welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Juliet - Fabian | a million years ago
avatar
Egészségügyi dolgozó
Hozzászólások száma :
18
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Juliet - Fabian | a million years ago Szomb. 06 Okt. 2018, 11:28
* * *
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Hozzászólások száma :
18
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Szomb. 06 Okt. 2018, 11:32
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Retinámba égett a kép, amint megláttam a hatvankét éves anyám vaskos frottír köntöse alól kikandikáló groteszk egységet, amit az én egykori kedves fekete csipke, merevítős bodym tartott egyben. Ez így túlzás volt. Az anyag tűrésének is megvolt a maga határa. A kéjes kis vágásokon a nyugdíjas anyám megereszkedett bőre minduntalan menekülési útvonalat talált magának, ráadásul a kemény betétek vörösre dörzsölték a petyhüdt felhámot, itt-ott pedig nekem volt kellemetlen látni, hogyan veszik el egy-egy mély párnában a fekete pánt.
Az anyám minimum három mérettel hordott nagyobb méretű ruhát nálam. Hárommal. Kellett még tovább pingálnom az üres gyomromnak émelyítő jelenetet, mitől még a kávé is kis híján kifolyt a számon. El sem akartam képzelni, hogy hátulról az az egy szem pánt – mi ízléstelenül vonzó volt egy hamvas fiatal nőn tanga gyanánt – milyen mélységekig merészkedett két farpofája között.
Ennyit a gyönyörű szabadnapról.
– Anyám, mondd, hogy csak azért hasonlít ez a rajtad lévő fehérnemű a sajátomhoz, mert nincs rajtam a szemüvegem.
Letéve magam mellé a konyhapultra a kávés bögrét gőzölgő tartalmával együtt, könyörgő imádságra font két kézfejemet arcomba húztam, s csak félve pillantottam a nőre ismételten.
– Te ezt úgysem hordtad, kicsikém – legyintett derűsen. –  Tegnap kerestem a szobádban a mosnivalót. Ez meg ott árválkodott a fiókban. Még sosem láttam rajtad. Gondoltam, hogy a magamévá teszem, mert neked nem is fog hiányozni. De ha akarod, visszaadom…
– Tudod mit? Tartsd csak meg… én ezt tényleg nem hordom. Végül is abszolút normális lett volna, ha itthon kombinéban szaladgálok az anyám előtt.
Tudtam egy ideje, hogy agyának leépülése gyors ütemet vett, s próbáltam őt minden egyes hajmeresztő mutatványa után ezen magyarázatra hivatkozva felmenteni, de ez most igazi megpróbáltatás elé állított.
– Ezt még megiszod?
Mire válaszolhattam volna, rúzstól maszatos száját rátapasztotta bögrém falára, s hangosan kortyolva hajtotta fel üres kávémat. Hát a pofámról lesült a bőr. Válaszra sem méltattam a nőt, hiszen jól tudtam, hogy nem építhetem vissza agyának azon részeit, melyeket a félrekezelt szifilisz felzabált az elmúlt években, így csak magamat fárasztanám kioktatással.
A hideg undortól rázkódva céloztam meg a fürdőszobát, hogy minél előbb lelépjek ebből a fertőből. Vajon van olyan fehérnemű a szekrényemben még, amit az anyám nem próbált fel? Amit nem használt? Tehát egyetlen bugyim sem a mosásban nyúlt ki, hanem a szenvedélyes használatban.
– Juliet. Kevesebben is láttalak, mint melltartó és tanga…
Ó, igen, anyám. Ne is emlékeztess rá, kérlek. Így is instabil a gyomrom.

Már jó ideje esedékes volt, hogy felhívjam a férjemet, s szívességet kérve tőle, lakást kerestessek magamnak a városban. Tarthatatlan állapotok uralkodtak egykori otthonomban, mi lassan a nyugdíjasklub bordélyának is beillett volna. Ha kinyitottam hálószobám ajtaját, úgy lopakodtam végig a kijáratig tartó métereken, mintha én lettem volna a besurranó tolvaj, mintha én viselkedtem volna illetlenül. Pedig az anyám szobájából kiszűrődő pornófilmek sikoltásai tettek szürreálissá minden egyes reggelt.
El kellett költöznöm.

Toulouse visszahívását módszeresen csak a házon kívülre kerülve fogadtam, így nem hallatszódhatott át a vonalon az a megannyi félreérthetetlen hang és nesz, amit a házimozi tülkölésének és a vibrátor rezgésének elegye kölcsönzött.
Kivételesen nem a gyerekeiről kérdeztem, s még csak nem is afelől érdeklődtem, hogy mit vigyek a legújabb feleségének a születésnapjára, mármint mit vegyen meg ő, amit aztán majd én nem leszek rest az első meglepettség után kifizetni neki. De még csak nem is kérdeztem, vagy faggattam hogy léte felöl – tulajdonképpen jelenleg nem is érdekelt –, mert  a kiborulás szélére hajszolt reggeli incidens részleteit akartam megosztani valakivel. Igen, komolyan hordja a fehérneműimet. Igen, teljesen elment az esze. Ne legyél ennyire perverz, Grosjean, nincs abban semmi élvezetes, ha zavaró tényezőnek érzed magad a saját otthonodban, mert nem tudod eldönteni, hogy mikor ér véget a monoton nyögés és halálhörgés. Nem mersz bemenni a fürdőszobába, mert félsz, hogy a mosdókagylóban éppen az anyád szexkellékei ázódnak fertőtlenítés céljából. Jó, tudom, harmincöt évesen ne formáljak jogot a házra, melyben gyermekéveimet töltöttem, és ahol már egyedül csak én gyászolom az apám emlékét, de akkor is! Nincs de. Jó, nincs de. Holnap este lenne egy pofás kis lakás, ami illik hozzám, és imádnám. Megmutatja. Ámen. De nem fogok lefeküdni veled, Grosjean hálából. Ámen.

Totál meztelennek éreztem magam a parkban. Pedig tetőtől talpig textil borított, s mivel a reggel ködös volt, és dús párát inhaláltam futás közben, még pulóverem rózsaszín kapucniját is fejemre húztam. De az érzés csak nem múlt, hogy anyám miatt rettegtem belebújni bármelyik bugyimba is, s most ezért minduntalan zavarónak éreztem ezt a túlmisztifikált szabadságot ölemen.
Egyre többször álltam meg inni, zenét váltani. Lábaim sem vittek, minden tagom nehéz volt és enervált. Feszültségem egyre nőtt, amint mindhiába kutattam emlékeim között az utolsó alkalmat, mikor férfival voltam. Rá kellett jönnöm, hogy a hatvankét éves anyámnak mennyivel kielégítőbb is az élete, mint az enyém.
Ez sem segített a hangulatomon.
Talán az lett volna a legjobb, ha ma is bemegyek dolgozni. És ehhez nem is volt szükség többre, mint egy tömegbalesetre, hol minden segítő kéz elkélt. De nem. Hiába szuggeráltam csipogóm képernyőjét perceken át reményteljesen, nem kerestek.
Nem történt tömegkarambol a reggeli forgalomban.
Sajnos.
A hírbemondók figyelmeztetései célt értek.
Sajnos.

Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Vas. 07 Okt. 2018, 10:09
Sokban hasonlított ez a hely Washingtonra. A felhőkarcolók itt is az egekbe kúsztak, a zöldövezetet betondzsungel szegélyezte, s ebben a metropoliszban is úgy nyüzsögtek az emberek, mintha valaki egy apró bottal megpöckölte volna a hangyavár bejáratát.

A levegő mégis más volt, tisztább, mely magában hordozta Kanada jellegzetes növényeinek illatát, s amerre a szemem ellátott, mindenütt feltűnt egy-egy kapualj, graffityvel kipingált házfal vagy egy-két üzlet, mi tengernyi emléket sorakoztatott fel elmémben.

Az idő múlásával egyre jobban vágytam vissza az otthonomba, ahol gyermek- és kamaszéveimet tölthettem, ahol férfivá érettem, s ahol megszületett hivatásom bölcsője. S persze most gondolhat bárki bármit arról, hogy a rendőri szervezet mely területeken működik a leghatékonyabban, de az biztos, hogy én soha nem fogom elfelejteni a montréali rendőrőrsöt, s azt a kis irodát, ahonnét elindultam. Ami talán már nem is létezik egykori formájában, s valószínűleg gomba módra nőtte ki magát, hogy vetekedhessen a nagy nyomozóirodákkal.

Kocogás közben volt időm gondolkodni, elveszni a múlt szárnyain, s elmélázni azon, hogy vajon miért is éri meg nekem az, hogy Washingtonban éljek, s hogy oda újra visszatérjek?

Itt is volt óriáskerék, meg sós karamell, amit annyira imádtam. Csak FBI nem volt. De igazság szerint már nem is éreztem kimondott izgalmat, ha arra gondoltam, hogy még nagyjából van 12 évem a nyugdíjazásig.

Lényegében a szolgálatomon kívül másom nem volt. Sem egy barátságos, meleget nyújtó otthon, melyet női kezek igazgatnak, sem egy odaadó társ, akire támaszkodnék, s megosztanám vele az élet apró örömeit, sem pedig egy utód, egy kis gyerek, akinek átadhatnám azon mintákat, melyeket magam is a szüleimtől sajátíthattam el.

S ha ez mind nem volt meg, akkor miért is nem költöztem még haza? Miért is gályáztam az Egyesült Államokban, ha ott már elértem mindazt a szakmai tapasztalatot, s sikert, amire fiatal koromban olyannyira is áhítoztam?

Nálunk is működött szövetségi nyomozó iroda. Akkor mire is vártam, s miért nem tértem haza még végleg?

Efféle gondolatokkal tele kanyarodtam be az óriáskerék mellett elterülő, hatalmas zöld területre, ahol szánt szándékomban állt lefutni jó néhány kört a hideg, s ködös reggel ellenére.

A korábban már fülembe igazított fülesekből ezúttal egy ruganyosabb muzsika szólalt fel , s ahogy hallójárataimon átfutott az Apollo 440 – Stop The Rock című száma, úgy kezdtem gyorsítani lépteimet, hogy üldözői sebességre kapcsolva, gyakorolva eleget tegyek a munkakörömből adódó elvárásoknak.

Hogyan is teperjük le az áldozatunkat? – I. fejezet.


A szakkönyvek úgy írják, hogy amennyiben kiszúrod a célt, s figyelembe vetted a környezeti tényezőket - úgy mint akadályok, szélerősség, utcát átszelő járművek és azok sebessége, lehetséges elkanyarodási lehetőségek, opcionális zsákutcák – akkor nincs más dolgod, mint szem előtt tartva a kergetenedő személyt, járj egy gondolati lépéssel mindig előtte, találd ki, hogy mit akar, s az előtte álló kitérési eshetőségek elől mit választ, majd gyorsulj fel olyannyira, hogy beérd őt, s ha kell, hátulról ragadd meg a grabancát, s letépd a kerítésről, mielőtt még áttolná rajta a hátsóját.

Jelen helyzetben magam elé képzeltem az üldözendő személyt, próbáltam körénk álmodni egy aktuális helyszínt, s célba vettem őt. A sebességem megvolt, szinte elszáguldottam a kutyát sétáltató nő mellett, s a szemből érkező, galambokat etető öregúr mellett is. Arra azonban nem számítottam, hogy ilyen kora reggel, váratlanul, egy bokor takarásából valaki majd elém lép, s aki alól rendje módja szerint ki is sodrom a lábait, s az ütközésnek köszönhetően magammal seprem a nedves gyeptakaróra.

Bassza meg Leclaire, mit műveltél?

Mintha már nem is lennék az a figyelmes, precíz nyomozó, oly hévvel döntöttem le lábairól a rózsaszín kapucnit viselő hölgyeményt.
- Elnézést, nagyon sajnálom, nem sérült meg…Juliet? – a röpke baleset bekövetkezte után, miközben feltápászkodtam áldozatomról, döbbenten fürkésztem az ismerős szempárt, s azon arcvonásokat, melyek magányos óráimon gyakran felsejlettek agyam hátsó szegleteiben.
- Juliet Daviau, ezer éve nem láttalak, nem is tudtam, hogy te…futsz – pillantásom végig szökött a nő alakján, hogy emlékezetembe véssem őt, s megállapítsam, még mindig úgy tartja magát, mint huszonéves korában.
- Bocs, nem akartalak feldönteni. Nem fáj a karod? Mindenre számítottam, de rád nem…öhm, mit szólnál egy kávéhoz, kiengesztelésül?
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Hozzászólások száma :
18
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Szer. 10 Okt. 2018, 17:16
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Államon pergő táncot járó puha ujjbegyeim ütemére a sűrű aljnövényzetű, fás rész mögött elhaladó autók masszáját fixíroztam. A tülkölés, egymás édesanyjának obszcén szinonimákkal való becézése állandó volt, de kétségbeesett mentők szirénájának vészjelző hangját nem hozta magával a reggeli csípős szél. Elmaradt.
Senki nem akart meghalni – konstatáltam frusztrálóan groteszk humorommal a körülöttem zajló eseménytelenségét. A kezdő sofőrök otthon maradtak, vagy a tömegközlekedést választották, az öngyilkosok belátták, hogy sokkal jobb, a publikumot kihagyni az utolsó ütemből, s a négy fal között tenni az elkerülhetetlent. A gőzölgő feketéből párolgó koffein beépült a véráramba, megtette a hatását, mindenki koncentrált. Még a szerelmükről ábrándozók és telefonjukban kutakodók is távolmaradtak az előttük haladó járművektől, s csak a biztonságos megállóknál pillantottak a képernyőre üzenetért epekedve. Egyetlen embernek sem volt szüksége idegsebészre. Az akut esetek hadat üzentek a szakmának.

Aztán mégis megtörtént, s a sors karambolt rendelt el. A pech csak abban mutatkozott meg, hogy én magam is résztvevője voltam az ütközésnek, ráadásul igencsak vesztes helyzetben végeztem szemben a megtermett férfivel. Pontosabban alul. Betemetett. Betemettettem magam. Lendülete túl nagy volt, hogy megőrizzem egyensúlyomat vele szemben, ráadásul kapaszkodók híján az ő felsőruházata volt az egyetlen, amibe belemarhattam, így vonva őt is magammal a reggeli harmattal permetezett fűbe. Alig halható nyögéssel szakadt ki tüdőmből az addig beszorított levegő, mivel vártam reményteljesen a közúti baleset hírét.
Ugyan sikkantottam, és néhány helyen a férfi súlya és a talaj keménysége közé satuba szorulva kellemetlen bizsergés és sajgás fogott el, mégis erőteljesebben hatott rám a hirtelen jött ijedelem, mint maga a fizikai kín. Elhanyagolható volt tagjaim fájdalma. Főleg azért, mert meghúzódó bokámról még nem szereztem tudomást.
Még amiatt is elfelejtettem szemrehányást tenni a fölöttem terpeszkedőnek – miközben a felismerés nyomán egyre kisebbre húztam össze magam –, hogy milyen őrült figyelmetlen. Torkomra forrt a szó, s ahelyett, hogy hozzá hasonlóan megtaláltam volna a megfelelően csengő szavakat, hangosan felnyögtem a fájdalomtól:
– Áucs.
Neked is szia, Leclaire. Mi nem volt abban a szakításban érthető, hogy még a fizikaterápiára sem akarlak az ország határain belül tudni, mire magadhoz térsz az altatásból?  Teljesen korrekt voltam és egzakt, mikor megmondtam, hogy befejezzük, hogy nem kísérthetsz meg legközelebb, hogy nem lehetsz a közelemben, növelve rá a potenciált, hogy ismét meztelenre vetkőztessem előtted nem csak fizikai valómat, de lelkemet is? Egyébként a férfi feltehetőleg értett volna a szép szóból – vagy nem, de ezt rohadtul nem mertem kijelenteni az emberi viselkedés mintázatainak alapos ismerete hiányában –, csak ehhez nem ártott volna megvárnom, hogy magához térjen, és ne addig őrjöngjek fölötte kilométereket róva a fertőtlenített padlóra, míg ő kómában feküdt. Mekkora előnye lett volna annak, ha most is kinyitom a számat és közlöm vele, hogy nem látom szívesen. Nem őt. Félreértés ne essék, hanem azt az élve felfaló, kaján pillantást, amivel átlátott ruháimon.
Már most tudta, hogy nincs rajtam fehérnemű?
Tönkretett.
Ez a férfi engem tizenhat év távlatából is tönkretett. S ahelyett, hogy hangos véleménynyilvánításban törtem volna ki, bambán és lenyűgözött érzületekkel tűrtem. Belül fuldoklott határozottságom, s mint vízfelszín alá került kétségbeesett rángatta meg a bordák képezte fogda rácsait. Szívem torkomban dobogott, nyakamon kidomborodó verőér árulta el izgatottságomat, mit nem a korábbi fizikai aktivitás okozott.

Valaki azonnal jöjjön és üsse le ezt az embert! – reményteljesen pillantottam a közeledő idős szipirtyóra, aki az angóra nyulát terelgetve ügetett el mellettünk, aztán számba vettem a két fiatalt, akik biciklijüket hajtották, majd feladtam.
Nem menekülhettem.
Ismét tönkretesz majd. Ma többször is. Aztán néhány menetes kimerítően kielégítő nemi hadjáratot követően felteszi a kérdést, hogy vele megyek-e Washingtonba. Ennek hallatán pedig elmosolyodok ennivalóan édesen, rám jön a vizeletüríthetnék, kimenekülök a fürdőszobába és minden ruhámat hátrahagyva átpréselődök az ablakkereten, hogy aztán felszálljak az első villamosra, ami pechemre pont az ellenkező irányba indul el, mint amerre menedékemet tartja számon a térkép.
Sokszor lejátszott társasjáték ez, melyben minduntalan mellé állt a szerencse.
Nem is akartam nyerni.
Mint a lyukadt úszógumiból, úgy hagyott el lassanként a tartás mellette. Tizenhat év. Ennyit számított. Sosem múlt el.

Futok? Ó, nem futok. Én soha. Menekülök.
– Nos… azt hiszem, soha nem is jutottunk el addig, hogy láss huzamosabb ideig a hálószobán kívül. De…
Még több maró szemrehányást kellett volna tennem – bíztattam magam kitartóan, ennek ellenére megvadultan kerestem mosolyommal a férfi tekintetét vékonyszálú pilláim alatt.
–  De… én most nem kávét akarok. Csak annyit, hogy szállj le a bokámról. Ha lehet, minél lassabban emeld le róla a súlyod, mert eddig csak azért nem sikítottam a rándulás fájdalmától, mert elzsibbasztottad. De ez megrándult… húzódott. Már most nyomja a cipő…
Nyöszörögve hajoltam végig élettelenül heverő alsó végtagom fölött, hogy közelebbről is szemügyre vehessem a sérülést.
– Én eddig nem futottam… pontosan ezért, mert veszélyes. És nem azért, mert nem tudnék vigyázni magamra, hanem mert olyan flúgos emberek vannak az utcán, mint te… és…
Nyelvem vehemensen eredt meg, s a beszédem üteme egyre gyorsult, amint a nyomás feloldásával vér tódult a sérült területre. Elmondhatatlan volt a fájdalom. S meg sem próbáltam elmondani rossz szokásomhoz híven, inkább szűköltem, nyögtem, és a segítségkérés alázatát elhanyagolva, nonverbális módszerekkel próbálkozva, könyörgést parancsoltam kíntól lángoló íriszeimbe.
– Egyébként… Fabian… mondtam már, hogy szia?
A gyötrelemtől ajkaim megremegtek, s szememből kicsordult egy riadt könnycsepp, mire már kínomban el is nevettem magam.
S mintha a sors akarta volna, ebben a pillanatban csipogott fel az innen több méterre elszórt jelzőkészülékem, s hamarosan felvisított a sürgősségi mentők szirénája.
Leesett az állam.
Ennek így kellett lennie?



Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Szomb. 13 Okt. 2018, 13:12
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Néhány másodpercnek el kellett telnie, mire felismertem a helyzetet, s ráébredtem arra, hogy nem csupán egy Juliet hasonmást sodort utamba a szél, hanem magát a nőt, azt a hölgyeményt, aki évekkel korábban elrabolta a szívem, a testem, s később minden gondolatomat, mely a munkaórák utáni időszakra terjedt ki este kilenctől másnap reggel hétig.
A kedves, arisztokratikus vonások, a mézbarna tekintet, s a hozzá tökéletesen párosuló - árnyalataiban majd hogy egyező - hosszú, egyenes zuhatag, s azok az apró kis jellegzetességek, melyek mindig is jellemezték arcának vásznát, még most is azt a nőt tükrözték, azt a fiatal lányt, akit annak idején megismertem, s akivel heteken át együtt szenvedtem, reszketve a hidegtől, s félve a közelgő haláltól.
Pillantásom ismét végig siklott testén, s csak a röpke másodpercek után tudtam felfogni tényleges jelenlétét, mikor ajkain keresztül hangot adott fájdalmának, melyet kivételesen én okoztam, s nem egy baleset, vagy egy félresikerült, hosszú lépés.
- Öhm.. - hirtelen nem is tudtam, hogyan is vegyem a nő első szavait, szemrehányásként kezeljem-e, amiért nem volt pofám a férje mellé beköltözni a kis birodalmukba, s magamra akasztani a szeretői dísztáblát, vagy szimplán kezeljem ténymegállapításként, mely az általában Juliethez hasonló, értelmes nők szájából véletlenszerűen elhangzott.
Vagy esetleg ez mégis célzás lett volna?
- Oh, ja...bocsánat, csak...olyan rég láttalak - ismételtem a szavaimat, miközben lejjebb kúsztam a nő bokájáról, s segítő mozdulattal hajoltam felé, hogy ellenőrizzem a sérült testrészt.
- Hadd nézzem meg, hogy milyen állapotban van. Ilyen hamar feldagadt? - kérdően fúrtam pillantásom a tekintetébe, mintha csak az engedélyre várnék, de aztán gondoltam egyet, s mielőtt még bármit is szólhatott volna, a nadrág anyagát feljebb gyűrtem, s óvatos mozzanatokkal vettem kezembe a kecses bokát.
- Tyű, ez...durva, legutóbb Mirabel néném bokája volt ilyen egy karácsonyi pulykadömping után - szemtelen mosollyal szúrtam oda a szavakat, csak hogy jobb hangulatra térítsem a nőt, aki felől még mindig éreztem némi zavartságot, s talán egy leheletnyi feszültséget is.
Lehet, hogy még mindig mérges volt rám, amiért a szex után kiosontam a hálószobából, s csak egy cetlit hagytam magam után?
- Aha, Juliet...szerintem nem kellene ennyire félned mindentől, és talán túl sok női portált olvasol. Ez szimplán egy véletlen baleset volt, ne gondolj ebbe túl sokat. De megértem a felháborodásod, szóval elnézésed kérem, nem szánt szándékkal löktelek fel. Mellesleg megjegyzem, ha futás közben az okostelefonod nyomkodod, miközben még a fülesed is eltömíti a hallójárataidat, ezzel te is megnöveled az efféle balesetek előfordulási esélyeit. - kedvesen szúrtam vissza, bár tudtam jól, hogy magam is hibáztam, hisz az én elmémet is zene, s millió gondolat tompította a reggeli kocogás közben.
- Látom, hogy mennyire fáj, tényleg sajnálom, ez elég csúnyán fest - arcvonásai nem hazudtak, még hosszú évek után is felismertem minden rezdülését, s a feldagadt boka is egyértelműen prezentálta a rándulást. Bizonyára nagyon fájhatott, s valószínűleg csak dacból nem kérte még a segítségemet, vagy amiatt, mert még mindig haragudott rám. (Nem, mintha nekem ne lett volna okom haragra, tekintve, hogy hozzáment egy seggfejhez).
- Nem mondtad, de vedd úgy, mintha köszöntél volna. Itt viszont nem maradhatsz így, harmatos a fű, és tudtommal fázós típus vagy. - pillantásomat először a nő íriszeibe fúrtam, majd körbepillantottam, hogy érkezett-e valaki a társaságában, azonban mivel közel, s távol csak nyugdíjasok és fiatalok haladtak el mellettünk, volt egy olyan megérzésem, hogy Juliet egyedül kontárkodott ezen a reggelen.
- Figyelj csak, itt lakom a közelben, csak pár száz méter és van lift is. Felsegítelek, teszünk borogatást a bokádra, és míg pihensz, rendelek neked egy taxit, addig pedig megihatunk egy kávét is. Én főzöm, és nem is akarom azt hallani, hogy nem, mert ha jól emlékszem, már pedig az emlékeim nem csalnak, akkor a házatok jó pár utcával arrébb áll, s anyád lakása sincs a közelben. Na gyere, ígérem, hogy nem élek vissza a helyzeteddel, most nem lesz szex, csak beszélgetünk, rendben? - ha beleegyezett, hogy segítsek, akkor hóna alá nyúltam, s felnyalábolva őt, meg telefonkészülékét a földről, megindultam vele a szállodám felé.
- Ez most komoly? Te ezt a számot hallgatod? Utoljára három éve hallottam, és már akkor is rémes volt. - nevetve csóváltam meg a fejem, miközben visszanyújtottam felé a készüléket, s átkarolva a derekát, tovább segítettem őt , ki a parkból, fel a járdára.
- Mesélj, mi újság veled? A férjed nem jár veled futni? Csodálom, hogy egyedül neki vágtál egy ilyen veszélyes dzsungelkalandnak - nevetve szúrtam oda ismét, hisz számomra még mindig érthetetlen volt, hogy Juliet mennyire rettegett attól, hogy bizonyos helyeket átlépjen, s maga mögött hagyjon.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Hozzászólások száma :
18
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Szomb. 20 Okt. 2018, 08:10
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Tudtommal. Azt mondja nekem, csak így spártai egyszerűséggel, hogy tud-tom-mal! – hosszan echolált visszhangozva hallójáratomat átszelő vékony membránomon a férfi személyeskedő kijelentése, mivel megbillogozta emlékezetemet, s életre hívta közösen, kapcsolatban töltött éveink képeit. Engem pedig máris remegés rázott az arcpirongató nosztalgiától, vagy éppen a mellkasomat duzzasztó dühtől, mi eltöltött, mikor ez a férfi engem kisgyerekként kezelt azután, hogy kiszálltam mellőle a franciaágyból anyaszült meztelenül. Talán. Talán megvolt az a korszakunk, hol a korkülönbség még látványos nehézségekkel tette kettősünket próbára, de mára az a kilenc év semmit nem jelentett az ő kontóján, így nem mondhatta nekem büntetlenül, hogy „az ő tudtával, fázós típus vagyok”, ahogy arról sem oktathatott ki, hogy milyen statisztikai arányban történnek balesetek a negyedik ipari forradalom által életre hívott eszközök okán. Nem tehette meg. Felnőtt nő voltam! Ő vajon mit látott? S miért kellett volna nekem ezt markáns fellépéssel bizonygatnom, ha rajta kívül mindenki tisztelte a nívómat, a tudásomat, és a koromhoz hűen viseltetett irányomba?
Miért volt ez most olyan más?
S miért adtam neki okot rá, hogy kikezdhesse személyemet? Miért tudott még ennyi év után is belém marni? S én miért élveztem ember lenni előtte? Ennyi érzelem, ennyi hektikus forróság és játékos dac már rég nem szántotta fel ereimet. Mintha újjászülettem volna a közelében, úgy vetettem el annak lehetőségét, hogy felrójam számára a változás felismerésében rejlő bizonytalanságból kacsként kifakadó kényelmetlenségemet, s helyette csak elnevettem magam. Csendben és előkelőn, hogy ő szinte ne is tudjon róla.
Persze töretlenül megviselt annak látványa és empirikus tapasztalata személyiségem vizsgálatánál, hogy Fabian Leclaire mit volt képes két perc alatt elérni nálam, és hogy felolvasztotta jégverembe hányt szívemet. Rajta kívül csak a lányom, Reese által nyertem valódi impressziót és érzületet. De vele a kapcsolatom legalább annyira szenvedélyes jellegű volt szexualitás nélkül, mint Fabiannal a testiségben, s pont annyira keveset találkoztunk, mint a férfivel, aki ott ült a bokámon.

Persze, hogy jól tudta! Ismert, mint a tenyerét, s az utolsó porcikámat is képes volt tudatában rekonstruálni a megfelelő számú anyajeggyel, annyiszor szántott végig felhámomon. De nem csak külsőségeimben volt jártas, mert a Juliet-iskolában kiválóan diplomált volna, minden kérdésre zavarba ejtően kifogástalan válasszal szolgálva.
Hányszor melegített testével, masszírozta át hanyag vérkeringésű végtagjaimat, ha tizenöt percnél többet ültünk egy helyben, hányszor hozott a hátamra plédet, vagy készített melengető teát, s engedett még rám a csapból forró vizet, ha érezte, hogy hűlni kezdek. Ismert. Szokásaimban, jellememben, szélsőségeimben is kiismerte magát, s sok emberrel ellentétben, ő még kezelni is tudta azokat.
Nem akart lenyűgözni, mégis lenyűgözött. S én elvesztettem önmagamat mellette.

– Igen, ez nem változott… még mindig olyan hidegek a kezeim, mint a béka segge… ezt a kifejezést használtad régen, ugye?
Juliet Daviau mosolyog. Sok ismerősöm el sem hinné, hogy képes vagyok látens módon a potenciális gyengédségre, vagy éppen a humorra. Fanyar humoromat a megfelelő ember képes értékelhetőre hangolni.
– Ez milyen abuzáló megjegyzés volt, Fabian Leclaire? Felviszel magadhoz, de nem lesz szex, csak beszélgetünk? Egyest is kapok az ellenőrzőmbe? Vagy ma már sakknak hívod?
Már majdnem nevettem szélesedő vigyorom nyomán, mikor bekapcsolt az agyam. Valami nem volt rendben.
– De várj… várj… várj csak, mit mondtál? Itt laksz a közelben? Te nem lakhatsz a közelben, Fabian. Mondhatod azt, hogy… itt szálltál meg átmenetileg – és ez nagyon fontos jelzője a mondatnak –, mert te nem lakhatsz a városban. Ugye csak rossz kontextusba állítottad a mondandódat? Ugye azt akartad mondani, hogy nem maradsz túl soká?
Nem tehetett tönkre a jelenlétével!
Nem maradhatott itt. Juliet Daviau presztízsét nem építhette le egy két lábon járó farok.

Nem mintha sok választásom lett volna azzal kapcsolatban, hogy vele tartok-e a szállodájába, hiszen négykézláb nem jutottam volna innen messzire, egy lábon ugrálva pedig nyaki gerincem épségét kockáztattam volna. El kellett fogadnom a segítségét, ami anélkül talált meg, hogy kérnem kellett volna.
Persze nem haladtunk zökkenőmentesen az első métereken, kiestünk az ütemből, s annyira tiszteltük a másik ritmusát, hogy még csak véletlenül sem léptünk rá, így az összehangolatlan mozgás kellemetlenséggel töltött el, főleg, hogy pulóverem alja megállás nélkül felcsúszott hasfalamon, szabad rálátást engedélyezve libabőrösre csipkézett felhámomra.
– Ez így nem lesz jó… add vissza azt a telefont, és ne gúnyolódj. Titkon te is szeretted egy időben, még énekelted is, mikor úgy gondoltad, hogy nem hallak. Ez így nem jó, Fabe… – nyüszítettem fel újra.
Ugyan vissza akartam kapni telefonomat, hogy elrejtsem szűk nadrágom rejtett zsebében, de mivel nem bajlódhattam jelenleg a zipzárral, a zene kioltása után inkább a férfi melegítőnadrágjának mély zsebébe süllyesztettem azt.
– Minden ugrásnál csak jobban fáj a bokám. Ha feszítem azért, ha lógatom, azért. Vigyél, kérlek.
Feladva női büszkeségemet, nyakába fűzött jobb karom mellé a bal is felkígyózott mellkasán, hogy belekapaszkodjak felsőruházatába. Sosem jelentett neki gondot az előtt, hogy ölbe vegyen, fél karjával elbírt. Az előtt…
– Várj!
Nem csak a férjemmel kapcsolatos téma késztetett megállásra, de a három évvel ezelőtti emlék is. Nem emelhetett. Elfelejtettem. Ahogy azt is elfelejtettem neki megemlíteni három éve, hogy elválltam és a férjemmel már jó pár éve csak barátok vagyunk, de az új feleségét jobban kedvelem, mint őt magát.
– Nem emelhetsz. Ezt elfelejtettem. A gerinced… és az én férjem… ezt is elfelejtettem mondani.
Ha meggátoltam őt abban, hogy karjaiba vegyen, akkor jelen helyzetben zavarba ejtően közel álltam meg hozzá, hiszen mellkasom mellkasához simult, amint két karom nyakából folyt le. Félreérthetetlen volt ölelkezésünk, s én már sem értettem félre, azonnal elkapott a vágy, hogy megcsókoljam. Megcsókoljam azt az édes szájat, mi hamarosan káromkodni fog, ha meg tudja a gazdája, hogy már három éve sem volt jegygyűrű az ujjamon.
– Ne gúnyolódj Fabian, mert ha felrántom véletlen a térdemet, akkor neked az nagyon fog fájni. Persze… ez nem vallana egy felnőtt nő viselkedésére, ezért nem teszem meg. Meg persze nagy a visszatartó erő, ha arra gondolok, hogy ha kárt teszek benned, mind a ketten itt fagyunk meg a park füvében. Meg amúgyis… nincs, aki elkísérjen. Elváltam. Már öt éve. Mikor műtöttelek, én már nem voltam férjnél, Fabian… elfelejtettem mondani.
Most aztán már egész biztosan nem csókolhattam meg a férfit, ráadásul némi szégyenérzetet is éreztem annak okán, hogy újabb éveket vettem el magunktól és a boldogságunktól, csak mert féltem.
Lehajtottam fejem, hogy ne kelljen látnom a fölém tornyosulónak pillantását. Feltehetőleg vádló pillantását.

Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Vas. 21 Okt. 2018, 14:55
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Miközben felsegítettem őt a földről, s tenyereimmel leporoltam ruházatáról az apró szemű koszt, s levélmaradványokat, addig mosolyogva hallgattam felcsattanó hangját, s humoros megjegyzéseit. Juliet ezek szerint annyira még sem haragudhatott rám, s mi több, még mindig képes volt jól érezni magát a társaságomban. Nem is értem, hogy miért menekült folyton folyvást előlem.
- Nahát, én meg azt hittem, hogy kifejezetten örülni fogsz majd annak, hogy beszélgetni is szeretnék veled. Tudod, az előbb még azt nehezményezted, hogy csak szex és más semmi. – s bár ezt így nem mondta ki korábban, azért értettem én a szavakból, s talán volt pillanat, amikor meg is sértődött ezen. Vagy épp én. Mikor melyikünk volt az, ki az éj leple alatt csak úgy kisurrant a másik hálószobájából.
- Most, hogy nem tehénkedek a bokádon, már életben maradsz. Viszont tényleg csúnya, és muszáj lenne pihentetned – jegyeztem meg, hisz már szabad szemmel is látható volt, amint bokája terebélyesedik, s lassan elnyeli maga alatt az egykor talán kényelmes , most már inkább szorongatóvá váló sportcipőt.
Indulni készültem, s a legkézenfekvőbb megoldásnak bizonyult az, hogy felvigyem magamhoz a nőt, hisz a szállodám sokkal közelebb volt, mint a lakása, másrészt pedig, ha taxiba ültetem és úgy juttatom haza, akkor félő, hogy három éven át megint nem beszélnénk. S mivel most újra összeakadtunk, ki akartam használni a pillanatot, s eszem ágában sem volt elengedni őt anélkül, hogy ne inna meg velem egy kávét.
Ő azonban megtorpant, néhány másodpercig értetlenül fixíroztam a tekintetét, de aztán a kérdéséből ráeszméltem arra, hogy az itt létem valószínűleg újra bekapcsolta fejében azt a vöröslő pánik gombot, mely mindig hangosan visított agyának zegzugaiban, ha rólam volt szó.
- Juliet, azért kijavítanálak. Elméletileg lakhatok a városban, ugyanis van állampolgárságom, illetve a gyerekkorom nagyrészét is itt töltöttem, sőt éltem is itt, és elég sok emlék fűz ide. De végül is igen, mondhatom azt is, hogy rossz kontextusba helyeztem a szavaimat. Abban a hotelben szálltam meg, amíg a városban nyomozok. De ez csak ideiglenes hely, már keresem az új otthonomat, házat veszek itt Montréalban. – karjánál fogva tartottam, miközben közöltem vele a tényeket, s ha szükséges volt, másik kezemmel is megfogtam, még mielőtt összecsuklana a rossz hír hallatán.
- Szóval jelenleg itt lakom a szállóban, de hamarosan gratulálhatsz, mint új lakástulajnak. – egy mosolyt is fűztem büszkeséggel fűszerezett szavaimhoz, hisz régóta álmodoztam egy saját otthonról. Egy igazi, kanadai családi fészekről. S bár Washingtonban egy remek kis apartmant birtokoltam, az valamiért már nem vonzott úgy, mint azelőtt tíz évvel. A sötét, modern bútorok elvették az idilli hangulat varázsát.
Másra vágytam.
Juliet közelségére vágytam.
- Vigyázz, egy biciklis. Menjünk inkább – mielőtt csodálkozásában elütötte volna a tizenéves száguldozó, elhúztam a kétkerekű útjából, majd a segítségemmel haladhatott lassan, egyik lépésről a másikra, hogy megközelítsük a szállodát.
- Hogy én szerettem ezt? Rágalom. Micsoda? Te hallottál énekelni? Oh…lebuktam. – nevetve csóváltam meg a fejem, miközben visszaadtam kezei közé a készüléket, s megakadt tekintetem a felcsúszott pulóveren, s az alatta feszülő hasfalon.
- Te eltüntetted azt a tetkót? – meglepetten vettem észre, hogy az az egészen apró kis tetkó, amit közös felindulásból csináltattunk annak idején, egy italos éjszakán, most már nem színezte meg a nő bőrét. Mintha nyoma sem lett volna annak az éjszakának.
- Hát ez fáj. Ez nagyon fáj, hogy eltüntetted azt a tetkót – jegyeztem meg némi komorsággal, ahogy tekintetét fürkésztem. Ekkor éreztem meg mackónadrágom zsebébe kavarodott kezét, s egy pillanatra le is néztem, hogy vajon mit ólálkodik a privát területemen.
Akaratlanul is eszembe jutottak az együtt töltött pillanatok. Azok a szenvedélyes órák, amikor nem volt ruhanemű, mi kettőnk közé férkőzött volna. S az emlék, mikor ugyanezen mozzanatához egy játékos mosoly párosult, aztán egy kellemes érzés, mely elöntötte minden porcikámat, s hatalommal ruházta fel a rejtekben élő vadat.
- Ezt talán majd én beigazítom, még mielőtt valami másra is rányúlnál – megfogva a nadrágomban kutakodó csuklóját, rámosolyogtam, s finoman húztam ki kezét a zsebemből.
- Vigyelek? – mindenre fel voltam készülve, csak éppen arra nem, hogy Juliet ezután majd a nyakamba akaszkodik, s szinte kérlek, hogy kapjam a karjaim közé. Nem, mintha ne bírtam volna el a súlyát, hisz ránézésre sem volt több ötven kilónál, ellenben a balesetem óta igyekeztem kímélni a hátamat, s apró gyerekeknél nagyobbat nem igazán emeltem.
- Nem gond, nem lesz baj, elbírlak. – biccentettem, s kész voltam arra, hogy ölbe vegyem őt. Végülis, a sérülésem óta már évek teltek el, azóta pedig rendszeres edzéssel tartottam magam karban, s edzettem a hátizmaimat, hogy ezek a feladatok se okozzanak problémát.
- Eszem ágában sem volt gúnyolódni. Mi van a férjeddel? – kíváncsian fúrtam pillantásomat a tekintetébe, miközben tenyereim a csípőjére szaladtak. A vallomása kellően meglepett, s nem egészen erre számítottam. Mondhatta volna azt, hogy Touluse már vár rá odahaza, és inkább tegyem mégis taxiba, vagy hogy a férje nem örülne, ha így látna minket, és talán most is távcsővel kémleli minden mozzanatát, de a hír, hogy elvált, s lassan már több, mint öt éve, lesokkolt.
- Te már elváltál akkor, amikor legutóbb találkoztunk? Elváltál és ezt elfelejtetted nekem elmondani? Hogy a fenében titkolhattad ezt el előlem Juliet? – hirtelen mérgesen csattantam fel, szemöldökeim is összeszaladtak, s dühösen fúrtam pillantásom a tekintetébe.
- Ez szép, mondhatom szépen titkoltad ezt eddig előlem. Nagyszerű…- érezhette a nem tetszésemet, néhány másodpercig el is gondolkodtam azon, hogy ott hagyjam őt fájó bokával, de végül legyőzött az a fenevad hősiességem, s mivel képtelen voltam a bajban sorsára hagyni az embereket, így Julieten is segítettem.
Bosszúsan kaptam karjaim közé a nőt, s míg egyik kezemmel a hátát támasztottam, adig másikat a combjai alá fúrtam, hogy így stabilan tarthassam és nekem is könnyebb legyen vinni őt. S bár jó ideje nem cipekedtem, az első néhány lépés könnyedén ment, mindenféle erőlködés nélkül, hisz a nő tényleg nem volt túlsúlyos. Később azonban, kiérve a parkból már megéreztem a homlokomon átgördülő első verejtékcseppeket, melyek arról árulkodtak, hogy a ma reggeli edzésem sikeresnek bizonyult.
- Nah, kész, eddig bírtam. Meg a küszöbön amúgy sem viszek át nőt, aki nem a nejem – jegyeztem meg, amint a szálloda forgóajtaja előtt leraktam őt a betonra, s jobb karommal végig simítottam a homlokomon, hogy eltöröljem az izzadságomat.
- Támaszkodj a vállamra, és próbálj ugrálni a másik lábadon – javasoltam, s ha sikerült átérnünk a forgóajton, sietve pillantottam körbe némi hatékony segítségért.
Gurulós székekkel a szálloda hall részlege azonban továbbra sem rendelkezett, azonban a londíner kocsik egyike üresen ácsorgott a közelben.
- Maradj. – Egy fél lépést arrébb húzódva, sikerült elérnem a kocsit, amit odahúztam, s rásegítettem Julietet.
- Siess, mielőtt még nem kapnak el minket – azzal, ha a hölgyemény rákerült a minitaxira, sietősen indultam meg vele a lift felé, s még időben csusszantam át vele a záródó ajtókon az öreg párocska mellé, akik valószínűleg turistaként érkezhettek a városba, s nem éppen ilyen izgalmakra számítottak.
- Helyi szokás, öt dollárért bárki viheti a kocsit. Ajánlom, próbálják ki Önök is, az asszony nagyon élvezi! – kacsintottam rájuk, s sietve toltam ki az ötödiken megálló liftből a kocsit, utasával együtt.
Innen már csak néhány méter volt a szobám, amit a zsebemben lapuló kártyával nyitottam, s azután szinte már csak néhány lépésnyit kellett bicegnie a nőnek, hogy a kényelmes hotelszobában legyen.
A zsúrkocsit a lábammal löktem arrébb, s behajtva magunk mögött az ajtót, egy kényelmes fotelhez kísértem a nőt.
- Szóval elváltál. Mesélj csak erről a válásról nekem. Miért nem szóltál róla, és miért nem kerestél a balesetem óta? Nem voltál rám kíváncsi, hogy élek-e vagy lenyomorodtam? – joggal tettem fel neki a kérést, s ismét láthatta megvillanni tekintetemben a haragot. Nem örültem annak, hogy évekig sunnyogott, miközben én nem egyszer gondoltam rá, s arra, hogy milyen lenne, ha ….


[
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Hozzászólások száma :
18
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Kedd 23 Okt. 2018, 07:50
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Ma már elmondható volt, hogy a házasságok több mint hatvan százaléka végződött válással Kanadában, így egyáltalán nem volt abban semmi figyelemre méltó, hogy tizenegy év tömör önsanyargatást után én is megszabadítottam magamtól a férjemet, de semmiképpen sem magamat a férjemtől. Ma már nem ódzkodtunk az ügyvédtől, a bíróság intézményétől, és a körülményes perektől, mert egészen hétköznapi fogalommá lett az emancipációnak, és önmegvalósításnak, egyenjogúságnak és a fene nagy szabadságnak köszönhetően, hogy a befuccsolt kapcsolatoknak véget kellett vetni. Tehát nem is értettem, hogy Fabian Leclaire-t mégis miért taglózta le a tény, hogy az utolsó éjszakánkon már nem tartoztam más férfinek neve és hatásköre alá, miért volt megrendítő számára ez a nem túl nagy volumenű esemény.
Válás. A hidegháború kínkeserves időszaka, mikor is igazán megismered rejtett oldalait a kedvesnek, akivel kapcsolatra keltél, kivel nyugodtan feküdtél évtizedekig egy ágyban, mert nem tudtál a hisztérikus, sértett gyerekről, aki ott lakott mellkasában, s aki képes volt embertelen módszerekkel marcangolni, rúgni, harapni és csípni a cél kedvéért.
Azonban annak ellenére, hogy gondolataim ilyen magas lóról szóltak, s néhány pillanat erejéig magamat is megnyugtattam urbanizálódó álláspontommal, belül akkor is bűntudatot pulzált szét szívem a véráramba, mitől fejem meghajlott. Mert már sem voltam olyan talpraesett és határozott, hogy az előttem álló férfinek hangosan is prezentáljam ezen aspektust, amihez nem fűztek gyengéd érzések, amit még csak nem is éreztem a magaménak. Ha rajtam múlt volna, sosem megyek hozzá senkihez, nem szülök gyereket, és még csak ideig-óráig sem kísértem meg azzal jóhiszemű közönségként szolgáló rokonaimat, hogy képes vagyok elvezetni egy háztartást, miközben combfix vág érzékeny felhámomba, és bűzlik a hajam a babahányástól.
Közölhettem volna Fabiannal, hogy szabad a gyűrűs ujjam, gyorsan húzz rá birtokló bilincset, mielőtt újabb át nem értékelt ostobaságot követek el, de könyörgöm! Én soha olyan szabadnak és boldognak nem éreztem magam szex közben, mint mikor megcsalhattam a férjemet a velem szemközt állónak. Mert az volt, amit akartam. Felelősség nélküli hedonizmus kötöttségek és korlátok nélkül. Nem kellett bögrét mosogatnom, hogy reggel kávét vihessek neki, mert tökéletes kifogásom volt rá, hogy miért kapja papírpohárban, miért az utcasarokról hoztam a péksüteménnyel együtt, miért nem zöldségágyra pakolt rántottát szolgáltam fel.
Féltem. Még harmincöt évesen is képes voltam rettegni az elköteleződéstől, vagyis inkább az elköteleződéssel járó feladatoktól, amiket egy férj az elvárásaiban rótt ki. Főzz, moss, takaríts.
Nem mehettem hozzá Fabianhoz, hogy aztán én mossam az alsóneműjét! Nem mehettem hozzá, hogy aztán csalódjon bennem. Ahhoz túlságosan szerettem őt. Jót akartam neki. Jobbat, mint aki én voltam.

Nem tetszése hangoztatása közben tétován emeltem rá tekintetemet, de pillantásomban nyoma sem volt szégyenérzetnek, sőt, dacos voltam és még én éreztem magam sértve, amiért elmulasztott kötelességemként rótta nyakamba a házasságom végének közleményként való híresztelését.
– Nem fogod elhinni, Fabian, de nekem jó okom volt titkolni…
Mégis mivel csitíthattam volna a megsértett oroszlánt, aki rám várt? Még ma is. Kitartóan. Sosem szabadott volna behülyítenem őt. Ezt a szót használták ma a fiatalok, ugye?
A folytatáshoz már nem volt időm, mert a férfit sikerült annyira kihoznom béketűréséből, hogy átadta az ostort a benne élő rendőr szociális érzékenységéből fakadó kötelességtudatának, s felkapott karjaiba. Nem erőlködött, hogy megtartson, én mégis csendessé lettem, s még lélegzetemet is visszafojtottam, mintha az oxigént kortyolva megnőhetett volna testsúlyom. Én csak jót akartam neki. És elhanyagolható mértékben magamnak is. De nem kezdtem bele a magyarázkodó monológba, mert félő lett volna, hogy még a jelenleginél is jobban feldühítem, akkor pedig nemes egyszerűséggel a földre ejt, majd átlép rajtam. De ahhoz is túlságosan szerettem, hogy csak úgy elbúcsúzzak tőle.

– Miért élvez nálad ez a dolog ilyen magas prioritást? Én jobban éreztem magam veled minden alkalommal, mint Toulouse-zal. Már, ha ez számít valamit…
Vöröslő arcomba hulló tincseimet újra zavartan igazgathattam, hogy elfoglaljam magam ezen melléktevékenységgel, míg törött szárnyú madárként ugráltam beljebb a forgóajtón, fél karommal végig őt fogva át.
– Ugye nem érzel fájdalmat a gerincedben? Vagy zsibbadást az alsó végtagjaidban? Erőtlenséget, remegést? Nem is szabadott volna felemelned…
Szembesülve vele, hogy a férfit mennyire megviselte ez a néhány méter, dühös lettem. Rá, magamra. Lassan már mindegy volt, mert a határvonalak beszélgetésünk előrehaladtával minduntalan mélyebben összemosódtak.
– Ezt most nem gondolod komolyan, ugye? Nem ülök rá egy londinerkocsira…
Totálisan komolyan gondolta, nekem meg már zsibbadtan sajgott a bokám, így nem volt más választásom, mint elfogadni az elém parkoló taxit.
– Ez rettentően gyerekes és éretlen, Fabian. És ha ezt meglátja valaki… mit fognak gondolni rólunk? Amúgyis veszélyes, és ha leesek innen…
Azonnal elszorult a torkom a rettegéstől, ahogy a férfi nagy lendülettel meglökte a gurulós eszközt, s mi kényelmetlenül nagy sebességgel neki iramodtunk a liftig vezető útnak. Mondanom sem kell, hogy sikítva takartam el addig kapaszkodásra használt kézfejeimmel szememet, mikor Fabian Leclair gyorsítva amúgyis flúgos tempónkon, áttolt a záródó lift ajtón. Majdnem neki mentünk!
– Majdnem neki mentünk, Fabian!
Persze, hogy morogtam, persze, hogy riadt voltam, s persze, hogy kínosnak éreztem a helyzetet, mikor egy idős házaspár mosolygott le rám. Mit tehettem volna? Befogtam, és negédes mosollyal viszonoztam elnéző arckifejezésüket, de a mellettem álló őrült férfi combja nem úszta meg, s parányi öklömmel nem túl nagy, e érezhető ütést mértem rá. Haragudtam. Az életemet kockáztatta! És tudta, hogy félek a sebességtől. Tudta, hogy félek a liftektől… mindent tudott, és meggyötört! Még attól is féltem, hogy hamarosan kettesben kell maradnom vele. Akkor pedig mi lesz?
Az asszony nem, nem élvezte jelentem alássan.

A szobába vezető úton már problémásnak tűnt számomra, hogy megérintsem őt, kifejezetten zavart mindenféle testi kontaktus. Rettegtem tőle, hogy megkéri a kezem. És én majd nem tudok nemet mondani, pedig akarok. De még csak most találkoztunk. Ugye nem kéri meg a kezemet?

Helyet foglalva a fotelben, első dolgom volt, hogy lefejtsem feldagadt lábamról a sportcipőt, majd azt követően a zoknit is, ami még egyben tartotta puffadt lábfejemet. Duplájára terpeszkedett alsó végtagom utolsó traktusa, amivel Fabian nem sokat foglalkozott, de engem aggasztott.
– Muszáj beszélgetnünk, Fabian?
Baljósan vontam össze vékony szemöldökeimet, miközben felpócoltam az előttem húzódó dohányzóasztal tetejére sajgó lábfejemet, s neki szenteltem figyelmemet a követelőző férfinek. Arcvonásaiból ítélve igen, kötelező volt átennünk magunkat minden egyes reflektációt váró kérdésén, hogy lehiggadhasson. Még véletlenül sem kívánt meg – legalábbis nagyon jól titkolta haragjával –, így meg sem kísérthettem őt, hogy eltereljem a figyelmét.
Utáltam beszélgetni.
Nehéz dolog volt, tele zsákutcákkal és nyomasztó csenddel.
– Hogy mondhatsz ilyet? Tudtam, hogy minden rendben volt a felépüléseddel, Fabian. Mindenről beszámolt nekem a rehabilitációs központ, ahová beutaltattalak Washingtonban. Az orvos, akihez rutinvizsgálatokra jártál, az én tanácsaimat követte, és láttam az összes orvosi papírodat, ott senki nem dönthetett felőled az én felhatalmazásom nélkül. Ha pedig baj lett volna, akkor visszahoznak Montréalba, és új műtétet eszközöltünk volna a hibák kijavítására. Nem felejtettelek el, Fabian. Nem mondtam le rólad. A gyógyulásod minden fázisát figyelemmel követtem, csak nem lehettem melletted. Ne gyűlölj, Fabe… kérlek… mert azt nem bírom. Nem tudok biztató és bocsánatkérő szavakat, csak egy módszerem van rá, hogy megbékítselek, de ahhoz túl messze állsz, én pedig túl mélyen ülök.
Fájdalmam ellenére is képes voltam szemérmesen rámosolyogni, hogy így sejtessem vele hangoztatott szándékomat.
– Hozol nekem jeget, kérlek? Meg szükségem lenne egy orvosi táskára, hogy befáslizhassam a bokám, mert így nem tudok majd visszaugrálni a fölszintre. Azt a kocsit nem venném még egyszer igénybe, mert majdnem szívrohamot kaptam a tempódtól.
És az a fajta száguldás nem az a platform volt, ahol élveztem a férfi veszetten diktált ütemét.
Mély sóhaj hagyta el ajkaimat. Tudtam, hogy válaszolnom kell neki, hogy enyhüljenek vonásai.
– Az a válás gyors volt és kíméletlen. Mindenről lemondtam Toulouse javára. Nem akartam győzni, nem akartam semmit megszerezni. Én kezdeményeztem a válást, hogy boldog lehessen. Túl sokat veszekedett velem, túl sokszor tette szóvá, hogy nem alszok otthon, hogy nem alszok és csak dolgozok. A fejemhez vágta, hogy Reese miattam menekült el az országból, egészen Angliáig, hogy látnia se kelljen engem. Egyikük életét sem akartam én tönkretenni… csak így jött ki, hogy belekerültem ebbe a történetbe, ahol nem volt maradásom, mert túl sokat ártottam mind a kettőjüknek. Nélkülem boldogak mind a ketten. Ezért váltam el, hogy Toulouse is boldog legyen. Neked is boldognak kell lenned, Fabian.
Még az előtt, hogy kérdést szegezett volna nekem, el akartam mondani neki, hogy nem mehetek hozzá. Nem lehetek a felesége. Fel sem tehette azt a kérdést.


Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Kedd 30 Okt. 2018, 21:23
Juliet and Fabian | that was a million year ago

- Jó okod…mégis miféle jó okod lehetett arra, hogy ezt eltitkold előlem. – felháborodásommal új vizekre eveztem, s miközben karjaim közt vittem a nőt a szálloda felé, nem tudtam megálljt parancsolni az érzéseimnek.
Dühös voltam, s mérhetetlenül haragudtam a rám szoruló nőre, ki erősen fogta körül karjaival a nyakamat, mintha csak attól félne, hogy egyik pillanatról a másikra a földre vethetem. Valójában ez a gondolat sem állt távol tőlem, s megfordult a fejemben az, hogy az egyik közeli pocsolyába ejtsem, amiért volt olyan pofátlan, hogy eltitkolta ezt az ominózus hírt előlem. Még mindig nem tudtam megemészteni ezt az új információt, s bárhogy is igyekezte kimagyarázni magát, attól még ott volt a bökő a szívemben.
- Miért számítana, amikor évek óta távol élünk egymástól, és csak hébe-hóba tesszük össze azt, amink van? Ha akkor hozzám jössz, nem pedig ehhez a Toulusehoz, akkor most tőlem lenne gyereked, nekünk lenne lányunk, és közös háztartásunk. Együtt élnénk, és minden nap megkapnád tőlem azt, amit ezidáig csak évente…Teljesen más lenne, érted? – bosszúsan dühöngtem ki magam, mivel azonban elértük a szálloda küszöbét, nem morgolódhattam tovább. Nem lehettek szem-és fültanúi mások a bosszúságomnak, s annak, hogy egy nő képes volt így lóvá tenni. Vagy ha nem is lóvá tenni, de ennyire meggyötörni.
Szerencséjére azonban higgadt alak voltam – legalábbis akkor, amikor nem hoztak ki a sodromból – s így képes voltam befogni a számat, ha szükséges volt. Ezúttal sem történt másként, bármennyire is kedvem lett volna a továbbiakban kérdőre vonni őt, elhallgattam. Ehelyett inkább a lábára koncentráltam, s arra, hogy úgy segítsem át azon a forgóajtón, hogy még véletlenül se törje el a másik lábát.
- Jaj már Juliet, nem vagy az anyám és köszönöm, nem vagyok rokkant nyugdíjas még. De ha az leszek, ígérem, te leszel az első, akivel aláíratom a papírjaimat. Haladjunk – talán kissé nyersen kezeltem le a női aggodalmat, de nem kedveltem azt, ha agyonajnároztak, vagy úgy néztek rám, mintha egy idős, vén beteg ember lennék. Valószínűleg ez a hiúságomat sérthette, s talán még a kapuzárási pánik is környékezhetett. Vajon emiatt randiztam az elmúlt nyolc hónapban kizárólag egyetemista lányokkal?
A kérdés persze csak a fejemben fogalmazódott meg, s még csak véletlenül se ejtettem ki a számon, hogy Juliet netán meghallja, s bepánikoljon. Mondjuk, tekintve, hogy a válásáról sem szólt semmit, valószínűleg semmit sem jelenthettem már a számára. Talán csak kósza numera voltam az életében, aki néha jókor bukkant fel jó helyen.
Efféle gondolatok emésztették az elmémet, míg aztán elő nem került a londíner kocsi, ami hirtelen előhozta belőlem kamaszos éveimet, s talán azt a kis gonoszságot, mellyel rejtve, de meg akartam bosszulni a nő eltitkolt hírét.
- Jól van már, ne sikíts ilyen hangosan, a végén még azt hiszik, hogy nem esik jól – súgtam a fülébe, s végül már nem bírtam ki, hogy ne nevessem el magam ezen a szürreális helyzeten. Mi tagadás, az érzelmek kavarogtak bennem. Az egyik pillanatban még utáltam, amiért fontos információt titkolt el előlem, a másik pillanatban meg örültem annak, hogy végre szabad volt az a nő, akivel az álmaimat tervezgettem.
A szobához felérve azonban nem csak a szufla fogyott ki belőlem, de amint becsukódott hátunk mögött az ajtó, a jókedvünk is tovareppent. Helyét újra vegyes érzelmek vették át, s ismét felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért nem keresett? S miért nem akarta azt, hogy tudjam, a kapcsolata véget ért Touluseal?
Szemben elhelyezkedve a nővel, viszonylag – egy karnyújtásnyira – közel hozzá, úgy telepedtem a kényelmes kanapé karfájára, hogy a közeli fotelben terpeszkedő nőt bármikor elérjem. Ezúttal már nem volt körülöttünk zavaró tényező, se kutyákat sétáltató párok, se őrült biciklisták, sem pedig nyugdíjas turisták nem zavarták meg kettősünket, hogy egymás elől ellopva az oxigént, kíváncsian fürkésszük a másik tekintetét.
- Nem, nem muszáj beszélgetnünk, de előbb vagy utóbb úgyis meg kell szólalnod, ha már velem töltöd az éjszakát – teljes komolysággal jelentettem ki a szavakat, ami talán meg is lephette a nőt.
Félreértés ne essék, nem voltam egy őrült, aki csak úgy fogva tartja az exeit, de Juliet lába jelenleg sérült volt, nehezen közlekedett, s én meg éppen ráértem arra, hogy vele foglalkozzak. Addig pedig eszem ágában sem volt őt kiengedni az ajtómon, míg nem tudom meg az igazságot.
- Ez nagyon csúnyán feldagadt – fűztem közbe a szavakat, ahogy megláttam, milyen nehezen fejti le lábáról a cipőt. S hogy ne tétlenkedjek tovább, közelebb hajoltam hozzá, és ha engedte, segítettem óvatosan lehúzni lábfejéről a cipőt, amit később a fotel lábához fektettem le.
Ekkor kerülhetett terítékre a kérdésem, mi már igen csak fúrta az oldalam. Az idő, s a hely is épp alkalmas volt, hisz Juliet felpócolt lábbal terpeszkedett a bérelt ülőgarnitúrámon, ráadásul cipő nélkül nem menekülhetett.
- Ó hát persze, mindenről beszámoltak neked? És szerinted én mit értem ezzel az egésszel? Az aláírásaid nem tűntek fel az ajtómban, hogy hozzám szóljanak, és megkérdezzék hogy vagyok…Szükségem lett volna rád azokban az időkben Juliet. Rád, nem pedig arra az orvosnőre, akit a köpenyed rejt. – Nem tudtam magamban tartani a fájó emlékeket, s úgy éreztem, hogy ezt muszáj kibeszélnem magamból. Tudnia kellett azt, hogy mennyire vágytam volna a jelenlétét, s mennyire hiányzott az, hogy nem volt velem.
- Juliet…ezt ne, ne próbálj velem éppen most flörtölni, mert ne. – Nem csak a fejemet csóváltam meg, de a mutatóujjamat is nemlegesen lóbáltam előtte, s elrugaszkodva a kanapé karfájáról, felálltam, hogy közelebb hajolhassak hozzá, s megtámaszkodva fotelének karfáin, mélyen fúrjam pillantásomat a tekintetébe.
- Megint eltereled a témát….- morcosan ráncoltam össze a homlokomat, de kivételesen még az indoka is helytálló volt, s nem tagadhattam meg tőle a jeget. Biccentve felé, felegyenesedtem, majd célba vettem a minibárt, ahol jégkocka helyett csak behűtött csokit és két decis, üveges italokat találtam.
Kézfejemmel ellenőrizve azok hőmérsékletét, jónak tűntek, így az ágyról elkapva az egyik párnát, lefejtettem róla a huzatot, majd abba dobáltam be a hideg csokik, s italok keverékét, mellyel visszaléptem a nőhöz.
- Kezdetnek megteszi, erre tedd a lábad. Emeld kicsit feljebb – ha segített, könnyedén csúsztattam lába alá az anyagot.
A röpke gyógyítási folyamatot követően újabb válasz járt nekem, s joggal tettem fel következő kérdésemet, mely igazán érdekelt. A válasz persze meglepett, hisz mindenre számítottam, csak arra nem, hogy Juliet önként adta a fejét válásra. Éppen ezért némi értetlenség szült ráncokat a homlokomra, hisz korábban úgy tudtam, hogy remek házasságban élnek.
- De Juliet…én ezt nem igazán értem. Akármikor kérdeztelek arról, hogy mikor válsz már el a férjedtől, te mindig azt mondtad nekem, hogy jól megvagytok…talán ezért nem hittem el, hogy majd egy napon együtt lehetnénk. De most? Mi ez a duma, hogy boldognak kell lennem? És ha én úgy lennék boldog, ha hozzám jönnél? És tudom jól, hogy te is boldog lennél velem. Nem Touluseal…nem is értem, hogy mehettél hozzá egy ilyen nevű emberhez. Touluse…mint valami utazási iroda. – bosszúsan fúrtam pillantásom a nő tekintetébe, s ekkor újra közelebb hajoltam hozzá.
Ott támaszkodva a karfákon, magam se tudtam, hogy megcsókoljam-e , s ott helyben tegyem magamévá, vagy kíméljem a sérült bokáját, s jelezve sértettségemet, megmaradjon a hideg távolságtartás?
Elbizonytalanított.
Dühített.
- Szerzek normális jeget a bokádra – csók helyett ez a válasz következett, s újult erővel löktem el magam, hogy ezúttal tárcsázzam a portát. A hölgyemény elég lassan vette fel a készüléket, de még ezt is kivártam, miközben fél szemmel azt fürkésztem, hogy vajon még mindig megvan-e minden üveg a huzatban, vagy netán Juliet végső elkeseredésében felbontott egyet.
Siker.
A vonal túlsó végéről pozitív választ kaptam, így kinyomva a készüléket, visszaléphettem a nő mellé.
- Kapsz fáslit és jeget, mindjárt felhozzák. Ha éhes vagy, rendelhetek neked kaját is…szóval elváltál. És gondolom éled a szinglik világát…Soha nem gondoltál arra, hogy megkeress? Meddig tartott volna egy telefon? Hm? Juliet…nem értelek, hogy miért menekülsz előlem. Az a baleset már ezer éve volt, te pedig még mindig rettegsz, és nem mered kitenni a lábadat ebből a rohadt burokból. Annyi más hely van a világon, te pedig még mindig ugyanott dolgozol, és ugyanúgy az anyádnál élsz gondolom….A végén pedig olyan leszel, mint ő. Bele sem merek gondolni…- hangosan sóhajtottam, hisz eszembe jutott az anyja. Nem szívleltem az asszonyt, s kicsit féltem attól, hogy egy napon majd Juliet is olyanná válik, mint ő. Egy piás, vén öreg tyúkká, aki majd fiatal pasasokat akar felcsalni a lakásába.
- Ugye még nem randiztál huszonévesekkel? Mond, hogy nem…- gyanakodva emeltem meg az egyik szemöldökömet, bár végülis ,ez is benne volt a pakliban. Juliet jó nő volt, s bárkit könnyedén elcsábíthatott. Még mindig.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Hozzászólások száma :
18
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Kedd 06 Nov. 2018, 18:42
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Fabian Leclaire nem szerette a hamvas, szeplőtlen fogantatású hotelszobákat, a szakszerűen berendezett helyiségeket, a művi csendéletet, vagy a televízió monoton neszezését az untatónak bizonyuló estéken. Ódzkodott a magánytól, a maga társaságától, a mikrohullámú sütőben melegített műanyag ebédtől, a bevetett ágytól, vagy a hideg, sietős zuhanyoktól. Mindattól a hideg rázta, mit agglegénylakások birtokoltak jellemükben, vagy amiben facér férfiak meghasonlottak archaikus karakterként egymáshoz.

Már az együtt eltöltött idő előtt is azzal a priori megállapítással voltam az akkoriban apám beosztottjaként számon tartott elérhetetlennek tűnő nők kedvence férfiről, hogy több van benne, mint kortársaiban, vagy a saját nemébe tartozókban. Még az én könyvek fantazmagórikus világát preferáló figyelmemet is felkeltette ritkás találkozásaink alkalmával. Tulajdonképpen kétszer láttam, mielőtt a tragikus este meghatározta volna a jövőnket, s teret engedett volna egymás vigasztalásában a gyönge szerelemnek, mit először és utoljára Fabian iránt éreztem. Hiszen azon az éjszakán lettem először és visszavonhatatlanul a szex mocskáé, és először férfié és egyben Fabiané, hogy elveszítettem az apámat. Talán ha nem látja meg szenvedésem és elesettségem, talán ha a sors nem hozza úgy, hogy napokat töltsünk egymásra utaltan a tomboló hóviharban elzártan a civilizációtól, soha nem szövődik köztünk kapcsolat, soha nem kíván meg, soha nem jön utánam a hálószobámnak kinevezett raktárba, hogy az elhagyott faházban összegyűjtött prémek és textilek mellett még saját testével is melegítsen. Talán ha ott nem fordulok felé, ha félálomban nem vizualizálom magam elé kedvenc lányregényem meztelen jelenetét, hogy empirikusan is magamévá tegyem az ismeretet, mit elméletben már régen megszereztem, s nem kíváncsiskodik be jéghideg kézfejem kötött pulóvere alá, akkor most nem ülhetnék itt a hotelszobájában. Akkor sosem lett volna szó összeköltözésről, házasságról, szerelemről. Ha nem vetkőztet le azon az éjjelen az idülten illuminált sorsnak fals játékaként, hogy úgy melegítsen fel, sosem ismerem meg. Sosem tudom meg, hogy mekkora ellensége lehet ez a makulátlan hotelszoba, hol egy másik egyén nem hagyott körülötte idegesítő jelleget az élet lenyomataként.
Nekünk sosem kellett volna összejönnünk. Sosem szabadott volna belém szeretnie. Ha időben leszállok arról a buszról, ha elérjük a nagyanyám otthonát, ha nem ugrik elénk a vad, ezzel meggondolatlan hirtelenségre kényszerítve az amúgyis kimerült sofőrt, ő most egy másik nő oldalán lehetne felhőtlenül boldog. Gyerekei lennének, egzisztenciállal befűtött családi háza egy hatalmas birtokon valahol Montréal peremvidékén. Ha az emberi mulasztás azon az estén nem kócolja össze életünk már amúgyis kusza szálait a kelleténél jobban, akkor most nem lennék tisztában vele, hogy tudat alatt mennyire vágyik rá, hogy kávés bögrémet talp nélkül állítsam a dohányzóasztal mezsgyéjére, mennyire kívánja, hogy a padlón szétszórt ruháimba akadjon lábfeje, mennyire vágyja, hogy macskásan gyűrjem meg ágyneműjét, mit valószínűleg a hely nívójának köszönhetően ma is kicseréltek, ezzel elűzve az anyagból a megszokás gyöngyvirág-eper kombinációja alkotta aromáját, mit rajtam kívül akár egy könnyűvérű, lefizetett eszkort lány is hátrahagyhatott.

Meg sem lepett, hogy az évek elmúltával milyen fokú eltökéltség és irányítani vágyás élt a férfiben, mit céltudatos határozottsága tett lehetővé. Félelmetes volt felismerni, hogy még ennyi év elmúltával is engem akart.
Tétovázás közben többször is megpedertem vékony alsó ajkamat ujjbegyeimmel, végig tartva vele a szemkontaktus ölre menő izgalom mellett is.
– Te aztán jelentős változáson mentél át, Fabian… – szemrehányásom valójában tele volt jóízű szarkazmussal, miközben magam előtt is tagadva gusztáltam isteni adottságait. Belemosolyogtam. – Régen nem ragaszkodtál a beszélgetésekhez. Sokkal jobb lenne, ha most is tartanánk magunkat egykori szokásainkhoz, és úgy csinálnánk, hogy az egyikünknek se fájjon.
Képtelen voltam olyan válasszal szolgálni a férfinek, mi maradéktalan elégedettséggel stagnált volna szívében. Nem tudtam megnyugtatni afelől, hogy már nincs szükség több elepedő várakozásra, mert feleségül vehet és elmondhatja, hogy hozzá tartozom, megnevezhet birtoktárgyaként a megfelelő titulussal a szállodai recepción.

Nem csak felvetésem, de a nyugtató jégnek érzéstelenítő csókja is hosszan elodázta a pillanatot, mikor újra visszacsatlakoztunk a beszélgetésbe. Megszenvedtem minden tizedmásodpercét annak, ha beszélt, hiszen epizodikus hullámokban öntött el a bűntudat, amiért nem tudtam neki kellően elmagyarázni, jellemem mely része lehetetleníti el minden kapcsolatomat, s mely abszolválja az elköteleződés rámenős kérdését.
Még csak megszólalni sem voltam képes. Én, a két doktori címmel rendelkező sebész és szakorvos mélyen hallgattam Fabian vádló kijelentéseivel szemben, miközben megadóan szót fogadtam a rólam gondoskodó férfinek, hogy neki tetszően elláthassa a bokámat. Döntést nem tudtam hozni, de tanáccsal ellátni sem voltam őt képes. Inkább azzal foglalatoskodtam, hogy a pulóverem hosszú derekát minél hosszabban tudjam magamon, mint fedőréteget bőrömön.
Mire felpillantottam, mert elég közel éreztem magamhoz egy problémafelejtő, üdvözlő csókhoz, már el is távolodott tőlem. Sem a lábam sajgása nem enyhült, sem szívemet nem eresztett a szorítás.
Lemondó nyögéssel vetettem hátra magam a fotelben, hogy dacosan figyeljem, ahogy intézkedik. Még mindig felizgatott dühével – s noha ezen arcpirongató gondolatot szégyelltem, neki feltételezhetőn imponált volna belsőm lángolása. Hiszen az érzéseim nem fakultak meg irányába, szenvedélyem élve falta volna fel, de én vigyáztam rá, óvtam magamtól, s megjátszottam a jól nevelt felnőtt nőt, akit nem rángatnak madzagon testi szükségletei.
Csak éppen belsőm reszketett az elfojtástól.
– Nem vagyok sem éhes, sem szomjas jelenleg. Mikor rám ugrottál, épp csak bemelegítettem a futáshoz. Az volt a baj, hogy a fülemben volt az a hülye hangos dugó, amit Reese javasolt, hogy próbáljak ki. Pedig tudtam, hogy veszélyes és nem kellene úgy rohannom bele a semmibe kontrollálatlan tempóval, hogy nem vagyok teljes biztonságban, mert érzékeim egy harmadát megbénította ez az ostoba találmány. De megpróbáltam… mert állítólag minden jónak az elrontója vagyok a befásult világnézeteimmel és zárkózottságommal. Erre az első alkalommal jöttél, hogy megerősíts abban, hogy mégiscsak én látom jól a világot, és az én magát normálisnak gondoló lányom szorulna még fejlődésre.
Ezek után már attól is elment a kedvem, hogy az összeállított bakancslista más tételeit is napirendi pontra tűzzem fel. Veszélyes volt. Mindenben ott volt a látens veszély. Még ha ezt sem Reese, sem Fabian nem voltak hajlandóak belátni, s minduntalan belehajszoltak valami újnak az élvezetébe, aminek a végére én egyedül, szerintük abnormális módon kelletlenül megsérültem.
Pontosan ennyire sérülékeny voltam ebben a beszélgetésben is, ahol egyensúlyoznom kellett a fennmaradásért.
Nem akartam leesni anélkül, hogy bármit is nyertem volna ebből a találkozóból. Egy újabb utolsó alkalom emlékét hajszolták vágyaim.

– Mi az, hogy ugyanúgy az anyámmal élek? Igen, az anyám házában nőttem fel, és onnan jártam egyetemre, mert az a kúria ötven főt is el tudna szállásolni. Felesleges lett volna elköltöznöm az egyetem alatt. De a házasságom után nem sokat jártam haza…
Tulajdonképpen sokkal többször mentem haza a családi házba, mint Toulouse-hoz, aki azt a verziót ismerte ezen estéken, hogy bent kellett aludnom a kórház egyik nővérszobájában, de erről Fabian nem tudhatott. Senki nem tudott róla.
– Csak a válás után nem tudtam megmaradni a Grosjean-házban. Reese Angliába ment tanulni, hogy a lehető legmesszebb legyen tőlem, így nekem sem volt ott maradásom. Alig jártam haza. Sokkal logikusabb volt, hogy hazaköltözzek és figyeljek a beteg anyámra.
Minden gyerek-szülő kapcsolatban eljött a pillanat, mikor a kapcsolat mibenléte az aggodalmat és törődést illetően a visszájára fordult, majd a szereplők pepita maskarát öltöttek.
– Szeretem ezt a rohadt várost, és mindenhova eljutok biciklivel. Nem kell semmilyen gépjárművet használnom, ahol olyan emberek vezetnek, akik hibázhatnak, akik miatt bajom eshet, akiknek a képességeiben nem bízok, mert nem irányíthatom őket kedvem szerint. Nem kellene ellenezned a felfogásomat, én csak próbálok minél tovább életen maradni. Ma is. Ha nem veted rám magad futás közben, meg sem sérültem volna.
Felháborított a férfi minden egyes szava. Képtelen voltam megőrizni a rám jellemző ridegséget.
– Fabian, nem randiztam senkivel.
Felháborodottan dőltem előre a karosszékben, s annak két karfáján támasztottam meg büszketartású felsőtestem.
– Én csak szexuális kapcsolatba keveredtem egy ilyen… majdnem gyerekem korú tinédzserrel. De erről nem lenne fontos beszélnünk, mert szinte biztos vagyok benne, hogy nem csak nekem vannak kézzel leküzdhetetlen testi igényeim. Nekem semmit nem jelentett egy húsz éves srác a kórházban. És egyszer történt meg… és azért történhetett meg, mert ez a gyakornok a laborban szórakozott a haverjaival, és bevizsgálták a saját vérüket és kenetüket, hogy megbizonyosodjanak róla, hogy nincs semmilyen fertőzés a vérében. Ő teljesen tiszta volt és egészséges… és Toulouse is egészséges volt, te is… így én nem kaphattam el a szifiliszt. Legalábbis nagyon remélem. És akkor így nem kell attól tartanom, hogy majd felzabálja idős koromra a rosszul kezelt kór az agyamat. Az anyám nem genetikusan ilyen, te is tudod.
Egyre nehezebb volt beszélnem, s szinte minden témától elmenekültem volna.
Melankolikus fáradtságba hajtottam fejemet néhány perc erejéig, tudatosan kerülve a férfi pillantását, ahogy közelebb lépett.
– Tudod, hogy mi sosem jöhettünk volna össze, Fabian. Ugye? Annyira mások vagyunk. Annyira más nők illenek hozzád. Nem bántani akartalak azzal, hogy nem szóltam a házasságom végéről. Épp ellenkezőleg. A javadat akartam a távolmaradásommal kivívni. Hogy boldog legyél. Én erre képtelen vagyok. Képtelen vagyok időben otthon lenni, hogy vacsorával várjak egy férjet, hogy megjegyezzek évfordulókat, vagy hogy leckét írjak a lányommal. Arra sincs időm sokszor, hogy a lábamat leborotváljam… Nem adhatok többet nektek. Én nem az a szociális lény vagyok, akit két évig ismertél. A munkámnál sosem lesz számomra fontosabb. Az elveimet senkiért nem adom fel. A normalitás számomra egy elcsúsztatott halmaz, melynek nincs uniója egy olyan emberrel Fabian, akinek olyan magas a szociális érzékenysége, mint neked. Azt hittem, hogy ma nem vallatást tartunk ebben a hotelszobában, hanem azt tesszük, amihez értünk, és amit közösen élvezünk…
Amennyire bokám kötöttsége engedte, közelebb hajoltam hozzá, hogy megsimítsam markáns, borostával fedett arcélét. Ha nem húzódott el, ha nem borította ki vallomásom, ismerkedő, lágy csókot pecsételtem ajkának szegletébe.
Csak a testiségben elmerülve voltam képes kifejezni irányába, hogy mennyire szeretem még mindig, évek távlatából is töretlenül.

Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Vas. 18 Nov. 2018, 19:47
[blockquote]Joggal voltam dühös a nőre, hisz az érzéseimmel játszott, s bár ő talán úgy gondolta, hogy nekem azzal teszi a legjobbat, ha messziről elkerül, s csak szakmailag érdeklődik irántam, addig én megszenvedtem azt a néhány hónapot. Tulajdonképp azóta nem is hallottam a nőről, s zokon vettem, hogy még csak egy telefonra sem emelte fel a kezét. Pedig megtehette volna azt, hogy felhív és megkérdezi, hogy mi újság velem, jobban érzem-e magam a műtétek után.
- Mindegy Juliet, többnyire mindig a magad feje után mentél és lényegében elsöpörted magad elől a boldogságot – jegyeztem meg neki, mint egy zárszóként az előzőekre, s csak ezt követően sétáltam távolabb, hogy felhívjam a szobaszervízt. A jéggel együtt némi szendvics és üdítő is érkezett, meg két bögre kávé, amiből az egyiket magamnak sajátítottam ki, s hosszasan kortyoltam abból, mielőtt még hozzá láttam volna a nő bokájához.
A művelet persze sokkal tovább tartott, mintha egy gyakorlott szakápoló látta volna el a sérülést. Nem voltam orvos, s bár volt némi egészségügyi tapasztalatom, az még nem vetekedhetett a doktorok szakértelmével. Talán emiatt, kötözés közben olykor Julietre pillantottam, hogy lássam, tekintete mennyire villan élesen egy-egy mozdulatomnál. Ha hallottam, amint feljajdul, s hangot ad fájdalmának, akkor óvatosabban folytattam bokájának fáslizását. A műveletet követően nem maradt más hátra, mint hogy kicsit felpolcoljam a lábát, és a sérülés köré egy konyharuhában jeget zárjak.
- Bocsánat, hogy mertelek kínálni… ó igen, az a fránya dugó, az tehet mindenről – szinte vele párhuzamosan, némi gúnnyal a hangomban ejtettem a szavakat, s jól érezhette, hogy nem teljesen értek vele egyet.
Juliet mindig hajlamos volt arra, hogy az esetek többségét túldramatizálja, vagy legalábbis indokot találjon arra, hogy miért ne kelljen ezt vagy azt megtennie. Valójában azonban félt. Biztos voltam benne, hogy a baleset utáni traumát nem dolgozta fel, s továbbra sem ment el egy normális pszichológushoz.
- Juliet, én ezt megcáfolnám. Az, hogy futás közben zenét hallgatsz egy parkban, az még nem jelenti a világvégét. Egyszerűen csak nem figyeltél eléggé, és én sem. Jó…valójában én nem figyeltem eléggé, oké? Túl váratlanul értél elém, én meg már kijöttem a gyakorlatból. – jegyeztem meg, s szabadidőnadrágom szövetébe törölve a jégtől nedves kezeimet, arrébb sétáltam a nőtől, majd kezembe véve a másik kávéscsészét, visszasétáltam hozzá, s felé nyújtottam, ha elfogadta a forró italt.
- Kárpótlásul azért, hogy bumszlis lett a lábad, és nem fogsz tudni bemenni ma dolgozni – némi mosolyt is párosítottam a kávé mellé, amolyan vigaszdíjként, hisz jól tudtam, hogy a nőnek mennyire fontos volt a munkája. Ilyenkor mindig eszembe jutott az, hogy a vizsgáira mennyit tanult, s hogy képes volt fejbe csapni a füzetével, ha két anatómia lecke közt be akartam mászni a bugyijába.
Milyen rég is volt.
- Egyébként mi a helyzet a pszichológussal? Mikor fogod rászánni magad arra, hogy folytasd a kezelést? Amióta az eszemet tudom, te azóta rettegsz, ha el kell hagynod a várost. Még csak autót sem vezetsz Juliet…és ez így…nem egészen normális. Egy szakember egész biztosan segíteni tudna neked….- próbáltam célozgatni a nőnek, de nem akartam túlságosan elmerülni a témában, hisz nem akartam felkavarni a lelkivilágát.
Még emlékeztem a baleset pillanatára, s az azt követő napokra. Látta meghalni az apját, s láttunk meghalni másokat. Az sem kevésen múlt, hogy minket nem zabáltak fel a farkasok. S bár azok a napok kovácsolták össze a lelkünket, s szították fel kettőnk közt a szerelem lángját, valószínűleg örök sebet is ejtettek a nő lelkén.
Némi gondolkodás után, hacsak nem akart kitérni a balesettel kapcsolatos emlékeire, akkor egy gyors témaváltással érdeklődtem a mindennapjai felől.
Valójában zavart az, hogy Juliet a válást követően az anyjához költözött, s hogy mindezt elfelejtette nekem megemlíteni. Nem is igazán értettem őt, s nem láttam át a jövőképét. Mégis miért volt neki jó az, hogy az idős, szexmániás anyjával éldegélt? Miért akart olyan megkeseredett lenni, mint az az asszony?
- Persze hogy nem, csak heti kétszer-háromszor, igaz? Na mindegy, én ebbe nem akarok beleszólni Juliet. De talán jobb lenne, ha elköltöznél az anyádtól – jegyeztem meg, s némi hümmentéssel hallgattam tovább a történetét.
- Héhéhé, nyugodjál már le Juliet! Hagyjuk inkább, érted? A te életed, és ha neked ez a felfogásod, hogy örök életben anyádnál akarsz lakni, akkor lakjál ott. Pedig lenne más lehetőséged is….- bosszúsan reagáltam le a nő hektikusságát, azt azonban már nem vágtam hozzá, hogy akár velem együtt is megpróbálhatná most, hogy Grosjeannal véget ért a házassága.
- Ne már Juliet…ezt most komolyan mondod? – hirtelen emeltem meg a hangomat, ahogy elmesélte nekem a kórházi kalandját. Egyáltalán nem örültem neki, s bár nem voltam féltékeny típus, még mindig más volt elviselnem a férjét, s azt hogy én voltam a szeretője, mint tudni azt, hogy valaki mással vigasztalódott.
- Nem mondod? Igazából teljesen mindegy, nem is érdekel az, hogy hány gyakornokodnak tetted szét a lábadat, mert miért is ne? Végülis, nem én vagyok a férjed, meg nem is én voltam, én csak egy…mi is vagyok? Csak egy szerető lényegében. – dühömben kikaptam kezéből a kávés bögrét, mert nem érdemelte meg, hogy ennél többet kortyolhasson. Nekem meg szükségem volt némi pótcselekvésre, így a még félig teli pohárral visszadübörögtem a kisasztalhoz, hogy annak lapjára pakoljak.
S hogy féltékeny voltam-e?
Naná!
Julietnek az első dolga lett volna az, hogy engem felhívjon a válása után. Ő azonban ehelyett inkább fiatal suhancok botjával ékeskedett.
Visszasétálva elé, megálltam csak, s hosszan néztem a tekintetét. Még mindig haragos voltam, hisz nem egy sebet ejtett rajtam, amit nem volt oly egyszerű feldolgoznom. Valahol legbelül a nőt hibáztattam azért, hogy nekünk nem lett közös családunk. S ezt talán ő is érezhette.
- Mások illenek hozzám…miért te akarod eldönteni azt, hogy kik illenek hozzám Juliet? – ismét felemeltem a hangom, miközben előrébb hajolva, megtámaszkodtam fotelének két karfáján, s úgy fúrtam mélyen tekintetébe dühös íriszeimet.
- A javamat…mit is tudsz te erről, Juliet? – megráztam a fejem, s nem akartam elhinni mindazt, hogy ő hisz is abban, amit mond. Ez nem lehetett a valóság. Sajnos azonban, mégis az volt.
Még mindig dühösen fúrtam pillantásomat kékjeibe, miközben engedtem, hogy ujjaival megérintse az arcomat, s végig simítson annak élén. Éreztem, ahogy közelebb hajol hozzám, s bármennyire is haragos voltam irányába, néhány másodpercig meggyengültem, s engedtem csábító csókjának.
Hosszan csókoltam a mézédes ajkakat, miközben egyre közelebb hajoltam hozzá, s bal lábammal combjai közé térdeltem. Tulajdonképp el is ragadhatott volna magával a vágy, hisz bőrének bársonyossága, puha csókja, s hajának illata teljesen elvarázsolt.
A véremmel is egyre nehezebben bírtam, mi a gondolati síkról inkább más mezőkre tért, hogy fizikálisan ösztökéljen cselekvésre.
Megkívántam őt.
De nem engedhettem a csáberejének, s bármennyire is vonzó volt, bármennyire is kívántam, hogy nadrágom korcánál fogva közelebb vonjon magához, hogy aztán ujjai közé vezesse férfiasságomat, nem hagyhattam, hogy ismét lerázzon ennyivel.
Az utolsó pillanatban így, mielőtt még hozzám érhetett volna, ellöktem magam a csókból, s megálljt parancsoltam újabb mozzanatainak.
- Állj meg – elkapva csuklóját, ha éppen felém irányított volna egy mozdulatot, gyengéden ugyan, de a levegőben tartottam, miközben másik kezemmel a fotel karfájához szögeltem szabad kézfejét.
- Nem teheted azt, hogy bármikor is komolyra fordulna köztünk a szó, te a szexet választod, és ezzel fegyverezel le. Nem teheted meg ezt velem, többé nem. Az elmúlt években nem egyszer próbáltam beszélni veled a közös jövőnkről, nem egyszer kértelek, hogy hagyd el a férjedet és gyere velem Washingtonba. Te azonban mindig a lányodra hivatkoztál, meg a férjedre és a házasságotokra. Most azonban már nincsenek ezek a határok kettőnk között. Reese lányod angliában tanul, a férjed pedig már más nő oldalán boldog. Most már nincs semmi akadály Juliet, mert én…én visszaköltözöm ide Montreálba. Most már még csak az sem lehet kifogás, hogy távolra kéne költöznöd. Nem kell átlépned az országhatárt, sem pedig a városét…egyszerűen csak mondj igent, és költözzél hozzám. Kezdjünk új életet , közösen. Mire várjunk még? Itt a lehetőség Juliet. Én nem akarom hogy a gatyáimat mosd, arra ott a mosógép. Csak azt akarom, hogy együtt éljünk…na? Mit szólsz hozzá? – mondandom végére fellelkesültem, s már nyoma sem volt rajtam annak, hogy haragudnék a nőre. Itt volt az alkalom arra, hogy megpróbáljuk együtt.
[/blockquote]
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Hozzászólások száma :
18
Reagok száma :
12

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago Kedd 20 Nov. 2018, 17:44
Juliet and Fabian | that was a million year ago

Fabian mindig is akaratos volt, gyermekien indulatos, ami szöges ellentétben állt az én jellememmel. Nem volt számomra furcsa vagy újszerű sértettsége, s nem is minősíthettem azt hisztériának helyzetünkben, mindazon által, nehezen kezelhető pillanat csüngött kiéhezetten felettünk, s vont minduntalan kísértésbe.
Megtépázott koncentrációm okán vetettem epizodikusan hátra fejemet a fotel fejtámlájára, míg ő beszélt, s ha már elhatalmasodott lelkiszemeim előtt meztelenségünk szerelmes együttléte, két ujjamnak begyével masszíroztam át akkurátusan, komótos tempóvá részegítve a fizikai fájdalom formájában feszítő kínt orrnyergemen.
Tizenöt évnyi várakozás mondatta vele a szavakat, tizenöt év reménye dühítette, tizenöt év alatt felgyülemlett tervek, vágyak és idillikus jövőképet festő, színekbe mártott ecsetek halmozódtak fel tudatában.
Nem csak az én ajkam pulzált csókjáért, nem csak bennem égett még a kívánalom, tudtam jól. Egyszerűen csak Fabian felett elhatalmasodott annak a lehetősége, hogy ezután az együttlét után már ne engedjen ki karjai közül. Eljátszott a gondolattal, hogy többé nem kell búcsúznunk, vagy elbújnunk, visszahúzhatja nagyanyja gyűrűjét az ujjamra, s a sajátjának mondhat. Elképzelte, hogy hazavisz, hogy az étkezőben elhelyezett tálaló szekrénybe zár a drága porcelánok közé, s másoknak csak a díszvacsorák alkalmával prezentál, nehogy attól is elkopjak, hogy idegenek emelik rám tekintetüket.
Tudtam, hogy mire vágyik, de az önmagamról alkotott önző, munkaholista kép okán önfeláldozóan lemondtam róla. Nem én nem akartam Fabian Leclaire-t. Hiszen ez nem arról szólt soha, hogy ne viszonoztam volna érzéseit, vagy ne kívántam volna együtt lenni vele. De ismertem magam. Olyannyira kiismertem magam az első házasságom első néhány évében, hogy brutális sorozatgyilkosságnak tartottam volna egy második áldozatot szedni szeretteim köréből. Az oltárnál állva nem kellett volna a templom ajtaján berobbanó harmadik személy, hogy tiltakozzon, mert napestig érveltem volna amellett, hogy a velem való komplex kapcsolatot egyenesen arányossá tegye a pap monológjában a boldogsággal. Én nem tehettem érzelmileg boldoggá Fabian Leclaire-t. Csak éppen nem akarta megérteni álláspontomat. Nem akarta belátni szociális fejletlenségemet.
Ó, pedig ha tudnád, hogy milyen nőtől mentett meg téged Toulouse Grosjean, mikor elvett engem feleségül! Hálás lennél. Ó, igen, Fabian… ha gondolkodnál… körbecsókolnád az olybá gyűlölt ex-férjemnek lábnyomait, majd belátóan tanulmányoznád minden egyes sebét, amit tőlem kapott!
Fáradtan túrtam tíz kimerevített ujjammal szétzihált mézszőke tincseim közé.

Csak egy szerelmes, érett férfi tudott uralkodni testi vágyain, hogy szétválassza a prioritást élvező témákat, hogy kockáztassa a baljós kimenetelt.
Szinte már megértéssel fordultam a férfihez, mikor elkapta matató kézfejemhez tartozó csuklómat, s gyengéden mosolyogtam fel rá. Végtelen nyomás ereszkedett rám, amint az ő boldogsága került a porondra.
– Ezt akarod? Ennyi idő után is, Fabian?
Mély levegővételem hosszan tartottam vissza. Még észhez térhetett. Még volt ideje elmenekülni.
Most kellett volna, hogy bekopogtasson a rendetlen szobaszerviz, rezzenjen meg a telefonja, vagy éppen az enyém. De a pillanat nem szólt közbe. Halkan verte monoton ütemét az idő a háttérben, míg pattanásig feszültek az idegeim.
Már nem akartam őt elcsábítani, vagy elterelni a figyelmét, sőt, hajlottam a kommunikációra. Mert ezen át kellett esnünk. Meg kellett értetnem vele, hogy pocsék anya voltam és pocsék feleség, akitől nem várhatott érzelmi biztonságot, vagy állandóságot. Tulajdonképpen már dolgoztam éppen eleget ahhoz a szakmámban, hogy átadhassam a kora reggeli vizitek stafétáját, lemondjak néhány órányi rutinnak számító rendelésről, vagy átruházzam a kartotékok megírását, leosszam a kutatásom feladatait, s ne menjek be reggel kilenc előtt a kórházba. Megtehettem volna, hogy szabadságot vegyek ki, hiszen évek óta torlódtak a napjaim. Élhettem volna az életemet, hiszen a nevem a sebészeti tábláról sosem tűnik majd el, teljesítményemmel az egész osztály emlékezetébe véstem magam. De belebolondultam volna, ha teljes figyelmemet rákoncentrálom az élet azon szegmenseire, mikhez fikarcnyit sem értettem.
Életképtelen voltam – ahogy a lányom durván nevezett. De valójában igazat üvöltött az arcomba. Semmihez nem értettem a szikeforgatáson és a humán neurológián kívül.

– Tudod, hogy mire vállalkoznál velem, ugye?
Hangom megmerevedett a félelemtől, mibe akaratosságával hajszolt. Szerelme fojtogatott. De mikor ennyire lelkes volt, s ennyire akart engem, mégis hogy mondhattam volna bármire is nemet neki?
Addig bicegtem fél lábamon, míg el nem értem a stabil felületig, hová átlogisztikázta a bögrényi kávét, mivel az előbb már majdnem megkínált. Tétován nyaltam le szám pereméről a kávé erőteljes ízét, miközben csípőmmel a bútornak dőltem, s fél lábamra támaszkodtam, hogy sérülésemet ne terheljem.
– Engem akarsz. Tizenöt év telt el azóta, hogy benned ez megfogalmazódott. Ugye nem csak a dac? Ugye nem csak a birtoklási mánia, vagy a kérlelhetetlen próbavágy hajt? Nem csak azért kellek, mert Washingtonban meghalt a barátnőd, és így én maradtam az a nő, akivel nem kellene elölről kezdeni az ismerkedést? Félek tőle, hogy csalódnál Fabian… félek tőle, hogy az a körém vizualizált idillikus varázs, az a csillogó fantázia, amivel tizenöt évig gondoltál rám szerelmesen, azonnal elveszne, ha beleállnánk kézen fogva a szürke hétköznapokba. Szeretlek. Tizenöt év után én még mindig szeretlek. És a legjobbat akarom neked… – mély levegőt véve intettem magamhoz a férfit. – Figyelj ide… mivel azt hiszed, hogy akkor a legjobb neked, ha velem vagy, és tudom, hogy addig nem lesz egyikünknek sem nyugta, míg nem adunk egymásnak egy esélyt. De tizenöt év telt el. Tizenöt éve nem az a nő voltam, aki ma itt áll előtted. Udvarolhatsz, elvihetsz randizni – persze el kell tűrnöd hozzá a kudarcokat, ha sorozatosan lemondom majd a műtétek miatt a vacsorákat és a mozikat. És össze is költözhetünk. De tudom, hogy mi lesz a vége, Fabe.
Gyengéden csúsztattam jobb tenyeremet arctekéjére, hogy hüvelykujjammal simogassam járomcsontjának ívét.
– Néhány hét után, majd rád lesz írva a csalódottság. Néhány hét múlva szeretőd lesz, mert csalódtál bennem. Néhány hét velem… és talán már nem fogsz így rimánkodni értem. Néhány hét, és elszáll a varázsom. Nem leszek már a szemedben sem szép, sem vonzó, sem titokzatos, megrontani való. Eddig a rajongásod egy olyan nőnek szólt, aki nem létezik. Talán majd nekem is fájni fog, mikor már nem látom a tekintetedben ezt az odaadást, mikor zavaró tényező leszek. De ha ezt akarod Fabian, mert ki szeretnéd próbálni… és nem hiszed el, mikor azt mondom, hogy gondoskodóbb szerető vagyok, mint amilyen feleség lennék, akkor én nem állok ennek ellen. Mert képtelen vagyok rá… Nincs szükségem konfrontációra, vagy a haragodra. Szeress, ahogy te szeretnéd, és nézz rám minél tovább ilyen áhítattal, hogy értékesnek érezhessem magam. Rendben? Költözzünk össze, ha ezt szeretnéd. Élj velem… vagy legalábbis az illattal, és a holmimmal, amit otthon hagyok neked munka előtt. Így rendben van? Próbálj ki…
Leírhatatlan keserűség fogott el, amint kishitűen azt feltételeztem, hogy én csak bánthatok egy velem egy háztartásban élő férfit. Nem volt rálátásom más utakra. Elsőre elbuktam, s senki nem vigasztalt, hogy nem csak én lehetek ennek a felelőse.
Így szinte biztos voltam benne, hogy Fabiant is bántani fogom.


Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Juliet - Fabian | a million years ago
Vissza az elejére Go down
 
Juliet - Fabian | a million years ago
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Villeray-Saint-Michel :: Montreal Olympic Park-
Ugrás: