welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Juliet - Fabian | a million years ago
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
35
Hozzászólások száma :
9
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
◈ Montréal ◈
Foglalkozás :
◈ Idegsebész; neurológus szakorvos ◈
Play by :
◈ Olivia Palermo ◈

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Juliet - Fabian | a million years ago Szomb. 06 Okt. 2018, 11:28
* * *
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
35
Hozzászólások száma :
9
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
◈ Montréal ◈
Foglalkozás :
◈ Idegsebész; neurológus szakorvos ◈
Play by :
◈ Olivia Palermo ◈

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Szomb. 06 Okt. 2018, 11:32
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Retinámba égett a kép, amint megláttam a hatvankét éves anyám vaskos frottír köntöse alól kikandikáló groteszk egységet, amit az én egykori kedves fekete csipke, merevítős bodym tartott egyben. Ez így túlzás volt. Az anyag tűrésének is megvolt a maga határa. A kéjes kis vágásokon a nyugdíjas anyám megereszkedett bőre minduntalan menekülési útvonalat talált magának, ráadásul a kemény betétek vörösre dörzsölték a petyhüdt felhámot, itt-ott pedig nekem volt kellemetlen látni, hogyan veszik el egy-egy mély párnában a fekete pánt.
Az anyám minimum három mérettel hordott nagyobb méretű ruhát nálam. Hárommal. Kellett még tovább pingálnom az üres gyomromnak émelyítő jelenetet, mitől még a kávé is kis híján kifolyt a számon. El sem akartam képzelni, hogy hátulról az az egy szem pánt – mi ízléstelenül vonzó volt egy hamvas fiatal nőn tanga gyanánt – milyen mélységekig merészkedett két farpofája között.
Ennyit a gyönyörű szabadnapról.
– Anyám, mondd, hogy csak azért hasonlít ez a rajtad lévő fehérnemű a sajátomhoz, mert nincs rajtam a szemüvegem.
Letéve magam mellé a konyhapultra a kávés bögrét gőzölgő tartalmával együtt, könyörgő imádságra font két kézfejemet arcomba húztam, s csak félve pillantottam a nőre ismételten.
– Te ezt úgysem hordtad, kicsikém – legyintett derűsen. –  Tegnap kerestem a szobádban a mosnivalót. Ez meg ott árválkodott a fiókban. Még sosem láttam rajtad. Gondoltam, hogy a magamévá teszem, mert neked nem is fog hiányozni. De ha akarod, visszaadom…
– Tudod mit? Tartsd csak meg… én ezt tényleg nem hordom. Végül is abszolút normális lett volna, ha itthon kombinéban szaladgálok az anyám előtt.
Tudtam egy ideje, hogy agyának leépülése gyors ütemet vett, s próbáltam őt minden egyes hajmeresztő mutatványa után ezen magyarázatra hivatkozva felmenteni, de ez most igazi megpróbáltatás elé állított.
– Ezt még megiszod?
Mire válaszolhattam volna, rúzstól maszatos száját rátapasztotta bögrém falára, s hangosan kortyolva hajtotta fel üres kávémat. Hát a pofámról lesült a bőr. Válaszra sem méltattam a nőt, hiszen jól tudtam, hogy nem építhetem vissza agyának azon részeit, melyeket a félrekezelt szifilisz felzabált az elmúlt években, így csak magamat fárasztanám kioktatással.
A hideg undortól rázkódva céloztam meg a fürdőszobát, hogy minél előbb lelépjek ebből a fertőből. Vajon van olyan fehérnemű a szekrényemben még, amit az anyám nem próbált fel? Amit nem használt? Tehát egyetlen bugyim sem a mosásban nyúlt ki, hanem a szenvedélyes használatban.
– Juliet. Kevesebben is láttalak, mint melltartó és tanga…
Ó, igen, anyám. Ne is emlékeztess rá, kérlek. Így is instabil a gyomrom.

Már jó ideje esedékes volt, hogy felhívjam a férjemet, s szívességet kérve tőle, lakást kerestessek magamnak a városban. Tarthatatlan állapotok uralkodtak egykori otthonomban, mi lassan a nyugdíjasklub bordélyának is beillett volna. Ha kinyitottam hálószobám ajtaját, úgy lopakodtam végig a kijáratig tartó métereken, mintha én lettem volna a besurranó tolvaj, mintha én viselkedtem volna illetlenül. Pedig az anyám szobájából kiszűrődő pornófilmek sikoltásai tettek szürreálissá minden egyes reggelt.
El kellett költöznöm.

Toulouse visszahívását módszeresen csak a házon kívülre kerülve fogadtam, így nem hallatszódhatott át a vonalon az a megannyi félreérthetetlen hang és nesz, amit a házimozi tülkölésének és a vibrátor rezgésének elegye kölcsönzött.
Kivételesen nem a gyerekeiről kérdeztem, s még csak nem is afelől érdeklődtem, hogy mit vigyek a legújabb feleségének a születésnapjára, mármint mit vegyen meg ő, amit aztán majd én nem leszek rest az első meglepettség után kifizetni neki. De még csak nem is kérdeztem, vagy faggattam hogy léte felöl – tulajdonképpen jelenleg nem is érdekelt –, mert  a kiborulás szélére hajszolt reggeli incidens részleteit akartam megosztani valakivel. Igen, komolyan hordja a fehérneműimet. Igen, teljesen elment az esze. Ne legyél ennyire perverz, Grosjean, nincs abban semmi élvezetes, ha zavaró tényezőnek érzed magad a saját otthonodban, mert nem tudod eldönteni, hogy mikor ér véget a monoton nyögés és halálhörgés. Nem mersz bemenni a fürdőszobába, mert félsz, hogy a mosdókagylóban éppen az anyád szexkellékei ázódnak fertőtlenítés céljából. Jó, tudom, harmincöt évesen ne formáljak jogot a házra, melyben gyermekéveimet töltöttem, és ahol már egyedül csak én gyászolom az apám emlékét, de akkor is! Nincs de. Jó, nincs de. Holnap este lenne egy pofás kis lakás, ami illik hozzám, és imádnám. Megmutatja. Ámen. De nem fogok lefeküdni veled, Grosjean hálából. Ámen.

Totál meztelennek éreztem magam a parkban. Pedig tetőtől talpig textil borított, s mivel a reggel ködös volt, és dús párát inhaláltam futás közben, még pulóverem rózsaszín kapucniját is fejemre húztam. De az érzés csak nem múlt, hogy anyám miatt rettegtem belebújni bármelyik bugyimba is, s most ezért minduntalan zavarónak éreztem ezt a túlmisztifikált szabadságot ölemen.
Egyre többször álltam meg inni, zenét váltani. Lábaim sem vittek, minden tagom nehéz volt és enervált. Feszültségem egyre nőtt, amint mindhiába kutattam emlékeim között az utolsó alkalmat, mikor férfival voltam. Rá kellett jönnöm, hogy a hatvankét éves anyámnak mennyivel kielégítőbb is az élete, mint az enyém.
Ez sem segített a hangulatomon.
Talán az lett volna a legjobb, ha ma is bemegyek dolgozni. És ehhez nem is volt szükség többre, mint egy tömegbalesetre, hol minden segítő kéz elkélt. De nem. Hiába szuggeráltam csipogóm képernyőjét perceken át reményteljesen, nem kerestek.
Nem történt tömegkarambol a reggeli forgalomban.
Sajnos.
A hírbemondók figyelmeztetései célt értek.
Sajnos.

Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
7
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Vas. 07 Okt. 2018, 10:09
Sokban hasonlított ez a hely Washingtonra. A felhőkarcolók itt is az egekbe kúsztak, a zöldövezetet betondzsungel szegélyezte, s ebben a metropoliszban is úgy nyüzsögtek az emberek, mintha valaki egy apró bottal megpöckölte volna a hangyavár bejáratát.

A levegő mégis más volt, tisztább, mely magában hordozta Kanada jellegzetes növényeinek illatát, s amerre a szemem ellátott, mindenütt feltűnt egy-egy kapualj, graffityvel kipingált házfal vagy egy-két üzlet, mi tengernyi emléket sorakoztatott fel elmémben.

Az idő múlásával egyre jobban vágytam vissza az otthonomba, ahol gyermek- és kamaszéveimet tölthettem, ahol férfivá érettem, s ahol megszületett hivatásom bölcsője. S persze most gondolhat bárki bármit arról, hogy a rendőri szervezet mely területeken működik a leghatékonyabban, de az biztos, hogy én soha nem fogom elfelejteni a montréali rendőrőrsöt, s azt a kis irodát, ahonnét elindultam. Ami talán már nem is létezik egykori formájában, s valószínűleg gomba módra nőtte ki magát, hogy vetekedhessen a nagy nyomozóirodákkal.

Kocogás közben volt időm gondolkodni, elveszni a múlt szárnyain, s elmélázni azon, hogy vajon miért is éri meg nekem az, hogy Washingtonban éljek, s hogy oda újra visszatérjek?

Itt is volt óriáskerék, meg sós karamell, amit annyira imádtam. Csak FBI nem volt. De igazság szerint már nem is éreztem kimondott izgalmat, ha arra gondoltam, hogy még nagyjából van 12 évem a nyugdíjazásig.

Lényegében a szolgálatomon kívül másom nem volt. Sem egy barátságos, meleget nyújtó otthon, melyet női kezek igazgatnak, sem egy odaadó társ, akire támaszkodnék, s megosztanám vele az élet apró örömeit, sem pedig egy utód, egy kis gyerek, akinek átadhatnám azon mintákat, melyeket magam is a szüleimtől sajátíthattam el.

S ha ez mind nem volt meg, akkor miért is nem költöztem még haza? Miért is gályáztam az Egyesült Államokban, ha ott már elértem mindazt a szakmai tapasztalatot, s sikert, amire fiatal koromban olyannyira is áhítoztam?

Nálunk is működött szövetségi nyomozó iroda. Akkor mire is vártam, s miért nem tértem haza még végleg?

Efféle gondolatokkal tele kanyarodtam be az óriáskerék mellett elterülő, hatalmas zöld területre, ahol szánt szándékomban állt lefutni jó néhány kört a hideg, s ködös reggel ellenére.

A korábban már fülembe igazított fülesekből ezúttal egy ruganyosabb muzsika szólalt fel , s ahogy hallójárataimon átfutott az Apollo 440 – Stop The Rock című száma, úgy kezdtem gyorsítani lépteimet, hogy üldözői sebességre kapcsolva, gyakorolva eleget tegyek a munkakörömből adódó elvárásoknak.

Hogyan is teperjük le az áldozatunkat? – I. fejezet.


A szakkönyvek úgy írják, hogy amennyiben kiszúrod a célt, s figyelembe vetted a környezeti tényezőket - úgy mint akadályok, szélerősség, utcát átszelő járművek és azok sebessége, lehetséges elkanyarodási lehetőségek, opcionális zsákutcák – akkor nincs más dolgod, mint szem előtt tartva a kergetenedő személyt, járj egy gondolati lépéssel mindig előtte, találd ki, hogy mit akar, s az előtte álló kitérési eshetőségek elől mit választ, majd gyorsulj fel olyannyira, hogy beérd őt, s ha kell, hátulról ragadd meg a grabancát, s letépd a kerítésről, mielőtt még áttolná rajta a hátsóját.

Jelen helyzetben magam elé képzeltem az üldözendő személyt, próbáltam körénk álmodni egy aktuális helyszínt, s célba vettem őt. A sebességem megvolt, szinte elszáguldottam a kutyát sétáltató nő mellett, s a szemből érkező, galambokat etető öregúr mellett is. Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen kora reggel, váratlanul, egy bokor takarásából valaki majd elém lép, s aki alól rendje módja szerint ki is sodrom a lábait, s az ütközésnek köszönhetően magammal seprem a nedves gyeptakaróra.

Bassza meg Leclaire, mit műveltél?

Mintha már nem is lennék az a figyelmes, precíz nyomozó, oly hévvel döntöttem le lábairól a rózsaszín kapucnit viselő hölgyeményt.
- Elnézést, nagyon sajnálom, nem sérült meg…Juliet? – a röpke baleset bekövetkezte után, miközben feltápászkodtam áldozatomról, döbbenten fürkésztem az ismerős szempárt, s azon arcvonásokat, melyek magányos óráimon gyakran felsejlettek agyam hátsó szegleteiben.
- Juliet Daviau, ezer éve nem láttalak, nem is tudtam, hogy te…futsz – pillantásom végig szökött a nő alakján, hogy emlékezetembe véssem őt, s megállapítsam, még mindig úgy tartja magát, mint huszonéves korában.
- Bocs, nem akartalak feldönteni. Nem fáj a karod? Mindenre számítottam, de rád nem…öhm, mit szólnál egy kávéhoz, kiengesztelésül?
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
35
Hozzászólások száma :
9
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
◈ Montréal ◈
Foglalkozás :
◈ Idegsebész; neurológus szakorvos ◈
Play by :
◈ Olivia Palermo ◈

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Szer. 10 Okt. 2018, 17:16
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Államon pergő táncot járó puha ujjbegyeim ütemére a sűrű aljnövényzetű, fás rész mögött elhaladó autók masszáját fixíroztam. A tülkölés, egymás édesanyjának obszcén szinonimákkal való becézése állandó volt, de kétségbeesett mentők szirénájának vészjelző hangját nem hozta magával a reggeli csípős szél. Elmaradt.
Senki nem akart meghalni – konstatáltam frusztrálóan groteszk humorommal a körülöttem zajló eseménytelenségét. A kezdő sofőrök otthon maradtak, vagy a tömegközlekedést választották, az öngyilkosok belátták, hogy sokkal jobb, a publikumot kihagyni az utolsó ütemből, s a négy fal között tenni az elkerülhetetlent. A gőzölgő feketéből párolgó koffein beépült a véráramba, megtette a hatását, mindenki koncentrált. Még a szerelmükről ábrándozók és telefonjukban kutakodók is távolmaradtak az előttük haladó járművektől, s csak a biztonságos megállóknál pillantottak a képernyőre üzenetért epekedve. Egyetlen embernek sem volt szüksége idegsebészre. Az akut esetek hadat üzentek a szakmának.

Aztán mégis megtörtént, s a sors karambolt rendelt el. A pech csak abban mutatkozott meg, hogy én magam is résztvevője voltam az ütközésnek, ráadásul igencsak vesztes helyzetben végeztem szemben a megtermett férfivel. Pontosabban alul. Betemetett. Betemettettem magam. Lendülete túl nagy volt, hogy megőrizzem egyensúlyomat vele szemben, ráadásul kapaszkodók híján az ő felsőruházata volt az egyetlen, amibe belemarhattam, így vonva őt is magammal a reggeli harmattal permetezett fűbe. Alig halható nyögéssel szakadt ki tüdőmből az addig beszorított levegő, mivel vártam reményteljesen a közúti baleset hírét.
Ugyan sikkantottam, és néhány helyen a férfi súlya és a talaj keménysége közé satuba szorulva kellemetlen bizsergés és sajgás fogott el, mégis erőteljesebben hatott rám a hirtelen jött ijedelem, mint maga a fizikai kín. Elhanyagolható volt tagjaim fájdalma. Főleg azért, mert meghúzódó bokámról még nem szereztem tudomást.
Még amiatt is elfelejtettem szemrehányást tenni a fölöttem terpeszkedőnek – miközben a felismerés nyomán egyre kisebbre húztam össze magam –, hogy milyen őrült figyelmetlen. Torkomra forrt a szó, s ahelyett, hogy hozzá hasonlóan megtaláltam volna a megfelelően csengő szavakat, hangosan felnyögtem a fájdalomtól:
– Áucs.
Neked is szia, Leclaire. Mi nem volt abban a szakításban érthető, hogy még a fizikaterápiára sem akarlak az ország határain belül tudni, mire magadhoz térsz az altatásból?  Teljesen korrekt voltam és egzakt, mikor megmondtam, hogy befejezzük, hogy nem kísérthetsz meg legközelebb, hogy nem lehetsz a közelemben, növelve rá a potenciált, hogy ismét meztelenre vetkőztessem előtted nem csak fizikai valómat, de lelkemet is? Egyébként a férfi feltehetőleg értett volna a szép szóból – vagy nem, de ezt rohadtul nem mertem kijelenteni az emberi viselkedés mintázatainak alapos ismerete hiányában –, csak ehhez nem ártott volna megvárnom, hogy magához térjen, és ne addig őrjöngjek fölötte kilométereket róva a fertőtlenített padlóra, míg ő kómában feküdt. Mekkora előnye lett volna annak, ha most is kinyitom a számat és közlöm vele, hogy nem látom szívesen. Nem őt. Félreértés ne essék, hanem azt az élve felfaló, kaján pillantást, amivel átlátott ruháimon.
Már most tudta, hogy nincs rajtam fehérnemű?
Tönkretett.
Ez a férfi engem tizenhat év távlatából is tönkretett. S ahelyett, hogy hangos véleménynyilvánításban törtem volna ki, bambán és lenyűgözött érzületekkel tűrtem. Belül fuldoklott határozottságom, s mint vízfelszín alá került kétségbeesett rángatta meg a bordák képezte fogda rácsait. Szívem torkomban dobogott, nyakamon kidomborodó verőér árulta el izgatottságomat, mit nem a korábbi fizikai aktivitás okozott.

Valaki azonnal jöjjön és üsse le ezt az embert! – reményteljesen pillantottam a közeledő idős szipirtyóra, aki az angóra nyulát terelgetve ügetett el mellettünk, aztán számba vettem a két fiatalt, akik biciklijüket hajtották, majd feladtam.
Nem menekülhettem.
Ismét tönkretesz majd. Ma többször is. Aztán néhány menetes kimerítően kielégítő nemi hadjáratot követően felteszi a kérdést, hogy vele megyek-e Washingtonba. Ennek hallatán pedig elmosolyodok ennivalóan édesen, rám jön a vizeletüríthetnék, kimenekülök a fürdőszobába és minden ruhámat hátrahagyva átpréselődök az ablakkereten, hogy aztán felszálljak az első villamosra, ami pechemre pont az ellenkező irányba indul el, mint amerre menedékemet tartja számon a térkép.
Sokszor lejátszott társasjáték ez, melyben minduntalan mellé állt a szerencse.
Nem is akartam nyerni.
Mint a lyukadt úszógumiból, úgy hagyott el lassanként a tartás mellette. Tizenhat év. Ennyit számított. Sosem múlt el.

Futok? Ó, nem futok. Én soha. Menekülök.
– Nos… azt hiszem, soha nem is jutottunk el addig, hogy láss huzamosabb ideig a hálószobán kívül. De…
Még több maró szemrehányást kellett volna tennem – bíztattam magam kitartóan, ennek ellenére megvadultan kerestem mosolyommal a férfi tekintetét vékonyszálú pilláim alatt.
–  De… én most nem kávét akarok. Csak annyit, hogy szállj le a bokámról. Ha lehet, minél lassabban emeld le róla a súlyod, mert eddig csak azért nem sikítottam a rándulás fájdalmától, mert elzsibbasztottad. De ez megrándult… húzódott. Már most nyomja a cipő…
Nyöszörögve hajoltam végig élettelenül heverő alsó végtagom fölött, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a sérülést.
– Én eddig nem futottam… pontosan ezért, mert veszélyes. És nem azért, mert nem tudnék vigyázni magamra, hanem mert olyan flúgos emberek vannak az utcán, mint te… és…
Nyelvem vehemensen eredt meg, s a beszédem üteme egyre gyorsult, amint a nyomás feloldásával vér tódult a sérült területre. Elmondhatatlan volt a fájdalom. S meg sem próbáltam elmondani rossz szokásomhoz híven, inkább szűköltem, nyögtem, és a segítségkérés alázatát elhanyagolva, nonverbális módszerekkel próbálkozva, könyörgést parancsoltam kíntól lángoló íriszeimbe.
– Egyébként… Fabian… mondtam már, hogy szia?
A gyötrelemtől ajkaim megremegtek, s szememből kicsordult egy riadt könnycsepp, mire már kínomban el is nevettem magam.
S mintha a sors akarta volna, ebben a pillanatban csipogott fel az innen több méterre elszórt jelzőkészülékem, s hamarosan felvisított a sürgősségi mentők szirénája.
Leesett az állam.
Ennek így kellett lennie?



Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
7
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Szomb. 13 Okt. 2018, 13:12
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Néhány másodpercnek el kellett telnie, mire felismertem a helyzetet, s ráébredtem arra, hogy nem csupán egy Juliet hasonmást sodort utamba a szél, hanem magát a nőt, azt a hölgyeményt, aki évekkel korábban elrabolta a szívem, a testem, s később minden gondolatomat, mely a munkaórák utáni időszakra terjedt ki este kilenctől másnap reggel hétig.
A kedves, arisztokratikus vonások, a mézbarna tekintet, s a hozzá tökéletesen párosuló - árnyalataiban majd hogy egyező - hosszú, egyenes zuhatag, s azok az apró kis jellegzetességek, melyek mindig is jellemezték arcának vásznát, még most is azt a nőt tükrözték, azt a fiatal lányt, akit annak idején megismertem, s akivel heteken át együtt szenvedtem, reszketve a hidegtől, s félve a közelgő haláltól.
Pillantásom ismét végig siklott testén, s csak a röpke másodpercek után tudtam felfogni tényleges jelenlétét, mikor ajkain keresztül hangot adott fájdalmának, melyet kivételesen én okoztam, s nem egy baleset, vagy egy félresikerült, hosszú lépés.
- Öhm.. - hirtelen nem is tudtam, hogyan is vegyem a nő első szavait, szemrehányásként kezeljem-e, amiért nem volt pofám a férje mellé beköltözni a kis birodalmukba, s magamra akasztani a szeretői dísztáblát, vagy szimplán kezeljem ténymegállapításként, mely az általában Juliethez hasonló, értelmes nők szájából véletlenszerűen elhangzott.
Vagy esetleg ez mégis célzás lett volna?
- Oh, ja...bocsánat, csak...olyan rég láttalak - ismételtem a szavaimat, miközben lejjebb kúsztam a nő bokájáról, s segítő mozdulattal hajoltam felé, hogy ellenőrizzem a sérült testrészt.
- Hadd nézzem meg, hogy milyen állapotban van. Ilyen hamar feldagadt? - kérdően fúrtam pillantásom a tekintetébe, mintha csak az engedélyre várnék, de aztán gondoltam egyet, s mielőtt még bármit is szólhatott volna, a nadrág anyagát feljebb gyűrtem, s óvatos mozzanatokkal vettem kezembe a kecses bokát.
- Tyű, ez...durva, legutóbb Mirabel néném bokája volt ilyen egy karácsonyi pulykadömping után - szemtelen mosollyal szúrtam oda a szavakat, csak hogy jobb hangulatra térítsem a nőt, aki felől még mindig éreztem némi zavartságot, s talán egy leheletnyi feszültséget is.
Lehet, hogy még mindig mérges volt rám, amiért a szex után kiosontam a hálószobából, s csak egy cetlit hagytam magam után?
- Aha, Juliet...szerintem nem kellene ennyire félned mindentől, és talán túl sok női portált olvasol. Ez szimplán egy véletlen baleset volt, ne gondolj ebbe túl sokat. De megértem a felháborodásod, szóval elnézésed kérem, nem szánt szándékkal löktelek fel. Mellesleg megjegyzem, ha futás közben az okostelefonod nyomkodod, miközben még a fülesed is eltömíti a hallójárataidat, ezzel te is megnöveled az efféle balesetek előfordulási esélyeit. - kedvesen szúrtam vissza, bár tudtam jól, hogy magam is hibáztam, hisz az én elmémet is zene, s millió gondolat tompította a reggeli kocogás közben.
- Látom, hogy mennyire fáj, tényleg sajnálom, ez elég csúnyán fest - arcvonásai nem hazudtak, még hosszú évek után is felismertem minden rezdülését, s a feldagadt boka is egyértelműen prezentálta a rándulást. Bizonyára nagyon fájhatott, s valószínűleg csak dacból nem kérte még a segítségemet, vagy amiatt, mert még mindig haragudott rám. (Nem, mintha nekem ne lett volna okom haragra, tekintve, hogy hozzáment egy seggfejhez).
- Nem mondtad, de vedd úgy, mintha köszöntél volna. Itt viszont nem maradhatsz így, harmatos a fű, és tudtommal fázós típus vagy. - pillantásomat először a nő íriszeibe fúrtam, majd körbepillantottam, hogy érkezett-e valaki a társaságában, azonban mivel közel, s távol csak nyugdíjasok és fiatalok haladtak el mellettünk, volt egy olyan megérzésem, hogy Juliet egyedül kontárkodott ezen a reggelen.
- Figyelj csak, itt lakom a közelben, csak pár száz méter és van lift is. Felsegítelek, teszünk borogatást a bokádra, és míg pihensz, rendelek neked egy taxit, addig pedig megihatunk egy kávét is. Én főzöm, és nem is akarom azt hallani, hogy nem, mert ha jól emlékszem, már pedig az emlékeim nem csalnak, akkor a házatok jó pár utcával arrébb áll, s anyád lakása sincs a közelben. Na gyere, ígérem, hogy nem élek vissza a helyzeteddel, most nem lesz szex, csak beszélgetünk, rendben? - ha beleegyezett, hogy segítsek, akkor hóna alá nyúltam, s felnyalábolva őt, meg telefonkészülékét a földről, megindultam vele a szállodám felé.
- Ez most komoly? Te ezt a számot hallgatod? Utoljára három éve hallottam, és már akkor is rémes volt. - nevetve csóváltam meg a fejem, miközben visszanyújtottam felé a készüléket, s átkarolva a derekát, tovább segítettem őt , ki a parkból, fel a járdára.
- Mesélj, mi újság veled? A férjed nem jár veled futni? Csodálom, hogy egyedül neki vágtál egy ilyen veszélyes dzsungelkalandnak - nevetve szúrtam oda ismét, hisz számomra még mindig érthetetlen volt, hogy Juliet mennyire rettegett attól, hogy bizonyos helyeket átlépjen, s maga mögött hagyjon.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
35
Hozzászólások száma :
9
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
◈ Montréal ◈
Foglalkozás :
◈ Idegsebész; neurológus szakorvos ◈
Play by :
◈ Olivia Palermo ◈

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Today at 08:10
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Tudtommal. Azt mondja nekem, csak így spártai egyszerűséggel, hogy tud-tom-mal! – hosszan echolált visszhangozva hallójáratomat átszelő vékony membránomon a férfi személyeskedő kijelentése, mivel megbillogozta emlékezetemet, s életre hívta közösen, kapcsolatban töltött éveink képeit. Engem pedig máris remegés rázott az arcpirongató nosztalgiától, vagy éppen a mellkasomat duzzasztó dühtől, mi eltöltött, mikor ez a férfi engem kisgyerekként kezelt azután, hogy kiszálltam mellőle a franciaágyból anyaszült meztelenül. Talán. Talán megvolt az a korszakunk, hol a korkülönbség még látványos nehézségekkel tette kettősünket próbára, de mára az a kilenc év semmit nem jelentett az ő kontóján, így nem mondhatta nekem büntetlenül, hogy „az ő tudtával, fázós típus vagyok”, ahogy arról sem oktathatott ki, hogy milyen statisztikai arányban történnek balesetek a negyedik ipari forradalom által életre hívott eszközök okán. Nem tehette meg. Felnőtt nő voltam! Ő vajon mit látott? S miért kellett volna nekem ezt markáns fellépéssel bizonygatnom, ha rajta kívül mindenki tisztelte a nívómat, a tudásomat, és a koromhoz hűen viseltetett irányomba?
Miért volt ez most olyan más?
S miért adtam neki okot rá, hogy kikezdhesse személyemet? Miért tudott még ennyi év után is belém marni? S én miért élveztem ember lenni előtte? Ennyi érzelem, ennyi hektikus forróság és játékos dac már rég nem szántotta fel ereimet. Mintha újjászülettem volna a közelében, úgy vetettem el annak lehetőségét, hogy felrójam számára a változás felismerésében rejlő bizonytalanságból kacsként kifakadó kényelmetlenségemet, s helyette csak elnevettem magam. Csendben és előkelőn, hogy ő szinte ne is tudjon róla.
Persze töretlenül megviselt annak látványa és empirikus tapasztalata személyiségem vizsgálatánál, hogy Fabian Leclaire mit volt képes két perc alatt elérni nálam, és hogy felolvasztotta jégverembe hányt szívemet. Rajta kívül csak a lányom, Reese által nyertem valódi impressziót és érzületet. De vele a kapcsolatom legalább annyira szenvedélyes jellegű volt szexualitás nélkül, mint Fabiannal a testiségben, s pont annyira keveset találkoztunk, mint a férfivel, aki ott ült a bokámon.

Persze, hogy jól tudta! Ismert, mint a tenyerét, s az utolsó porcikámat is képes volt tudatában rekonstruálni a megfelelő számú anyajeggyel, annyiszor szántott végig felhámomon. De nem csak külsőségeimben volt jártas, mert a Juliet-iskolában kiválóan diplomált volna, minden kérdésre zavarba ejtően kifogástalan válasszal szolgálva.
Hányszor melegített testével, masszírozta át hanyag vérkeringésű végtagjaimat, ha tizenöt percnél többet ültünk egy helyben, hányszor hozott a hátamra plédet, vagy készített melengető teát, s engedett még rám a csapból forró vizet, ha érezte, hogy hűlni kezdek. Ismert. Szokásaimban, jellememben, szélsőségeimben is kiismerte magát, s sok emberrel ellentétben, ő még kezelni is tudta azokat.
Nem akart lenyűgözni, mégis lenyűgözött. S én elvesztettem önmagamat mellette.

– Igen, ez nem változott… még mindig olyan hidegek a kezeim, mint a béka segge… ezt a kifejezést használtad régen, ugye?
Juliet Daviau mosolyog. Sok ismerősöm el sem hinné, hogy képes vagyok látens módon a potenciális gyengédségre, vagy éppen a humorra. Fanyar humoromat a megfelelő ember képes értékelhetőre hangolni.
– Ez milyen abuzáló megjegyzés volt, Fabian Leclaire? Felviszel magadhoz, de nem lesz szex, csak beszélgetünk? Egyest is kapok az ellenőrzőmbe? Vagy ma már sakknak hívod?
Már majdnem nevettem szélesedő vigyorom nyomán, mikor bekapcsolt az agyam. Valami nem volt rendben.
– De várj… várj… várj csak, mit mondtál? Itt laksz a közelben? Te nem lakhatsz a közelben, Fabian. Mondhatod azt, hogy… itt szálltál meg átmenetileg – és ez nagyon fontos jelzője a mondatnak –, mert te nem lakhatsz a városban. Ugye csak rossz kontextusba állítottad a mondandódat? Ugye azt akartad mondani, hogy nem maradsz túl soká?
Nem tehetett tönkre a jelenlétével!
Nem maradhatott itt. Juliet Daviau presztízsét nem építhette le egy két lábon járó farok.

Nem mintha sok választásom lett volna azzal kapcsolatban, hogy vele tartok-e a szállodájába, hiszen négykézláb nem jutottam volna innen messzire, egy lábon ugrálva pedig nyaki gerincem épségét kockáztattam volna. El kellett fogadnom a segítségét, ami anélkül talált meg, hogy kérnem kellett volna.
Persze nem haladtunk zökkenőmentesen az első métereken, kiestünk az ütemből, s annyira tiszteltük a másik ritmusát, hogy még csak véletlenül sem léptünk rá, így az összehangolatlan mozgás kellemetlenséggel töltött el, főleg, hogy pulóverem alja megállás nélkül felcsúszott hasfalamon, szabad rálátást engedélyezve libabőrösre csipkézett felhámomra.
– Ez így nem lesz jó… add vissza azt a telefont, és ne gúnyolódj. Titkon te is szeretted egy időben, még énekelted is, mikor úgy gondoltad, hogy nem hallak. Ez így nem jó, Fabe… – nyüszítettem fel újra.
Ugyan vissza akartam kapni telefonomat, hogy elrejtsem szűk nadrágom rejtett zsebében, de mivel nem bajlódhattam jelenleg a zipzárral, a zene kioltása után inkább a férfi melegítőnadrágjának mély zsebébe süllyesztettem azt.
– Minden ugrásnál csak jobban fáj a bokám. Ha feszítem azért, ha lógatom, azért. Vigyél, kérlek.
Feladva női büszkeségemet, nyakába fűzött jobb karom mellé a bal is felkígyózott mellkasán, hogy belekapaszkodjak felsőruházatába. Sosem jelentett neki gondot az előtt, hogy ölbe vegyen, fél karjával elbírt. Az előtt…
– Várj!
Nem csak a férjemmel kapcsolatos téma késztetett megállásra, de a három évvel ezelőtti emlék is. Nem emelhetett. Elfelejtettem. Ahogy azt is elfelejtettem neki megemlíteni három éve, hogy elválltam és a férjemmel már jó pár éve csak barátok vagyunk, de az új feleségét jobban kedvelem, mint őt magát.
– Nem emelhetsz. Ezt elfelejtettem. A gerinced… és az én férjem… ezt is elfelejtettem mondani.
Ha meggátoltam őt abban, hogy karjaiba vegyen, akkor jelen helyzetben zavarba ejtően közel álltam meg hozzá, hiszen mellkasom mellkasához simult, amint két karom nyakából folyt le. Félreérthetetlen volt ölelkezésünk, s én már sem értettem félre, azonnal elkapott a vágy, hogy megcsókoljam. Megcsókoljam azt az édes szájat, mi hamarosan káromkodni fog, ha meg tudja a gazdája, hogy már három éve sem volt jegygyűrű az ujjamon.
– Ne gúnyolódj Fabian, mert ha felrántom véletlen a térdemet, akkor neked az nagyon fog fájni. Persze… ez nem vallana egy felnőtt nő viselkedésére, ezért nem teszem meg. Meg persze nagy a visszatartó erő, ha arra gondolok, hogy ha kárt teszek benned, mind a ketten itt fagyunk meg a park füvében. Meg amúgyis… nincs, aki elkísérjen. Elváltam. Már öt éve. Mikor műtöttelek, én már nem voltam férjnél, Fabian… elfelejtettem mondani.
Most aztán már egész biztosan nem csókolhattam meg a férfit, ráadásul némi szégyenérzetet is éreztem annak okán, hogy újabb éveket vettem el magunktól és a boldogságunktól, csak mert féltem.
Lehajtottam fejem, hogy ne kelljen látnom a fölém tornyosulónak pillantását. Feltehetőleg vádló pillantását.

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago
Vissza az elejére Go down
 
Juliet - Fabian | a million years ago
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Villeray-Saint-Michel :: Montreal Olympic Park-
Ugrás: