welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Richard's place
French Moments :: 03. Montréal :: Le Sud-Ouest :: Bérlakások
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Richard's place Szomb. 06 Okt. 2018, 15:06


 My house my rules

Diana & Richard
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Szomb. 06 Okt. 2018, 15:11

My house my rules


Megfordul a fejemben, hogy összezavarom és rittyentek egy jó kis romantikus vacsorát, rózsa, és gyertya, meg szenteltvíz, ha netán átcsapnánk ördögűzőbe, felhorgadó haragjában. Van még időm feszegetni a határokat, tervbe is veszem, hogy kiborítom a jódokit, mint a bilit, azon egyszerű okból kifolyólag, hogy magam is kész vagyok a napközbeni találkozás óta. Milliónyi emléket csalt az elmémre, olyanokat, amiket szerettem volna mélyen elásni magamba, hogy soha többé még csak gondolnom se kelljen rá, nemhogy beleásni magam. Pedig kattogok, az állkapcsom meg, megfeszül, ahogy a képet mázolom, ez a jó szó, mert az agyam teljesen máshol dereng, egy könyv oldalai peregnek előttem, amit nemrég olvastam. Egy festőről szól, az ő műve volt A Dög. A festményről később kiderül, hogy  Tom Pastor  magát a halált festette meg saját kis illúzió világában, a túloldal szabályait felrúgva. Az ő képzete szerint, ha elfelejtenek, meghalsz. Akkor leszel az enyészeté és eljön érted A Dög, a Halál maga. Keselyűember képében, élő tollakból kirakott kabátjában, arca csontosra aszódik, kopasz fej, vékony nyak, amibe szinte beleszalad a vastag, később kiderült, hogy kikurt meleg kabát. Csontos ujjak, sötét szempár. Ő  a halál. Sötét háttér előtt a férfi, egymaga áll, jelképezve mindent, amitől félünk és mindazt, amit vágyunk. A könyv tanúsága szerint Pastor később maga viseli majd ezt a kabátot és vele a felelősséget, hogy akit elfelejtenek, azt magához ölelje ezen a fura túlvilágon és a semmibe küldje. Ám Ő megtagadja ezt és csendesen éldegél egy szigeten, szerelmével és Van Gogh-al a macskával. A könyv nagyon megfogott, egy hete festem A Dögöt, minden nap egy kicsit változik a fejemben, mivel az ő szemén keresztül látjuk meg önmagunkat, én nem festem feneketlen kútnak, hanem elénk táruló fényskálát húzok rá a zöld ezer árnyalatával, naranccsal vegyítve. Nekem a halál nem ellenség, hanem egy másik kapu, amin beléphetsz és valami újba kóstolhatsz. Semmiképpen nem hiszek a pokol-menny felosztásban. Nekem ez túl teátrális, mindannak ellenére, hogy anyám mélyvallásos.   Én pedig másban hiszek, na bumm, kinek mi. De tudjuk, hogy a felejtés sokak nagy félelme volt, ott van menten Akhilleus, aki rettegett, hogy a neve nem marad fenn és milliónyi hírességet sorolhatnék mellé, kicsit jómagamat is. Ezért kanyarítom minden képem alá a nevem, az ált. Tomnak ez lett a veszte, hogy a leghíresebb képét nem dedikálta, de azt hiszem neki sorsa volt a halállás válás. Az is egy örök élet.
Élénkzöld csepp festék pöttyen az állvány alá fektetett vastag papírra, hogy ne a padlót kenceficézzem össze.
Velem szemben ül egy csodálatos fekete hajú, kreol bőrű nő, a sorára vár, el is felejtkezem róla. Arra riadok, hogy unottan lapoz egyet az újságban, hangosa felhümment, hogy magára vonja elkalandozó figyelmem. Dolores kétnaponta meglátogat, szeretne egy képet, amit megálmodott, fejben összerakta, már készítettünk egy vázlatot róla, de nem elégedett, csakhogy én nem látok a fejébe. 3 órája kértem meg, hogy húzzon el a bús picsába, jelenléte éppoly letaglózó, mint az, hogy a kép kezdi visszaadni, amit megálmodtam, miközben olvastam a könyvet. Nálam A Dög, nem félelmet lop az elmére, hanem kíváncsiságot, kérdéseket, amiket feltennél neki, tekintete majdnem hogy követ, ahogy lelépek a kartonról és az állvány alá csúsztatom a palettát. Átmozgatom a tagjaim, a vállam fáj, a tarkóm sajog, az ujjaimba görcs lopakodik, akkor órák óta festek.
Kézlegyintéssel jelzem a puncinak, hogy lehet lelépni, már a faszom is tele van vele, hogy itt lebzsel.
Felpillantok az órára felette és leáll a szívem. Egy dolog biztos, nem lesz semmi a romantikus összezavaró vacsiból, mert 7 órát vernek a mutatok.
Muszáj hagynom kicsit száradni a készülő dalolmányt, mert ez a kép nekem ódát zeng a szívemre, annyira mászik le az alak a képről, de ez volt a tervem, hogy azt érezzem recsegve elválik a vászontól, most még színes csíkokat húzva maga után a festék állaga miatt. Olajfestékkel festeni ez a hátrány érhet bennünket, hogy nehezen szárad, de a színei olyan élénkek és mélyek, amit semmi más nem tud vissza adni. Kipróbáltam mindent, de viszonylag hamar letettem a voksom mellette. Festeni életérzés. Amikor beborít a láz, nem látok mást csak az alakuló képet, azt, amit ki lehet hozni belőle. A Keselyű úgy érzem hozza az elvárást, noha nem az én saját ötletem, de mára a képemre formáltam, csontarcán apró mosoly látszik, ahogy rápillantok a szikkadt bőrre, ami befedi a vonásait és éles kontraszttal kiemeli a háttérből. Elfordulok tőle, az ajtóhoz sittemben felkapok egy rongyot, hogy beletöröljem az ecsetem és a kezem is. Széles léptekkel érem el a ki és bejáratot, heves mozdulattal feltárom a mögötte lopakodó éjszakát, hogy a lány elhúzhassa a belét, aki volt olyan kedves és nemrég makarónit készített a konyhámban, abban híve, hogy ma megfestem, amit szeretne. Oda sem pillantok, csak a lépteit hallom. Káromkodik, mint egy kocsis, holnapra ismételten bejelenti magát. Viszlát bogaram. Az ecsetet festékoldóba mártom, faszom drágák ezek a nyestszőr szarok, nem szeretem, ha elbaszódik, akkurátusan megtisztítom, majd a kezembe is löbbölök. Arcot is moshatnék vele, de maradok a zuhanyzásnál, a hajamból viszonylag könnyedén kijön a színpaletta összes árnyalata, ha már belekentem. Körbe pillantok, átlátható káosz uralkodik. A leghosszabb és legfedetlenebb fal amúgy is úgy néz ki, mint egy elbaszott graffitis tákolmány, színek kavalkádja, mozdulatok, vonalak, elképzelések összessége, jobb híján gyakorlatozom rajta. Mindent, amit nem látok pontosan magam előtt, ott kottázok le, egy szárny ívét, egy toll esésének vonulatát, az egy húzás mozdulatát. Előtte létra, nekem nem elég a fal, amíg felérem, kell a toldás, de így is eltörpül a belmagasságnak hála. Kéthavonta fehére mázoltatom  és kezdőik elölről. Mint egy óvodás csoport műremeke. Büszke is vagyok rá, mivel lehetne letakarni? Semmivel, fasza. marad.
A többi falakon kevés kép, azok sem a sajátjaim, dekorációk, ihletadó koppintások, nagyoktól, okosaktól, nem keretben, nem vásári bóvli, művészi hamisítvány, ám egyik sem okozna kétséget egy kicsit is műértőnek, nekem elég a látszat, mintha.
4 állványon állnak képek, az egyik egy nő oldalról, dudorodó hassal, tegnapelőtt lett kész, lehet azóta megszült, leszarom, a másikon egy tájkép, egy fa, kopár ágaival, köztük gubbaszt egy fekete tollú madár, az egész képet "hó fedi", a harmadikon A Dög foglal helyet, a negyediket pedig Gabynak festem, ő lesz rajta, ha kialakulnak a vonások, most egyelőre egy arc kerete, hajjal, hosszú, kecses nyakkal, amint éppen felfelé nyúl, valamit el akar érni, majd kitalálom mit. Lepedőt dobálok rájuk, nem tervezem az érkező elé tárni lelkem sivár részleteit.
Jobbra tőlem bejárat és lépcső felfelé a lakásomba, ami lefedi a fél emeletet, az ajtó tárva nyitva, felrúgom ezt a kurvát. A lépcső alatt állnak a sorba a kész képek, rajzok, egymásra halmozva, egymásnak döntve, holmi kevés látszik belőlük, nem dugom el. Felfelé indulok, lábbal hajtom be az ajtót, olyat dörren, majdnem magam alá pisálok.
Feltrappolok a recsegő fatákolmányon, szépnek szép, csak volt már biztonságosabb, odafent kezdőik a lakásom, ami különálló részként szuperál, falakkal elválasztva a műteremtől, idefent nem dolgozom. Nappali+ konyha, az asztal megterítve, kaja a sütőben, én meg éhen döglök, drága Dolores, csak nem hitte... de gondolom igen. Sebaj, ezzel a helyzettel ma visszaélünk, már előre elfog a vigyorgás, hogy fog a doki kiborulni.
A hálóba lépve, kibújok a pólómból, 7:37, mi a faszt csináltam eddig? A fürdőbe lépek ki a farmeromból a fél zokni marad csak a lábamon míg beállok a zuhany alá, faszkivan.
Hab folyik a szemembe a hajamból, megvakulok, míg végre leveszem a zoknit is, de legalább kimostam. Színes lé folyik le a testemről, sikálom, dörzsölöm.
Remélem a Nő meg nem téved el odakint, nem mondom, hogy nem lehet szabadon járni a környéken, de lehet nem árt sűrűn körbe kémlelni, amúgy a legtöbb házban családok élnek, kicsit barátságosabb épületekben, mint amit én bérelek. Ugyan nem áll egyedül, de a jobbomon egy kiöregedett és elfáradt szappangyár épülete magányosodik, néhány iroda üzemel benne, ilyenkor már csak a portás zabálja a pizzát, a balomon pedig egy drogéria, mellettük házak, apró kertekkel, na az nekem nem jutott, pedig egy jó kertyparty feldobná a napom.
Téglaépületben tengetem a napjaim, mázli, hogy tökéletes a szigetelés nem fagyok halálra, de megesik, hogy elfelejtek fűtést kapcsolni és csak az tűnik fel, hogy lefagynak az ujjaim az ecset körül.
Mire kilépek a zuhany alól, és a hajam törölgetem, már 7:55- nél járunk, sejtem, hogy Diana nem fog elkésni, nem lenne jellemző. Begyűrőm a használt ruhám a tartóba, átdörzsölöm a testem a puha törölközővel, farmert rángatok magamra, aki ezt csinálta már vizes testre, az érezhet némi empátiát velem kapcsolatba.
Felharsan a csengő, jellemző, zoknit nem is találtam. Kirántok egy pólót a halomból, mérlegelek, hogy vagy a hajam fogom össze míg leérek, vagy a pólót veszem fel, a hajam mellett döntök, víz csorog belőle a hátamra mellkasomra, akkor már legyen egy helyen, hátrarázom, majdnem lezúgok a lépcsőn, a talpam is csúszik még, maximum a farmerom törölhette meg és a szőnyeg odafent. A pólót a hónom alá csapom, a hajgumit a hajam köré tekerem, visszafelé csak félig húzom át, feltépem az ajtót.
- Korábban jött. - ez persze nem igaz, de miért is ne kezdjem genyóskodással? Amikor egész nap azon pörögtem, hogy fog e fegyvert hozni, megpróbál legázsprayozni, leszúrni, megtépni, megmérgezni, szemmel verni? Beengedem az ajtón, kikapom a pólót a hónom alól, a lépcső felé mutatok, de sejtem arra fog menni, amerre szeretne, a lámpákat úgysem kapcsoltam le idelent sem, magamra rángatom a pólót, mondtam már, hogy imádok vizesen öltözni, mindenhol elakad az anyag bennem.
Siettem miatt lehet, hogy dobol a vér az ereimben, nem a nőnek van hozzá köze, ez teljesen biztos, nem az illata teszi, ami élesen elüt a házétól, nem a hajának vonulata, nem, dehogy, tuti nem. Min is vigyorgok akkor? Aha. Kérhetnénk egy kis komolyságot kérem?
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Vas. 07 Okt. 2018, 18:08

Stay close, Mr. Rids..

Elértem az ebédem, az én időmben. Ahogy kell és ami a mindennapi rutinom, a kontrollom részét képezi. Az életem a kiszámíthatóság medrében zajlik és megzavar ha valami odabent nem úgy zajlik, ahogyan kellene. Nevezzünk önzőnek, dacos kölyöknek amiért ide sorolom a betegek váratlanságát, mert rosszullét sőt bármi akadhat, bármi közbejöhet és nekem jelen kell lennem. A mait nem tudom mire vélni, nem tudom hovatenni, elrendezni magamban. Nem tudom egyszerűen rázárni a fiókot, hogy mocorogjon abban, neszezzen más valaki fülébe. Próbáltam erősen erre gondolni, de a fiók nem engedelmeskedett. Nem záródott be. Este 8. Mennyire pontos meghatározása ez annak a találkozónak, amely az összes kettőnk között lélegző szabályt készül felrúgni. Hazudhattam volna neki, satnyán mentve a félszt. Nem találkozhatunk, nekünk nem szabad. Mi mindig falak között, időpontok erdejében léteztünk. Sosem ezen kívül. A képzeletbeli mérlegem egész délután lengett, hol egyik hol másik végletbe. Nem haladtam a papírmunkával. Ültem, meredtem, gondolkodtam. Megállás nélkül. Talán biztonságos mederben akarja tartani a gyanakvását. Sok neki a kórház, sok a figyelő szem. Mit akar most? Mi szeretne lenni? Egy régi jelölt, aki kezét nyújtja segítségért? Nehéz, hisz ebben mindig maradéktalanul én döntök. A szándék nem az én részemről kell, hisz felőlem mindig adottnak kell lennie. Az Ő részéről és csakis. De valóban ez kell neki? Vagy csupán egy saját meggyőződés arról, hogy mi történt négy évvel ezelőtt. Láttam a szemeiben és megértem. Ezt érzem én is. A lezárt, az elfeledni próbált múltunk szereplőivel nem szabad találkozni. Megerőszakoltuk egymás jelenét, még ha csupán egy véletlennek is köszönhető. Hisz hagyhatott volna figyelmen kívül, s tehettem volna úgy, mint akinek már nincs róla emléke. Nem tettük. Este 8.
Egy időpont, ami valakinek az esti film kezdete, munkaidő kezdete vagy vége, a híradó időpontja, kötelező szexé a haldokló házasságban, a gyerek házi feladatának leellenőrzése. Bármi, egy a sokaságban. Én? Bármennyire vagyok alázatosan elhivatottja a hivatásomnak eddig nem maradok benn. Képtelen lennék. A lakásom a váram, a békém szigete, ahol azt a fajta biztonságot érzem, ami párosul egy egoista sértetlenségi képzettel is. Itt nem érnek el, itt ajtón kívül maradnak a gondok, az élet, a rezgések és egyéb impulzusok. Mióta ide jöttem, nem járt nálam vendég. Sem alkalmi, sem hosszabb idejű. Senki. Védem az illúziót. Tudom, mit zárok be, azt is, hogy hányszor fordítom el a zárban a kulcsot. Mindent.
Sóhajtva záródik mögöttem az ajtó, háromszor fordítok rá. Sóhajtok én is, mert két valóságból született az enyém, a harmadik. A mentsvár valósága. Diana valósága. Itt vagyok szabad. Itt vagyok Én. Nem lóg naptár a falakon, sem óra. Az egyetlenek amik jelzik a tényleges órák váltásait a telefon és a laptopom. Jelenleg viszont egyik sem hordoz semmi olyat, ami megmondhatná miért tegyem vagy miért ne tegyem meg. Minden néma.
A merengés és a kusza gondolatok útvesztője majdnem feledteti azt, hogy miután hazaérek mindig a fürdés az első. Mindig. Ha kívánnám magamat elemezgetni, rettentő közhellyel fejezném ki: lemosom magamról a kinti világot. A forró vízben nyújtózva próbálom meglasszózni az örvénylést. Mondhatjuk, hogy ne legyek merev. Hogy nincs ebben semmi, de ez lenne az igazság? A vibrálása, az örvénylő tekintete eljutott hozzám, kattant bennem emlék, felismerés és még valami, ami azt akarta, hogy hágja át a szabályokat. Lépjen úgy, tegyen úgy, hogy legyen alapom elindulni a "nem" ösvényén. Mégsem tette. Lehetnék felülről tekintő, egy önhazug esélyadó, hogy csak esélyt akarok adni, hogy elmondja. Mint jó orvosa. Volt orvosa. Itthon viszont nem hazudok magamnak. Nem esélyt adok, kíváncsi vagyok. A kommentár nélküli meghívása pimasz és határfeszegető. Nem tudom, többet vesztek-e most el, mint amennyit képes lennék elviselni. Nem tudom mi következik. Tudhatná, sőt valószínűleg tudja is, hogy mit gondolok az ilyesmivel kapcsolatban. Nem mondtam neki nemet. Ezt is tudja.
Az én nem elnevezett vegyességem visz hát át a városon? Mi az az erő, ami súg bennem parancsot adva az agynak és izmoknak? Vezetek, de gépies vagyok, fejben nincsenek előttem sem a házak, sem a lámpák. Nincs semmi, csak rajtpont és végcél. A robotpilóta lép és cselekszik. Távolról hallom, hogy pittyen az autó. Távolról érzem, ahogy az egyébként mindig rendezett és copfban hordott hajammal most szabadon játszik és flörtöl az őszi szél. Bokacsizmába bújtatott lábaim megteszik az utat, melyet talán én magam nem feltétlen akarnék. Úgy értem, most szükséges nekünk falak közé kerülni ismét? Csak másfélék közé. Megnyomom a csengőt. Szükségtelen az órára néznem külön, tudom mennyi az idő. Tudom, hogy minden érzelmi hullámzás ellenére pontos vagyok. Viszont már Én vagyok és nagyon én amikor kinyílik az ajtó. Nincs robotpilóta, sem menekvés, sem ostoba kifogás és egyéb kreálmány.
Meglepődöm. A hétfejű sárkányt várom, a szörnyet a tó mélyéről. Egykori főnököm, hogy rám süsse: megbízhatatlan vagyok. Volt mentorom, aki fejembe véste a legalapvetőbb szabályokat orvos és betege között. Mindent várok ami szörnyű, ami arra késztethet, hogy forduljak sarkon és menjek. Menjek amilyen messzire csak lehet. Mégis most, képtelen vagyok megtenni. Megmozdulni. Vagy köszönni. Tekintetem a képzelt fejmagasságnál állapodik meg, de rosszul konstatálom a kulcscsontját, amit nem kellene látnom alapesetben. Fedetlenül főleg. Tovasiklok, végig a mellkasán, hasfalának vonalán, egészen a farmer derekáig. Blokkol a helyzet milyensége és a rajtakapottság, hogy éppen felmérem. Ha van helyzet, amikor nehéz a másik szemébe nézni, nos, ez az egyik. Igyekszem hát megoldani még akkor is, ha valószínűleg észrevette a pillanatnyi ráérős kitérésem. Kiszáradt torokkal köhintek halkan. Miért nincs felöltözve?
- A jelek szerint valóban, ámbár mindketten tudjuk, hogy pontosan jöttem. - nem, nem fogok lenézni, hogy van-e rajta zokni. Azt viszont látom, hogy még vizes a haja és érzem, mennyire érzem, hogy most léphetett ki nemrég a zuhany alól. Feláll hát a kérdés, vajon vizesen próbált felöltözni? Ha nem idegen múltbéli árnyként állnék itt, találhatnék kószán szaladó vízcseppeket a hátán? Jézusom, ne legyek már ostoba. Hiába festek úgy akár valami szélfútta vándor, aki bebocsátást kér a melegbe, az otthonba, a privátjába. Nem az vagyok. Nem haza érkeztem, pláne nem hozzá, de minden Ő most nekem itt. Beljebb lépek. - Hívhatott volna, hogy jöjjek később. - nem mintha tudná a telefonszámom. A kórházban pedig hiába keresne. Faramuci helyzet, de legalább nadrágban történik. Kíváncsian pillantok körbe és noha látom merre int, most hagyom, hogy a kíváncsiságom győzzön. Ez az ő szentélye, a lakhelye és ha már megtette a meghívást, akkor természetfotósi mániákussággal engedek is a megfigyelés gyönyörének. Csak előbb kibújok a cipőből és a kabátomból is, amit hirtelenjében ráhajtok az alkaromra. Egyszerű farmert viselek egy fekete, nem túl kivágott felsővel, de most olyan az érzet, mintha nem lenne rajtam semmi. Sosem látott civilben. A köpenyem a kapaszkodóm odabent. Az, ami elrejt, ami határt húz közém és a betegek közé. Fel kellene mennem a lépcsőn. Tudom. Nem mondta ki, hogy arra, de jelzett. Miért nem teszem meg? Mert megragadják a figyelmem a képek a falakon. Az elfedett állványok. Mit vártam mégis? Egy arzenálnyi fegyvert és Rambo posztereket? - Fest. - ezt nem kérdezem, inkább megállapítom. Vagy ha nem ő, akkor valaki más, legfeljebb kijavít. Beljebb sétálva hátrapillantok, elkapom a mosolyát, megrendítően jó látni. A délelőttit tekintve mindenképp. Azt is, hogy felöltözött. Így némileg könnyebb. Szeretném látni azokat a képeket, amiket elfedett. - Szívesen látnám őket. - nem követelem, ez is csupán jelzés, amennyiben akarja. Megállok a különös fal előtt, a kavalkád előtt. Megérintem, mintha olvashatnám a vonalakat, mintha lenne esélyem érteni őket, a miértjeiket. Mi rejlik ebben a férfiban? Ez lenne az a vibráló zönge amit soha nem értettem? Hogy lát egy másfajta világot és a kezei játékával adja azt vissza nekünk, halandóknak? - Elnézést, nem akartam tolakodó lenni. - húzom vissza a kezem és elindulok a korábban jelzett lépcsőhöz és onnan felfelé. A fa reccsen, sóhajt a lépteink alatt, szorosabban fogom a korlátot. Ostoba kis reflex, hisz ha úgy dönt összedől, nem a korlát fog megvédeni az eséstől. Felérve ismét avatatlan kíváncsi szemekkel nézek körbe a nappaliban, de itt semmi jele a lentieknek. Félszegen nézek körbe, magam sem tudom merre menjek. Különös érzés itt lenni. A dolgai között. Életének színpadán, ahol korábban a függöny mögött foglaltam helyet. - Szép lakás. - és valóban, rendezettebb is mint jelenleg az enyém, ami szöges ellentéte az irodámnak vagy épp a kocsimnak. Én otthon vagyok önmagam. Körbenézek, a konyhát hamar meg lehet találni. - Vacsora? - fordulok meg, nekitámaszkodva az ajtófélfának. Nem értem. Mi történik? Miért vagyok itt? Mit akar tőlem? Mentem magam, hogy talán csak ő nem evett még. Tekintve, hogy most eshetett ki a zuhany alól. - Összezavar, Mr. Rids. - nyögöm őszintén, nem kitérően. Pedig annyira tudatában vagyok a jelenlétének, a mozdulatainak, hogy még a teljesen idegen hely sem tudja őt elnyomni. Jelen van és élénk. Már megint..
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Hétf. 08 Okt. 2018, 14:57

My house my rules


Jobban ki sem jöhetnék a dologból, semmit nem tehetek ellene, hogy kaján vigyor kúszik az ajkamra. Tekintetének tüze megperzseli a bőröm, végig fut rajtam, elönt az elégedettség szikrája. Megéri lerohadni a súlyzók alatt. Első blikkre magam elé rántanám a pólót, hogy megkíméljem az oldalamon végig futó cakkos, fehér heg látványától, vagy a golyó ütötte lyuk lenyomatát a kulcscsontom alatt. De azt hiszem ez nem ront a képen, nem ezt látom rajta. Sőt meglöki az egomat, mire az arcomhoz ér újfent a tekintete, csak a kíváncsian megfutott szemöldökömbe botolhat bele. Kissé félre biccentem a fejem, mint a kutyák, amikor valami nagyon érdekeset mutatnak és vagy per mondanak nekik.
Ha őszinte akarok lenni, s miért ne akarnék, leginkább magamhoz, akkor meglep, hogy ennyire sikerül ledöbbentenem, mintha anyaszülten vártam volna olyatén kirohanással, amit nem tud kezelni. Nem hívnám őt prűdnek, ahogyan félénknek sem, de kirobbantom a komfortjából, az szemmel látható. Még mindig jobban jár, mintha alul lenne semmi az öltözékem, mert a farmer alá csak magamat préseltem be. Lehet akkor már sarkon pördült volna, mint egy szélkakas.
- A tények Ms. Thorn, hogyan is mehetnék ellenük? – beengedem az ajtón, mielőtt odafagyok a küszöbre. Félre állok, hogy ne súrolja a testem, ráhajtom az ajtót a kinti világra. Ketten maradunk a múlt és a jelen, na meg a jövő szökött árnyaival, egy olyan világban, ahol a szabályokat ma nem ő állítja fel. Az én váram az én házam, és én ma eltökéltem, hogy átlökdösöm a szűkös helyeken, hogy kitapasztaljam hol van a húrok szakítószilárdságának a vége? Még akkor is, ha az arcomba fog pattanni és vélhetőleg baszottul fog fájni.
- Ha hívtam volna, biztos, hogy azt kérem, jöjjön előbb. – akár csak 10 perccel is, akkor a zuhany alatt talált volna, ahol khm nos nem, nem kell félni, nem éppen rá gondoltam.
Cipője sarka koppan a fullasztó csendben, légzésünk kavar némi neszt, de amúgy a légy sem zümment, már rég összefagyott szárnyakkal várja, hogy több ezer év múlva valaki rátaláljon és elszívja a dns-ét. A természet utat tör.
Nem kérem, hogy ne vegye le a cipőjét, megfázni nem fog, ha meg festékbe lép, nos tán szívesen lemosom a talpáról. Ahhoz vizesnek kell lennie. Elönt az a furcsa vadászláz, ami olyan ritka, hogy eleddig életemben kétszer találkoztam vele, egyszer majdnem megnősültem, de csicska voltam a kapcsolatban és hála a barátaimnak, vagy a kollégáimnak, hívjuk ahogy jól esik, éppen időben döbbentem rá,  hogy a punci úgy csavargat az ujjai körül, ahogy ő éppen nem, de én szégyellem. Az esküvő előtt egy hónappal dobbantottam a kapcsolatból, a nő sokat sírt, túl sokat, azt állította szeret, de én csak azt éreztem, hogy fojtogat. Dührohamok váltották a hisztériát, nekem esett, csépelt, lejáratott, a melóhelyre is utánam jött. Azt hittem sosem lesz vége, hogy nem bújhatok ki alóla. Elpöccintette az agyam, megütöttem, kétszer. Feljelentett, a DEA ezt úgy sikálta el, mintha nem is lett volna, nem lettem nőverő, nem lettem erőszakplakátok szereplője, a nő is sokára koccolt le, talán elviselt volna még pár pofont, esetleg többet, lehet birtoklóból szolga lett volna, ha úgy akarom, ha nem undorodtam volna tőle eddigre. Pedig azt hittem megalakul a minta család… Hát nem tette.
A másik, akire prédaként lesek, az Geby. Mert tudom, hogy nem kaphatom meg, mert a szívének dobbanása is drága az enyémnek. Mert az érintése nyomán elönt a kétség, miszerint, ha nem lesz az enyém menten elbizonytalanodom a nemi identitásomban. A nő olyan törékeny, és olyan szexualitást sugároz magából, amitől mindig megéhezem és folyton kedvet érzek a zsebembe nyúlni… khm.
Most pedig nézem a szőkeséget, ahogy besétál az életembe, a privátomba, a legbelsőbb titkaim közé és elönt valami jótékony meleg. Nincs mit titkolnom, vagyis, itt nincs. A többi meg bennem van, az sem titok, csupán nem tárnám elé. Karcsú alakja mögé szegődöm biztos távolságból, hogy ne zavarjam, ne akasszam meg. Nem nyúlok a kabátért, majd fent.
- Próbálkozom. – mondjuk ki őszintén, hogy nálamnál sokkal ügyesebbek vannak, de én nem képeztem magam, azt nem tagadom, hogy voltam pár tanfolyamon, hogy lássam a méreteket, hogy értsem az arányokat, tanuljak a színekről, meglássam a mélységet egy – egy vonás mögött. Mégis elmosolyodom, büszke vagyok arra, aki most vagyok, noha lehetnék sokkal jobb is. De hajt az akarás, a vágy, hogy képet adjak annak, ami a szívemben lakik.
Áthúzom a pólót a fejemen, hagyom a hátamra omlani, a vízpatakokba ragadni, ami a hajamból ered, mint egy apró forrás. Mögötte maradok 6-7 lépés távolságban, nem akarom megzavarni, miközben egy pillanatra mégis a legmélyebb titkaimba engedem belesni. Több ez, mintha magamról mesélnék, mintha szavakkal próbálnám elmondani.
- Talán eljön az ideje. – talán nem. De ha eljön, akkor tudni és látni fogja, de most nem tárom a szeme elé őket, mert sok lenne. Belőlem olyan mennyiség, amiből megfejtené, hogy nem akar velem lenni, velem vacsorázni, engem megismerni. Szakértő szemmel, ha elnézi a képeimet, neki ez egy sajátos Rorschach teszt is lehetne, azt pedig elkerülném, most még, és az is lehet, hogy örökre.
Félénk kisfiú leszek, aki mégis lenyitná lelkének sötétlő bugyrai előtt a várkapukat, hogy mondjon véleményt, hogy mondja azt; van remény. Ugyanakkor maradnék inkább titok, rejtély, egy kitalálandó talány, nem egy azonnal fejthető rejtvény, pedig egyszerű vagyok, mint az egyszeregy. Férfiból vagyok, annak minden nyűgével és szépségével egyaránt. Nem vagyok tudós, sem nagy gondolkodó. Inkább csak ösztönlény.
Ujjai finom térképet rajzolnak a falon. Jól érzi, van benne düh, elkeseredés, feladás, az öröm mámora, a győzelemé, a felismerésé, hogy menni fog, meg tudom csinálni, vagy éppen, hogy minden odavágok és tudom, hogy lehetetlen. Magán hordja az érzéseimet, a pillanatnyi letargiát, a mámort, a közöny szürke falait, az út keresését és a járt ösvényekét.
Csendes megfigyelővé lépek elő, tekintetem szinte issza a látványát, karcsú alakját, bomba seggének mutatósságát, a formás lábakat, a derekának ívét, a hajának lágy omlását, és nem utolsós sorban, ahogy felém fordul, mellének domborulatait. Még soha nem láttam nem doktoriban. Azt sem tudtam, hogy így néz ki alatta. Lássuk azért a fától a bozótost, azok a köpenyek, csak a pornóban állnak jól a csajoknak. De ott is jobb, ha lekerül.
Ellépek az útjából, had menjen előre.
- Ha nem akartam volna, hogy lássa, nem engedem be ide. – tény és való, nekem is érdekes látvány volt, hogy odavonzotta a fal, a belőle ömlő sokrétű erő.
Utána indulok a lépcsőn, meztelen talpaim alatt hűvös a fa, marha melegem van, de lehet ez a ringó csípő sajátossága.
Nem zavarom meg a feltérképezésben. A lakásom férfiasan elegáns, modern, nem én rendeztem be, de fekszik a ízlésemnek. Pár kérdés és a csaj tudta ami a dolga, apróságokon változtattam csak, színeket vetettem el, díszpárnákat, és lecseréltem a bőr kanapét, egy egyszerűbbre, utálok hozzá tapadni, na meg ez kényelmes és szürke-fekete, nagyszerűen lehet tévézni, ám vagy éppen nyomni a konzolt.
Okos nő, a konyha felé sétál, még mindig mögötte vagyok, óvakodó, sötétlő árnyék.
- Talán nem éhes? – mert én itt döglök meg éhen, de azonnal. Azt persze nem szeretném az orrára kötni, hogy nemén főzőcskéztem, képes lennék rá amúgy, mindenre, férfiból vagyok, ide nekem egy szakácskönyvet, ha van még olyan.
Közelebb lépek, a karján érintem meg, hogy elvegyem a kabátot tőle és amennyiben megválik tőle, felakasztom a sajátom mellé, hagyom, hogy összeérjenek, cseréljenek kis emberi erőt.
- Ugyan Ms. Thorn, a dolgok egyszerűek…- ellépek mellette, ismételten megállom, hogy hozzá érjek, pedig ordít érte minden idegszálam. Neki sodródni, csak éppen hogy, de tudom, hogy az érintés neki nagy erővel bír, megállom hát. Meg is bánom, de remélem, hogy az aurám megérinti az övét, ahogy engem a belőle sűrűsödő tömény, legyőzhetetlen vonzalom.
Szájából a nevem, az eredeti, az örökölt, édes dorombolás, egy oda. Rettentően hiányzik.
- Annyi van benne, amennyit szeretne. – jelzés, hogy én nem vagyok semmi jónak az elrontója. Az asztalhoz lépek, kihúzom a széket, amit neki szánok, jelzem, hogy üljön le.
Semmi romi gyertya, meg virág, egyszerűen két lapostányér, kés, villa, kanál, pohár kettő, bornak és bármi másnak, szalvéta, az nagyon fontos, nekem előke is kéne, de csak nem hozom szóba. Megvárom, hogy helyet foglaljon, nem tolom alá a széket, inkább ellépek, mert borítottam már asztal alá nőt, most kihagynám.
Az asztal elég nagy, hogy elférjen minden rajta, ne kelljen egymás szájából ennünk.
A sütőhöz lejtek, konyharuhával emelem ki a jénai tálat, csak nem égek ronggyá, semmilyen értelemben, a konyhapultra koccantom és a tányérjáért lépek, hogy szedjek neki, ha csak nem szól, hogy nem kér, akkor nagyon cikis lesz egyedül falatozni. A hátam mutatom neki, hogy ne lássa a bénázásom a kikurt konyhakéssel.
Mindenesetre nőinek vélt adagot kanyarintok a tányérjára és visszaszállítom elé, lecserélem a sajátomra, kulturáltan nem az üvegtálból esek neki, ahogy a kedvem tartja.
A hűtőből, előhalászom a különleges alkalmakra tartogatott, címkéje szerint, az előkelő Coteau Rougemont Versant Rouge nevet viselő könnyed vörösbort. Az egyetlen, amit tudok, hogy illik a tésztához. Megbontom, ebben profi vagyok, képzett alkoholista.
Felkínálom a döntés lehetőségét, hogy kér belőle vagy sem, én minden bizonnyal bele fogok kóstolni, de nem lepne meg, ha nemet mondana, ha igyekezne megőrizni a hidegvérét, de egy pohár bort még a dokik is jóvá hagynak.
- Ne aggódja túl, ez nem egy romantikus randevú, egy egyszerű vacsora, nem kötelez semmire, nem indít el tévutakon. Éhes vagyok és meg szeretném osztani magával. – azért finoman rákacsintok, hogy érezze a törődést, meg, hogy mégiscsak összezavarjam. A kezembe fogom a villám.
- Azért azt megjegyezném, hogy nagyon más így, a komor köpeny nélkül. Egészen… szexi. – hát most mit mondjak, ha így van, olyan kerek mellei vannak, szívesebben elfogyasztanám, a tészta helyett.
- Ha jól sejtem, kérdezne. – esély, hogy megtegye, nem fogom megkerülni a választ. Belemélyesztem a villát a gőzölgő sajttal takart ételbe, megcsavargatom és óvatosan kóstolok bele. Isteni, kár, hogy nem, én főztem.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Hétf. 08 Okt. 2018, 20:55

Stay close, Mr. Rids..

Rajtakapott gyerek szégyenkező tekintete, aki nem akart rosszat, miért is akarna..ezzel kellene ránéznem. Vagy zavarba jönnöm, hogy elkísért a kitérőmön, de nem zavart meg benne. Megkímélt a valóságtól, teret kaptam tőle. Mind megnézzük a szépet, leborulunk a lenyűgöző előtt, imádjuk a bálványt. Ez régről kódolt részünk, nem tudjuk elnyomni, csak visszafogni. A nyerset viszont nem zárhatjuk egyszerűen láncok kalodájába. Megtalálja az utat. A látványa nekem viszont más és sokkalta több, mint egy szép test. Két énjét láttam már, az exzsarut, összhangban a többiekkel, a benne lappangó feszültséggel. Ma valaki egészen mást, most enyém a pőre valóság. Kettejük valósága. A hegek, melyek a múlthoz kötik és végtelen mesét hordoznak. Nem voltam erre felkészülve, a kusza és felé mutató gondolatokra pedig végképp nem. Most meg kellene fordulnom és elmenni. Nem teszem. Bemegyek, romba döntve a szabályrendszerünket. - A legjobb lépés a sehogy. - mert én és az idő, az idő és én szerves szimbiózisban létezünk. Meglenne nélkülem, ahogy meglenne a sok milliárd semmirekellő mutáns majom nélkül is, mégsem ereszti el a kezünket. Én ebbe kapaszkodom. A rendjébe. Nem tudom átölelni, magamhoz húzni fázós éjjeleken, de szilárdan állok benne mindig. Az ajtó zárjának kattanása mégis elszakítja tőlem a saját léptékeim kezét. Nem zárja kulcsra. Sem egyszer, sem kétszer, sem háromszor. Bátor avagy botor a szavakkal fukar új Mr. Rids? Megnyugtatom magam. Nem az én házam, nem az én belsőm. Az övé, ez itt mind az övé, én pedig rútul kíváncsi betolakodó vagyok. Valaki, akinek nem szabadna most itt lennie. A városban sem. A jelenében sem. Porlepte arcnak, különös éjjeleken visszhangzó távoli hangnak..ennek kellene lennem. Ahogy neki is. - Nem ijesztett volna meg a meztelensége. - bár nem szeretném végiggondolni ezt az ösvényt. Játszik? Tegye. Amíg minden de minden csupán feltételes, addig marad biztonságos. A feltételes nem bánt, nem csavarodik a csuklómra és adja kezébe a lánc végét. Nem tesz semmit, csupán gondolatokat hergel, csalogat.
- Nem fogom játszani a műértőt. - fest, amivel meglep. Művész, amit nem gondoltam volna róla. Nem azért mert megbélyegeztem, rásütöttem valamit. Csak, nem. Mélyet szippantok a hely illatából. Ez teszi mássá, a festékek és a vásznak különös illata. Ez az illat nem segít a Feltételesnek én mégis nem elfogadó szabadként rántom meg ezt a láncot. Látnom kell, mert akarom. Szeretném. És nem szakavatott szemmel, csak engedélyt, bebocsátást kérek a világában való bolyongásra. Kósza, buta félmosolyra húzom ajkaimat, talánok. A talánok. Rápillantok a vállaim felett és pólóban látva elzavarom Feltételest. Elmormolok egy vallástalan imamalmot. Ő ruhában én érzem magam meztelennek, csak a zavar nem támad fel. Néz. Figyeli a lépteimet, talán azt, hogy megfeszítem-e a határt, ahogy az óvatlan művész tette a szépséges Doriannél? Végighúzom az ujjam az egyik titokfedőn. Csak rezgetem a lécet, ezek most az ő szabályai. - Talánokból kíván mézesmadzagot fűzni? - sétálok tovább, pillangó módjára meghódítva egyes pontokat. A virágaiét. És mert vonz valami. A kavalkád a falon, az ereje. A kusza gyönyörűsége. Érintem a hideg, de lüktető felületet, mintha megsemmisülten érinteném a lelkének világait. Tetszik. És nem kívánom a megfejtését, sem a megértést, csak szeretném, egészen mélyről jövően szeretném, ha ez a sokaság, a színek és vonalak skálája magával ragadna, beborítana és vigasztalna, feledtetne velem. De ez nehéz és megugorhatatlan, mert a színek középpontjában ott állnék Én és ismerem magam. Mit engedek ki, mit be. Elkalandoztam egy töredékben.
- Megfázott volna az ajtóban. - simogatom el ennek az egyetlen mondatnak az éles sarkait, mert bárhová folytathatnám. Kockázatot vállalt, hisz délelőtt szikrázott belőle a feszültség. Nyitott, mert a lakásomon rajtam kívül csak a bogarak járnak melegedni. Csapdába ejtett, mert idegen nekem a világa, a jelene. Szinte várom, mikor gördül le a függöny, hogy megkaphassam a valóságot. Enged az elsőként mutatott irányba. Tudta vajon, hogy körbe fogok nézni? Örök kockáztató. Illata visszacsalja a Feltételest, a tiszta éppen zuhany alól kiszökő illat, amit fagyi mód szabad elnyalogatni hűs délutánon, vagy melegíteni hideg estén. Nem adom a kezébe, de beteges mániákussággal ragaszkodik az agyam ahhoz, hogy én menjek elől azon a lépcsőn. Biztonsági ok, így nem látom. És nem kell szembesülnöm azzal, hogy megfeszül a fenekén a farmer minden lépésénél, ahogy dolgoznak az izmok a lépések bevégzésében. Persze senki nem mondta, hogy oda kellene egyáltalán néznem. 1-0 igaz?
Ajándékot kapok. Letisztult formákat, férfias valóságot. Nyugtató és illő színeket. Ellentéte annak a falnak, a szabad falának. A tányérokat látva kibillenek a letargikus kapaszkodásból. Zavarom, hesegetem Feltételest. Este 8, valakinél bizony vacsorára kongat. Csúszva ugyan, de kongat. Éhes. Görcsben feszülő izmokkal, váltakozó intenzitású szívdobogással éhes? Éhes. Várjunk.. - Magam sem tudom. - fejezzük be, a határozatlanság nem az én kenyerem, nekem sosem szabad annak lennem. A döntéseim mindig a pálya jelzőpontjai, irányadók. Most belebénulok abba, hogy egy ennyire blazírtan egyszerű kérdésre nem tudok értelmesen felelni. Úgy értem, határozottan. Pajzsot vesz el a kabátommal. Nem maradt hát semmi, ami mögé bújhatnék. Figyelem a mozdulatait, testének vonalain szalad a tekintetem. Nincs rá elég időm és ezért már-már gyerekes harag kezdi felütni a fejét. Le ne basszam, mert nem a másik pontján van a lakásnak a fogas. Kabátja az enyémhez ér. Milyen egyszerű, mennyire könnyed és semmitmondóan hétköznapi. Ott ragadnak az összeérésben, mert élettelenek és gondolatok nélkül minden könnyebb. - A nyelv kinyújtása tűnik egyszerűnek, mégis több izom mozdul meg hozzá a testben, mint egy ütésnél. Semmi sem egyszerű. - hogyan is lenne amikor a temetett élő múlt sétál hozzám egyre közelebb minden igézetével és súlyával. Kinyitotta azt az ajtót és képtelen vagyok bezárni. Folyamatos igéző hangú suttogássá erősödött, amely tudatja: jelen van. Orromba kúszik az illata, a pólójáéval együtt. Az övé és kalapáccsal zúz belém a valósága, fájón súrol a melege, noha egyetlen ujjal sem ér hozzám. Egyetlen homokszem a sokaságban, mégis végtelennek tűnik a gördülő súlya. Nem, az idő nem állhat meg és nem fagyhat be a pillanat, hogy nekem kreáljon illúziót, béketáncot. Hálásan ragyogok a székért, megremegett a lábam. Senkinek nem tartózkodtam még az életében, akit láttam a kórház falain belül. Soha senkinek. És most itt vagyok. Ráfüggesztem a tekintetem. Annyira élő, annyira intenzív és annyira nincs tudatában annak, hogy most adja vissza az időt amit az imént ellopott a fogasnál. A haja sötétlik a hátán, egészen más színű a víztől. Ennyire nem lesz sötét, pedig éppen most kezdődik az ideje. Ahogy az enyémnek is. Ostoba gondolat, de legalább valóságos. - Nagyon megengedő. - fűzöm a hátához, a derekához, mennyivel könnyebb ha nem látom az arcát, ha nem kell a szépen metszett ajkak szóformálására figyelnem. Egészen idegen ez az otthonosság, mintha egy nagyon tiszta üvegen keresztül figyelhetném a rutin kreálta mozdulatokat. Végiggrasszálok a karján, pedig csak tányért tesz elém. És..Bor. Bólintok rá, ugyan kérdezték, de sosem feleltem rá: szeretem a bort, a vörös meg rózsából jut randevúra. Ez nyújt némi levegőt, némi békét. Talán tudja, hogy különösen érzem magam, de a székem stabil, itt már nem látja, hogy jár a lábam az asztal alatt. - Rendhagyó randevúra hívás lett volna pedig, se komment, se meghívás, csak időpont és cím. - elmosolyodom, ez megy, mert még élénk az emlék. Leszarja a szabályaimat, állítása szerint. És annyira mégsem. - Nem aggódom. - nem ezen, dehogy ezen. - Kedves, hogy gondolt rám. - ez meg a kimértebb reakció, de ha az. Úgy teszi kényelmessé, hogy ne váljon kényelmetlenné. Ezért nézek a szemébe, ezért nyugszom meg és űzöm fejemből a démonokat. Én vagyok bolond. És adagnál is figyelembe vett, bár jelenleg nem tudom, hogy jutok túl az első nyelésen, azért nekirugaszkodom a villával. Újabb mosoly, bár félrenézek, félre kell, ez az a szó, amit nem akartam sem magában, sem képzővel hallani a szájából. Ez az egyik, mondjuk inkább így. Újfent ránézek, mert noha nem tudom jelenleg eldönteni, hogy a bók üres vagy valódi, tudom mire gondol. - Remélem nem hitte, hogy láthatatlan vagyok alatta. - volt rá példa, hogy szóba került másokkal, más közegben. Ő látott vajon? Vagy el sem jutott idáig? Megküzdök az első falattal, de finom. Nem az ízével van a baj, hanem a fejemmel. Örökké azzal. - Nekem sem egyszerű hirtelen civilnek látnom. - mentem a szót, mert szívem szerint nem ezt mondanám, nem így mondanám. Civil, ostoba egy gyűjtőfogalma a masszának. De mit mondjak? Férfinak? Olyannak, akinek egyetlen pillantása is súllyal bír? Aki megránthatná a láncokat amik Feltételeshez kötnek? - Mi a neve? - nem az igazi, azt tudom. A mostani, ahogy mások ismerik, akik a festőt látják csak. A művészt. Csak tudnom kell, mivel jár ez, hogy találkoztunk. Ha nem tudom, randira akar vele menni egy nővérke. Mhhm. Bele kell lépnem akkor a hazugságába, a védőhálóba, ami eltakarja mások szemei elől. - Tudja, hogy akkor kérdezek amikor kell. - nyúlok el a borért és belekortyolok, bársonya a torkom cirógatja. Mindjárt jobb. Könnyebb. - Miért hívott ide amikor délelőtt szinte sistergett az irodámban? - talán biztosítékot szeretne, talán valóban beszélni akar erről az egészről, a régről. Az elmúlt négy évről. Arról, hogy jelentek-e ránézve veszélyt. - Finom. - már a bor és a pohár oldalán is alig reszket meg az ujjam - Soha nem találkoztam még betegemmel a kórházon kívül. - vallok, szükséges, mert ez volt az a bizonyos határ, amit elmostunk most. Bár nem a betegem, már négy éve nem. A művész pedig sosem volt az. - Négy évvel ezelőtt, mikor megtudtam, hogy nem jönnek vissza nem tudtam elnyomni a hiányukat. Az űrt, amit hagytak bennem. Tapasztalatlan voltam és fájt, ezért délután amennyire akartam a szavait, legalább annyira gyűlöltem a jelenlétét. - nyitok neki, teszem én, már mindegy, már nem állunk olyan kapcsolatban, ami ellenőrizendő, aminek privátja bűnösnek számíthat a szakmában. Itt, ennél az asztalnál csak vagyunk. Férfi és nő. Múlt és múlt. Jelen és jelen. - Meséljen nekem, kérem. - mert nem kérdezni akarok, nem vagyok a kérdezőbiztosa. Csak szeretném hallani mi történt, merre járt. Hogy került ide. A történetét. - Ráérek. - ha nem rak ki, ha nem mondja azt most, hogy inkább ne, inkább menjek. Melegem van és félek, megbolondulok úgy vágyom, hogy kitöltse a réseket, hogy mondjon nekem bármit.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Kedd 09 Okt. 2018, 13:26

My house my rules


Van oka annak, hogy a lakásomba hívtam el, hogy olyan privát közegbe engedem, amibe keveseket. Pedig tudom ól, hogy úgy olvas majd minden moccanásban, mint egy nyitva felejtett könyvben az éjjeliszekrényemen. Abból is megállapítaná, hogy krimit olvasok, hogy milyen jellegűt, hol tartok benne, hogy jelzem az oldalakat, hogy nálam nem szamárfüles, nem behajtogatott, nem kötözöm be  a könyvet, hogy ne sérüljön, nincs újságba csomagolva. Kicsit lehet kopott, néha félre hajítom, de tulajdonképpen nem bántom, nem eszem le, és a kádba is csak egyet ejtettem bele, máris kevesebb, mint ahányszor a telefonom megmostam benne.
Tudom, hogy kimozdítom a sakktáblájáról, hogy leütöm a védő hálót, hullanak a képzeletbeli parasztok, és olyanra kérem, ami neki nem szokása. De én jelenleg nem vagyok a betege és nem is tervezem, hogy visszalépek abba a szerepkörbe, ugyanis nem vagyok hülye, pontosan értem, hogy abban az esetben itt sem lenne ma este. Arrogáns és szemtelen meghívás volt, választási lehetőséget nem adván neki, mert a kíváncsisága űzte az ajtómba, hogy bebocsátást nyerjen a saját világomba.
Játékosan a szívemre szorítom a kezem, mint akit éppen megcsaptak ököllel, arcomra kiül a suttyóbbik mosolyom, az a fajta, amit nem mindenki ért meg, és akinek nem sikerül az nem is szeret érte túlságosan.
- Mertem remélni Ms. Thorn, hogy a meztelenségem nem lenne rémisztő látvány. Bevallom eleddig meglehetősen kevés nő futott el, amikor lekerült a farmerom. – azért elszórom, hogy meztelenségről beszélgetünk és én vagyok olyan pofátlan, hogy csak a farmert említem meg. hergelem a szavakkal, vagyis próbálom. Azért abban biztos vagyok, hogy meglepné a csupaszságom, nem mert nem látott még pőrén férfit, Engem nem látott még úgy, és most ez az este róla szól és rólam, Rólunk. Nem a páciense vagyok, ő pedig nem az orvosom. Nő és Férfi között zajlik a beszélgetés. Vágyakat bújtatok mögé, olyat, amit eddig is éreztem, de már elfelejtettem, pedig a nő vonzott, és ez nem volt titok, csak lehet ő nem látta, vagy nem hitte, esetleg nem is érdekelte. Most mégis éhes pillantással mért végig, olyannal, amiből az előbukkanó kíváncsiság éles fogként karcolta fel a képzeletbeli energiafalamat.
- Olyan értékük nincs is. Annyit ér, amennyit magának ér. – a képeim attól lesznek értékesek, ha ugyan, hogy külön személyre szabom, annak készítem, aki kéri, saját elképzelések szerint. Az adja meg a kép egyéniségét, hogy hogyan készül el. Nem vagyok nagy név a szakmában, én azt is kerülöm, hogy kép kerüljön fel rólam a fészbukra, instára ésatöbbi. menekült vagyok, egy bevándorló, aki próbál megélni és maga mögött hagyni a sajgó múltat.
- Nem. Ez nem madzag, ezek a tények. Ha úgy érzem, hogy eljött az ideje, meg fogom mutatni. – fájón vágyom rá, hogy megérintsem, hogy hozzáérjek, hogy a hajába fűzzem az ujjaim, végig rajzoljam nyakának kecses ívét, kiszárad a szám a gondolattól, tartom a megfelelő távolságot, testben és lélekben egyaránt.
- 10 perccel korábban még előttem állna a zuhanyzás. – azért nem hiszem, hogy díjazta volna, ha közlöm, hogy kis szünet Doki, menten jövök csak csorgatok magamra egy kis tusfürdőt, hogy megváljak a szín kavalkádtól, ha gondolja el is kísérhet. Hujuj, abból mi lett volna? Lehet élvezte volna, magára hagyom, és nézelődhet. Még izgatta is volna?
A mosoly megmarad az arcomon, míg sétálok mögötte fel a lépcsőn, elveszem a kabátját és újfent megállom, hogy megérintsem pedig, oly hívogató, oly merész a kísértés. Csak ujjbeggyel érni a bőréhez, hogy érezze a belőlem lopakodó tűzforró vágyat. Férfi vágy, a nőnek szól, annak, akit mindig is akartam, és akit nem szűntem meg elképzelni, de ezt sem kötöm az orrára. Végig magamon érzem a tekintetét, bizsereg tőle a tarkóm. Kíváncsi, ahogy én is az vagyok rá. Ismert egy embert, én is ismertem egyet, most pedig ő is és én is kapunk egy másikat. Többet, jobbat, nyitottabbat, őszintébbet, emberibbet egymásból. Az izmaim megfeszülnek minden léptemnél, hogy megálljam, amire vágyom, amit tennék, amit tenni akarok, nyilván a helyessége mögött rejlik némi kétely. Nem robbantom fel, nem bosszantom. Most, még.
Biccentek, egy újabb talány, akkor vegyük éhesnek.
- Maga komplikálja túl, a nyelv kinyújtása csupán egy gesztus egy másik szemszögből, lehet a gúnyé, a koncentrációé, az izgalomé, a szexuális vágyé. – ez persze már nem a konkrét nyelvnyújtás, de ha az ajkára nyal az ember ahhoz is szükséges, hogy nyomatékot adjak a szavaimnak, a szex szónál a szájára pillantok, mintegy véletlen, nem kigondoltan, nem tudatosan és főleg nem ingerlően. Ó nem, nem, nem. Mégis újfent elmosolyodom, ráncok szöknek szárba a szemem sarkába.
Beszívom a levegőt, hogy hallja, mintha vele töltődnék fel és valóban ezt teszem. Melleinek körvonala átsejlik a felsőn, kedvet érzek a kezemmel és a számmal térképezni, de ez nem a ma este meséje, vagy ki tudja? Hellyel kínálom, én magam pedig szervírozni állok neki, ebben sem vagyok jó, de ma remélhetőleg nem öntöm le semmivel, bár akkor vetkőzne.
Hátra pillantok, a vállam felett, megáll a kezemben a kés.
- Nem minden esetben, de ez ma egy különleges alkalom. – én meg a megengedés?! Kikurt makacs vagyok, ezt tudja is. Beszéltünk erről, ahogy arról is, hogy a problémát is pitbullként tartom.
Felkorran a gyomrom a vacsora illatától, elhelyezkedem vele szemközt.
- Őszintén, ha nem így történik, eljön? Mennyi esélyem lett volna, hogy ma itt ül, velem szemben, a saját konyhámban, ebben a … finom felsőben, életnagyságban? Lássa be, hogy nem sok. – kell neki ez egy kicsit, hogy valaki elvegye  a kezéből az irányítást, hogy nő lehessen, nem a pszichológus, nem az orvos, akinek mindenki felett elmei hatalma van, hanem A Nő, az, aki nem tőr emancipált hatalomra, aki nem akar maga alá gyűrni, vagy ha igen, hát legyen az jó.
Figyelem őt, túlságosan is, olvasok a sorok között, a mozdulataiban, mindannak a mélyén, amit elrejtene, amit betuszkolna a gardróbba és rázárná a pánikszoba ajtaját, már amennyire olvasni lehet benne, az én képességeimmel. A nő mesél, a teste, a szája, a finom  érzékisége és nem az orvos. A kettő között feszül egy Grand kanyon.
Megrágom a számban a falatot, rátolok egy korty bort, mielőtt válaszolnák. Végig mérem, ami jól látható belőle, az arcát, a szemeit, a nyakát, enyhe dekoltázsát, kerek vállait.
- Miből hiszi, hogy nem láttam a köpeny alatt Magát? – villámmal rámutatok, követem a domborulatokat, legyen az az orra, a szája vagy pont a melle, a vigyor meg az arcomon köt ki megint. Egyszerűen élvezem a társalgást vele, ezt a távolságtartást, a bújtatott bókot, azt, hogy lehetek merész, mégis nagyon kell ügyelni minden szóra. Mint valami, amit nagyon vágyik az ember és óvatosan veszi kézbe, össze ne roppantsa.
- Jobban szerettem az osztagom álcája mögé bújni. – ha már a civilkedésnél tartunk, én kicsit több voltam, férfibb? Mondjuk így. Erősebb, magabiztosabb, most önmagam használom, azt akit a nők szeretnek, aki elé szívesen térdelnek, ó igen, pont úgy, akivel ágyba bújnak, akit akarnak hosszútávon, akinek szerelmet hazudnak, zsongást ígérnek és hoznak, hogy másnapra elmúljon.  Kommandósként távolságot tartottak, féltek, most pedig csak az elutasítástól tartanak, pedig megszokták már, sőt fel sem veszik.
Újabb falatot tolok a számba és elkomolyodik az arcom. A nevem? Mély levegőt veszek, korty borral öblítem le a kérdést. De értem, hogy miért kérdezi, sőt biztosan érdekli is.
- Richard…- elmolyolok vele, hogy elég ennyi, de mégsem. – Fields. A festő, a művész, az ember, aki álmokat ró vászonra, aki papírra veti grafittal a képzeletet, aki… akivé válnom kellett. Azt persze egy szóval sem mondom, hogy nem élvezem. – tekintetem le sem veszem róla, szabad kezem a borospohár alján játszik, másikkal felszúrom a villámra a tésztát.
- Tény, ha valamiben jó, az az időzítés. – és a kérdések milyensége. Most mégsem melózik, nem szabad elfelejteni.
- Lehet, hogy hiszek magának? Vagy csak akarok. Elképzelhető, hogy szeretnék megbízni magában, az emberen, a nőben, nem az orvosban. Lehet, nekem van szükségem magára. – vállat vonok, mintha mindez nem számítana, de ha valaki, hát Ő pontosan jól tudja, hogy mindennek van jelentősége.
- Elképzelhető, hogy tetszik nekem, meg szeretném ismerni. – megtoldom egy mosollyal, döntse el, hogy komolyan gondolom vagy sem. Rábízom, nekem elég, ha összezavarodik.
- Talán abban bízom, kiderül, hogy mégis miattam van Montrealban. Na, nem a két szép szemem miatt. – hát nyilván nem tudhatom, szeretnék hinni neki, bízni benne még jobban, a múltamból valaki, aki még fontos is volt, lehetett volna jobban, ha nem vagyok beszari, ő pedig nem ragaszkodik a szabályaihoz.
Újabb mosolyog, örülök, hogy ízlik neki a bor, szerintem is isteni.
- Nem vagyok a betege. – világítok rá tényekre, nem megrovom, csak beszélgetek, hangomban játékosság bujkál, jó kedv, erő, és hit Önmagamban. Ömlik róla a bizonytalanság, hogy nem tudja mire vélni, én pedig sütkérezem ebben, végre nem ül magas lovon.
Őszinte szavaira megáll a kezemben a villa, pislogok rá, kell innom egy kortyot. Kissé gúnyos lesz a mosolyom, nem neki szól, valószínűleg nem veszi magára, ugyanis lefelé nézek, a tányéromba.
- Elhiheti, hogy nagyon szerettünk volna visszamenni, tovább folytatni a kezelést, de az élet közbeszólt, nagyot, keményet, fájót. Sajnálom, ha elárulva érezte magát, ha megbántottuk, megbántottam, elárultam. – lejavítom egyes számra, a magam nevében tudok csak beszélni, de azt legalább tegyem őszintén.
- Sokszor jobban vágytam vissza maga mellé, mint azt szavakká kéne gyúrnom. – és elmondani, de megtörtént, tegye fel a többi mellé a polcra, otthon kibogozza. Én örültem neki, valahol mélyen,  a felszínen pedig levert a víz, még mindig nem tudom mennyire bízhatok meg benne, de beengedtem, itt van, még kárt is tehet bennem, de amennyire a lépcsőn láttam, nem sok helyre dughatott fegyvert, amit ne vettem volna észre. Közelharcban meg jó vagyok, míg ő olyan kis törékeny, ettől még mondjuk minden előfordulhat Kockáztatok. De aki nem teszi, nem nyer.
- Mit szeretne tudni? Hogy mi történt? – csak előbújik belőle a szakmája, de abban jó, miért ne tenné? Újabb falatot tolok a számba és lezártnak tekintem a vacsorát részemről, kézbe veszem a boros poharam, hátradőlök a széken. Talányosan méregetem.
- Kiemeltek, leszedtek minket az ügyről, a társaim nagy részét véresen kivégezték. Szétszórtak minket, maradékot, ahogy ők nevezték, a szélrózsa minden irányába, aztán pedig magunkra hagytak. De gondolom eddig tiszta az ügy. – nem neheztelek, nem hadarok, nem leszek feszült sem ideges, azt mondta van ideje, akkor ráérünk, nemde?
- Pár héttel később, felkeresett egy ember, gondolom a többieket is, elmondta, hogy az apám kórházban van, megfenyegettek, anyámat is előszedték, a testvéremet is, lelőtték a kutyáját, hogy megmutassák, van fegyverük. – zanzás a sztori, de elsőnek lehet elég lesz, hagyom, hogy érlelje, kicsit kombináljon, amiért elmesélem, mert megérinteném a témát, hogy van valamim Murat ellen, ha miatta van itt, akkor jó, ha tudja, de nem most, ha ezeket befogadta. Minden szónál csak őt nézem, akarom látni arcának rezdülését, mozdulatait, kínosan feszeng? Tudott mindent? Számított rá? Megrebben a szeme? Megugrik a szemöldöke? Kitágul a pupilla, eltűnik kissé az írisz? Megemelkedik a szívverése? Azt a nyaki ütőerén láthatom, ha ugyan. Nem baj, ha látja, hogy be akarom fogadni, minden belőle.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Kedd 09 Okt. 2018, 22:45

Stay close, Mr. Rids..

Nem hagy nyugodni, nem hagyja, hogy szabaduljak a helyzetből. Játszat, játszik. Ismerem, mondhatni. Ismerjük egymást, mondhatni. De ebben a ködben még vakon bolyongok, azt sem tudom egy hang marad-e csupán valahol körülöttem, vagy meg is fogom őt látni. Nem tudom, akarom-e látni, akarom-e, hogy megleljem a ködben. Meglehetősen világosan működik az én világom. Amíg rajtam a köpeny, rejtve vagyok. Bekapcsol a szűrőm, amely orvossá-beteggé avanzsálja a szereplőket. Fenntart a víz felszínén, egy láthatatlan buborékban eveztet, de nem hagy sérülni. Nem hagy belefolyni. Négy éve már, hogy nem. Én fejlesztettem tökélyre, kalapáltam gömbölyűre, hogy igazodjon, minden helyzethez, minden személyhez. Hogy hol vagyok ebben én? Köpenyben, figyelőként. Döntéshozóként. Egy furcsa papként, aki receptekért árulja a megváltást, vele együtt talán a búcsút. Ami fix: az elválást. Ez vagyok nekik, nem más. Álruhás Ördög, álruhás angyal, nem számít én nem köttetek semmit senki lelkéért, nem vágyom. Már négy éve nem.
Hősiesen próbálom elengedni a nem teljes választ, hogy miért csak a farmert említette, miért nem többet vagy épp kevesebbet. Nem futnék el, nem tenném meg. Nem rémisztene meg, csak mássá tenné. Hússá-vérré építené azt, ami a ködben bolyong. Forróvá, élővé és lüktetővé. És azt már megtalálnám a köd hidegében. A hitvány összetartó anyag viszont a helyén van, az aljasul mosolyodó gondolatfelhők pedig megmaradnak örök vizslatónak. Sértetlenül bolyonghatok tovább, egyenletesen szedve a levegőt. Rácsodálkozva a mostjára, a foglalkozására. Rá. - Tehát azt adja, amire vágynak? - röpke csupán a kérdés, egy kíváncsi kis foszlány, melyből lehet szőttesem. Ha hagyja. Ha összeillesztem, felépítem. Összekötöm. Nekem megadná vajon? Azt a képet és úgy, ahogy vágyom? Vágyom? Meglehet, játszi a gondolat, különlegessége gondolkodtat el. Nem vagyok műértő, a számomra szépet, beszédest értékelem. Azonban a valami, ami tényleg az enyém, undorítóan kecsegtető. Talán így érzett egykor az ültetvényes, amikor megkapta a rabszolgáit. Valakiket akiket hitte, hogy uralhat, akik az övéi voltak és pénzben mérték az értéküket. Őt gyarapították, érte dolgoztak. Nem neki. Ilyen lenne? Vagy imádnám csak úgy, pőre és színes megjelenésében? - Ha eljön az ideje... - elgondolkodom, csavarom tovább. Vajon tudja a hitvallásom? Tudja, hogy mit hiszek mindenkiről akibe valaha belepillanthattam? Egyszer mindenkinek eljön az ideje. Nem, nem a halálé. Másé. A tévúté, a csúszásé a lejtőn. Láttam már a megvillanó fényét rokonok tekintetében, amikor behozták a delikvenst. A kishúgén, kinek arca még ártatlan volt, de már a szemében csillant ennek a lehetősége. Elfogadja, ha majd felajánlják. Amikor eljön az ő ideje. És amikor eljön az én időm, ez is meg fog történni. Amikor a fehér gonosz leplek nem fogják előlem eltakarni a születő munkákat. Amikor majd beenged, mert eljön az ő ideje. És meg fogja tenni. Talán nem lesz szép, talán nem is lesz szándékos. Nem jósolom, majd eljön. - Gyors. - megállapítom én nem zuhanyzom, mindig fürdöm, hagyok időt - Megvártam volna. - és valóban, de nem tudhatja mennyire engedtem volna el magamban a kíváncsit. Mit néztem volna meg és mit nem. Kaptam volna tiltást, bokornyit? Mint a mesében. Bárhova bemehet, csak az alsó sor harmadik ajtaját ne nyissa ki. A nő megtette. Mesebeli konfliktus, köszönjük Perraultnak. Én megtenném? Bemerészkednék a tilosba? Kecsegtető lehet, lenyűgözően és bénítóan izgató benne járni, de nem tenném meg. Tisztelném a kérést ám vagy parancsul adottat. Az ő háza, itt ő diktál. Az ő lelke, melyben ő is kér. Lábbal tipornám mindazt, ami bennem örvénylett négy éve, ha ellene mennék benne.
A Férfi lakása, az általam ismert szeműé, a szépen metszett ajkú hívogató hangúé. Azé, akinek figyelem a lépteit, akit próbálok magamba fogadni, feléleszteni, látni. A tapintás lenne a luxus, az a fajta, amiben azt hiszed engedélyezhetsz magadnak szabadságot, mert nem tud függővé tenni. Amelyet bélyegzel röpkének, kíváncsinak. Nem és sosem. Ez az út olyasmi, amire nem kellene lábujjheggyel sem rálépni, hisz sötétbe vész. Nem látom a végét. A legtöbb pontom azért működik a hibátlanságban, mert előre rázárok a zavaró, megingató tényezőkre. Ezért a kontroll, a szorosan tartott gyeplő. Akkor nincs sötét, magabiztosak lehetnek a léptek. Akkor sem ha most ez az ismeretlen sötét, nagyon is hívogató. Nagyon is tudattalanul mozdítana felé, szinte plántálnám belé, hogy tegye meg, rántson bele. Szinte. A legkevésbé sem akartam a szájából hallani a szex szót, pedig már megtörtént. Már megesett a múltban, a majdnem elfeledettben. A kis darabok néha akkor tudnak egésszé összeállni ha a megfelelő kéz ér hozzájuk. Ő most pont ilyen, a megfelelő kéz. Most mégis végiggördül a gerincem mentén, libabőrössé borzolva. Szerencsémre nem látja. Tudom, hogy figyel, sütkérezem a figyelmében, a súly alatt, amit tekintete dob felém. - Nem is szoktam túlkomplikálni. - vonom össze a szemöldököm, de elmosolyodom. - Talán egy kicsit. - enyhül az én feszességem. Ismerem a hibáimat, a legtöbbet túlságosan jól is. Azért komplikálok, hogy ne maradjanak egyszerűek. Szeretem héjanként szétbontani, nem rögtön lenyelni. Így kicsi, de hatásos élvezeteket préselek magamnak a nagy és mindent elsöprő helyett, ami félő, eltemetne, elrántana és ki tudja, hol kötnék ki. Mély lélegzetével lélegzem én is. Különleges, mert nincs több szempár, nincs szűrő. Annyira valóságos, hogy zsigeri a tudata, ha kinyúlok megérinthetem, csenhetem a melegét. Ez hordozza talán a legnagyobb veszélyt a szavak kavalkádján túl. Hogy leszek képes enni?
- Valóban az, sok szempontból. - millióból, tonnányiból. Értse. Érti? Azt, hogy min megyek át azóta, hogy megláttam a liftben. Nem tudja. Honnan tudhatná, ez a dolog fals iróniája. Mert elengedtem. Őt, őket. Mindannyiójukat. Rájuk zártam az ajtót, próbáltam feledni a részleteket. Az aktákat sem néztem meg többé. Megtanultam, ezt az egyet. Elengedni. Pedig sajgott, fájt, rúgott és karmolt, hogy nem tehetem, szívtelen szar vagyok, nem tehetem. Tettem. De elmentek és elvittek belőlem is valamit, a helyére a hiányuk tompa sajgását raktam. Együnk..megfeszülnek az izmaim. Lepillantok az ölembe, nem dorgál de mégis úgy érzi a bennem élő dacos kölyök. Tudja, hogy nem jöttem volna el, hogy nyílt meghívásra rögtön kimondom a nemet. Mert ilyen vagyok. És mert félek. Tőle. Magamtól. Attól, amit kibonthat bennem.
- Nem jöttem volna el. - súgom halkan, óvatosan pillantva rá. Mintha elnézését kérném, ha macska lennék, most bizonyára a kezéhez dörgölőznék, simuljon ki homlokán a ránc, mert minden jobb lesz, tökéletesebb ha felpuncsolhatom magam rá. A kezei közé. A nyakába. Hagyjuk az állatos metaforákat. Nem vagyok macska, ez pedig nem történik meg. - Hiszen tudja. Időpontot kapott volna. - ezért csinálta így, ennyire már ismer. Ez nem változott, a szabályok azért működnek, mert kőbe vésettek. Belém vésettek és világosan olvashatóak, a megannyi kitérő válaszból, az elnéző de nem felelő mosolyokból. Ő nem tud a szűrőről, ami már az én valóságom abban a világban, a sterilben. Az ő világa viszont illatos, vonzó és lüktető. És csak vacsorázunk. - De akartam. - felsóhajtok - Mármint jönni. Mert ilyen meghívást sosem kaptam. - nézek rá, mosoly játszik ajkaimon. Ez igen, ez igazság. Kiborítóan pofátlan volt, annyira, hogy hosszú percekig csak néztem a kézírást, tagoltam be a jelentését. Persze küldhetett volna akár egy szoborhoz is az az üzenet, mert a jelentését nem ismertem, csak a mondanivalóját. Találkozót jelzett. És még a helyszín sem érdekelt. Finom a bor, megadja a szükséges pótcselekvést, amit egyébként nem szeretek csinálni. Most mégis kell, mert érzem a tekintetét. Tudom, idegen vagyok neki félig. Talán egészen. Mint nő, biztosan.
- Mert az egy válaszfal. Csak egy ruhadarab, mégis hegynyi távolságot tud emelni. - és már megint pimasz. Négy éve kizártam, de fürödtem az energiáikban. A nevetésükben. A lelkük összeillesztett szeletkéiben, pedig nem töltöttünk együtt milliónyi órát, mégis eleget. Eleget, hogy kötődjek. Hogy féltsem őket, hogy aggódjak. Hogy később hiányozzanak. - De javítson ki ha tévedek, Mr. Rids. - nem akarom, hogy kijavítson. Mit éreznék ha most azt felelné, hogy nagyon is látott? Hinnék neki? Hogy és miért? Min változtatnánk már ezzel? Ami a múltunk, azon már nem tudunk változtatni. Ápolgathatjuk a sebeit, dédelgethetjük a szépségét, a pillanatait, de nem tudunk visszaugrani. Lehetetlen. És akkor is az lett volna.
- Kitűnt. - megjegyzem, nekem ki én elkülönítettem. Kiemeltem, hogy lássam. Felhangosítottam, hogy halljam. Legtöbbször ezért ültem vele szemközt, vagy átellenben. Hogy ez így is maradhasson a valódi síkon is. A többiek is keringtek, felemelkedtek amikor akartak, beszéltek. Nevettek vagy elkomorultak. Megnyíltak, hitem szerint így történt. Kortyolom a bort, mert az evés lassú folyamat, mindig kiszárad a torkom, mindig kevésnek érzem a levegőt. Pótcselekvés, valahogy mégis tetszik. A helyzet különössége, egyfokú abszurditása. Pedig bárki látna, teljesen normálisnak mondaná ezt az egészet. Két felnőtt vacsorázik, beszélget, borozgat. Nincs itt semmi látnivaló. Mert mindig a függöny mögött kell keresni. A színpad alatt, a deszkák rései között. A sötétben. Jól sejti, hogy kérdeznék. De nem masszívan felépítetten, mint egy piramis. Bele-belekapva, átfújva őt tavaszi szellőként, magammal húzva azokat a dolgokat, amikre most szükségem van. Délelőtt óta. Négy éve. Elkomorul, sajnálom, de ennek most így kell lennie. Mindegy hogyan hívom én, ha mások nem így teszik. És szükséges most. Bocsásson meg érte, de szükséges.
- Richard.. - ízlelgetem a nevet, próbálom hozzáadni, elképzelni vele. Másoknak Richard Fields tehát. És festő, hivatásosan bélyeggel rásütve. Ő, aki átsétál a túloldalra álmokat venni. Hazatér és magában teszi igazzá, nekünk valóságossá. Átadja és mosolyában tengernyi az ígéret, a bizonyosság. És másnap átsétál a túloldalra álmokat venni. - Igazából tökéletes. Egy komplett ellentét. Egy másik oldal. - elismerem, erre sosem számítottam volna. Annyira aktív volt, energikus és pulzáló. Nem hittem, hogy mindezt máshová képes átcsoportosítani. Bár én még mindig érzem benne. Meglehet, rosszul. Meglehet, hogy visszafogja. - Szólíthatom az eredeti nevén? - meg kell kérdeznem, ezen a szinten már muszáj, hogy kényelmes maradjon és szavaim ne bántsák, ne karistolják a lelkét. Nem tudom mi lenne a különösebb. Így hívni és másnak látni, máshogy hívni és mostnak látni. - Hagyott valamit a régiből? - biccentem oldalra a fejem, belemélyedően lettem kíváncsi, éhes. Produkálom az összes tünetét, érzem magamban. Innom kell és teszem is. - Ez most kívül volt rajtam. - védekezés, ő lépett, ő jött, én tovább hívtam, rögtön privátot teremtettem, elrejtettem mások pillantásai elől. A szavait akartam. Nézni és látni Őt, a visszatérőt. Most mégis kavalkádot zúdít rám. Egy örvényt, mely magába szívott mindent, ami lehetséges. Minden lehet és semmi sem lehet. Mind igaz és semmi sem igaz. A fülem mögé simítom a hajamat. Melegem van, talán a bor. Persze. Mi más is lehetne? - Nem tudja. Én sem, hogy miért vagyok itt. - nála sok a talán, nálam is katonás rendben állnak, tobzódva várják, hogy kiborulhassanak. Talán ezért hívott, mert a múltat jelentem. Talán azért, mert kíváncsi rám és nagyítója alá venne. Talán mert a bizalma halványul, de még határozott és igazságot keres, amit keresett délelőtt is, de azt a fajtát nem adhatom meg neki. Nem tehetem, hisz nem létezik. Mentesítem hát mindkettőnket indoklások bilincsei alól. Ne tegye, ha nem tudja. Én sem teszem, mert nem tudom.
- Én..tudom. - sóhajtom mintegy, persze, hogy tudom. De akkor ki Ő? Mim Ő? Megint sorjázik a rengeteg kérdés, nem tudja, hogy ezzel feloldoz mindkettőnket a szabályaim szigorú tekintete előtt. Nem a betegem, jöhettem szabadon. Hívhatott szabadon. Csúf igazság, gyönyörű hazugság meglehet. - Csak még.. - simítom tenyerem az asztallapra - ezt tudatosítanom kell valahol. - vallok, esetlen vagyok, szerencsétlen, még nem megy, bár összezavart. Nem a betegemként nézem, de vágyom a szavait. Mindet. Kell, de kell tőlem is. Mert ez már nem az én világom, a zárt. A steril, ahol én irányítom, szabom a határokat. Talán már nincsenek is határok. Beszélek.
- Nem tette. - megrázom a fejem, mert banálisan vagyok gyerekes. Így érzek és erről nem tehetek, de nem valódiságban érzem. Másképp nem tudnám szavakba önteni. - Sem maga, sem a többiek. Csak szeretném ha értené, hogy megéreztem a hiányukat. Ez gyerekesnek hangozhat, egy buta semmiségnek, mert az esetük tényszerű mivoltját valamennyire tudom. De akartam, hogy tudja. - nem tudom miért, csak ki kellett mondanom. Soha nem tettem. Soha nem utaltam rá, hisz nem tehettem. Orvosnak nem hiányoznak a kezeltjei, mert az nem normális. Az orvos tart távot, nem olvad beléjük, nem érzi magát a részüknek, hiszen nem az. Én még is így éreztem. Négy éve. Kifújom a levegőt. Vágyott vissza oda. Mellém. Hozzám. Ez jó. Nagyon jó, talán nem basztam el. - Elérni elért volna, bármikor. - már akkor, nem az utóbbi években. Hisz hiába keresett volna, a telefon pedig mint tudjuk legalább annyira privát mint erkélyen szexelni egy lakótelepen. Azt hiszed nem hallják, pedig...valaki mindig. És elég csak egy. Megértem, hogy nincs bizalma. Őszintén megértem. A kezembe veszem a poharat, a hűvöse jó. Kicsit itt tart, a lényegben tart. Félretolom a tányért. - Köszönöm a vacsorát, bár én sem fogom kienni a vagyonából. - most biztosan nem. Élénkké válok, újfent figyelővé, de ez most másmilyen figyelem, máshogy gördül. Olvasni akarom amit nem mond ki. Az engedélyt akarom. Hátra dől és elönt valami éteri, tennénk ezt egy kandalló előtt a földön, már párnán lenne a fejem, hogy hallgassam és hallgassam vég nélkül, megállás nélkül.
- Igen, azt is. - bólintok, mohó vagyok. Az ő hibája, de kinyílt az ajtó, kisöpörte a sajgó hiányt a belső polcomról, visszakapok most tőle valamit, de egyben segít, hogy én is lezárhassam. Valóban lezárhassam azt az időszakot. Tekintetem ráfüggesztem. Arcára, ajkaira, állának vonalára. Mindenre, amit kapok. Amit mutat és enged. - Én azt hittem mindenkit. - valóban hittem, a halálukat. A fiúkét akik elmentek és nem jöttek vissza. Azt hiszem a felettese azért volt olyan lekezelően nyers, mert nem akart tőlem telefont. Rá akart zárni, tettem én is. Utána fél évvel döntöttem a távozás mellett és kötöttem ki itt. De mi az amit még nem tudok? Mi az amitől most Richard Fields? Szavaira gellert kapnak a gondolataim. Fenyegették. Akkor nem akció közben? Én ezt tudtam. Így tudtam. Ennyit kaptam, mert máshoz nem volt közöm és ez elég kézenfekvő volt. Hogy mekkora hazugság.. - Nekem azt mondták bevetés közben történt. Nyilván nem volt közöm a valódi részletekhez. De.. - beletúrok a hajamba, ez az amit soha nem teszek amikor dolgozom, túl valódi, nagyon emberi. Ember, akit elragadnak a gondolatok. Előre dőlök, megtámaszkodom az asztalon. Őt nézem, de gondolatban próbálok felül maradni még. - ez egy hazugság volt. Tehát megfenyegették, eljutottak a családjához. Gondolom ez emeltette fel a felettese fejét, hogy nem maradhat minden a régiben. - ez csak gondolat, belekapok, nem tudom - Ők adták az új személyazonosságot? - kérdezem kíváncsian, mármint logikus lenne, de az is, ha ő maga jött volna el - Mit tudnak akkor az Államokban? Mi történt Mr. Ridssel? - ez számomra a másik logikus kérdés. Mert az, aki fenyegette, aki bántotta a családját, valami nyomot követett. Talán. - És ebben él négy éve? Hogy valaki még talán keresi? - szar. Az állam, mert nem lép, mert nem tett még semmit, vagy nem akart tenni semmit. - De mi az ok? Miért akarják a halálát, mindannyiukét? - mert ezt még nem értem, ez itt még nem tiszta. Felállok, nem várom el senkitől sem, hogy ugorjon ha kiürül a poharam, de most muszáj. Bort töltök, felé fordulva kérdőn nézem,, ő kér-e vagy sem. De egyszeriben nehéz ülni, nehéz nyugodtan ülni. Állok, támaszkodom a pultnál. Nem elmentek és nem jöttek vissza. Nem volt semmilyen szent égisz, egyszerűen lemészárolták őket, akik élnek, azokat pedig elüldözték. Bele egy másik életbe, egy másik személybe. - Beszél a családjával? - kérdezem, de ellágyul a tekintetem, most nem kell felülről néznem, hiába lenne sokkal könnyebb. Meztelenül csúsztam bele a szavai tengerébe. Kérdés, hogy elsodor-e. Iszok, innom kell most. Mert dühös vagyok, sötétlik szemeimben a düh. Úgy vesztettem el őket, hogy hazudtak róla. És gyűlölöm a hazugságot. Lerakom a poharat és elveszem a tányérom, hogy a mosogatóba tehessem. Ha övé az üres, azt is. Most én, én nem. Képtelen vagyok ebben a percben a szemébe nézni. Így most ő látja az én hátamat. Ujjaim megfeszülnek a mosogató peremén. Meggyilkolták őket és ezért minden rohadt esetben az állam a hibás. És nekem hazudtak erről. Mennyire gyűlölöm az ilyet...- És azt hiszi én ezért.. - ennek meg a végét se tudom kimondani. Azt hiszi és kézenfekvő. Lehajtom a fejem. Mindez hibából. Mindez hibából.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Csüt. 11 Okt. 2018, 12:48

My house my rules


Talányosan méregetem szemben a nőt, nyelvemmel forgatom a számban a zamatos tésztát, közben semmi másra nem tudok gondolni, csak, hogy akartam őt, de akarom még őt? Olyan sok idő eltelt, megannyi fájdalom hegesedett a bőröm alá, hogy örökre szúrjon a hegyes sebszél. Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni, amiket nem lehet kiheverni és nem is akarunk.
Érzem a belőle áradó bizonytalanságot, nem tetszik neki, hogy átvettem az irányítást, talán eddig senki nem tette. A kíváncsisága hozta ide, a tudni akarás, nem bélyegzem magam fontosabbnak, mint amilyen vagyok, tudom, hogy első körben nem miattam jött ma el. Én csak az eszköz vagyok, ami  színt vitt az életébe, amivel egyelőre nem tud mit kezdeni, ő nem színez felnőtt kifestőt, nem darálja le a motívumokat, hogy kitapasztalja milyen a sorok között maradni és mégis élettel ruházni fel valamit. A képeimre gondolok, arra, hogy őt még nem pingáltam meg, pedig…
- Látja? Biztos voltam benne, hogy egy megfelelően szemtelen meghívás lesz az, ami ma hozzám hajtja. Cseppet sem bánom. – nem használom az arrogáns szót, pedig lefirkantani a címem és a 8 órát, majd a sorsára hagyni, megfelelően az volt. Pökhendi, egomás és tudatos, hívságom oltárán égtem volna el, amikor kerek és perec nemet mond.
Mosolyogva biccentek. Tudom, hogy időpontot adott volna.
- Akkor a betege lennék, a kapcsolatunk pedig teljesen másképpen alakulna. – újabb direktbe használt szó, hogy kissé a lelkébe nyúljak égető ujjakkal, nyomot hagyok, kapcsolatot emlegetek köztünk, amit csípőből ki fog filézni, de én meg akarom robbantani erődjének kínai nagy falát.
- Valóban? – megcsillantom a győztes mosolyom ezerkétszáz wattosat, hogy csak úgy beragyogja az apró konyhát. Nohát, valamiben első lettem.
- Az orvos vagy a nő nem kapott ilyen meghívást? – lássuk be, hogy nagyon nem mindegy. A dokit én sem mertem elhívni, pedig isten lássa roskadó lelkem, szerettem volna, csak bátorságom nem volt meg hozzá, na és persze a betege voltam, kipuffantotta volna a remény lufimat, amit telefújtam forró levegővel. Jogosan, had tegyem hozzá, mert neki ez tiltott és nekem is az volt. Mégis izzott bennem a gyűrűző vágy, hogy megérintsem, ahogy teszi most is. A bőréhez akarok érni és csak aztán a lelkéhez, hogy tudjam, valóban ledönt-e a lábamról a közelsége, mielőtt belevájok az érzékeny arany bensőbe.
Lelkesen lakatom jól az éhséget, minden szempontból. A gyomrom is telik, és érkezik a Nő, ahogy van. Nem az orvos, a Nő, aki sokkal izgalmasabbnak tűnik, mint azt én reméltem.
- Látszat. Jelzi, kik vagyunk a nagyvilágnak, de elbújtatja a vérző sebeket, befedi őket, erőt ad, misztériumot. – az ő egyenruhája pont úgy, mint tette anno az enyém. Mára festő vagyok, művész, a szálkásra horzsolt izmaival, a zölden ragyogó szemével, hosszú szőke hajával… ennyi, most ez az álruhám, mert e mögé be sem akarnak látni. A faszi, aki kinéz valahogy és meg tud baszni, a farka sem kicsit. Slussz. Árucikk a piacon, hús. Megvehető bizonyos ellenszolgáltatásokért. S ennek tekintem a nőket én is. Talán ezt nem fejtem ki neki, lehet azt hinné gond van az egommal, pedig annak aztán semmi problémája nincs. Tudom, mennyit érek, azt is, hogy használjam ki az adottságaimat, mit kapok miért cserébe.
Volt idő, amikor duzzadtam az energiától, erőtől, a testem is más volt, a kabátomon a SWAT jele díszelgett, fejemen a sí maszk, alatta a Férfi, aki belerobbant a levegőbe, nem, nem terroristaként, de ezt hoztam. Az emberek kotródtak az utamból, akkor is, ha nem voltak rajtam az állam jelzései, ez sugárzott,ez volt az álcája a szertezúzott férfinak, s most? Most festőköpeny mögé bújok, el az elmémbe.
Megváltoztam, a harag még mindig tombol, de az emberek most másik arcukat mutatják meg nekem, titkaikba avatnak, mert azt hiszik lelkimoslékosláda vagyok, meg sem hallom, csak a nők nyögését, miközben hátulról támogatom a jelenlétüket.
Kitűnt. A szemöldököm megmoccan, a kíváncsiság kikönyököl a szememen, körbe kémlel és nem hiszi el, hogy azt hallja, amit. Szóval kitűntem? Neki? Különleges voltam? Észrevette a hangos felszín alatt megbújó reszketőfélelmet? Vagy az embert látta? Tán a másik nem képviselőjét? Mit látott vajon bennem? Kit szeretett volna megismerni? A kommandóst? A férfit?
Nem tagadom, hogy meglepnek a szavai. Minek tenném? Nyers vagyok, őszinte, beszólogatós, azt mondják rám hóbortos, aki azt hiszi mindezért menthetetlen. De bazdmeg, miattatok tehetem meg, mert a nők leomlanak elém, a farmeromnak tolják az arcukat és szinte könyörögnek egy szopásért, a férfiak pedig nem látnak ellenfélnek, mert annyira nem vagyok érdekes, hogy elszeressem a nőjüket, és főleg csóró. Azt meg legtöbbször nem bánják, ha kufircolok a nejükkel, legalább nem nekik kell.
Vajon észrevette, hogy néztem rá azokon az üléseken? A lobogó akarás tüzét? Érezte, hogy megszólítanám? Magammal vonnám? Hogy azért voltam hangos, hogy meghalljon a többiek között? Mégsem mondtam el magamról semmit… Észrevette, ezt biztosan.
Szájából a nevem, máris egy újabb lépés felém, már azt is tudja, most ki vagyok. Most is érdeklem vajon?
Richard. Olyan egyszerűen keveri a betűket a szájpadlására, amitől nekem összepréselődik a gyomrom.
- El nem hinné, hogy mennyire én vagyok ez is. – most a villámmal a lenti rész felé bökök. Az is én vagyok, aki benyomja a tomboló zenét, alakokat, mintákat, színeket varázsol a törtfehér vászonra. Aki kiteljesedik benne. Nem mondom, hogy nem hiányzik a volt életem, mert teszi, az izgalma és az elhivatottsága. Leginkább az a diadal, amikor bevarrtunk egy bandát, megszüntettünk egy forrást, lányokat oldoztunk el az ágaikról…. Hiányzik és amint módom lesz, újra azt akarom csinálni. De ez is én vagyok.
- Természetesen, négyszemközt. – de biztos vagyok benne, hogy ezt mondanom sem kell, hangom lágy, nem utasítom, inkább kérem,  hogy tegye, de imádnám a szájából a Michaelt hallani, azonban ebben a hitben nem ringatom magam és nem is akarom én sem tegezni őt, esküszöm külön feltölt pulzáló energiával ez a finomkodó távolságtartás. Izgalmassá teszi, úrivá.
- A fontosakat. – a boros poharam pereme fölött játékosan rákacsintok. Minden olyan megmaradt, amit annak ítéltem, hogy szükséges.
- És maga? Új emberként jött Montrealba? – mert a régi tetszett, de lehet most jobban fog. Nem bírom nem nézni, hiszen jelen van, betölti a tudatom, rám omlik és körül ölel, vágyom a karjai közé bújni.
- Azért van itt, mert kíváncsi, mert válaszokat akar és én megadhatom magának. – nem teszem hozzá, hogy szerintem, mert elvenné a magabiztosságom élét, pedig sokkal jobban hangzana, nem adnám a szájába a választ, nem súgnám az elméjére. Pedig, lehet tévedek, lehet pisztoly van nála és 15 perc múlva a makarónimba fejelve lehelem ki az életem. Láttunk már olyat.
- Én pedig azért hívtam ide, mert érdekel, hogy ki maga, hogy milyen? Miért vonz magához és tényleges-e a vágyam? – hát nem kímélem, mit mondhatnék? De sosem voltam az a fajta, aki köntörfalazik, apám katona a jó ég áldjon meg, hát mindig is őszinteségre neveltek. Nem fogok neki itt szarakodni, hejehujázni. Kell, hogy tudja, hogy érdekel, megmondom azt is, hogy miért. Azonnal nemet mondhasson, nem fektetek energiát olyanba, ami teljesen felesleges. Nem azért mert nincs hanem mert tiszteletben akarom tartani. Egy idő után, azért pár kört még én is futok, mint az agarak a nyúl után.
- Nem sietek Ms. Thorn. Ráér. – már mondta, hogy egyik páciensével sem találkozik a munkahelyén kívül, ez az oka annak, hogy tudatosítom benne én nem vagyok a betege, nem is leszek, nem is szeretnék, de voltam és kitűnő munkát végzett, azonban én másra vágyom, többre. Hajába simító keze, arról mesél, hogy zavarban van, ahogy az én mozdulataim magabiztosságot üzennek, ahogy hátra dőlők, zavartalanul eszegetek, iszom, megtörölöm a szám, de én itthon vagyok, a helyzetben is, a lakásban is.
- Köszönöm, hogy elmondta, mert én azt hittem elfelejtett minket. Egyszer csak leszóltak, hogy nem megyünk többé és becsukta az aktánkat, majd a fiók mélyére süllyesztette. – én ezt hittem, mind ezt hittük, amikor gondoltunk rá, amikor nem éppen a belünket mentettük a sötét lakásból, a kimetszett életdarabkákból. De díjazom, hogy várt minket, engem.
Információt kér, rátolom, had tudja meg, had értse meg, kell neki, muszáj, hogy tudja mi történt, mert akaratlanul a részesévé tettük őt is, pedig nem terveztük, de azzá vált, a családdá, a nővé, akinek a szavára elkushadtunk.
- Pedig nem lenne nehéz. – elnevetem magam, és még csak nem is hazudok, ócska kis festőcske vagyok, akinek vannak jobban elkelő képei, de bérelem ezt a lakást, ezt a hodályt, hogy legyen terem festi és amúgy is költséges a „hobbim”.
Mély sóhajjal elégítem ki a kíváncsiságának egy részét, nem mondok el mindent, így is eléggé lerántom a leplet a titkokról és ő belevakul a látványba, elhalványulnak a vonásai, mint akiből egy pillanatra kifut a lélek. Sok dolog válik mégis élessé, mások, olyanok, amiket el sem hitt volna, de lehet gondolt rá.
Széttárom a karom, hogy nem, nem mindenkit, én is élek. Akkor lehet mások is, de nem mondanék neveket, nem tenném ki őt annak, hogy túl sokat tud, esetleg félnie kelljen, újra részessé válnia. Kockáztat velem, sokat. Talán megéri, lehet, hogy nem.
Mégis azt látom, hogy meglepem. Nagyon is. Kihagyták, kiűzték a programból velünk együtt.
- Ó nem. – elnevetem magam, hangom csalódott, kissé gúnyos. bevetés közben, mi? Aha, hát végül is bevetés volt, a kibaszott török bandáé.
- A szokásos, semmi extra nincs ebben. Mi is csak emberek vagyunk. - vállat vonok, egyikünk sem golyóálló. A további kérdések zömére csak nézek rá, higgye, hogy az út, amin jár az helyes, vagy sem. Nem akarom bele húzni jobban, most nem.
- Hivatalosan halottnak vagyok nyilvánítva, ahogy mindenki a csapatból. – ez van, eleinte eltűnt volt a státusz, azóta hullára változott, esetleg zombira.
Szegény, sajnálom, a ahogy tudás zaklatottságot húz az elméjére, hogy összeesik a képzete, nem kellett volna ennyit sem mondanom.
- Biztos vagyok benne, hogy keresnek. – biccentek, mert ez tény, nem véletlen támadtam meg kissé a kórházban sem, az sem, hogy senki mellett nem kötök ki, jól lehet hiányzik az érdeklődés ilyen magas érzete is. Sajnálom, hogy így felzaklattam, hallgatnom kellett volna, én nem is hittem, hogy így kiakad, azt sem, hogy ez ennyire fontos neki.
Tekintetem ráfüggesztem, ahogy pótcselekvésként a haját teszi a helyére, mintha ezzel minden összecsúszhatna, nem fog, nem lesz egyben a kép, a puzzle kifogyóban.
Karcsú alakja rúgóként emelkedik fel, összetolta a feszültség, nem moccanok, pedig esküszöm megáll az ütő bennem, a derekába fűzve nincs pisztoly, de lehet a csizmájába kés, én is megfeszülök, mint egy ugrásra kész macska, de vállaim leejtve hagyom, nem akarom hergelni, azonban figyelem, minden apró kis mozdulat szemmel van tartva.
Biccentek a borra, odatartom a poharam.
- Azt hiszik direkt öltünk meg két gyereket, Ms. Thorn. A kislány egy befolyásos üzletember lánya volt, aki fegyvernepperkedik keveset, drogokat is árul, kurvákat is. A sajátos bosszúhadjárata miatt halott, aki és menekül, aki. – nem mondhatok többet, tölt, leöblítem kiszáradt torkom. Árad belőle a kétségbe esett energia, az, amiről nem hittem, hogy ma felszínre kerül, én nem akartam ezt. Most mégis nyugodt vagyok, nekem ez az életem, semmi új nincs benne. Fájna, ha kém lenne, nagyon fájna.
- Nem! – hazudom határozottan. Pedig beszélek anyával, mással nem, de nélküle az életem nem lenne értékes. Nagyon ritkán váltok vele pár szót. Sajnálat csillan az íriszének fényében, düh morran a gyomromba válaszul. Ne, ne sajnáljon, csessze meg.
Eltolom magam a szék háttámlájától, hagyom takarítani, mert tudom, hogy kompenzál, levezet. Kell neki, muszáj valamit csinálnia, hogy ne robbanjon fel a máz, ne olvadjon el a lelke. Csalódott, mert hazudtak neki, mert átverték és elárulták. Megértem.
Hátat fordít, felállok a székről, hagyom megreccseni, hogy tudja, érezze, hogy már nem ülök, ne csináljon hülyeséget.
Közelebb sétálok, befedem az energiáimmal, végre megérintem. Jobbommal a jobb karjára fogok, Ujjaim átérik vékonyka felkarját. Még közelebb lépek, de mellkasommal nem érek hozzá, azonban ha megmozdul, akkor összeérünk.
- Ha azt mondja, hogy nem így van, én hiszek magának. – igazak akkor is az mondaná, ha nem így lenne. Ujjaim alatt felizzik a bőre, leégeti a húst az ujjaimról ruhán keresztül is, illata betölt, elfeledteti a világ minden baját, szeretnék a hajába bújni a tarkójára ejteni az ajkam, neki simulni, átölelni, megvigasztalni. Finoman fogom a karját, mégis van benne erő, de nem fogom le, nem szorítom meg.
Semmi sem történik, de nekem sűrűbb lesz a légvételem, belefulladok a közelébe, hogy megérintettem, pedig tudom, hogy nem kéne, de nem vagyok a betege, egy Férfi vagyok ő pedig Nő. Energiaegyveleg, amitől fuldoklik bennem a vadállat, kaparja a hasfalam, kifelé mászna a köldökömön, neki feszülne, dörgölődne. Akarná.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Pént. 12 Okt. 2018, 21:21

Stay close, Mr. Rids..

Megfelelően szemtelen, varázslatosan szép kifejezés. Nincs is benne hazugság, talán szemernyi sem, pedig egyes vonulataim kifejezetten keresnék benne. Most azonban nem a pszichiáter vagyok, nem csak az, így ezek csak elindulnak keresni, de elhalnak a sötétben, nem téve semmit, nem mozdulva, nem súgva. Némák. Elég volt ez azonban? Egy szemtelen meghívás? Valahol igen, hisz leredukálta az útvonalakat. Bele az ismeretlenbe, vakon. Rásimítom a tenyerem a terítőre. Nem szoktam ilyesmit csinálni, most mégis megtettem. Igaz, mint mondta ez nem egy olyan vacsora, ez nem egy randevú, mégis megvan egy bizonyos fok, ami több mint a korábbi. Sokkalta és mérföldekkel. - Nincs is mit megbánnia. Csak választott egy utat. - mintha feloldoznám magam alól, a bűnöm alól, mert nem tudom szabad-e nekem ilyet. Szabad-e ennyi évvel később eljönni vacsorázni egykori kezeltemhez? Még akkor is ha sosem volt felvéve osztályra, nem kezeltem sem mentális sem egyéb hátterű problémával, nem gyógyszereztem, nem gyűlölt meg amikor ütköztek az érveink, hogy aztán meghunyászkodjon előttem mert összeomlott a gyógyszer nélkül. Mi csak, irányítottan beszélgettünk.
- A kapcsolatunk.. - ízlelgetem ezt a szót ami megannyi többletjelentést hordoz magban, bár nem feddhetem meg a használatért, hisz valamire mindig keresztelünk, egyszerűen ilyenek vagyunk mindannyian. - szigorított keretek között maradna. - fejezem be egy könnyed sóhajtással. Kontroll alatt. Az ÉN kontrollom alatt, mint minden ami a kórház falai között történik. Van talán némi esély arra, hogy a helyzetre való tekintettel tettem volna neki kedvezményt, valamennyit, de való igaz, a betegem lenne. És most? Nem tudom. Nem tudom mi Ő. Ki Ő. Kim Ő. Mosolyát látva viszont egy név, egy keresztelt máris ráragad bennem: az Elsőm. Elsőm, aki kivételt képez az arcok sorában, aki nem egy borítékolt úton haladt, hisz visszatért, tán el sem ment, csak letért, került egyet. Bízom benne, hogy ez ma kiderül. A kérdés viszont szemem villantja. Intim terület, amihez voltaképpen semmi köze nem lenne, ha a HA nevű csónakban eveznénk a hivatási kapcsolat tengerén. Így viszont válasz megtagadási mentségem nem igazán van. - Egyik sem. - nézem őt továbbra is, hisz az orvosnak nem mernek pofátlan ajánlatokat feltenni, a nő meg másképp működik a másmilyen közegben. Nem mintha szándékomban állna a magánéletem randevú részleteit ismertetni vele. Meglepődne. Ebben biztos vagyok és ez fest egy aljas mosolyt ajkaimra. A többletem, a rejtett részem.  
- Akkor ebben egyetértünk. Ezért voltak érdekesek civilben, de nem civilként. Sosem láttam magát egyenruhában. - vonom össze a szemöldököm. Nem, csak rendezetten, úgy, ahogy megkívánták tőle. Bár talán az, amibe jöttek is egyenruhának minősült, mert a sötét nadrág és pulóver, nem is tudom. Talán az összetartozást, az összezárást volt hivatott jelezni. És ott ültem mellettük én, fehérben, kilógva, a saját falaimmal az ő falaik ellen. Vagyis mellett. Próbálva beszivárogni a réseken. Nem lebontani, az durva és túl sok. Csak helyet csinálni, helyet kapni. Beléjük olvadni, csenni az esszenciából. Egy picit. Icipicit. Tudnom, tudnunk kellett volna, hogy mocsárra építünk várat, hisz ott lebegett a kard felettem, hogy elvehetik őket egy tapasztaltabb kolléga javaslatára. Felettük, hogy bármikor elküldhetik őket hetekre, hónapokra. Elküldték, négy évre. Mégis most ennyi év után, mintha könnyebb lenne kimondani. Mesélni. Elvesztettem a kontrollt, de egyben szabadságot is kaptam. Hisz az idő múlásával könnyebb kimondani valamit, amit nem lehetett, nem volt szabad. Kitűnt, igen. A kíváncsi tekintetre elmosolyodom. Meglepődik? Nem tudta? Nem tudhatta, hogy másnak láttam. Másabbnak. Nem volt szabad kivételeznem, másképp megszólítanom, négyszemközt maradnom, egyéb kapcsolatot létesítenem egyikőjükkel sem. Nem csak az én szabályaim voltak szigorúak, a felettesei még csavartak egyet a dolgok merevségén. Bár a hangulaton úgy vélem nem érződött. Kezdetben feszesek voltak, én félénk aki a belőlük sistergő energiát nyelte magába némi magabiztossági fohászért. Most itt vagyunk. Négyszemközt és tudom, hogy hívják most, hogy mi a munkája. Nehéz elképzelnem, mégis lenyűgöz, hogy mennyire kettős, hogy mennyire sok van benne. A lelkét csodáltam, amiért képes volt kitartónak tűnni mindvégig. Nem nyílt meg, nem avatott semmiféle lelki titkába. Tartása volt. Kontroll, csak másképp. Talán nem vagyunk mi olyan rettenetesen különbözőek. Talán.
- Még nem tudom, hisz csak a falát láthattam. - kacérba vált a mosoly, hisz nem láthattam a képeit, nem engedett ennyire a világába és ezt most vissza is fricskázom neki. Elhiszem ha mondja, hogy így van. Nem pap vagyok, aki minden állítást megkérdőjelez csak mert mással tudja igazolni a saját válaszait. - Köszönöm. - biccentek, nem tudom mennyire jönne könnyedén a Mr. Fields, vagy éppen a Richard. A keresztnév olyan nagyon személyes egy olyannak mint én. Egy luxus, ami lebontja a távolsági falaimat épp ezért nem tegeződöm akárkivel. - Ha azt mondom érdekelnének azok a fontosak, beavatna? - kérdezem könnyed mosollyal, szeretek kérdezni, mint magánember. Mint orvos vannak szükséges és nagyon tényszerű, tényeket bevilágítani óhajtó kérdéskötegeim, amik a raktározott információim tárházát gyarapítják. De csak önmagamban? Mindig is izgattak viszont bizonyos kérdéskörök. Csak megfelelően kell körbejárni őket. Elgondolkodnom sem kell viszont azon, amit ő kérdez. Új emberként. Ha tudná, ha beszélhetnék egyszer a kálváriáról amit egy szellem, egy régen halott és elporladt ifjú test miatt élek meg évről-évre. Hogy tisztában vagyok vele, a tulajdon anyám szorulna kezelésre és képtelen vagyok lépni és nemet mondani neki? Új ember. Nem, csak új álarc, több levegővételnyi idővel. - Ugyanaz az ember vagyok, aki voltam. - csak, nem ismert akkor sem magánúton, így erre sem cáfolni, sem bólintani nem tud voltaképpen. Számomra az országhatár csak a kertünk kerítése volt. Ez pedig a szomszéd földje. - Ha az akarnék lenni.. - dőlök előre, hogy megtámaszkodhassak, hogy tenyereimbe simítsam arcom - Európában lennék, netán Ausztráliában. Messze. - mert most nem vagyok elég messze. Innen még mindig könnyedén haza lehet menni. Túlságosan könnyedén. Undorító vagyok, de irigylem amiért ő mondjuk úgy, újra kezdhette. Van múltja, mindig is lesz, de itt most más valaki, egy másik élettel. Én ugyanaz vagyok, ugyanazzal az átkos teherrel. Az övébe fúrom a tekintetem.
- Tudja, gyönyörűen leegyszerűsítette. Mondjuk hát, hogy ezért. - és ez végtére is egy igazság. Ha már él, ha már lélegzik és eleven és pimasz, akkor igen. Kíváncsivá tett és kellenek válaszok, hogy el tudjam engedni a négy évvel ezelőtt történteket. De az igazság sosem ennyire fekete vagy fehér. Nem csak ezért jöttem el. Hanem miatta. Ha ez a találkozás kimerült volna az ajtóban ácsorgásnál, nem róttam volna fel semmilyen hiányt. De ez maradjon meg nekem, a felszínen lebeghet az információéhségem.
- Talán nem én vonzom. - talán nem, mert hogyan? Először lát így, civilben. Először beszélgetünk belsős környezetben, mindenünk első, az összes pillanat ma este. - Miféle a vágy? - kíváncsiság? Persze, de nem azért feszülnek meg az izmaim várakozón. Félek, ha testi a vágy, akkor nem tudom majd kiverni a fejemből a képet. Ha lelki? Fusson. Meneküljön. Tőlem messzire. Az én lelkem olyan kút, melyben szellemek laknak, démonok amik riasztóak, taszítóak és undorítóak is. Amik miatt kell a szigorú kontroll, a saját agyam leképező csapdái. Nem akarhat megismerni. Sérülne a kép, amely talán megjelent a fejében. - Talán keresi a határt, hogy hol kezdődik az orvos, hol az ember. És van-e köze egyiknek a másikhoz. - mind talán, mert én félek. Félek a saját lelkemtől, beengedni oda bárki élőt, bárki létezőt. Pláne őt. És nem végezném ki ezt. Hagyja fenn az álarcom és sose üsse óra az éjfélt.
- És ismét megengedő. - reszketeg sóhaj kíséri a mosolyt, persze most szokatlan a nyers őszintesége, szavainak értelme. A saját fizikális és elmei válaszaim nem kevésbé. Falakat kocogtat végig, de félek mi lesz ha olyan téglát talál bennük, ami laza. Ami csak álca. Be fog nézni a résen? Be akar lépni? Be merem engedni ha így van? Félek a meglepettsége átcsapna csalódásba. Mert elképzel, vél valamit, de kevés a tudása, talán semennyi velem kapcsolatban. Ahogy nekem is vele kapcsolatban. Mintha ismét nulláznánk a számlálót, csak megváltoztatnánk a dátumot előtte.
- Nem szoktam megfutamodni, ha nem akartam volna látni magukat többé, azt nem harmadik személy adta volna át. - mondom nagyon komoly hangon. - Nem tudtam. - megrázom a fejem - És ha ez krimi lenne azt mondanám, hogy mindaz ami magukkal történt Mr. Fields, nem volt véletlen. - nézek rá elgondolkodva. Lehet, hogy kicsit túl sok regényt olvastam, de a legkielégítőbb fantázia tornáztató dolog. Viszont, majdhogynem logikus. - Mert nézzük a maguk oldalából. Engem túl hamar léptettek ki Önöknél az egészből. Én ha jól gondolom valamivel később tudtam ezt meg. - nézem őt, de most nem látom, most gondolatokban örvénylek, logikus választ keresek. Miért? Így van egyáltalán? Ha igen, ki volt? - Ha túl gazdag lenne, túl hamar menne híre.
Megkapom a valóságot, a valódi történéseket. A hazugság folytatását. Halottak voltak számomra, így nem kellett kérdeznem. Feldühít, a dacos megbántottságom, a saját gyászom horgad fel vöröslő szemmel. Feldühít, mert elvették tőlem mindezt. És elvették az igazságot is. Legalább tudtam volna meg, de ahhoz nem voltam én senki, hogy ilyesmit közöljön velem bárki, mondjuk a fasz felettese. Vagyis volt felettese. Nekem fájt. Nekem ezt..így nem, de elfogadtam, magamban kaptak mind piedesztált, hogy onnan tekintsenek le egy nemlétező síkon. - Aki életére veszélyes munkát végez, az is mind ember. Engem nem.. - túrok megint a hajamba, kezd bennem fickándozni az energia, a néma víztükröm hullámzik - szóval nem meglepett, olyan ez, hogy bármikor bekövetkezhet. Hanem az igazság..azt nem.. - megrázom a fejem, mert így nem. Ez így... Halottnak van nyilvánítva, tehát ezért az új személyiség. Az új név. Tehát ha kerestem volna, ha megpiszkáltam volna a kórházak nyilvántartásait, találtam volna halotti bizonyítványokat, mert a rendszer követel, a rendszer kér. Biztos még temetésük volt. - Akkor képzelem mit érezhetett, amikor meglátott. - húzom el a számat, hisz megmagyarázza, ez önmagában lefedi, hogy miért éreztem belőle a visszafojtott dühöt, miért volt olyan, mint aki sisteregve szikrázik. Miért zárkózott el előlem. Vajon, mi futhatott át a fején? Hogy miatta vagyok itt? Hogy szinte lehetetlen, hogy közösbe kapcsolt múlttal kikötöttünk ugyanabban a városban? És lehet, hisz esélyes, hogy ha nem kellett volna valamiért bemennie a kórházba, akkor talán eltelik még 4-5-10 év, mire összefutunk valami banálisan egyszerű helyen. És talán akkor sem érzett volna másképp. Fájó, rossz, de ezt meg kellene értenem. El kellene fogadnom, nem a szemére vetni, ugye? Felállok, hisz ülve nem megy. Hogyan ülhetnék nyugodtan? Bort töltök. Kettőnknek. Figyelem őt, kiéleződöm rá ismét. Két gyerek. - És ezt nevezzük véletlennek? - csóválom a fejem ismét, mondom én, regények és talán buta vagyok és nem értem. Engedjen bele, akkor már lepjen el és vagy túlélem vagy megfulladok. Mert ezt nem lehet másképp. Nem lehet egy kicsit. - Engem kiírnak, maguknak azt mondják nem akarom. Utána meghal két gyerek. Lehet, hogy buta vagyok, Mr. Fields, de talán zavarták valakinek a kapcsolatait, vagy inkább fenyegették. - mert hát eskük és hivatástudat, állami szolgálat, ugyebár. Egy egységnek, pláne ilyennek, hajolni kell a parancsok előtt, de ők azok, akik a golyó elé állnak, mintha kiképzéskor rájuk sütnék, a lelkükre billogoznák: Bármi áron. És most ő fizeti az árat. Ahogy megfizették halottjaik és a még élők. - És a többiekkel? - ez még óvatosabb kérdés, nem is kívánom firtatni, csak tudnom kell, hogy egyedül van? Valóban egyedül van? Én meg küzdök az átvertséggel, hogy hiábavaló volt a sok érzés, az üresség növekedése. Vagy mégsem? Pótcselekvéshez nyúlok, ami lehet nevetséges, de kifejezetten megnyugtató lehet, mondjuk ilyen esetekben, amikor az ember egy voltaképpeni halottal vacsorázik. Egy halottal, aki lüktetően élő és valószínűleg hiszi, hogy az én jelenlétem nem véletlen. Logikus, de robajjal törik bennem. Már megint gyerekes vagyok. Feláll és tudom, hogy teszi. Érzem melegét, hogy mellettem áll. Az illatát, a frisset. A még vizes hajáét.
Megérint, a szívem hirtelen kihagy egy ütemet. Meleg, nagyon meleg a tenyere, pedig nem fedetlen a karom, de érzem. Pulzál belőle, szaggatottan sóhajtok. Elszorul a torkom, mégis tódul belém a levegő, vég nélkül. Izmaim megfeszülnek, fájón, idegőrlően fájón, pedig a fogása nem fájó, nem az. Távolról sem. Hallom mit mond, egy részem hallja. A másik, benne fürdik, hempereg az érintésének finom erejében, a melegében, illatában. Benne. - Nem.. - nyelek egy nagyot, kiszáradt torokkal nehéz, felegyenesedem, vállam súrolja a mellkasát, bántóan, fájóan, imádottan van közel. Valóságosan. Nem halottként. Emberként, férfiként. Itt van, mintha jelezné, vagy csak én akarom, én teszem. -.. nem hisz nekem. Csak esélyt ad mindkét végletnek. - sóhajtom keserűn, gyerekes vagyok, mert elvárnám, el is várom, hogy de valóban higgyen. Valóban tegye, ne mondja, hogy megnyugtasson, hisz nekem kellene ilyesmit tennem. Nem én lettem halott, nem engem deportáltak másik országba, hanem őt.  Nekem illene adnom a vigaszt, mégis én akarok egy illúzióba bújni, egy ölelésbe, ami lenne talán hazug, hisz megoldani nem fog semmit, feledtetni nem fog. De ezt vágyom, ezt hajszolják a gondolataim. Érzem, hogy lüktetek, meleg fut át rajtam. Felelek neki eképp. Az ujjaim azonban hidegek, mert megbéklyóz az érintés mélységének félelme. Most mégis ostoba vagyok, esendő, gyenge. Szabad nyújtom, hűvös középső ujjam húzom az övén, a kézfejének selymes bőrén, félve, de mégis teszem, mintha csontot rajzolnék csuklóig futót. Megtorpan a pillanat, bizsereg az ujjbegyem, mély sóhajjal végül megkapaszkodom a csuklójában, finoman megszorítva, hisz annyira idegen, annyira finoman más, annyira tilos, hogy elhülyülve csodálkoznék magamon. Még csodálkozni sem tudok, nem megy. Felemelem a fejem, leheletnyire, épp csak a már látott, de most fedett kulcscsontjáig látok fel, talán még az állvonaláig is. Nyelve lélegzem, lopom a meleget, számban forgatom az illatát. Annyira valóságos, hogy megbénít. - De teszi, talán jelenleg.. - emelem a tekintetem felfelé, végig az állán, ajkain, arcán és orrán át a szemeiig - ez a legtöbb, amit adhat. - vagy mégsem? Hogy képzelem, hogy neki egyáltalán valamit adnia KELL nekem? Nem tartozik semmivel, sem bocsánatkéréssel, sem sajnálattal. Olyan nagyon közel van, hogy összeomlok, mégis ez az érintés, a kettőnkké, szilárddá tesz. Ijedt vagyok és futnék, de kőből lettek a lábaim.
Elengedem, mert ellépek, elhátrálok az illúzió ígéretéből. Nem tudom kimondani, hogy meg akarom ölelni, megérinteni a valóságát. Maradok háttal neki, gyorsan szedve a levegőt, mint aki maratont futott. Kibillentett, pont engem. Sokat engedtem magamnak, de most is érzem ujjaim alatt a bőrének selymességét. A kinti sötét tükörképet mutat nekem az ablakból. És nézem őt, magamat. Magunkat. Eltemettem és mégis itt van, vibrálóbban mint valaha. Halkan nyögve sóhajtok fel. - Ezt nem tudom kezelni. - íme a gyengeségem irányába, mert hiába hiszik én-laikusok, hogy hideg vagyok mint a márvány, az nem a valóság. - Azt szeretném, hogy megérintsen. - nevetek fel különös hangon, de lehunyt szemekkel. - Bocsásson meg. - megremegek, tényleg sajnálom. Bár nem biztos, hogy meg tudnám fogalmazni azt, hogy mit.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Kedd 16 Okt. 2018, 12:15

My house my rules


Igazság szerint egyáltalán nem bánom, hogy így alakult, hiszen ahogy mondja a döntés az én kezemben volt, először, amióta őt ismerem, már hogy vele kapcsolatban. Hiszen mi voltunk a kölykök, aki elmentünk a nénihez, hogy rendbe tegye vérben tocsogó, szétalázott és legyalázott lelkünket. Ám még így is hallgattunk arról, ami igazán fájt, férfihoz nem illik, hogy gyötrődik, hozzá nem méltó a könnyek, így nincs is. Amiről nem tudsz, az nem létezik az elveszett és tovalibbent. Pedig ettől még odabent férgesedik és nyer teret egy kiteljesült valóság, nem, nem lepke lesz belőle, de sárkány, akinek a tüze felemészt mindent.
A kapcsolatunk pedig nem maradhat szigorú keretek között, mert nem adatott a helyzet hozzá, mert én nem a betege vagyok és ő nem az orvosom, nem kell neki beszámolnom arról, amiről nem akarok, nem kötelez senki, hogy eljárjak hozzá, nem kell beírnia az ellenőrzömbe, hogy megjelentem, jó fiú voltam, mehetek tesire. Amúgy is rühelltem, igaz jókat nevettünk, néha kiborult valaki, sőt olyan is volt, hogy aztán mocskosul részegre ittuk magunkat, de akkor ő már nem volt a köreinkbe. Aztán beindult a mészárszék akció és a hősök, a nagy különleges alakulat szanaszét futott a világban, rettegve. Nem is magamat féltettem, hogy őszinte legyek, de a családomért kiirtom a fél világot és aztán a többit tűzbe borítom, hogy mindenki tudja meg, milyen a pokol. Féltem, értük. Most pedig annyira hiányoznak, amit szavakkal elmondani nem lehet, de már eljutottam oda, hogy nem gondolok rájuk, nem álmodom velük, már oda is félek beengedni őket. Akkor legyűr a mérhetetlen honvágy és a félelem, értük, miattuk, de tudom, hogy el nem dughatom őket, az ő életüket nem rajzolhatom újra, ha már megtettem az enyémmel.
Nos tessék, én a nőt hívtam el magamhoz ma estére, nem pedig a szakembert, nekem most a múltból kell valaki, javítást eszközölnék, ő kell, érzem zsigerileg, de még nem teszem össze a képet, hagyom kicsúszni az ujjaim közül.
Megmosolygom. Biztos vagyok benne, hogy félnek tőle, mert beton kemény a kisugárzása, lepattan róla a próbálkozás is, hogy elhívják, én sem mertem. Nem nagy kunszt ez. Egyszerűen nem gumiszerű anyag veszi körül, amit köré lehet hajtani, hanem a nagyfal, ami a mesék szerint látszik az űrből, bár ez akkora hazugság, mint a nemtom hány ezer ember a Holdon. Jórészt azt is annak tartom, hogy eljutottunk a Holdra, míg a földön kívüli életben messzemenőkig hiszek.
- Magának a megszokott a félig civil bennünk, a lelkünk volt egyenruhában, minden egyes találkozáskor.  – így történt, emlékszem rá. Feszültek voltunk, mindig figyelni kellett a szavakra, ami nem mi voltunk, ami nem a soha fel nem növő férfit tartósítja. Ha megkomolyodsz és rájössz, milyen riasztó az élet, elveszted a reményt, márpedig ha meghal, összeomlik a hit és az élni vágyás. Noha szuicid hajlamom egy csepp sincs.
- Tudja, nekem egész emberinek tűnik így. – végig pillantok rajta, hogy érezze nem megbántani akarok még el is vigyorodom. Mert ez egy suta bók, de nekem eleddig csak az iskolapéldát kellett hoznom és a nők térdre vetődnek, kicsit kezd unalmas lenni. De ez együtt jár azzal, hogy művésznek csúfolom magam.
Iszom magamba a látványát, hogy feltöltsön vele, befogadjam. Annyira más most minden, mintha 4 évvel ezelőtt nem én+ ő, mi ültünk volna egymással szemben. Persze elbújhattunk az álarcaink mögé, amit szívesen rángattunk magunkra, mintha kötelező lenne, jórészt az is volt. Emberileg nem sokat tudtam meg róla és nem tudok most sem.
- A fal… lehet többet elmond rólam, mint bármi más. – hiszen a tervek vannak rajta a következő lépések, az elképzelések, a megszámlálhatatlan próbálkozás, alkotni valami nagyon fontosat, valami tökéleteset, olyat, ami szemet gyönyörködtet, de közben a lélekre súg igaz szókat. Az a fal az újrakezdés. Ha úgy érzem betelt, már mindent elmesélt, minden mozdulatnak helye van, minden szín megkomponálva és tele van a darabkáimmal, csak vastag festékréteget húzatok rá és minden kezdődhet elölről. Jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem én törlöm el a színskálát, a részlet gazdag mezőt? Mert én nem zárom le a múltat, én nem lépek át rajta, csak újraszínezem. Nem vagyok lusta, nem vagyok képtelen rá. Csak nem akarom.
- Tudom, hogy kíváncsi többre is, de mit kapok cserébe, ha beengedem? – kezem a mellkasomra dobbantom, a szívem helyére paskolok kétszer. – ide, belülre? - Mert a képeimmel azt teszem. A saját képeimmel, amiket magamnak festek, hogy szórakoztassam önmagam, vagy, hogy teret adjak, annak, ami fontos és nélkülözhetetlen, amit máshogy nem tudok elmesélni. Fantasztikus módja. De biztos, hogy ismeri, hiszen a lélek zsonglőrök sokszor rajzoltatnak, vagy ismerkednek a páciens elméjével képek alapján.
Beavatnám-e a fontos dolgokba?
- Azt ki kell érdemelni, bizalommal. Félre ne értsen, nincs okom nem bízni magában, magamban nincs. – a mosolyom pont olyan könnyed, mint az övé, az enyém mégis mesél, arról, hogy húzom, hogy érdekel meddig menne el valamiért, ami esetleg a számára is fontos lehet. Nőként, individuumként, nem pedig szakmailag, mert tudom, hogy ott messzire kalandozna.
- Nem hiszem. Mindenki megváltozik, lényegtelen, hogy mennyit. Az élet megtör minket, összezúzza az embert. Egy szó is képes lerobbantani a mázt az arcról egy másik pedig vastag falat húzni körénk. Mindig azt mondjuk, hogy ennyi idősen már alapvetően nem változunk, igaz az alap jellemre. - kiiszom a poharam tartalmát, félbe hagyva a mondatot, hogy elgondolkodjak, hogyan is fejezzem be. - de azt hiszem, ezt maga sokkal jobban tudja, mint én. Hiszem, hogy 4 évvel ezelőtt, nem tudtam volna egy pimasz meghívással megvacsoráztatni.- eltekintve attól, hogy a betege voltam, de ő nem fog, ebbe fog kapaszkodni. Nekem ő pont úgy kitűnt a tömegből, ahogy neki én a sajátjaim közül, emiatt a szó és jelentés miatt megyek bele a beszélgetés ezen részébe, mert meglovagolnám, kisajtolnám belőle a magam igazságát, hiszen szíven simogat, hogy „észrevett”. Oel ngati kameie! , ahogy elhangzik a méltán híres mondat az Avatarban.
- Nem számít, milyen messze van, a szomszéd szobában is lehet valaki mássá, mint aki volt. A távolság csak önmagunkban mérhető. – elnevetem magam és felé mutatom az üres poharam. Bölcsre ittam magam, de tulajdonképpen ezek a tapasztalataim. Voltam én idegen a vacsora asztalnál, és családtag egy hosszú vonatúton. Ahol azt éreztem nem eshet bajom, hogy pillanatnyilag azoknak sem, akiket szeretek, lehiggadtam kicsit. Aztán új lázra lobbantam.
Vállat rántok, még mindig arcomon a mosoly maradéka, nem is akarom letörölni, mert kell nekem, mert jól érzem magam tőle. Egyszerű, de vélhetőleg tartalmaz igazságot, ha csak elvétve is, a csomagoláson azért feltüntetném.
- Azt mondja? Hát mi? – ha nem ő vonz, akkor mi? Mert nem hiszem, hogy annak a lehetősége, hogy feltérképezzem az életem, ami kell nekem, azzal tisztában vagyok, a többit meg leszarom, csak így működik.
- Tényleg a vágyaimról fogunk beszélgetni? – kérdőn pillantok rá, de félek, hogy félre ért, emiatt tartom szükségesnek, hogy kifejtsem egy kicsit mire is gondolok.
- Mielőtt félre ért, nem arra vágyom, hogy az ágyamba rángassam, ámbár hazugság lenne azt mondani, hogy nem izgat a gondolat, de engem az ember érdekel, még ha hihetetlen is. – minden nagyképűség nélkül, de egy nőt ágyba vinni nem nagy kunszt, nem kell sokat tenni érte, felkínálni, amire vágynak. Művésznek hazudom magam, látom, mit szeretnének, mind különlegesnek lenni, szép szavakat, olyat, ami elhisznek még, bugyi nedvesítő bókokat, némi testi kontaktus, és máris értékesebbek lesznek, a maguk számára és ez a fontos. Nem mondom, hogy nem zúzom meg őket azzal, hogy reggelre magukra hagyom őket, de nem bántom meg, nem vagyok geci, ha felhív, és akkor sem, amikor felkeres. Nem alázom meg a nőket, nem lelek benne elégtételt, hiszen láttam összeomlani a nőt, akit a világon mindennél jobban szeretek, a húgomat. Láttam a padlón fetrengeni kínjában, hallottam a megzúzott lélek tompa ordítását belőle, ami azért szólt, mert elhagyták. Noha kedvem lett volna mellé hemperedni, hiszen a menyasszonyom miatt maradt ő is magára, pont úgy mint. Bebasztunk, közösen, nevettünk, ő sírt, én férfi vagyok, csak titokban bőgtem. De tudom milyen érzés, nem rúgok senkibe, nem hazudok szerelmet, nem ígérek házasságot, egy éjszakát ajánlok, vagy nappalt. Ennyi, ez vagyok én. Egy futó kaland, egy igazi menekülő. Életcél, ez igen.
- Mennyi talán ma estére, mi lenne, ha a legtöbbnek utána járnánk? – én is kicsit előre dőlök, hogy közelebb legyek hozzá, ha már kezébe hajtotta az arcát és engem tanulmányoz.
Újabb vállvonás, mindig is megengedő voltam, ha nem a munkámról van szó és éppen nem önti el az agyam a fos. Olykor voltam már több is, bűnös. Aláztam meg és ütöttem is meg nőt, talán ez az oka annak, hogy mára nem szeretem ezt, nem is élek vele. Nem szeretek szavakkal sem bántani, vagy ez lehet Richard és nem Michael. Michael más volt, magabiztosabb talán, kicsit erősebb, életrevalóbb, vidámabb. Ugyanakkor erőszakosabb is, mert hitte, hogy ő szarta a világot, ja nem azt még mindig hiszem.  
- Örülök, hogy nem megfutamodós fajta, de mint mondta, oka van mindennek, annak is, hogy magát távol tartották tőlünk és annak is, hogy minket is magától. – már nem mosolygok, elmegy tőle a kedvem pillanatok alatt. A múlt sebei még nem hegedtek be, még szúrnak a varratok és még sokáig fognak is, ha nem örökre.
- Ha egy krimi lenne, akkor a gaz meglakolna és a jó győzedelmeskedne, ha ez egy film lenne, de ez sajnos nem az. Pedig azért itt-ott belepörgetnék. – az elején biztos tettem volna egy spoiler veszélyes kísérletet, hogy lássam, miként kerülök majd olyan helyzetbe, amit életnek lehet nevezni.
- Vagy megváltanám a családom szabadságát. – álmok, egy újabb film, nem lenne elég pénzem, akkor sem, ha én lennék Mark Zuckerberg, mert a bosszúnak nincs ára. Márpedig Murat vért akar, fogat a fogért. Percig nem hiszem, hogy nem fogom megfizetni az adósságom, ha csak valaki ki nem nyiffantja a főkukit.
Dühe fullasztó energiában csap nekem, hirtelen melegem lesz, értem, hogy felzaklatom, pedig nem terveztem. Pulzál a belőle robbanó megbántott harag, nem veszem magamra, mert nem vagyok célpontja, ha az lennék, belém oltaná, a bőröm alá. Másra haragszik, csak ő tudja kire.
Szeretnék felé nyúlni, kezem az ujjaira fektetni, hogy nyugalmat pumpáljak, de bassza meg, joga van kiborulni. Neki ehhez minden megengedett, mert becsapták, mert ki tudja milyen faszssággal etették, noha csak azt szerették volna, hogy kimaradjon, talán óvták, talán a titkokat védték tőle. Lemetszettek róla minket, mint a rózsáról a tövist, csakhogy nélküle nem rózsa a rózsa, még akkor sem, ha az illat ugyanaz marad. Az egy kamurózsa, egy hazugsággyár, és ez bedarálta őt is. Nem nyúlok felé, nem zavarom össze az érintésemmel, valamiért azt képzelem, nem viselné el, pedig nekem például erre is van vágyam. Szaporább lesz a légzésem.
- El sem tudja képzelni, hogy mit éreztem, de szerintem azt sem, amit most érzek. – vigasztalnám, az ölembe húznám, arcom a hajába temetném, és vigasz szókat súgnék fülének íves vonulatára.
Felpattan, megszűnik a késztetés, hogy megérintsem. Elnevetem magam. Véletlen? Véletlenek nincsenek, ezt tudnia kéne. Bár ő a tudomány embere és nem a hité.
Bámulok rá és esküszöm anyám hiányolt süteményeire, hogy nem szeretnék neki mesélni, sem arról, hogy kibe léptünk bele, sem abba, hogy kit gyaláztunk meg, ahogy azt sem, hogy ki van a nyomomban, ha ugyan… Nem szeretném terhelni ezzel, nem mondok hát semmit, csak ráfüggesztem a tekintetem. Arra sem válaszolok, hogy mi van a többiekkel, lehet már mind halottak, nem tartom a kapcsolatot velük, nem tehetem meg, de az eljárás ugyanaz volt, kiemelés, kimenekítés és old meg. Nyelek egyet és hagyom, hogy megértsen mindent abból, amit nem mondok ki. Összezúzom, pedig csak a tényeket tárom fel, mint egy régi sírhelyet. Egy világot rúgok szét, amit felépítettek ugyan, de kurvára homokból volt és ő eddig palotának látta üvegből, kacsalábon. Most pedig kiderül, hogy végig a part mentén volt és eddig szerencsére nem érte el a dagály, de most én is belelépek, hogy a víz majd a nyomait is elmossa annak, hogy volt.
Feltolom magam a székről, hozzá lépek, tenyerem a hátának simítom, tűforró bőre szinte megperzsel, férfias vágy fut le a gerincemen, egy pillanatra elszégyellem magam. Teste feszült, okádja magából a kétségbeesett önmegtartóztatást. A bennem lakó vadállat életre kell, elnyújtóztatja alvástól merev tagjait, seggét az égnek riszálja, ásít egyet, megforgatja a nyakáét és megremegnek a bajszai, ahogy beleszimatol a levegőbe. Kín. Ümm, ide vele! Éhesen nyargal a véráramlatomba, keresi a kijutást, de ha szabadjára engedem, olyan fog történni, amit nem szeretnék. Vagy még nem.
Még közelebb lépek, a mellkasom egy centi is alig választja el keskeny hátától, tüze felemészti a vadam, sikamlik benne, vigyorogva száguld fel s alá, hogy engem eltereljen a gondolkodás ösvényéről és ösztönöknek adjon helyet.
- Minden egy eséllyel indul. – a négy szót, a fülére súgom, ahogy közelebb hajolok, hogy ne zavarjam meg a hangommal. Nem akarom kiragadni, azt akarom, hogy megélje, hogy érezze itt vagyok, csúnya ez, de attól még valós. Most én akarok a vár lenni, engem pedig ez bosszant fel, hogy messzire megyek. Nyitott tenyerem végig szalad a karján, ruhán keresztül bizserget, erősen dörzsölöm a bőrt, nem cirógatom, megsimogatom. A kettő között mérhetetlen a különbség. Erőt akarok átadni, mert bennem konkrétan tetőzik, a hajszálaimban energizálódik. A vadam életerősen pulzál.
A nő áll előttem, akinek a lelkébe tiporok, a hitébe gyalogoltak és én csak a szócső vagyok, nem több annál, de felforrósít a közelsége. Hideg ujja a kezemen, mint egy jeges összpontosítási pont. A vér játszik vele, lefelé száguld a lábaiba, hogy menekülhessen, futhasson, mintha veszélyben lenne, de tőlem nem kell félnie, most nem. Hidege mégis jóleső érzés, kicsit kijózanít, ha ugyanolyan forrón reagálna, mint én… már nem lenne köztünk távolság.
- Koránt sem! – hogy lenne ez a legtöbb? Minden értelemben adhatok többet, MINDENben. Szavakkal, tettekkel, már egy kávéval is adnék.
Szeretném jobban érinteni, többet adni, ujjaim végig futtatni a nyakán, az állán, a száján, mégis muszáj hagynom, hogy feldolgozza, miközben a bordaketrecem összenyomja a szívem, és kiszorul belőlem minden levegő. Érintése a csuklómon, egy baráté, egy amolyan jól van, jól vagyok és persze hazugság.
Hagyom ellépni, kezem felzárkózik a testem mellé, hirtelen fázni kezdek, megborzong a tarkóm.
Rápillantok a tükörképére, zaklatott arcára, az előbb oly keveset láttam belőle, várok, egy szóra, egy jelre.
Dehogynem tudja kezelni, ki mégsem mondom, majd segítek, ezt sem. Vallomása meglep, belém harap és összetör. Nem akartam neki ezt, nem szántam neki a kínt, de egy dolog biztos, ahol minden összeomlik, már nem tudnak bántani többé. Ebbe kapaszkodom, amióta az eszem tudom.
Majdnem felszisszenek a nyílt felhívásra, kifújom az eleddig bent tartott levegőt, követem, ha már az előbb elhátrált, akkor ugyanazt akarjuk.
Elfelejtek finom lenni, én is bocsánatot kérhetnék. Jobbommal a vállára fogok, és fordítom magam felé, én is lépek oldalt, hogy ne kelljen neki teljesen elfordulni az túl sok idő, meggondolhatja magát. Válláról a kezem a nyakára siet, mire szembe kerülök vele már az ujjaim a tarkóján kutatnak a haja alatt. Magamhoz húzom, roppant buta jelenet lehet ebből, ha félre értettem és másra vágyik, de ahogy minden egy eséllyel kezdődik, ez kezdődhetne egy öleléssel.
Nem baj, ha nem viszonozza, csak akarom érezni, ahogy feloldódik a karjaim között. Hosszú ujjaim elfekszenek a koponyája alsó felé, míg a másik tenyerem a hátán terpeszt. Ha hagyja, csak magamhoz ölelem, csak hagyom, hogy az energiáink összecsapjanak, hogy a bennem vágtató vadmacska összeszaglássza és az agyra robbantsa illatának ezernyi árnyalatát, eltelek vele.
- Megbocsátok, de ára van. – gőzöm nincs miért szólalok meg, hogy mit akarok ezzel, elütni az élét a dolognak, eljátszani, hogy kibaszott macsó vagyok, noha nekem pont annyira szükségem lenne egy ölelésre egy őszinte érintésre, mint neki.
A hangomból mosoly olvasható, ez egy vicc, csak kicsit térjen vissza, engedje el a bűnlajstromát, mert Ő pont nem tehet semmiről sem.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Szer. 17 Okt. 2018, 15:42

Stay close, Mr. Rids..

Valószínűleg ez teljesen így van, végig egyenruhában voltak. A hivatás, pláne az övéké olyasmi, amiből nem lehet csak úgy kibújni és kint hagyni az ajtó előtt egy szatyorban. Pedig mennyivel egyszerűbb is lenne minden. Persze nekem nem egy kiscsoportos civil beszélgetést kellett vezetni, irányítani és magamban kiértékelni. Ez volt az a komponens ami soha nem lehetett felejthető, sem figyelmen kívül hagyható. Hiába kedvelem a kihívásokat, az elmék mélységeiben való hajókázást, viharokat ez kemény próbatétel volt, mert noha nem tudták és senki sem tudta, de átléptem egy határt. Beütöttem a téglákat a falban, hogy átlássak, átszivároghassak és velük legyek. Ezért is fájt annyira mindaz ami történt. Emberinek tűnök, ijesztő, mert még mindig hiba ez bizonyos szinten. Eddig sem fordult elő a praxisomban és ezután sem fog. Mert nem válhatnak az életem részeivé, azt nem bírnám el. A folyamatosan egy oldalú kapcsolatrendszer egy idő után visszaütne, viszont esetükben is mindig fogadó félnek kell maradnom. Mindig. Azért jönnek hozzám. Ha kívül megyünk a kórházon, viszont nekem is benne kellene lennem, de akkor hol marad meg a korrekten szakmai viszony? Hová tűnik el az alapom arra, hogy valóban segíthessek neki? Nem szabad, nem lehetünk barátságban a betegeinkkel. Megnehezíti a munkát, terheket rak ránk és hiába futunk, az élet farkasai felzabálnak minket előbb-utóbb ezen a vonalon. Ő viszont nem a betegem, mint ahogy nyomatékosította is. Nem, valóban. Csak volt. Nem is fél éve vagy egy éve. Veszítek hát, ha látni engedek neki valamit abból a személyből, aki nem orvos? Fogalmam sincs, hogy mit csinálok...
- A fal erős, izzik a mindenféle érzelemtől. Ettől lenyűgöző. - ezt pedig zsebelheti bóknak avagy elismerésnek, de tekintheti egyszerű véleménynek is, amelyik végül is jobban esik a fülének, az elméjének. Mint mondtam, nem vagyok műértő, arra reagálok csak, ami valóban tetszik, ami megfog. Elhiszem, hogy valakinek Monet az irányadó, valakinek Manet esetleg Cézanne, vagy épp Van Gogh. Számomra mondjuk úgy, mindegy ki fogta azt az ecsetet. Ha megérint, ha mozdít bennem valamit, akkor meghajolok. De a falát nem üttethetem ki és vihetem haza csak azért, mert órákig tudnék előtte ülni mindenféle lelkiállapotokkal felvértezve.
- Á, csereüzletté tenné? - vonom fel érdeklődően a jobb szemöldököm, eszerint ügyes zsonglőre a szíve falainak, nem ad ha nem kap? Már reflexből ugrana elő belőlem a gonosz nyuszi, hogy fejet ingatva jelezze, ez nem így működik. Nem szabályos, de a józanabbik felem bólint. Szabályos, a való élet így működik. Nem adhat, ha nem kap cserébe semmit. Ez ilyen, ez a világ. A normális. Boncolgathatnánk, hogy ki mennyire önfeláldozó jellem, milyen mélyen él benne a Teréz anya beállítódás, hogy csak adjon adjon és adjon egy mosolyért cserébe. Nos, én nem ilyen vagyok és ha jól sejtem Ő sem. - Miből gondolja, hogy van olyasmim ami megfelelő ellenértéket képezhet? - ez attól is függ, hogy minek lát, mit hisz, hogy láthat bennem. Meglepődne, talán el is borzadna, mert mélyen a felszín alatt nyoma sincs a rendezett kimértségnek, ott élek Én. Az a nő, aki egyébként vagyok, aki lehetnék vagy épp lenni tudnék. Nem kell hozzá semmilyen diploma, hogy képes legyen valaki kimondani magáról, hogy elnyomja a saját személyiségjegyeit, hogy fenntartsa a hivatásbeli maszkot. Nem mondom, hogy hibáztatom az anyámat, de kellett pár év amíg be tudtam ismerni, hogy a harag amit iránta érzek erősen zsigerből érkező és nem olyasmi már, amit meg lehetne oldani egy kis beszélgetéssel. Kezelem a tényt, mellőzött majd elnyomott azért, hogy piedesztálra emelhesse a halott nővéremet, beköltöztetve közénk egy szellemet. Nem csoda talán ha van némi görcsös kötődésem az időpontokhoz. Ebben cseperedtem fel. Ezt szeretné látni? A sebzett gyereket, aki pont onnan nem kapta meg a törődést ahonnan szüksége lett volna rá? Vagy mást keresne? Fogalma sincs talán, hogy nekem ebben mi az ijesztő. - Magában? Mivel kapcsolatosan? - mert még érteném, eddig is próbáltam, hogy bennem miért nem bízik, mert a négy év falat emelt, ráadásul valóban érdekes véletlen, hogy pont ugyanabban az országban és városban kötöttünk ki mi ketten. Ha gyártanék elméleteket, ha hinnék ilyesmiben akkor foghatnám sorsszerűségre, felsőbb hatalmi kongatásra, de nem ilyen típus vagyok. Ez egyszerűen így alakult.
- Alapos érvelés. - elmosolyodom, szeretem az intelligens embereket, azt, ha valakinek van véleménye és képes arra, hogy alá is támassza. Talán ez volt az egyik oka, amiért kitűnt. Az intelligenciája. Hogy több, mint amit első látásra belegondolnék. Mondhatjuk, persze, hogy aljas dolog előre bélyeget sütni bárkire, de mind tesszük. A látásunk feljogosít erre. Érdekel vagy sem, akarjuk vagy sem. Nincs ezen mit tisztára mosni, az első három pillantás ösztönszerű és a szexről szól. A többi már más mélységekbe száll alá. - Magának abból a szempontból értem, hogy az, akit a kórházi keretek között megismert, nem változott. A nő, igen. - de ehhez nincs összevetési alapja, akkor sem tudott rólam semmit és így  van ez most is. Én sem tudok róla semmit a nyilvánvalón túl. - Nem, nem tudott volna. Egyszerűen tilos volt. A szabályok súlyával pedig mindketten tisztában voltunk a saját területünkön. - ő mint rendőri kötelékes én mint orvos. Nincs külső kapcsolat, nincs találkozó. A telefonszámomat sem tudták, nem véletlenül. Az én segítségem a négy fal között volt jelen. Elmosolyodom. Bár ilyen egyszerű lenne.. - Sajnos én most valódi távolságról beszélek.- nem biztos, hogy segítene az anyám által rám rakott terheken két kontinens, de a szelleme nem lebegne felettem. Most ezt nem tudom megtenni, hisz egyedül mindig is kevésnek éreztem magam ellene. Ha látom, egyszerűen visszalényegülök egykori önmagamba, elveszítek mindent amit határozottságnak, távolságtartásnak, lelki erőnek neveznek a szótárak. Mindent. Csak én maradok. Teljesen egyedül. - Ezt nem nekem kell meghatároznom. - vonnék vállat franciásan, de sosem vonok csak úgy vállat, pláne nem ilyen kérdésekben. De ez az ő feladata, neki kell tudnia. Nekem pedig mondhatni semmi közöm hozzá, de a kíváncsi oldalam az ilyen elvekre legtöbbször toronymagasról tesz. Bólintok. - Sokan tévesen azt hiszik, hogy a vágy mindig csak szexuális természetű lehet, pedig rajta kívül ezernyi lehetőség van. Így hát beszélhetünk a vágyairól, akármelyikről. - mert nem tudom miféle a vágya. Mi az, amit szavakba tudna önteni. Nem mindenki képes rá, sok esetben én sem, mert csupán fejben kapnak némi racionalitást, de a valóság ösvényein egyszerű füstszellemek, kósza gondolatok. Elmosolyodom az okfejtésen. - Hihetetlen is, meg nem is.- ismerem el - Ha azért hívott volna ide, hogy az ágyába rángasson, hamar csalódást okoztam volna. - fennmarad a mosoly - A hihetetlen inkább az, hogy az ember érdekli. - mert lehetne ez egy lezárása a négy évvel ezelőtt történteknek, annak az ismeretségnek is. Elmondhatná, hogy meg akarta beszélni pusztán és ellenőrizni, hogy jelentek-e bármilyen veszélyt rá és a mostani személyiségére nézve. És nekem el kellett volna mindezt fogadnom, mert mindegy mennyire örülök annak, hogy életben van, hogy mennyire érzek felé mozdulni energiát, vagy épp mennyire fuldoklom az övében...elfogadtam volna, ha ezt mondja. Érdeklődve nézek rá. - A legtöbbnek... - mennyire informatív egy válasz, de végig sem tudom tisztességesen gondolni, mert a kis füstszellemeim felütik a fejüket. Nyüzsögni kezdenek, talán vágyják a felfedezést. Talán. Most azonban van más, ami követeli magának a figyelmet. A szikla, amit múltnak hívunk. Aminek a súlya nyomta őt, nyomott engem és teszi is, hisz hittem róla, hogy halott. Mégis itt ül velem szemben. Ilyen pillanatokat ritkán élhet meg egy ember.
- Maga szerint érdemes ezt egyáltalán firtatni? Vagy már nem számít, mert régen volt és mint ilyen, már nem is fontos?- tényleg érdekel a véleménye, több köze van az ilyesmihez mint nekem. Én notórius lezáró vagyok, vagyis igyekszem, hogy ezt megtehessem. De Ő? Foglalkozna vele, gondolkodna rajta? Tenné ezt velem is? Vagy már ő sem kívánná boncolgatni mi miért történt? Benne él egy életben, ami a sajátja és mégsem az. Kiszakították a régiből, de talpon van. El nem pusztították. Ez volt talán a másik, amivel kitűnt. Az ereje és nem a fizikai. - Szeretném, ha megtehetné. - nem a belepörgetést, nem azt ha film lenne, vagy egy ócska vicc. A családja miatt főként. Férfi, szüksége van rá, hogy az övéi biztonságban legyenek, békében. Nem fenyegetve. Ezért gyűlöljük annyira azt, aki a házunkba tör be, hisz tönkreteszi a privátunkat. A személyesünket. Nem tudom mit élhet át, de azzal, hogy van és itt van bizonyítja, hogy bátor. Bátor, mert volt ereje elmenni, hátrahagyni azokat, akiket szeret. Pedig biztosan félti őket, aggódja holnapjukat. - Tényleg nem tudom. - mondom komolyan, de szeretném tudni, görcsösen és vágyón szeretném tudni mit érez. Most és akkor. Akkor és most. - Csak szeretném tudni. - áttranszformálom belőle az akarni kifejezést, nem kell, hogy ezzel fullasszam, a szintemeléssel. Mert így kérés hangsúlyban van, egy szép keretben és ízlésesen. Ha akaratot teszek bele, más élt kap. Pedig akarom, rohadtul akarom. Tudni.
Pláne mindezek fényében. A hazugságokéban. A gyászéban. A fájdaloméban ami körülöttem keringett, mint egy undorító szellem, különösen az első fél évben. Fél évig voltam üresen kongó vascső, aki képtelen feldolgozni azt, ami történt. Pedig semmi személyes kapcsolatot nem ápoltam velük. Mégis fájt. És féltem ettől a fájdalomtól. Féltem, aztán a magamévá tettem. Lenyeltem, mint egy tablettát, feloldottam magamban. Igaza van hát, nem az vagyok aki négy éve voltam. Miattuk lettem szigorúbb a többi beteghez. Mert nem tehettem még egyszer mindent kockára. Egyszerűen nem lehetett. Tenyeremre simuló háta viszont éget és hívogat. Nem szokásom kimutatni azt, ami végigfut a zsigereimen és megfertőzi a frissen forgatott véremet. Most mégis megrogyok, mert egyedül birkózom. De hozzám ér és összezavar, nem hagy beleereszkedni a mocsárba. Aljas vágy csiholódik, nyitott tenyere alá simulnék be macska mód, hogy helyet foglalhassak az ölében. Ebben a megtörten álló percben valóságos az akarati szintem, támasztanék rá, megadnám a bizalmat, hogy elhitesse akár egy pár pillanatra is, hogy minden rendben van és a kislány nem ácsorog tetemek felett, amiket felzabáltak a szörnyek. Szeretném ha hitetné és szeretném elhinni. Hinnem kell, mert itt van. Mégis az ő melege, a hívása zsigerien ijesztő. Rettegek, nem tudok küzdeni így. Nem véletlenül nem érintettem meg eddig. Hideg a kezem, érzem, mert a kifejlesztett félelmem hatolt belém és szívta ki a meleget. Futnom kellene, felkapni a kabátom és elmenni. Hazamenni. Vissza a váramba. Oda, ahol nem érhetnek el. Megérintem, mert nem tudom elnyomni a késztetést. Egyszerűen muszáj tennem. Nekem..én...csak szeretném őt érezni. Egy kicsit. Picit...
- Azzal. - motyogom, lehelete csiklandozza a fülem, borzongat. Ő próbál tenni, esélyt adni. De én? Én képes vagyok ilyenre? Kivárni, megkérni azt az esélyt? Hisz joggal nem bízik, valóban felém mutat megannyi negatív vonal. Mégis szinte sértő, hogy feltételezni mert ilyesmit. Hogy is lettem volna rá képes, hogy eláruljam pont őt, pont őket. Nem, erre mint orvos mondok nemet. A nőt pedig nem kérdezi senki ebben az ügyben, ő nem szereplő. Akarat ver belém szeget, fájón, izomzsibbasztóan fájón. Hozzá akarok érni, vágyom az ölelését. A vigaszát, pedig nem nekem kellene itt éppen eldőlnöm. Csak egy orvos vagyok, akit levettek a csapatukról. Megfeszülök. - Kérem.. - mire kérem? Hogy ne mondja azt, hogy ennyit tud adni? Vagy kérem, hogy tegye meg amit én nem merek, mert még mindig hiszem, hogy nem szabad? Ellépek, nem tudok maradni. Nem hazudok, nem tudom kezelni. Olyan bénítóan régen vagyok már elrejtve mások elől, hogy az ilyen tőről fakadó ismeretség, az érintése, az illata kiborít és esendővé válok, gyengévé, aki hajszolna mankót, támogatást, aki megnyugtató semmiségeket akar elsuttogva hallani. Látom őt az ablakból, kimondom amit tenni szeretnék, szerettem volna. Akarok. És kérem a bocsánatát, mert ez sok, ilyet tudom, hogy nem teszünk. Főleg a semmiből, főleg ennyi idő után. Sajnálom, hogy terhelem vele. Sajnálom. Olyan nagyon...és mégsem. Nem hallom a lépéseit, de látom és érzem is, hogy jön. Megmagyarázhatatlan, de így van. Érzem, minden idegszálammal. Érintése könnyed, de határozott, és egészen más érzetű nekem. Mintha súlya alatt szövetek változnának, alakulnának és más fajta erő szökkenne szárba. Fordulok, teszem és belesimulok ebbe az ölelésbe. A közelsége express vonat módjára sodorja el a szigorú Dr. Thornt és ott hagy helyette engem. Összeesnék, de nem menne, mert jó ponton tart, melegít, plántálja belém azt az energiát, amely belőle sugárzik minden lépésekor. Illata körbeölel, íze van. Még ha ez hülyén is hangzik. Íz, ami csak az övé. Kibotorkálok a fásult bénultság ködéből és óvatos mozdulatokkal mindkét tenyeremet derekára csúsztatom, a gerinc aljához. Arcom a mellkasához fektetem, a kulcscsonthoz, amit láttam már fedetlenül. Erőt, energiát kapok ebből az ölelésből, ujjaim feltáncolnak a hátán a lapockákig. Visszaölelem, az érzésnek egy felszabadult, de reszketeg sóhaj formájában adok hangot. Szükségem volt erre. Tőle. Lehunyom a szemem. És jó, baromi jó érzés. Szavait hallva halkan felnevetek, de nem nézek fel. A pólójába mormogom a válaszomat mindössze.
- Magánál mindennek ára van. - mozdulok mégis, adok egy kis távot, nyerek is egy kicsit és felnézek rá, az ajánlott fél méternél jóval közelebbről - Mit szeretne? - arcomon játszatom a mosolyt és ráérős, finom mozdulatokkal önkéntelenül cirógatom a hátát. Valóságos. Tényleg itt van és ez nem valami furán illatos, energikus álom. Életben van. És mintha ezzel az egyetlen öleléssel kaptam volna meg ezt a tudati valóságot. - Örülök, hogy életben van. - ezt pedig szeretném ha tudná, hogy az öröm valódi. Valóban örülök neki. Végigugrándozik rajtam ez az erő és hirtelen jön jóérzés érzete. - Igyunk egy pohár bort.. - persze, mert kicsit túl magától értetődően térképezem fel vakon a hátát, kicsit túlságosan kezdek elememben lenni a karjai között. Sok a jóból. Ellépek tőle, de nehezen engedem el, fázom nélküle, de a mosolyomon amit visszafordultamból kap láthatja, hogy sokkal jobb most. Jobb, mert megtette amire nem kértem meg, de nem mertem megtenni. Él, életben van. És ez hatalmas meglepetés. Durván érdes felületű, de meglepetés. - Ára van hát a megbocsátásnak és kér valamit cserébe a kíváncsiságomért. Kezd nőni a tartozásom maga felé. - és tényleg jól vagyok. Mosolygok. És felé nyújtok egy poharat a töltési procedúra után. Az sem zavar ha kicsit kócos lettem. Most nem. Most semmi. Csak...jó. És talán nem is tudja mit adott nekem, az éhezőnek. Viszont ha tudja, olvashatja a tekintetemből, hogy nem felejtem el amit tett most értem. Magamat ölelem a szabad kezemmel, mert visszakívánkozom hozzá is, az előbbihez. Visszaülök a helyemre is, mert már ülni is tudok, bizony. - Kicsit...furán érzem magam. - ismerem el, de ez nem a rossz értelemben fura. Csak különös az, ami lezajlott. Ahogy lezajlott.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Hétf. 22 Okt. 2018, 14:24

My house my rules


Még nehezen szokom, hogy itt van, ül velem szemben és élettől pulzál, forróságot áraszt felém, mellé a beszélgetés sem lapos, nem túlidegeskedett, egyszerűen lezajlik minden erőltetés nélkül. Nekem kicsit már ez is sok, hiszen a vele töltött idő nagy része eleddig arról szólt, hogy kérdéseket tette fel, mellyel elindított egy folyamatot és mi kiböktük, ami fájt, vagy éppen elvidámkodtuk, kinek mi.
Ez pedig itt az életem, amit lát, ami körül veszi, magába szippantja és kicsit leolvaszt mindent húst a csontjaimról, olyan mélyen tárja ki a titkaim kicsiny ablakát, amit lehet nem is kéne. Nem egy olyan nőnek, aki olvas abból, ha csak félre nézek, kicsit lehet több titkot kéne őriznem, meg ne unjon már így az elején azonnal. Igazából félnem nincs mitől, futottam már pár kört akörül, hogy elhívom randevúzni, de inkább másik nőket választottam, könnyebb zsákmányra utaztam, lévén, hogy kicsi kockázat, kis veszteség. Csakhogy mint utóbb kiderült én nagyon szeretem a kihívásokat. Az az oka annak, hogy Gebyt sem engedem el, noha lehet megkapnom sem kéne, onnan már nem vagyok benne biztos, hogy még ugyanúgy felperzselné a vérem. Nincs is szebb, mint lángra kapni és elégni a "szerelem" oltárán, még akkor is, ha lehet csak vágynak kéne hívnunk.
Csak rákacsintok, én mindent csereüzletté tennék, adni és kapni is szeretek, de nekem pont ugyanolyan fontos az is, hogy kapjak valamit azért, ha adok. Vannak dolgok, amik nem változnak és ebből ez az egyik, hogy mindennek van értéke. Egy mondatnak, egy mozdulatnak, egy titoknak az életünkből, egy szemelvények, ami beengedi a külső szemlélőt önmagunkba. Semmi sincs ingyen. Ha házas vagy akkor azért, ha egyedül élsz nem is lehet kérdés.
Az igazság pedig az, hogy egyelőre nem szeretném közelebb engedni magamhoz, nem mert gyáva vagyok, vagy mert még azt hinném, hogy Murat embere, hanem, mert nem vagyok biztos abban, hogy nem kapna frászt és menekülne nagyon messzire, azt pedig nem szeretném. Félek. Fogalmazzunk így. Talán attól, hogy ha jobban megismerni ezáltal kötelező lesz magamnak is megtennem ezt. Márpedig az rejt magában némi veszélyt, hiszen halom dolog van, mait elástam a szőnyeg alá, hogy majd egyszer pofára essek benne. Így jótékonyan vállat rántok. Döntse el ő, hogy van-e valamit, amit adhat azért cserébe, amit szeretne. Hiszen pontosan tudom, hogy szeretné, nem is titkolja, ami kifejezetten tetszik benne. Azon kívül, hogy már a jelenléte is felboncol, mint egy középiskolai békát.
- Magam sem tudom ki vagyok, és kivé váltam. Már nem tudom mi a régi bennem és mi az, ami már csak rám ragadt, de nem én vagyok. - ily mód nagyon nehéz meghoznom azt a döntést, hogy mennyire engedem átlátni a törékeny üvegen, ami az életemet hivatott védeni.
- Lehet túl sokat mondok el. - értse, ahogy szeretné, de mivel nagyom mosolygok nem veheti megbántásnak, csupán védelmi reflex. Az ember óvja azt aki, különben rászarnak a galambok.
Nekem már semmi nem mindegy, az sem, hogy kiben bízok meg, az sem kit engedek a privát szférámba, hiszen mindenki lehet pont úgy ellenem, mint velem, és mert nem követnek, nem biztos, hogy árt paranoiásnak lenni. Jobb félni, mint a bokánkra szarni, nemde?
- A nőt végkép nem ismerem, pedig tettem volna próbát a megismerésére, de eléggé vak volt rá. - incselkedő kijelentés, hogy ne érezze magát biztonságban ma este sem, nem azért hívtam ide, hogy ne tegyek kísérletet mindannak megismerésére, ami izgat. Mivel elég okos nő, biztos vagyok benne, hogy érti, mit szeretnék elmondani neki.
- A szabályok Ms. Thorn arra valók, hogy megszegjük őket, na persze nem mutatott volna jól egyikünk kartonján sem, de az enyémen az sem mutat biztatóan, amit jelenleg rányomtattak. - mégpedig, hogy elhullott, mint az őszi légy. Magyarázat szerintem nincs benne, ahogy kép sem, de boncolási jegyzőkönyv egészen biztosan akad, hamis, mint a mellékelt ábra mutatja. Valaki másnak a fiókjában pedig egy másik akta, ami akár hozzám is elvezethetne, ha az nem lenne úgyszintén hamis.
Elsiklunk a pikantéria felé, már jobban csúszik a bor a poharamból.
- Végzetes hiba lenne magával szemben, nekem ennyire leegyszerűsíteni a fogalmat.  - elvigyorodom, alapvetően szenvedélyes vagyok, minden tekintetben. Legyen az vezetés, vagy lakásfelújítás, talán a festészethez sem árt némi veszett vágy, ami hajszol a kiteljesedés felé, hogy a képzelt alakom pont olyan mélyen ívelt szárnyakkal rendelkezzen, amit én elképzelek, vagy megálmodok. Mások vágyaival boldogulok kicsit nehezebben, ha nem nőkről van szó, azt egy az egyben értem, vagy elértem, de nem tiltakoznak. Sőt tegyük hozzá, hogy környékezett már meg férfi is, lévén hosszú a hajam és művész is vagyok, ez esetben csak buzi lehetek. Tádám, minő tévedés.
- Mégis jobban érdekelne, hogy maga mire vágyik? - a sajátjaimat kívülről fújom, unalmasak számomra, pedig van sok, túl sok, olyan, ami kézzel fogható és olyan, ami a szívben lel menedéket, másik pedig megvalósíthatatlan. Mellé pontosan sejtem, hogy ő az a nő, aki nem bújik ágyba akárkivel, ami néha lehet baszott nagy hátrány is, mert akárhonnan nézzük a szexualitás kell, visszaigazolás és levezetés. Váltig hiszem, hogy a nőknek pont úgy mint nekünk, egyszerűen biológiailag szükség van rá, csak nekik kevéssé. Azt olvastam valahol, hogy a nőket " szoktatni" kell hozzá, ha hagyjuk kihűlni, megüresedni, eltolni holnapra, aztán holnapra és így tovább, akkor elszoknak tőle és már nem igénylik. Na nem azt mondom, hogy szexfüggővé varázsolhatóak, de talán még az is egy kihívás.
- Sajnálom, hogy így látja. - állítom, hogy sok férfit érdekelt a nő belőle, csak ő ezt nem veszi észre vagy nem is érdekli, így pedig nem könnyű. Talán ő is az a típus, aki annyira a hivatásának él, hogy a hétköznapok elszaladnak mellette ellenőrizetlenül.
Magabiztossága is egy álca, ezt már teljes mértékben értem, ahogy tanulmányozom az arcát, próbálok olvasni belőle, most sokkal jobban érdekel, mint a saját múltam. Az ő jelene izgalmasabb, vágyakkal tölt el, ilyennel és olyannal egyaránt.
- Kapirgáljuk a felszínt, máris boncolgatjuk, a kérdés csak annyi, milyen mélyen vagyunk hajlandóak belenyúlni? - már firtatjuk, megjegyzésekkel dobálózunk, egymás lelkében vájkálunk, kérdések röppenek, válaszok érkeznek, beszél a nyelv és mesél a test, minden mozdulat, ahogy a hajába túr, az állára simít, ahogy rám néz, le a kezére, teszem mindezt én is. De én pofátlanul az arcát firtatom, szeretném megfejteni a jeleket, a végtelen szomorúsága mögé látni, magamhoz ölelni,a fülébe súgni, hogy minden kurvára rendben lesz, csak lazítson egy kicsit, csak higgye el, hogy lehet még boldog, sőt, vagy elsőnek lehetne az. Tudnék segíteni neki, be tudnám tolni a falat, ami körül veszik, ha akarja, ha szeretne kilátni, mély levegőt venni a "szabadság" levegőjéből, létűdózni és engedni, hogy szétfusson az ereiben. Akarnia kell, ezt kell elsőnek elérni.
Biccentek. Én is szeretném megtenni, letudni ami fáj, ami miatt aggódom, hogy anyámnak baja esik, hogy apámat megleckéztetik, hogy a húgom megint bántja valaki, hogy az unokaöcsémmel történhet bármi, a vér is dermesztően hideg lesz az ereimben, ha csak rágondolok. Drótként feszülök meg egy pillanatra, hogy a gyomromban tekergőző kígyó alig bírjon moccanni.
- Szeretné tudni? - mosolyomba költözik némi huzavona, ami felhívás keringőre, ezek szerint érdekli, érdeklem. Üüüm, lesz ez ma ég jó is.
- Kérdezzen és én jó hazafi leszek, két kérdésre nagyon őszintén válaszolok. - hogy miért vetem be ezt az ócska játékot? Mert izgat, hogy mit kérdezne. Egyszerűen azért szeretem ezt, a nők ettől fontosnak érzik magukat, különlegesnek és valóban azok is lesznek, ha mi azzá emeljük őket. Én pedig most őszinte vagyok, széttárom a karjaimat, legyen hát ez egy új játék, remélem sejti, ha belemegy nekem is jár két kérdés. Én amúgy is imádnék a lelke mélyére túrni, hogy felhozzak onnan némi féltve őrzött titkot.  Másik oka is van, hogy beleforgatok a szántásba, nem fog visszakérdezni, hogy mit éreztem és most vajon mit érzek, túl bagatell lenne. Mást fog kérdezni, olyat, ami vészesen közel van a lényeghez, mégis ad menedéket, Neki, mert nekem nincs rá szükségem. Azt hiszem.
Megrobbantja a béke pozíciót, szinte hív magához a törékeny teste. Ujjai jéghidegen siklanak tűzforró bőrömön, mellkasom a hátának simul, így is érzem szíve vad lüktetését, esélyeket latolgatunk. Minden, de minden azzal indul, hogy hajlandóak vagyunk.-e adni egymásnak? Én nyitottan állok a dolog elé, mert a nő olyan szinten vonz, amitől felver a szívem és felzakatol bennem valami nagyon mélyen, hova még nem merészkedtem le mély búvárkodni. Lehet csak a múlthoz való kapocs, hogy ismer annak, aki voltam és most láthat belőlem valami teljesen mást, hogy ezt teszem én is vele. Láttam őt valakinek és ez most egy másik nő. Kér és én engedem. Pedig máris hiányzik, hogy magamhoz húzzam, de szerencsére okot ad, hogy utána lépjek, és határozott mozdulattal magamhoz húzzam. Mellkasomra vonom, illata betölti a tudatom, lerombolja ez ellenállásom. Én magam is felengedek kissé, forróságot áraszt a testem, érzem az energiáikat összecsapni. Megszorítom az ölelésben, erőt viszek bele, pont annyit, hogy nekem préselődjön, hogy érezzem búja szívdobbanásait, forró légvételét a mellkasomon. Két nyitott tenyerem majdnem lefedné a hátát, imádom, hogy nem ellenkezik, nem lép el, nem marad merev, hanem szívesen fogadja. Hajának finom illata egészen új köntösbe költözteti a Doktort a lelkemben, lassan megtudom milyen a nő, aki nem kemény, mint a vasaló széle, aprókat gyúrok a tarkójára, a fejét nem préselem a mellkasomba, nem tervezem megölni, csak csupán megtartom. Érintése alatt bizsereg a bőröm, mintha orkán süvítene rajta végig, belefeledkezem, felmorranok. Most lenne kedvem, a szájára hajolni és addig csókolni, míg elfogy a levegő és már sajog a tüdő, mégsem teszem hasonló mozdulatot sem. Elriasztanám. Igazolást adnék, hogy én is csak olyan vagyok, mint a többi, pedig de.
- Nem csak nálam, de én nem félek bevallani. - nézzük ezt a kérdést bármely szemszögből. Mindenért fizetünk, kedvességgel, hallgatással, nagy nyeléssel, pénzzel, szavakkal, tárgyakkal, szívességgel, minden visszaforog, ha nem is oda ahonnan kaptad, de előbb utóbb oda is. Mindent megfizetsz és mindenért felelősséggel tartozol, tiszta sor, így van ez, amióta világ a világ.
Jólesően felsóhajtok, ujjai nyomán felizzik a bőröm, pedig éppen csak megérint és még ruha is van köztünk, de ha én most elmondanám neki, hogy mit szeretnék, lenne nemulass. Így inkább rábízom a döntést, hogy mit adna cserébe, szerintem az sokkal izgalmasabb, semmint, ha kérnem kell. Energiái korbáccsal húznak az enyémekre, pulzál bennem a levegő, dobban az ereimben a vér, a hajhagymáim is egészen elektromos állapotot generálnak. Lehunyom a szemem egy pillanatra és elkalandoznak a gondolataim.
Halkan felnevetek a kijelentésre, elhiheti, hogy én sokkal jobban örülök neki, de mit mondjak erre? Hogy én is? Köszönöm? Vagy, hogy még vagyok életben, de lehet nem tartós az állapot? Inkább csak hagyom, hogy érezze belőlem sugározni az életerőt, lazítok a fogáson a hátán.
- Ümm.- igyunk, egy üveggel, vagy kettővel, nekem minden opció megfelel. Kiengedem az ölelésből, ujjaim kiszánkáznak a haja alól, finoman összekócolom, mosolyára mosoly a válasz.
- Nem félek Ms. Thorn, hogy adósom marad.- átveszem a poharam a kezéből, közelebb sétálok hozzá, mázli, hogy a székéig menekül. Magát ölelgeti helyettem, fájó pont, majd felrovom neki. Hátrébb lépkedek, csípőmmel a konyhapultnak támaszkodok, szemmel tartom, követem a mozdulatait, kiiszom a pohár felét, majd szomjan halok, hiszen hőt fokozott bennem, az pedig párologtat, vagy mi.
Egésze más lesz a nő, kissé zilált, nyitottabb, vidámabb, és ettől a kedvem is felfokozódik, ha sejtené, hogy ő maga mennyit adott nekem, nem kéne félnie az ölelésemtől, maximum attól, hogy... igen, pont attól fél, gondolom én.
Kíváncsian félre billentem a fejem.
- Furán? - milyen értelemben furán? Nem értem. Furán, hogy itt van, hogy a múltról beszélgetünk, vagy furán mert megöleltem és tenném még ezerszer.
- Pedig meg sem mérgeztem a bort. - poén, de tényleg nem, én is ittam belőle, de remélem, hogy érti a játékos célzást.
- Én egészen feltöltődtem. - de persze lehetne még töltekezni, mondjuk ő velem, mindenféle értelemben. Szemlélem őt, vidám vigyorral, incselkedő kihívást rejt a tekintettem, ígértet, bármire és mindenre. Kérnie kell, célozni, jelezni, fellőni egy rakétát és lássuk ne én nem vagyok semmi jónak az elrontója.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Kedd 23 Okt. 2018, 14:38

Stay close, Mr. Rids..

Különös kavalkád nekem most mindez. Ő. A találkozásunk, minden apró kis mozzanat ami ide vezetett, hogy együtt vacsoráztunk. Tudom, értem ez nem olyan vacsora, nem a lágy randevú, amiről egyébként segédfogalmam sincs, hogy milyen, hisz eddig a legtöbb erőltetett volt. Ez pedig nem az, így nem kerül fel a képzeletbeli listára, hogy vajon megfelelt-e a társadalom által támasztott követelményeknek s ezáltal pecsételhető és a boríték szivecskékkel színesítve mehet a dobozba. Mégis, talán sokkalta több annál. Bír egyfajta különös pikantériával, amit nem értek vagy amibe nem szeretnék jelenleg mélyebben belegondolni. Bír érzelmek tömkelegével, melyek részint újak, kicsit ijesztőek, de jelen vannak és noha kellene, nem húzok köréjük rögtön árammal bélelt szögesdrótot. Még nem. Bír meglepetéssel, mert Richard Fieldset nem ismertem ezelőtt, csak Michael Rids egy részét. Most magam sem tudom ki ül velem szemben, mennyi van itt abból az emberből akit a kórházban láttam. És ki lenne hát Ő? Talán mindkettő, hisz nem lennének meg egymás nélkül. Nem tekintem égből irányított küldetésemnek, hogy a kettő határát élesen elválasszam vagy épp összemossam. Elmondottjai alapján talán ő sem tudja. Talán nem is keresi. Ezt ennyiben kellene hagynom s megismernem csak a férfit aki velem szemben ül és noha minden út kivilágítva szabad ebben az irányban, mégis arra vár a három részes kosztümöt viselő belső tanárnőm, hogy rászakadjon a plafon erre az útra, beborítva törmelékkel. Semmi sem egyszerű. Ő sem. Én főleg és ha tudná, ha valóban látná milyen személyiségem van, most nem lennénk itt. - Van olyan, hogy túl sok? - elmosolyodom. A munkám mondatja, hogy nincs. Információmegosztás van, ami mindig adott pillanatban kristályosodik. Elmeséli mit reggelizett, de azt nem, hogy rémálma volt. Megosztja velem, hogy lefektetett egy nőt, de a gépies mozdulatok sorából kihagyja, hogy másra gondolt közben. Az Ördög pedig a részletekben lakozik, annyira mélyen, hogy soha nem látjuk, soha nem halljuk meg, mert hiába vagyunk együtt a másikkal hosszú órákat, napokat..sosem vagyunk egészen vele. Lehetetlen. Mégis kívánom az információit, lett légyen lényegtelen vagy épp sorsot tekerően fontos. A fagyinak is mindig a tetejével kezdem, hisz ha már az enyém és kiélvezhetem a pillanatait, akkor a kevesebből a többe irányt preferálom. Ha rögtön belevágok a közepébe? Agyonnyom és ellopja az egész élvezetét.
Megrázom a fejem. Nem a vak a helyes szó, hisz honnan tudhattam volna, hogy mi járt a fejében? Hogy bólinthattam volna, ha nem kaptam kérdést? Hogy sodorhattam volna bajba őt is azért, mert nekem kitűnt a többi közül és olyan élénken, hogy egy vaknak is le tudtam volna festeni milyen? - A nő ott nem kaphatott szerepet. - maradjunk az egyszerűnél, a könnyednél, megszabadítva terhes kérdésektől a múltnak ezen részét - De sosem tette fel a kérdést. - nézek végül a szemeibe, mosolyogva. Játszik? Játszom én is. Nemet mondtam volna, magától értetődően, de nekem adta volna a tudatot. Így jutott feltételezés, hogy az a fajta kíváncsiság csillan-e meg a szemeiben aminek én gondolom, vagy valami egészen másféle? Ha elfordul azért teszi, mert nem azt látja az orvosban amit szeretne, vagy azért mert meglátta a nőt és ez okozott némi zavart a békében? - Néha viszont nem árt, ha megerősítjük őket. - nyelek egyet, én ma több szabályt is áthágtam, mert áthágta a legfőbbet. Elhívott és erre nem volt ezidáig precedens. De tudom, nem a betegem, nem is kezelhetem akként. Nem fog a szavakból szőtt akaratom alá simulni, ha nem akarja megtenni. Nem irányítom. Nem is tudnám. Nem is szeretném megpróbálni. Előrébb hajolok, kíváncsiság színezi tekintetem. - Ügyesen forgatja a szavakat. - mondom elismerően - Az egyszerűvel bánjon nagyon egyértelműen. - marad meg a felhang, a különös, a kissé pikáns. Vannak dolgok amiket akkor tudok a legjobban megérteni, magamévá tenni, ha nyers valójukban vágják őket hozzám. Lesokkolnak, megráznak, de valódiak, feszesek, élők és lélegzők, nem csupán hosszas latolgatást igénylő szállóigék valamilyen ködös síkból. Azoknak is megvan a maguk helye. Mosolya pedig ragályos és feleletet kíván tőlem minduntalan, ezért válasz az enyém. Ettől válik könnyeddé a beszélgetés, mellőzve merev formalitásokat, ijesztő szabályrengeteget.
- Jelenleg? Magára, hogy engedjen bepillantani. - felelem őszintén, hisz ha már kérdez, dukál a válasz, amit megfosztottam ugyan a kérdés tényleges élétől, hisz sorolhatnám magam is, némelyik pedig pont az a fajta, amit magamnak sem feltétlen szeretek kimondani vagy épp bevallani. Így most könnyebb, hisz elmondtam neki, hogy mit szeretnék. És ez is egyfajta vágy. Lehetnének tartalmasabb mélységű válaszaim is a témát illetően, de ahogy ő is, úgy én is kint tartom, pláne a fejemből. A szívemből. Elüthetném hamiskás női dolgokkal, mint új könyvespolc, új cipők, de az anyagias dolgok most nem tartoznak ide. - És egy brownie-ra. - sóhajtom hozzá, mindenkinek van gyengéje, nekem számtalan és ez az egyik ami kézzel fogható. - Magának nem hangzana így, ha azt mondanám szeretném megismerni? - kérdezek vissza, mert nincs min sajnálkozni. - Ha azt mondanám, érdekel a férfi és az ember? - nem futok el a kérdés elől, tekintetét keresem. Nem kérem, hogy sajnáljon. Rólam és a kollégáimról sokan azt hiszik, hogy zugsérültek vagyunk, köpenyekbe bújva lopkodjuk a kórházi gyógyszerkészletet és legalább annyira mélyen tanyázunk a függőségekben, mint azok akiket elítél a társadalom. Rólam is hiszik, hogy minden mondatot analizálok, diagnózisokat állítok fel a delikvensekről magamban, pedig nem. Az utcán nincs kórház. Szeretem a munkám, de ez egy munka. És ez volt idő, hogy megtanuljam. Ismét vállat vonnék, de nem igazán szokásom fajsúlyos témánál. Felsóhajtok egy félmosoly kíséretében. - Elvégeztem az érzelmi mélybúvár szakot és erre minimum azt illene mondanom, hogy a legmélyebbre. De ha az ember érintett, mindig félelmetes. Így egy nem tudom a válaszom, ameddig kell. Ameddig elbírjuk. - hisz másképpen nem lehet. Az ember beleveti magát és érinti a pontokat egyre lejjebb és lejjebb addig, amíg van levegője. És jelenleg én is ezt teszem, nem figyelek a kontrollra, nem szabályozom le minden mozdulatom, hagyom, hogy átfusson rajtam minden információ, minden szó. Teret kapnak, küzd hát a test, követi az elme sugallta parancsokat. Nem mindet. Szerencsémre. - Szeretném. - folytatom hát, mert nem tudok kiszállni, nem is akarok. Egyszeriben vagyok hálás azért viszont, hogy az asztal közöttünk van, de más részről zavaró. Nem látom őt egészben, márpedig a figyelő tekinteten túl az ő gesztusai is beszédesek. Nem térképezem fel, nem akarom, hogy azt higgye kibújt belőlem a klinikai dolgozó és analizálom. Igyekszem kint hagyni Dr. Thornt, még akkor is ha róla van szó valahol. Hisz szenvedte a négy évvel ezelőttit és vele szenvedtem én is, csak másképpen. Túl kellett lendülnöm mindenki előtt, pláne a kollégák előtt. És otthon? Belehemperegtem a kimondatlanba, sajnálkoztam és gyászoltam és elindítottam a feldolgozási folyamatot. A magam módján. Most mégis percekre ugyanott találom magam, csak már bezárt ajtó mögött, vele együtt. Mert bezártam őt is magammal és hiába sötét, ijesztő és terhes a helyiség, tudom, hogy bent van. Így könnyebb. Két kérdés. - Fukar számszerűsítés. - mérem végig a láthatót, de bólintok egy mosollyal megtűzve. Lássam a mostot. - Felgyújtom a lakást, van 60 másodperce kimenekülni. Mi az az egy dolog amit magával vinne? - tűnhet ez valami ostoba kérdésnek, ám távolról sem az. Ismeri a lakást, az övé, tele a dolgaival. Mi hát, amit fontosnak tart ebből az életből? A második kérdés feltevési jogát megőrzöm, nem rögtön használatos. Csak azért pedig nem kérdezek, hogy kérdezzek valamit. - Fel fogom tenni a második kérdést, ha eljött az ideje. És válaszolni is fog rá. - elmosolyodom, szívből. Kis aljas mosoly ez, voltaképpen szavát adta, hogy így lesz. Ezért a tartalékolás.
A legtöbb területen ezt teszem, csínján bánok információkkal, érzésekkel lévén nincs rá szükség, hogy többet beleadjak. Ő mégis kifordít a hitem szerint szögekkel bevert világomból. Mintha ott sem lennének én meg csak zuhannék és zuhannék bele a hideg valóságba, meztelenül, sajgó lélekkel. De ahogy teszi, úgy is húz vissza, meleget ad a vacogásban. Mégis félek tőle. Nem tőle, magamtól. Vigasza, érintése erőt ad, de futásra késztet. Beleőrülök a kettős érzésekbe, izzik a csuklómon a láthatatlan bilincs. Szeretném, nagyon szeretném megérinteni, megölelni. Igazzá tenni magamnak. Valódivá. Soha nem értem hozzá ezelőtt, nem tette ő sem. Most mégis rendülnek a falak, mert lép, bezárja a távot és nem hagy újból elrejtőzni, nem kapok időt felhúzni a higgadtság hűvös maszkját. Beleolvadok az aurájába, nyelvemen pörgetem az illatának ízét. Megremegek, tenyere éget, pedig van rajtam ruha, nem vagyok fedetlen hisz félő lenne, elégnék. Szomjazom az energiáját és nem értem magam. Miért én esem össze, amikor nem az én életem vették el? Miért nem én adok vigaszt neki? Nehéz beismerni, de feltölt ez a meleg, helyreállok, bátorságot injekcióz a bőröm alá, de forrón teszi. Energia fut rajtam végig, tenyerem a hátán játszik kalandozót, ujjaim zongorázzák a gerinc és a hátizmok vonalát. Megkapaszkodom benne, a torkából szökő hang bennem ver visszhangot, sóhajom rá a válasz. Igen, értem. Én is érzem. Bennem is kavarog. - Kifejezetten tetszik, hogy ki meri mondani. - ismerem el a mellkasába mormogva. - Kitalálom, hogy mit érdemel a megbocsátásért. - elmosolyodom és bár ezernyi gondolat piszkálgatja a a fantáziámat, egyelőre nem hagyok nekik teret. Nem szükséges. Elengedem, hiába tiltakozik ellene egyik részem, hisz miért fosztom meg magam attól, ami ilyen érzéseket kavar bennem? Ami édes és meleg, hogy magam köré tudnám csavarni mint egy puha takarót, azt miért nem tartom benne a pillanatban? Mert hülyén néznénk ki ha itt állnánk órákig. Pont. Marad a bor, melynek melege meg sem közelíti az övét, nem tölti be ezt a hiányt ami felütötte a fejét és ezerrel a levegőt szimatolja, hogy merre is van az iménti energia tulajdonosa. Jöjjön csak vissza.
- Nos, attól én sem. Be tudja hajtani. - nyújtom át a poharát, ölelem magam és immár a széken. Feltöltött, de biztonságos pozícióban vagyok így, ülve. Pedig ha tudná...hogy mennyire nem így szeretném, talán meg is lepődne. Mégis így van most, a jó kedvem viszont eluralkodik rajtam, fénylőn kúszik be minden rostomba. Elfújta a múlt fellegeit. Minden egy eséllyel indul ahogy találóan megfogalmazta. Nem tudom nála ez pontosan mit jelent, talán ezt. Hogy beszélt, hogy ide hívott egyáltalán. Nem tudom. Megöleltem, fürödtem ebben a varázslatban, talán ez volt az én esélyadásom. Rémiszt-e, ha karjai körém fonódnak, ijeszt-e aurájának meleg ereje? Nem és nem, illetve de, csak nem úgy. Nem iszonyt kelt. Ellenkezőleg. Bólintok. Figyelem a mozdulatait, engedem beáramlani a képet, az érzést, hogy milyen volt hozzá simulni, kicsit élvezni a törődést, kicsit olyan nőnek lenni, aki nem szál egyedül néz farkasszemet a világ démonaival. Kicsit hinni, hogy lehetne másképp.
- Nem rossz értelemben. Csak tudja.. - nyelek egy kortyot, sőt rögtön kettőt, kiszáradt a szám - nem számítottam a fizikai kontaktusra. - és már megint szigorítva mondom, mintha orvosi műszót használnék és talán teszem is, pedig benne voltam, szerettem. Élveztem. - Gondolom sejti, hogy ez olyasmi amit nem teszek akárkivel. - nézek rá elgondolkodó pillantással. Anyámat sem ölelem meg, nem is tettem már legalább 10 éve. Nincs miért. Persze más egy szerető, más egy jó ismerős. És megint más a férfi, aki visszatért a hitt halálból. Akinek élvezem az érintését és nem azért, mert azt akarom, hogy tegyen fel arra a pultra és dugjon sikításig. Nem mondom, hogy nem jelent meg a gondolat, hisz nem vagyok fából sem jégből, csak hiszik, hogy így van. De mégis, nálam a nagyon magától értetődő érintések mindig nehezek, tartalommal bírnak a legapróbbak is. - Lehet, hogy én megtettem. - mosolygok rá talányosan, végtére is háttal álltam neki, éppen be is gyógyszerezhettem volna mindkettőnket, hogy ezáltal legyen könnyebb, hogy tapicskoljunk hazug vattacukor világban és másnapra felejtsük el az egészet. Azt is, hogy egyáltalán bejöttem az ajtaján. Szociálisan elfogadott drogmámor egy kreált világban. Egyszerű lenne. Mégsem foghatom ilyesmire, mert nem történt meg. Pedig mennyivel könnyebb lenne puha ködből mosolyogni, fogadni a célzást és visszadobni, mondván elfelejtődik holnapra és mindegy mi fog történni. De nem szeretem ha könnyű, sem azt ha hazug. Kiiszom a poharam, talpát koccintom az asztallaphoz - Iszonyatosan erős energia sugárzik magából. - állok fel, de tartom a távot, csak a kezemet nyújtom ki, mintha végig tudnám húzni az auráján. Lehunyom a szemeimet és zongorázok a levegőben, ezen a vonalon. Ahol én már érzem Őt. - Már innentől. - ajkamba harapva nézek fel rá, nem baj ha bolondnak hisz, talán az is vagyok. Sosem szégyelltem. - Talán ha dühös, már erőssé válik mint egy pajzs. - elhúzom a kezem, visszaejtem magam mellé. - Ha vágyódik, pedig puhán ölelő. - mármint még mindig erről az energiáról beszélek. Elmosolyodom végül. - Gondolom most teljesen hülyének tart. - elnevetem a végét. - Inkább vezessen körbe, tulajdonosi szemmel. Láttassa ami belefér a ma estébe. - ez most akkor nem tudom mi, kérés? Óhaj? Sóhaj? Menekülés, mert így nem kell talán félnem attól, hogy visszabújok a karjai közé. Néha kifejezetten utálom, hogy nehéz eset vagyok. Kifejezetten.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Csüt. 25 Okt. 2018, 14:24

My house my rules


Szokom a konyhámban a látványát, a jelenlét, ami jólesően fullasztó, imádom, hogy felbizsereg tőle mindenem, az izgalom olyan gyermeki, ami miatt máris kiosztok a dokinak két, na jó, nem, fukar vagyok, csak egy piros pontot. Nem akarom letagadni azt a furcsa örömet, amit okoz nekem, esküszöm külön jár neki a dicséret, amiért pont úgy az embert nézi bennem, ahogy én benne. Nem a művész csalta házhoz, nem egy numera lehetősége, azt valahogy ki sem nézném belőle. Viszonylag korán megtanultam a nőkről, hogy a külsőségek a fontosak, az, hogy körbe legyenek udvarolva, azt érezzék a tenyerünk hordjuk őket, ez a mi nagy illúziónk, a varázslat, az a csoda, ami miatt újra és újra eljönnek megnézni az előadást, hogy a végén a lábam elé heveredjenek, kiszolgáltatva magukat nekem és a kényemnek, kedvemnek. Megadnak mindent, a szexben nem hordanak tabu karkötőt, mindent lehet, áldoznak a szexualitás a fájdalom és a naivitás oltárán. Két fontos dolog van, figyelj oda és védekezz. Mivel nekem a nők pont úgy a művészethez tartoznak, ezért a testük csupán fény és árnyék, amikor az ágyamban vannak, kanapémon, a konyhapulton, az autóban, a kocsiban… blablabla. Ha szavakkal húzod meg a mester vonalakt, ha az ujjad érintik a finom zónákat pont úgy festménnyé válnak, ami lelép a vászonról, hogy megtegyen neked mindent. Ennyi a titok, de ezt nem fejtem ki, nem hiszem, hogy a doki díjazná, hogy ennyire egyszerűen látom őket.
A katona, a kommandós teljesen máshogy élte meg. Ő még arroganciának látta, ami mára magabiztosság, nála egoizmus volt, ami nálam eltökéltség. Mert Michaelnek keménynek kellett lennie, a nagy falnak, amit nem lehet bezúzni, Richard viszont lehet érzékeny lélek, aki nem ütne meg nőt, míg Michael megtette. Mások vagyunk, másokká válunk és igaz a mondás, hogy a hivatásod kötelez, ahogy a név is teszi.
Diana minden ízében más, mint a legtöbb nő, aki megfordult szerény hajlékomban. Geby élvezi még ezt a különlegességet, azonban a két nőnek köze nincs egymáshoz. Geby a vágy, a korbácsolt tűz, amit életben tartok, mert szükségem van rá, mondhatom, hogy a múzsám, mert az. Diana pedig a pokol éltető tüze, a száműzetésbe vonult gonoszt szolgálja, mert a bennem szunnyadó akaratos férfit kelti életre. Őt nem finoman akarom, nem beborítani az energiámmal, rá a testem akarom húzni, a bőröm, vele össze akarok olvadni, hogy a végtelen misztérium magába fogadjon és szétpulzáljon a szervezetembe.
Magamhoz ölelem és vele együtt a rakoncátlan lehetőséget. Mert hideg és mert rideg, és mert nem nekem szánja, ez Ő. A kékvér vonzó. A titokzatossága nem nekem szól, magának. Korlátok önmagának. Nem, nem megtörni akarom, hanem megfürdeni benne, bekenni vele a testem, hagyni, hogy a bőrömön át ivódjon a lelkembe. Furán hangzik, el sem mondanám neki, kifutna a világból, ha tudná, hogy eltökéltem, megszerzem.
Kihívás, és én imádok küzdeni, mert és emiatt vonz Geby is, mert megihlet. Mert festek tőle, mert az ecset táncol az ujjaim alatt életre kel, hogy mire magamhoz térek, már majdnem kész legyen a mű, nekem már csak finomítani kell, a háttérrel baszakodni, feldíszíteni, de a lényeg addigra elkészül, színeiben, formáiban és ez az, ami miatt keresnek és jönnek hozzám, ami miatt csorog a kasszába a lé, persze koránt sem elég, faszom drágák a kellékeim. Meg persze el is szórom, faszságokra, csilliárdos ecsetre. Menne nélküle is, de a mókus szőre, nehogy felsimul a vászonra, kiráz a hideg a gondolattól.
Tudom, hogy szeretné tudni, de azt is tudom, hogy kellett éreznie, hogy akarom őt, voltak jelei, én igyekeztem beszélgetni vele, kettesben maradni, egyszer az ujjait is megérintettem, amikor megkínáltam egy kávéval, emlékszem, hogy villám cikázott az ujjbegyeimbe.
- Meg fogom mutatni. – ígéret, és azokat én mindig betartom. Sosem hazudok ilyet, nem teszek olyan ígértet, amit nem tudok teljesíteni, talán gyerekként verték belém, talán az, hogy apám mindig csak ígérgetett és gyűlöltem, hogy anyámnak is erőssége volt, hogy Teresa örök hűséget ígért, csak éppen az oltárig nem jutottunk el, aztán lelépet Atlassal. A legtöbb ígéret megszegődött. Nem engedek ennek teret.
- 60 másodperc, az nagyon sok idő. Magát vinném ki. – rákacsintok, hogy érezze kitérő a válasz, időt akarok nyerni, de ez már nem fél bele a 60 másodpercbe.
- Na de, hogy őszinte is legyek, nincs semmi pótolhatatlan tárgyam. - vállat rántok, mert sok minden lepörgött a fejemben. Fényképek, emlékek, könyv, egy rózsafüzér anyámtól, a képeim, az eszközök, de mind csak tárgy, amit akkor sem fogok magammal vinni, amikor meghalok, ha belefeszülök is. Valahol rettentően szánalmas, hogy nem tudok egy dolgot mondani, ami magához láncol, ami nélkül nem mennék ki, de... nincs. Hiába töröm a fejem. Más szemszögből nézve pedig jelzi, hogy gyökértelen vagyok, otthontalan, olyan helyen élek, ahol nincs semmi, ami megköthetne, pedig alapjáraton röghöz kötött vagyok. Nem mondom, lenne egy, két képem, amit fájna itt hagyni, de nem fontosabb annál, hogy kijussak. Más lenne, ha lenne egy kutyám, egy macskám, egy mosómedvém, mit tudom én.
Csak biccentek vigyorogva, kimondom, néha azt is, amit nem kéne, de én művész vagyok, engem kattosnak tartanak, a faszit a hosszú hajával, a kontyával, a végtelen hosszú ujjaival és azzal, hogy amikor fest a száját rágja, vagy éppen kidugja a nyelvét geci nagy koncentrálásában. Ez vagyok én. Annyi titkot őrzök, ami nem is egészséges, nem fér el több, sem hazugság, sem ámítás.
Varázslatot hajtunk végre, kiborítom az életemmel, a múltammal, jelenemmel, a jövőmről meg nem sokat tud, ahogyan én sem. És cserébe átölelem, magamhoz húzom, hogy ezzel is kiakasszam. Szép ez a világ. Imádom a törékenységét, ami nem csak testben jelentkezik, de ott van lélekben. A forró ölelés alatt megbújó törékeny jég. Így jellemezném őt. Félek, hogy megkarcolom a felületet és beomlik alattam, elnyel. Nem profitálok belőle, mert ő majd nem akarja, ezért nagyon finoman járok rajta, hogy az első hajszál repedésre visszakozhassak és új irányból próbálkozzak.
Első lépés egy ölelés, és lássuk be nem kicsi, egészen a Holdig juthatok általa, hiszen nem a kezéhez értem, nem a karjához, nem a szájára szegeztem a pillantásom. megöleltem és ő hagyta.
- Ez sokat elmond magáról, de azt nem hazudom, hogy meglepett. - hiszen pontosan látta, hogy tiszteletben tartom, hogy a kabátokkal szórakoztam, hagytam őket összeérni, de hozzá nem értem, nem súroltam a testemmel, nem hagytam, hogy összekenjen a maga kisugárzásával. Pedig az első pillanattól vágytam rá és teszem most is.
- Ah nem hiszem. Magának nem fegyvere a méreg. - sokkal jobban vallana a vöröskémre, belőle kinézem, hogy Robert egyszer betápszereződik valami halálossal, ha Geby megtudja, hogy heti szinten félrekaffant fiatal és üde csirkékkel.
Követem a példáját és kiürítem a poharam, hogy aztán a pultra csúsztassam magam mellé, egyik lábam keresztbe csúsztatom a másik elé, két kezemmel a pulton támasztok, nem, zárkózóm el előle, nem fogom meg a vámpírerőt. Pedig el lehet zárni, mint a féltve őrzött porcelánt a kulcsos szekrénybe.
Megugrik a szemöldököm. Áhhá, szóval Ő maga is érzi, hogy pulzál köztünk a veszett energiaroham. Én szinte látom is, mert akarom látni, mert nekem minden a színekről szól, a formákról, arról, hogyan vessem vászonra, amit elképzelek, ami a szemeim előtt zajlik, ami nem a fejemen található, hanem a lelkemben. Az a szintű látás, ami nem jellemezte a kommandóst, de magához húzza a festőt.
Tudom, hogy más ember lettem, mássá kellett válnom, levedlettem az agresszió nagy részét, kiélem edzés közben. A lélek jobban érdekel most, menekvés. Tudom jól.
Szavait férfias mosollyal jutalmazom. Nem, nem hülyének nézem, meglep, hogy ennyire elevennek érzi, hogy nem csak bennem, nyer teret, hanem neki is mesél, egy- egy színes, szagos energiahullám, mint egy nyújtózó macska, ha fölé teszed a kezed, érzed a csít. A tappancsa tűzforró, ahogy a gyógyító energia előlövell a testéből.
Van, hogy fekszem hanyatt, a zene finoman pezseg, kezem a mellkasomon, és érzem, ahogy a csakrák megnyílnak, ahogy az erő átjár és még csak jedi sem vagyok. Csupán a minket körülvevő több millió éves energia.
- Látja? Megint csak közel sem jár ahhoz, hogy mit gondolok magáról. – mert nagyon nem nézem hülyének, sőt mi több, imádom, hogy impulzív. Aromája van, sőt eszenciája.
- Maga tényleg meg akar ismeri. – felnevetek, eltolom magam a konyhapulttól és előre tessékelem, akkor haladjunk lefelé. Bár érzek némi késztetést, hogy a hálómban kezdjem a körbevezetést, de jól sejtem, hogy nem az érdekli, hol a wc és a zuhany, a képekre kíváncsi, de ki vetne ezért rá egyetlen kavicsot is.
Visszatérünk a földszintre, lámpákat kattogtatok, van belőle pár, hagyom a helyet félhomályba fürdeni, mégis elég a fény, hogy bármit lásson, de ez nem egy igazi tárlat.
- Jól sejtem, hogy nem a megrendelésre készült képek érdeklik? – ám lehet az is. Nem kezdek magyarázkodni, hogy nem vagyok hűde nagy művész, hogy intuícióból festek, a belső szemem vezérel, valaki más keze húzza meg a vonalakat. Nem mondom, hogy néha lopok alap ötletet, valamit, ami elindít, nem mondok semmit.
Megvárom, merre indul, a nyomába szegődök. Sejtem az állványaim vonzzák be legelsőnek.
- A falamat ismeri, sőt mi több, még szereti is. De szerintem nem kell elmondani, hogy ő az én vezetőm. Vázlat, de mester is. Néha csak… elmondja, hogyan fessek, most pedig lehet engem néz hülyének. – átváltozom, még én is érzem magamon és ez most nem jön jókor, de tudtam, hogy meg fog történni. Talpam alatt hűvös a parketta, nem hideg semmiképpen sem, itt-ott fűtőszálak futnak benne, a fele működik a fele nem, de vannak pontok, ahol télen imádok állni, amikor a bőröm csípi a hűvös, de a talpam alól a pokol perzsel, ott áll a fő vásznam, amin a Halál madara követ minket szemmel. Ezen dolgozom most. A fajzat kabátjában néhol őszülnek a tollak, ahogy múlik az idő, minden nap belecsempészek valamit, ami jelzi az idő múlását, igaz ezt csak én látom, de a képen több mint 2 hete melózok. Nem az első és nem is az utolsó ilyen képem.
A másik három alakuló kép félkör alakban helyezkedik el, egyikről sem látok a másikra, amikor festek, egyszerűen van, hogy kikeverek egy színt és eszembe jut, hogy pont ilyen a fény, ami Geby hajára zuhan, de én a terhes nőt festem, akinek a vonásaiban nagyon fel lehetne ismerni Teresat, ha akarnám. Akkor képet cserélek, ha olyan szín alakul, olyan forma, és abba feledkezem bele.
Imádom ezt a csendet, ami körülvesz, ami bebújik a fülembe és a szívemen ropja táncát. Lépkedek a nő mögött, ha kérdez válaszolok, de érdekel mi vonzza, mi húzza magához. Akarom tudni, mit gondol, fontos. Izgatott leszek, a festő másik ki a kis edényből, magára hagyja az ex kommandóst, a felnőtt férfit és kölyökké változik, aki büszke arra, hogy ötöst hozott matekból, de már túl vagyok a zsongáson, az akkor köp arcon, ha ecsetet fogok a kezembe és az első színeket keverem ki.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Pént. 26 Okt. 2018, 15:00

Stay close, Mr. Rids..

Nem tudom mi kristályosítja ennyire az akaratot, hogy megnézzem azokat az elfedett, elrejtett képeket. Joggal lehetne az a legelső gondolata, hogy elemezni kívánom őt, a lelkét, az egykori Micael Ridset, a mostani Richard Fieldset vagy talán mindkettőjüket. És ez lehetne is így, ha most egy terápia keretein belül lennénk, ahol valamit felszínre kellene hozni, megtalálni a magyarázatot rá. De az az igazság, hogy nem orvosilag érdekel, az embert szeretném látni. Azt talán aki volt, azt akivé vált. Mert Richardot nem ismerem, számomra idegen, hiába ismerem a szemeit és néhány arckifejezését vagy épp testtartását, semmit sem tudok róla. Mégis izgat az, amit láttatni enged a felszín, a kíváncsiságom piszkálja fel, pedig távolról sem kellene ennek teret engednem. Nem azért, mert létezett köztünk egykoron az orvos-beteg kapcsolat. Az akta zárolva van, engem pedig egyébként is titoktartás köt azt illetően. Hanem az egyébkénti távolságtartás miatt, ami engem általánosan jellemez. Tévedés hinni, hogy közszóval élve antiszociális vagyok, mert nem igaz. Járok el, beszélgetek, van, hogy engedek pillanatnyi vágyaknak is de soha nem megyek mélyre. Képtelen vagyok valóban megnyílni, ennek ékes bizonyítékai a viccek, melyeket kapcsolatoknak nevezhetek. Már rég nem a vigaszt keresem, hisz vigasz nincs. Nem is kérem, hogy legyen. A vágyam, a valódi talán abba a cserépbe vágyik, amit valóságnak nevezhetünk. Aminek ereje van, íze és illata, ami megfélemlít és magához ölel, ami egyszerre hideg és tűzforró. Nem abba, amiben jelenleg én tartom. A kontrollban. Hermeneutikusan lezártam a réseket, ennek legkitűnőbb tere lett a lakásom. Hangszűrős triplázott ablaktáblák, megerősített padlólapok tompítókkal. Nem hallanak, nem látnak. Nem érhetnek el. Egyedül a csengő zaja valóság és a kopogásé. Az én világom, a védett világom. Ezért jelent mélységesen sokat, hogy ő beengedett ide. Én nem tudnám ezt megtenni fordítva, képtelen lennék láttatni, mert szó szót követne, magyarázat kellene, amit nem tudok megadni. Eltűnne a szeméből az, ami az enyémben is felsejlik: a kíváncsiság. Eltűnne, átadná a helyét annak, amit talán sajnálatnak nevezhetünk. Vagy szánalomnak. És erre nincs szükségem.
Most kíváncsi, ahogy kíváncsi volt évekkel ezelőtt is. Akkor nem lehetett, most meg? Nem merem? Reszketem az ő erejét ami annyira vonz, ami már-már szükségként üti fel bennem a fejét? Nem voltam rá felkészülve, vértem otthon porosodik, a kíváncsiságom ide hajtott, de nem tudtam mi fog rám várni. - Köszönöm. - mert én köszönöm, hogy ő képes rá. Köszönöm, ha megteszi. Köszönöm, hogy ennyire bátor.
- Én gyújtom fel és engem mentene? - elmosolyodom, eltérünk a kérdés súlyától. Ez egy emberi reflex lenne, vagy a férfié? Még ha csak mosolygási szinten is, azért ennek is megvan a maga érdekessége. Mégis kíváncsi vagyok, mi az az egy amit vinne. - Értem. De maga azért kimenne, nemde? - most én mosolyodom el, hisz a kérdés nem halálos fajsúlyú, puszta kíváncsiság vezérli ezt is. Éhesen, szörnyként lobog bennem, várva a válaszait, a mozdulatainak meséjét. Ő pulzál, akár egy lángoszlop, amit ölelnél magadhoz mert belülről reszketsz, sírsz érte, de félő, hogy megsérülsz ha túl közel mész és túl sokat akarsz belőle egyszerre. Félek...rettenetesen félek.
Ezért lélegzek nehezen, ezért blokkol annyira az érintése. Rázza bennem a Vágyó a láncot, nyitni akar, hogy ez a pulzáló meleg, ez az erő belefolyhasson, kitölthesse. És én? Futok, de képes vagyok megszólalni. Képes vagyok kiejteni a négy szót és Ő megteszi. Egy ölelés, ami másnak hétköznapi hisz teszi százszor, ezerszer és sokakkal. Nekem óriási jelentőségű, mintha bénaként megérteném milyen futni, üldözve a láthatárt. Mintha átélhetném. Az űr csendjét oldó édes zene ez és kérném még. Sokszor még. Engedem a Vágyót, szeletet kap, mohón nyeli és töltődik. Energiát kapok, eufória mozgatja tagjaimat. Nem mondom, hogy olyan mint a szeretkezés, de sokat jelent. Jelenthetne többet, ha nem irányítanám ki magam. Aljas gyermek a Vágyó, mert elég energiát kapott, hogy a külvilágra mosolyogjon, de elhagyja a forrást, ringbe száll és figyeli Őt. Figyelem őt. Mert ez is én vagyok. Isten bocsásson meg érte, de ez is én vagyok. És levettem a súlyt a kontroll gombról. Nem merem elengedni, de levegő jut be a burokba. Friss és cirógatóan meleg levegő.
- Ennyire nyilvánvaló? - nézek rá kérdőn, bár nem kerestem vele sem a kontaktust soha, ahogy másokkal sem. Pláne a steril világban, a kórház világában. Talán hiszi, hogy bolond vagyok. Hogy olyan démonok elől futok, melyekkel ha szembe néznék csupán a megfelelő segédletű kard kellene, hogy le is győzhessem őket. Talán még igaza is lenne. De talán és újfent egy talán, nem hisz annak. Csak elfogadja, hogy így van.
- Pedig nekem van jogosultságom a gyógyszerekhez. - de egyébként igaza van, akinél nem hiszem tényleg indokoltnak, annak nem adok és nem írok semmit. Egyszer, még évekkel ezelőtt idő előtt kezdtem komoly gyógyszeres kezelésbe valakivel és sokáig kísértett, hogy nem kellett volna. Korai volt és nem adtam elég időt. Azóta csínján bánok. Ahogy a rendőrségi esetekkel is. Olyan könnyű sok kollégámnak csak kezeléseket javasolgatni börtön helyett. Én ennyire nem vagyok elnéző. És nem is keresem mindenhol az elme mumusait. Pedig talán kellene, talán már régen gazdag lennék ha meghajolnék a kimondatlan elvárásnak. Utaljam be, rejtsem el, tegyem felejtésbe. És megfizetnek. Mint általában, nem a kiszámítható utat választom s ez nem tükörkép kérdése. A tükörkép leszarja, hogy mit teszünk egyébként. A magányban szólalnak csak fel vádló kérdések, az árnyak otthonában.
Ez az otthon viszont nem az árnyaké. Ez a színeké, az energiáké és oly vakon követem az övéit, hogy mutatnia sem kell hozzá az utat, nem szükséges sem egy irányító szó, sem más. Érzem, nagyon is. Vágyom még jobban. És vonala van, melyet nem látok hisz vak vagyok rá, de mégis tudom, hogy hol húzódik, tudom, hogy mikor erősödik, mikor válik puhábbá, mikor kérlel. Az előbb beengedett, átengedett rajta. Megrezegtette az enyémet. Ilyet lehet még? Szeretném...
- Talán addig jó nekem, míg nem tudom. - nézek rá kutató tekintettel, mert ez biztonsági zóna csupán, a Vágyó felem nagyon is szeretné tudni, hogy mit gondol, mi jár a fejében ha rám néz. Hogyan éli meg ezt az egészet. - Ettől függetlenül.. - nyögök halkan, tehetetlenségtől fulladva, mert nem akarom kimondani, abszolút nem akarom kimondani - kíváncsi vagyok rá. - vallom be, mert így van és még ezt is kozmetikázom. Mert a kíváncsiságnál erősebb érzelem dolgozik a háttérben. Tudnom kell, tudni akarom. Nem azért, mert meg kívánom erőszakolni a vallomását, csak szükségem van rá.
- Mi mást akarnék? - a kérdés annyira magától értetődő, annyira eleven, hogy telibe is mosolygom. Akarhatnék sok mást, ezernyi mást is, de mindegyik innen indul ki. A megismerés vágyából, ha ez szárba szökken, el is tud ágazni, életet lehelhet a még halott utakba, a nem létezőkbe. Ó, igen. Ez egy vágy. Görcsölök, hogy vajon mit tesz a pillanattal. Enged vagy sem? Enged. Megteszi, ezzel elfújja felőlem a tornyosuló felhőket, melyek parancsolják, hogy fejezzem ezt be. Ne akarjak belépni, ne akarjak többet. Láttam, tudom, hogy él, menjek haza. Menetben rá is pillantok a kabátomra. Ezt kellene tennem, ez a javasolt. És nem nyúlok érte. Csupán lesétálok a lépcsőn. Elveszek benne, a világában. Miért nem kiált rám hát, hogy menjek el? Miért enged be amikor még inkább elzárja ezzel a visszafordulás lehetőségét. Eltelek az illatával. Követem. Így jártam. És talán...talán nem is bánom.
Lámpák gyúlnak, szemem a falat kémleli rögtön, bár nem közvetlenül előtte állok. Ez az igazi fény itt, csak nem világít. Félszegen csúsztatom mindkét kezem a farzsebembe. Attól függetlenül, hogy kerülöm a fizikai kontaktust, néha kifejezetten szeretek megérinteni dolgokat. Mesélnek. Gyerekes gondolatmenettel próbálom őket igazzá tenni. Valódivá. - Nem, azok egy elképzelés leképeződései. Nem mondom, hogy nem nézném meg őket, mert szívesen de... - gaz gyerekként vonok vállat, engem a szabadok érdekelnek. Amik sajátjai. Szívből és lélekből gyúrt masszák. Gondolatok és érzések egyvelegei. Kis született csodák. A kezéből. Megfigyeltem, éreztem magamon. Lenyűgöz, szép keze van és túlontúl érdekes is. Varázslatos. Földet dobok a gondolatra. Pszt, most nem. Nesztelen léptekkel sétálok mögötte, igen látom a falat. És én is érzem, azt a valamit amitől több. - A fala erős, ijesztően impulzív. - vallom be, de nem sétálok közelebb, egyszer már beszippantott - Fogalma sincs Mr. Rids, hogy minek tartom. - villan rá a tekintetem, mintha megfeddném már pusztán a szóhasználatért is. Még, hogy hülyének...Ha engedném kipörögni a gondolatot, ezernyi kép vetülne belém róla. A falról. Rólam. A falról. Kettőnkről. A falnál. Földelem, félrenézek. Nem. Nem, nem, nem.
Nem veszem ki a kezem a zsebeimből, de átmos a látvány. Olyan emberi az alak és mégis, nem ennek a világnak a szülötte. Élénk a tekintet, belém lát, pedig nem az én világomé. Közel sétálok hozzá, egész közel. Így látom a vonásokat, az összemosást. Eljön? Ő nem jöhet, így nem. Hozzá szeretnék érni, enyém az illata. A festéké, a vászoné. És enyém a félelme, de én nem a halált félem. Nem az én démonom. Őt ölelném, meséjét hallgatnám, beleszakadnék erejébe. Övé a legnehezebb szerep tán mind közül. Nem nézek az alkotójára, a látójára. Ez kettőjük kapcsolata, ezért ennyire intim. Ennyire ízes. - Ijesztően gyönyörű.. - lehelem a vászonra, mintha csókját csenném. Tovább sétálok a nőhöz. A jövendő anyához, de a vonások előttem nem tiszták. Nem ismerem, de nő vagyok és ez a kép belső világom rengeti. Kibuggyan a szememből egy könnycsepp, végigszalad az arcomon. Nem törlöm le. Anya képe, aki talán szeretni fogja a kis életet ami benne van. Anyáé, aki a támasza lesz. Anyáé, aki viseli egy angyal arcát. Anya, akim nincs hisz elfelejtett. Anya, ami talán én soha nem lehetek. Ez az én démonom, bár mást látunk. Nem az én képem, de megérint, belém vájnak a finom vonások. Reszketeg sóhaj lebben. - Konkrét a személy? - érdekel, attól mert az én nyomorom neki még sokat jelent. És ismét a falhoz sétálok át. A kavalkád, a kusza erő az, ami engem megnyugtat, ami ölelést súg, vigaszt ígér. Mert nem tudok mit kivenni. Mindkét tenyerem megtámasztom rajta, amivel talán megszentségtelenítem. Talán megharagszik érte. Össze kell magam szedni egy kicsit, hogy készen álljak a másik kettőre. - Hihetetlen lelke van. - fordulok végül felé. Ez viszont az én igazam. Az én véleményem. És nem fogom megmásítani, legyen szó Richardról vagy épp Michaelről. Ami benne lakik...az gyönyörű.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Kedd 30 Okt. 2018, 15:38

My house my rules


Legszívesebben én is megkérdezném, hogy mit akar tudni rólam, mi az amit olyan érdekesnek tart, hogy meg szeretne ismerni, tényleg. Úgy értem nem felületesen, mint a puncik többsége, akik jönnek, befekszenek az ágyamba, majd elillannak a hajlani köddel, ha szerencsém van, ha nem akkor ki nyomom a hívásokat, mintha kötelező lenne. Pedig alapvetően el tudom dönteni, hogy mit szeretnék és annak érdekében nagyon sok dologra vagyok hajlandó, vagy éppen annak elérésének érdekében.
Nézem a nőt, ahogy kimozdítom a komfortzónájából, összenyomom az elképzeléseit, mit egy tubus fogkrémet.
Megannyi emlék villan fel az elmémbe, akárha éppen meteor csapna le rám, egy mosoly, egy hang, egy békítő szó, vagy éppen egy olyan kérdés, amire senki nem akart válaszolni mert túl provokatív. De ez a dolgunk, tettük, hősiesen kiálltunk az elveinkért, s mi lett belőlünk? A legtöbb társam halott, a többiekről meg semmit nem tudok és ez valahol őrülten ijesztő, mint, ahogy az is, hogy a bizalmamba fogadok valakit, akiről reggel még azt hittem, hogy az életemre tör és lehet most sincs ez máshogy csak csupán az én szememre hullott le a hályog, ami miatt nem látok tisztán és racionálisan, pedig kéne. Az életem túl fontos hozzá.
A legtöbb visszakérdezést pofátlanul válasz nélkül hagyom, míg lekísérem a lépcső és elhaladunk a bejárati ajtó mellett.
Odafent azt kérdezte mit mentenék ki és nem azt, hogy mi lenne az, amiért kockáztatnám, hogy esetleg odabent égek. Mert olyan dolog nincs.
- Ha maga kijut az feltételezi, hogy én is, ebben a formában kimentem magát és magamat is. Az egy másik téma, hogy elverném a seggét, ha felgyújtaná a házam, műtermem az életem ezen szakaszát.  Ám azt hiszem semmi sem pótolhatatlan. – noha most sokat dolgozom Robertnek és másoknak is, az emberélet még mindig szent számomra én annak a védelmére felesküdtem, csak mint az orvos, csak egy kicsit máshogy, de nekem, a véremben van. Jól lehet ez egy ordenáré hazugság, mert vettem már el mások életét, mégis… talán van mentségem, vagy csak gyártom magamnak őket. A gyerekkel, azzal nem tudok elszámolni, pedig ha onnan nézzük, hogy Murat kölyke mennyire volt ártatlan, hát kevéssé, mint sok felnőtt. Pont amiatt, hogy még csak gyerek volt, emiatt tehetett meg mindent, amit csak nem szégyellt, vagy legalábbis ő azt hitte. Végül golyóval a fejében végezte, bár senki nem oda szánta. Tudatosan nem jártunk utána, hogy ki terítette le, ki lehetett volna logikázni de minek?
A nő nyomába szegődöm, fénnyel árasztom el a helységet, nem viszem túlzásba, meghagyom a sejtelmes álmok otthonának, ahogy én szeretem. Sosem szoktam minden sarokba bevilágítani, nekem fontos, hogy részletekben is lássam az életem eme szentélyét, mert ez vagyok én, idelent.
- Nem tudhatom, amennyire én szoktam érdekelni a nők az túl.. hogy is fogalmazzak? Sablonszerű? Általános? – gondolom ezt nem kell kifejten, ahogy azt sem, hogy én nem hagyom nekik, hogy többet is lássanak a dologba. Nem vagyok hülye, tudom, hogy nem kevés nő álmodik egy olyasmi fazonról, mint amilyen bennem, látnak, ami nem összetéveszthető azzal, aki valójában vagyok. A festő, a nyugodt fazon, aki szar humorával bujkál a valóság elől. A vastag álarc fedi az ábrázatom, rajta egy kiló festékkel, így lesz belőlem pókembert és bármilyen hős, 007-es, aki reggelre kereket old, vagy éppen kiteszi a nők szűrét. De lehet, emiatt jönnek, emiatt tapadnak, mert nem kellenek.
Biccentek, sejtem, hogy a meséim érdeklik, az agyszülemények. Engem is az érdekelne, semmi más. A többi csak iskolapélda arra, hogy meg tudok-e oldani egy feladatot, vizsga, felelés, csak éppen nem szavakkal. Abban pedig jó vagyok, lekövetem, amit elkérnek, csak beleviszem azt, aki én vagyok.
Szinte érzem, hogy megváltozik az aurája, vagy hívjuk kisugárzásának, hagyom belém csapni, és egy villám erejével lesújt az ereimben szambázó vérre.
- Találó. Ijesztően gyönyörű. – megízlelem a szavait, annak érzékiségét, nem nézek a képre, csak rá. Pontosan tudom, hogy mit lát, ahogy azt is, hogy teljesen mást olvas ki belőle, ez így van rendjén, erről szól az élet.
- Ugyanezekkel a szavakkal írnám le én is, már azt, hogy mit gondolok magáról. – hátrébb lépek, hagyom, hogy ismeretséget kössön a Keselyűemberrel, hogy magába fogadja, elhiggye, amit lát és valamit, bármit kiváltson belőle. Túl régóta dolgozom rajta, túl erősen viseli a lenyomatomat, engem. Nem kell félni tőle, érteni kell, mint, ahogy azt is, ha egyszer elhagyod ezt a létet, semmit, de semmit nem viszel magaddal, csak a szeretetet, amit megtanultál és a hálát. A begyűjtött impulzusokat, a lerótt leckéket, azt, ami azzá tesz, aki vagy. Ő is fog cipelni, sokat, mert ellenben velem ő retteg attól, aki. Pedig ha kinyitná a szívét és hagyná, hogy kifolyjon, ami benne van, átadná a vért a földnek, a levegőt az égnek, akkor tudhatná, hogy élni csodálatos. A világ legerősebb kitörése.
- Tudja, miért vinném ki, ha rám gyújtaná a kócerájt? – egyrészt, mert az embernek az élni vágyás a legnagyobb ösztöne, a legerősebb, szerintem.
Visszasétálok hozzá, félig mögé, a mellkasom majdnem súrolja a vállát, de nem érek hozzá.
- Mert tudni akarom mi az, amit érzek, amitől felforr a vérem  a közelében, hogy mi a maga varázslata? – nem kímélem. Szavakkal is pont annyira bombázom, mint apróságokkal, a testem hősével, de megérdemli, mert az illata összegubózza a gondolataimat, gordiuszit köt rá. Alig bírom megállni, hogy az orrom a nyakához nyomjam és beszívjam a bőrének puhaságát, hogy úgy teljek el vele, amit már nem bírok el.
Tovább sétálunk, és lecövekel a nő előtt, ki a világ kincsét hordja a szíve alatt.
- Igen és nem. – érzések kavarognak benne, éppen ahogy bennem is. A nő, aki a képen van Laura névre hallgat, de mivel úgy döntött, nem kéri a képet mégsem, félbehagytuk, még csak a beállítás volt meg, a forma, a testének vonala, amikor felhívta a pasija és haza rendelte. Viszont nekem már viszketett az ujjam, hogy megformáljam, így róva le adósságomat egy még meg nem született élet előtt. A nő egykor volt szerelmem vonásira hajaz, olyannyira, hogy aki ismerte azonnal felismerné. Csakhogy Teresa már nem él. Közvetve Atlas ölte meg, azzal, hogy Ellát a halálba vezette, a szó szoros értelmében is. A kislányról láttam sok képet, Teresa élt az internet lehetőségével és noha velem nem tartotta a kapcsolatot, egyszer találkoztam is vele, akkor még csak terhes volt, talán pont, mint a képen a nő, nem véletlen, nincsenek véletlenek. Ellát pedig elbeszélésekből ismerem, és ezzel engem Teresa taccsra is vágott, emiatt szerepel a nő a képen, még akkor is, ha nem egy az egyben az ő arca kúszott fel a vászonra. Vezeklés, búcsú, a nőtől, aki mellett végig ott voltam, mégsem láttam, hogy véget fog vetni az életének. Vagy pont de, és hagytam is, mert nem lehetett megmenteni, mert árnyék volt, démon köztünk, egy lélek nélküli üres hüvely. Zombi volt, akinek a szíve lüktetett, de a betegségből nem volt kigyógyítható. A férfi, akit szeretett pedig a saját sebeit nyalogatta és magára hagyta, szerelem volt a javából. Nagyot nyelek, érzem a nőből felém hömpölygő érzés kavalkádot, összefűzöm a sajátommal, és muszáj tovább lépnem, különben beszélni kezdek.
Halkan elnevetem magam a szavaira, inkább némi öngúnyból.
- Adjon még időt, lehet nem fog tetszeni a hihetetlen lelkem. Ez csak egy szelete annak, aki vagyok. -
A harmadik vásznon egy fa helyezkedik el kissé jobbra kitolva. Ágai benyúlnak a hóval fedett, enyhén dombos háttérbe. Az egész háttér hó kavargatta szürke, amiről senki nem tudja mit rejt, pont úgy lehet egy tó, mint egy lakott terület, csak éppen rejtve előttünk. A fa egyik karcsú ágán egy fénylő fekete tollú madár gubbaszt, kifelé pislog a vászonból, mintha  a világ súlyát tolná a vállunkra. A fa többi ágát finom porhó fedi, erről a madár rugózta le, mert sokkal keskenyebb a sáv, a madár ében tollait vékony réteg teszi változatossá. A mázolmány széléről, avagy kintről indulnak a gyermeki lábnyomok. A frissen hullott hó még itt-ott kirajzolja sarkának, lábujjainak lenyomatát. A nyomok nem vesznek a háttérbe, de végük szakad, mintha a madár falta volna fel a pillantásával. Még nincs kész a kép, de a koncepció leolvasható, még lehet, odafestem a gyereket, de az is lehet, hogy csak egy szellemalakot, vagy éppen semmit.
Kellő távolságból hagyom nézelődni, nem szeretném befolyásolni, de ha érzi az aurámat, márpedig fent érezte, tudja, hogy ez nem egy semmitmondó kép.
- Érdekes, hogy még fel sem bukkant az életembe, de engem mostanában foglalkoztat a múlt. – vagy mindig is tette? Hány képet találnék, még terhes nőről, nőről kölyökkel, vagy éppen semmibe olvadó gyerekekkel? Megrázom a fejem a durva felismeréstől.
A negyedik képen egy alabástrom bőrű nő látható, alakja már kivehető, testé vékony női ing fedi, sokat sejtetve, de semmi nem mutatva, hosszú, karcsú lábai szabadon lélegeznek, még nincs talpazata, majd eldöntöm min áll. Melleinek kerek domborulata átsejlik az anyagon, ahogy kecses mozdulattal, vállára és hátára omlik lángvörös haja. Balja kissé a hasa elé hajlik, míg jobbjával a levegőbe nyúl. Igaz vagy sem? De szerintem ő pont a végzet fáját fogja odalátni, ahogy én is azt teszem, mert nekem Geby az ősnő. A Nő.
- A mentorom felesége és nem tagadom, hogy a múzsám, a saját kedvtelésemre festem, de hiányzik belőle… valami. Fűszer, só, már a képből. – nem magyarázkodom, csak elmondom, hogy mit érzek. Közelebb sétálok, tenyerem a hátára siklik, csak, hogy érezzem a bőréből előokádott mérhetetlen hőséget. Nem mondom ki, de sejtheti, hogy mire legközelebb erre jön, lesz egy saját állványa, egy alakuló képpel. A gondolattól felzúg a szívem, kicsi lesz a testem a bőrömnek, olyannyira szeretnék most nekiállni, míg itt van. Lehunyom a szemem, olyan erősen jelenik meg a kép, amibe belefesteném. Hangosan fújom ki a levegőt, nem. Most nem szabad. Most itt kell maradnom. Reszketnek az ujjaim, a művész bennem megrázza magát, izgatottan ficeregni kezd. Csináljuk, most! Alig bírom lehiggasztani.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Szer. 31 Okt. 2018, 00:16

Stay close, Mr. Rids..

Olyan ügyesen és szilárdan tanultam meg kimondani a nemet, hogy az élessége saját gondolatban is sokszor válik ijesztővé. Egyetlen szótag, mégis acélláncként feszül bele kérésbe, kérdésbe, kimondott vágyba vagy épp kimondatlanba, érdeklődésbe és puhatolózásba. Egyetlen szótag, ami lezár és befejez, papírgalacsinná gyűri a másik oldal reményeit vagy épp akaratát, hogy papírkosárban végezze a felejtésben. Most miért nem vagyok képes ezt az egyetlen szótagot kiejteni? Nem, nem akarom megnézni a képeket. Nem, nem akarok maradni. Nem, nem érdekel a férfi, nem érdekel az ember. Halmozhatnám, háromszorosan. Nem teszem, lesétálok a kabátom nélkül a lépcsősoron, függőben hagyva minden szót, kimondottat és kimondatlant egyaránt. De csupán egyszer pillantok az ajtó felé. Mennem kellene, igen. Mégis az állványok rejtelmeit választom, mert ó, tudom, ezt én teszem, ő nem kényszerít rá. Távolról sem. Ez most Én vagyok, a kíváncsi, a megismerni vágyó. A zsongó, perzselő érzések pedig elnyomják a nemet, a racionálist. Azt, ami a helyes lépést diktálná. Hallgatom, szavai kis nyilakként érkeznek hozzám s én jó táblaként fogadom őket. Vajon menni fog a kihúzás is? Le tudom magamról vetni mindet ha hazamegyek? Most mégis elmosolyodom. Elverné a seggem a gyújtogatásért.
- Meglepő jelenet lenne a lángokban álló ház előtt, ahogy elfenekel mint egy gyereket. - jegyzem meg , de a komikumán elmosolyodom a képzelgésnek. - Mulattató lezárás, de nem hagyna bent, hiába én tettem.. - ezt pedig hagyom lebegni, lezáratlanul, hisz nem kívánok messzemenő következtetéseket levonni semmilyen irányba. Talán egyszerűen a személyiségéből fakad, vagy csupán nem követ holmi ókori módszereket. - Ez mindaddig szép, míg nem menne el szemet szemért szintre. Én talán nem elfenekelném azért, ha cserébe felgyújtaná a lakásomat. - még mindig játszik a mosoly, ez még mindig elvi szint, de engem nem is feltétlen a tárgyaim elvesztése ütne mélyre. Hanem az illúzióé, hogy hermeneutikusan lezárt várban élek, ami csak az enyém és ahová nem hatolhat be idegen, pláne engedély nélkül. Nyilván ezzel az információval nincs tisztában, hiszen honnan is tudná. Hiába hát, a bátorság erénye neki jutott én csupán a kíváncsi kukkoló vagyok, aki bejutott az arénába. Hőn remélem nem az oroszlán fog felfalni..Megnyugtatóan hat a fények halvány játéka. Valahol reméltem is, hogy nem reflektorok között alkot. A sejtelmes mindig izgalmasabb és termékenyebb, mint a mindent láttató. Ez ugyanannyira igaz egy lámpára, mint egy ruhára, vagy éppen az életünk bizonyos pontjaira. Szerencsétlenségére kíváncsivá tett, az enyémre pedig, hogy egyre erősebben vágyom őt megismerni. Hibáztathatnám ezért, már puszta dacból is, melynek nem vagyok híján éppen, de már a kórházban is mondhattam volna nemet. Még jobb, nem is kellett volna mondanom semmit, csupán belesúgni a szélbe és nem eljönni. Ő akar szabályokat áthágni, tette is vagy százzal.
- Meg akarják kapni az illúziót amire vágynak, mindezt egy vonzó köntösbe burkolva? - nem, nem nézek rá, ezt éppen zsebelheti bóknak is, a fajsúlya a megállapításnak nem fontos, már az ajtóban elbuktam a szenvtelenség álarcát. És azt hiszem szükségtelen külön belepirulnom abba, hogy elismerek egy ennyire nyilvánvaló igazságot. Igen, vonzó. Nem kételkedem benne, hogy sok nő örömmel ugrik az ágyába a megfelelő szavak hallatán. Talán bele sem kell feszülnie a próbálkozásba. Mennyire egyszerű is ez..így kimondva, másokról. - Csalódik ha az én igényem kicsit más? - adódik a kérdés, meglehet, hogy igen a válasza. De szerintem sejti, netán tudja, hogy nekem nem ez kell. Tőle nem. Azt erőszakolnám meg és aláznám le egy papírgalacsin szintjére amit megmozgat bennem. Pedig ez is könnyű lenne, túl könnyű mindkettőnknek. Belefeküdni az érintések varázsos masszájába, kisóhajtani akaratot, fényesen ragyogó formát adni a vágynak. Meseszerű, de valóban általános. Legalábbis ha csak egy aktust nézünk.
Viszont a képek..mások. Elvisznek engem holmi nőktől, általánosított képzetektől, pár éjszakás kielégülésektől. Máshová visznek. Oda, ahová a lélek sem hálni jár, hanem képeket alkotni, belefolyatni őket a tehetség vénájába, kiköpve egy vászonra. A halál. Ironikus talán, de sok halottat láttam. Nem, gyilkosság nincs közöttük, de sokat. Szoborszerűek voltak. Békések. Hidegek és távoliak. Elengedték a világ gondjait, az érzéseket. Mindent. Héjak voltak már csak, akikre az enyészet áhítozott. Vagy a patológusok. Nem reszketem hát, amit látok. Meghajolok neki, de nem érintem, nem mocskolom. Hiszen nem az enyém. Az Övé. Lenyűgöz, mert hozzám képest Ő, az Alkotó, legalább annyira megéli ezt az egy életét, mint amennyire én nem teszem. Ez az egyik, ami annyira lüktető benne. Az életre vágyás. Pedig árny les rá, minden áldott nap. Ez itt. Amit látok. Nekem mégis rejt valami gyönyörűt. Nyugtáz, pedig nem véleménynek szánom, de vannak szavak, reakciók melyeket egyszerűen ki kell mondani. Ott és akkor. Ijesztően gyönyörű. - Így együtt? - imádnék ebben a pillanatban felé fordulni, hogy lássam az arcát miközben válaszol, de nem mozdulok meg, az ujjaim feszülnek, nevetséges, de a fenekemen, lévén okkal nem húztam ki a kezeimet a zsebemből. - Mi az ijesztő? - vagy kérdezhetném épp, hogy mi a gyönyörű. Fajsúlyuk ugyanaz, talán 50-50. Nem, nem valami különös bókáradatot kívánok hallani a szájából, nem is tudnám megfelelően lereagálni. Csak szavakat. Gondolatot. Egy képzetet. Talán...
Tudom, hogy közelebb jön. Érzem, még ha nem is hallom a lépteit, most ablaküveg sincs, amin keresztül figyelemmel kísérhetem lépteit. Egyszerűen tudom. Intenzív melege, lüktetése vonzó. Reagálok rá, világos. És most már szabad megélnem az ilyet. Nyílt térben is. Kihagyom a levegővételt a várakozásban. Igen, vagy nem? Nem. Nem ér hozzám, hálásan köszönöm neki, mert nehéz úgy figyelnem bármire, ha átjön az aurám rezdülő vonalán. Mégis súrlódunk, csak nem fizikálisan. Végigfutnak a finom rezdülések. Megrázom a fejem. Nem tudom, honnan is kellene tudnom? Szavai nyilacskái újfent elérnek, fúródnak a húsomba, jó mélyre. - Érzem magát.- mormolom halkan, lenyelve a nyögést, túl közel van -Felelek. - talán ez, mert annyira érzem, hogy magamba tudnám őt engedni, kezes-lábasként húzzon fel, töltsön ki ezzel az erővel. És felelek, mindenre amit küld, csak nem mindennek adok ténylegesen hangot. Folyamatosan olyan részeimen masszíroz végig, melyeket mély altatásra ítéltettem. - És nem vágyom a többi nő illúzióját. - pillantok hátra rá óvatosan. Nem akarom, hogy elkápráztasson. Nem akarom, hogy ostobaságokat mormoljon a fülembe, nem akarom, hogy elhitesse annak a hazugságát, hogy egyetlen vagyok és ennél fogva többszörösen különleges. Nem. Nekem nem ez kell. Mégis menekülnék a szavai elől, előle. Pedig csupán, beszélgetünk. Sétálunk tovább. És legyökerezem.
Talán ezt nem is tudnám neki elmondani, megfogalmazni. Miért a könnycsepp, miért ilyen nehéz nekem ez a kép. Pedig mennyire hétköznapi kifejezés: anya. Nekem mégis nehéz, hisz gyűlölt szó, ugyanakkor vágyott is. Valaha azt hittem, nagy családom lesz. Jó rég volt, mikor még kergettem is az álmot. Neki talán ez a könnyedebb. Ez segít kicsit kimozdulni az előbbiből. Máshová pakolja a súlyokat. Ki lehet a képen? Ébred a kérdés. Elgondolkodva biccentem oldalra a fejem, de hátrébb lépek. Süt a kép, engem bánt. Nekem ilyen nincs és nem is lesz. Veszteségem. Mély, nagyon csúf veszteségem. Kevés voltam az anyámnak, kevés vagyok anyának. - Nem kell beavatnia, ha nem akar. - súgom nehéz hangon, nem, persze nem őt kárhoztatom amiért nem lát el rögtön mindenféle információkkal. Csak..feldolgoznom nehéz a képet. Tovább megyünk, újra tanulok lélegezni. Mélyeket. Azt hiszem, ahhoz a képhez nem fogok visszatérni. - Maga színes. Ez a véleményem pedig akkor is megállna ha történetesen egy beteg sorozatgyilkos lenne. Mondtam már, kitűnik. Kitűnt akkor is, most is. - érem el a harmadik képet. Önmagában ölelném magamhoz. Január virága, nekem a téli tűz. Eszembe jut a tavalyi tél lent a tavaknál, az erdőnél. A havazás mélységes csendje, amit egyetlen más évszak sem tud produkálni. Mozdulatlan a természet, nem lélegzik. Gyerekként úgy mesélték, hogy a varjak jelzik a hideget nekünk, de kitartóak. A hangulatát imádom, a lábnyomokat már annyira nem. Talán az Övé, aki meghalt akkor, négy éve? Valaki másé? Céltalané? Ezt pedig meg is erősíti. Vagyis gondolom. Oldalra pillantok, hogy lássam. - Én nem tenném rá. - fűzöm ezt a gondolatot, ha valóban annak a gyereknek a nyomait látom. Persze nem mondhatom neki, hogy mit tegyen a képpel. Én így hagynám, mert másnak látom. Más nekem az érzete. - Másban is..? - megjelent-e, miket lát még? Mi van benne még? Mi a múlt? Ijesztő, hogy vakon állok itt, mégis látok mindent, ami képes lenne agyonnyomni, valahol pedig izgalmas, bizserget és vágyóvá tesz. Mert látni is akarok még. Tudni is akarok még.
Elérjük a negyediket, akire döbbenten pislogok. Milyen szép, mennyire könnyed, már-már légies, mégsem angyali. A vörös haj megtöri ezt, mert annyira élénk, annyira pulzáló, hogy valami másnak kell lennie. Most nem kérdezem azt, mint a másik nőnél, bár nem hasonlítanak. Tehát nem ugyanaz van a képen. A válasz azért némileg meglep. De én csak aljas kukkoló vagyok a lélek galériában. Ez a nő az ellentétem, mondhatnám teljesen. És kérdeznék, a szüksége viszont elillan. - Megérintette már? - tárgyilagos a hangom, mert kapaszkodni szeretnék az utolsó gondolatába. Abba, hogy valami hiányzik. - A múzsát legtöbbször nem elég csodálni vagy épp tisztelni. A másik képnél - nem, nem nézek rá arra a képre megint, az anyáéra - más sugárzik. Ha fűszert akar, húzza bele a világába. Csak egyszer és kicsit.- nézek a vöröslő hajzuhatag tulajdonosára. Épp furcsa, megmagyarázhatatlan szempontrendszer kezd formát ölteni a fejemben a múzsát és magamat illetően amikor megbillenti a számvevőt bennem. Elfújja. Tenyere a hátam perzseli, de most nem értem a miértet. Felnézek rá, már-már félve. Az egó kíváncsi, vajon én hogy festenék szerinte. Fordulok egy kicsit, ezáltal centiket vágok le a távolságunkból. Izgatott, vibrál. Összevonom a szemöldököm. - Mondja ki. - nézek a szemeibe, de hülyén lélegzem. Melegem van. Fázom. Kíváncsi vagyok. Futnék. Tetszik, hogy vibrál megint és ez más, mint odafent. - Vibrál ilyenkor. Tudja? - elmosolyodom. Nem tartott bolondnak a fentiért, ne tartson hát most sem. Bár nem érek hozzá, nem merek, mert belekapaszkodnék, fészkelődnék a legkisebbe is.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Szer. 31 Okt. 2018, 14:30

My house my rules


Mindketten jégen táncolunk, törékeny, roppanó hó takarja, ami mi vagyunk, valahol a felületen, amit még most is meg merünk mutatni a másiknak. A különbség annyi és ez nem kicsi, hogy akit itt most látunk az Richard. Michaelnek nem sok köze van hozzá, csak a múltamnak van szaga, olyan átható, ami minden képemen egy kicsit, ha nem nagyon szerepel, jól lehet inkább jobban, mint semennyire. Terhek, amiket nem bírok letenni, sem más vállára áttolni, mert nem beszélek róla, mert nem önthetem senkire, hogy aztán lehúzzuk a wcn, de ki legyen mondva, felszabaduljon a lelkem alóla.
Körbe vezetem, mert a legtöbbet arról tudhatja meg, amit tudatosan építek fel. Richard nekem egy szerep, egy olyan közeg, amiben jól érzem magam, akiben sokkal több az emberség, mint a kommandósban, mégis kegyetlenebb és a maga módján lelketlenebb is. Az én múltam egy másik élet, amit el kéne feledni, le kéne takarni egy lepellel, leszegecselni, hogy senki le ne ránthassa leleplezve ezzel. Képlékeny álmokban járok, már nem tudom, hogy honnan indultam, mert az tény, hogy nem tudom merre tartok. Mik a terveim? Michael az igazságligájának tagja akart lenni, aki szolgál és véd esküt tett le, mégis eljárt a keze, ha felbaszta az agyát a nő, mert valahol mélyen mind bosszantottak/ bosszantották.
Mosolyt csalok az arcára, ami miatt már megérte, bár ma láttam már sokat jókedvűsködni, nem úgy, mint régen, amikor csak komoly volt, a tudós, aki a lelkünkbe látott vagy csak nagyon jól elhitette velünk.
Téblábolunk a múltamba, hogy hozzákössük a jelenhez, de itt a katonának nincs helye, a képzett fegyverbuzinak, a közelharc ismerőjének. Itt most a piktor van keresztre feszítve, hogy onnan nézzen le élete fő művére. Nem, nem vagyok isten, de már majdnem.
- Lássa be, hogy lenne benne némi pikantéria. – több is, mint kellene. Azért lelki szemeim előtt látom, ahogy a házam adta tábortűz fényében a fűbe ülök, az ölembe vonom keresztbe és megtanítom jó modorra, Gyújtogatsz még? Bumm, egy segges, és így tovább. Azt hiszem nem mulatnánk jól, lévén, hogy lehet azért a haját odakozmáltatnám.
- Sosem voltam bosszúálló Ms. Thorn. Engem arra képeztek, hogy védjem az életet, még akkor is, ha az illető piromániás. – mögé szegődöm, míg a képem felé sétálunk, és izgatottabb vagyok, mint minap a kiállításon, ahol százak nézték meg a képeim én pedig bujkáltam, mint egy dedós, de nekem nem kell a rivalda. Nincs szükségem a fészbukra fellőtt szelfikre, nekem nem kell a képem a netre. Könnyed célpont is lehetnék. Noha szakáll és hosszú haj sokat formál egy ember arcán.
- Haragos lennék, azt nem tagadom, de nem vigasztalna, ha a maga értékei is bent égnének. – az viszont tény, hogy ha gonoszság lappang benne, valószínűleg leverném rajta így vagy úgy, de nem lenne mesei vége. Én inkább a lelkén torolnám meg, nem a testén, nem a vagyon tárgyain, de lelkileg taccsra tenném, ha azt tervezné, hogy agyonbassza az életem. Azonban nem tudom, mit váltana ki belőlem, ha geciségből ténylegesen rám robbantaná az ingóságaim 100% -át. Talán tényleg nem lennék hálás és valóban nem csak a seggét verném el, de nem bántanám, igyekszem leszokni róla. Tegyük hozzá, hogy volt olyan nőm, aki elkérte a pofont, akkor volt boldog, addig húzott, addig feszegette a húrokat, míg elpattantak. Persze másnap ő volt az áldozat, én meg lelkileg roppantam bele.
Lépteink halk zaja zene a fülemnek, az intimitás mérhető lenne egy Richter skálával is lazán.
- Talán kell nekik egy mese a hercegről fehér lovon, és mindegy mi a körítés. Vagy én misztifikálom túl és egyszerűen csak lehengerlő vagyok. – rákacsintok, hogy érezze, lezárnám ezt a témát, túlragoztuk. A nőkről alkotott véleményem olyan amilyen, az ami, változó is lehet lazán, vagy elfogult. Ám én sem vagyok híján, hogy megadjam, amit akarnak, cserébe elcuppognak a farkamon és merő jó szándékból még le is nyelik, kinek kell több?
- Egyenesen izgatnak az igényei. – játékos könnyedség lappang a szavaim mögött olyanszerű élénkség, amit valóban kevesen váltanak ki belőlem, mégis óvatosan fogalmazok, vigyázva, hogy ne zúzzak össze semmi túl törékenyt, amit aztán nem lehet összeragasztani. Érlelem a szavakat, ízlelgetem a nőt, próbálgatom, hol vannak a határok, de a közelükben sem járok.
A képem elé járulunk, hagyom elsüllyedni a balladáim sajátosságában, vagy ez már elbeszélő költemény? Tudja a tököm, nem vagyok én trubadúr.
A vásznak mesélnek Michaleről, a felrótt alakok, e felvésett képzetek, minden álom egy megtestesült valóság darabjaként kúszik fel a csontszínű anyagra, hogy az ecsetvonások ékes dallama elmesélje mi jár a fejemben, miből építkezem nap nap után. Ez itt nem Richard és nem Michael ez én vagyok, ahogy talán mindkettő én vagyok, csak az egyiket a múlt árnya fedi a másikat a jövő álarca takarja ki.
- Így együtt. – rábiccentek, kezeimet a hátam mögött fogom össze, hogy ellenálljak a kísértésnek mely megérintené.
- Ijeszt, mert összezavar, mert ismeri azt, aki már nem vagyok és félek, hogy feltépi a sebeimet, amire mohon vágyom. – ezt tedd össze dokikám. Talán szeretném kigennyeztetni őket, miközben könyékig túrunk az övéiben. Mögé ólálkodnék, hogy beszívjam éltető illatát és abból is olvassak, mint a drogvadász kutyák, akik pontosan tudják, merre kell tartani, hogy fogásra leljenek. Mégis csak jeleznek, szólnak, hogy gond van, de onnan nem az ő feladatuk. Én azonban megküzdenék vele, akár szél a lobogó papírsárkánnyal, hogy aztán felcsavarodjon egy fára és érte kelljen mászni a magasba, a csonka ágak közé. Mégis a győztes örömével hozni le a lombok közül.
Felé sétálok és örömmel nyugtázom, hogy átjár, mint hűs patak a cipőm, amikor belegyalogolok, hogy lehűtsön, csakhogy a talpam alatt lávakőként roppan mindaz az energia, ami belőle lövell a szabad ég felé és bennem nyer teret, hogy győztes csatasorként levonuljon a színről.
Nem mondok semmit. Mondhatnám, hogy én is érezem őt, hogy millió kérdésre adja meg a választ, amit fel sem tettem pedig szeretnék, és amit a lelkem már tud, de az agyamban előtt még bősz nagy titok, olyan, amit ki sem mernék fejteni, pedig akarom, és rettegek tőle, de én szeretek félni, mert abban rejlik az igazi erő.
- A maga illúziója a valóság, nem szánok kevesebbet adni. – nem tervezek előtte titkokat tartani, olyanokat, amikhez köze lehet, persze milliónyi van, amit nem kötnék az orrára, mert szerintem sírva rettenne el, azt pedig nem szeretném. Amúgy sem kell fegyverkezni ellene, elég intelligens, ha azt mondom nem, akkor megérti, hogy nem turkálunk.
Teresa képe nekem mindig egy talány, mert nem neki indult, nem őt terveztem vászonra örökíteni, mégis megtettem.
- Egyszer elmondom. – ha úgy alakul, de nem most, nem akarom a múlt árnyait közénk idézni, egyszerűen nem vágyom rá. Pedig három mondatban össze lehetne foglalni, de sok benne a halál. Azt hiszem nincs most szükségünk rá, hogy megkurkáljuk a múltam ezen szakaszát, talán én sem vagyok képes beszélni róla. Hangomban nincs neheztelés, inkább egy lemondó sóhaj, ahogy tovább lépünk.
- Színesnek lenni nem nehéz, csak hagyni kell, hogy az energia áramoljon az erekben, de kifejezetten örülök, hogy így látja. Talán holnap is érdeklem még. – nem burkolt megjegyzés, nem egy láthatatlan játszma eleje, hanem annak már a közepe. De az. Titkolatlanul. Ez már egy játszadozás, ez már egy erőfelmérés, a másik érdeklődésének felkutatása és annak felkeltése. Adni magunkból annyit, hogy a másikat érdekeljük, de nem többet, hogy ne legyen gyomorrontása tőle, titokzatosnak maradni, miközben kitárod a szíved könyvét, hogy beleolvashasson. Ennek vagyok a mestere a képeimmel, hiszik mások. Közben zártabb vagyok, mint egy setét verem, amibe a vak ló is elnyelődik.
- Talán én sem fogom. – a gyereknek lehet a vásznon nincs helye, mert van a szívemben. A kislányt nem bírom elengedni, nem bírom megfogni, szelleme itt időzik felettem, noha nem tudom leróni a tartozásom felé, mert a halála nem szárad a lelkemen, az apjáén teszi, aki olyan helyre engedte, ahol mindez megtörténhetett vele. Nem olyan ez, mint lecseszni a nőt, aki miniben kocog az erdőben, hogy magának köszöni, hogy megerőszakolták, de valahol mégis hasonló. Hiszen a kislányt Murat tűz közelben engedte, pedig tudta, hogy nincs biztonságban, ily mód Ő maga ölte meg.
- Talán kicsit mindenben. – hegeket tépkedünk fel, sebekben nyúlkálunk és vagdosunk újakat szikével, hogy éppen csak a vér buggyanjon elő. Visszarepít a múltba a társaimhoz, azokhoz, akiket szerettem, egy élethez, amiről azt hittem kitart, míg vége nem szakad. És mi van most? Itt dekkolok Kanadában és kapaszkodom egy múlt nélküli ember életébe, a kitalált családjával és hallgatag válaszokkal.
Geby pedig maga a tökéletesség, nem húzom kisebbre a combjának méretét és nem festem kerekebbre a mellét, mint amilyen, mert ő maga az álom. Olyan könnyeden hordja az életet, mint más a zokniját.
-  Simult már a bőröm a bőréhez. – hagyom, hogy higgyen ebből, amit szeretne. De még semmi sem volt köztünk, nem is lesz, szerintem ott kipukkadna a lufi, aztán a fasz sem tudja. Lehet levadásznám a férjét és életem végéig ostromolnám.
- Talán az Ő világa izgalmasabb, mint az enyém, inkább azt mondanám, nem hagyja, hogy lobogjon a tűz. – mert hideg és rideg, mert távolságot tart, mert nem is akarja, mert fél tőlem, ahogy én is tőle, de én attól, hogy akarom. Ő meg nem tudom, lehet csak egyszerűen nem kellek neki. Nem ő lenne az első és vélhetőleg nem is az utolsó.
Tenyerem a hátára ejtem, olyan gyengéden, hogy éppen csak betörök az aurájába és nem nyúlik vele az enyém, érzem, hogy megszakítom a gondolatmenetét, felém fordul, felzúg a vérem.
- Akarom! – szép szó, igaz? Akarni, annyi mindent akarhatok, de ő kérte, hogy mondjam ki. És, hogy mit is akarok? Nem talány. Lefesteni, magamhoz ölelni, megcsókolni, ennyi elég is lenne mára, de tudom, hogy nem fog megtörténni.
A vágy csontroppantó erővel tör rám, hogy azonnal a lámpáim köz állítsam, megkoreografáljam, hogyan festeném le, de nem tehetem meg, még nem.
Sokkal kevesebb ruhát képzelek rá, szabad vádlikat, csupasz vállat. Kár, hogy lepillantok melleinek halmára, amikor az arcát szeretném nézni, de bassza meg, férfiból vagyok, balommal a dereka után nyúlok, jobbommal megemelem az állát. Pár éve még kérgesek voltak az ujjam, a tenyerem, az edzésektől a fegyverhasználattól, a rombolástól, mára felpuhult a bőröm, nincs nyoma rajta a fizikai munkának, ez is megváltozott. Nem keretezik véraláfutások a bütykeimet, nem ütöttem meg embert, ezer éve, a boxzsák pedig egészen okosan használható.
Tanulmányozom az arcát, csakhogy olyan közel van. Nagyot nyelek, hüvelykujjam az állára siet, éppen hogy csak az ujjbegyem éri el alsó ajkának vonalát. Beiszom a látványát, elteszem későbbre, erős pontokba kapaszkodom, mint a szemének vonása, íriszének kékjében megbújó arany pöttyök.
Megreszket a kifújt levegőm és esküszöm, hogy élvezem ezt a tini kori vágyat, ezt a búgató harangszót, közelebb hajolok, derekáról nyitott tenyerem a hátára siet, homlokom koccantom az övébe, lehunyom a szemem, belélegzem a jelenlétét. Szinte azonnal mossa le az előző képet az elmémről, ahogy lehunyt szemeim mögött megjelenik. Reneszánsz ruhát húznék karcsú testére, szabad vállakkal, enyhe dekoltázzsal, hogy ne vonja el a figyelmem, egy padra ültetném, kezébe lufit nyomnék, sajnos ajkára nem festek mosolyt.
Adok neki időt és esélyt, hogy ellépjen, hogy megszakítsa a varázst, hogy arra is, hogy felém mozduljon és lezárja a kört. Bevégezze. Istentelenül szeretném megcsókolni, tűz nyaldossa a csontjaimat a megbúvó vágytól.
Csak egy apró jelre várok, egy szusszanásra, hogy lezárjam a távolságot köztünk, ajkammal akarok a szájára simítani, ennyit akarok.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Csüt. 01 Nov. 2018, 22:17

Stay close, Mr. Rids..

- Talán komikum több. - engedem a mosolyt, szálljon csak szabadon. Nem arról van szó, hogy a fantáziám nem termékeny talajban létezik, csupán talán még gyerekkoromban kaptam utoljára ilyesmit. Nem gyújtogatásért. Érdekes is a gondolat, hogy felnőttként mennyire mássá alakul az ember fejében a kifejezés. Fenekelés. És az elme máris egészen más vágányokra fut, ennél fogva magamban elismerem, hogy lenne benne pikantéria. Vagy csupán túlgondolom? Nem nézek rá, nem keresem a villanó tekintettel, nem akarom, hogy félreértsen. Voksolok hát a komikumra, mely egy ingóságban mért élet lángoló romjai mellett bontakozna ki. Bár lehetne sokkalta rosszabb is ez a képzelgés. Üdítő, hogy nem az.
- Ez nagyon nemes, de talán erre nem kellett képezni igazából. Csak ilyen. - megint vállat vonhatnék, franciásan de nem szokásom.  Viszont hiszem, hogy nem a kiképzés nevelte belé. Annyira sugárzik belőle az élet, hogy nekem aki csupán fél lángon hagyja a sajátját félnem kell, nehogy belobbantson és elragadjon a hevével. Tehetné, könnyedén is menne neki, hisz sokból egyszer sem mondtam neki ma nemet. Semmire. Ellenkezőleg, akaratot csiholt, vágyakat ugrasztott. Szóbelit, képit, fizikait. És amennyire élvezem, legalább annyira megijeszt. Ha tudná, hogy elfutnék..hagyná? Engedne ilyen gyorsan, holott világos miért mennék? Remélem..nem. Szeretném, kifejezetten ha ez a nemessége nem terjedne ezekre a tartományokra, ha igenis rázárna, kimondaná, hogy gyáva vagyok és félek tőle. Magamtól. Az élet lüktető vibrálásától. Annyira szeretném, de az sem biztos, hogy ennek meg kell történnie. Vágyom a képeit, amiket elrejtett. Kíváncsi vagyok és hálás, amiért megadja az engedélyt, nem hagy fuldokolni. Mert jól ismerjük az emberi természetet. Mindig az kell, amihez nem szabad hozzáérnünk sem. Tiszteletben tartottam volna ha nemet mond, de görcsöltem volna a kíváncsiság mocsarában.
- Sejtettem, hogy nem. Nem is tűnik teljes kiegyenlítésre játszónak. Az kiszámíthatóvá tenné. - és nekem nem az. Nem tudom ki ő, nem tudom mi van benne, de zsongat. Belülről. Bennem motoszkál, puha ujjakkal simogatja a hitem szerint szorosan összezárt függönyöket, falakat. Egy fal nem omolhatna, nem gyengülhetne meg ennyitől, nem? Miért akarom hát, hogy folytassa? Valójában kifejezetten érdekel még az is, hogy milyen a nőkkel. Nem  azért, mert vágyom hallgatni, hogy mit és hogyan csinál velük. Csak egyszerűen érdekel, hisz a része. Amikor azt mondtam, meg akarom ismerni, az minden részére vonatkozott. Még ha nehezen hihető is.
- Akarom én azt tudni? - pillantok hátra egy mosoly kíséretében. Lehengerlő, ízlelgetem a szót, de vak utakra visz, ahol arctalan, névtelen nők sorakoznak fel, világító sziluettekkel. Miért épp az egyik, miért pont a másik? Mennyire? Egy éjszakára, kettőre? Csupán fizikai kielégülést hajszol? Illúziót ad, hogy ösztönt etessen és telítsen el? Miért érdekel ez engem? Én nem ezért jöttem ide, nem valami megjátszott képet kívánok valóságba ültetni, nem kérem, hogy ámítson. Csak várok. Nyitott szemekkel, fülekkel, réssel a pajzson, hogy be tudjam őt fogadni. Vagyis megpróbáljam. - Csak el ne fusson. - kacsintok most rá én, mert félem a bennem rejlőt. Az igazit. Félem őt, a reakcióit. Vajon akkor is ezt mondaná, ha megismerne? Árnyként léptem elő a múltjából, megrengettem Richard személyét, hisz Michaelt szólítottam meg. Én, aki látta. Aki beszéltette. A tudatlanság önző mezsgyéjére száműztem magam. Nem tudtam, de nem is hibáztat persze. A véletlen gonosz játékos, most egy mezőre tolt minket: a Bátrat és a Félőt. Nem feltétlen értem, mi az amit felébreszt bennem, de egy dolog biztos: nem árulnám el a titkát.
- Talán különös, de valami hasonló fogalmazódott meg bennem is magával kapcsolatban. - persze férfira nem a gyönyörű szót szokás használni, de ez a maszkulin szóköntös talán nem annyira lényeges jelen pillanatban. Mégis érdekel, mi ijeszti. Hallgatom és tehetetlen hibásnak érzem magam. Persze, hisz a múlt sokszor fájó. Megrengettem. Lepke könnyű súly sokszor egy egyén jelenlétének tudomásul vétele, de talán én hegyként érkeztem. Mégis megszólított, a vállára vette ezt a súlyt, hogy bekukkantson a jelenlétem valóságába. És ide hívott. Cipeli hát ezt a súlyt és cipelem én is. Kifújom a levegőt. Most mégis vágyja? Elgondolkodva nézek előre. - Maga dönt, hogy meddig enged. Könnyedén ki is zárhat. - de azt hiszem, kétszer döntött már. Ahogy én sem mondok nemet, ő sem tette saját magának. Ha nem szólított volna meg a liftnél, egyszerűen elkerüljük egymást. Ha nem hív ide, most nem állnék a képei előtt. Képes lennék elfogadni ha többé nem keresne fel? Nem, de érteni érteném. A múltjának egy szeletét képviselem, mágnesként húzom bele Michael Ridsbe. Érteném, hát ha nem akarná. De ez megtörtént, a jelenlétem, az életem az ő valósága lett. Már nem egy árny vagyok, ahogy ő sem egy halott. Valamit feltámasztottunk. De el fogjuk-e bírni, egymás súlya mellett? Nem tudom...ő sem. Nem felel. Ijedtség görcsölteti az izmaimat.
- Úgy véli, azt vágyom? - préselem a szavakat, mert félem a valóságot. Ami Ő. Minden lüktetésével, minden vonalával, vonásával és erejével. Mert ez hengerel le, az erő amit sugároz és amiből adott egy szeletkét odafent. Perzsel és vibrál. Ha tudná, ha ez megmagyarázható lenne szavakkal, hogy milyen érzés, hogy mennyire fájón érzem a hiányát, mekkora szükséget ébreszt...ha tudná..
- És szívesen fogom meghallgatni. - legyen bármikor is ez az egyszer. Lenyűgöz, hogy milyen finoman tud az orromra koppintani ha már nagyon tolakszom előre. Kislány, elsőre nem lehet minden a tiéd. Én sem engedném ki a csontvázaimat a szekrényből, a végén ott állna egy hadtest.
- Mondja ezt egy témában dilettánsnak. - elmosolyodom, nekem nincs ilyesmihez tehetségem - Lenyűgöző, hogy bizonyos téren ámulva szívom be a magabiztosságát, míg ha lelki síkra evezünk ahol már nincsenek nemek csak emberek, valahányszor pozitívan nyilatkozom, visszalép egyet. - ránézek, szavaim komolyak. - Higgyen nekem amikor azt mondom, különleges. Hogy színes. És nagyon.. - nyelek egyet - intenzív. - hiszen az. Talán az ex-kommandós múlt teszi, a dolgok amiket megtett. Az, ahogyan hiszi, hogy a világ miként bírálná őt el. De én nem bírálom. Élt és túlélt. Itt áll, vibrálva, tele pezsgő élettel ami félő, hogy engem is el fog sodorni. A kép nyugtat meg, visszahúz kicsit. A nehéz csend színei operálnak. Az alak ezt elvenné. Rájövök, hogy szeretem ezt a képet. Talán mert ebben élek. A nehéz csendben.
- Ha feltámad a ráfestés kényszere, ajándékozza nekem. - pofátlan egy kérés, tudom. Hisz az övé, teljesen és tökéletesen az övé, de szeretném ha így lenne. Amennyiben magamra húzom és teszem persze, egy valamit elfogadnék rá. Csupán egyet. Őt. A színét. És miért? Mert felkavarta a nehéz csendem, pumpálja belém a saját energiáját. Ő szerepelhetne csak és az valóságot fedne. De akkor a kép már az enyém lenne és nem az. Nem nekem készült, így ennek kimondását elzárom. Biccentek. Talán nem gondolkodik rajta, mert ez az ösztön, ami vezeti a kezeit irányítja. De amit látok, valóság. A lábnyomok, valóság. Nem zárta le. És itt jövök én, ismét a múltból.
A női alak viszont a jelene, Richard jelene. Az első, amit így látok. Gyönyörű, festői. Élénk. Minden ami én nem vagyok. Farkasszemet nézek a képpel. Nyugtázom. Összevetem. Mitől  múzsa a múzsa? Mi az ismérve? Legyen neki bármi is, gerjeszti a vágyat az alkotásra. De vajon elég-e ennyi bele? Mély levegőt veszek. Persze. - Tud róla? - mármint, hogy ezt jelenti számára. Érti-e, hogy ez valódi és létező? Ha igen, remélem becsüli. Elgondolkodom azon, amit mond. Mi a fal oka? Szeget ver egy apró foszlányú gondolat. Ne kárhozz. - Foglalt...? - félig kérdés, félig állítás. Lehet nem jó a gondolat, lehet egyáltalán nem ez az indoka. Lehet tényleg ennyire más, ennyire távoli a közege is. Nem vagyok művész, nem tudom érteni sem az alkotó és a múzsa kapcsolatát.
Kiránt az elmélkedésből, belém löki az erejét, felfigyelek a hívásra. A kimondatlanra. Vibrál, ha meg lehetne ezt érinteni, bőre alatt futna, benne az ereiben, megrázva izmait és emelné a testhőt. Legyen az bármi, de mondja. Akarás. Rémiszt és bevonz. - Mit? - elég egyértelmű kérdés hangzik fel, bár halkan, puhán. Megőrülök, mert visszakapom a közelségét, mégis valami felcsillan a szemeiben. Végigzúg rajtam az érintése, fullasztóan finoman beránt a közelsége. Nézem, csodásan közelről a vonásait, a beszédes szemeit, finoman metszett ajkait. Megfürdöm az illatába, beleburkolózom. Ujja melegen, hívogatón simul az államra, csókot lehelhetnék rá, puhát és könnyedet. Tenyerem az engem ölelő karjára simítom, ujjaim játszanak könnyed játékot bőrén. Olyan aljasul magától értetődően cirógatom végig, mintha tenném minden nap, minden éjjel mikor épp kedvem szottyan. Ijesztő, hogy szeretek hozzáérni. Még ijesztőbb, mennyire jól esik. Nekem. Tekintetünk összekapcsolódik, az övé el is kalandozik. Túlságosan közel van, de nem rovom azért amit néz, én súlyos másodpercekig csak telítettem magam amikor ajtót nyitott. Közelebb hajol, sóhajnyi közel, reszketek. De nem a hidegtől. Megreszket a vágy. Homlokunk összeér, megilletődve, megőrülve fogadom a közelségét. Összeomlok de pulzálok vele. Miatta. Tőle. Szabad kezem arcára simítom, cirógatom a bőrét. Mozdulok reszketve, ajkaimmal övéit súrolom, lassan húzom végig de nyomatékot nem viszek bele. Röpke ízlelés, rettegem a többit. Felcsúsztatom másik tenyerem is az arcára, mutatóujjam fektetem ajkaink közé. Bilincset csattint rám a vágy. Meg akarom csókolni, akarom az ízét a számban érezni. Fokozok a nyomáson, ajkam az ujjamhoz nyomom, majdnem az övéire. Megőrjít a hívása, minden tagomon végigszáguld az erő. - Vigyázzon.. - súgom a féltett félcsókba, ajkaira a szavakat - ha vágyat hív.. - megnedvesítem a szám, de nyelvemen saját ízem köszön csupán vissza, kondul is a csalódottság harangja - annak súlya van. Bizalomról beszéltünk, de miféle az, amikor magamban nem bízom. - Félem. - ezt. Őt. Kettőnket. Ha megtette volna, ajtón kívül lennék egy nyomós indokkal. Jobbom tovább indul, a még nyirkos hajába. Zsongok mellette. Kimondhatatlanul erősen a csókját kívánom, mellé ezernyi mást. Belefűzöm ujjaimat a copfba. Adjon még utat. - Szabad? - súgom a kívántakra, de lefutok pár km-t a kérdéssel. Engedné, hogy kifésüljem a haját? Nem tettem soha senkivel, lemérsékelem az érintéseket amennyire lehet. Kiveszem az ujjam közülünk, ez a bizalom. Felsőajkam alsó ajkán simít puhán. Félek elengedni a gyeplőt, de nem akarom, hogy ne legyek a közelében. Mocskosul vagyok nehéz eset, vagy inkább mocskos nehéz? Tudnia kell, hogy küzdök a vággyal, a nőével aki rezdül a férfival. Ezért kérem vissza a lépcsőfokot, ami kimaradt. Tartson és leküzdök egy újabb gátat. Vagy kapja el a kíváncsi csók végét, tegye a magáévá és adja vissza máshogy.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Pént. 02 Nov. 2018, 11:23

My house my rules


Nem akarok arról beszélgetni, hogy milyen vagyok, vagy, hogy milyen lehetnék, ahogy arról sem, hogy honnan jöttem és hova tartok, mert jelenleg nincs jelentősége. Lesz idő, amikor megint lesz neki, sőt tuti, hogy megboncoljuk még, amennyiben nem riasztom el és kerül mostantól, mintha bizony leprás lennék. Nyilván ennél egy kicsit jobban izgatom a fantáziáját, de soha nem lehet tudni mikor lépjük át valakinek a tűréshatárát.
Besétálunk az életem színfalai mögé, kevesek látják igazából, hogy mi zajlik a festékréteg alatt, legtöbben a nagy egészt veszik észre, a keselyűembert, a havas tájat, a nőt a szülendő gyerekkel, mert azt akarom, hogy ennyit lássanak belőle, ennyit mondok el, ez a lényeg. A falak túl magasak, azért húztam fel őket, mert nekem kényelmesebb mögöttük nyújtózni el a kanapén és élvezni a bezsongó napfényt, a madarak dalát, a méhek halk zümmögését, mindazt, ami a béke szigete nekem, amire vágyom és amit nem akarok megosztani senkivel, mert félek belerondítana az éteri csendbe. Fekszem az ösvény szélén, kitárt karokkal, fölettem tűz a nap, alattam a fű édes illata és éled a tavaszi remény, hogy van tovább, van hova haladni, ez az, ami éltet, ami előre tol és fellendíti a kezem  a magasba, hogy éberen körbeszökkenjek a réten és befogadjam annak minden szépségét. Volt már ugyanez a táj kiégett tarló, lekopaszított fekete látvány, amikor azt hittem nem lehet tovább lépni, nincs hova, ahol nem nyel el a hamu, a pernye nem fedi a szemem. S most? Most pedig csupa éltető napfény ragyog be. Jól lehet Tőle lopom, belőle ered, és erről neki fogalmas sincs, ez ebben a legszebb.
Izgató a tudatlansága, hogy nem tudja mire milyen hatát gyakorol, pedig neki a lelkekbe kéne látnia, vagy az agyakba, már nem is tudom. Én pedig beengedem olyan mélyre, ahol nem tudom ki futna el előbb.
- Nem vagyok ijedős, már mondtam. - ha valaki fél, hogy a másik elfut, akkor az ő ténylegesen. Azt hiszi elrettent, hogy belém mar a félsz és én eloldalgok, mint egy oldalba rúgott kutya. Pedig téved, szeretem a kihívásokat, noha azt lássuk be, hogy nem vagyok a tipikus megmentő fajta. Én nem áldozom be a lelkem másokért, én nem teszem magam elé a rangsorban az ebereket. A családom lebeg szellemként mindig az első helyen, a többiek pedig szigorúan mögöttem toporoghatnak.
Az, hogy itt van és betekintést nyerhet a féltve őrzött hatalmas falak mögé magának köszönhető, ő az, aki kiérdemelte, a hívhatjuk ezt érdemnek, és nem büntetés számára. De mégsem félek, ha nem akarja nem teszi meg. Ő az, aki szemrebbenés nélkül fog nekem nekem mondani, legyen szó akármiről is.
- Látja? Mindketten őriznénk a világunkat, de én alig várom, hogy beletromfoljon és a feje tetejére állítsa a sajátom. - imádom, ha kibillentenek, ha érzelmi káoszt szórnak a fejemre, a spontán dolgokat. Nekem kell, hogy mindig minden változzon, attól vagyok éber, az tart lázban, olyan égésben, amire szükségem van, hogy alkossak, szülessenek a képe, ilyenek vagy olyanok, maik rólam szólnak, belőlem dalolnak, vagy éppen mások vágyainak adnak nyomatékot. Imádok festeni, ez nem lehet kérdés, minden ecsetvonásom mögött megbújik a tömérdek energia, amivel nekilátok, mellyel életet lehelek egy halott kompozícióba. Sosem hittem volna, hogy ennyire fogom szeretni. Azt hittem mellékes lesz, valami, ami elmúlik, amit kiaknázok.
Biccentek, én döntök, ahogy a saját világában meg Ő hozza meg ugyanezt a  döntést, bár én kicsit talán rámenősebb vagyok, így majd jobban is nyomulok, hogy engedjen el a végső határokig, nekem az kell. A leges legutolsó pont, ahonnan már nincs visszaút, ám vagy pont ott a vége és a másikról tudsz már minden lényegeset. Szeretem megismerni az embereket, azokat, akik érdekelnek, csak aztán meg is unom őket, ez a nagy baj.
- Biztos vagyok benne, hogy magát a valóság érdekli. - nem tör hamis illúziókra, nem tekereg az ég felé, ami a menynek kapuját rejti és el az embereket a lényeg előle. Megbocsátás, bebocsátás. Mind erre vágyunk, ki hogyan éli meg. Mások lelkének akarunk a részesei lenni, mert azok az emberek, akik körülvesznek minket mind részesei a nagy tervnek, mind ott voltak már sokszor, az ezredik leszületésben, hogy a lezáratlan ügyek végére pontot tegyünk, vagy éppen vesszőt, hogy lehessen folytatni bárhogy, a lényeg, hogy alanya és állítmánya maradjunk a mondatnak. Mi. Akik megküzdünk a közös mesékért, akiknek a sorsa összefonódik, akár a kalács szárai, a gerincen lecsorgó folyadék, ami járni tanít, ami mozdulni enged, amitől okos az agy, ügyes a kéz.
A közelében érzem, ahogy hullámokban önt el a meleg energia, átragad a bőrömre, belém hatol, felszívódik az ereimben, akárha részeg lennék, a gyomromban talál menedéket. Roppant mód élvezettel tölt el, nem tagadom le. Alkotni kész vagyok, megpingálni, azt amit én látok benne. Bár lehet nem lenne elégedett, de sok képem készül a saját szájízem szerint, magamnak.
Biztos vagyok benne, hogy szívesen fog meghallgatni, ahogy abban is, hogy lenne olyan téma, amivel fejjel a falnak üldözném, ezeket megtartom magamnak, ahogyan Teresa történetét is, most még. Hosszú szálak ezek, amiket megbolygatna, család, barát, halál. Csak  szokásos.
- Hit kérdése. - mögé lépek, betöltöm a teret önmagunkkal, szinte érzem, ahogy hömpölyög a vad energia, elveszek benne, magamba szippantom és eltelítődöm vele. Mély levegőt veszek, parfümjének illata örökre az agykérgembe ég.
- A külsőségek mögött könnyű álarcosbált rendezni, de ha a lélek a kérdés, azt midnek jobban óvja, mint kellene. Dédelgetjük, szeretjük s végül kibelezzük egy rossz döntéssel. Hoztam eleget belőlük, már csak jót szeretnék. Féltem, ami elveszhet, vélhetőleg ez tesz középszerűvé, kissé talán unalmassá. - nem pont válasz a fel sem tett kérdésre, de máris egy olyan kinyilatkoztatás, amit kőtáblába kéne vésni és a folyó fenekére dobni, hogy a büdös életbe többé más ne olvassa, csak a halak.
- Intenzív? Nocsak. Most maga lopta ki a számból a szót, amivel én illetem volna. - olyan intenzíven van jelen, ami elől nem tudok hova menekülni, hiába minden felvett frivol szokásom, minden átlátszó jellemvonás, melyek elrejtik Michaelt a világ elől, az ő nyilai mögé találnak, pontosan a középre, ahol már fáj, de még elviseljük, hiszen a győztes jutalma a halhatatlanság.
Kérésével meglep, sőt mi több megdöbbent.
- Óh, csak akkor kéri, ha teret kap a személy is benne? Nem érzi, hogy...- közelebb lépek, ujjaim végig futnak  a lábnyomok felett, amit meg is érinthetnék, hiszen a festék már odaszáradt. - már szinte ott is van? Lehetne maga, vagy én, valaki, akit elvesztettünk, vagy valaki, aki úton van, hogy a miénk legyen. Bárki, míg ha alakot adok neki, azzal lezárom. - mert ha nem is adok neki végleges formát, ha nem lesz felismerhető, akkor is odaképzelek valakit, Ő is fogja. Festhetek 5-15 évesig, vagy 3-16- ig, nem számít. Mert lesz sajátossága, egy kilibbenő hajtincs, egy ingerló vonás. De lehet pont ez az oka annak, hogy oda kéne helyezni, előre látni.
Mutató ujjammal rábökök a hiányzó részletre.
- Ha lehunyja a szemét, maga mit lát oda? - tudom, hogy érti a kérdést, ahogy azt is, hogy nem fog nekem ódákat zengeni, megmondani mit fessek oda, egyszerűen választ fog adni a saját szavaival. Olyanokkal, ami zene lesz a fülemnek. Mellé persze kifejezetten érdekel, hogy mi az, amit ő lát az álmai mögött.
Képet váltunk és témát is, meg mellé életem egy másik fontos szereplőjét pillantjuk meg. Megváltozik egy pillanatra benne minden. Nem tekintem árulásnak, hogy itt van a doki, de mégis többet, jobban zsongat, mind eddig bárki és ez lehetne félelmetes előjel. Más nőkkel könnyedebben haladok, nem elmei síkon, a testin beszélgetünk.
- Igen, tud róla, tudja, hogy rajongom. - és nem kezd vele semmi, de nem is kell neki, mert onnantól lehet már nem is izgatna. Geby az, aki a vitrinbe állított szent ereklye. És ez így van rendjén.
- Nem figyel Ms. Thorn .- fedem meg játékosan, hangomban azonban mosoly bujkál nem komoly lecseszés, másokat most válaszra sem méltatnék, bosszant, ha nem figyelnek, de vele olyan sok témát öleltünk fel, hogy nem csoda, hogy elsiklott.
- Mondtam, hogy a mentorom felesége. Ilyen téren nemcsak foglalt, de óriási tabu is számomra. Többet bukhatok, mint azt ildomos lenne. - nem azt mondom, hogy a szerelem miatt ne érné meg, vagy nem tudom, lehet, hogy nem. De Ő sem kockáztat és én sem teszem. Vágyakozom, megfestem, és gondolok rá, amikor egy másik nőben tombol az akaratom, vagy éppen a saját kezem repít a csúcsra. Ez van.
Áttérünk az akarásom tárgyára. Akarom, lefesteni, megalkotni, megcsókolni, megsimogatni, magamhoz ölelni és mindent, amit a ma este engedélyez számunkra.
Kibélelem az energiáimmal, olyan közel lépek, hogy belém akaszkodjanak a láthatatlan karmai, amit elsőnek én kaktusztüskééknek hittem, letörni vágytam, most pedig azt akarom, hogy húzza vissza és puhává váljanak a mancsai.
- Maga aztán mindent szeret kimondva tudni, igaz? - mosolyom őszinte, békebeli, pedig a szám kiszárad, a szívem zakatol és a kezem alatt tüzel a bőre, míg bennem a vér lobog magas hőfokon. A lábujjaim is bizseregnek, máris hálás vagyok, hogy kiváltotta ezt az érzést belőlem.
Ha kimondom, hogy mit szeretnék, akkor fejvesztve elmenekül, így talányos válasz kell, olyan, ami mégis mindent lefed. A minden az olyan, mint a semmi.
- Megismerni, megalkotni...- és így tovább. Könnyedén ér hozzám, olyan természetesen, amitől lúdbőrt varázsol a karomra és energiát lövell a hajtövembe, érzem, ahogy a fejbőrömön fut végig a pulzáló forróság.
Rám vetődik a fojtogató energia, ami előkúszik a bőre alól, magába fogad és meghemperedek benne, hogy a bőröm átvegye az illatát, hogy elválasszon mégis összepréseljen. Megrándul a gyomom, a gerincemen szánkázik le a mohó akarás, mégsem lépek az ügy érdekében, mert akarom, hogy jelezzen.
A levegő bennem szakad, nem merek a szájára lélegezni, miközben ajka az enyémet simogatja, belém kóstol, akárhonnan nézzük is. Puha szája csókért ordít, harcot vív az ösztön és az agy. Az egyik azt ordítja várjak még, a másik súgja, hogy tedd meg, csak csókold meg. Közben sikít a tudat, adj időt, várd ki. Ujjaim rágyúrnak a hátára, ujjhegyeim beleállnak a bőrébe, mégis kifújom a levegőt, immár a közénk feszülő ujjára. Tiltó tábla ez nekem, egy kimondatlan kérés, mégis érzem puha száját a torlaszon túl, így apró puszit csak az ujjára engedélyezek magamnak, de legszívesebben a számba szívném, finoman ráharapnék, körbetáncolnám az ujjammal.
- Nem félek felelni a hívására. - aki harangot kongat az ne csalódjon, ha megjelennek a hívők, tudom, hogy ára van, hogy súlya van, ahogy ő mondja, de én nem félek megfizetni a díját annak, amit leveszek a polcról. Persze van, hogy elszámolom magam, de felnőtt nő, el fogja bírni, ha a dolgok balul sülnek el, megeshet. Nem kábítom magam hazugságokkal. Hittem már kutyaszarról, hogy kártyavár.
Mérhetetlen erő hullámzik végig rajtam, fogaimat összekoccintom, ha erősebben préselné az ujját közénk a bőrére csípnék, de lehetetlen így. Muszáj csinálnom valamit, így még közelebb húzom a törékeny testet magamhoz, immár lehunyva a szemem, nem szeretnék a szemébe bandzsítani. Azt mondják ilyenkor nézz csak az egyik szembe, de én... azt akarom látni, ami szemmel észrevehetetlen, amit azóta ismerek, hogy színeket álmodok vászonra.
- Én is! - sőt mi több én nem félem, én rettegek, de sokkal erőseb az akarás bennem, mint a félelem maga. Az ördög táncot lejt a gerincemen, csalja elő az állatot, a vadat, ami már a gyomromban kuporog, hogy hülyeségre serkentsen. Ujjai felsiklanak a fejbőrömig, csak biccentek, kell, hogy érezze, mert olyan közel van. Szabad. Azt csinál, amit akar, csak maradjunk még így. Ujjaim leszaladnak az álláról, hogy a dereka kerüljön célpontba és, hogy teret adjak neki, ha a hajammal babrálna, meg minden másra is. Megállom, hogy erőből megszorítsam, pedig csak kifejeznék vele, kapaszkodnék. De elég a hátán gyúró nyitott tenyerem, mint a macskák, amikor dagasztanak.
Forrón lélegzek az ujjára, míg csak el nem tűnik közülünk, nagyot nyelek. Ellen kell állnom, kicsit még, mégis előre biccen a fejem, hogy lezárjam azt a fél centit, ami köztünk van. Ajkam az övéhez simul, most én simítom végig az övét. Végül győz a mohóság, a leküzdhetetlen vágy, nem bírok tenni ellene, de nem is érzem, hogy kéne. Aprót félre fordítom a fejem, hogy ne legyen útba az orrunk és a szájára csókolok, nem hívom csatába a nyelvem, nem tolakszom át a szájába, csak csupán az ajkát csókolom. Íze a számba roppan, mint a gyenge jég, pedig még igazából meg sem kóstoltam, de ma direkt adok neki lehetőségeket dönteni, mert egyszerűen izgat ez a játék, ezek az apró jelek, részletes odafigyelések. Minden fikarcnyi kis morzsának szerepe van, mind kitesz majd egy egészet, olyan pillekönnyű léptekkel haladok, ami már tinikoromra sem volt jellemző, de lázba hoz. Szétszakad a mellkasom, a szívem sűrű tatamja dobol a véremben. Imádom ezt, már megérte, akkor is, ha nem viszonozza a csókot, pedig tudom, hogy megteszi, maga miatt.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Szomb. 03 Nov. 2018, 12:21

Stay close, Mr. Rids..

Nem ijedős. Hisz mind ezt mondjuk. Én sem vagyok az, ha csupán szikla szilárdságú kijelentést kell tennem valamivel kapcsolatban. Ő mégis ijeszt, mert itt nem érzem a határaimat, a korlátaimat. Nincs köpeny ami védjen, ami beékelje a távolságot kettőnk közé. Nem kapok steril környezetet. Ellenkezőleg. Nagyon is bent vagyok, búvárszemüvegben kalandozom lelkének korallzátonyain, csodálva mindazt amit látok. Mondta, nem az. Farkasszemet nézne velem, de gyanítom én még mindig viselek egy védőruhát. Még itt vagyok, jelen vagyok bár a kíváncsiság éppen 200 fokkal ég magasabban mint szokott. És ez a láthatatlan kezes-lábas ami körbevon, félő el fog tűnni, mert a felszínre van csupán kitalálva. Nem a mélységekre.
- A Holdig és vissza.. - mormogom leginkább magamnak, mert ez ilyesféle, nem? Az én világom...halkan sóhajtok. Nekem racionális, irányítható és ennél fogva hiszem, hogy minden részét képes vagyok ellenőrizni. Hogy hathatok mindenre, minden impulzusra és érzésre. Óvatos csupán a gondolat, hogy talán mégsem. Elnyomom a teljes mosolyt, megmarad a fél. A feje tetejére. - Még nem tudom milyen is a maga világa pontosan.. - ez pedig igaz, bár félő a súly, hogy vár valamit. Mi van akkor, ha nem is vagyok ilyesmire képes? Ha csupán egy szellő vagyok a múlt illatával és semmi más? Holnapra elmegyek, itt-ott még érezhet majd egykori jelenlétet és semmi mást. Még a Súgóm teszi a dolgát, még biztosítani próbál, hogy nem történt ez meg az ő részéről. Nem borított át mindent, hisz..csak jelen van. Ilyenkor nem lehetne, nem feszegethetné szét az elmedoboz határát, hogy macska mód belefészkeljen. Vagy mégis lehetne?
- Ebben most igazat kellene adnom? - röpke a mosoly, majdnem félszeg. A valóság. Melyik? Mert ez itt most, talán az, mégis különös, ködszerű fátyol hull rá. Védettnek érzem magam, mert nem az én világomban barangolunk, mégis adok bele, esem bele, de nem menekülök el. Feltámadt a gondolata, hogy talán kellene, de a hívása..a vonzása..nem tudtam elfordulni és azt mondani, hogy legyen meg a vége. Legyen elég ennyi, juttasson vissza oda, ahol nem ingoványon kell járni. Pedig ez az ingovány az ő alakját viseli. És én? Nem elfutnék. Ölelném, hogy fordíthasson maga alá, bele a sötét levegőtlenségbe, ami csak meggyőződés szerint az. Valójában? Talán akkor érezném először azt a levegőt, melyet még előtte soha. A fényt, ami csak felvillanásra esélyt kapott, nem mást ezidáig. Bár okos lennék most, bár jelennének meg nyilak, hogy merre kell fordulni.
- Nem akarom bántani. - vonom össze a szemöldököm, mert ismét szépen kitér az elől amire valójában kérdezek, de még mindig sokkal több, mint az általános vállvonás reakció. Ez csupán ez megfigyelés a mostban. Elrejtőzne előlem talán ha tudna, de a jelek beszélnek. Mégis cáfolja amit kimondok. - Azt mondom, amit látok csupán. - hogy üvegfal mögé rejti azt, ami nekem annyira beszédes. Elföldeli, nincs igazam. Rettentene, hogy ne lássam ami annyira lenyűgöz benne. Ha marad a fal és csupán láthatom, elég-e? Intenzív. De eléggé? Sőt, tán túlságosan is, pláne egy olyan valakinek mint én. Vagy csupán pont nekem. Elveszek a világában, színkavalkád támad körülöttem, a lelkéé. Mindegy mit mond, mindegy mennyire állítja, hogy nem az. Vagy, hogy ez egyszerű. Nem az. Korántsem. Én volnék az? - Én... - már futna elő a tagadás. Nem vagyok az. Nem is lehetek, hiszen csak vagyok. Jövök egy mesevárosban felfestett úton, melynek végén talán ott van Óz birodalma, talán elvisz a boszorkány. De intenzív? Nem, annak nem tartom magam. Talán tolakodónak, porhavon bakanccsal járónak igen. S ha kifejtem, nem sütheti-e rám ugyanazt mit én rá az előbb? Megrázom a fejem.
- Ellenkezőleg. Akkor kérem, ha csak a kényszer támad fel. Nem szeretném, ha hozzányúlna. - pillantok hátra rá. Tényleg vigyáznám, szeretném a súlyos csöndem. Helye lenne, abból is kiemelt. Az alaktalan mentsvár. A lélekkép, mely nem nekem készült, de magamévá tenném. Orvul. És valóban egy dolgot engednék csupán ha az enyém lenne. A színt. Az élénket, mely kitűnik. Mint Ő. - A maga színét. - felelem őszintén - Egy leheletnyi zöldet, épp annyit, hogy érződjön a jelenléte. Az ígérete. - ez talán túl őszintén csúszott ki, de ha képről beszélünk, pláne ilyenről akkor miért mondjak mást? Megváltoztatná a képet. Hamissá  tenné és tán nem érezném már ennyire magaménak. Így az enyém..-nek érződik. Érződhetne. Mégis csúnyán nagy kérés. Tudom. Én is tudom.
Biccentek. Tudja. Szinte várom, hogy előlépjen a képből. Hogy átmosson, de az ő színei rólam leperegnének. Én nem ez vagyok. Nem ilyen. Nem Ő. Csak remélem, hogy dédelgeti ezt, mert kell. Megrezzenek. Nem figyelek? De..én, a kelleténél jobban is. Meglehet, hogy az elmém élénkebben keltette életre magát az alakot, mint kellett volna. Lehajtom a fejem. Persze, a tényszerű részletek. - Persze, igen. - nem ronthat ebbe bele, hisz ha kiderülne? Baj lenne. - Ettől még, a papír néha csak papír. Valaminek az egykori lenyomata. - vagy ő tisztel házasságot, netán az alak. A nő. Francba, elvitt a kép, elsiklottam a kimondottak mellett. Ezt azt hiszem pszichiáterként illene szégyellnem, de más képekbe ragadtam bele kettőjükkel kapcsolatban. Mi a fene van velem?
- A kimondottakkal operálok legtöbbször. - igen, íme. Nem kell mindig a mindent, mégis most tőle igen. Kapaszkodom a szavaiba, mindenbe amit mond. És most tekintsünk el az iméntitől. Ha nem lenne annyira...más az a kép, talán nem billenek ki. Mégis megtörtént, amin már nem tudok segíteni. Újabb jele, hogy miért kellene csendes tolvajként kiosonnom a bejárati ajtón. Újabb láncszem a karja, amely ezt elfedi. Eltapossa. - Ne kárhoztasson érte.. - súgom halkan, mintha bocsánatot kérnék, pedig nem teszem. Nincs miért. Van, amit nem könnyű kikódolni. Megismerni, megalkotni..sóhajtok szavai nyomán. Előbbitől tartok, utóbbi izgágán szalad bennem végig. Hogyan látna azzal a szemmel, ami nekem nem adatott meg? - Tegye.. - engedély, mely egyébként nem szükséges, hisz nem azt kért. Mégis adom a nyugtázást. Tegye meg, ismerjen meg. Alkosson meg. Egészen, vagy félig. Mindkettő a jövő dallamával zenél. Súrolom ajkait, halvány ízt húzok magamba. Kevés, mégis rengeteg. Vágyat keltő, magával húzó. Nem felfedezek, még nem, csak fogadom az akarat felém nyújtott kezét. Közénk koccan ujjam, érezhető táblaként melyet én építek fel. Félek tőle. Magamtól. Ajkai hívogató puhasággal nyomódnak a beékelthez. Zúg az érzete, csihol kívánalmat, vágyat. - Tegyen bátorrá. - igen, adjon a sajátjából, mert nekem nincs, mert idegen nekem ez a forma. Mert nem a névtelen, nem a tét nélküli butaság, nem az, ami felett három perc múlva tova lehet siklani. Nagyon elemi, húsba vájóan eleven. Közelebb húz, testének simulok, burkolóznék bele. Lennék még közelebb. Szinte a hátamon fekvő tenyerére fekszem fel, mert kell, hogy fent is közel legyünk. Kell, hogy lássam. Kell, hogy..érezzem. Szeretem, hogy lehunyja a szemét, pedig imádom a színeit csillanni. - Akkor ez most nem okos? - búg a hangom, talán már nem is érdekel ha nem az. Életre kelek a közelében, visszhangzik bennem, mégis feltölt élettel. Ujjaim futnak a hajának enyhén nedves melegébe. Engedélyét kérem, had tegyem. Had éljek a késztetésnek. Kő zuhan mélybe a biccentésre. Bátrabbá válok, a mozdulatok mégis finomak maradnak. Csak kell, csak szükségem van erre. Buta kis mozdulatok, melyek feltöltenek. Védtelenül maradnak ajkaim, sóhajára lehunyom a szemem. Nyúlik, nehezedik a másodperc. Ajkai simogatnak, könnyed puhasággal mégis forrón. Torkomból halk nyögés reppen, változtat. Féltettemre csókol, megremegek, de képtelen vagyok nem felelni rá. Visszacsókolom, engedek a hívásnak, a saját akaratomnak is. Áramütés ereje ugrál végig rajtam, élvezem az ízét, imádva adózom bátorságának, az erejének és folytatom is a csókot, noha nem mélyítem tudatosan. Mégis kell, akarom még, egy kicsit jobban. Nyelvem megízleli a vágyottat, elorzom alsó ajkát finoman megszívva, ezzel tolva a határvonal szélén még egy kicsit. Ijeszt, milyen jó, milyen finom..mennyire..jó. A csók halk finomsága fülemben csendül, beleremegek. Gyenge sóhajnyi távolságra hajolok ki, szívem mégis úgy ver, mintha maratont futottam volna. - Mit művel velem? - a kérdés annyira költői, hogy nincs is rá talán megfelelő válasz. Haza kellene mennem, elfutni végre, isteni, fénylő kis emlékképként hazavinni csókját. - Tudja, hogy mennem kell... - súgom halkan, sajgón. Megkattanok annyira akarom folytatni, annyira nem szeretnék kibontakozni a karjai közül, hogy pont ezért illene már megtennem. Felemelkedem a puha csókra, mert túl közel van, túlságosan is. Kiélvezem a vággyal rakott óvatos másodperceket. - Maga milyen..finom. - súgom végül, mosolyra húzva ajkaim, melyeken ott parázslik csókjának melege. Kibontakozom melegéből, sajgón hideg a hiánya, holott kinyúlhatnék még érte, könnyedén. Szemeibe nézek, az elbűvölőkbe. Bólintson, hogy igen, menjek. Tegye, mert ha visszahúz a szájában fogok felolvadni. És azt is szeretném..
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Szomb. 03 Nov. 2018, 15:14

My house my rules


Minden emberről, állatról, de még egy tájról is azonnal kialakul egy kép, ahogy ránézel, beszívod az illatát és elhiszed, hogy létezik. Érte nyúlsz, elérik az ujjaid, élőben, vagy sem, de azonnal alakul valami. Régebben kijártam egy helyi kis farmra, ahol lovak, birkák, kecskék és kutyák szegélyezik az utat. Kimentem mert csodáltam őket, az ősi erőt, mely a paripákban rejlik, a hullámzó vágtájukat, orruknak finom játékát, a közeledés jeleit, ahogy okos tekintetük feléd röppen. Megtanultam tőlük, hogy előbb vesznek észre a fülükkel, mint bármi mással, tán a szaglásuk még jobb, de a ló előbb radarozik a fülével feléd, mint ténylegesen rád nézne. Azt is tudom, hogy nincs összeköttetésében a két szemük, amit az egyikkel látnak, nem értik meg a másikkal. Ezért van az, hogy bal kézen megijedt attól, amit jobbról már látott. De a bennük pulzáló ősrégi erőt érzem vibrálni folyton a bőröm alatt, csak én puhábbnak érzem, ruganyosabbnak. Odakint a farmon barátomul szegődött egy macska, aki a búskomor Kleopátra névre hallgat, illetve arra keresztelték, de nem hallgat semmire. Bundája pöttyös vörös, barna és cirmos, szemei élénkzöldek, amikor rásüt a napfény és a pupillája egy vonalban összpontosul. Imádja a lovakat. Áll a karámfán és hívja őket dörgölődzni. A gazda szerint minden nap kimegy a legelőre és hozzájuk dörgöli magát. Tudjuk a macskákról, hogy megjelölik így a dolgokat, igaz? A ló az övé. Főleg az egyik kanca, akinek színéről folyton az jutott eszembe, hogy kéne inni egy forrócsokit. Hosszú idő kellett, mire rájöttem, hogy ez a kanca nitt van. De a lényeg, hogy elsőre is tudtam, hogy köztük igazi kapcsolat van, amolyan szív-lélek összeköttetés. Tudom róluk, hogy társak voltak az előző leszületésben, szerelmesek, mert a macska neki dorombolja el, mi fáj, a ló pedig a karámfára hajtja a fejét és lehunyt szemmel élvezi a cirmák hízelkedését.
Nos első látszatra is tudtam, hogy ők Azok. Nekik az előző életben nem sikerült, amit elterveztek, ebben sem fog, ez nem lehet kétséges, de egymásra találtak. De ismerjük Kincsem történet és, akinek szintén egy macska volt a társa, nélküle az istállóból nem ment ki.
Valóság. Ez a valóság. Az, hogy kellenek a kapcsolatok, hogy szükségünk van másokra, különben begolyózunk, neki pedig a valóság kell, a rút, álca nélküli, csont és erek hálózata, hogy mögé láthasson. Megkérdezhetné, hogy honnan TUDOM ezt, mert nem csak sejtem, ezt én TUDOM. Mert a doki nem a felhők fölött jár, nem ott éli az életét, egyszerű az oka ennek, nem tudja, hogyan kell. Michael sem tudta, ő is annyira a földön járt, amennyire teszi ezt most a doki. Én pedig megtanultam minden mögé látni, mert egy földhöz tapadt lélek nem lehet művész. Ha a zene nem emeli szárnyakra, ha egy kép nem küldi a másik világba, ha a színek nem leszek megfoghatóak, akkor csak középszerű lesz, átlagos, erőltetett. Na nem hazudom, hogy nem szívtam el hozzá egy legelőnyi füvet.
Most mégis én vagyok az, aki megpróbál adni kicsit a másik világból, ami létezik és van, csak el kell érni, rá kell koppintani, hogy érezzük, lélegzünk. Neki mégis a valóság kell, mégsem adom teljesen azt. Sem a képeimmel, sem önmagammal. Ámde nem is hazudok, szerepet játszom, azt, amelyik eléri a lelkét és becsenget hozzá, ő pedig örömmel nyit ajtót.
Körbe mutatok. Nem tudja milyen a világom? Nézzen körbe és engedje, hogy átjárja, meg fogja tudni. Ha és amennyiben nagyon figyel. Magához fogja húzni, a keblére hajthatja a fejét és élvezheti, de ehhez ki kell lépni a valóság falai mögül, ki a nagy világba a meseszerű ködbe és hagyni, hogy átjárjon csúcsos fénye, hogy a csakrákra lecsapjon mindennemű varázslat. Így működik, máshogy nem. Ha most a fejembe látna, tuti elfutna egy muszájkabátért.
- Tudja mi a furcsa? Amit én látok magában azt maga nem önmagában, amit pedig bennem lát, azt én nem önmagamban. Vagy rendjén van ez így? Másnak kell éreznünk magunkat, mint aminek látszunk? - a kérdés is hülyén hangzik, de én nem annak látom magam, aminek ő mond engem és mint kiderült, ő is sokkal többnek, vagy másabbnak érez engem, mint amit én hiszek saját jellememről.
Tény, hogy próbára teszi a türelmem, mert kedvem lenne hozzá préselődni, magamba fogadni miden kis kipárolgást belőle, hogy feltöltse kíváncsi énem.
- Megmentené a kényszertől, elrontsam egy pulzáló lélekkel? - halkan elnevetem magam, keserűen. Mert jogos. Én sem véletlen nem dobtam még oda a mentőövet, hogy nyomot adjak egy alakzatnak, mert én nem tudom, hogy mi lenne odavaló. Nem tudom kinek a lelke a havas táj, a madárral.
- Zöldnek lát? Tudja, hogy az a szívcsakra színe? - nagyot nyelek, mert azt érzem betalált, olyan mélyről ütött gyomron, hogy egy pillanatra meginog a hitem. A zöld a gyógyulás színe, a nyugalom és a béke jelképe. A szív pedig a kristály ereje, a krisztusi erő. Noha nem vagyok hívő, mégis Isten a nagy minden, Isten, ami körül vesz, a pulzáló energia, a MINDEN. Mindegy, hogy hívjuk egy és ugyanaz. A belső békére való törekvést látja bennem, a gyógyulás erejét, az inkarnációm világi kiteljesülését és ez.. megijeszt. Az is, hogy ezt tudom és az is, hogy jelentőséget tulajdonítok neki. Jézus volt zöld, mert megvilágosodott, Buddha volt zöld, mert rányílt a világra. Nem, félre értés ne essék nem hasonlítom magam hozzájuk, de nekem a festészet egyfajta rálátás mindarra, ami nem e világi, mert az alakok életre kelnek, mert szinte a kezem alatt teljesednek ki. Lehet ez az utam? Lehet Michael volt a hazugság és nem Richard az? Félelmetes.
Egy pillanatra csak a képet látom és azon agyalok én vagyok-e benne? Ujjam hegye még billeg a pont felett. Nem tudom, tényleg nem.
- Nem is hiszem, hogy a papírról szól. - hangom engedékeny, egyáltalán nem szerettem volna megfedni, nekem jelenleg ő egy pillangó, ami az első széltől tova rebben, nem akarom kimozdítani, összezavarni, sem elijeszteni, pedig abban jó vagyok. Óvatosan lépkedek a tükörjégen és nem látom, hogy mennyire erős, mikor fog alattam beszakadni, de remélem, hogy nem ma, még nem elég erős a kapocs köztünk, de szemmel láthatóan alakul, formálódik. Kitép egy kis részt a térből, hogy összekössön, minket, hogy telelője a helye lüktető erővel. Én látom, hogy a szálak egymásba fonódnak, képre kívánkozik ez is.
- Félek, ha megérinteném, ha az enyém lehetne, többé nem akarnám ilyen veszettül. - ez a teljes igazság, azonban nem mondanék nemet, ha Geby elém állna és vetkőzni kezdne, nekiesnék és felzabálnám. A bennem lakó démon ezt követeli minden egyes alkalommal amikor a közelembe kerül. Borítsuk be a testünkkel, és lakmározzunk belőle, hogy kielégítse a vágyat, ami szüntelen lobog.
- Nocsak, én azt hittem maga a mozdulatokból, sóhajokból olvassa ki, mire gondol a másik. - élcelődöm vele, tudom, nem igazi lélekzsonglőr, azt mások hiszik magukról, akik beléd dumálják, hogy szarul vagy, amikor a világ rendben van, és pedig csak hümmögnek, mert ez a kibaszott dolguk. Sarlatánok, olyan dilettáns szakemberek, akiknek gőzük nincs a lélekről, csak legombolnak egy valag pénzt a semmire.
Közben elvesztem kissé a beszélgetés fonalát, mert testem az övéhez simul, ettől áram cikázik keresztül a hasamon, minden felé, összerendeződnek az izmok, a lapockáim között remeg egy halvány szövet, megborzongat a pólóm érintése.
Tegyem?! Fogom, akkor is, ha nemet mond, már nincs visszaút, már nem engedem kisiklani az ujjaim közül, már nem hagyom elmenekülni, mert amit én akarok az egyezik azzal, amit ő, csak ő még retteg. Én pedig nagyon jó fiú vagyok, nem támadom le, nem sietem le pedig ahhoz vagyok szokva, hogy eddigre a nők már csak mozdulatokra szomjaznak, hogy megtegyék, amit szavak nélkül kérek tőlük, már a farmerom gombját babrálják, hogy kiszabadítsák a farkam. Neki pedig ez eszébe sem jut, így eltolom én is a gondolatot, pedig lepillantok a melleire, és elfog az éhség, hogy a selymes hús köré zárjam a fogaimat.
A baj az, hogy engem ez messzemenőkig izgat, ez a játszma, ez a lassú keringő, amiben ha zene szólna tökély lenne, tán még a lábunkba is ritmus költözne. Megszűnik minden, a képek, a színek, a festés, az, hogy nagyon más világból köztünk, hogy közös pontok vannak a múltunkban és hasonló vágyak a jelenre, ki tudja mi vár a jövőben.
- Maga bátor. - hangom sóhaj, félek, ha nem így teszek szerte robban a világ körülöttünk, összehullik a kártyavár és mi a közepén találjuk magunkat a csalódás angyalának a szárnyán lebegni. Nem akarom, hogy vége legyen. Azt akarom, hogy ez az igazi romantikus pillanat, mert nem tagadhatjuk, hogy az, ivódjon a vérébe, folyjon végig a gerincén és tegye el emlékbe, tudja, hogy erre is képes vagyok. Lásson ennek, mert bassza meg, ez a nyáltenger is én vagyok. Ez kell a nőknek, a különbség az, hogy ez nekem eleddig egy begyakorolt szerep volt, most pedig húzza elő belőlem, mint egy rejtett zugból a hosszú kendőt, aminek nem látom, hogy mi van a végén. Holnap emiatt szégyellni fogom magam, hogy a Férfi hova tűnik belőlem, azt majd megfejtem az éjszaka rejteke alatt, ja nem, sajnos, vagy sem, de azt hiszem festi fogok.
Felrobban a puha csók köztünk, ajkam végig siklik az övén, íze térképet rajzol az agyamba, úgy érzem, hogy nekicsapódik minden darabka a koponyámnak és feszít a bőröm, mintha kibújni vágyna belőlem a belső énem. Megborzongok.
Ó de, ez nagyon is okos most. Tudatos, épített, döntések ezrei elágaztak előttünk, esélyt adtam neki és magamnak is. Én tudom mit akarok, tőle elvenni pedig nem akarok, hanem azt, hogy ő adja nekem. Teszi. Boldogan, vidáman.
Finom csókomra, mohóság felel, követem.
Szint a számba nyög, nekem pedig szükségem van egy szívdobbanásnyi időre, hogy a felhorgadó vadat visszatuszkoljam a bölcsőjébe és ne essek neki, ne szorítsam olyan erősen, hogy ne kapjon levegőt és ne zabáljak bele a csókba, miként egy éhező oroszlán a friss húsba.
Nyelve végig siet a számon, most én sóhajtok fel, erősödök a szorításom, megtartom, mert ráhajolok, főlé tornyosulok, megörülök. Kapaszkodom belé, szeretnék a józanság mintája maradni, aki ura önmagának. Pedig gondolatban a blúzát tépem...
A testemben vibrál az erő, karjaimban megfeszülnek az izmok, még egy mély lélegzet és nem,  nem teszem meg... Pedig. Meztelenre akarom vetkőztetni, a nyelvemmel akarom megízlelni, de nem teszem, ő lépked a húrokon, melyektől leborulva zuhanni fogunk, de hagyom, miközben meztelen lábujjaim kapaszkodnak a padlóba, minden izmom drótként keményedik a testemben, érzem, hogy pattognak, meghúzza az alsó ajkam... Mély levegő, de nincs semennyi a szobában, a térben, a világban, mert nem jut le a tüdőmbe, csak a parázs.
Vége szakad, kipattannak a szemeim, lihegek. Hát ez... pedig jó kondiban vagyok, voltam. Mert az erő kifut belőlem.
- Én? - elnevetem magam, én művelek bármit? Bolond ez a nő? Nézzen meg engem. Kiskutyaként mennék utána, hol a Férfi, hova lett? Mi történik vele?
- Ühüm. - hogyne kéne mennie?! Hát persze, hogy nem. Igazolás nekem, hogy még mindig ölelem, még mindig nekem feszül, és puhán éri ajka újfent az enyémet. Ah nem, biztos, hogy nem megy, nem még.
Mosolya olaj a tűzre, mégis hagyom kibuggyanni a karjaim közül, hogy szinte azonnal lépjek is utána, határozott a mozdulat, amivel jobbom a tarkóján talál fogást, némi hajat maga alá gyűrve és már hajolok is a szájára, hogy az előbbi puha csókot semmibe dobva, most minden éhségemnek utat engedve falok a szájára. Megtartom a fejét, ujjaim a hajába túrnak, szabad kezemmel újfent ölelem magamhoz. Hő ömlik elő belőle vagy belőlem, már nem tudom, de egyszerre érzem, hogy megsülök, és minden lélegzet, ami az orromon keresztül jut el hozzám felégeti a nyelőcsövem, lemállik a bőr rólam és még csak csókolom.
- Maradjon még! - kérlelem, mert annyi a súgás a csókban, amit meg nem szakítanék, kivárom, hogy ő tegye. Büszkén vállon veregetem magam, hogy nem tapizom le a kerek seggét sem, pedig erős bennem a késztetés.
Megígérném, hogy jó leszek, hogy vigyázni fogok rá, de lássuk be, nekem sem célom megfektetni, nem ma, nem most, oda lenne a varázsa és én nem véletlen várok Gebyre is. Nekem ez kell, ez a szintű előjáték, pedig rugdal a kényszer. Akarom, mindent akarok. Ha nem állít meg, semmi sem fog, és inkább mégse tegye, fogok vágyni rá akkor is, ha megtörténik, sőt...
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Szomb. 03 Nov. 2018, 18:34

Stay close, Mr. Rids..

Idejekorán engedtem el tükörképek vizslatását, megítélést. Mindent, mert álarcban jártam. Csendben engedtem ki a gőzt, vagy vallottam be tudattalan magányos mámorban, hogy ki akarok lépni az életemből, elmenni, mást csinálni. Más valakivé válni. Mégis megmaradtam, kapaszkodtam. Mert a nevelés sarkallta, hogy nem lehetek önző, nekem kell a támogató oldalnak lennem, ha már a nővérem a szabadság himnuszát választotta sajátjának. Én az időét. Mert meghatározott. Racionális. Száraz és veszélytelen. Irányíthatóvá vált. Pontos lettem, tűpontos. És ezt elkezdtem mindenkitől elvárni. Mégis pont az kezdett el a leginkább vonzani, mely a legnagyobb fegyverünk, egyben legnagyobb veszélyforrásunk is lehet: az elme. Mostanra? Nem állítom, hogy mindenkié, de a figyelmem ott és akkor mindig azé az illetőé. Nincs multitasking, nincs mellégondolás. Ő van. Én vagyok. Nem osztom szét a figyelmet. Terápián nehezebb, mert kirakózunk. Elvileg egységben, gyakorlatilag ki papírból, ki fából, ki vasból adja hozzá a maga darabkáit. Néha felötlik, hogy vállalhatnám magánban az igazi emberek igazi gondjait, valóságát. De ilyenkor többnyire ostobaságok érkeznek hosszú tömött órákon át. Végeláthatatlanul. Nem ezt vágyom. Őt mégis szívesen hallgatom, mert ez nem terápia, már rég szétesett a kerítés, melyet elhatározásokból tákoltam össze a megérkezésem előtt. Átlépett mindegyiken, mintha nem is léteztek volna. Vagy érezte, de erősebb elhatározás megdönti a gyengébbet.
- Sosem tudjuk magunkat megítélni a másik szemszögéből. De ösztönből ágálunk. - megengedő a mosoly, én is ezt csinálom. Ő is ezt csinálja. Soha nem fog tudni úgy magára nézni, mint ahogy én nézem, ez így van rendjén. Kérdezhetem mit gondol, mit lát rajtam, bennem, igazából sosem tudnék beleegyezően igent mondani, hogy persze ez van. Más nem nevezne intenzívnek. Hidegnek maximum. Talán karót nyeltnek. Faszfejnek. De intenzívnek? Senki. Talán ezért is csóválom a fejem a dolgon. Hogy mondhatnám, hogy így van ha én magam sem látom? Vele élénkebb vagyok. Sokkalta és nem tudom miért. Nem tudom, hogyan éri el. Kezdem saját magamat sem érteni.
- Ha a képet sajátomnak tekintem, igen. - őrülök meg, hisz nekem ő kellene rá. Mert a mostot kérem, a jelenlegit. Ő töri meg a csend súlyát, finoman hatol át a havon, jelképezi az életet, az energikusságot. Jelen van, minden tagomban érzem mozdulni, kígyózni. Pedig hozzám sem ér. Fizikailag nem. Akkor már nem tudnék figyelni, elveszni a részetekben, megismerkedni a képekkel. Elhúzná a gondolataimat maga felé. Így is teszi egy szintig, de még mozgok, még lépdelek előre színországban.
- Annak látom. És a válaszom nem. - hisz kérem, tudományban mozgok, semmit nem tudok az alternatív megközelítésekről, csakrákról. Az aurákról sem, de az övé elég valóságos. Viszont a szem, mely látja, vak a pontos részletek azonosítására. Ott van, mert érzem. Mert érinthetném, belehúzhatna. Okozhatna vele fájdalmat, annál ezerszer édesebb gyönyört, de ezt kéz érzi belső sugallatra. Viszont zöld. Üde és ragyogó. Nem a nyáré, a megéretté. A tavaszé. Friss, üde és hívogató. Az élet ígérete. Ha hozzá tudnék érni a képhez úgy, mint ő, megtenném. De nincs tehetségem, nem vagyok művész. Én elrontanám. A képzeletemben viszont nagyon valóságos. A madarat is el tudnám keresztelni. - De így, önmagában is elfogadnám. - persze, hisz maga a mindennapiságom van benne. Ő pedig? Az üdém, a hívóm már évek óta nem része ennek az életnek. Nem tud erről a csendről, de tud már helyette sok másról. A lélek betűi mindig felvillannak, csak ismerni kell a nyelvet, melyen íródtak. És eszméletlen, hogy még mindig akarom a képet, holott az övé és kizárólag az övé. Talán pont a tudattalan akarásom bélyegzi bennem a vágyát.
Szemben a másikkal. A múzsáéval, kivel nehéz szembesülni bizonyos szinten. Akkor is, ha nem teljes valósága, ha nem ő az, aki mosolyt húz ajkaira reggel, ha nem sóhajtja bőrének a vágyát, nem tölti fel csókjával. - Felülről szoktam kapcsolatokat kielemezni csupán. Először látok viszont művészi oldalról ilyesmit. - hisz persze, ismerjük a nagy költők múzsáit, talán láttunk róluk fényképet, de soha, soha nem fogjuk érezni, amit ők éreztek. Láttatják, de mi nem tudunk becsatlakozni a folyamukba. Én sem tudok az övékbe, nem is szeretnék. Túl intim, túl személyes nekem, a betolakvónak.
- Tehát valahol tudatosan nem..? - lebegve hagyom a kérdés végét. Nekem pláne nem szabad számítson, hogy beteljesíti-e rajta ösztönből kelt vágyát vagy sem. Nem mondhatom, hogy ne tegye, de azt se, hogy igen. Ez itt túlmutat a tanácsadási zónán, egyébként sem kérte. Nekem pedig? Tisztelnem kell ennek a kapcsolatnak az éteri valóját. A múzsa létének feladata még, hogy elvegye az ember gondjait. Szívesen kérdeznék rá erre, de...vannak körhatárok és valóban nem feszegetni akarom. Elmosolyodom, egy utolsó pillantást vetve a vöröslő alakra. A képiségével ellentétben, én viszont jelen vagyok. Nagyon jelen. Nem bújhatok vászonra, hogy csendemmel kövessem a Férfi lépteit.
- Ha képes lennék ilyesmire, csúnyán sok pénzt kereshettem volna már. - ismerem el, mert nekem néha még egy bizonyos sóhaj is hamisan csendül. Megannyi hazug elme között töltöm a napjaimat. Csalók, öncsalók, függők és mélyre rejtőzők. Vannak persze jelek, melyek segítenek olvasni, eligazodni, de azokat bárki képes olvasni, aki akarja. - Néha viszont, még az igazságot is képesek átferdíteni. - ami engem dühít. Jártam így, szakvélemény alapján részemről börtön. A delikvens ehelyett hol van? Eltemetve egy szanatóriumban. A börtönben önmaga maradhatott volna. Így meg? Szedált árnyék, belelökve a gyógyszerfüggőségbe. Én segítettem volna, a barátai nem tették.
Mindez elreppen, elnyomja a közelsége. Magamra maradok, démonok és racionalitás nélkül. Körülöttem lüktet, de nem szorít, nincs kényszer csak édes hívás, ragaszkodtató bizsergés. Zongorázik bennem ujjai nyomán a meleg. Nem vagyok elég bátor, fel sem érek hozzá még gondolatban sem. Mert érinteném akkor bátrabban, akarattal támasztanám a felébredt vágyakat, mégis reszketek mert túlságosan akarom ezt a perzselő közelséget. - Mert azzá tesz. - ismerem el, ha nem tenné, ha nem lüktetne fel bennem, már elmentem volna. Valahol a vacsora végével. Nem állnék a karjai között, nem zongoráznának ujjaim meztelen karján. Nyögöm a csók erejét, mert hihetetlen megélni vele, édes és nem feledhető. Mégis fáj, mert izmaim görcsösen húznának felé. Rá. Indaként fonnám őt körbe, könyörögnék, hogy ne engedjen el. Nem bánt és nem erőltet, ezért a feleletem, ezért a viszonzás. Mert hív és ez a hívás erős, zsigerből jön és belehúz. Ajkának íze milliónyi ízes darabban robban bennem. Sóhaja gerincemen gördül végig, belém kúszik. Ujjaim megfeszülnek a karján, szeretném még hallani. Oly sokszor. Mert önfeledt, mert valódi. Mert ketten csináltuk. Ajkának selymét szívom meg, robban bennem. Elfogy a levegőm, mégis több van bennem, mint amit a tüdejeim elbírnának. Szorosabban feszül nekem, teszem én is, felszikrázva olvadok kemény valójához.
Elválunk, levegőért kapkodunk. Pedig nem futottunk sehová. Lélegzete az enyém, az enyém az övé, kavarodik minden körülöttünk, vágyat ordít, folytatásért rázza a világ szeletét. Mellkasom gyorsan emelkedik, süllyed, száguld ereimben a vér, melegem van. Bólintani tudok. Igen, Ő. Nem tudom mi történik, de akarom még. Nem tudom mi ez, amit előhív, de hozzá akar menni, meghempergőzni benne. Jelölni illattal, ezernyi sóhajjal. El kell mennem. Haza, a hűvösbe, de mégsem akarok menni, ám kellene.
Ellépek, de nem tudom nem nézni, nem csorgatni belé némán a vágyam. Engedjen, engedjen most utamra. Ne kívánja amit én kívánok, ne őrjítsen. És csinálja mégis. Gyorsan lép, belecsapódom erejébe, energiájába. Ujjai öt ponton égetnek bizseregve. Belenyögök a csókba, a perzselő erejébe. Megrogynak a térdeim. Belém lövell az energia, kapaszkodom, de inkább húzom magamhoz. Viszonzom a csókot, hagyom, hogy berántson. Nyelem az ízét, robbanjon csak. Tart, de én is tartom, fél kézzel nyakát fonom át. Most a miénk, súlyos gombócként feszül meg testemben a vágy. Érte. Miatta. Utána. Iszom ajkait, erőt kapok tőle, nem is tudom mit adok vissza. Lehunyt szemekkel sóhajtok szavaira. Megbolondulok, annyira akarom érezni, még mindig, még jobban. Akarom finoman, akarom hevesen. Nem vagyok normális. De élvezem, minden csodálatos és újszerű pillanatát. - Nem fognak elbírni a lábaim... - nyögöm, mert így van. Ha elengedne, lehet hanyatt is esnék. Istenien közel van, de ijesztően távol. Szeretnék hozzáérni, szeretném ha megérintene, ha ujjai cirgatnának végig. Akarom a csókját. El is veszem, lopom, orzom. Puhán, vágyón, könyörgőn.. - Szavakkal kér.. - elmosolyodom, röpke vágyat nyomok ajkaira, sikamlós csalfát, azt akarom, hogy megérintsen. Nem az ágyba űzném, csak szeretném őt érezni. Én is érinteni. Hívó játékot játszani teste húrjain. - Meg szeretném érinteni.. - súgom a kérést, könyörgést de immár a szájába, nyelvvel tolva mögé az akarat valóságát.
 
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
33
Hozzászólások száma :
67
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
• Montreal
Foglalkozás :
• Festő
Play by :
• Ben Dahlhaus

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Kedd 06 Nov. 2018, 12:18

My house my rules


Halkan elnevetem magam, megértettem, hogy szeretné a képet, most mégsem adom neki, mert az nem jönne ki jól, azt akarom, hogy vágyjon rá, elképzelje hova tenné, hogy kialakuljon az akarás mérhetetlen követe. Gondoljon rá, álmodjon róla, mert valami megérintette benne. Akkor pedig nyúljon mélyre, olyan nagyon, hogy a levegőt kiszorítsa a tüdejéből. Ha a képre vágyik, összeköti velem, amikor megkapja, akkor pedig látni fogja a kezem lenyomatát rajta, minden egyes vonásban benne leszek, az apró pöttyben, a derengésben. Eszébe fogok jutni egy hófödte tájról, egy fekete madárról, egy gyerek lábnyomáról, mert addigra megtanulja szeretni a képet és összeköti velem. Neki fogom adni, ha a sors is úgy akarja, de nem ma, nem most, nem ebben a pillanatban. Akarom, hogy a türelme elfogyjon, hiszen Ő is tudja, hogy meg fogja kapni, a kérdés, annyi, hogy mikor?
Így képezzük a vágyat, ha valamit ezt megtanultam; sokkal jobban izgat az, amit nem kapsz meg azonnal. Kivéve, ha kos, akkor fejjel a falnak és azonnal, ha pedig halak, akkor holnap már okoz neki ugyanekkora örömet, lehet elbukom a próbálkozással, de meg fogom engedni magamnak ezt a luxust.
Kevésszer gondolkodom más fejével, mert nem tudok, főleg nem női aggyal és lehet vele is mellé lövök, de nekem így működik a vágy, én nagyon szeretem húzni, halasztani, elkoptatni az álmokat, mire végre kézzel fogható lesz, imádok égni a tűzben, mely elevenen emészt fel, ez a dolga, ettől féljük és emiatt csábít is egyben.
Végül az egyik csoda megtörténik, a karjaimba vonom, óvatosan, hiszen gyenge héjú tojás nekem, ami durva ujjaim között milliónyi darabra robban, ha erősebben szorítok rá.
Nem kötekszem. Azért bátor, mert az akar enni, mert érdekli, ami történik, mert akarja, visszamondhatatlanul és megmásíthatatlanul, mert izgatom, egyénileg. A művész, aki maga is csak egyik lépést teszi a másik után, hogy feltárja lelke csodáit, holott lehet üres váz vagyok, hogy már kifogytam. Félem azt a pillanatot, amikor már nem tudok magamtól pingálni, amikor minden már csak megrendelésre működök, mert máshogy nem. Amikor kifogy a patron az agyamból és nem tudok újat rendelni, mert ezt senki nem szállítja házhoz, ez a bús nagy komor valóság. Félek, hogy elfogyok. Annyival könnyebb volt rendőrnek lenni, amikor pontosan tudod mi a dolgod, merre haladsz, hova tartasz. Most pedig lebegek az űrben, melyet aligha tudok maximálisan kiaknázni, de akarom.
Forró teste engedelmesen simul az enyémnek, felszítja a lopott szikrát, száraz gallyat dob rá, hogy feldobbanjon a szívem vad dallama, mintha a lelkemen egy rock zenekar gyakorlatozna éppen, csak trambulinon teszi.
A csók puhasága elringat abban a hitben, hogy jól teszem, meg kellett csókolnom, felkínálta az ajkait, szinte kérte, hogy legyen meg. Valahol békül pedig lázong egy józan csíra, hogy húzzam el, halasszam, a másik pedig arra ösztökél, hogy essek neki, tépjem le a ruhát róla és a kanapén tegyem a magamévá, olyan hévvel, amitől a csontjaimban porlad a velő.
Ízlelem az ajkát, eltelek vele, elraktározom, hogy később előhívjam, mint a sokszínű negatívról a mégtöbbszínű képet, amikor majd lefekszem az ágyamba és kezem a hasam forrósítja, majd álmodok róla, holnap. Ma festeni fogok, őt.
Lüktetve vágtat a vérem egy musztáng csorda ritmusára, ami éppen pumát látott tavalyelőtt a bokorban, de még élénk az emléke, ma pedig roppant egy gally, éppen ugyanott.
Nem csitít testének hője, sokkal inkább húz, ránt magához, beleolvaszt, lefolynék, mint a méz, a bőrről, milyen jól mutathat rajta… Imádom a nyelvemmel felfogni, meggyötör a képzelgés, belenyögök a szájába, ujjaim feszülnek a blúzának, alatta a bőrének, megkattanok. Agyamban pulzál ezer gondolat, hogyan és miként kéne. Kibontakozik az ölelésből, a hiány hullámokban önt el, utána dob, akár egy kavicsot, már lépek is, nem hagyva időt, hogy a fejében olyan gondolatok gyűljenek fel, melyekkel harcolnom kell. Mohón, éhesen csapok le a szájára, falom a csókban. Ha lehet nálam is vadabbul viszonozza, zöld gombot nyomva ezzel, hogy nyelvemmel előbb csak a száját érjem el, rányalok az alsó ajkára, onnan nyomulok a szájába, szétfeszítve a fogait. Nyálának íze leszánkázik a gyomromba összerántja és pezsgőt bont, legalábbis azt érzem, akkorát dobban a szívem. Én is megkérdezhetném mit tesz velem? Ehelyett ujjaim a hajába simulnak, tartom, hogy felzabáljam mohó akarásban, olyanban, ami ijesztően mozgatja meg az energiákat körülöttünk, összefeszül. A bennem lappangó vadállat ordítva tör utat előre és birtokviszonyt nyilvánít a nőre, legalább addig, míg jól nem lakik belőle. Ízének selyme felzaklatja minden kis porcikám, zsibbad a vértől a tenyerem. Ujjaim a derekára fognak, préselem magamba, fölé magasodom, erőt nem fejtek ki, nem akarom elijeszteni, de szinte fulladásig csókolom, hogy végül lihegve vonuljak vissza a saját testembe, mintha csápokkal fonódnék az övére. Lehunyt szemeim mögött memorizálom a vonásait, úgysem tökéletes portrét fogok pingálni róla, ahhoz kéne, hogy jelen legyen. Keze a nyakamban újabb energialökettel lát el, már-már atombombaként vetítem ki mindazt, ami vagyok. Égeti a bőröm.
Szűk a bordaketrecem a szívemnek, ordítani akarok az édes kíntól. Elengedem a száját, elfogy a nyelvem a nyelvéről, szavakat súgok, közben újra az ajkára simít a szám, belelehelem a kérést.
- Mmmm. – sunyi mosoly lesz ajkaim simogatásban. Nem bírják a lábai? Akkor mi lenne, ha… leülnénk? Megtartom, kezem a hátára siet, hogy fogást leljek, csípőm alhasának simul, de olyan picike. Jó ha tudja, hogy ezzel is megőrjít. Imádom az apró nőket, a törékeny alkatával, azzal, hogy a tenyerem lefedi a fél hátát majdnem, hogy tudom a melle, elférne az ujjaim között.
Összekenem a közelségemmel.
- Tettekkel is teszem ..- de mi van, ha csak a szavakból ért? Ha neki is pattog a vér a dobhártyáján?
Most pedig Ő kér, jószerivel feldorombol a hangom, újabb apró puszit nyomok a szájár, majd követi még egy, elidőzök. Annyira emelem ez az arcom az övétől, hogy felfogjam, hol vagyunk éppen a teremben, belövöm merre tartanék és két kézzel szorítva húzom magam után, ahogy hátrafelé lépek. Nekem is le kéne ülnöm, esküszöm, akkor tudnék gondolkodni. A kanapé meg oly közeli.
Két lépéssel előtte állítom meg, mintha fura táncot lejtenénk. Le akarok ülni és az ölembe vonni, szemből.
- Legyen bátor, alig várom, hogy megérintsen. – minden kurva szempontból. Mondja, mit szeretne, hogy akar hozzám érni és miért nem teszi? A további kérdések helyett ma este sokadszorra is megcsókolom, de nem bírok eltelni vele, sőt ennél én sokkal többre vágyom, nem is titkolom, de azt sem, hogy ő fog dönteni, ma. Vagy legalábbis el kell hinnie, hogy ő dönt.
- Mondja csak, hol szeretne megérinteni. – mondja, hogy a hátam, a hasam, oldalam csupasz bőrét, attól megvesznék és megugatnám a holdat, annyira akarom vékony ujjait a testemen tudni.
Mégis elmosolyodom, így inkább újra a szájára lehelek egy apró, rövid csókot, csak ízlelgetés ez. Puszik a szájára, nem többet, simítás.
Hátrébb lépek egy lépést, kapjunk levegőt, kezeimmel a karjain siklok végig, jobbomba fogom a bal kezét, saját balommal, félig felhúzom a pólóm és mielőtt bármit mondhatna kezét a hasamra húzom, ha csak ellen nem áll, a tenyerét fordítom magam fel és felcsúsztatom az ujjait a mellkasomra. A gondolattól is elrendeződnek az izmok a bőröm alatt, olyan feszessé válok, mint az íj húrja. Nem tudom, mit remélem, hogy csupaszra borotvált férfitestre számít-e? Mert akkor csalódni fog.
Levegőt venni sem merek, nehogy elrontsam a pillanatot, de meg akarom élni az érintését, a forróságát.
•• Zene: Requiem for a dream••
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
30
Hozzászólások száma :
30
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Pszichiáter
Play by :
Zara Larsson

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Richard's place Kedd 06 Nov. 2018, 19:58

Stay close, Mr. Rids..

Függőben marad hát, nem mondja rá az igent. Sajgok azért a képért, szeretném megkapni de szeretnék még oly sok mást megkapni, mégsem lehet. Nem szabad, nem lehet, vagy nincs rá lehetőségem. Most mégis úgy szeretném, ahogy gyerekként szerettem volna a vidámparkban a héliumos lufit, mert hittem, hogy maradásra tudom bírni benne a gázt, hogy nálam boldogan szálldoshat majd a szobában. Nem kaptam meg, így lehetőségem sem lett megtapasztalni, hogy egyébként csupán egyetlen éjszakára szól a varázsa. Akarom a képet, hiába hagyom neki feltételes módban, hogy mi lenne ha. Ismer ennyire, nálam nincs túlzottan sok feltételes mód. Vagy igen, vagy nem. Akarat vagy elutasítás. Gonoszan játszik, mégis okosan. Ha azt mondaná igen, visszaidőznék és rögtön vágynám vinni, megtalálni a helyét, s előtte nézni mégis napokig csak úgy. Hogy biztosan jó legyen, hogy jó helyre kerüljön. Az akarat viszont itt van. És nem tudok ellene tenni.
Ezt az akaratot mégis szobrászfinom ujjakkal írja felül. Akárha egy régi bakelit lemez lennék, melyen úgy szólnak a dalok, ahol a tű jár. Ő most a tű, dalt váltunk. Másképpen szólunk. És érzek ezernyit, zsigerit. Óvatost, elsöprőt és tolakodót. Belebújnék ha tehetném, reszketnék a húsában, de a fizikai világban ez lehetetlen. A szellemiben elérhető, de ott mást érzünk. Én nagyon. Őt. Semmi esetre sem kellene ajkait simítanom, megéreznem az ízét, mely olyan édes, olyan csábító, hogy könnyen tehet mohóvá. Azt hittem hideg vagyok, hogy minden esetben két lépés távolságból tudok bárkit szemlélni anélkül, belesüllyednék. Ő más, most nagyon. Borít de érintése nem teher, nem kelti súlyos undor érzetét. Puha és meleg, energiát adó. Könnyedén húznám őt végig magamon, hogy beleburkolózhassak. Hiába éget, nem baj. Mégis itt a félsz, hogy félek tőle, ettől az erőtől amit gerjeszt, szeretném megtalálni a féket, elrejtőzni a kuckómban, várni míg a képen lévő táj újra eluralkodik. Vele, mellette ez súrolja a lehetetlent. Mert a röpke csók is iszonyatos erővel rángat, tép, akár a viharos szél a kint maradt ruhákat a szárítón. Főleg mikor megérzem mögötte a börtönbe zárt erőt. A hívás erejét. Továbbra is áll a bőszen erős kérdés: mit művel velem?
Kilépek, ellépek haza kellene mennem. Nem maradhatok, várnak színtelen holnapok. Milliót adott most, tett engem gazdaggá, de szegény sóvárgóvá is. Hiszem, hogy hagyja, maratont futottunk mindketten, illenék a szünet.
Mégsem, mert erős, nyögve csapódik energiám az övébe. Nem hagy kitáncolni, elfutni. Szusszanni. Nehezen veszem a levegőt, egyetlen dolgos szívem sietve pumpálja bennem a vért. Nyugtalan, zizeg, feleltet a csókjára, szabaddal ölelem a nyakát. Kapaszkodom, de elmos a mélységgel, nyelvének édes ízével. Végigbizsereg rajtam, súlyos vágyakat szór szét. Beiszom ezt az ízt, az enyémmé válik. Finom, nagyon és már-már túl. Belenyögök egy le nem írható vallomást, nem is kell szóköntösbe bújtatnom. Félek túlságosan jól fogja érteni így is. Maradjak. Maradjak még. Belém izzanak a szavak, súgnak nekem, le kell hunynom a szemem, tartani se tudnám magam ha nem fogna. Érzem a mosolyt ajkaimra simulni, nevetném ha tudnám, de jelenleg ilyen összetett dolgok nem mennek. Simul hozzám, noha egyes különbségeink nem engednek a maradéktalan érzetnek, nagyon is tisztában vagyok minden érintéssel. Borzasztó kényelmesen tudnék rajta feljebb...és mindez azért, mert megérzem a farmer derekát, az övtartó bújtatóit nekem simulni. És látás nélkül is tudom, érzem, hogy mekkora távolság hiányzik a fej-fejhez. Megbolondulok a kíváncsiságtól. Vajon milyen lenne teljesen hozzá simulni?
- Igen.. - lehelem ajkaira akár egy imát, egy halkat. Mert hallom, értem, jobban értem talán amit a testével mond, tesz vagy kér, mint amit szavakkal. A szó kéri maradjak, a teste nem is engedne menni. Körülfon, melegít és csábít az ittlétre, a közelségére. A testbeszédet éreznem kell csupán, látnom nem, bár őt magát szeretném nézni. Olvasni. Érintve olvasni, felfedezni. Nem akarok elmenni, de szükségem van rá. Ajkamra csókoló finoman metszett csoda, amit ad. Mesterien töröl gondolatokat, nem tudom tudatos-e, vagy csupán jön, mert vágyja. Örömtüzeket gyújt bennem, milliónyit. Elmosolygom, imádom, hogy teszi. Hogy kiváltja. Hogy felébredt bennem mindez és most. Iránta. Nem tudok eltelni, betelni. Akarok még. Többet. Kicsit többet. Végtelenszer többet. Megindulok előre, mikor lép hátra. Hova visz? Most mi? Mi történik? - Mmmm... - puszilom rá a nem értésem a szájára, vissza, mintha kérdést kapna. Legyek bátor. Kábult, bódult tekintetem hirtelen válik izzóvá. Várja. Alig várja. Billogot süt az agyamra a szó. Fogalma sincs, hogy felfelé húzza a várat lezáró kaput pusztán azzal, hogy engedélyt ad. - Jézusom.. - nyögöm tehetetlenül, hát ne mondjon ilyet. Ennyire ne várja, mert nem emelkedni fog az a kapu, hanem eltűnni onnan, mintha soha nem létezett volna. Ajkai közé olvadok, csenem a hőjét. Ízét. Összehúznak az izmaim fájó görcsben. Szerencse, hogy állunk. Komolyan. Mondjam csak. Zsong a fejem annyi információ tódul a nyelvemre, a felét a születése előtt kihajítom. Nem feltétlen jó az, ha ő mindent tud, mert még én magam is félek tőle. Öntsem szavakba. Ne, kérlek, ezt ne. Ne kérd. Nagyot nyelek. Megzakkanok. De még semmit sem teszek, csak próbálom levenni róla a kezem. Égő ajkakkal búcsúztatom végül közelségét. Nem kell ahhoz karnyi táv, hogy mondjam. Nem? Orromon úgy áramlik be az illata, mintha éltetni tudna, de nem tudom én vagyok-e a ragadozó, vagy Ő. Ki érez és mit a másik felől. Felzokog bennem a távolság. Pedig csupán egy lépés. Ő lépése. Megbűvölten figyelem mit tesz. Nézem a kezünket, nem húzom ki magam a mozdulatokból. - Mit.. - ne, mit, jaj de mégis, tegye. Vezessen, vagy mégsem, nem szabad. Bőréhez érek, hasához, megremegek. Milyen forró, mennyire selymes és mégis kemény. Fut a tenyerem felfelé, mellkasára, melyhez ölelt odafent. Tette idelent. Melyet láttam fedetlenül és nem feledtem a képet. Érzem a szíve dobbanásainak ütemét, reszketegen sóhajtok. Vegye le a pólót. Neem, inkább mégsem. Vagy mégis. Azt mondtam hozzá akarok érni, nem azt, hogy bámulni. - Hogy ver a szíve... - elmosolyodom, de hangom halk, rekedtes. Csoda, hogy tudom formálni a szavakat. Segítség... nem vetethetem le vele. Nem, nem, nem. Semmi esetre sem. Végigrajzolom ujjaimmal a mellkasának vonalait, érthetetlen mintát követve. Lenyűgöznek a vonalak, valahol az is, hogy nem látom, bár nagyon nagyon szeretném. Lekövetem a kulcscsontját, a másik kezemet pedig szintén orvul csúsztatom a póló alá. Mikor léptem közelebb egy fél lépést? Hüvelykem szándékoltan húzom át finoman a bimbón, de nem akarok rosszat. Balom az oldalán fut le, zongorázza a bordákat, akár ha számolnám. Ismerkedik izmokkal, vonalakkal. Közelítem egymás felé a kíváncsi ujjakat, pásztázva a hasfalat. Érződik a munka benne, hogy mennyire figyelt a testére. Szálkás, lenyűgöz. Egyszerre siklatom őket lefelé, körberajzolva a köldökét, alhasának vonalát. Ujjaim a nadrág mentén húznak végig, cirógatva a csípőcsontot. Már rég nincs nyitva a szemem, mert az övéibe nem tudnék nézni és így..megélem. Átélem. Közelebb lépek, rajzolom tovább utam a dereka két oldalán, megpihenek a feneke feletti két kis bemélyedésnél, amik pont akkorák, hogy nekem kényelmesek legyenek. Mellkasára sóhajtva térképezem fel a hátát, a lapockákig és felfelé, nyitott tenyérrel s még így is kicsik hozzá a kezeim. Fel a nyakáig. Ajkaimon élveteg, de távoli mosoly játszik. Igen, istentelenül élvezem a helyzetet. Hogy szabad szabadon. És ha nem lenne rajta a póló... - súgná a démon aki körülöttem leng, de szerencsémre van rajta, így lélegzetvételeim pólón keresztül találnak el bőréhez. Jobbom mégis visszatér a csípőjéhez, a balt már hagyom rajzolgatni a nyakánál, vállainál. De a heg, az egykori sérülés hidegen sima felülete, különös alakja visszavonz. Mesél. Igen, ez itt a múlt egy szelete, valósága. Én mégsem hibának látom, valami csúnyának, hanem különlegesnek, ami Ő. Ami a része. - Milyen különös alakja van... - mormogom halkan. Támasztok a nyakszirten, sikerült visszabújnom hozzá majdnem teljesen. Én nem is...én nagyon. Nem merek felnézni rá, éppen most szaladgáltam be ujjaimmal a teljes felsőtestét és még mindig cirógatom. Olyan meleg, olyan más mint az én testem és annyira hívogat. - És már megint lenyűgöz... - jegyzem meg egy mosollyal - Az egyetlen hiányt képezte, hogy nem láttam. - nem rovom fel, isten őrizz. Így is minden erőmmel a fékre nehezedtem, nehogy túlfussak vonalon, nehogy végképp elvesszek a pillanat mélységeiben. De szétfolyó vágyat nem lehet kézzel visszatartani, lábujjhegyre állok, belecsókolom az én pillanatom, a hálám amiért hagyta, a lenyűgözöttségem. Nyújtom, hívom. Ez most nagyon az enyém és lustán vánszorgó pillanatokba bújtam kiélvezni őt. Vajon milyen az Ő íze? A bőréé? A gondolattól is feldobog a szívem, megingok. Végképp nem.
Elválok, engedem, valójában én szuszogok levegőért. Bezsongok, még mindig vágyom látni. És kezd ez a lista egyre hosszabb lenni. - Hogy lehet ez ilyen...ilyen... - jó? Marha jó? Baromi jó? Rajta felejtem a kezeimet, a gondolat most utol is ér. Rajtakapott gyerekként nem nyúzom a pólóját tovább. Így is lebukom ezredjére talán, hogy képes magával sodorni akkor is ha látom, akkor is ha érinthetem. A szavak pedig? Talán már kezdenek elfogyni.
 
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Richard's place
Vissza az elejére Go down
 
Richard's place
Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Le Sud-Ouest :: Bérlakások-
Ugrás: