaptam, mert máshoz nem volt közöm és ez elég kézenfekvő volt. Hogy mekkora hazugság.. - Nekem azt mondták bevetés közben történt. Nyilván nem volt közöm a valódi részletekhez. De.. - beletúrok a hajamba, ez az amit soha nem teszek amikor dolgozom, túl valódi, nagyon emberi. Ember, akit elragadnak a gondolatok. Előre dőlök, megtámaszkodom az asztalon. Őt nézem, de gondolatban próbálok felül maradni még. - ez egy hazugság volt. Tehát megfenyegették, eljutottak a családjához. Gondolom ez emeltette fel a felettese fejét, hogy nem maradhat minden a régiben. - ez csak gondolat, belekapok, nem tudom - Ők adták az új személyazonosságot? - kérdezem kíváncsian, mármint logikus lenne, de az is, ha ő maga jött volna el - Mit tudnak akkor az Államokban? Mi történt Mr. Ridssel? - ez számomra a másik logikus kérdés. Mert az, aki fenyegette, aki bántotta a családját, valami nyomot követett. Talán. - És ebben él négy éve? Hogy valaki még talán keresi? - szar. Az állam, mert nem lép, mert nem tett még semmit, vagy nem akart tenni semmit. - De mi az ok? Miért akarják a halálát, mindannyiukét? - mert ezt még nem értem, ez itt még nem tiszta. Felállok, nem várom el senkitől sem, hogy ugorjon ha kiürül a poharam, de most muszáj. Bort töltök, felé fordulva kérdőn nézem,, ő kér-e vagy sem. De egyszeriben nehéz ülni, nehéz nyugodtan ülni. Állok, támaszkodom a pultnál. Nem elmentek és nem jöttek vissza. Nem volt semmilyen szent égisz, egyszerűen lemészárolták őket, akik élnek, azokat pedig elüldözték. Bele egy másik életbe, egy másik személybe. - Beszél a családjával? - kérdezem, de ellágyul a tekintetem, most nem kell felülről néznem, hiába lenne sokkal könnyebb. Meztelenül csúsztam bele a szavai tengerébe. Kérdés, hogy elsodor-e. Iszok, innom kell most. Mert dühös vagyok, sötétlik szemeimben a düh. Úgy vesztettem el őket, hogy hazudtak róla. És gyűlölöm a hazugságot. Lerakom a poharat és elveszem a tányérom, hogy a mosogatóba tehessem. Ha övé az üres, azt is. Most én, én nem. Képtelen vagyok ebben a percben a szemébe nézni. Így most ő látja az én hátamat. Ujjaim megfeszülnek a mosogató peremén. Meggyilkolták őket és ezért minden rohadt esetben az állam a hibás. És nekem hazudtak erről. Mennyire gyűlölöm az ilyet...- És azt hiszi én ezért.. - ennek meg a végét se tudom kimondani. Azt hiszi és kézenfekvő. Lehajtom a fejem. Mindez hibából. Mindez hibából.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
38
Reagok száma :
32
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Csüt. 11 Okt. 2018, 12:48

My house my rules


Talányosan méregetem szemben a nőt, nyelvemmel forgatom a számban a zamatos tésztát, közben semmi másra nem tudok gondolni, csak, hogy akartam őt, de akarom még őt? Olyan sok idő eltelt, megannyi fájdalom hegesedett a bőröm alá, hogy örökre szúrjon a hegyes sebszél. Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni, amiket nem lehet kiheverni és nem is akarunk.
Érzem a belőle áradó bizonytalanságot, nem tetszik neki, hogy átvettem az irányítást, talán eddig senki nem tette. A kíváncsisága hozta ide, a tudni akarás, nem bélyegzem magam fontosabbnak, mint amilyen vagyok, tudom, hogy első körben nem miattam jött ma el. Én csak az eszköz vagyok, ami  színt vitt az életébe, amivel egyelőre nem tud mit kezdeni, ő nem színez felnőtt kifestőt, nem darálja le a motívumokat, hogy kitapasztalja milyen a sorok között maradni és mégis élettel ruházni fel valamit. A képeimre gondolok, arra, hogy őt még nem pingáltam meg, pedig…
- Látja? Biztos voltam benne, hogy egy megfelelően szemtelen meghívás lesz az, ami ma hozzám hajtja. Cseppet sem bánom. – nem használom az arrogáns szót, pedig lefirkantani a címem és a 8 órát, majd a sorsára hagyni, megfelelően az volt. Pökhendi, egomás és tudatos, hívságom oltárán égtem volna el, amikor kerek és perec nemet mond.
Mosolyogva biccentek. Tudom, hogy időpontot adott volna.
- Akkor a betege lennék, a kapcsolatunk pedig teljesen másképpen alakulna. – újabb direktbe használt szó, hogy kissé a lelkébe nyúljak égető ujjakkal, nyomot hagyok, kapcsolatot emlegetek köztünk, amit csípőből ki fog filézni, de én meg akarom robbantani erődjének kínai nagy falát.
- Valóban? – megcsillantom a győztes mosolyom ezerkétszáz wattosat, hogy csak úgy beragyogja az apró konyhát. Nohát, valamiben első lettem.
- Az orvos vagy a nő nem kapott ilyen meghívást? – lássuk be, hogy nagyon nem mindegy. A dokit én sem mertem elhívni, pedig isten lássa roskadó lelkem, szerettem volna, csak bátorságom nem volt meg hozzá, na és persze a betege voltam, kipuffantotta volna a remény lufimat, amit telefújtam forró levegővel. Jogosan, had tegyem hozzá, mert neki ez tiltott és nekem is az volt. Mégis izzott bennem a gyűrűző vágy, hogy megérintsem, ahogy teszi most is. A bőréhez akarok érni és csak aztán a lelkéhez, hogy tudjam, valóban ledönt-e a lábamról a közelsége, mielőtt belevájok az érzékeny arany bensőbe.
Lelkesen lakatom jól az éhséget, minden szempontból. A gyomrom is telik, és érkezik a Nő, ahogy van. Nem az orvos, a Nő, aki sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint azt én reméltem.
- Látszat. Jelzi, kik vagyunk a nagyvilágnak, de elbújtatja a vérző sebeket, befedi őket, erőt ad, misztériumot. – az ő egyenruhája pont úgy, mint tette anno az enyém. Mára festő vagyok, művész, a szálkásra horzsolt izmaival, a zölden ragyogó szemével, hosszú szőke hajával… ennyi, most ez az álruhám, mert e mögé be sem akarnak látni. A faszi, aki kinéz valahogy és meg tud baszni, a farka sem kicsit. Slussz. Árucikk a piacon, hús. Megvehető bizonyos ellenszolgáltatásokért. S ennek tekintem a nőket én is. Talán ezt nem fejtem ki neki, lehet azt hinné gond van az egommal, pedig annak aztán semmi problémája nincs. Tudom, mennyit érek, azt is, hogy használjam ki az adottságaimat, mit kapok miért cserébe.
Volt idő, amikor duzzadtam az energiától, erőtől, a testem is más volt, a kabátomon a SWAT jele díszelgett, fejemen a sí maszk, alatta a Férfi, aki belerobbant a levegőbe, nem, nem terroristaként, de ezt hoztam. Az emberek kotródtak az utamból, akkor is, ha nem voltak rajtam az állam jelzései, ez sugárzott,ez volt az álcája a szertezúzott férfinak, s most? Most festőköpeny mögé bújok, el az elmémbe.
Megváltoztam, a harag még mindig tombol, de az emberek most másik arcukat mutatják meg nekem, titkaikba avatnak, mert azt hiszik lelkimoslékosláda vagyok, meg sem hallom, csak a nők nyögését, miközben hátulról támogatom a jelenlétüket.
Kitűnt. A szemöldököm megmoccan, a kíváncsiság kikönyököl a szememen, körbe kémlel és nem hiszi el, hogy azt hallja, amit. Szóval kitűntem? Neki? Különleges voltam? Észrevette a hangos felszín alatt megbújó reszketőfélelmet? Vagy az embert látta? Tán a másik nem képviselőjét? Mit látott vajon bennem? Kit szeretett volna megismerni? A kommandóst? A férfit?
Nem tagadom, hogy meglepnek a szavai. Minek tenném? Nyers vagyok, őszinte, beszólogatós, azt mondják rám hóbortos, aki azt hiszi mindezért menthetetlen. De bazdmeg, miattatok tehetem meg, mert a nők leomlanak elém, a farmeromnak tolják az arcukat és szinte könyörögnek egy szopásért, a férfiak pedig nem látnak ellenfélnek, mert annyira nem vagyok érdekes, hogy elszeressem a nőjüket, és főleg csóró. Azt meg legtöbbször nem bánják, ha kufircolok a nejükkel, legalább nem nekik kell.
Vajon észrevette, hogy néztem rá azokon az üléseken? A lobogó akarás tüzét? Érezte, hogy megszólítanám? Magammal vonnám? Hogy azért voltam hangos, hogy meghalljon a többiek között? Mégsem mondtam el magamról semmit… Észrevette, ezt biztosan.
Szájából a nevem, máris egy újabb lépés felém, már azt is tudja, most ki vagyok. Most is érdeklem vajon?
Richard. Olyan egyszerűen keveri a betűket a szájpadlására, amitől nekem összepréselődik a gyomrom.
- El nem hinné, hogy mennyire én vagyok ez is. – most a villámmal a lenti rész felé bökök. Az is én vagyok, aki benyomja a tomboló zenét, alakokat, mintákat, színeket varázsol a törtfehér vászonra. Aki kiteljesedik benne. Nem mondom, hogy nem hiányzik a volt életem, mert teszi, az izgalma és az elhivatottsága. Leginkább az a diadal, amikor bevarrtunk egy bandát, megszüntettünk egy forrást, lányokat oldoztunk el az ágaikról…. Hiányzik és amint módom lesz, újra azt akarom csinálni. De ez is én vagyok.
- Természetesen, négyszemközt. – de biztos vagyok benne, hogy ezt mondanom sem kell, hangom lágy, nem utasítom, inkább kérem,  hogy tegye, de imádnám a szájából a Michaelt hallani, azonban ebben a hitben nem ringatom magam és nem is akarom én sem tegezni őt, esküszöm külön feltölt pulzáló energiával ez a finomkodó távolságtartás. Izgalmassá teszi, úrivá.
- A fontosakat. – a boros poharam pereme fölött játékosan rákacsintok. Minden olyan megmaradt, amit annak ítéltem, hogy szükséges.
- És maga? Új emberként jött Montrealba? – mert a régi tetszett, de lehet most jobban fog. Nem bírom nem nézni, hiszen jelen van, betölti a tudatom, rám omlik és körül ölel, vágyom a karjai közé bújni.
- Azért van itt, mert kíváncsi, mert válaszokat akar és én megadhatom magának. – nem teszem hozzá, hogy szerintem, mert elvenné a magabiztosságom élét, pedig sokkal jobban hangzana, nem adnám a szájába a választ, nem súgnám az elméjére. Pedig, lehet tévedek, lehet pisztoly van nála és 15 perc múlva a makarónimba fejelve lehelem ki az életem. Láttunk már olyat.
- Én pedig azért hívtam ide, mert érdekel, hogy ki maga, hogy milyen? Miért vonz magához és tényleges-e a vágyam? – hát nem kímélem, mit mondhatnék? De sosem voltam az a fajta, aki köntörfalazik, apám katona a jó ég áldjon meg, hát mindig is őszinteségre neveltek. Nem fogok neki itt szarakodni, hejehujázni. Kell, hogy tudja, hogy érdekel, megmondom azt is, hogy miért. Azonnal nemet mondhasson, nem fektetek energiát olyanba, ami teljesen felesleges. Nem azért mert nincs hanem mert tiszteletben akarom tartani. Egy idő után, azért pár kört még én is futok, mint az agarak a nyúl után.
- Nem sietek Ms. Thorn. Ráér. – már mondta, hogy egyik páciensével sem találkozik a munkahelyén kívül, ez az oka annak, hogy tudatosítom benne én nem vagyok a betege, nem is leszek, nem is szeretnék, de voltam és kitűnő munkát végzett, azonban én másra vágyom, többre. Hajába simító keze, arról mesél, hogy zavarban van, ahogy az én mozdulataim magabiztosságot üzennek, ahogy hátra dőlők, zavartalanul eszegetek, iszom, megtörölöm a szám, de én itthon vagyok, a helyzetben is, a lakásban is.
- Köszönöm, hogy elmondta, mert én azt hittem elfelejtett minket. Egyszer csak leszóltak, hogy nem megyünk többé és becsukta az aktánkat, majd a fiók mélyére süllyesztette. – én ezt hittem, mind ezt hittük, amikor gondoltunk rá, amikor nem éppen a belünket mentettük a sötét lakásból, a kimetszett életdarabkákból. De díjazom, hogy várt minket, engem.
Információt kér, rátolom, had tudja meg, had értse meg, kell neki, muszáj, hogy tudja mi történt, mert akaratlanul a részesévé tettük őt is, pedig nem terveztük, de azzá vált, a családdá, a nővé, akinek a szavára elkushadtunk.
- Pedig nem lenne nehéz. – elnevetem magam, és még csak nem is hazudok, ócska kis festőcske vagyok, akinek vannak jobban elkelő képei, de bérelem ezt a lakást, ezt a hodályt, hogy legyen terem festi és amúgy is költséges a „hobbim”.
Mély sóhajjal elégítem ki a kíváncsiságának egy részét, nem mondok el mindent, így is eléggé lerántom a leplet a titkokról és ő belevakul a látványba, elhalványulnak a vonásai, mint akiből egy pillanatra kifut a lélek. Sok dolog válik mégis élessé, mások, olyanok, amiket el sem hitt volna, de lehet gondolt rá.
Széttárom a karom, hogy nem, nem mindenkit, én is élek. Akkor lehet mások is, de nem mondanék neveket, nem tenném ki őt annak, hogy túl sokat tud, esetleg félnie kelljen, újra részessé válnia. Kockáztat velem, sokat. Talán megéri, lehet, hogy nem.
Mégis azt látom, hogy meglepem. Nagyon is. Kihagyták, kiűzték a programból velünk együtt.
- Ó nem. – elnevetem magam, hangom csalódott, kissé gúnyos. bevetés közben, mi? Aha, hát végül is bevetés volt, a kibaszott török bandáé.
- A szokásos, semmi extra nincs ebben. Mi is csak emberek vagyunk. - vállat vonok, egyikünk sem golyóálló. A további kérdések zömére csak nézek rá, higgye, hogy az út, amin jár az helyes, vagy sem. Nem akarom bele húzni jobban, most nem.
- Hivatalosan halottnak vagyok nyilvánítva, ahogy mindenki a csapatból. – ez van, eleinte eltűnt volt a státusz, azóta hullára változott, esetleg zombira.
Szegény, sajnálom, a ahogy tudás zaklatottságot húz az elméjére, hogy összeesik a képzete, nem kellett volna ennyit sem mondanom.
- Biztos vagyok benne, hogy keresnek. – biccentek, mert ez tény, nem véletlen támadtam meg kissé a kórházban sem, az sem, hogy senki mellett nem kötök ki, jól lehet hiányzik az érdeklődés ilyen magas érzete is. Sajnálom, hogy így felzaklattam, hallgatnom kellett volna, én nem is hittem, hogy így kiakad, azt sem, hogy ez ennyire fontos neki.
Tekintetem ráfüggesztem, ahogy pótcselekvésként a haját teszi a helyére, mintha ezzel minden összecsúszhatna, nem fog, nem lesz egyben a kép, a puzzle kifogyóban.
Karcsú alakja rúgóként emelkedik fel, összetolta a feszültség, nem moccanok, pedig esküszöm megáll az ütő bennem, a derekába fűzve nincs pisztoly, de lehet a csizmájába kés, én is megfeszülök, mint egy ugrásra kész macska, de vállaim leejtve hagyom, nem akarom hergelni, azonban figyelem, minden apró kis mozdulat szemmel van tartva.
Biccentek a borra, odatartom a poharam.
- Azt hiszik direkt öltünk meg két gyereket, Ms. Thorn. A kislány egy befolyásos üzletember lánya volt, aki fegyvernepperkedik keveset, drogokat is árul, kurvákat is. A sajátos bosszúhadjárata miatt halott, aki és menekül, aki. – nem mondhatok többet, tölt, leöblítem kiszáradt torkom. Árad belőle a kétségbe esett energia, az, amiről nem hittem, hogy ma felszínre kerül, én nem akartam ezt. Most mégis nyugodt vagyok, nekem ez az életem, semmi új nincs benne. Fájna, ha kém lenne, nagyon fájna.
- Nem! – hazudom határozottan. Pedig beszélek anyával, mással nem, de nélküle az életem nem lenne értékes. Nagyon ritkán váltok vele pár szót. Sajnálat csillan az íriszének fényében, düh morran a gyomromba válaszul. Ne, ne sajnáljon, csessze meg.
Eltolom magam a szék háttámlájától, hagyom takarítani, mert tudom, hogy kompenzál, levezet. Kell neki, muszáj valamit csinálnia, hogy ne robbanjon fel a máz, ne olvadjon el a lelke. Csalódott, mert hazudtak neki, mert átverték és elárulták. Megértem.
Hátat fordít, felállok a székről, hagyom megreccseni, hogy tudja, érezze, hogy már nem ülök, ne csináljon hülyeséget.
Közelebb sétálok, befedem az energiáimmal, végre megérintem. Jobbommal a jobb karjára fogok, Ujjaim átérik vékonyka felkarját. Még közelebb lépek, de mellkasommal nem érek hozzá, azonban ha megmozdul, akkor összeérünk.
- Ha azt mondja, hogy nem így van, én hiszek magának. – igazak akkor is az mondaná, ha nem így lenne. Ujjaim alatt felizzik a bőre, leégeti a húst az ujjaimról ruhán keresztül is, illata betölt, elfeledteti a világ minden baját, szeretnék a hajába bújni a tarkójára ejteni az ajkam, neki simulni, átölelni, megvigasztalni. Finoman fogom a karját, mégis van benne erő, de nem fogom le, nem szorítom meg.
Semmi sem történik, de nekem sűrűbb lesz a légvételem, belefulladok a közelébe, hogy megérintettem, pedig tudom, hogy nem kéne, de nem vagyok a betege, egy Férfi vagyok ő pedig Nő. Energiaegyveleg, amitől fuldoklik bennem a vadállat, kaparja a hasfalam, kifelé mászna a köldökömön, neki feszülne, dörgölődne. Akarná.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
14
Reagok száma :
10
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Pént. 12 Okt. 2018, 21:21

Stay close, Mr. Rids..

Megfelelően szemtelen, varázslatosan szép kifejezés. Nincs is benne hazugság, talán szemernyi sem, pedig egyes vonulataim kifejezetten keresnék benne. Most azonban nem a pszichiáter vagyok, nem csak az, így ezek csak elindulnak keresni, de elhalnak a sötétben, nem téve semmit, nem mozdulva, nem súgva. Némák. Elég volt ez azonban? Egy szemtelen meghívás? Valahol igen, hisz leredukálta az útvonalakat. Bele az ismeretlenbe, vakon. Rásimítom a tenyerem a terítőre. Nem szoktam ilyesmit csinálni, most mégis megtettem. Igaz, mint mondta ez nem egy olyan vacsora, ez nem egy randevú, mégis megvan egy bizonyos fok, ami több mint a korábbi. Sokkalta és mérföldekkel. - Nincs is mit megbánnia. Csak választott egy utat. - mintha feloldoznám magam alól, a bűnöm alól, mert nem tudom szabad-e nekem ilyet. Szabad-e ennyi évvel később eljönni vacsorázni egykori kezeltemhez? Még akkor is ha sosem volt felvéve osztályra, nem kezeltem sem mentális sem egyéb hátterű problémával, nem gyógyszereztem, nem gyűlölt meg amikor ütköztek az érveink, hogy aztán meghunyászkodjon előttem mert összeomlott a gyógyszer nélkül. Mi csak, irányítottan beszélgettünk.
- A kapcsolatunk.. - ízlelgetem ezt a szót ami megannyi többletjelentést hordoz magban, bár nem feddhetem meg a használatért, hisz valamire mindig keresztelünk, egyszerűen ilyenek vagyunk mindannyian. - szigorított keretek között maradna. - fejezem be egy könnyed sóhajtással. Kontroll alatt. Az ÉN kontrollom alatt, mint minden ami a kórház falai között történik. Van talán némi esély arra, hogy a helyzetre való tekintettel tettem volna neki kedvezményt, valamennyit, de való igaz, a betegem lenne. És most? Nem tudom. Nem tudom mi Ő. Ki Ő. Kim Ő. Mosolyát látva viszont egy név, egy keresztelt máris ráragad bennem: az Elsőm. Elsőm, aki kivételt képez az arcok sorában, aki nem egy borítékolt úton haladt, hisz visszatért, tán el sem ment, csak letért, került egyet. Bízom benne, hogy ez ma kiderül. A kérdés viszont szemem villantja. Intim terület, amihez voltaképpen semmi köze nem lenne, ha a HA nevű csónakban eveznénk a hivatási kapcsolat tengerén. Így viszont válasz megtagadási mentségem nem igazán van. - Egyik sem. - nézem őt továbbra is, hisz az orvosnak nem mernek pofátlan ajánlatokat feltenni, a nő meg másképp működik a másmilyen közegben. Nem mintha szándékomban állna a magánéletem randevú részleteit ismertetni vele. Meglepődne. Ebben biztos vagyok és ez fest egy aljas mosolyt ajkaimra. A többletem, a rejtett részem.  
- Akkor ebben egyetértünk. Ezért voltak érdekesek civilben, de nem civilként. Sosem láttam magát egyenruhában. - vonom össze a szemöldököm. Nem, csak rendezetten, úgy, ahogy megkívánták tőle. Bár talán az, amibe jöttek is egyenruhának minősült, mert a sötét nadrág és pulóver, nem is tudom. Talán az összetartozást, az összezárást volt hivatott jelezni. És ott ültem mellettük én, fehérben, kilógva, a saját falaimmal az ő falaik ellen. Vagyis mellett. Próbálva beszivárogni a réseken. Nem lebontani, az durva és túl sok. Csak helyet csinálni, helyet kapni. Beléjük olvadni, csenni az esszenciából. Egy picit. Icipicit. Tudnom, tudnunk kellett volna, hogy mocsárra építünk várat, hisz ott lebegett a kard felettem, hogy elvehetik őket egy tapasztaltabb kolléga javaslatára. Felettük, hogy bármikor elküldhetik őket hetekre, hónapokra. Elküldték, négy évre. Mégis most ennyi év után, mintha könnyebb lenne kimondani. Mesélni. Elvesztettem a kontrollt, de egyben szabadságot is kaptam. Hisz az idő múlásával könnyebb kimondani valamit, amit nem lehetett, nem volt szabad. Kitűnt, igen. A kíváncsi tekintetre elmosolyodom. Meglepődik? Nem tudta? Nem tudhatta, hogy másnak láttam. Másabbnak. Nem volt szabad kivételeznem, másképp megszólítanom, négyszemközt maradnom, egyéb kapcsolatot létesítenem egyikőjükkel sem. Nem csak az én szabályaim voltak szigorúak, a felettesei még csavartak egyet a dolgok merevségén. Bár a hangulaton úgy vélem nem érződött. Kezdetben feszesek voltak, én félénk aki a belőlük sistergő energiát nyelte magába némi magabiztossági fohászért. Most itt vagyunk. Négyszemközt és tudom, hogy hívják most, hogy mi a munkája. Nehéz elképzelnem, mégis lenyűgöz, hogy mennyire kettős, hogy mennyire sok van benne. A lelkét csodáltam, amiért képes volt kitartónak tűnni mindvégig. Nem nyílt meg, nem avatott semmiféle lelki titkába. Tartása volt. Kontroll, csak másképp. Talán nem vagyunk mi olyan rettenetesen különbözőek. Talán.
- Még nem tudom, hisz csak a falát láthattam. - kacérba vált a mosoly, hisz nem láthattam a képeit, nem engedett ennyire a világába és ezt most vissza is fricskázom neki. Elhiszem ha mondja, hogy így van. Nem pap vagyok, aki minden állítást megkérdőjelez csak mert mással tudja igazolni a saját válaszait. - Köszönöm. - biccentek, nem tudom mennyire jönne könnyedén a Mr. Fields, vagy éppen a Richard. A keresztnév olyan nagyon személyes egy olyannak mint én. Egy luxus, ami lebontja a távolsági falaimat épp ezért nem tegeződöm akárkivel. - Ha azt mondom érdekelnének azok a fontosak, beavatna? - kérdezem könnyed mosollyal, szeretek kérdezni, mint magánember. Mint orvos vannak szükséges és nagyon tényszerű, tényeket bevilágítani óhajtó kérdéskötegeim, amik a raktározott információim tárházát gyarapítják. De csak önmagamban? Mindig is izgattak viszont bizonyos kérdéskörök. Csak megfelelően kell körbejárni őket. Elgondolkodnom sem kell viszont azon, amit ő kérdez. Új emberként. Ha tudná, ha beszélhetnék egyszer a kálváriáról amit egy szellem, egy régen halott és elporladt ifjú test miatt élek meg évről-évre. Hogy tisztában vagyok vele, a tulajdon anyám szorulna kezelésre és képtelen vagyok lépni és nemet mondani neki? Új ember. Nem, csak új álarc, több levegővételnyi idővel. - Ugyanaz az ember vagyok, aki voltam. - csak, nem ismert akkor sem magánúton, így erre sem cáfolni, sem bólintani nem tud voltaképpen. Számomra az országhatár csak a kertünk kerítése volt. Ez pedig a szomszéd földje. - Ha az akarnék lenni.. - dőlök előre, hogy megtámaszkodhassak, hogy tenyereimbe simítsam arcom - Európában lennék, netán Ausztráliában. Messze. - mert most nem vagyok elég messze. Innen még mindig könnyedén haza lehet menni. Túlságosan könnyedén. Undorító vagyok, de irigylem amiért ő mondjuk úgy, újra kezdhette. Van múltja, mindig is lesz, de itt most más valaki, egy másik élettel. Én ugyanaz vagyok, ugyanazzal az átkos teherrel. Az övébe fúrom a tekintetem.
- Tudja, gyönyörűen leegyszerűsítette. Mondjuk hát, hogy ezért. - és ez végtére is egy igazság. Ha már él, ha már lélegzik és eleven és pimasz, akkor igen. Kíváncsivá tett és kellenek válaszok, hogy el tudjam engedni a négy évvel ezelőtt történteket. De az igazság sosem ennyire fekete vagy fehér. Nem csak ezért jöttem el. Hanem miatta. Ha ez a találkozás kimerült volna az ajtóban ácsorgásnál, nem róttam volna fel semmilyen hiányt. De ez maradjon meg nekem, a felszínen lebeghet az információéhségem.
- Talán nem én vonzom. - talán nem, mert hogyan? Először lát így, civilben. Először beszélgetünk belsős környezetben, mindenünk első, az összes pillanat ma este. - Miféle a vágy? - kíváncsiság? Persze, de nem azért feszülnek meg az izmaim várakozón. Félek, ha testi a vágy, akkor nem tudom majd kiverni a fejemből a képet. Ha lelki? Fusson. Meneküljön. Tőlem messzire. Az én lelkem olyan kút, melyben szellemek laknak, démonok amik riasztóak, taszítóak és undorítóak is. Amik miatt kell a szigorú kontroll, a saját agyam leképező csapdái. Nem akarhat megismerni. Sérülne a kép, amely talán megjelent a fejében. - Talán keresi a határt, hogy hol kezdődik az orvos, hol az ember. És van-e köze egyiknek a másikhoz. - mind talán, mert én félek. Félek a saját lelkemtől, beengedni oda bárki élőt, bárki létezőt. Pláne őt. És nem végezném ki ezt. Hagyja fenn az álarcom és sose üsse óra az éjfélt.
- És ismét megengedő. - reszketeg sóhaj kíséri a mosolyt, persze most szokatlan a nyers őszintesége, szavainak értelme. A saját fizikális és elmei válaszaim nem kevésbé. Falakat kocogtat végig, de félek mi lesz ha olyan téglát talál bennük, ami laza. Ami csak álca. Be fog nézni a résen? Be akar lépni? Be merem engedni ha így van? Félek a meglepettsége átcsapna csalódásba. Mert elképzel, vél valamit, de kevés a tudása, talán semennyi velem kapcsolatban. Ahogy nekem is vele kapcsolatban. Mintha ismét nulláznánk a számlálót, csak megváltoztatnánk a dátumot előtte.
- Nem szoktam megfutamodni, ha nem akartam volna látni magukat többé, azt nem harmadik személy adta volna át. - mondom nagyon komoly hangon. - Nem tudtam. - megrázom a fejem - És ha ez krimi lenne azt mondanám, hogy mindaz ami magukkal történt Mr. Fields, nem volt véletlen. - nézek rá elgondolkodva. Lehet, hogy kicsit túl sok regényt olvastam, de a legkielégítőbb fantázia tornáztató dolog. Viszont, majdhogynem logikus. - Mert nézzük a maguk oldalából. Engem túl hamar léptettek ki Önöknél az egészből. Én ha jól gondolom valamivel később tudtam ezt meg. - nézem őt, de most nem látom, most gondolatokban örvénylek, logikus választ keresek. Miért? Így van egyáltalán? Ha igen, ki volt? - Ha túl gazdag lenne, túl hamar menne híre.
Megkapom a valóságot, a valódi történéseket. A hazugság folytatását. Halottak voltak számomra, így nem kellett kérdeznem. Feldühít, a dacos megbántottságom, a saját gyászom horgad fel vöröslő szemmel. Feldühít, mert elvették tőlem mindezt. És elvették az igazságot is. Legalább tudtam volna meg, de ahhoz nem voltam én senki, hogy ilyesmit közöljön velem bárki, mondjuk a fasz felettese. Vagyis volt felettese. Nekem fájt. Nekem ezt..így nem, de elfogadtam, magamban kaptak mind piedesztált, hogy onnan tekintsenek le egy nemlétező síkon. - Aki életére veszélyes munkát végez, az is mind ember. Engem nem.. - túrok megint a hajamba, kezd bennem fickándozni az energia, a néma víztükröm hullámzik - szóval nem meglepett, olyan ez, hogy bármikor bekövetkezhet. Hanem az igazság..azt nem.. - megrázom a fejem, mert így nem. Ez így... Halottnak van nyilvánítva, tehát ezért az új személyiség. Az új név. Tehát ha kerestem volna, ha megpiszkáltam volna a kórházak nyilvántartásait, találtam volna halotti bizonyítványokat, mert a rendszer követel, a rendszer kér. Biztos még temetésük volt. - Akkor képzelem mit érezhetett, amikor meglátott. - húzom el a számat, hisz megmagyarázza, ez önmagában lefedi, hogy miért éreztem belőle a visszafojtott dühöt, miért volt olyan, mint aki sisteregve szikrázik. Miért zárkózott el előlem. Vajon, mi futhatott át a fején? Hogy miatta vagyok itt? Hogy szinte lehetetlen, hogy közösbe kapcsolt múlttal kikötöttünk ugyanabban a városban? És lehet, hisz esélyes, hogy ha nem kellett volna valamiért bemennie a kórházba, akkor talán eltelik még 4-5-10 év, mire összefutunk valami banálisan egyszerű helyen. És talán akkor sem érzett volna másképp. Fájó, rossz, de ezt meg kellene értenem. El kellene fogadnom, nem a szemére vetni, ugye? Felállok, hisz ülve nem megy. Hogyan ülhetnék nyugodtan? Bort töltök. Kettőnknek. Figyelem őt, kiéleződöm rá ismét. Két gyerek. - És ezt nevezzük véletlennek? - csóválom a fejem ismét, mondom én, regények és talán buta vagyok és nem értem. Engedjen bele, akkor már lepjen el és vagy túlélem vagy megfulladok. Mert ezt nem lehet másképp. Nem lehet egy kicsit. - Engem kiírnak, maguknak azt mondják nem akarom. Utána meghal két gyerek. Lehet, hogy buta vagyok, Mr. Fields, de talán zavarták valakinek a kapcsolatait, vagy inkább fenyegették. - mert hát eskük és hivatástudat, állami szolgálat, ugyebár. Egy egységnek, pláne ilyennek, hajolni kell a parancsok előtt, de ők azok, akik a golyó elé állnak, mintha kiképzéskor rájuk sütnék, a lelkükre billogoznák: Bármi áron. És most ő fizeti az árat. Ahogy megfizették halottjaik és a még élők. - És a többiekkel? - ez még óvatosabb kérdés, nem is kívánom firtatni, csak tudnom kell, hogy egyedül van? Valóban egyedül van? Én meg küzdök az átvertséggel, hogy hiábavaló volt a sok érzés, az üresség növekedése. Vagy mégsem? Pótcselekvéshez nyúlok, ami lehet nevetséges, de kifejezetten megnyugtató lehet, mondjuk ilyen esetekben, amikor az ember egy voltaképpeni halottal vacsorázik. Egy halottal, aki lüktetően élő és valószínűleg hiszi, hogy az én jelenlétem nem véletlen. Logikus, de robajjal törik bennem. Már megint gyerekes vagyok. Feláll és tudom, hogy teszi. Érzem melegét, hogy mellettem áll. Az illatát, a frisset. A még vizes hajáét.
Megérint, a szívem hirtelen kihagy egy ütemet. Meleg, nagyon meleg a tenyere, pedig nem fedetlen a karom, de érzem. Pulzál belőle, szaggatottan sóhajtok. Elszorul a torkom, mégis tódul belém a levegő, vég nélkül. Izmaim megfeszülnek, fájón, idegőrlően fájón, pedig a fogása nem fájó, nem az. Távolról sem. Hallom mit mond, egy részem hallja. A másik, benne fürdik, hempereg az érintésének finom erejében, a melegében, illatában. Benne. - Nem.. - nyelek egy nagyot, kiszáradt torokkal nehéz, felegyenesedem, vállam súrolja a mellkasát, bántóan, fájóan, imádottan van közel. Valóságosan. Nem halottként. Emberként, férfiként. Itt van, mintha jelezné, vagy csak én akarom, én teszem. -.. nem hisz nekem. Csak esélyt ad mindkét végletnek. - sóhajtom keserűn, gyerekes vagyok, mert elvárnám, el is várom, hogy de valóban higgyen. Valóban tegye, ne mondja, hogy megnyugtasson, hisz nekem kellene ilyesmit tennem. Nem én lettem halott, nem engem deportáltak másik országba, hanem őt.  Nekem illene adnom a vigaszt, mégis én akarok egy illúzióba bújni, egy ölelésbe, ami lenne talán hazug, hisz megoldani nem fog semmit, feledtetni nem fog. De ezt vágyom, ezt hajszolják a gondolataim. Érzem, hogy lüktetek, meleg fut át rajtam. Felelek neki eképp. Az ujjaim azonban hidegek, mert megbéklyóz az érintés mélységének félelme. Most mégis ostoba vagyok, esendő, gyenge. Szabad nyújtom, hűvös középső ujjam húzom az övén, a kézfejének selymes bőrén, félve, de mégis teszem, mintha csontot rajzolnék csuklóig futót. Megtorpan a pillanat, bizsereg az ujjbegyem, mély sóhajjal végül megkapaszkodom a csuklójában, finoman megszorítva, hisz annyira idegen, annyira finoman más, annyira tilos, hogy elhülyülve csodálkoznék magamon. Még csodálkozni sem tudok, nem megy. Felemelem a fejem, leheletnyire, épp csak a már látott, de most fedett kulcscsontjáig látok fel, talán még az állvonaláig is. Nyelve lélegzem, lopom a meleget, számban forgatom az illatát. Annyira valóságos, hogy megbénít. - De teszi, talán jelenleg.. - emelem a tekintetem felfelé, végig az állán, ajkain, arcán és orrán át a szemeiig - ez a legtöbb, amit adhat. - vagy mégsem? Hogy képzelem, hogy neki egyáltalán valamit adnia KELL nekem? Nem tartozik semmivel, sem bocsánatkéréssel, sem sajnálattal. Olyan nagyon közel van, hogy összeomlok, mégis ez az érintés, a kettőnkké, szilárddá tesz. Ijedt vagyok és futnék, de kőből lettek a lábaim.
Elengedem, mert ellépek, elhátrálok az illúzió ígéretéből. Nem tudom kimondani, hogy meg akarom ölelni, megérinteni a valóságát. Maradok háttal neki, gyorsan szedve a levegőt, mint aki maratont futott. Kibillentett, pont engem. Sokat engedtem magamnak, de most is érzem ujjaim alatt a bőrének selymességét. A kinti sötét tükörképet mutat nekem az ablakból. És nézem őt, magamat. Magunkat. Eltemettem és mégis itt van, vibrálóbban mint valaha. Halkan nyögve sóhajtok fel. - Ezt nem tudom kezelni. - íme a gyengeségem irányába, mert hiába hiszik én-laikusok, hogy hideg vagyok mint a márvány, az nem a valóság. - Azt szeretném, hogy megérintsen. - nevetek fel különös hangon, de lehunyt szemekkel. - Bocsásson meg. - megremegek, tényleg sajnálom. Bár nem biztos, hogy meg tudnám fogalmazni azt, hogy mit.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
38
Reagok száma :
32
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Kedd 16 Okt. 2018, 12:15

My house my rules


Igazság szerint egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, hiszen ahogy mondja a döntés az én kezemben volt, először, amióta őt ismerem, már hogy vele kapcsolatban. Hiszen mi voltunk a kölykök, aki elmentünk a nénihez, hogy rendbe tegye vérben tocsogó, szétalázott és legyalázott lelkünket. Ám még így is hallgattunk arról, ami igazán fájt, férfihoz nem illik, hogy gyötrődik, hozzá nem méltó a könnyek, így nincs is. Amiről nem tudsz, az nem létezik az elveszett és tovalibbent. Pedig ettől még odabent férgesedik és nyer teret egy kiteljesült valóság, nem, nem lepke lesz belőle, de sárkány, akinek a tüze felemészt mindent.
A kapcsolatunk pedig nem maradhat szigorú keretek között, mert nem adatott a helyzet hozzá, mert én nem a betege vagyok és ő nem az orvosom, nem kell neki beszámolnom arról, amiről nem akarok, nem kötelez senki, hogy eljárjak hozzá, nem kell beírnia az ellenőrzömbe, hogy megjelentem, jó fiú voltam, mehetek tesire. Amúgy is rühelltem, igaz jókat nevettünk, néha kiborult valaki, sőt olyan is volt, hogy aztán mocskosul részegre ittuk magunkat, de akkor ő már nem volt a köreinkbe. Aztán beindult a mészárszék akció és a hősök, a nagy különleges alakulat szanaszét futott a világban, rettegve. Nem is magamat féltettem, hogy őszinte legyek, de a családomért kiirtom a fél világot és aztán a többit tűzbe borítom, hogy mindenki tudja meg, milyen a pokol. Féltem, értük. Most pedig annyira hiányoznak, amit szavakkal elmondani nem lehet, de már eljutottam oda, hogy nem gondolok rájuk, nem álmodom velük, már oda is félek beengedni őket. Akkor legyűr a mérhetetlen honvágy és a félelem, értük, miattuk, de tudom, hogy el nem dughatom őket, az ő életüket nem rajzolhatom újra, ha már megtettem az enyémmel.
Nos tessék, én a nőt hívtam el magamhoz ma estére, nem pedig a szakembert, nekem most a múltból kell valaki, javítást eszközölnék, ő kell, érzem zsigerileg, de még nem teszem össze a képet, hagyom kicsúszni az ujjaim közül.
Megmosolygom. Biztos vagyok benne, hogy félnek tőle, mert beton kemény a kisugárzása, lepattan róla a próbálkozás is, hogy elhívják, én sem mertem. Nem nagy kunszt ez. Egyszerűen nem gumiszerű anyag veszi körül, amit köré lehet hajtani, hanem a nagyfal, ami a mesék szerint látszik az űrből, bár ez akkora hazugság, mint a nemtom hány ezer ember a Holdon. Jórészt azt is annak tartom, hogy eljutottunk a Holdra, míg a földön kívüli életben messzemenőkig hiszek.
- Magának a megszokott a félig civil bennünk, a lelkünk volt egyenruhában, minden egyes találkozáskor.  – így történt, emlékszem rá. Feszültek voltunk, mindig figyelni kellett a szavakra, ami nem mi voltunk, ami nem a soha fel nem növő férfit tartósítja. Ha megkomolyodsz és rájössz, milyen riasztó az élet, elveszted a reményt, márpedig ha meghal, összeomlik a hit és az élni vágyás. Noha szuicid hajlamom egy csepp sincs.
- Tudja, nekem egész emberinek tűnik így. – végig pillantok rajta, hogy érezze nem megbántani akarok még el is vigyorodom. Mert ez egy suta bók, de nekem eleddig csak az iskolapéldát kellett hoznom és a nők térdre vetődnek, kicsit kezd unalmas lenni. De ez együtt jár azzal, hogy művésznek csúfolom magam.
Iszom magamba a látványát, hogy feltöltsön vele, befogadjam. Annyira más most minden, mintha 4 évvel ezelőtt nem én+ ő, mi ültünk volna egymással szemben. Persze elbújhattunk az álarcaink mögé, amit szívesen rángattunk magunkra, mintha kötelező lenne, jórészt az is volt. Emberileg nem sokat tudtam meg róla és nem tudok most sem.
- A fal… lehet többet elmond rólam, mint bármi más. – hiszen a tervek vannak rajta a következő lépések, az elképzelések, a megszámlálhatatlan próbálkozás, alkotni valami nagyon fontosat, valami tökéleteset, olyat, ami szemet gyönyörködtet, de közben a lélekre súg igaz szókat. Az a fal az újrakezdés. Ha úgy érzem betelt, már mindent elmesélt, minden mozdulatnak helye van, minden szín megkomponálva és tele van a darabkáimmal, csak vastag festékréteget húzatok rá és minden kezdődhet elölről. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem én törlöm el a színskálát, a részlet gazdag mezőt? Mert én nem zárom le a múltat, én nem lépek át rajta, csak újraszínezem. Nem vagyok lusta, nem vagyok képtelen rá. Csak nem akarom.
- Tudom, hogy kíváncsi többre is, de mit kapok cserébe, ha beengedem? – kezem a mellkasomra dobbantom, a szívem helyére paskolok kétszer. – ide, belülre? - Mert a képeimmel azt teszem. A saját képeimmel, amiket magamnak festek, hogy szórakoztassam önmagam, vagy, hogy teret adjak, annak, ami fontos és nélkülözhetetlen, amit máshogy nem tudok elmesélni. Fantasztikus módja. De biztos, hogy ismeri, hiszen a lélek zsonglőrök sokszor rajzoltatnak, vagy ismerkednek a páciens elméjével képek alapján.
Beavatnám-e a fontos dolgokba?
- Azt ki kell érdemelni, bizalommal. Félre ne értsen, nincs okom nem bízni magában, magamban nincs. – a mosolyom pont olyan könnyed, mint az övé, az enyém mégis mesél, arról, hogy húzom, hogy érdekel meddig menne el valamiért, ami esetleg a számára is fontos lehet. Nőként, individuumként, nem pedig szakmailag, mert tudom, hogy ott messzire kalandozna.
- Nem hiszem. Mindenki megváltozik, lényegtelen, hogy mennyit. Az élet megtör minket, összezúzza az embert. Egy szó is képes lerobbantani a mázt az arcról egy másik pedig vastag falat húzni körénk. Mindig azt mondjuk, hogy ennyi idősen már alapvetően nem változunk, igaz az alap jellemre. - kiiszom a poharam tartalmát, félbe hagyva a mondatot, hogy elgondolkodjak, hogyan is fejezzem be. - de azt hiszem, ezt maga sokkal jobban tudja, mint én. Hiszem, hogy 4 évvel ezelőtt, nem tudtam volna egy pimasz meghívással megvacsoráztatni.- eltekintve attól, hogy a betege voltam, de ő nem fog, ebbe fog kapaszkodni. Nekem ő pont úgy kitűnt a tömegből, ahogy neki én a sajátjaim közül, emiatt a szó és jelentés miatt megyek bele a beszélgetés ezen részébe, mert meglovagolnám, kisajtolnám belőle a magam igazságát, hiszen szíven simogat, hogy „észrevett”. Oel ngati kameie! , ahogy elhangzik a méltán híres mondat az Avatarban.
- Nem számít, milyen messze van, a szomszéd szobában is lehet valaki mássá, mint aki volt. A távolság csak önmagunkban mérhető. – elnevetem magam és felé mutatom az üres poharam. Bölcsre ittam magam, de tulajdonképpen ezek a tapasztalataim. Voltam én idegen a vacsora asztalnál, és családtag egy hosszú vonatúton. Ahol azt éreztem nem eshet bajom, hogy pillanatnyilag azoknak sem, akiket szeretek, lehiggadtam kicsit. Aztán új lázra lobbantam.
Vállat rántok, még mindig arcomon a mosoly maradéka, nem is akarom letörölni, mert kell nekem, mert jól érzem magam tőle. Egyszerű, de vélhetőleg tartalmaz igazságot, ha csak elvétve is, a csomagoláson azért feltüntetném.
- Azt mondja? Hát mi? – ha nem ő vonz, akkor mi? Mert nem hiszem, hogy annak a lehetősége, hogy feltérképezzem az életem, ami kell nekem, azzal tisztában vagyok, a többit meg leszarom, csak így működik.
- Tényleg a vágyaimról fogunk beszélgetni? – kérdőn pillantok rá, de félek, hogy félre ért, emiatt tartom szükségesnek, hogy kifejtsem egy kicsit mire is gondolok.
- Mielőtt félre ért, nem arra vágyom, hogy az ágyamba rángassam, ámbár hazugság lenne azt mondani, hogy nem izgat a gondolat, de engem az ember érdekel, még ha hihetetlen is. – minden nagyképűség nélkül, de egy nőt ágyba vinni nem nagy kunszt, nem kell sokat tenni érte, felkínálni, amire vágynak. Művésznek hazudom magam, látom, mit szeretnének, mind különlegesnek lenni, szép szavakat, olyat, ami elhisznek még, bugyi nedvesítő bókokat, némi testi kontaktus, és máris értékesebbek lesznek, a maguk számára és ez a fontos. Nem mondom, hogy nem zúzom meg őket azzal, hogy reggelre magukra hagyom őket, de nem bántom meg, nem vagyok geci, ha felhív, és akkor sem, amikor felkeres. Nem alázom meg a nőket, nem lelek benne elégtételt, hiszen láttam összeomlani a nőt, akit a világon mindennél jobban szeretek, a húgomat. Láttam a padlón fetrengeni kínjában, hallottam a megzúzott lélek tompa ordítását belőle, ami azért szólt, mert elhagyták. Noha kedvem lett volna mellé hemperedni, hiszen a menyasszonyom miatt maradt ő is magára, pont úgy mint. Bebasztunk, közösen, nevettünk, ő sírt, én férfi vagyok, csak titokban bőgtem. De tudom milyen érzés, nem rúgok senkibe, nem hazudok szerelmet, nem ígérek házasságot, egy éjszakát ajánlok, vagy nappalt. Ennyi, ez vagyok én. Egy futó kaland, egy igazi menekülő. Életcél, ez igen.
- Mennyi talán ma estére, mi lenne, ha a legtöbbnek utána járnánk? – én is kicsit előre dőlök, hogy közelebb legyek hozzá, ha már kezébe hajtotta az arcát és engem tanulmányoz.
Újabb vállvonás, mindig is megengedő voltam, ha nem a munkámról van szó és éppen nem önti el az agyam a fos. Olykor voltam már több is, bűnös. Aláztam meg és ütöttem is meg nőt, talán ez az oka annak, hogy mára nem szeretem ezt, nem is élek vele. Nem szeretek szavakkal sem bántani, vagy ez lehet Richard és nem Michael. Michael más volt, magabiztosabb talán, kicsit erősebb, életrevalóbb, vidámabb. Ugyanakkor erőszakosabb is, mert hitte, hogy ő szarta a világot, ja nem azt még mindig hiszem.  
- Örülök, hogy nem megfutamodós fajta, de mint mondta, oka van mindennek, annak is, hogy magát távol tartották tőlünk és annak is, hogy minket is magától. – már nem mosolygok, elmegy tőle a kedvem pillanatok alatt. A múlt sebei még nem hegedtek be, még szúrnak a varratok és még sokáig fognak is, ha nem örökre.
- Ha egy krimi lenne, akkor a gaz meglakolna és a jó győzedelmeskedne, ha ez egy film lenne, de ez sajnos nem az. Pedig azért itt-ott belepörgetnék. – az elején biztos tettem volna egy spoiler veszélyes kísérletet, hogy lássam, miként kerülök majd olyan helyzetbe, amit életnek lehet nevezni.
- Vagy megváltanám a családom szabadságát. – álmok, egy újabb film, nem lenne elég pénzem, akkor sem, ha én lennék Mark Zuckerberg, mert a bosszúnak nincs ára. Márpedig Murat vért akar, fogat a fogért. Percig nem hiszem, hogy nem fogom megfizetni az adósságom, ha csak valaki ki nem nyiffantja a főkukit.
Dühe fullasztó energiában csap nekem, hirtelen melegem lesz, értem, hogy felzaklatom, pedig nem terveztem. Pulzál a belőle robbanó megbántott harag, nem veszem magamra, mert nem vagyok célpontja, ha az lennék, belém oltaná, a bőröm alá. Másra haragszik, csak ő tudja kire.
Szeretnék felé nyúlni, kezem az ujjaira fektetni, hogy nyugalmat pumpáljak, de bassza meg, joga van kiborulni. Neki ehhez minden megengedett, mert becsapták, mert ki tudja milyen faszssággal etették, noha csak azt szerették volna, hogy kimaradjon, talán óvták, talán a titkokat védték tőle. Lemetszettek róla minket, mint a rózsáról a tövist, csakhogy nélküle nem rózsa a rózsa, még akkor sem, ha az illat ugyanaz marad. Az egy kamurózsa, egy hazugsággyár, és ez bedarálta őt is. Nem nyúlok felé, nem zavarom össze az érintésemmel, valamiért azt képzelem, nem viselné el, pedig nekem például erre is van vágyam. Szaporább lesz a légzésem.
- El sem tudja képzelni, hogy mit éreztem, de szerintem azt sem, amit most érzek. – vigasztalnám, az ölembe húznám, arcom a hajába temetném, és vigasz szókat súgnék fülének íves vonulatára.
Felpattan, megszűnik a késztetés, hogy megérintsem. Elnevetem magam. Véletlen? Véletlenek nincsenek, ezt tudnia kéne. Bár ő a tudomány embere és nem a hité.
Bámulok rá és esküszöm anyám hiányolt süteményeire, hogy nem szeretnék neki mesélni, sem arról, hogy kibe léptünk bele, sem abba, hogy kit gyaláztunk meg, ahogy azt sem, hogy ki van a nyomomban, ha ugyan… Nem szeretném terhelni ezzel, nem mondok hát semmit, csak ráfüggesztem a tekintetem. Arra sem válaszolok, hogy mi van a többiekkel, lehet már mind halottak, nem tartom a kapcsolatot velük, nem tehetem meg, de az eljárás ugyanaz volt, kiemelés, kimenekítés és old meg. Nyelek egyet és hagyom, hogy megértsen mindent abból, amit nem mondok ki. Összezúzom, pedig csak a tényeket tárom fel, mint egy régi sírhelyet. Egy világot rúgok szét, amit felépítettek ugyan, de kurvára homokból volt és ő eddig palotának látta üvegből, kacsalábon. Most pedig kiderül, hogy végig a part mentén volt és eddig szerencsére nem érte el a dagály, de most én is belelépek, hogy a víz majd a nyomait is elmossa annak, hogy volt.
Feltolom magam a székről, hozzá lépek, tenyerem a hátának simítom, tűforró bőre szinte megperzsel, férfias vágy fut le a gerincemen, egy pillanatra elszégyellem magam. Teste feszült, okádja magából a kétségbeesett önmegtartóztatást. A bennem lakó vadállat életre kell, elnyújtóztatja alvástól merev tagjait, seggét az égnek riszálja, ásít egyet, megforgatja a nyakáét és megremegnek a bajszai, ahogy beleszimatol a levegőbe. Kín. Ümm, ide vele! Éhesen nyargal a véráramlatomba, keresi a kijutást, de ha szabadjára engedem, olyan fog történni, amit nem szeretnék. Vagy még nem.
Még közelebb lépek, a mellkasom egy centi is alig választja el keskeny hátától, tüze felemészti a vadam, sikamlik benne, vigyorogva száguld fel s alá, hogy engem eltereljen a gondolkodás ösvényéről és ösztönöknek adjon helyet.
- Minden egy eséllyel indul. – a négy szót, a fülére súgom, ahogy közelebb hajolok, hogy ne zavarjam meg a hangommal. Nem akarom kiragadni, azt akarom, hogy megélje, hogy érezze itt vagyok, csúnya ez, de attól még valós. Most én akarok a vár lenni, engem pedig ez bosszant fel, hogy messzire megyek. Nyitott tenyerem végig szalad a karján, ruhán keresztül bizserget, erősen dörzsölöm a bőrt, nem cirógatom, megsimogatom. A kettő között mérhetetlen a különbség. Erőt akarok átadni, mert bennem konkrétan tetőzik, a hajszálaimban energizálódik. A vadam életerősen pulzál.
A nő áll előttem, akinek a lelkébe tiporok, a hitébe gyalogoltak és én csak a szócső vagyok, nem több annál, de felforrósít a közelsége. Hideg ujja a kezemen, mint egy jeges összpontosítási pont. A vér játszik vele, lefelé száguld a lábaiba, hogy menekülhessen, futhasson, mintha veszélyben lenne, de tőlem nem kell félnie, most nem. Hidege mégis jóleső érzés, kicsit kijózanít, ha ugyanolyan forrón reagálna, mint én… már nem lenne köztünk távolság.
- Koránt sem! – hogy lenne ez a legtöbb? Minden értelemben adhatok többet, MINDENben. Szavakkal, tettekkel, már egy kávéval is adnék.
Szeretném jobban érinteni, többet adni, ujjaim végig futtatni a nyakán, az állán, a száján, mégis muszáj hagynom, hogy feldolgozza, miközben a bordaketrecem összenyomja a szívem, és kiszorul belőlem minden levegő. Érintése a csuklómon, egy baráté, egy amolyan jól van, jól vagyok és persze hazugság.
Hagyom ellépni, kezem felzárkózik a testem mellé, hirtelen fázni kezdek, megborzong a tarkóm.
Rápillantok a tükörképére, zaklatott arcára, az előbb oly keveset láttam belőle, várok, egy szóra, egy jelre.
Dehogynem tudja kezelni, ki mégsem mondom, majd segítek, ezt sem. Vallomása meglep, belém harap és összetör. Nem akartam neki ezt, nem szántam neki a kínt, de egy dolog biztos, ahol minden összeomlik, már nem tudnak bántani többé. Ebbe kapaszkodom, amióta az eszem tudom.
Majdnem felszisszenek a nyílt felhívásra, kifújom az eleddig bent tartott levegőt, követem, ha már az előbb elhátrált, akkor ugyanazt akarjuk.
Elfelejtek finom lenni, én is bocsánatot kérhetnék. Jobbommal a vállára fogok, és fordítom magam felé, én is lépek oldalt, hogy ne kelljen neki teljesen elfordulni az túl sok idő, meggondolhatja magát. Válláról a kezem a nyakára siet, mire szembe kerülök vele már az ujjaim a tarkóján kutatnak a haja alatt. Magamhoz húzom, roppant buta jelenet lehet ebből, ha félre értettem és másra vágyik, de ahogy minden egy eséllyel kezdődik, ez kezdődhetne egy öleléssel.
Nem baj, ha nem viszonozza, csak akarom érezni, ahogy feloldódik a karjaim között. Hosszú ujjaim elfekszenek a koponyája alsó felé, míg a másik tenyerem a hátán terpeszt. Ha hagyja, csak magamhoz ölelem, csak hagyom, hogy az energiáink összecsapjanak, hogy a bennem vágtató vadmacska összeszaglássza és az agyra robbantsa illatának ezernyi árnyalatát, eltelek vele.
- Megbocsátok, de ára van. – gőzöm nincs miért szólalok meg, hogy mit akarok ezzel, elütni az élét a dolognak, eljátszani, hogy kibaszott macsó vagyok, noha nekem pont annyira szükségem lenne egy ölelésre egy őszinte érintésre, mint neki.
A hangomból mosoly olvasható, ez egy vicc, csak kicsit térjen vissza, engedje el a bűnlajstromát, mert Ő pont nem tehet semmiről sem.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
14
Reagok száma :
10
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Szer. 17 Okt. 2018, 15:42

Stay close, Mr. Rids..

Valószínűleg ez teljesen így van, végig egyenruhában voltak. A hivatás, pláne az övéké olyasmi, amiből nem lehet csak úgy kibújni és kint hagyni az ajtó előtt egy szatyorban. Pedig mennyivel egyszerűbb is lenne minden. Persze nekem nem egy kiscsoportos civil beszélgetést kellett vezetni, irányítani és magamban kiértékelni. Ez volt az a komponens ami soha nem lehetett felejthető, sem figyelmen kívül hagyható. Hiába kedvelem a kihívásokat, az elmék mélységeiben való hajókázást, viharokat ez kemény próbatétel volt, mert noha nem tudták és senki sem tudta, de átléptem egy határt. Beütöttem a téglákat a falban, hogy átlássak, átszivároghassak és velük legyek. Ezért is fájt annyira mindaz ami történt. Emberinek tűnök, ijesztő, mert még mindig hiba ez bizonyos szinten. Eddig sem fordult elő a praxisomban és ezután sem fog. Mert nem válhatnak az életem részeivé, azt nem bírnám el. A folyamatosan egy oldalú kapcsolatrendszer egy idő után visszaütne, viszont esetükben is mindig fogadó félnek kell maradnom. Mindig. Azért jönnek hozzám. Ha kívül megyünk a kórházon, viszont nekem is benne kellene lennem, de akkor hol marad meg a korrekten szakmai viszony? Hová tűnik el az alapom arra, hogy valóban segíthessek neki? Nem szabad, nem lehetünk barátságban a betegeinkkel. Megnehezíti a munkát, terheket rak ránk és hiába futunk, az élet farkasai felzabálnak minket előbb-utóbb ezen a vonalon. Ő viszont nem a betegem, mint ahogy nyomatékosította is. Nem, valóban. Csak volt. Nem is fél éve vagy egy éve. Veszítek hát, ha látni engedek neki valamit abból a személyből, aki nem orvos? Fogalmam sincs, hogy mit csinálok...
- A fal erős, izzik a mindenféle érzelemtől. Ettől lenyűgöző. - ezt pedig zsebelheti bóknak avagy elismerésnek, de tekintheti egyszerű véleménynek is, amelyik végül is jobban esik a fülének, az elméjének. Mint mondtam, nem vagyok műértő, arra reagálok csak, ami valóban tetszik, ami megfog. Elhiszem, hogy valakinek Monet az irányadó, valakinek Manet esetleg Cézanne, vagy épp Van Gogh. Számomra mondjuk úgy, mindegy ki fogta azt az ecsetet. Ha megérint, ha mozdít bennem valamit, akkor meghajolok. De a falát nem üttethetem ki és vihetem haza csak azért, mert órákig tudnék előtte ülni mindenféle lelkiállapotokkal felvértezve.
- Á, csereüzletté tenné? - vonom fel érdeklődően a jobb szemöldököm, eszerint ügyes zsonglőre a szíve falainak, nem ad ha nem kap? Már reflexből ugrana elő belőlem a gonosz nyuszi, hogy fejet ingatva jelezze, ez nem így működik. Nem szabályos, de a józanabbik felem bólint. Szabályos, a való élet így működik. Nem adhat, ha nem kap cserébe semmit. Ez ilyen, ez a világ. A normális. Boncolgathatnánk, hogy ki mennyire önfeláldozó jellem, milyen mélyen él benne a Teréz anya beállítódás, hogy csak adjon adjon és adjon egy mosolyért cserébe. Nos, én nem ilyen vagyok és ha jól sejtem Ő sem. - Miből gondolja, hogy van olyasmim ami megfelelő ellenértéket képezhet? - ez attól is függ, hogy minek lát, mit hisz, hogy láthat bennem. Meglepődne, talán el is borzadna, mert mélyen a felszín alatt nyoma sincs a rendezett kimértségnek, ott élek Én. Az a nő, aki egyébként vagyok, aki lehetnék vagy épp lenni tudnék. Nem kell hozzá semmilyen diploma, hogy képes legyen valaki kimondani magáról, hogy elnyomja a saját személyiségjegyeit, hogy fenntartsa a hivatásbeli maszkot. Nem mondom, hogy hibáztatom az anyámat, de kellett pár év amíg be tudtam ismerni, hogy a harag amit iránta érzek erősen zsigerből érkező és nem olyasmi már, amit meg lehetne oldani egy kis beszélgetéssel. Kezelem a tényt, mellőzött majd elnyomott azért, hogy piedesztálra emelhesse a halott nővéremet, beköltöztetve közénk egy szellemet. Nem csoda talán ha van némi görcsös kötődésem az időpontokhoz. Ebben cseperedtem fel. Ezt szeretné látni? A sebzett gyereket, aki pont onnan nem kapta meg a törődést ahonnan szüksége lett volna rá? Vagy mást keresne? Fogalma sincs talán, hogy nekem ebben mi az ijesztő. - Magában? Mivel kapcsolatosan? - mert még érteném, eddig is próbáltam, hogy bennem miért nem bízik, mert a négy év falat emelt, ráadásul valóban érdekes véletlen, hogy pont ugyanabban az országban és városban kötöttünk ki mi ketten. Ha gyártanék elméleteket, ha hinnék ilyesmiben akkor foghatnám sorsszerűségre, felsőbb hatalmi kongatásra, de nem ilyen típus vagyok. Ez egyszerűen így alakult.
- Alapos érvelés. - elmosolyodom, szeretem az intelligens embereket, azt, ha valakinek van véleménye és képes arra, hogy alá is támassza. Talán ez volt az egyik oka, amiért kitűnt. Az intelligenciája. Hogy több, mint amit első látásra belegondolnék. Mondhatjuk, persze, hogy aljas dolog előre bélyeget sütni bárkire, de mind tesszük. A látásunk feljogosít erre. Érdekel vagy sem, akarjuk vagy sem. Nincs ezen mit tisztára mosni, az első három pillantás ösztönszerű és a szexről szól. A többi már más mélységekbe száll alá. - Magának abból a szempontból értem, hogy az, akit a kórházi keretek között megismert, nem változott. A nő, igen. - de ehhez nincs összevetési alapja, akkor sem tudott rólam semmit és így  van ez most is. Én sem tudok róla semmit a nyilvánvalón túl. - Nem, nem tudott volna. Egyszerűen tilos volt. A szabályok súlyával pedig mindketten tisztában voltunk a saját területünkön. - ő mint rendőri kötelékes én mint orvos. Nincs külső kapcsolat, nincs találkozó. A telefonszámomat sem tudták, nem véletlenül. Az én segítségem a négy fal között volt jelen. Elmosolyodom. Bár ilyen egyszerű lenne.. - Sajnos én most valódi távolságról beszélek.- nem biztos, hogy segítene az anyám által rám rakott terheken két kontinens, de a szelleme nem lebegne felettem. Most ezt nem tudom megtenni, hisz egyedül mindig is kevésnek éreztem magam ellene. Ha látom, egyszerűen visszalényegülök egykori önmagamba, elveszítek mindent amit határozottságnak, távolságtartásnak, lelki erőnek neveznek a szótárak. Mindent. Csak én maradok. Teljesen egyedül. - Ezt nem nekem kell meghatároznom. - vonnék vállat franciásan, de sosem vonok csak úgy vállat, pláne nem ilyen kérdésekben. De ez az ő feladata, neki kell tudnia. Nekem pedig mondhatni semmi közöm hozzá, de a kíváncsi oldalam az ilyen elvekre legtöbbször toronymagasról tesz. Bólintok. - Sokan tévesen azt hiszik, hogy a vágy mindig csak szexuális természetű lehet, pedig rajta kívül ezernyi lehetőség van. Így hát beszélhetünk a vágyairól, akármelyikről. - mert nem tudom miféle a vágya. Mi az, amit szavakba tudna önteni. Nem mindenki képes rá, sok esetben én sem, mert csupán fejben kapnak némi racionalitást, de a valóság ösvényein egyszerű füstszellemek, kósza gondolatok. Elmosolyodom az okfejtésen. - Hihetetlen is, meg nem is.- ismerem el - Ha azért hívott volna ide, hogy az ágyába rángasson, hamar csalódást okoztam volna. - fennmarad a mosoly - A hihetetlen inkább az, hogy az ember érdekli. - mert lehetne ez egy lezárása a négy évvel ezelőtt történteknek, annak az ismeretségnek is. Elmondhatná, hogy meg akarta beszélni pusztán és ellenőrizni, hogy jelentek-e bármilyen veszélyt rá és a mostani személyiségére nézve. És nekem el kellett volna mindezt fogadnom, mert mindegy mennyire örülök annak, hogy életben van, hogy mennyire érzek felé mozdulni energiát, vagy épp mennyire fuldoklom az övében...elfogadtam volna, ha ezt mondja. Érdeklődve nézek rá. - A legtöbbnek... - mennyire informatív egy válasz, de végig sem tudom tisztességesen gondolni, mert a kis füstszellemeim felütik a fejüket. Nyüzsögni kezdenek, talán vágyják a felfedezést. Talán. Most azonban van más, ami követeli magának a figyelmet. A szikla, amit múltnak hívunk. Aminek a súlya nyomta őt, nyomott engem és teszi is, hisz hittem róla, hogy halott. Mégis itt ül velem szemben. Ilyen pillanatokat ritkán élhet meg egy ember.
- Maga szerint érdemes ezt egyáltalán firtatni? Vagy már nem számít, mert régen volt és mint ilyen, már nem is fontos?- tényleg érdekel a véleménye, több köze van az ilyesmihez mint nekem. Én notórius lezáró vagyok, vagyis igyekszem, hogy ezt megtehessem. De Ő? Foglalkozna vele, gondolkodna rajta? Tenné ezt velem is? Vagy már ő sem kívánná boncolgatni mi miért történt? Benne él egy életben, ami a sajátja és mégsem az. Kiszakították a régiből, de talpon van. El nem pusztították. Ez volt talán a másik, amivel kitűnt. Az ereje és nem a fizikai. - Szeretném, ha megtehetné. - nem a belepörgetést, nem azt ha film lenne, vagy egy ócska vicc. A családja miatt főként. Férfi, szüksége van rá, hogy az övéi biztonságban legyenek, békében. Nem fenyegetve. Ezért gyűlöljük annyira azt, aki a házunkba tör be, hisz tönkreteszi a privátunkat. A személyesünket. Nem tudom mit élhet át, de azzal, hogy van és itt van bizonyítja, hogy bátor. Bátor, mert volt ereje elmenni, hátrahagyni azokat, akiket szeret. Pedig biztosan félti őket, aggódja holnapjukat. - Tényleg nem tudom. - mondom komolyan, de szeretném tudni, görcsösen és vágyón szeretném tudni mit érez. Most és akkor. Akkor és most. - Csak szeretném tudni. - áttranszformálom belőle az akarni kifejezést, nem kell, hogy ezzel fullasszam, a szintemeléssel. Mert így kérés hangsúlyban van, egy szép keretben és ízlésesen. Ha akaratot teszek bele, más élt kap. Pedig akarom, rohadtul akarom. Tudni.
Pláne mindezek fényében. A hazugságokéban. A gyászéban. A fájdaloméban ami körülöttem keringett, mint egy undorító szellem, különösen az első fél évben. Fél évig voltam üresen kongó vascső, aki képtelen feldolgozni azt, ami történt. Pedig semmi személyes kapcsolatot nem ápoltam velük. Mégis fájt. És féltem ettől a fájdalomtól. Féltem, aztán a magamévá tettem. Lenyeltem, mint egy tablettát, feloldottam magamban. Igaza van hát, nem az vagyok aki négy éve voltam. Miattuk lettem szigorúbb a többi beteghez. Mert nem tehettem még egyszer mindent kockára. Egyszerűen nem lehetett. Tenyeremre simuló háta viszont éget és hívogat. Nem szokásom kimutatni azt, ami végigfut a zsigereimen és megfertőzi a frissen forgatott véremet. Most mégis megrogyok, mert egyedül birkózom. De hozzám ér és összezavar, nem hagy beleereszkedni a mocsárba. Aljas vágy csiholódik, nyitott tenyere alá simulnék be macska mód, hogy helyet foglalhassak az ölében. Ebben a megtörten álló percben valóságos az akarati szintem, támasztanék rá, megadnám a bizalmat, hogy elhitesse akár egy pár pillanatra is, hogy minden rendben van és a kislány nem ácsorog tetemek felett, amiket felzabáltak a szörnyek. Szeretném ha hitetné és szeretném elhinni. Hinnem kell, mert itt van. Mégis az ő melege, a hívása zsigerien ijesztő. Rettegek, nem tudok küzdeni így. Nem véletlenül nem érintettem meg eddig. Hideg a kezem, érzem, mert a kifejlesztett félelmem hatolt belém és szívta ki a meleget. Futnom kellene, felkapni a kabátom és elmenni. Hazamenni. Vissza a váramba. Oda, ahol nem érhetnek el. Megérintem, mert nem tudom elnyomni a késztetést. Egyszerűen muszáj tennem. Nekem..én...csak szeretném őt érezni. Egy kicsit. Picit...
- Azzal. - motyogom, lehelete csiklandozza a fülem, borzongat. Ő próbál tenni, esélyt adni. De én? Én képes vagyok ilyenre? Kivárni, megkérni azt az esélyt? Hisz joggal nem bízik, valóban felém mutat megannyi negatív vonal. Mégis szinte sértő, hogy feltételezni mert ilyesmit. Hogy is lettem volna rá képes, hogy eláruljam pont őt, pont őket. Nem, erre mint orvos mondok nemet. A nőt pedig nem kérdezi senki ebben az ügyben, ő nem szereplő. Akarat ver belém szeget, fájón, izomzsibbasztóan fájón. Hozzá akarok érni, vágyom az ölelését. A vigaszát, pedig nem nekem kellene itt éppen eldőlnöm. Csak egy orvos vagyok, akit levettek a csapatukról. Megfeszülök. - Kérem.. - mire kérem? Hogy ne mondja azt, hogy ennyit tud adni? Vagy kérem, hogy tegye meg amit én nem merek, mert még mindig hiszem, hogy nem szabad? Ellépek, nem tudok maradni. Nem hazudok, nem tudom kezelni. Olyan bénítóan régen vagyok már elrejtve mások elől, hogy az ilyen tőről fakadó ismeretség, az érintése, az illata kiborít és esendővé válok, gyengévé, aki hajszolna mankót, támogatást, aki megnyugtató semmiségeket akar elsuttogva hallani. Látom őt az ablakból, kimondom amit tenni szeretnék, szerettem volna. Akarok. És kérem a bocsánatát, mert ez sok, ilyet tudom, hogy nem teszünk. Főleg a semmiből, főleg ennyi idő után. Sajnálom, hogy terhelem vele. Sajnálom. Olyan nagyon...és mégsem. Nem hallom a lépéseit, de látom és érzem is, hogy jön. Megmagyarázhatatlan, de így van. Érzem, minden idegszálammal. Érintése könnyed, de határozott, és egészen más érzetű nekem. Mintha súlya alatt szövetek változnának, alakulnának és más fajta erő szökkenne szárba. Fordulok, teszem és belesimulok ebbe az ölelésbe. A közelsége express vonat módjára sodorja el a szigorú Dr. Thornt és ott hagy helyette engem. Összeesnék, de nem menne, mert jó ponton tart, melegít, plántálja belém azt az energiát, amely belőle sugárzik minden lépésekor. Illata körbeölel, íze van. Még ha ez hülyén is hangzik. Íz, ami csak az övé. Kibotorkálok a fásult bénultság ködéből és óvatos mozdulatokkal mindkét tenyeremet derekára csúsztatom, a gerinc aljához. Arcom a mellkasához fektetem, a kulcscsonthoz, amit láttam már fedetlenül. Erőt, energiát kapok ebből az ölelésből, ujjaim feltáncolnak a hátán a lapockákig. Visszaölelem, az érzésnek egy felszabadult, de reszketeg sóhaj formájában adok hangot. Szükségem volt erre. Tőle. Lehunyom a szemem. És jó, baromi jó érzés. Szavait hallva halkan felnevetek, de nem nézek fel. A pólójába mormogom a válaszomat mindössze.
- Magánál mindennek ára van. - mozdulok mégis, adok egy kis távot, nyerek is egy kicsit és felnézek rá, az ajánlott fél méternél jóval közelebbről - Mit szeretne? - arcomon játszatom a mosolyt és ráérős, finom mozdulatokkal önkéntelenül cirógatom a hátát. Valóságos. Tényleg itt van és ez nem valami furán illatos, energikus álom. Életben van. És mintha ezzel az egyetlen öleléssel kaptam volna meg ezt a tudati valóságot. - Örülök, hogy életben van. - ezt pedig szeretném ha tudná, hogy az öröm valódi. Valóban örülök neki. Végigugrándozik rajtam ez az erő és hirtelen jön jóérzés érzete. - Igyunk egy pohár bort.. - persze, mert kicsit túl magától értetődően térképezem fel vakon a hátát, kicsit túlságosan kezdek elememben lenni a karjai között. Sok a jóból. Ellépek tőle, de nehezen engedem el, fázom nélküle, de a mosolyomon amit visszafordultamból kap láthatja, hogy sokkal jobb most. Jobb, mert megtette amire nem kértem meg, de nem mertem megtenni. Él, életben van. És ez hatalmas meglepetés. Durván érdes felületű, de meglepetés. - Ára van hát a megbocsátásnak és kér valamit cserébe a kíváncsiságomért. Kezd nőni a tartozásom maga felé. - és tényleg jól vagyok. Mosolygok. És felé nyújtok egy poharat a töltési procedúra után. Az sem zavar ha kicsit kócos lettem. Most nem. Most semmi. Csak...jó. És talán nem is tudja mit adott nekem, az éhezőnek. Viszont ha tudja, olvashatja a tekintetemből, hogy nem felejtem el amit tett most értem. Magamat ölelem a szabad kezemmel, mert visszakívánkozom hozzá is, az előbbihez. Visszaülök a helyemre is, mert már ülni is tudok, bizony. - Kicsit...furán érzem magam. - ismerem el, de ez nem a rossz értelemben fura. Csak különös az, ami lezajlott. Ahogy lezajlott.
 
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Richard's place
Vissza az elejére Go down
 
Richard's place
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Le Sud-Ouest :: Bérlakások-
Ugrás: