welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Luna × Fabian | give me a million reasons
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
28
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Luna × Fabian | give me a million reasons Szer. 03 Okt. 2018, 12:09
* * *
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
28
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Szer. 03 Okt. 2018, 12:10

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Módszeresen hagytam rá a csúcskategóriás piacvezető márkából való mobilkészülékre a Fabiantól ötödére érkező bejövő hívás csengőhangjának kiteljesedését. Néhány centire hevert kezemtől, de nem volt bennem bővebb inger az életre, mint a vegetatív funkciókon való keserves tengődés még az egykori kedves emlékeket echoláló dal hallatán sem. Pedig Glenn Medeiros olyan kitartóan zendített rá újra a „semmi nem változtathatja meg az irántad érzett szerelmemet” refrén sorára, majd kezdte elölről egy rövid és jelentéktelen verze után, mintha még ő is a javamat akarná. Egykor erre a dalra ébredtem és aludtam el, s napközben is csak ezt dúdoltam George Michael Óvatlan suttogás című dalával felváltva, míg azt hazudtam magamnak, s osztálytársaimnak is a gimnázium hátsó padsorában, hogy az én szerelmemet bizony egy FBI-os ügynök viszonozza. Szerelmemet, testi fellángolásomat is ő csitította elsőként. Ez a lenyűgöző gyermeki hazugság néhány napja talán még képes lett volna őszinte mosolyt csalni számra, s asszociatív gondolataimat rácsatlakoztatni a kedves miliőre, most azonban a dehidratálódott, cserepes szirmokon a sebes felszín alá jutottak akkurátus precizitással csipkedve dolgozó vérvörösbe mártott, mandulavágású körmeim, s az idegeket is elölte a fájdalom, mit azért okoztam minduntalan magamnak, hogy ne szökhessen elmémbe élénk emléke apám csókjának. Puha volt, meleg nedvet kent szét szám peremében, amint vodka szúró aromáját árasztotta lehelete. Szúrt a borostája. Kipattogott tőle a bőröm. A bőr, melyen végigsimított. Melyet megharapott. Melynek beszélt, melyhez mélyről jövőn, állatias elégedettséggel hörgött, mikor még mindig nem volt képes betelni meggyalázott testemmel. Gyűlöltem magam. Gyűlöltem illatát, mi annak ellenére is ott feszítette dühödten reszkető orrcimpáim kettős nyílását, hogy már annyiszor végigmartam testemet tusfürdővel, szappannal, vörösre dörzsöltem szivaccsal, habkővel.
A történtek óta egyetlen percet sem aludtam. Ha lehunytam szemem, csak élénkebbek lettek a testemre mért abúzust okozó megmozdulások. Ébren is lüktetett ölem, feszítettek combjaim, görcsösen feszült hasfalamnak alsó két kvadránsa, de legalább nem láttam magam előtt lihegését, s nem sújtott le rám két ölelő karja, mivel addig szorította ölelés címszó alatt fejemet az ejakuláció pillanatában, míg ereje engedte. Nem a sikításomig ment el. Nem érdekelte a fájdalmam. Sajátjának élt, s csak annak csitítását hajszolta.
Fabian újabb próbát tett. Kitartó volt. S tudtam, hogy majd személyesen keres fel, ha nem jelentkezek. El fog jönni értem, megment.

Szükségem volt rá, hogy valaki rám nyissa az ajtót. Szükséges volt, hogy szétmart ajkamat megmentsék minduntalan dolgozó ujjaimtól, szükséges volt, hogy megmentsék az életemet, s még az előtt rám törjenek, hogy azt a kedves, többrétegű nejlon zacskót ráhúznám a fejemre, vagy megtelne vízzel a fürdőkád, minek befeküdnék aljára, s ott kortyolnék tüdőmbe folyékony gyilkot. Az előző éjszakán Blaise érkezése vetett véget a tébolynak, mire a gardróbszekrény mélyére bekucorodva készültem. Gyáva voltam. Annyira gyáva és elesett, hogy mindig megvártam a halálba menetelés első lépésével a pillanatot, mikor már tudtam, hogy, valaki áll a küszöbön, valaki, aki meg akarna menteni. Valaki, aki nem engedne el.

Nem bírtam tovább. Elszántan markoltam fel a telefont, hogy közelebb húzva magamhoz, véres ujjammal üzenetet pötyögjek a férfinek. Csak egy kézzel ment. Másikban kést tartottam.

„Itthon vagyok.”

Többre nem voltam képes. S hogy kérdéseket se tehessen fel eddigi ellenállásommal kapcsolatban, a telefont kikapcsolt állapotában a színültig telt kádba süllyesztettem. Bassza meg, hogy vízálló.

Egy ideig vesződtem vele, hogy megpróbáljak megszabadulni ruháimtól, de amint felvillant a lemálló textilek alatt meztelen bőröm, a hideg is kirázott, s vad émelygéstől kezdtem öklendezni. Látni sem bírtam magam. A fürdőszoba egész alakos tükre, valamint a hálószoba franciaágya felett feszülő rámába foglalt tükrös felszín ma reggel végezte be. Szilánkjait magam szedtem össze, s miközben szétvágtam kezeimet, azon gondolkodtam, milyen magyarázattal szolgálok majd a férjemnek, amiért hurrikánként romboltam szét egzisztenciális otthonunk berendezési tárgyait.
Milyen kifogást is találtam? Mivel magyaráztam volna?
Elfelejtettem.

Miközben a jéghideg vízbe süllyesztettem farmerba öntött alsó végtagjaimat, hideg borzongás rázta fel vázamat, s memóriámba villámcsapásszerűen villantak be elfeledettnek hitt tények. Olyan tények és információk, minthogy Fabian számít ma rám. Hogy ideköltözik. Vissza Montréalba. Hogy a háza egymerő doboz. Hogy találkozott Juliettel. Hogy… hogy Blaise azt mondta ma munkába induláskor, hogy szeret. És hívjam, ha bármi van, de nem biztos, hogy az irodában találom. És ne rongyoljak be féltékenységi jelenetet rendezni, bármennyire is szereti, ha ezt teszem, mert nem lesz ott, hogy az irodája falának préselve lecsillapítson.
Aztán ahogy ezek a napirendszerű dolgok átúsztak elmémen, úgy ki is vesztek tudatomból. A hideg bekebelezett, s már nem élénkítően hatott rám. Derékig süllyedtem a vízben, mire már gondolkodni sem bírtam. Égő felhámomnak igazi gyógyír volt a hűsítő fürdővíz amellett, hogy egész testemet remegés rázta.

Fabian megérkezett. A beállón leparkoló autót odaadóan ugatta meg a szomszéd verandáján napozó öreg basset hound, aki lelkesen neki indult, hogy távol tartsa a kéretlen betolakodót territoriális területétől. Mint mindig, elfáradt a negyedik lépcsőfok aljára, mikor már hatszor taposott rá hosszú füleire. Hangjára támaszkodhatott csupán.
Körülbelül öt percem maradt, hogy eltüntessem a nejlonzacskót, a konyhakést, és levessem magamról a nedves ruhákat, hogy ne vágja képen a férfit depresszív állapotom.
Tudtam, hogy nem fog csöngetni, hiszen az ajtóban szándékosan benne felejtettem a kulcsot. Az egyetlen akadályt éhező macskáim jelenthették felfelé jövet, akik feltehetőleg körbeudvarolták Fabiant már a küszöbön, s egymást túlharsogva követeltek figyelmet. Még reggel csuktam ki őket, mikor Blaise is távozott.

Mi lett volna, ha lebukok? Miért is ne? Miért ne tehettem volna meg még most?
Ráigazítottam a zacskót fejemre. Három és fél perc maradt, hogy felérjen. Ennyi idő alatt az agy sérült az oxigénhiányos állapottól. De amint nevemen szólított, utánam kiabált… meghátráltam.
Kihátráltam a vízből, rácsuktam az ajtót az önön életem elleni merénylet helyszínére, s hátamat vetve a fürdőszoba ajtó külső, kazettázott felszínének, reszkető mosolyt próbáltam fel. Csak és kizárólag Fabian kedvéért.
Miért is vérzett a szám? Miért voltam csupa víz? Hogy nézhettem ki?
Mit fogok válaszolni, ha kérdez?
Hogy magyarázom ezt ki?
Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, s csak reméltem, hogy zihálás közben hihető ötletet is iszok magamba, mivel pontot tehetek a férfi hitetlenkedésének végére.
Pedig még el sem kezdte. De már most féltem. Már most tudtam, hogy nem fog hinni nekem. Sosem hitt. Túl sokat hazudtam neki.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
7
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Pént. 05 Okt. 2018, 17:32

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Azt mondják, hogy a férfiemberben negyvenötödik életévét követően kialakul a kapuzárási pánik, megijed attól, hogy elveszítette a fiatalságát, a régi vagányságát, s az őt körül zsongó nők táborát. Sokan emiatt teljesen begőzölnek, egyik napról a másikra hagyják el nejüket egy fiatal szeretőért, hajat festetnek vagy éppen tetoválást varratnak a nyakukra, csak hogy menő fenegyereknek tűnjenek, s talán még a ruhatárukat is lecserélik.
Régi szokásaikat félbe hagyva, újra fiatalos lendülettel vágnak bele az éjszakába, szórakozni járnak, későig fent maradnak és hajnalban fekszenek, a két napszak közötti időszakban pedig eszeveszetten űzik, vagy épp hajszolják a fiatal cicababákat.
Rám is lehetne azt mondani, hogy megkattantam, s ez a bizonyos félelem űzött az egyetemi kávézó irányába, hogy ott aztán felszedjek egy huszonéves macát, aki az éjszaka folyamán kielégít, minden opciót figyelembe véve.
Mégis, amint magamhoz tértem ezen a reggelen, egyetlen porcikám sem remegett meg a távozó fiatal lány után. Nem hatott meg a mellkasomon heverő üzenet sem, melyben aranyosan megköszönte az éjszakát, s a depressziónak halvány gondolata sem ütötte fel fejét az elmémben, hogy sajnálkozzak, amiért valószínűleg ezt a bigét sem látom már ezután.
Valahogy nem tudott lázba hozni a gondolat, s amióta Juliettel összefutottam, még inkább vágyakoztam valamiféle otthoni kötelék után. Olyan érzések után, melyet egy ilyen fiatal lány lényéből adódóan valószínűleg soha nem tudott volna biztosítani számomra. Legalábbis ilyen zsengén egész biztos, hogy nem.
Elgondolkodva keltem ki az ágyból, elmerülve az eddig elszalasztott kapcsolataimban, elmélkedve a családalapítás gondolatán, s még jó néhány percig lógattam meztelen lábfejeimet, miközben a takaró sarkával takartam pucér mivoltomat a hirtelen besurranó takarítónővel szemben.
- Mi? Nem értek latinul…nem értem. Áh, mindegy – csak legyintettem a bosszúsan méricskélő dél-amerikai hölgy irányába, aki hevesen kalimpált kacsóival, s az órájára böködött, ezzel jelezvén felém, hogy valószínűleg a munkaadói elvárják tőle a pontos, és precíz munkát. De kérdem én, illik ilyen gyorsan kidobni egy fizető vendéget?
Meg volt a véleményem a hotel szolgáltatásairól, ahogyan az engem hangosan hajszoló hölgyről is, azonban tekintetemet a faliórára függesztve végül arcon csaptam magam a felismeréstől, s mégis neki kellett igazat adnom.
Már tíz óra is elmúlt, én meg még mindig ott pöffeszkedtem a bérelt rezidencián.
- Baszki, Lunát elfelejtettem…jó, elnézést, már itt sem vagyok – elnézést kérően intettem a nő felé, majd magam köré erősítve a lepedővékony ágytakarót, vonszoltam magammal a fürdőszobába, s még tíz percet kértem Jose Maria Ana Madlena de La Sanchez szolgálatkész takarítóasszonyságtól.
A szavaimból ő persze mit sem értett, ahogy én sem értettem a feltehetően obszcén szavak sokaságát, mely nyelvismeret nélkül igazán kellemesen hatott rám, s mondhatni adott egy kis pluszt ehhez a napsütéses délelőtthöz.
Miután összekapva a holmimat, talpig felöltözve hagyhattam magam mögött a szállodát, az első dolgom az volt, hogy feltárcsázzam ifjú barátnőmet, s közöljem vele késésem okát. A telefon hosszan csöngött ki, s Luna valamiért nem reagált.
Sebaj, talán ő is bealudt, vagy netán dolga akadt a férjével.
Nem is akartam belegondolni ezekbe a dolgokba, hisz a magánügye volt az, hogy a napszak mely órájában hempereg. Amúgy is, volt elég teendőm, hisz még meg kellett vennem a festékeket.
Menet közben ezért a bérelt autóval bekanyarodtam a város egyik legnagyobb háztartási boltjába, amit már Montréál határánál is hatalmas plakátokkal reklámoznak.
Vásároljon nálunk! Most 20%-al olcsóbban kaphatja meg termékeinket!
Igazán kecsegtető volt a hirdetés, de bevallom, nem emiatt tértem be ebbe a mondhatni családias üzletbe, mely nem csak hatalmas parkettaválasztékról tanúskodott, hanem azt sugallta, hogy iziben vegyem meg azonnal a bútorokat, és az egyéb kiegészítőket is.
Ez nem lesz rövid menet.
Ismét Lunát tárcsáztam, miközben sebesen poroltam előre a négykerekű gurulósommal, s próbáltam a sorok mentén bepakolni minden használhatót, amire csak szükségem lehet még a házam berendezésének során.
Került a kosárba szegecs, kalapács, függönykarnis és persze függöny is – ami hirtelen a kezem ügyébe került – meg persze két vödör festék, egy ecset nekem, s egy ecset Lunának is, meg persze védőfólia, ragasztószalag- és pisztoly, szőnyeg, két szék és egy szétnyitható asztalka is.
Eközben még két alkalommal tárcsáztam Lunát, hívásaim azonban mindvégig zátonyra futottak, s kezdtem úgy érezni, hogy drága Luna megfeledkezett rólam, vagy épp csak sunyin akar elmenekülni a rá váró feladatok alól.
A fizetés, s az ajándék kulcstartó bezsebelése után sietősen hagytam magam mögött a lakberendezési áruházat, s minden precízség nélkül hajigáltam be a bérelt Ford rakterébe a felvásárolt eszközöket, és berendezési tárgyakat.
Végül úgy megereszkedett az autó segge, hogy azon gondolkodtam, kit ültessek az anyósülésre, csak hogy ne karcoljam fel magam után a frissen betonozott utat.
Újabb hívás következett.
Nem számoltam pontosan, hogy ez hányadik volt, azonban kezdett egyre gyanúsabbá válni az, hogy a kicsilány nem kíváncsi a társaságomra.
Pedig határozottan úgy emlékeztem, hogy amikor legutóbb a karjaimba ugrott, még örömmel ajánlkozott fel, hogy segítse a költözésemet.
A rádió bekapcsolásával folytatódott az utam, s míg a bő fél órás utat megtettem az idilli kertvárosig, ahol a hercegnő lakozott, végig hallgattam nagyjából minden politikai célzatú hirdetést így a választások előtt. Milyen jó, hogy éppen most terveztem a hazaköltözést…
Csak horkantottam egyet a különféle indulók hallatán, majd ismét kezem ügyébe szökött a telefon, hogy újra próbálkozzak a drágaságnál.
Siker.
Még tárcsáznom sem kellett, máris érkezett az üzenet, miszerint otthon van.
Nem is mertem másként remélni, de most már legalább nyugodt lehettem abban, hogy nem lépett le a városból, s nem menekült el előlem.
A gázra taposva, kicsit gyorsított tempóban folytattam az utamat, s már csak a védett övezetnél vettem vissza a sebességből, hogy balesetmentes közlekedés nyomán érjem el az Abagnale kacsalábon forgó palotát.
A házhoz érve, mintha csak nekem hagyták volna szabadon a garázsfeljárót, könnyedén parkoltam le a Fordot, s figyelmen kívül hagyva a szomszéd kutyájának ugatását, nyugodt léptekkel indultam meg a bejárat felé.
Újra csörgetni próbáltam Lunát, jelezvén hogy itt vagyok, ekkor azonban már nem is búgott fel a telefon.
Cserébe azonban két cirmos, egy gyönyörűséges vörös és egy kissé Lucifer képű sötét képű mancsos támadott be.
- Mi van srácok, hol a gazdátok? Mi ez a nagy hízelkedés, hm? Csak nem megfeledkezett rólatok valaki? – néhány kedves szóval köszöntöttem a ház macskaurait, majd meglepetten tapasztaltam, hogy az ajtó nyitva, s még a kulcs is benne leng.
Ej-ej te lány, mire tanítottalak én téged?
- Luna, itthon vagy? Nyitva volt az ajtó…- jegyeztem meg, s miután odalent a hallban egy árva lélek sem mozdult, úgy megindultam az emeletre, hagyva hogy a két szőrmók kísérjen utamon, míg el nem érem a célt.
- Hol vagy már? – felérve az emeletre, volt bennem némi bizonytalanság, hogy vajon akarom-e látni azt, ami odafent vár majd rám, de hála az égnek, semmi olyasmibe nem futottam bele, amit nem kívántam.
A hirtelen előttem termő Luna elázott alakja azonban kétes gondolatokat szült elmémben. Fel is kúszott egyik szemöldököm, s láthatta tekintetemben, ahogy némi értetlenséggel mustrálom őt.
- Hát te veled meg mi történt Luna? Csak nem eldugult a lefolyó, és éppen azt próbáltad helyre hozni? – gyanakvóan fürkésztem őt tovább, miközben a két állat is szimatolva fürkészte a gazdát. Látva azonban a nedves cseppeket, ők is hátrébb tolattak, hisz nem kívánta bundájuk a vizet.
- Remélem, hogy nem felejtetted el, mit ígértél…mond, minden rendben van veled?- kicsit közelebb léptem hozzá, s úgy vettem szemügyre a vonásait, s tekintetét. Mikor legutóbb találkoztunk, még ragyogott a tekintete. Most azonban nem éreztem benne azt a boldogságot. Mi történhetett ezzel a kicsilánnyal? S miért volt ennyire szürreális ez a délelőtti találkozás?


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
28
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Pént. 05 Okt. 2018, 19:25

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Vonásaimon kényszeredett mosolyra emlékeztető húrokat rántottam félre, mint a marionett-bábu fáradt, s fásult végtagjait mozgatta a bábmester a színfalak mögött. Az életerő, a létezésre való készség külső nyomásra érkezett meg. Koncentráció és szoros ellenőrzés szükségeltetett a naivák lehengerléséhez, mert a kedvtelenség, a merev bénultság azonnal felfedte valódi kilétét, ha nem gyakoroltak rá súlyos nyomást. A pajzson keletkező rés pillanatában, ő volt az állandó örök rosszra törő, a cinkos összekacsintó, a lázadó, a közönség megbízható renegátja, a művész szeszélyes, júdás munkaeszköze, mi azért tékozló gyermekként bújhatott minden csintalansága ellenére is atyjához.
Arcom vonaglott az erőszaktól, de a megzabolázhatatlan állapoton már kíméletlen ostorcsapás sem segíthetett. Elvesztem ebben a tébolydában.
A mosolyt sírásra görbülő ajkak váltották színpadias ütemben. A megránduló, szolgálatra kész idegekkel szemben érdektelenül evődő izmok ágálltak. A fájdalom tetemes visszatartónak bizonyult. A feszüléstől felszakadt gyenge hámból vér patakzott. Újra. Égetett. Lüktetett. Emlékeztetett. Képtelen voltam megjátszani magam. Ha pedig amúgyis túlfűtött idegállapotom nem lett volna elegendő büntetés gondolataimon, akkor most még a hazugságra való képtelenségtől is fájhatott a fejem.
Egyre durvább odaadással gyűrtem vizes ruházatomnak túllógó részeit markomba, ahogy léptei közeledtek a hálószobám felé. Nem találtam a helyem. Nem volt jó állva, ülve sem tűrhettem a fejem felett elmúló időt. Egyre zavarba ejtőbb volt a tudat, hogy a kényelmetlen álarcot viselő primadonna rendezett előadása helyett csak egy tökéletes összeomlással szolgálhatok a férfinek.
Körmeim felmarták bőrömet. Égett a felgyűrt ruha alól kivillanó, tehetetlen felület.
Mielőtt sírásban törhettem volna ki, belökte az ajtót.
El kellett fojtanom érzéseimet, s hagynom, hogy a férfi tétova feltételezései, melyeken mosolyognom illett volna, húzzák-halasszák az időt tökéletes válaszom előtt. Mert minden helyzetre kellett egzakt válasz. Minden kérdésre volt hibátlan felelet.

Olyan régen láttam, s úgy hiányzott már, mégsem örülhettem neki. S ő sem örült volna a viszontlátásnak teljes szívből, ha előre tudja, hogy milyen súlyos terhet fogok kiróni rá elidőzésével. Az egész napomat neki ígértem. Harsány, fiatalos társaságomat vágyhatta, ehelyett agóniát hajszoló depresszív énem teljesedett ki. Pedig Fabian, én tényleg bevettem a nyomorult antidepresszáns tablettákat, többet is, így ellensúlyozva az altató hatását, mi jócskán túlnyúlt az éjszakán és a hajnalon! Én tényleg jól akartam lenni, mire jössz. Én tényleg nem számítottam rá, hogy az apám megerőszakol.
Mit mondhattam volna a két kérlelő, őzbarna tekintetnek, miben az embernek kedve támadt feloldódni?
Az Istenit!

– Én csak…
Szavakat söprögettem át elmém folyosóján, s a lapátról lemaradtakat dadogva hoztam világra. Nem volt sem értelmük, sem ívük, még nyelvtanilag sem álltak össze. Nem drogoztam. Tényleg nem!

– A zuhanyfej elromlott, miközben takarítottam, és mire el tudtam volna zárni, teljesen eláztam. Tudod, az anyám halála… megviselt. És bár ott lettél volna a temetésen, vagy utána velem. Mert Blaise is dolgozott, és te Európában voltál. Én meg… Nem hibáztatlak, én csak még… még nem jöttem rendbe, meg a zuhany is koszos volt. Lemondtam a takarítónőt. Aztán Blaise, ha megtudja… én csak. Próbálkoztam.
A vehemens magyarázkodás közben addig kalimpáltam kezemmel, érzékeltetve totális elesettségemet és céltalanságomat, míg pulóverem ujja alól ki nem hullott a nejlonzacskó, mit emlékeim szerint a fürdőszobában hagytam. De arra is emlékeztem, hogy a csapot elzártam. Hogy kihúztam a dugót. Mert a kád tele volt. Az egyetlen azonban, amit megtettem a tetthely felszámolására, hogy rácsuktam az ajtót. Csak azzal nem számoltam, hogy percek múlva vízben toporoghatok majd.
Bassza meg!
Sikerült látványosan dühödtet vernem talpammal, amint szétfröccsentettem a parkettán, lábam körül összegyűlt jéghideg vizet.
Egyre mélyebbre juttattam magam.
– A zuhany, tényleg rossz… és ez… nem tudtam elzárni, de majd most…
Rettegtem kinyitni a fürdőszoba ajtaját. Minden összejátszott ellenem. Nem láthatta meg a véremtől maszatos konyhakést a kövön. Mi kellett még ahhoz, hogy azonnal rájöjjön, sokkal nagyobb a baj, mint azt egy mániákus depressziós korszak második tagjától vártuk félévente?
– Újra megpróbálom. Ne segíts, jó? Te csak maradj itt Fabian… és ha… inkább menj le. És szolgáld ki magad kávéval. Süti is van. A nagynéném sütötte. Valami epres-túrós. Nem felejtettelek el. Csak...
Csak el akartalak [felejteni], hogy tovább marcangolhassam magam felügyelet nélkül.
Víztől csatakos tenyeremet a fürdőszoba kilincsére vezettem, de addig nem akartam feltárni az öngyilkos övezetet, míg a férfinek rálátása nyílhatott az odabent alakuló panorámára. Akár csak egy centis résen keresztül is.
De ugyancsak nem volt szerencsém. Remegő, vizes kezem megcsúszott a fém alabástrom vázán, s az ajtó kivágódott zárjából. Neki zuhantam a nyílászáró keretének, s így a férfi csak azt a néhány keskeny centit nem láthatta a benti világból, amit testem oldalsó nézetből kitakart.
Összeomlottam.
Hiába is kapkodtam tekintetem a megoldást keresve. Kálváriám a csúcsára hágott, elsodort belső világom, s azonnal zokogni kezdtem a padlóra csúszva, beleülve a centis magasságban terpeszkedő, egyre frissülő és bővülő víztócsába.
– Még csak meg sem öleltelek, még csak… pedig én örültem neked! – még magamat is meg kellett róla győznöm, hogy élni akartam. – Örültem, hogy jössz… Fabian. Tényleg. Jó, hogy itt vagy. De... Vigyél el innen. Könyörgöm. Ne hagyj itt. Nem őrültem meg.
Szükségem volt rá. Legalább egy ember közelségét meg kellett tűrnöm, legalább egy gondoskodásának engednem kellett, hogy ne tegyek végzetes kárt magamban. Ő volt az. Újra. Mint évekkel ezelőtt. Csak ő lehetett az.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
7
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Szomb. 06 Okt. 2018, 18:17

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Túl jól ismertem Luna Abagnale-t ahhoz, hogy már csak a vonásaiból, testtartásából, s tekintetének ezernyi pillanatából tudjam, éppen mi uralhatja a lelkét, s vajon melyik kislány ácsorog előttem. Az ijedt őzgida, aki eltévedt éjnek idején, s csapdába esett, vagy a szenvedélyes amazon, aki bájával, s egyetlen mosolyával maga köré csavarja a férfiakat.
Emlékszem arra az estére, amikor hosszú órákat töltöttünk odalent a gödör alján, az eső szakadt, s ahogy odaföntről az ég áztatott el minket, addig alulról a talajvíz tört egyre feljebb. Legutóbb akkor láttam átázott ruhákban vacogni, akkor láttam tekintetében felvillanni így a félelem szikráit, s a kilátástalanságtól kicsorduló könnyeit.
Közelebb érve hozzá, ajkainak legörbülő vonalából, s íriszeinek mélyéről azonnal megéreztem, hogy mennyire nagy a baj, s hogy sokkal komolyabb dologról lehet szó, mint sem arról a tönkre ment zuhanyrózsáról.
A felgyűrt anyag alól kivillanó, sérült karok, s a földre hulló nejlonzacskó megannyi bajlós árnyat festett fel elmémben, miközben az örömteli, barátságos mosoly háttérbe vonult, s helyét átvette az aggodalom szőtte, ráncos felszín.
- Az anyád halála, igen…sajnálom, hogy nem tudtam ideutazni akkor, és azt is hogy nem lehettem veled. – őszintén bántam azt, hogy nem kértem kimenőt aznapra, s ahelyett eszeveszetten hajszoltam tovább a nyomon lévő elkövetőt, akit már lassan egy éve próbáltunk előkeríteni a föld alól is. Éppen aznap kaptunk információkat a kilétéről, amikor jött az értesítő, hogy Luna anyja meghalt. S bár tudtam, hogy fontos lenne a lánynak, ha itt lennék vele, én még sem tettem érte semmit. A magamban hordozott gyász végett, s a korábbi temetések fájó emlékeinek nyomán nem kívántam átélni egy ilyen délutánt.
Önző voltam talán.
A legrosszabb ebben a pillanatban azonban még sem a bűntudat volt, mi akár gyötörhette volna a lelkemet felelőtlenségem okán, hanem mindannak egyértelmű jelei, hogy itt többről van szó, mint a veszteségről, s egy kísérletről valami réginek a megújítása okán.
- Ez micsod, Luna? Mond, mire készültél? – felé léptem, hogy megemeljem a karját, s magyarázatot kérjek a hámréteg sérülései kapcsán, de lépteim nyomát az ajtórés alatt kizúdúló víz nyelte el, s ekkor vált egyre inkább bizarrá ez a találkozás.
- Luna, várj…- hektikus kalimpálása, s fáradozása azon, hogy hihető magyarázattal rukkoljon elő, nem óvta meg őt a kétségeimtől, s attól, hogy józan tekintetemmel végig mérve őt, hamarosan összeálljon fejemben a kép egy majdnem tetthelynek minősülő színtér közepén.
- Én nem akarok kávézni, sem sütit enni és amúgy is, látom, hogy nem vagy jól. Engem nem tudsz átverni, bántott valaki? – egyelőre nem voltam biztos abban, hogy a nejlonzacskó, az ajtó alól szivárgó víz, a nő ázott alakja, s a kezén lévő sérülések összefüggésben állhatnak-e, de olyan feszültséget éreztem, ami korábban soha nem lengte körül kettősünket, mikor találkoztunk.
Lehet, hogy történt vele valami az elmúlt néhány hétben, amíg nem találkoztunk, s nem beszéltünk egymással? Lehet, hogy Blaise már nem az a fiatalember volt, akit annak idején volt szerencsém megismerni? Ő bánthatta Lunát? Vagy mégis, mi történhetett?
Nyomozó létemre ezernyi kérdés kavargott fejemben, s tekintetemmel rutinosan kerestem nyomok után, miközben a lány keze megcsúszott, s szinte beesett a fürdőszoba ajtaján.
Ekkor vettem észre a csordultig megtelt kádat, melyből eszeveszetten tódult ki a víz, s a konyhakést, ami a lány kezének közvetlen közelében hevert.
Pillantásomat a késről az épp könnyeivel küzdő, megtört lányra kaptam, majd vissza az eszközre, mit jobbnak láttam sietve felkapni a földről, s magasba helyezni, távol Lunától.
Ezután ugrottam a csaphoz, hogy sietve elzárjam azt, s ezzel megállítsam a víz további terjengését, mi már egy helyiséget amúgy is felemésztett.
- Lunám, nagyon szörnyen festesz…és egyszerűen el sem akarom hinni, hogy olyasmit akartál tenni, amibe bele sem merek gondolni – mélyen fúrtam pillantásom a lány tekintetébe, de nem lehettem önző, s nem dorgálhattam le, amiért meggondolatlanul cselekedett. Most nem egy szentfazékra volt szüksége, egy prédikátorra, aki arról okítja ki, hogy mit, s miért nem tehet.
Neki most valóban rám volt szüksége, egy vigaszra, s egy segítő kézre, mely felemeli őt a bajból, s óvón öleli magához.
- Viccelsz velem? – elé guggolva, közelebb hajoltam hozzá, hogy karjaimat a hóna alá süllyesszem, s úgy vonjam törékeny testét magamhoz egy ölelésre.
- Dehogy hagylak itt, csak nyugodj meg, gyere szépen – ha engedte, magamhoz öleltem őt, s néhány másodpercig csak úgy tartottam testét magamhoz közel, majd ha engedte, felegyenesedtem vele a földről, s az arcába hulló tincseket oldalra igazítottam a kezeimmel.
- Nézz rám, nézz a szemembe Luna – ha netán szégyellte magát, vagy bizonytalan volt, akkor ujjaimat az álla alá csúsztatva emeltem meg a fejét, hogy úgy fúrhassam pillantásomat a könnyáztatta íriszekbe.
- Tudom, hogy nem vagy őrült, és elhiszem, hogy megviselt anyád halála, a veszteség meggyengített…- nyugodt próbáltam maradni, mégis aggódtam érte, s kikívánkozott belőlem a kérdés, hogy mégis mi történhetett? Mi viselhette meg ezt a szegény lányt olyannyira, hogy ilyen buta gondolatok ötlöttek fel az elméjében?
Várnom kellett.
Még sem ronthattam így rá, hisz ez a környezet jelen helyzetben csak a lidércnyomásnak engedett teret. El kellett őt vinnem, minél messzebbre ettől a háztól.
- Gyere, elmegyünk. Viszont át kell öltöznöd, mert ezekben a vizes ruhákban meg fogsz fázni. Van valami száraz holmid? Ha jól emlékszem, erre van a háló – korábban már jártam nála, s már ezernyi fotón láttam a lakását, így kézen fogva őt, mondhatni otthonosan lépkedtem, s csak néhol bizonytalanodtam el, hogy melyik ajtó mit rejt maga mögött. Ekkor Lunára támaszkodtam, s hagytam, hogy irányt válasszon magának.
A szobába érve, ha nem tiltakozott, az ágyhoz segítettem őt, majd a legközelebbi szekrényhez léptem, hogy széttárjam annak ajtaját, s női holmi után kutassak.
Nem talált.
Élére vasalt öltönynadrágok, s férfi zakók útjába botlottam.
Pillantásom megakadt egy jó minőségű bőrövön, mellyel korábban már én is szemeztem az egyik üzleti utam során.
- Jó ízlése van a férjednek, ha jól sejtem, ebben lesznek a te ruháid. Meg is van…- némi kutakodással sikerült leakasztanom egy farmert, egy hosszúujjú, vékony felsőt, s mellé egy ízléses, puha kardigánt.
- Ezeket vedd fel, ahová megyünk, ott úgyis hűvös lesz. Lehet, hogy nem ártana, ha kabátot is hoznál – jegyeztem meg, miközben a nyitva hagyott szobaajtón betévedt a két puhatalpú cimbora, s nyervogással pásztázták gazdájuk minden mozzanatát.
Rossz volt ilyen állapotban látni Lunát, s nem tudtam megállni azt, hogy ne legyek közvetlen a közelében.
A felmarkolt ruhákkal együtt tértem vissza hozzá, s letelepedve mellé, nem törődve a nedves ruhákkal, magamhoz öleltem őt, s hosszan tartottam újra az ölelésemben.
- Te is nagyon hiányoztál, és annyi mindent terveztem kettőnknek, hogy azt el sem hiszed. – még mindig nem akartam rátérni azon kényes témára, hogy miért is akarta kioltani az életét, hisz féltem attól, hogy majd bezárkózik előttem, s magába fojtja a bánatát. Az esélye azonban megvolt rá, hogy ha akarja, ő tegyen nekem vallomást.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
28
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Vas. 07 Okt. 2018, 08:43

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Mintha előírták volna. Sorsom nagykönyvében piros kiemeléssel tartották számon kilométeres körzetemben fellelhető fizikai és elméleti síkon teremtett gödröket, árkokat és süllyesztőket, hogy eredeti terveim megmásítását követően mániákusan, fétisemnek hódolva könnyed kitérőt téve beléjük essek. Erre tenyésztettek ki. A bajba jutásra, a betegeskedésre, a depresszióra, az agóniával áthatott, melankolikus-filozofikus gondolatok elnyüvésére.
Magaslatokra nem juthattam gyenge fizikumom és annál is instabilabb, antidepresszánsokkal egységben tartott belsőm okán, így az én kiugróim csak és kizárólag a mélybe tekinthettek. És én ezt elhittem, engedtem, hogy mögöttem tartsák a gyeplőt feszülve, elvéteni kész ugratáshoz beöltözve, testemet zsinóron rángatva. Így kellett lennie. Ezt érdemeltem. Túl sok volt a jóból – a külvilágnak nem mutatott, mégis gyenge attitűd tendált szívem vergődéséhez, mi nem kényszerített magyarázat adásra, küzdelemre, felelősségvállalásra. Nem ment. Képtelen lettem volna rá.
Apró örömök ugyan megkísértették az életemet, s én minduntalan beléjük remegtem, mint egy naiv tinédzser, egy karóra vert, kiéheztetett ösztönlény, aki táplálkozik a bűzlő, penészvirágba öltöztetett méregből is, ha hetek múlva, gondoskodásnak hitt közöny-hajítással lábához gurítják. Fellángoltam. Pozitívumnak tartottam, mérföldkőnek, amiért Laufey-ék korán magukhoz fogadtak és teljességgel elkényeztettek, pozitívumként írtam le, hogy jött egy férfi, aki hűséget esküdve nekem, engem akart egy életen át, annak ellenére, hogy ismert. Hogy látott repülni, látta az iszapban dagonyázó nyüves énemet. Pozitívum volt néhány igaz barátom, pozitívum oldalamon való kitartásom.
Sokáig. Három nappal ez előttig. A temetést követő tor záró akkordjáig. A pillanatig, hogy az apám belém élvezett, én azt hittem, hogy ez örökre szép marad nekem. Azt hittem, hogy ők lehetnek az én mentsváraim, a társadalomba vezető úton a kapaszkodók. Ők adtak erőt, miattuk voltam még talpon. És ma? Valójában minden csalfa idill lidércnyomás volt, mely hosszabb lappangás után fedte fel előttem igazi valóját, s csak később ölt. Lassan, kivéreztetve szervezetemet.
Mikor veszítem el Blaise-t? Mikor elégeli meg kapcsolatunk terméketlenségét? Mikor hagy el Fabian? Mikor un rám? Jobban mondva: mikor vallja be, hogy eddig is csak teher voltam neki? Mikor mutatja meg az élet az igazi arcát? Mikor súlyt le legközelebb? Mire számítsak tőlük? Mely pontomat védjem? Még a vértet, a pajzsot sem bírom el! Ők hol és mikor tesznek majd bennem kárt? Mikor kapom meg tőlük az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseimet? Mikor vetik rám az első követ, mit rakás követ, s a morzsa temet végül el?
Rám már a nap sem sütött le. Az örömforrásnak hitt személyek takarták el annak ragyogó korongján előlem széles vállukkal. Ők is bántani fognak. Engem mindenki csak bántott. Engem mindenki csak gödörbe taszított. Délibáb volt az átmenet. Sivár, élettelen kietlenség várt rám a révnél.
Nem bízhattam bennük. Nem tehettem. Nem hihettem el, hogy szeret még bárki. Senkire nem számíthattam. Kiről elhittem… kit magamhoz öleltem… kinek kiszolgáltattam magam, annak keze lecsúszott lapockáimról, letépte fekete gyászruhámat, felmarta bőrömet, és mindent elvett, majd hagyta, hogy távozzak. Távozzak remegő lábakkal, hajnalban taxival, zilált külsővel, felszakadt ajakkal, combjaim találkozásánál végzetes sajgással, fehérneműm pamutjára csordult örökítő nedvével.
Ezek az emberek… mind bántani akartak.
Tudtam. S az eszemet szétvető, annak idegein tomboló félelem egyre csak megerősítette bennem ezt sustorgásával. Már nem voltam biztos benne, hogy minden antipszichotikumot a megfelelő adagolásban vettem be. Vagy, hogy bevettem-e egyáltalán.
Szétszakadni készült koponyám a fájdalomtól, a zavarodott tehetetlenségtől, az újra és újra megjelenő emlékek echójától.
Már amúgyis borzas loboncomat túrtam át újra és újra ideggyenge kezeimmel, s szorítottam rá koponyám ívére remegésig próbálva erőmet, hátha előbb jutok túl a rám telepedett hisztérikus epizódon. De a szűkölés nem engedett. Padlót fixírozó tekintetem vére egyre hullt.
Még a létezés is fájt. Hát még a gondolat, hogy a bizalmamba engedettek mind elárulnak majd.
Tudtam.
Biztos voltam benne. Megingathatatlan eltökéltséget éreztem árulásukkal kapcsolatban.

– Te fogsz bántani, Fabian… te. Te fogsz bántani. Te és Blaise. Te és mindenki, akit szeretek. Minden, amiben hiszek. Az anyám bántott, az apám… De nem bírom. Nem bírok többet! Nem bírom…
Felhúzott lábaim combközébe hajtottam fejemet, hogy lehunyt szemeim mögött keressek vigaszt. De legalábbis néhány másodpercnyi csendet és gondolati ürességet, míg Fabian elzárta a csapot, elvette a nejlonzacskót, a konyhakést. Szemem sarkából végignéztem igyekezetét, noha előle karjaimmal takartam el arcomat, míg közelembe nem ért.
– Miért nem mondod ki? Miért nem mondod ki, amit látsz, Fabian? Miért nem állapítod meg, hogy öngyilkosságra készültem? Ha dugóba kerülsz, tovább időzöl utadon saját elfoglaltságaiddal… ha csak megállsz valamiért odalent, ha elkésel, és bennem több a mersz… akkor már nem lennék itt. Meg kellett volna tennem. Hogy ti már nem ne bánthassatok. Mert most is…
Az lett volna a mondat befejező része, hogy most sem készül másra, most is csak a jókedvemért jött, hogy elvigye azt. Közelségének melegében azonban elhaltak vádló szavaim. A depresszió, mi eddig vágyta a törődést, a figyelmet: céljához ért.
Fejfájásom mérséklődött, ahogy átfagyott homlokomat a férfi bőre melegítette fel, így ezen gyógymódba kapaszkodva, átfontam fél karomat nyakán, míg másikkal mellkasa előtt, kabátja alatt lógó felsőruházatába martam bele birtoklóan.
Nem akartam beszélni, vagy hallani őt. Nem akartam mást, mint összehangolni kapkodó légvételeimnek sorát az ő nyugalmával, szívverésemet az övével összhangba hozni. Nem akartam mást, csak a csendes mozdulatlanságot. Ezt a pillanatot, mi olybá tűnt, hogy megállította az időt, kiszakadt a miliőből.

Hiába próbálta államnál fogva irányítani arcomat, mert nem engedtem. Nem nézhetett szemeimbe. Nem állhattam pillantását, ragaszkodón bújtattam arcomat váll-nyakhajlatába, s nem győzhetett ellenem fizikai erejével. Ha kellett, körmeimmel vájtam bőrébe tarkóján, hogy a fizikai fájdalommal mondassam le a férfit vágyáról. Nem. Nem ment. Nem akartam tudni, hogy mellette sem vagyok biztonságban. Ha megláttam arcát, csak újbóli félelem kapott el.
Hallottam őt. Türelmes volt. A végletekig engedékeny.
Mégis féltem, hogy eljön a perc, mikor ő is kifordul magából, s majd üvöltésbe kezd türelmetlensége nyomán, vagy kezet emel rám. Nem akartam látni őt. Potens volt. Szeretteim köréből kiváló démon, ki valódi sebeket hagyhatott.

Bár segíthettem volna a férfit. De még csak arra sem voltam hajlandó, hogy használjam alsó végtagjaimat. Hiába állított fel, koncként lógtam nyakában. Visszafejlődtem, s nem jártam egyedül. Nem szóltam, nem mutattam utat. Meg kellett találnia a megfelelő helyiséget, a megfelelő szekrényt, a megfelelő ruhákat. Az ágy széléről, magamba roskadva figyeltem próbálkozását, de amint visszapillantott rám, elfordítottam fejem, hogy tekintete ne találkozhasson enyémmel.
– Fel kell takarítani azt a rengeteg vizet a fürdőben és a hálóban. A férjem nem láthatja meg. Ő nem tudhatja meg. Fel kell hívni a takarítónőt, mert Blaise nem tudja.
Megölné… majd engem. Három nap telt el és én még nem szóltam. Nem szóltam. Senkinek. Még a nőgyógyásznak sem.

A ruhák láttán meginogtam, s hogy ne gyötörjem meg magam ismét gondolataimmal, inkább a textilek használhatóságával foglalkoztam.
– Ez nagyon passzos most. Megfulladnék benne.
A farmert ugyan kihúztam kezéből, magam mellé gyűrve azt, de a két felsőruházatot ellenségesen utasítottam vissza.
– Azt a homokszínűt kérem. Azt a kötött pulóvert. Azt… jó bő. És laza.
Újabb könnyeket kellett kidörzsölnöm szemhéjaim alsó erkélyéről, hogy élesen lássam a szoba kontúrjait, Fabian arcát. A szemébe továbbra sem néztem, sokkal jobban esett a megérkező Artois puha mozgását figyelni, majd magamhoz venni, ölembe húzni a szőrhullató pamacsot, mikor annak súlya félig már ott hintázott combomon. Doromboló testét körbefogtam ujjaimmal a legesetlenebb módon, de nem nyervogott. Ő volt a kedvesebb, a kevésbé akaratos. Az úr a háznál. Ő volt, aki átérezte fájdalmamat. Hálásan simogattam a macskát, mozdulataim azonban gépies érdektelenségbe fordultak néhány perc után. A csendbe ismét beférkőztek a történtek, így a mellém telepedő Fabian mellkasának dőltem. Még kellett. Még szükségem volt rá.
Lassan, de biztosan, belső bizonytalanságom ebben a körben múlni kezdett.
Csak a kimerültség maradt, mit az ébren töltött előző három naptól kaptam.

– Fabian… meg tudod ígérni, hogy megóvsz magadtól? Hogy… hogy te soha nem bántasz? Bármi történjen. Bármi. Te nem változol meg, sosem leszek neked kevesebb, és sosem akarsz majd többet tőlem, mint amire képes vagyok. Meg tudod ígérni? Bíznom kell valakiben. Egy emberben. Elég már csak egyben… valaki kell. Valaki. Te.
Szerettem volna hinni neki, mert annyira jól hangzott, hogy tervezett velem. Hogy ideje volt. Hogy itt volt. Hogy lefoglalta gondolataimat. Hogy talán lesz az a pillanat, mikor beszélni akarok majd vele.

Nem akartam, hogy otthagyjon, hogy távolabb legyen. Hiába is jött el az ideje, hogy száraz ruhába öltözzek, azt akartam, hogy maradjon. Hogy lásson. Hogy kitalálja, és beszélnem se kelljen. Ez nem a kapcsolatunk határainak döngetéséről, vagy a férfi esetleges testi reakcióinak meggyalázásáról szólt. De látnia kellett, amit magammal tettem. Amit velem tettek.
Lassan fejtettem le magamról a nedves pulóvert, mi alatt még egy következő réteg bújt meg. A lefeszegetett anyag alatt már nem volt tovább. Véresre dörzsölt bőrömet szabadon hagytam előtte. Látnia kellett. Valakinek látnia kellett minden néma, nonverbális segélykérésemet.
Mielőtt levettem volna magamról neki hátat fordítva melltartómat, a vörös macskát átemeltem combjára, hogy szabadon öltözhessek.
Nem volt mit mondanom, még nem. Tovább kerülve pillantását, percekkel később már teljesen száraz öltözetben álltam meg a szoba közepén. Egy percre a tükröt kerestem a franciaágy felett, de már csak hűlt helyével nézhettem farkasszemet, így lepillantva kellett szemügyre vennem öltözékemet. A lezser kötött pulóver ápolt és eltakart. Csak vélt gyűrődéseket és ráncokat tudtam kisimítani a feszes farmeranyagból.
– Tudom, hogy azt mondtad, terveid vannak. De lehetne, hogy teszünk előtte egy kis kitérőt valamelyik bevásárlóközpontba?
Ugyan ma még nem vettem magamhoz szilárd táplálékot, mégsem azt hiányoltam. Hanem az alkoholt.
– Bármit is csinálunk napközben, este a kandallónál jól fog esni a whiskey. Nem?
Valami erősebbel kellett próbálkoznom, mint a gyógyszereim – ötlött be a reform idea, miközben barna bőrkabátot igazítottam magamra és a színben hozzá passzoló, magas szárú őszi csizmát. Az éhségről csak hangosan korgó gyomrom árulkodott. Én még ingert sem éreztem rá, hogy számításba vegyem gyarló testem egyetlen kívánalmát, mivel meg mert környékezni többször is az elmúlt napokban.
Készen voltam.
Ha Fabian kérésemnek eleget tett, s megetette a macskákat, míg én előkerítettem táskámat, s áttúrtam esszenciális tartalmát, elviekben készen voltam. Azonban a küszöb túl nagy falatnak bizonyult. Három napja nem léptem ki a négy fal közül. Még a nap is bántotta szememet, így grimaszolva szegtem le fejem, mielőtt napszemüvegemet arcomba húztam volna, ráültetve azt orrnyergemre.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
7
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Vas. 07 Okt. 2018, 17:28

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Egyszerűen nem tudtam megérteni azt, hogy egy ilyen lánynak, mint Luna, mi oka volt arra, hogy megpróbáljon öngyilkos lenni. Vajon mi törhette össze úgy a lelkét, hogy efféle gyengeségbe meneküljön az élet helyett?
Már kislánykora óta ismertem, a gödör mélyén köttetett meg köztünk ez az elválaszthatatlan kapocs, mely később barátsággá forrott közöttünk. Azóta nem egyszer szembesültem Luna erősségeivel, s gyengeségeivel, tudtam jól, hogy hajlamos olykor depresszív állapotba süllyedni, s kínozni magát, ahelyett, hogy kiszakadna a szürke hétköznapokból, s felülkerekedne a problémákon. Arra azonban soha sem gondoltam, hogy egyszer majd önön életének kioldására adná a fejét. Hogyan is hagyhatnám ezután magára nap, mint nap? S egyáltalán hol a fenében van ilyenkor Blaise Abagnale?
Ezernyi gondolat kavargott elmémben, ahogyan az ágyon kuporgó, megtört fiatal lányt fürkésztem, s magamba ittam mozzanatainak minden apró rezdülését.
- Luna, ezen most ne aggódj, ha kell, idehívom a takarítónőt, hogy rendet rakjon a fürdőszobában, de légy szíves, próbálj most egy kicsit rám koncentrálni. Nem lesz semmi gond ebből, rendben? – nyugtatni próbáltam a látszólag ideges lányt, s bár nem tudtam még pontosan, hogy mi történhetett közte, s a férje közt, kezdett szöget ütni a fejemben a gondolat, hogy talán éppen Abagnale bántotta ezt a kicsi lányt. Ha viszont ez megtörtént, ember legyen a talpán, aki megállít, hogy ne szedjem apró darabokra a tettéért.
- Csak nyugodj meg most, higgadj le, és vegyél mély levegőt, aztán meg fújd ki…- Gondoskodón nyújtottam felé a ruhaanyagot, mivel azonban nem jött be a választásom, kedvére tettem, s ezúttal azon darabokat emeltem le a fogasról, melyeket ő nevezett meg.
Hála az égnek, még mindig volt akarata. S ezt pozitívan nyugtáztam magamban, még akkor is, ha jelen pillanatban éppen könnyezett, s láthatóan apró darabjaira hullott szét.
- Igazad van, ez tényleg kényelmesebbnek tűnik, tessék. Most viszont tényleg vedd át, nem akarom, hogy tüdőbajod legyen és aztán hetekig krahicsolj – mintha ez lett volna a legnagyobb probléma. Még sem tudtam hirtelen mit mondani, hisz elég nehéz volt szembesülnöm a gondolattal, hogy ha csupán néhány percet kések, akkor már nem találom élve Lunát.
Pillantásom íriszeinek a mélyére futott, s nem is tudtam tovább megtartóztatni magam a közelségében anélkül, hogy ne öleltem volna magamhoz törékeny testét.
Mozdulatomban nem volt semmi erőszakosság, mi több, óvatos mozdulattal öleltem át, miután fejét a vállamra hajtotta.
Millió évnek tűnt az ezt követő néhány perc, míg ölelésemben megnyugodott a lány, kinek szinte éreztem, hogyan lassul le szívverése a gondoskodó pillanatok után.
- Hogy is akarhatnék többet, mint a barátság, hm? Kicsi lány, mióta ismerlek, azóta bízhatsz bennem, az az este örökre összefűzött bennünket. Lehet, hogy te már elfelejtetted az odalent történteket, de én még mindig emlékszem a beszélgetésünkre, s arra, hogy mit ígértél nekem. Emlékszel? – haloványan mosolyogtam rá, miközben gyengéden, barátságosan simítottam végig az arcán, ha nem húzódott el érintésem elől.
- Megígérted nekem odalent, hogy mindig erős leszel, kitartó és még akkor is mosolyogsz, ha az élet eléd gördít egy kősziklát. Vagy alád egy gödröt… - próbáltam jobb kedvre deríteni, bár ez borzasztó nehéz feladat volt, hisz a lány depresszióját komolyan kellett vennem.
- Soha nem bántanálak, tudod jól – megkomolyodva ejtettem ki számon a következő gondolatokat, hogy ezzel megnyugtassam őt, s ne kelljen tovább feszengenie a közelségemben. Egyúttal kezdtem úgy érezni, mintha így akarná felfedni előttem azt a kínt, ami végett a halált akarta társául választani.
Ahogy kibújt ölelésemből, s neki kezdett az öltözködésnek, egy pillanat erejéig megfordult a fejemben a gondolat, hogy kisétáljak a helyiségből, s ne zavarjam őt a tevékenység közben, de láthatóan nem akarta, hogy magára hagyjam.
A dús szőrű, doromboló jószág az ölembe került, s immár az én kézfejemhez préselte hozzá meleg kis fejét, miközben Luna elkezdte lefejteni magáról a ruhadarabokat, s megláttam testén a halovány foltokat.
Düh árasztotta el a bensőmet, az ágy szélén heverő, szabad kézfejem ökölbe szorult, s látva az apró, másoknak talán fel sem tűnő jeleket, kezdett elmémben összeállni a kép.
A kép, mely a tudatlanság mezsgyéjén hirtelen egyetlen célpontot festett fel elém.
- Öhm, persze, tehetünk kitérőt és vehetünk ennivalót, mert egész napos programot terveztem, és ez teljesen kiment a fejemből. – Bár még szerencse, hisz talán pontosan ez a feledékenység állt útjában annak, hogy Luna élete ne érjen siralmas véget.
- Whiskey? Mostanában jobban kedvelem a bort – fecserésztem, mintha elvárás lenne, hogy válaszoljak, de nem tudtam elfeledni a korábbi pillanatokat, s a lány vallomását.
Ott kattogott a fejemben a kérdés, mit már a fürdőszobai incidens óta fel akartam tenni a lánynak, de még mindig nem éreztem úgy, hogy ez lenne a legmegfelelőbb pillanat.
- Csinos vagy, mint mindig – bókkal illettem őt, hogy ezzel is némi pozitív erőt sugározzak felé, majd mellé lépve, derekánál fogva finoman egyengedtem őt a földszint felé.
Egyetlen másodpercig sem akartam magára hagyni, így a macskaetetésbe is bevontam segítségét, s miután mind a két tálat teletöltöttük, csak azután indultunk el a mélykék Ford felé.
A beszállást követően néhány kilométeres autózás következett, mialatt az egyik helyi előadó élő műsorát hallhattuk az egyik közszolgálati rádióállomás adásában. A zene kellemes nyugalmat sugárzott, az énekes lágy baritonja nyugtatóan hathatott a női szívekre.
A bevásárlás ezt követően hétköznapian zajlott a közeli ABC-ben, már-már rutinos mozzanatokkal szedtük össze a választott holmikat, s olykor, mintha csak olvastuk volna egymás gondolatát, egyszerre nyúltunk a csomagolt élelmiszer után.
Két teletömött zacskóval hagytuk magunk mögött a déltájt unalomban úszó üzletet, s miután újra helyet foglaltunk a kényelmes bőrülésekben, nem tudtam tovább magamban tartani a gondolataimat. - Luna, tudod jól, hogy soha nem faggatóztam a magánéletedben, de láttam, amit láttam és…szeretném tudni, hogy pontosan mi történt. Blaise bántott téged? Valami olyat tett veled, amit te nem akartál, emiatt félsz tőle és ezért voltál ideges a fürdőszoba végett is? Tartasz valamiért Abagnale-től? Ő volt az…aki bántott, és aki miatt…aki miatt ennyire összeomlottál? – Túl drasztikus lett volna, ha nevén nevezem a dolgokat, így inkább megpróbáltam körülírni, s finoman fogalmazva kiszedni a lányból, hogy történt-e erőszak. Abban ugyanis biztos voltam, hogy fizikálisan bántották őt, csak azt nem tudtam, hogy ki, s milyen formában.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
44
Reagok száma :
28
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Vas. 14 Okt. 2018, 07:28

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Beleszédültem a teraszról levezető három lépcsőfok mélységébe, elbizonytalanodtam az autó és köztem lévő távolságba, mi minden léptem után távolabbinak tűnt, s így a biztonságot jelentő bezártság a karosszéria között elérhetetlenné aposztrofálódott szememben. Egyre mélyebbről érkező inger fogócskázott a rám telepedő nehéz léggel, miközben kíméletlen tempót diktált versengő, veszíteni nem képes szívem mellkasomban. Szédültem. Bántott a létezés, s annak apró megnyilvánulása szerte magam körül. A csizmám alá gyűrt faleveleken enyhén megcsúsztam, mire koponyámban megugrott a hirtelen jött ijedelemtől a nyomás. Újabb hullámnyi hidegrázás. Az utcát rovó postás csengettyűjének éles hangja, énekes madarak trillázásával és autók működészajával állt össze kínzó kakofóniává tudatomban. Kezeim ismét önmagam ellen fordultak. Kevés volt tenyereimnek takaró felülete, hogy lefedhessem a napszemüveg sötétített lencséjén átkéredzkedő napfény útját, és ezzel egyidőben bedughassam fülem, hogy saját csendemben ringatózzak tovább. Zavarttá tett ez a képtelenség, hiszen gyengeségem újra csak az estét echolálta elém, miben elvesztem, miben nem volt hozzá elég erőm, hogy ellökjem magamtól Jean-Baptiste-ot.
Kezeim magam ellen fordultak.
A halmozódó feszültségtől ingerült lettem, s nyögve konstatáltam az egész testemen bizsergő felhámomat. Úgy viszketett, hogy sikoltani lett volna kedvem. Földhöz vágni magam, végigkúszni meztelenül a durva szőnyegek textiljén, majd visszatérni a zuhany alá és újbóli inkvizíciót szabadítani már amúgyis beteggé gyötört porcikáimra. Fizikai fájdalmat okoztam magamnak, ahogy összefogva egy maroknyi részen bő pulóveremet, elkezdtem vele átdörzsölni oldalamat és hasfalamat.
Mindenhol bogarak mászták meg idegeimet, s ezen érzéstől remegés fogott el. Beletéptem kifésült loboncomba is, lehúztam magamról a vastag karimájú kalapot, de a szomszéd verandáján összegyűlt nyugdíjas klub megvetéssel gusztáló figyelme megzavart. Éreztem, hogy figyelnek. Sírni lett volna kedvem megvetésüktől, sírni a csitíthatatlan, birtokló érzülettől.
De mi van, ha nem csak tőlük kell tartanom? Mi van, ha az emberek között, akikkel ma találkozni fogunk, ott lesz az apám is? Talán már most figyel. Talán ismét akar valamit. Talán várja a pillanatot, hogy a közelembe férkőzve gyászáról és az anyám halálos ágyán megélt kálváriájáról beszéljen nekem, mai kínjairól és elfojthatatlan epekedéséről, aktuális aberráltságáról, legfrissebb módszeréről a felejtés és gyógyulás terén.
Hogy tehette ezt velem? Hogy érezhettem még mindig fájdalmat combjaim találkozásánál, mi annyira közelivé tette a történteket? Így nem bírtam felejteni! Így nem lehettem önmagam! Így élni sem lehetett.
Állnom is nehezemre esett, s ezen felismerés nyomán, a feltámadó viharos szélben, én is meginogtam, s úgy estem neki a házfalnak, mint egy papírbábu, amit kénye-kedve szerint dobálhat a szeszélyes időjárási tényező.

Már fél órája úton voltunk, s míg Fabian a forgalomra koncentrált, néha megszakítva ezen elfoglaltságát azzal, hogy váltson a rádióállomások között, vagy éppen megbizonyosodjon róla, hogy lélegzek-e még a másik ülésen, én megküzdöttem a biztonsági öv akaratos jellemével. Sehogy nem volt jó. Vágott, szorított, nyomott és feszített, ráadásul ahol hozzám ért, egész láthatatlan hangyabolynyi soklábú grasszált végig. Újra vakarózni kezdtem ujjbegyeimmel, hiszen korábban már tövig szakítottam be elvékonyodott körmeimet. Alig maradt belőlük valami, csak a kopott, igénytelennek tűnő málló lakk tartotta még egészben őket.
Nem tudtam, hogy szálltam be az autóba, ahogy az sem maradt meg bennem a testemet abuzáló bizsergés okozójának üzent hadjárat közben, hogy mikor mentünk be az üzletbe. Ismét lefoglalta teljes figyelmemet a nyílt területen, hogy apám arcát keressen. Már attól is görcsösen rándult össze a gyomrom, ha csak az övéhez hasonló autó gördült be a parkolóba, netán egy az övéhez hasonló stílust követő, idősödő férfit pillantottam meg hátulról. Menekültem a sorok között, s nem is igazán koncentráltam. Csak az italos sornál engedtem fel, hogy egy üvegnyi égetett szeszt vegyek. Nem állt szándékomban enni, s épp ezért nem állt szándékomban segíteni se a férfi tétovázásán, mikor arról faggatott, hogy csokis vagy vaníliás fánkot kérek a kávé mellé.
Whiskyt kérek, Fabian.
Hiába volt nálunk bevásárlókocsi, az alkoholt a kasszáig ölemben melegítettem, mint egy kisbabát. Mint a lányomat, Rosie-t, a harminchét percet élt kisbabámat.
Egyre nagyobb volt a teher, ahogy a gondolatok felkaparták sebeimet, s minden démonommal egyszerre kellett felvennem a harcot. Minden sebemből egyszerre véreztem, minden testtájam egyszerre bizsergett, égett és igényelte a problémáját megoldó, kaparó törődést.

Az autó kényelmes bőrfoteljében törökülésbe húztam fel lábaimat, hogy az azokkal formált fészek közepébe állítsam bele a rideg üveget. Nyakába kapaszkodtam, s közben meredten az utat figyeltem. Nem volt mondandóm, még nem.
Fájdalmam még nem vérzett ki kellőképpen. Türelmetlenül hintáztam helyemben melankolikus csendben, s hagytam, hogy mellkasomnál fogva rántson vissza a biztonsági határt képző öv minden túlfeszülő momentumban.
Nem akartam meghallani Fabian érdeklődését. Olyan nehezemre esett akár csak hallani a nemi erőszakról, s szembesülni vele, hogy én is egy lettem a megalázott áldozatok közül, kikre a társadalom mély együttérzéssel és szánalommal tekint, pedig valójában fogalmuk sincs az egészről. Mégis merészen hangoztatják, hogy ők nem eshetnek egyetlen elkövetőnek sem áldozatául, tudnak vigyázni magukra, képesek fellépni az erőszaktevő ellen. Én is ezt hittem egy ideig. S most?

Fabian kérdései közén megláttam pillantásában ugyanazt a hitetlenséget, mi jellemzi a hozzátartozókat az igazság előtti percekben. Nem így tervezte. Hát én sem így terveztem, hidd el. Nem volt a paklimban a kártya, hogy majd egyszerre két szülőmet veszítem el. Hidd el, a Jokert sem erre használtam volna fel, ha döntéshelyzetbe kényszerülök.
– Semmin nem fog változtatni, ha megtudod az igazságot. Mert nem fogsz tudni értem többet tenni akkor sem, mint most. Blaise nem tud semmiről. És ennek így kell maradnia. Nem ér rá. Sok a dolga odabent, az ő teljesítményére most nem nyomhatja rá a bélyegét az én problémám. Vagy problémáim. A temetésen ott volt. A szertartáson, de mennie kellett. Blaise, Ő… gyilkosságokkal foglalkozik. Ez nem az ő hatásköre. Életben vagyok. A nemi erőszak… nem az ő hatásköre.
Még nem voltam rá képes, hogy hangosan is kimondjam, hogy áldozatként szóljak magamról, mégis, ha a férfi jól figyelt, valójában az elkövetőre irányuló kérdésének kivételével mindent megválaszoltam neki.
De erre nem voltam képes. A nevét sem tudtam kiejteni.
Megesetten kapaszkodtam bele könyörgéssel Fabian tekintetébe néhány perc erejéig, mielőtt fejemet elfordítottam volna róla, hogy felnyissam az alkoholos üveget, és kortyoljak belőle. Nem akadályozhatott meg. Neki az útra kellett figyelnie. Én pedig az előző napokban önmagam elhanyagoltságától úgy is dehidratálódtam.

Csak akkor nyitottam ajkaimat legközelebb szóra, mikor megérkeztünk a házhoz, s Fabian leállította a motort:
– „Jót akarok, jó lesz. Vigasztalj meg. Ezért vagy nekem. Nem tehetek róla, miattad kell ezt csinálnom… túl kívánatossá nőttél.”
Ezek voltak az apám szavai. Azon kijelentései, melyeknél még magamnál voltam, miket még értettem, mik után hangos pofonnal jutalmaztam őt, míg át nem fordított hátamról, be nem tömte a számat, el nem lehetetlenítette kezeim munkáját. Ha csak megmozdultam volna, mind a két karomat eltöri, súlya alatt kifutott végtagjaimból az erő.
Fabiannak nem magyaráztam el a színtelen hangon felidézett félmondatok jelentését, sem azt nem tettem még tisztává előtte, hogy az idézet kinek a szájából származott.
A végére már értette, hogy miért vett el olyan gyorsan Abagnale. Már értette, hogy miért sajátított ki. Miért kellettem neki. Miért tudott olyan magabiztos és kiegyensúlyozott lenni a munkájában, mint az életében. Megirigyelte. Kellettem neki. Ő nevelt fel. Megérdemelt. Pénzt fektetett belém, kiemelt az árvák közül, hozzá tartoztam, ő vett elsőként a nevére. Hát őt illettem, mert ennyi erővel a kurváknál is hagyhatta volna a vagyonát.

Kiszállva a kocsiból, hátamat a csukott ajtónak vetettem, s nem indultam el befelé egyedül. Képről már volt szerencsém a házhoz, de élőben még nagyobb hatást gyakorolt rám, s így gyengéden el is mosolyodtam. A csend, az idillikus környezet nyugtatta lelkemet, így mikor Fabian mellém ért a másik oldalról, biztatóan mosolyogtam fel rá.
– Nagyon jól döntöttél. Megérte az árát ez az ingatlan. Van benne valami megfoghatatlan. És azt hiszem, leginkább ez a táj teszi. Mert van az egész tér nyitottságában valami menedékszerű, biztonságot nyújtó. Mintha ez a hosszan elnyújtózó természet egy fal lenne, ami mindentől és mindenkitől meg tud óvni. Megmutatod bentről?
A pillanatnyi témaváltás után, nem tudtam elfelejteni, hogy mennyire tudni akarta sérüléseim elkövetőjének nevét, így ha engedte, hogy belé karoljak, mellette sétáljak a ház felé, akkor csak alig hallhatóan suttogtam bele a madárcsicsergős csendbe:
– Adj időt. Adj még egy napot Fabian. Három nap telt el, de én még mindig érzem. Minden percben. Néha csak ülök, majd hirtelen megugrok, mert azt hiszem, hogy a következő lökéstől majd leesek valahonnan. Beleivódott a testembe, az izmaim még lázasak a történtektől. Alvás közben többször ébredek fel rá, hogy ütemesen rángok. Adj időt Fabian, mert nem bírom a számra venni a nevét.
Nem pillantok a szemébe a töredelmes monológot követően, kihúzom karjából enyémet, ahogy felérünk a rönkház körül futó teraszra, s annak egy távolabbi pontját célzom meg, hogy belelessek a környező természeti csodába.
Csak én és a whisky.
Újabb kortyokkal mostam át fájdalmasan lüktető nyálkahártyámat.
De nem sikítottam.


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons
Vissza az elejére Go down
 
Luna × Fabian | give me a million reasons
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Le Sud-Ouest :: Kertváros-
Ugrás: