welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Luna × Fabian | give me a million reasons
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Luna × Fabian | give me a million reasons Szer. 3 Okt. 2018 - 12:09
* * *
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Szer. 3 Okt. 2018 - 12:10

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Módszeresen hagytam rá a csúcskategóriás piacvezető márkából való mobilkészülékre a Fabiantól ötödére érkező bejövő hívás csengőhangjának kiteljesedését. Néhány centire hevert kezemtől, de nem volt bennem bővebb inger az életre, mint a vegetatív funkciókon való keserves tengődés még az egykori kedves emlékeket echoláló dal hallatán sem. Pedig Glenn Medeiros olyan kitartóan zendített rá újra a „semmi nem változtathatja meg az irántad érzett szerelmemet” refrén sorára, majd kezdte elölről egy rövid és jelentéktelen verze után, mintha még ő is a javamat akarná. Egykor erre a dalra ébredtem és aludtam el, s napközben is csak ezt dúdoltam George Michael Óvatlan suttogás című dalával felváltva, míg azt hazudtam magamnak, s osztálytársaimnak is a gimnázium hátsó padsorában, hogy az én szerelmemet bizony egy FBI-os ügynök viszonozza. Szerelmemet, testi fellángolásomat is ő csitította elsőként. Ez a lenyűgöző gyermeki hazugság néhány napja talán még képes lett volna őszinte mosolyt csalni számra, s asszociatív gondolataimat rácsatlakoztatni a kedves miliőre, most azonban a dehidratálódott, cserepes szirmokon a sebes felszín alá jutottak akkurátus precizitással csipkedve dolgozó vérvörösbe mártott, mandulavágású körmeim, s az idegeket is elölte a fájdalom, mit azért okoztam minduntalan magamnak, hogy ne szökhessen elmémbe élénk emléke apám csókjának. Puha volt, meleg nedvet kent szét szám peremében, amint vodka szúró aromáját árasztotta lehelete. Szúrt a borostája. Kipattogott tőle a bőröm. A bőr, melyen végigsimított. Melyet megharapott. Melynek beszélt, melyhez mélyről jövőn, állatias elégedettséggel hörgött, mikor még mindig nem volt képes betelni meggyalázott testemmel. Gyűlöltem magam. Gyűlöltem illatát, mi annak ellenére is ott feszítette dühödten reszkető orrcimpáim kettős nyílását, hogy már annyiszor végigmartam testemet tusfürdővel, szappannal, vörösre dörzsöltem szivaccsal, habkővel.
A történtek óta egyetlen percet sem aludtam. Ha lehunytam szemem, csak élénkebbek lettek a testemre mért abúzust okozó megmozdulások. Ébren is lüktetett ölem, feszítettek combjaim, görcsösen feszült hasfalamnak alsó két kvadránsa, de legalább nem láttam magam előtt lihegését, s nem sújtott le rám két ölelő karja, mivel addig szorította ölelés címszó alatt fejemet az ejakuláció pillanatában, míg ereje engedte. Nem a sikításomig ment el. Nem érdekelte a fájdalmam. Sajátjának élt, s csak annak csitítását hajszolta.
Fabian újabb próbát tett. Kitartó volt. S tudtam, hogy majd személyesen keres fel, ha nem jelentkezek. El fog jönni értem, megment.

Szükségem volt rá, hogy valaki rám nyissa az ajtót. Szükséges volt, hogy szétmart ajkamat megmentsék minduntalan dolgozó ujjaimtól, szükséges volt, hogy megmentsék az életemet, s még az előtt rám törjenek, hogy azt a kedves, többrétegű nejlon zacskót ráhúznám a fejemre, vagy megtelne vízzel a fürdőkád, minek befeküdnék aljára, s ott kortyolnék tüdőmbe folyékony gyilkot. Az előző éjszakán Blaise érkezése vetett véget a tébolynak, mire a gardróbszekrény mélyére bekucorodva készültem. Gyáva voltam. Annyira gyáva és elesett, hogy mindig megvártam a halálba menetelés első lépésével a pillanatot, mikor már tudtam, hogy, valaki áll a küszöbön, valaki, aki meg akarna menteni. Valaki, aki nem engedne el.

Nem bírtam tovább. Elszántan markoltam fel a telefont, hogy közelebb húzva magamhoz, véres ujjammal üzenetet pötyögjek a férfinek. Csak egy kézzel ment. Másikban kést tartottam.

„Itthon vagyok.”

Többre nem voltam képes. S hogy kérdéseket se tehessen fel eddigi ellenállásommal kapcsolatban, a telefont kikapcsolt állapotában a színültig telt kádba süllyesztettem. Bassza meg, hogy vízálló.

Egy ideig vesződtem vele, hogy megpróbáljak megszabadulni ruháimtól, de amint felvillant a lemálló textilek alatt meztelen bőröm, a hideg is kirázott, s vad émelygéstől kezdtem öklendezni. Látni sem bírtam magam. A fürdőszoba egész alakos tükre, valamint a hálószoba franciaágya felett feszülő rámába foglalt tükrös felszín ma reggel végezte be. Szilánkjait magam szedtem össze, s miközben szétvágtam kezeimet, azon gondolkodtam, milyen magyarázattal szolgálok majd a férjemnek, amiért hurrikánként romboltam szét egzisztenciális otthonunk berendezési tárgyait.
Milyen kifogást is találtam? Mivel magyaráztam volna?
Elfelejtettem.

Miközben a jéghideg vízbe süllyesztettem farmerba öntött alsó végtagjaimat, hideg borzongás rázta fel vázamat, s memóriámba villámcsapásszerűen villantak be elfeledettnek hitt tények. Olyan tények és információk, minthogy Fabian számít ma rám. Hogy ideköltözik. Vissza Montréalba. Hogy a háza egymerő doboz. Hogy találkozott Juliettel. Hogy… hogy Blaise azt mondta ma munkába induláskor, hogy szeret. És hívjam, ha bármi van, de nem biztos, hogy az irodában találom. És ne rongyoljak be féltékenységi jelenetet rendezni, bármennyire is szereti, ha ezt teszem, mert nem lesz ott, hogy az irodája falának préselve lecsillapítson.
Aztán ahogy ezek a napirendszerű dolgok átúsztak elmémen, úgy ki is vesztek tudatomból. A hideg bekebelezett, s már nem élénkítően hatott rám. Derékig süllyedtem a vízben, mire már gondolkodni sem bírtam. Égő felhámomnak igazi gyógyír volt a hűsítő fürdővíz amellett, hogy egész testemet remegés rázta.

Fabian megérkezett. A beállón leparkoló autót odaadóan ugatta meg a szomszéd verandáján napozó öreg basset hound, aki lelkesen neki indult, hogy távol tartsa a kéretlen betolakodót territoriális területétől. Mint mindig, elfáradt a negyedik lépcsőfok aljára, mikor már hatszor taposott rá hosszú füleire. Hangjára támaszkodhatott csupán.
Körülbelül öt percem maradt, hogy eltüntessem a nejlonzacskót, a konyhakést, és levessem magamról a nedves ruhákat, hogy ne vágja képen a férfit depresszív állapotom.
Tudtam, hogy nem fog csöngetni, hiszen az ajtóban szándékosan benne felejtettem a kulcsot. Az egyetlen akadályt éhező macskáim jelenthették felfelé jövet, akik feltehetőleg körbeudvarolták Fabiant már a küszöbön, s egymást túlharsogva követeltek figyelmet. Még reggel csuktam ki őket, mikor Blaise is távozott.

Mi lett volna, ha lebukok? Miért is ne? Miért ne tehettem volna meg még most?
Ráigazítottam a zacskót fejemre. Három és fél perc maradt, hogy felérjen. Ennyi idő alatt az agy sérült az oxigénhiányos állapottól. De amint nevemen szólított, utánam kiabált… meghátráltam.
Kihátráltam a vízből, rácsuktam az ajtót az önön életem elleni merénylet helyszínére, s hátamat vetve a fürdőszoba ajtó külső, kazettázott felszínének, reszkető mosolyt próbáltam fel. Csak és kizárólag Fabian kedvéért.
Miért is vérzett a szám? Miért voltam csupa víz? Hogy nézhettem ki?
Mit fogok válaszolni, ha kérdez?
Hogy magyarázom ezt ki?
Kétségbeesetten kapkodtam levegő után, s csak reméltem, hogy zihálás közben hihető ötletet is iszok magamba, mivel pontot tehetek a férfi hitetlenkedésének végére.
Pedig még el sem kezdte. De már most féltem. Már most tudtam, hogy nem fog hinni nekem. Sosem hitt. Túl sokat hazudtam neki.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Pént. 5 Okt. 2018 - 17:32

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Azt mondják, hogy a férfiemberben negyvenötödik életévét követően kialakul a kapuzárási pánik, megijed attól, hogy elveszítette a fiatalságát, a régi vagányságát, s az őt körül zsongó nők táborát. Sokan emiatt teljesen begőzölnek, egyik napról a másikra hagyják el nejüket egy fiatal szeretőért, hajat festetnek vagy éppen tetoválást varratnak a nyakukra, csak hogy menő fenegyereknek tűnjenek, s talán még a ruhatárukat is lecserélik.
Régi szokásaikat félbe hagyva, újra fiatalos lendülettel vágnak bele az éjszakába, szórakozni járnak, későig fent maradnak és hajnalban fekszenek, a két napszak közötti időszakban pedig eszeveszetten űzik, vagy épp hajszolják a fiatal cicababákat.
Rám is lehetne azt mondani, hogy megkattantam, s ez a bizonyos félelem űzött az egyetemi kávézó irányába, hogy ott aztán felszedjek egy huszonéves macát, aki az éjszaka folyamán kielégít, minden opciót figyelembe véve.
Mégis, amint magamhoz tértem ezen a reggelen, egyetlen porcikám sem remegett meg a távozó fiatal lány után. Nem hatott meg a mellkasomon heverő üzenet sem, melyben aranyosan megköszönte az éjszakát, s a depressziónak halvány gondolata sem ütötte fel fejét az elmémben, hogy sajnálkozzak, amiért valószínűleg ezt a bigét sem látom már ezután.
Valahogy nem tudott lázba hozni a gondolat, s amióta Juliettel összefutottam, még inkább vágyakoztam valamiféle otthoni kötelék után. Olyan érzések után, melyet egy ilyen fiatal lány lényéből adódóan valószínűleg soha nem tudott volna biztosítani számomra. Legalábbis ilyen zsengén egész biztos, hogy nem.
Elgondolkodva keltem ki az ágyból, elmerülve az eddig elszalasztott kapcsolataimban, elmélkedve a családalapítás gondolatán, s még jó néhány percig lógattam meztelen lábfejeimet, miközben a takaró sarkával takartam pucér mivoltomat a hirtelen besurranó takarítónővel szemben.
- Mi? Nem értek latinul…nem értem. Áh, mindegy – csak legyintettem a bosszúsan méricskélő dél-amerikai hölgy irányába, aki hevesen kalimpált kacsóival, s az órájára böködött, ezzel jelezvén felém, hogy valószínűleg a munkaadói elvárják tőle a pontos, és precíz munkát. De kérdem én, illik ilyen gyorsan kidobni egy fizető vendéget?
Meg volt a véleményem a hotel szolgáltatásairól, ahogyan az engem hangosan hajszoló hölgyről is, azonban tekintetemet a faliórára függesztve végül arcon csaptam magam a felismeréstől, s mégis neki kellett igazat adnom.
Már tíz óra is elmúlt, én meg még mindig ott pöffeszkedtem a bérelt rezidencián.
- Baszki, Lunát elfelejtettem…jó, elnézést, már itt sem vagyok – elnézést kérően intettem a nő felé, majd magam köré erősítve a lepedővékony ágytakarót, vonszoltam magammal a fürdőszobába, s még tíz percet kértem Jose Maria Ana Madlena de La Sanchez szolgálatkész takarítóasszonyságtól.
A szavaimból ő persze mit sem értett, ahogy én sem értettem a feltehetően obszcén szavak sokaságát, mely nyelvismeret nélkül igazán kellemesen hatott rám, s mondhatni adott egy kis pluszt ehhez a napsütéses délelőtthöz.
Miután összekapva a holmimat, talpig felöltözve hagyhattam magam mögött a szállodát, az első dolgom az volt, hogy feltárcsázzam ifjú barátnőmet, s közöljem vele késésem okát. A telefon hosszan csöngött ki, s Luna valamiért nem reagált.
Sebaj, talán ő is bealudt, vagy netán dolga akadt a férjével.
Nem is akartam belegondolni ezekbe a dolgokba, hisz a magánügye volt az, hogy a napszak mely órájában hempereg. Amúgy is, volt elég teendőm, hisz még meg kellett vennem a festékeket.
Menet közben ezért a bérelt autóval bekanyarodtam a város egyik legnagyobb háztartási boltjába, amit már Montréál határánál is hatalmas plakátokkal reklámoznak.
Vásároljon nálunk! Most 20%-al olcsóbban kaphatja meg termékeinket!
Igazán kecsegtető volt a hirdetés, de bevallom, nem emiatt tértem be ebbe a mondhatni családias üzletbe, mely nem csak hatalmas parkettaválasztékról tanúskodott, hanem azt sugallta, hogy iziben vegyem meg azonnal a bútorokat, és az egyéb kiegészítőket is.
Ez nem lesz rövid menet.
Ismét Lunát tárcsáztam, miközben sebesen poroltam előre a négykerekű gurulósommal, s próbáltam a sorok mentén bepakolni minden használhatót, amire csak szükségem lehet még a házam berendezésének során.
Került a kosárba szegecs, kalapács, függönykarnis és persze függöny is – ami hirtelen a kezem ügyébe került – meg persze két vödör festék, egy ecset nekem, s egy ecset Lunának is, meg persze védőfólia, ragasztószalag- és pisztoly, szőnyeg, két szék és egy szétnyitható asztalka is.
Eközben még két alkalommal tárcsáztam Lunát, hívásaim azonban mindvégig zátonyra futottak, s kezdtem úgy érezni, hogy drága Luna megfeledkezett rólam, vagy épp csak sunyin akar elmenekülni a rá váró feladatok alól.
A fizetés, s az ajándék kulcstartó bezsebelése után sietősen hagytam magam mögött a lakberendezési áruházat, s minden precízség nélkül hajigáltam be a bérelt Ford rakterébe a felvásárolt eszközöket, és berendezési tárgyakat.
Végül úgy megereszkedett az autó segge, hogy azon gondolkodtam, kit ültessek az anyósülésre, csak hogy ne karcoljam fel magam után a frissen betonozott utat.
Újabb hívás következett.
Nem számoltam pontosan, hogy ez hányadik volt, azonban kezdett egyre gyanúsabbá válni az, hogy a kicsilány nem kíváncsi a társaságomra.
Pedig határozottan úgy emlékeztem, hogy amikor legutóbb a karjaimba ugrott, még örömmel ajánlkozott fel, hogy segítse a költözésemet.
A rádió bekapcsolásával folytatódott az utam, s míg a bő fél órás utat megtettem az idilli kertvárosig, ahol a hercegnő lakozott, végig hallgattam nagyjából minden politikai célzatú hirdetést így a választások előtt. Milyen jó, hogy éppen most terveztem a hazaköltözést…
Csak horkantottam egyet a különféle indulók hallatán, majd ismét kezem ügyébe szökött a telefon, hogy újra próbálkozzak a drágaságnál.
Siker.
Még tárcsáznom sem kellett, máris érkezett az üzenet, miszerint otthon van.
Nem is mertem másként remélni, de most már legalább nyugodt lehettem abban, hogy nem lépett le a városból, s nem menekült el előlem.
A gázra taposva, kicsit gyorsított tempóban folytattam az utamat, s már csak a védett övezetnél vettem vissza a sebességből, hogy balesetmentes közlekedés nyomán érjem el az Abagnale kacsalábon forgó palotát.
A házhoz érve, mintha csak nekem hagyták volna szabadon a garázsfeljárót, könnyedén parkoltam le a Fordot, s figyelmen kívül hagyva a szomszéd kutyájának ugatását, nyugodt léptekkel indultam meg a bejárat felé.
Újra csörgetni próbáltam Lunát, jelezvén hogy itt vagyok, ekkor azonban már nem is búgott fel a telefon.
Cserébe azonban két cirmos, egy gyönyörűséges vörös és egy kissé Lucifer képű sötét képű mancsos támadott be.
- Mi van srácok, hol a gazdátok? Mi ez a nagy hízelkedés, hm? Csak nem megfeledkezett rólatok valaki? – néhány kedves szóval köszöntöttem a ház macskaurait, majd meglepetten tapasztaltam, hogy az ajtó nyitva, s még a kulcs is benne leng.
Ej-ej te lány, mire tanítottalak én téged?
- Luna, itthon vagy? Nyitva volt az ajtó…- jegyeztem meg, s miután odalent a hallban egy árva lélek sem mozdult, úgy megindultam az emeletre, hagyva hogy a két szőrmók kísérjen utamon, míg el nem érem a célt.
- Hol vagy már? – felérve az emeletre, volt bennem némi bizonytalanság, hogy vajon akarom-e látni azt, ami odafent vár majd rám, de hála az égnek, semmi olyasmibe nem futottam bele, amit nem kívántam.
A hirtelen előttem termő Luna elázott alakja azonban kétes gondolatokat szült elmémben. Fel is kúszott egyik szemöldököm, s láthatta tekintetemben, ahogy némi értetlenséggel mustrálom őt.
- Hát te veled meg mi történt Luna? Csak nem eldugult a lefolyó, és éppen azt próbáltad helyre hozni? – gyanakvóan fürkésztem őt tovább, miközben a két állat is szimatolva fürkészte a gazdát. Látva azonban a nedves cseppeket, ők is hátrébb tolattak, hisz nem kívánta bundájuk a vizet.
- Remélem, hogy nem felejtetted el, mit ígértél…mond, minden rendben van veled?- kicsit közelebb léptem hozzá, s úgy vettem szemügyre a vonásait, s tekintetét. Mikor legutóbb találkoztunk, még ragyogott a tekintete. Most azonban nem éreztem benne azt a boldogságot. Mi történhetett ezzel a kicsilánnyal? S miért volt ennyire szürreális ez a délelőtti találkozás?


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Pént. 5 Okt. 2018 - 19:25

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Vonásaimon kényszeredett mosolyra emlékeztető húrokat rántottam félre, mint a marionett-bábu fáradt, s fásult végtagjait mozgatta a bábmester a színfalak mögött. Az életerő, a létezésre való készség külső nyomásra érkezett meg. Koncentráció és szoros ellenőrzés szükségeltetett a naivák lehengerléséhez, mert a kedvtelenség, a merev bénultság azonnal felfedte valódi kilétét, ha nem gyakoroltak rá súlyos nyomást. A pajzson keletkező rés pillanatában, ő volt az állandó örök rosszra törő, a cinkos összekacsintó, a lázadó, a közönség megbízható renegátja, a művész szeszélyes, júdás munkaeszköze, mi azért tékozló gyermekként bújhatott minden csintalansága ellenére is atyjához.
Arcom vonaglott az erőszaktól, de a megzabolázhatatlan állapoton már kíméletlen ostorcsapás sem segíthetett. Elvesztem ebben a tébolydában.
A mosolyt sírásra görbülő ajkak váltották színpadias ütemben. A megránduló, szolgálatra kész idegekkel szemben érdektelenül evődő izmok ágálltak. A fájdalom tetemes visszatartónak bizonyult. A feszüléstől felszakadt gyenge hámból vér patakzott. Újra. Égetett. Lüktetett. Emlékeztetett. Képtelen voltam megjátszani magam. Ha pedig amúgyis túlfűtött idegállapotom nem lett volna elegendő büntetés gondolataimon, akkor most még a hazugságra való képtelenségtől is fájhatott a fejem.
Egyre durvább odaadással gyűrtem vizes ruházatomnak túllógó részeit markomba, ahogy léptei közeledtek a hálószobám felé. Nem találtam a helyem. Nem volt jó állva, ülve sem tűrhettem a fejem felett elmúló időt. Egyre zavarba ejtőbb volt a tudat, hogy a kényelmetlen álarcot viselő primadonna rendezett előadása helyett csak egy tökéletes összeomlással szolgálhatok a férfinek.
Körmeim felmarták bőrömet. Égett a felgyűrt ruha alól kivillanó, tehetetlen felület.
Mielőtt sírásban törhettem volna ki, belökte az ajtót.
El kellett fojtanom érzéseimet, s hagynom, hogy a férfi tétova feltételezései, melyeken mosolyognom illett volna, húzzák-halasszák az időt tökéletes válaszom előtt. Mert minden helyzetre kellett egzakt válasz. Minden kérdésre volt hibátlan felelet.

Olyan régen láttam, s úgy hiányzott már, mégsem örülhettem neki. S ő sem örült volna a viszontlátásnak teljes szívből, ha előre tudja, hogy milyen súlyos terhet fogok kiróni rá elidőzésével. Az egész napomat neki ígértem. Harsány, fiatalos társaságomat vágyhatta, ehelyett agóniát hajszoló depresszív énem teljesedett ki. Pedig Fabian, én tényleg bevettem a nyomorult antidepresszáns tablettákat, többet is, így ellensúlyozva az altató hatását, mi jócskán túlnyúlt az éjszakán és a hajnalon! Én tényleg jól akartam lenni, mire jössz. Én tényleg nem számítottam rá, hogy az apám megerőszakol.
Mit mondhattam volna a két kérlelő, őzbarna tekintetnek, miben az embernek kedve támadt feloldódni?
Az Istenit!

– Én csak…
Szavakat söprögettem át elmém folyosóján, s a lapátról lemaradtakat dadogva hoztam világra. Nem volt sem értelmük, sem ívük, még nyelvtanilag sem álltak össze. Nem drogoztam. Tényleg nem!

– A zuhanyfej elromlott, miközben takarítottam, és mire el tudtam volna zárni, teljesen eláztam. Tudod, az anyám halála… megviselt. És bár ott lettél volna a temetésen, vagy utána velem. Mert Blaise is dolgozott, és te Európában voltál. Én meg… Nem hibáztatlak, én csak még… még nem jöttem rendbe, meg a zuhany is koszos volt. Lemondtam a takarítónőt. Aztán Blaise, ha megtudja… én csak. Próbálkoztam.
A vehemens magyarázkodás közben addig kalimpáltam kezemmel, érzékeltetve totális elesettségemet és céltalanságomat, míg pulóverem ujja alól ki nem hullott a nejlonzacskó, mit emlékeim szerint a fürdőszobában hagytam. De arra is emlékeztem, hogy a csapot elzártam. Hogy kihúztam a dugót. Mert a kád tele volt. Az egyetlen azonban, amit megtettem a tetthely felszámolására, hogy rácsuktam az ajtót. Csak azzal nem számoltam, hogy percek múlva vízben toporoghatok majd.
Bassza meg!
Sikerült látványosan dühödtet vernem talpammal, amint szétfröccsentettem a parkettán, lábam körül összegyűlt jéghideg vizet.
Egyre mélyebbre juttattam magam.
– A zuhany, tényleg rossz… és ez… nem tudtam elzárni, de majd most…
Rettegtem kinyitni a fürdőszoba ajtaját. Minden összejátszott ellenem. Nem láthatta meg a véremtől maszatos konyhakést a kövön. Mi kellett még ahhoz, hogy azonnal rájöjjön, sokkal nagyobb a baj, mint azt egy mániákus depressziós korszak második tagjától vártuk félévente?
– Újra megpróbálom. Ne segíts, jó? Te csak maradj itt Fabian… és ha… inkább menj le. És szolgáld ki magad kávéval. Süti is van. A nagynéném sütötte. Valami epres-túrós. Nem felejtettelek el. Csak...
Csak el akartalak [felejteni], hogy tovább marcangolhassam magam felügyelet nélkül.
Víztől csatakos tenyeremet a fürdőszoba kilincsére vezettem, de addig nem akartam feltárni az öngyilkos övezetet, míg a férfinek rálátása nyílhatott az odabent alakuló panorámára. Akár csak egy centis résen keresztül is.
De ugyancsak nem volt szerencsém. Remegő, vizes kezem megcsúszott a fém alabástrom vázán, s az ajtó kivágódott zárjából. Neki zuhantam a nyílászáró keretének, s így a férfi csak azt a néhány keskeny centit nem láthatta a benti világból, amit testem oldalsó nézetből kitakart.
Összeomlottam.
Hiába is kapkodtam tekintetem a megoldást keresve. Kálváriám a csúcsára hágott, elsodort belső világom, s azonnal zokogni kezdtem a padlóra csúszva, beleülve a centis magasságban terpeszkedő, egyre frissülő és bővülő víztócsába.
– Még csak meg sem öleltelek, még csak… pedig én örültem neked! – még magamat is meg kellett róla győznöm, hogy élni akartam. – Örültem, hogy jössz… Fabian. Tényleg. Jó, hogy itt vagy. De... Vigyél el innen. Könyörgöm. Ne hagyj itt. Nem őrültem meg.
Szükségem volt rá. Legalább egy ember közelségét meg kellett tűrnöm, legalább egy gondoskodásának engednem kellett, hogy ne tegyek végzetes kárt magamban. Ő volt az. Újra. Mint évekkel ezelőtt. Csak ő lehetett az.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Szomb. 6 Okt. 2018 - 18:17

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Túl jól ismertem Luna Abagnale-t ahhoz, hogy már csak a vonásaiból, testtartásából, s tekintetének ezernyi pillanatából tudjam, éppen mi uralhatja a lelkét, s vajon melyik kislány ácsorog előttem. Az ijedt őzgida, aki eltévedt éjnek idején, s csapdába esett, vagy a szenvedélyes amazon, aki bájával, s egyetlen mosolyával maga köré csavarja a férfiakat.
Emlékszem arra az estére, amikor hosszú órákat töltöttünk odalent a gödör alján, az eső szakadt, s ahogy odaföntről az ég áztatott el minket, addig alulról a talajvíz tört egyre feljebb. Legutóbb akkor láttam átázott ruhákban vacogni, akkor láttam tekintetében felvillanni így a félelem szikráit, s a kilátástalanságtól kicsorduló könnyeit.
Közelebb érve hozzá, ajkainak legörbülő vonalából, s íriszeinek mélyéről azonnal megéreztem, hogy mennyire nagy a baj, s hogy sokkal komolyabb dologról lehet szó, mint sem arról a tönkre ment zuhanyrózsáról.
A felgyűrt anyag alól kivillanó, sérült karok, s a földre hulló nejlonzacskó megannyi bajlós árnyat festett fel elmémben, miközben az örömteli, barátságos mosoly háttérbe vonult, s helyét átvette az aggodalom szőtte, ráncos felszín.
- Az anyád halála, igen…sajnálom, hogy nem tudtam ideutazni akkor, és azt is hogy nem lehettem veled. – őszintén bántam azt, hogy nem kértem kimenőt aznapra, s ahelyett eszeveszetten hajszoltam tovább a nyomon lévő elkövetőt, akit már lassan egy éve próbáltunk előkeríteni a föld alól is. Éppen aznap kaptunk információkat a kilétéről, amikor jött az értesítő, hogy Luna anyja meghalt. S bár tudtam, hogy fontos lenne a lánynak, ha itt lennék vele, én még sem tettem érte semmit. A magamban hordozott gyász végett, s a korábbi temetések fájó emlékeinek nyomán nem kívántam átélni egy ilyen délutánt.
Önző voltam talán.
A legrosszabb ebben a pillanatban azonban még sem a bűntudat volt, mi akár gyötörhette volna a lelkemet felelőtlenségem okán, hanem mindannak egyértelmű jelei, hogy itt többről van szó, mint a veszteségről, s egy kísérletről valami réginek a megújítása okán.
- Ez micsod, Luna? Mond, mire készültél? – felé léptem, hogy megemeljem a karját, s magyarázatot kérjek a hámréteg sérülései kapcsán, de lépteim nyomát az ajtórés alatt kizúdúló víz nyelte el, s ekkor vált egyre inkább bizarrá ez a találkozás.
- Luna, várj…- hektikus kalimpálása, s fáradozása azon, hogy hihető magyarázattal rukkoljon elő, nem óvta meg őt a kétségeimtől, s attól, hogy józan tekintetemmel végig mérve őt, hamarosan összeálljon fejemben a kép egy majdnem tetthelynek minősülő színtér közepén.
- Én nem akarok kávézni, sem sütit enni és amúgy is, látom, hogy nem vagy jól. Engem nem tudsz átverni, bántott valaki? – egyelőre nem voltam biztos abban, hogy a nejlonzacskó, az ajtó alól szivárgó víz, a nő ázott alakja, s a kezén lévő sérülések összefüggésben állhatnak-e, de olyan feszültséget éreztem, ami korábban soha nem lengte körül kettősünket, mikor találkoztunk.
Lehet, hogy történt vele valami az elmúlt néhány hétben, amíg nem találkoztunk, s nem beszéltünk egymással? Lehet, hogy Blaise már nem az a fiatalember volt, akit annak idején volt szerencsém megismerni? Ő bánthatta Lunát? Vagy mégis, mi történhetett?
Nyomozó létemre ezernyi kérdés kavargott fejemben, s tekintetemmel rutinosan kerestem nyomok után, miközben a lány keze megcsúszott, s szinte beesett a fürdőszoba ajtaján.
Ekkor vettem észre a csordultig megtelt kádat, melyből eszeveszetten tódult ki a víz, s a konyhakést, ami a lány kezének közvetlen közelében hevert.
Pillantásomat a késről az épp könnyeivel küzdő, megtört lányra kaptam, majd vissza az eszközre, mit jobbnak láttam sietve felkapni a földről, s magasba helyezni, távol Lunától.
Ezután ugrottam a csaphoz, hogy sietve elzárjam azt, s ezzel megállítsam a víz további terjengését, mi már egy helyiséget amúgy is felemésztett.
- Lunám, nagyon szörnyen festesz…és egyszerűen el sem akarom hinni, hogy olyasmit akartál tenni, amibe bele sem merek gondolni – mélyen fúrtam pillantásom a lány tekintetébe, de nem lehettem önző, s nem dorgálhattam le, amiért meggondolatlanul cselekedett. Most nem egy szentfazékra volt szüksége, egy prédikátorra, aki arról okítja ki, hogy mit, s miért nem tehet.
Neki most valóban rám volt szüksége, egy vigaszra, s egy segítő kézre, mely felemeli őt a bajból, s óvón öleli magához.
- Viccelsz velem? – elé guggolva, közelebb hajoltam hozzá, hogy karjaimat a hóna alá süllyesszem, s úgy vonjam törékeny testét magamhoz egy ölelésre.
- Dehogy hagylak itt, csak nyugodj meg, gyere szépen – ha engedte, magamhoz öleltem őt, s néhány másodpercig csak úgy tartottam testét magamhoz közel, majd ha engedte, felegyenesedtem vele a földről, s az arcába hulló tincseket oldalra igazítottam a kezeimmel.
- Nézz rám, nézz a szemembe Luna – ha netán szégyellte magát, vagy bizonytalan volt, akkor ujjaimat az álla alá csúsztatva emeltem meg a fejét, hogy úgy fúrhassam pillantásomat a könnyáztatta íriszekbe.
- Tudom, hogy nem vagy őrült, és elhiszem, hogy megviselt anyád halála, a veszteség meggyengített…- nyugodt próbáltam maradni, mégis aggódtam érte, s kikívánkozott belőlem a kérdés, hogy mégis mi történhetett? Mi viselhette meg ezt a szegény lányt olyannyira, hogy ilyen buta gondolatok ötlöttek fel az elméjében?
Várnom kellett.
Még sem ronthattam így rá, hisz ez a környezet jelen helyzetben csak a lidércnyomásnak engedett teret. El kellett őt vinnem, minél messzebbre ettől a háztól.
- Gyere, elmegyünk. Viszont át kell öltöznöd, mert ezekben a vizes ruhákban meg fogsz fázni. Van valami száraz holmid? Ha jól emlékszem, erre van a háló – korábban már jártam nála, s már ezernyi fotón láttam a lakását, így kézen fogva őt, mondhatni otthonosan lépkedtem, s csak néhol bizonytalanodtam el, hogy melyik ajtó mit rejt maga mögött. Ekkor Lunára támaszkodtam, s hagytam, hogy irányt válasszon magának.
A szobába érve, ha nem tiltakozott, az ágyhoz segítettem őt, majd a legközelebbi szekrényhez léptem, hogy széttárjam annak ajtaját, s női holmi után kutassak.
Nem talált.
Élére vasalt öltönynadrágok, s férfi zakók útjába botlottam.
Pillantásom megakadt egy jó minőségű bőrövön, mellyel korábban már én is szemeztem az egyik üzleti utam során.
- Jó ízlése van a férjednek, ha jól sejtem, ebben lesznek a te ruháid. Meg is van…- némi kutakodással sikerült leakasztanom egy farmert, egy hosszúujjú, vékony felsőt, s mellé egy ízléses, puha kardigánt.
- Ezeket vedd fel, ahová megyünk, ott úgyis hűvös lesz. Lehet, hogy nem ártana, ha kabátot is hoznál – jegyeztem meg, miközben a nyitva hagyott szobaajtón betévedt a két puhatalpú cimbora, s nyervogással pásztázták gazdájuk minden mozzanatát.
Rossz volt ilyen állapotban látni Lunát, s nem tudtam megállni azt, hogy ne legyek közvetlen a közelében.
A felmarkolt ruhákkal együtt tértem vissza hozzá, s letelepedve mellé, nem törődve a nedves ruhákkal, magamhoz öleltem őt, s hosszan tartottam újra az ölelésemben.
- Te is nagyon hiányoztál, és annyi mindent terveztem kettőnknek, hogy azt el sem hiszed. – még mindig nem akartam rátérni azon kényes témára, hogy miért is akarta kioltani az életét, hisz féltem attól, hogy majd bezárkózik előttem, s magába fojtja a bánatát. Az esélye azonban megvolt rá, hogy ha akarja, ő tegyen nekem vallomást.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Vas. 7 Okt. 2018 - 8:43

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Mintha előírták volna. Sorsom nagykönyvében piros kiemeléssel tartották számon kilométeres körzetemben fellelhető fizikai és elméleti síkon teremtett gödröket, árkokat és süllyesztőket, hogy eredeti terveim megmásítását követően mániákusan, fétisemnek hódolva könnyed kitérőt téve beléjük essek. Erre tenyésztettek ki. A bajba jutásra, a betegeskedésre, a depresszióra, az agóniával áthatott, melankolikus-filozofikus gondolatok elnyüvésére.
Magaslatokra nem juthattam gyenge fizikumom és annál is instabilabb, antidepresszánsokkal egységben tartott belsőm okán, így az én kiugróim csak és kizárólag a mélybe tekinthettek. És én ezt elhittem, engedtem, hogy mögöttem tartsák a gyeplőt feszülve, elvéteni kész ugratáshoz beöltözve, testemet zsinóron rángatva. Így kellett lennie. Ezt érdemeltem. Túl sok volt a jóból – a külvilágnak nem mutatott, mégis gyenge attitűd tendált szívem vergődéséhez, mi nem kényszerített magyarázat adásra, küzdelemre, felelősségvállalásra. Nem ment. Képtelen lettem volna rá.
Apró örömök ugyan megkísértették az életemet, s én minduntalan beléjük remegtem, mint egy naiv tinédzser, egy karóra vert, kiéheztetett ösztönlény, aki táplálkozik a bűzlő, penészvirágba öltöztetett méregből is, ha hetek múlva, gondoskodásnak hitt közöny-hajítással lábához gurítják. Fellángoltam. Pozitívumnak tartottam, mérföldkőnek, amiért Laufey-ék korán magukhoz fogadtak és teljességgel elkényeztettek, pozitívumként írtam le, hogy jött egy férfi, aki hűséget esküdve nekem, engem akart egy életen át, annak ellenére, hogy ismert. Hogy látott repülni, látta az iszapban dagonyázó nyüves énemet. Pozitívum volt néhány igaz barátom, pozitívum oldalamon való kitartásom.
Sokáig. Három nappal ez előttig. A temetést követő tor záró akkordjáig. A pillanatig, hogy az apám belém élvezett, én azt hittem, hogy ez örökre szép marad nekem. Azt hittem, hogy ők lehetnek az én mentsváraim, a társadalomba vezető úton a kapaszkodók. Ők adtak erőt, miattuk voltam még talpon. És ma? Valójában minden csalfa idill lidércnyomás volt, mely hosszabb lappangás után fedte fel előttem igazi valóját, s csak később ölt. Lassan, kivéreztetve szervezetemet.
Mikor veszítem el Blaise-t? Mikor elégeli meg kapcsolatunk terméketlenségét? Mikor hagy el Fabian? Mikor un rám? Jobban mondva: mikor vallja be, hogy eddig is csak teher voltam neki? Mikor mutatja meg az élet az igazi arcát? Mikor súlyt le legközelebb? Mire számítsak tőlük? Mely pontomat védjem? Még a vértet, a pajzsot sem bírom el! Ők hol és mikor tesznek majd bennem kárt? Mikor kapom meg tőlük az élettel összeegyeztethetetlen sérüléseimet? Mikor vetik rám az első követ, mit rakás követ, s a morzsa temet végül el?
Rám már a nap sem sütött le. Az örömforrásnak hitt személyek takarták el annak ragyogó korongján előlem széles vállukkal. Ők is bántani fognak. Engem mindenki csak bántott. Engem mindenki csak gödörbe taszított. Délibáb volt az átmenet. Sivár, élettelen kietlenség várt rám a révnél.
Nem bízhattam bennük. Nem tehettem. Nem hihettem el, hogy szeret még bárki. Senkire nem számíthattam. Kiről elhittem… kit magamhoz öleltem… kinek kiszolgáltattam magam, annak keze lecsúszott lapockáimról, letépte fekete gyászruhámat, felmarta bőrömet, és mindent elvett, majd hagyta, hogy távozzak. Távozzak remegő lábakkal, hajnalban taxival, zilált külsővel, felszakadt ajakkal, combjaim találkozásánál végzetes sajgással, fehérneműm pamutjára csordult örökítő nedvével.
Ezek az emberek… mind bántani akartak.
Tudtam. S az eszemet szétvető, annak idegein tomboló félelem egyre csak megerősítette bennem ezt sustorgásával. Már nem voltam biztos benne, hogy minden antipszichotikumot a megfelelő adagolásban vettem be. Vagy, hogy bevettem-e egyáltalán.
Szétszakadni készült koponyám a fájdalomtól, a zavarodott tehetetlenségtől, az újra és újra megjelenő emlékek echójától.
Már amúgyis borzas loboncomat túrtam át újra és újra ideggyenge kezeimmel, s szorítottam rá koponyám ívére remegésig próbálva erőmet, hátha előbb jutok túl a rám telepedett hisztérikus epizódon. De a szűkölés nem engedett. Padlót fixírozó tekintetem vére egyre hullt.
Még a létezés is fájt. Hát még a gondolat, hogy a bizalmamba engedettek mind elárulnak majd.
Tudtam.
Biztos voltam benne. Megingathatatlan eltökéltséget éreztem árulásukkal kapcsolatban.

– Te fogsz bántani, Fabian… te. Te fogsz bántani. Te és Blaise. Te és mindenki, akit szeretek. Minden, amiben hiszek. Az anyám bántott, az apám… De nem bírom. Nem bírok többet! Nem bírom…
Felhúzott lábaim combközébe hajtottam fejemet, hogy lehunyt szemeim mögött keressek vigaszt. De legalábbis néhány másodpercnyi csendet és gondolati ürességet, míg Fabian elzárta a csapot, elvette a nejlonzacskót, a konyhakést. Szemem sarkából végignéztem igyekezetét, noha előle karjaimmal takartam el arcomat, míg közelembe nem ért.
– Miért nem mondod ki? Miért nem mondod ki, amit látsz, Fabian? Miért nem állapítod meg, hogy öngyilkosságra készültem? Ha dugóba kerülsz, tovább időzöl utadon saját elfoglaltságaiddal… ha csak megállsz valamiért odalent, ha elkésel, és bennem több a mersz… akkor már nem lennék itt. Meg kellett volna tennem. Hogy ti már nem ne bánthassatok. Mert most is…
Az lett volna a mondat befejező része, hogy most sem készül másra, most is csak a jókedvemért jött, hogy elvigye azt. Közelségének melegében azonban elhaltak vádló szavaim. A depresszió, mi eddig vágyta a törődést, a figyelmet: céljához ért.
Fejfájásom mérséklődött, ahogy átfagyott homlokomat a férfi bőre melegítette fel, így ezen gyógymódba kapaszkodva, átfontam fél karomat nyakán, míg másikkal mellkasa előtt, kabátja alatt lógó felsőruházatába martam bele birtoklóan.
Nem akartam beszélni, vagy hallani őt. Nem akartam mást, mint összehangolni kapkodó légvételeimnek sorát az ő nyugalmával, szívverésemet az övével összhangba hozni. Nem akartam mást, csak a csendes mozdulatlanságot. Ezt a pillanatot, mi olybá tűnt, hogy megállította az időt, kiszakadt a miliőből.

Hiába próbálta államnál fogva irányítani arcomat, mert nem engedtem. Nem nézhetett szemeimbe. Nem állhattam pillantását, ragaszkodón bújtattam arcomat váll-nyakhajlatába, s nem győzhetett ellenem fizikai erejével. Ha kellett, körmeimmel vájtam bőrébe tarkóján, hogy a fizikai fájdalommal mondassam le a férfit vágyáról. Nem. Nem ment. Nem akartam tudni, hogy mellette sem vagyok biztonságban. Ha megláttam arcát, csak újbóli félelem kapott el.
Hallottam őt. Türelmes volt. A végletekig engedékeny.
Mégis féltem, hogy eljön a perc, mikor ő is kifordul magából, s majd üvöltésbe kezd türelmetlensége nyomán, vagy kezet emel rám. Nem akartam látni őt. Potens volt. Szeretteim köréből kiváló démon, ki valódi sebeket hagyhatott.

Bár segíthettem volna a férfit. De még csak arra sem voltam hajlandó, hogy használjam alsó végtagjaimat. Hiába állított fel, koncként lógtam nyakában. Visszafejlődtem, s nem jártam egyedül. Nem szóltam, nem mutattam utat. Meg kellett találnia a megfelelő helyiséget, a megfelelő szekrényt, a megfelelő ruhákat. Az ágy széléről, magamba roskadva figyeltem próbálkozását, de amint visszapillantott rám, elfordítottam fejem, hogy tekintete ne találkozhasson enyémmel.
– Fel kell takarítani azt a rengeteg vizet a fürdőben és a hálóban. A férjem nem láthatja meg. Ő nem tudhatja meg. Fel kell hívni a takarítónőt, mert Blaise nem tudja.
Megölné… majd engem. Három nap telt el és én még nem szóltam. Nem szóltam. Senkinek. Még a nőgyógyásznak sem.

A ruhák láttán meginogtam, s hogy ne gyötörjem meg magam ismét gondolataimmal, inkább a textilek használhatóságával foglalkoztam.
– Ez nagyon passzos most. Megfulladnék benne.
A farmert ugyan kihúztam kezéből, magam mellé gyűrve azt, de a két felsőruházatot ellenségesen utasítottam vissza.
– Azt a homokszínűt kérem. Azt a kötött pulóvert. Azt… jó bő. És laza.
Újabb könnyeket kellett kidörzsölnöm szemhéjaim alsó erkélyéről, hogy élesen lássam a szoba kontúrjait, Fabian arcát. A szemébe továbbra sem néztem, sokkal jobban esett a megérkező Artois puha mozgását figyelni, majd magamhoz venni, ölembe húzni a szőrhullató pamacsot, mikor annak súlya félig már ott hintázott combomon. Doromboló testét körbefogtam ujjaimmal a legesetlenebb módon, de nem nyervogott. Ő volt a kedvesebb, a kevésbé akaratos. Az úr a háznál. Ő volt, aki átérezte fájdalmamat. Hálásan simogattam a macskát, mozdulataim azonban gépies érdektelenségbe fordultak néhány perc után. A csendbe ismét beférkőztek a történtek, így a mellém telepedő Fabian mellkasának dőltem. Még kellett. Még szükségem volt rá.
Lassan, de biztosan, belső bizonytalanságom ebben a körben múlni kezdett.
Csak a kimerültség maradt, mit az ébren töltött előző három naptól kaptam.

– Fabian… meg tudod ígérni, hogy megóvsz magadtól? Hogy… hogy te soha nem bántasz? Bármi történjen. Bármi. Te nem változol meg, sosem leszek neked kevesebb, és sosem akarsz majd többet tőlem, mint amire képes vagyok. Meg tudod ígérni? Bíznom kell valakiben. Egy emberben. Elég már csak egyben… valaki kell. Valaki. Te.
Szerettem volna hinni neki, mert annyira jól hangzott, hogy tervezett velem. Hogy ideje volt. Hogy itt volt. Hogy lefoglalta gondolataimat. Hogy talán lesz az a pillanat, mikor beszélni akarok majd vele.

Nem akartam, hogy otthagyjon, hogy távolabb legyen. Hiába is jött el az ideje, hogy száraz ruhába öltözzek, azt akartam, hogy maradjon. Hogy lásson. Hogy kitalálja, és beszélnem se kelljen. Ez nem a kapcsolatunk határainak döngetéséről, vagy a férfi esetleges testi reakcióinak meggyalázásáról szólt. De látnia kellett, amit magammal tettem. Amit velem tettek.
Lassan fejtettem le magamról a nedves pulóvert, mi alatt még egy következő réteg bújt meg. A lefeszegetett anyag alatt már nem volt tovább. Véresre dörzsölt bőrömet szabadon hagytam előtte. Látnia kellett. Valakinek látnia kellett minden néma, nonverbális segélykérésemet.
Mielőtt levettem volna magamról neki hátat fordítva melltartómat, a vörös macskát átemeltem combjára, hogy szabadon öltözhessek.
Nem volt mit mondanom, még nem. Tovább kerülve pillantását, percekkel később már teljesen száraz öltözetben álltam meg a szoba közepén. Egy percre a tükröt kerestem a franciaágy felett, de már csak hűlt helyével nézhettem farkasszemet, így lepillantva kellett szemügyre vennem öltözékemet. A lezser kötött pulóver ápolt és eltakart. Csak vélt gyűrődéseket és ráncokat tudtam kisimítani a feszes farmeranyagból.
– Tudom, hogy azt mondtad, terveid vannak. De lehetne, hogy teszünk előtte egy kis kitérőt valamelyik bevásárlóközpontba?
Ugyan ma még nem vettem magamhoz szilárd táplálékot, mégsem azt hiányoltam. Hanem az alkoholt.
– Bármit is csinálunk napközben, este a kandallónál jól fog esni a whiskey. Nem?
Valami erősebbel kellett próbálkoznom, mint a gyógyszereim – ötlött be a reform idea, miközben barna bőrkabátot igazítottam magamra és a színben hozzá passzoló, magas szárú őszi csizmát. Az éhségről csak hangosan korgó gyomrom árulkodott. Én még ingert sem éreztem rá, hogy számításba vegyem gyarló testem egyetlen kívánalmát, mivel meg mert környékezni többször is az elmúlt napokban.
Készen voltam.
Ha Fabian kérésemnek eleget tett, s megetette a macskákat, míg én előkerítettem táskámat, s áttúrtam esszenciális tartalmát, elviekben készen voltam. Azonban a küszöb túl nagy falatnak bizonyult. Három napja nem léptem ki a négy fal közül. Még a nap is bántotta szememet, így grimaszolva szegtem le fejem, mielőtt napszemüvegemet arcomba húztam volna, ráültetve azt orrnyergemre.

MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Vas. 7 Okt. 2018 - 17:28

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Egyszerűen nem tudtam megérteni azt, hogy egy ilyen lánynak, mint Luna, mi oka volt arra, hogy megpróbáljon öngyilkos lenni. Vajon mi törhette össze úgy a lelkét, hogy efféle gyengeségbe meneküljön az élet helyett?
Már kislánykora óta ismertem, a gödör mélyén köttetett meg köztünk ez az elválaszthatatlan kapocs, mely később barátsággá forrott közöttünk. Azóta nem egyszer szembesültem Luna erősségeivel, s gyengeségeivel, tudtam jól, hogy hajlamos olykor depresszív állapotba süllyedni, s kínozni magát, ahelyett, hogy kiszakadna a szürke hétköznapokból, s felülkerekedne a problémákon. Arra azonban soha sem gondoltam, hogy egyszer majd önön életének kioldására adná a fejét. Hogyan is hagyhatnám ezután magára nap, mint nap? S egyáltalán hol a fenében van ilyenkor Blaise Abagnale?
Ezernyi gondolat kavargott elmémben, ahogyan az ágyon kuporgó, megtört fiatal lányt fürkésztem, s magamba ittam mozzanatainak minden apró rezdülését.
- Luna, ezen most ne aggódj, ha kell, idehívom a takarítónőt, hogy rendet rakjon a fürdőszobában, de légy szíves, próbálj most egy kicsit rám koncentrálni. Nem lesz semmi gond ebből, rendben? – nyugtatni próbáltam a látszólag ideges lányt, s bár nem tudtam még pontosan, hogy mi történhetett közte, s a férje közt, kezdett szöget ütni a fejemben a gondolat, hogy talán éppen Abagnale bántotta ezt a kicsi lányt. Ha viszont ez megtörtént, ember legyen a talpán, aki megállít, hogy ne szedjem apró darabokra a tettéért.
- Csak nyugodj meg most, higgadj le, és vegyél mély levegőt, aztán meg fújd ki…- Gondoskodón nyújtottam felé a ruhaanyagot, mivel azonban nem jött be a választásom, kedvére tettem, s ezúttal azon darabokat emeltem le a fogasról, melyeket ő nevezett meg.
Hála az égnek, még mindig volt akarata. S ezt pozitívan nyugtáztam magamban, még akkor is, ha jelen pillanatban éppen könnyezett, s láthatóan apró darabjaira hullott szét.
- Igazad van, ez tényleg kényelmesebbnek tűnik, tessék. Most viszont tényleg vedd át, nem akarom, hogy tüdőbajod legyen és aztán hetekig krahicsolj – mintha ez lett volna a legnagyobb probléma. Még sem tudtam hirtelen mit mondani, hisz elég nehéz volt szembesülnöm a gondolattal, hogy ha csupán néhány percet kések, akkor már nem találom élve Lunát.
Pillantásom íriszeinek a mélyére futott, s nem is tudtam tovább megtartóztatni magam a közelségében anélkül, hogy ne öleltem volna magamhoz törékeny testét.
Mozdulatomban nem volt semmi erőszakosság, mi több, óvatos mozdulattal öleltem át, miután fejét a vállamra hajtotta.
Millió évnek tűnt az ezt követő néhány perc, míg ölelésemben megnyugodott a lány, kinek szinte éreztem, hogyan lassul le szívverése a gondoskodó pillanatok után.
- Hogy is akarhatnék többet, mint a barátság, hm? Kicsi lány, mióta ismerlek, azóta bízhatsz bennem, az az este örökre összefűzött bennünket. Lehet, hogy te már elfelejtetted az odalent történteket, de én még mindig emlékszem a beszélgetésünkre, s arra, hogy mit ígértél nekem. Emlékszel? – haloványan mosolyogtam rá, miközben gyengéden, barátságosan simítottam végig az arcán, ha nem húzódott el érintésem elől.
- Megígérted nekem odalent, hogy mindig erős leszel, kitartó és még akkor is mosolyogsz, ha az élet eléd gördít egy kősziklát. Vagy alád egy gödröt… - próbáltam jobb kedvre deríteni, bár ez borzasztó nehéz feladat volt, hisz a lány depresszióját komolyan kellett vennem.
- Soha nem bántanálak, tudod jól – megkomolyodva ejtettem ki számon a következő gondolatokat, hogy ezzel megnyugtassam őt, s ne kelljen tovább feszengenie a közelségemben. Egyúttal kezdtem úgy érezni, mintha így akarná felfedni előttem azt a kínt, ami végett a halált akarta társául választani.
Ahogy kibújt ölelésemből, s neki kezdett az öltözködésnek, egy pillanat erejéig megfordult a fejemben a gondolat, hogy kisétáljak a helyiségből, s ne zavarjam őt a tevékenység közben, de láthatóan nem akarta, hogy magára hagyjam.
A dús szőrű, doromboló jószág az ölembe került, s immár az én kézfejemhez préselte hozzá meleg kis fejét, miközben Luna elkezdte lefejteni magáról a ruhadarabokat, s megláttam testén a halovány foltokat.
Düh árasztotta el a bensőmet, az ágy szélén heverő, szabad kézfejem ökölbe szorult, s látva az apró, másoknak talán fel sem tűnő jeleket, kezdett elmémben összeállni a kép.
A kép, mely a tudatlanság mezsgyéjén hirtelen egyetlen célpontot festett fel elém.
- Öhm, persze, tehetünk kitérőt és vehetünk ennivalót, mert egész napos programot terveztem, és ez teljesen kiment a fejemből. – Bár még szerencse, hisz talán pontosan ez a feledékenység állt útjában annak, hogy Luna élete ne érjen siralmas véget.
- Whiskey? Mostanában jobban kedvelem a bort – fecserésztem, mintha elvárás lenne, hogy válaszoljak, de nem tudtam elfeledni a korábbi pillanatokat, s a lány vallomását.
Ott kattogott a fejemben a kérdés, mit már a fürdőszobai incidens óta fel akartam tenni a lánynak, de még mindig nem éreztem úgy, hogy ez lenne a legmegfelelőbb pillanat.
- Csinos vagy, mint mindig – bókkal illettem őt, hogy ezzel is némi pozitív erőt sugározzak felé, majd mellé lépve, derekánál fogva finoman egyengedtem őt a földszint felé.
Egyetlen másodpercig sem akartam magára hagyni, így a macskaetetésbe is bevontam segítségét, s miután mind a két tálat teletöltöttük, csak azután indultunk el a mélykék Ford felé.
A beszállást követően néhány kilométeres autózás következett, mialatt az egyik helyi előadó élő műsorát hallhattuk az egyik közszolgálati rádióállomás adásában. A zene kellemes nyugalmat sugárzott, az énekes lágy baritonja nyugtatóan hathatott a női szívekre.
A bevásárlás ezt követően hétköznapian zajlott a közeli ABC-ben, már-már rutinos mozzanatokkal szedtük össze a választott holmikat, s olykor, mintha csak olvastuk volna egymás gondolatát, egyszerre nyúltunk a csomagolt élelmiszer után.
Két teletömött zacskóval hagytuk magunk mögött a déltájt unalomban úszó üzletet, s miután újra helyet foglaltunk a kényelmes bőrülésekben, nem tudtam tovább magamban tartani a gondolataimat. - Luna, tudod jól, hogy soha nem faggatóztam a magánéletedben, de láttam, amit láttam és…szeretném tudni, hogy pontosan mi történt. Blaise bántott téged? Valami olyat tett veled, amit te nem akartál, emiatt félsz tőle és ezért voltál ideges a fürdőszoba végett is? Tartasz valamiért Abagnale-től? Ő volt az…aki bántott, és aki miatt…aki miatt ennyire összeomlottál? – Túl drasztikus lett volna, ha nevén nevezem a dolgokat, így inkább megpróbáltam körülírni, s finoman fogalmazva kiszedni a lányból, hogy történt-e erőszak. Abban ugyanis biztos voltam, hogy fizikálisan bántották őt, csak azt nem tudtam, hogy ki, s milyen formában.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Vas. 14 Okt. 2018 - 7:28

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Beleszédültem a teraszról levezető három lépcsőfok mélységébe, elbizonytalanodtam az autó és köztem lévő távolságba, mi minden léptem után távolabbinak tűnt, s így a biztonságot jelentő bezártság a karosszéria között elérhetetlenné aposztrofálódott szememben. Egyre mélyebbről érkező inger fogócskázott a rám telepedő nehéz léggel, miközben kíméletlen tempót diktált versengő, veszíteni nem képes szívem mellkasomban. Szédültem. Bántott a létezés, s annak apró megnyilvánulása szerte magam körül. A csizmám alá gyűrt faleveleken enyhén megcsúsztam, mire koponyámban megugrott a hirtelen jött ijedelemtől a nyomás. Újabb hullámnyi hidegrázás. Az utcát rovó postás csengettyűjének éles hangja, énekes madarak trillázásával és autók működészajával állt össze kínzó kakofóniává tudatomban. Kezeim ismét önmagam ellen fordultak. Kevés volt tenyereimnek takaró felülete, hogy lefedhessem a napszemüveg sötétített lencséjén átkéredzkedő napfény útját, és ezzel egyidőben bedughassam fülem, hogy saját csendemben ringatózzak tovább. Zavarttá tett ez a képtelenség, hiszen gyengeségem újra csak az estét echolálta elém, miben elvesztem, miben nem volt hozzá elég erőm, hogy ellökjem magamtól Jean-Baptiste-ot.
Kezeim magam ellen fordultak.
A halmozódó feszültségtől ingerült lettem, s nyögve konstatáltam az egész testemen bizsergő felhámomat. Úgy viszketett, hogy sikoltani lett volna kedvem. Földhöz vágni magam, végigkúszni meztelenül a durva szőnyegek textiljén, majd visszatérni a zuhany alá és újbóli inkvizíciót szabadítani már amúgyis beteggé gyötört porcikáimra. Fizikai fájdalmat okoztam magamnak, ahogy összefogva egy maroknyi részen bő pulóveremet, elkezdtem vele átdörzsölni oldalamat és hasfalamat.
Mindenhol bogarak mászták meg idegeimet, s ezen érzéstől remegés fogott el. Beletéptem kifésült loboncomba is, lehúztam magamról a vastag karimájú kalapot, de a szomszéd verandáján összegyűlt nyugdíjas klub megvetéssel gusztáló figyelme megzavart. Éreztem, hogy figyelnek. Sírni lett volna kedvem megvetésüktől, sírni a csitíthatatlan, birtokló érzülettől.
De mi van, ha nem csak tőlük kell tartanom? Mi van, ha az emberek között, akikkel ma találkozni fogunk, ott lesz az apám is? Talán már most figyel. Talán ismét akar valamit. Talán várja a pillanatot, hogy a közelembe férkőzve gyászáról és az anyám halálos ágyán megélt kálváriájáról beszéljen nekem, mai kínjairól és elfojthatatlan epekedéséről, aktuális aberráltságáról, legfrissebb módszeréről a felejtés és gyógyulás terén.
Hogy tehette ezt velem? Hogy érezhettem még mindig fájdalmat combjaim találkozásánál, mi annyira közelivé tette a történteket? Így nem bírtam felejteni! Így nem lehettem önmagam! Így élni sem lehetett.
Állnom is nehezemre esett, s ezen felismerés nyomán, a feltámadó viharos szélben, én is meginogtam, s úgy estem neki a házfalnak, mint egy papírbábu, amit kénye-kedve szerint dobálhat a szeszélyes időjárási tényező.

Már fél órája úton voltunk, s míg Fabian a forgalomra koncentrált, néha megszakítva ezen elfoglaltságát azzal, hogy váltson a rádióállomások között, vagy éppen megbizonyosodjon róla, hogy lélegzek-e még a másik ülésen, én megküzdöttem a biztonsági öv akaratos jellemével. Sehogy nem volt jó. Vágott, szorított, nyomott és feszített, ráadásul ahol hozzám ért, egész láthatatlan hangyabolynyi soklábú grasszált végig. Újra vakarózni kezdtem ujjbegyeimmel, hiszen korábban már tövig szakítottam be elvékonyodott körmeimet. Alig maradt belőlük valami, csak a kopott, igénytelennek tűnő málló lakk tartotta még egészben őket.
Nem tudtam, hogy szálltam be az autóba, ahogy az sem maradt meg bennem a testemet abuzáló bizsergés okozójának üzent hadjárat közben, hogy mikor mentünk be az üzletbe. Ismét lefoglalta teljes figyelmemet a nyílt területen, hogy apám arcát keressen. Már attól is görcsösen rándult össze a gyomrom, ha csak az övéhez hasonló autó gördült be a parkolóba, netán egy az övéhez hasonló stílust követő, idősödő férfit pillantottam meg hátulról. Menekültem a sorok között, s nem is igazán koncentráltam. Csak az italos sornál engedtem fel, hogy egy üvegnyi égetett szeszt vegyek. Nem állt szándékomban enni, s épp ezért nem állt szándékomban segíteni se a férfi tétovázásán, mikor arról faggatott, hogy csokis vagy vaníliás fánkot kérek a kávé mellé.
Whiskyt kérek, Fabian.
Hiába volt nálunk bevásárlókocsi, az alkoholt a kasszáig ölemben melegítettem, mint egy kisbabát. Mint a lányomat, Rosie-t, a harminchét percet élt kisbabámat.
Egyre nagyobb volt a teher, ahogy a gondolatok felkaparták sebeimet, s minden démonommal egyszerre kellett felvennem a harcot. Minden sebemből egyszerre véreztem, minden testtájam egyszerre bizsergett, égett és igényelte a problémáját megoldó, kaparó törődést.

Az autó kényelmes bőrfoteljében törökülésbe húztam fel lábaimat, hogy az azokkal formált fészek közepébe állítsam bele a rideg üveget. Nyakába kapaszkodtam, s közben meredten az utat figyeltem. Nem volt mondandóm, még nem.
Fájdalmam még nem vérzett ki kellőképpen. Türelmetlenül hintáztam helyemben melankolikus csendben, s hagytam, hogy mellkasomnál fogva rántson vissza a biztonsági határt képző öv minden túlfeszülő momentumban.
Nem akartam meghallani Fabian érdeklődését. Olyan nehezemre esett akár csak hallani a nemi erőszakról, s szembesülni vele, hogy én is egy lettem a megalázott áldozatok közül, kikre a társadalom mély együttérzéssel és szánalommal tekint, pedig valójában fogalmuk sincs az egészről. Mégis merészen hangoztatják, hogy ők nem eshetnek egyetlen elkövetőnek sem áldozatául, tudnak vigyázni magukra, képesek fellépni az erőszaktevő ellen. Én is ezt hittem egy ideig. S most?

Fabian kérdései közén megláttam pillantásában ugyanazt a hitetlenséget, mi jellemzi a hozzátartozókat az igazság előtti percekben. Nem így tervezte. Hát én sem így terveztem, hidd el. Nem volt a paklimban a kártya, hogy majd egyszerre két szülőmet veszítem el. Hidd el, a Jokert sem erre használtam volna fel, ha döntéshelyzetbe kényszerülök.
– Semmin nem fog változtatni, ha megtudod az igazságot. Mert nem fogsz tudni értem többet tenni akkor sem, mint most. Blaise nem tud semmiről. És ennek így kell maradnia. Nem ér rá. Sok a dolga odabent, az ő teljesítményére most nem nyomhatja rá a bélyegét az én problémám. Vagy problémáim. A temetésen ott volt. A szertartáson, de mennie kellett. Blaise, Ő… gyilkosságokkal foglalkozik. Ez nem az ő hatásköre. Életben vagyok. A nemi erőszak… nem az ő hatásköre.
Még nem voltam rá képes, hogy hangosan is kimondjam, hogy áldozatként szóljak magamról, mégis, ha a férfi jól figyelt, valójában az elkövetőre irányuló kérdésének kivételével mindent megválaszoltam neki.
De erre nem voltam képes. A nevét sem tudtam kiejteni.
Megesetten kapaszkodtam bele könyörgéssel Fabian tekintetébe néhány perc erejéig, mielőtt fejemet elfordítottam volna róla, hogy felnyissam az alkoholos üveget, és kortyoljak belőle. Nem akadályozhatott meg. Neki az útra kellett figyelnie. Én pedig az előző napokban önmagam elhanyagoltságától úgy is dehidratálódtam.

Csak akkor nyitottam ajkaimat legközelebb szóra, mikor megérkeztünk a házhoz, s Fabian leállította a motort:
– „Jót akarok, jó lesz. Vigasztalj meg. Ezért vagy nekem. Nem tehetek róla, miattad kell ezt csinálnom… túl kívánatossá nőttél.”
Ezek voltak az apám szavai. Azon kijelentései, melyeknél még magamnál voltam, miket még értettem, mik után hangos pofonnal jutalmaztam őt, míg át nem fordított hátamról, be nem tömte a számat, el nem lehetetlenítette kezeim munkáját. Ha csak megmozdultam volna, mind a két karomat eltöri, súlya alatt kifutott végtagjaimból az erő.
Fabiannak nem magyaráztam el a színtelen hangon felidézett félmondatok jelentését, sem azt nem tettem még tisztává előtte, hogy az idézet kinek a szájából származott.
A végére már értette, hogy miért vett el olyan gyorsan Abagnale. Már értette, hogy miért sajátított ki. Miért kellettem neki. Miért tudott olyan magabiztos és kiegyensúlyozott lenni a munkájában, mint az életében. Megirigyelte. Kellettem neki. Ő nevelt fel. Megérdemelt. Pénzt fektetett belém, kiemelt az árvák közül, hozzá tartoztam, ő vett elsőként a nevére. Hát őt illettem, mert ennyi erővel a kurváknál is hagyhatta volna a vagyonát.

Kiszállva a kocsiból, hátamat a csukott ajtónak vetettem, s nem indultam el befelé egyedül. Képről már volt szerencsém a házhoz, de élőben még nagyobb hatást gyakorolt rám, s így gyengéden el is mosolyodtam. A csend, az idillikus környezet nyugtatta lelkemet, így mikor Fabian mellém ért a másik oldalról, biztatóan mosolyogtam fel rá.
– Nagyon jól döntöttél. Megérte az árát ez az ingatlan. Van benne valami megfoghatatlan. És azt hiszem, leginkább ez a táj teszi. Mert van az egész tér nyitottságában valami menedékszerű, biztonságot nyújtó. Mintha ez a hosszan elnyújtózó természet egy fal lenne, ami mindentől és mindenkitől meg tud óvni. Megmutatod bentről?
A pillanatnyi témaváltás után, nem tudtam elfelejteni, hogy mennyire tudni akarta sérüléseim elkövetőjének nevét, így ha engedte, hogy belé karoljak, mellette sétáljak a ház felé, akkor csak alig hallhatóan suttogtam bele a madárcsicsergős csendbe:
– Adj időt. Adj még egy napot Fabian. Három nap telt el, de én még mindig érzem. Minden percben. Néha csak ülök, majd hirtelen megugrok, mert azt hiszem, hogy a következő lökéstől majd leesek valahonnan. Beleivódott a testembe, az izmaim még lázasak a történtektől. Alvás közben többször ébredek fel rá, hogy ütemesen rángok. Adj időt Fabian, mert nem bírom a számra venni a nevét.
Nem pillantok a szemébe a töredelmes monológot követően, kihúzom karjából enyémet, ahogy felérünk a rönkház körül futó teraszra, s annak egy távolabbi pontját célzom meg, hogy belelessek a környező természeti csodába.
Csak én és a whisky.
Újabb kortyokkal mostam át fájdalmasan lüktető nyálkahártyámat.
De nem sikítottam.


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Hétf. 22 Okt. 2018 - 12:57

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Egyáltalán nem tetszett Luna választása, ami a whiskey-s üvegre esett, ahelyett, hogy inkább a másik kezemben lévő zacskóból halászott volna magának valami finom szendvicset. A csomagolás alapján elég jól nézett ki, volt benne saláta, paradicsom, sonka és sajt, ráadásul még két szelet uborka is. S ha ez nem lett volna ínyére, ugyanebből volt két szalámis verzió. Ő azonban az alkoholt választotta, s az úton mindvégig ölében markolgatta az üveget, mintha csak az bizonyulna számára értékes útitársnak.
Faggatózásommal egy idő után felhagytam, nem akartam erőszakoskodni, hisz úgyis el fogja mondani majd azt, amit akar, ha ahhoz lesz kedve. Kislánykora óta ismertem Lunát, s tudtam jól, hogy nekem mindent elmesélt. Bízott bennem, s ez a bizalom kölcsönös volt. Még akkor is, ha évek választottak el minket egymástól. Éppen ezért most nem akartam megszakítani ezt a kapcsot az erőszakosságommal, így elcsöndesedtem.
A lány aztán magától szólalt meg, így vezetés közben újra felé vezettem pillantásomat, s igyekeztem kutakodni szomorúságtól fátyolos íriszeiben.
Mi történhetett veled kicsilány?
Amint megfogalmazódott elmémben a gondolat, mintha csak telepátia útján megérezte volna Luna, hogy mit szeretnék tudni, úgy adott választ a fel nem csendülő kérdésre.
Döbbenten néztem őt, hirtelen elakadt a szavam is, s ezernyi gondolat cikázott át az elmémen. A meglepettség, a sajnálat, a düh, s az aggodalom kavalkádja váltakozott arcomon, miközben visszavettem az autó sebességéből, s egy pillanatra visszakaptam az útra a tekintetem, hogy vajon még mindig jó irányba tartunk-e.
Erőszak volt. S most már összeállt fejemben a kép, a szobában tapasztalt képsorok, melyek felfedték előttem a fiatal nő pucér, sérült bőrfelületét. S miközben ott még csak sejtettem, hogy efféle abúzus történhetett, úgy a lány mondandójának végére már biztos voltam ebben.
Nem tudtam megszólalni.
Közben elértük a házat, s a hófehér, apró kavicsokra hajtva egészen visszavettem a jármű tempójából, míg be nem kanyarodtam a kijelölt helyre, hogy leállíthassam a berregő motort.
- Megérkeztünk – talán a lánynak is feltűnt, de hogy megtörjem a csendet valamivel, be akartam jelenteni azt, hogy véget ért az utazásunk. Talán ennél is többet mondtam volna, ha meg nem szólal, s furcsa mód, elkezd úgy beszélni, mintha valaki más szavait ismételni.
Bizarr másodpercek következtek, hisz az ajkain átszűrődő szavak pillanatok alatt megtestesítették előttem azt az alakot, aki kárt tett ebben a gyönyörű virágszálban. Kezem erővel szorult a kormánykerékre, ahogy felsejlett előttem a jelenet, s vizualitásomnak köszönhetően szinte magam előtt láttam, hogyan próbál hadakozni ez a lány az apja szorítása ellen.
Nem nézett rám, s a továbbiakban egyetlen szó sem hagyta el az ajkát, de azt hiszem, nem is volt erre szükség. Voltak olyan pillanatok az ember életében, amikor a csend is kifejezetten jól esett egy barátságban. S azt hiszem, ez az a pillanat volt.
Nem szóltam hozzá, csupán gyengéden érintettem meg a kézfejét, s ha nem húzta el, akkor gyengéden ujjaim melegébe vontam. Mindezt néhány másodperc erejéig, hogy érezze a törődésemet, s azt, hogy mellette állok, bármi is történjék.
Csak akkor engedtem el, mikor ő maga kívánt szabadulni, s kiszállva a járműből, maga mögött hagyta az utasteret, hogy gyönyörködhessen a tájban. Mellé lépdelve nehéz volt nem szóba hoznom a korábbi témát, hisz mérhetetlenül sajnáltam ezt a törékeny leányzót, hogy ilyen szenvedésen kellett átesnie.
Dühös is voltam, hogy nem lehettem ott az anyja temetésén, s nem álltam mellette a bajban. Talán, ha aznap nem köt a munka Washingtonba, és sikerül hazaérnem, akkor megakadályozhattam volna ezt a borzalmat, mi talán örök életre sebet égetett a fiatal lány szívében.
- Örülök, hogy neked is tetszik. Mindig is szerettem a természetet, de Washingtonból éppen ez hiányzott. Ott a parkot leszámítva nem láthattam fákat és nem hallhattam a madarak csicsergését. És igazad van, van benne valami különlegesség. Jobban tetszik, mint a belvárosi házak, amiket mutattak. És mivel hosszú távra tervezek, úgy döntöttem, hogy megéri egy ilyen házba befektetnem – gyengéden rámosolyogtam Lunára, majd biccentettem kérésére, s meginvitáltam a ház felé, kezemmel átkaroltam, ha engedte, s úgy lépdeltem mellette, míg el nem értük a verandát.
- Annyi időt kapsz, amennyit csak szeretnél. Örülnék, ha jól éreznéd magad ezen a helyen, ha kikapcsolna az agyad, és megpróbálnál erre a nyugtató tájra koncentrálni. Még egy tó is van a közelben, amit szívesen megmutatnék – megértően fordultam felé, s gyengéden simítottam végig a hátán, hogy aztán előre engedhessem, és ő tehesse be a lábát először a gyönyörű ház ajtaján.
- Ebből adsz nekem is egy kortyot? – látva, hogy hamar elkezdett barátkozni a whiskeys üveggel , megpróbáltam azt kicsalni karmaiból, így ha engedett, átvettem tőle az üveget, s bár nem volt nagy kedvem inni így késő délelőtt, mégis csak meghúztam az üveget.
- Ez igen, ez jó kis whiskey. Utoljára a nagyapám kínált ennyire keserű löttyel – jegyeztem meg, s átkarolva Luna derekát, beljebb sétáltam vele a házba.
- Amint látod, a nappali még nincs kész. A ház többi része már fel volt újítva, állítólag egy orvos vásárolta a házat a nejének, de mivel elváltak, már nem tartott rá igényt. Emiatt a felújítás ezen része is elmaradt. Szóval, igazából a falakat kellene lefestenünk, és kicsit átrendezni a bútorokat. Mit szólsz? Szerinted mit hová kellene tennünk? – kíváncsian pillantottam a lány felé, s hogy ne az italos üveg landoljon újra a kezében, egy feltekert fóliát adtam a kezébe.
- Ha segítenél, akkor ezzel letakarhatnád a bútorokat a festés előtt, míg én behozom a festéket és az ecseteket. Máris jövök – mélyen fúrtam pillantásom a lány szemeibe, meg akartam bízni benne, s abban, hogy nem fog újra őrültséggel próbálkozni. Ha láttam, hogy segítene, akkor visszasiettem az autóhoz, de a bejárati ajtót direkt nyitva hagytam, hogy halljam, ha Luna szólítana.
Felnyitva a csomagtartót, előhalásztam a festékesvödröt és az ecseteket, mielőtt azonban felmarkoltam volna az eszközöket, a mobilomon indítottam egy gyors hívást.
- Szia Cassie, megtennéd, hogy lefuttatod a következő nevet a keresőben? Jean-Baptiste Laufey. Minden érdekel, közúti kihágás, garázdálkodás, erőszakos cselekvés, de még csak a befizetetlen parkoló cédulái is.
- Oh, oké, igyekszem. Egyéb adat a pasasról?
- Montréalban él, az utca nevét átküldöm sms-ben. Köszi Cassie – a gyors hívást követően, még átküldtem az adatokat a kedvenc kolléganőmnek, hisz egyre inkább biztos voltam benne, hogy az az átkozott Laufey bántalmazta Lunát. Éppen ezért tudni akartam róla mindent. Nem úszhatta meg ezt az ügyet ilyen könnyedén.
Visszacsúsztatva a telefont a zsebembe, felmarkoltam a vödröt, az ecseteket és visszasétáltam a házba, ahol pillantásommal Lunát kerestem.
- Hogy haladsz? – kíváncsi voltam, hogy tényleg segít-e, s bíztam benne, hogy nem csinált már megint őrültséget. Remélem, nem élt vissza a bizalmammal.




MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Hétf. 22 Okt. 2018 - 15:34

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Hálátlan csend borult ránk, mi követelőző tekintettel hallgatózott. A motor elnyugvása, beszélgetésünk lanyhulása, mozdulatlanságunk egyként húzta szorosabbra a fojtó csomó szálait az autó terében fogyó oxigén torkán. Fabian feltehetően ezen publikum kéjes, vérre szomjazó nyomásának engedett, mikor arra vetemedett, hogy megérintsen, hogy kézfejemet tenyerébe vonja. Ha nem öntöttem volna fel a garatra dulakodó érzelmekből, tisztán elkönyvelhettem volna igyekezetét a segíteni és tenni akarás mohó számláján, s megláttam volna, hogy közeledésében se több, se kevesebb nincs, mint baráti együttérzés, mit most testi kontaktus útján kívánt felém közvetítetni. De abban a percben, mikor az emlékek egy újabbat taszítottak ölemen, s a múlt realizálódó hatására szűkölve összeszorítottam szemhéjaimat is, a lehető legrosszabbat érte el. Mint égető lángok foga közül, úgy kaptam ki kézfejemet markából, hogy ne ejthessen biztonságos csapdába. Tekintetemben távoli zűrzavar forrongott, s egy villanás erejéig látni véltem Fabian pozíciójában megelevenedni Jean-Baptiste-ot. Vonásai eltorzultak, s hirtelen a szatírarc két tűhegyes, hamuszürke írisze szögezett le ültembe. Mozdulni sem bírtam, végtagjaimból kifutott a vér, zsibbadás pulzált halántékomon, fülcimpámig forrt, s szúrt a pírtől bőröm.
Elvesztettem kapcsolatom a jelennel, rettegő tudatom vélt valósága illúziót vetített a férfi porhüvely-vásznára.
Fájdalomig gyűrtem két görcsösen egymásnak szoruló combom közé kézfejeimet, hogy a farmer anyag súrlódásával mossam le az apám érintésével mocskolt hámot magamról. Nem ment. Nem sikerült. S e kétségbeesés közben fedeztem csak fel, hogy a pillanat még mindig ott pihentette rajtam a biztonságiöv láncot. Nem menekülhettem. Elérhetett. Újra a magáévá tehetett. S nekem jogom csak egyhez volt: tűrni és sikítani, az ellenkezés mindhiába való lett volna.
Kifordultam ültemből, hogy feltépjem a kocsi ajtaját, de a biztonsági zár még nem oldott ki, hiába rántottam meg többször is a fémhatású műanyag kallantyút, s kaptam a tokjába húzott zár után, hogy manuálisan oldjam az automata uralmát, nem sikerült.
Mintha minden összejátszott volna ellenem, félelemtől csatakossá lett ujjaim lesiklottak az ablak üvegén a feladás jeleként. Mindegy volt.
S csak ezen belenyugvás zaklatott epizódjának záróakkordját követően láttam újra tisztán, s vontam ki magam elmém kegyetlen humorú játéka alól. Az oldalsó visszapillantó tükörben fedeztem fel, hogy mindaz, kitől féltem, Fabian volt. Aki törődve nyúlt utánam, hogy kiemeljen az ingovány mocskából, a legjobb barátom volt.

Tekintetemet szégyenteljes könnyek mosták át, s újult lángra kaptak az apró idegvégződések járomcsontom mentén. Nem bírtam visszanézni rá, nem bírtam ott maradni, s bevallani viselkedésemnek apropóját. A tényt, hogy benne öltött testet legnagyobb félelmem, kit az apámnak hívtam, s kiért, mint friss özvegyért felelősséggel tartoztam. Azért kísértett ily élénken a férfi percről percre, mert mart az anyámnak tett fogadalmamnál jelenlévő lelkiismeret, hogy távozását követően mellette leszek, s segítem őt az életben. De bár én haltam volna meg, s nem te, anyám!
Amint megcirógatta dobhártyámat a zár kattanásának hangja, már fel is téptem az ajtót, s elhagytam az autó zárt terét. A karosszériának feszülve még hosszan küzdöttem torkomban matató szívdobogásommal, hogy aztán visszatérhessek a pillanatba. Visszanyeltem könnyeimet.
Szervezetem egyre hatalmasabb elánnal követelt magának a túléléshez alkoholt.

Mikor a férfi mellém ért, még percekig szorítottam szemhéjaimat, belül lázasan agitálva józan tudatom az érkező kilétéről. Ha újra megkísérelte volna, hogy megérintsen, felé tartott, feszített tenyeremmel intettem őt várakozásra.
Végül reményteljesen, talpától kezdve gusztáltam őt végig feje búbjáig, hogy engedjen gyomrom görcse, s felismerjem magamnak Fabian Leclairt.
– Sajnálom. Ahogy beszéltem róla, megint olyan volt, mintha… mintha újra megtörténne.
Sosem bántott volna. Ismertem határait, közös múltunkban éppen elég alkalommal kapott rá lehetőséget, hogy bizonyítékát adja végtelen türelmének hisztérikus attitűdöm oldalán felnőttként viselkedjen. Megannyiszor döfött tőrt önön kézfejébe – átvitt értelemben – dühödt pillanataiban, hogy az asztallapra szögelt kézfejével ne tehessen kárt csitri valómban, ki élvezettel, módszeresen újra és újra az idegein táncolt. Nem könnyítettem meg a dolgát, de pont emiatt lehettem biztos abban, hogy Fabian mellett lehettem a legnagyobb biztonságban.
– Nem akartalak megriasztani, és ellökni sem… csak…
Kerestem a megfelelő szavakat tettemre, de ennek bonyodalma még túlterhelt volna, így hirtelen, nyakatekert módon változtattam át mondandómat, s folytam bele az ingatlan és környéke nyújtotta szimpatikus súly taglalásába. Így könnyebb volt.
– Azért én még emlékszek arra a tetőtéri belvárosi lakásra, aminek az a lenyűgöző tetőterasza volt, művi esőerdővel, és te oda voltál érte. De hosszútávra, talán igazad van. Ez élhetőbb – ki kellett törölnöm a könnycseppeket szemeim sarkából. – És a hosszútáv itt most véglegest jelent, gondolom. Megállapodást. Utódlást. Egzisztenciateremtést. Erről jut eszembe. Nem is mondtam, hogy Stellának kölykei lesznek. Kiszökött és… hát felcsinálta valami kandúr. Szóval lesz körülbelül hat kismacskánk otthon. És az már ütközik Blaise lelki békéjével, ezért nem tarthatom meg őket. Hogy ne legyél egyedül, hozunk majd neked közülük egyet. De egyelőre ezek a kis magzatok még zsákbamacskák… fogalmam nincs, hogy milyen színűek és típusúak várhatóak.
Minden házba kellett egy hízelgő kisállat, aki hazavárta a gazdáját, máskülönben mit sem ért a kandallóban ropogó tűz.
Ez a tervezés néhány percre képes volt lefoglalni gondolataimat, s mondhatni jókedvre is derített.
Ezt követően már nem idegenkedtem érintésétől, s ölelésébe fonódva, hozzá hasonlatosan átfogtam derekát, hogy úgy sétáljunk fel a hosszú lépcsősoron, míg fel nem tárult előttünk a ház szíve-lelke, a nappali tágas és nyitott helyisége. Nagy nyomást rótt rám percről percre a létezés, így menet közben már megbontottam az italos üveget, hogy kortyoljak belőle.
Elégedetlen csettintéssel konstatáltam az ital erős aromáját, mi felmarta ízlelőbimbóimat, s mit a mellettem álló is megkívánt. Nem lehettem önző, noha rettegés fogott el, hogy az alkohol majd idő előtt fogy el, s én nem leszek kellően ittas estére, hogy öntudatlanul nyomjon el az álom.
– A hosszú melankolikus séták nem az én asztalomat képezik, de ha van egy csónak, amivel átevezhetünk rajta, és pont a közepénél felfedezhetem, hogy a korhadt fa már lyukas és beengedi a vizet, akkor megnézhetjük azt a tavat.
Sötét felhőket hozó, depressziót sejtető humoromban nem volt semmi szándékoltság, de az elmúlással foglalatoskodó tudatalattim nem engedett érzelmi világából.

Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire távol akarta tartani tőlem az aranyló italt, s milyen aljasul cserélte le takarófóliára a hideg üveget markomban. Formára és vastagságra még rendben is lett volna, de nem verhetett át. Még magamnál voltam, Fabian… s nem voltam ostoba, hogy ne lássak át a próbálkozásodon! – Feszültséget keltett gyomrom tájékán az érzés, amiért megtagadta tőlem az alkoholt.
Ebből kifolyólag, csak rövid időkre tudta elvonni figyelmemet, s akkor is kedvtelenül fintorogtam.
Abszolút semmi kedvem nem volt festeni, házat rendezni, vagy bútorokat letakarni fóliával. Ez a helyiség túl nagy volt, én pedig túlságosan közönyös és fáradt ahhoz, hogy imponáljon a fél napot igénybevevő hadművelet számomra.
– Azt hittem, hogy ezt a festés dolgot nem gondolod komolyan. Én sosem csináltam még ilyet…
Idegenkedve forgattam meg kezemben a fóliatekercset, hogy varázsszavakat keressek rajta használatához. Kibonthatta és letakarhatta volna magát minden bútor tapsra. Aztán táncot járva mázolhatott volna az ecset, miközben szorgosan rója a métereket a nedves rongy, hogy még íziben feltörölje a lecseppent festékpöttyöket.
– A szakemberek erre teremtettek.
Én pedig arra, hogy a kandalló előtt borozgassak nyakig betakarózva, s beszéljek. Minél többet. Minél több mindenről, messziről elkerülve a valódi problémát. Nem mintha nem esett volna jól kétkezi munkába fojtani elmém habzsoló elméleteit és ideáit, nem foglalkozni a tegnappal, vagy az azelőttel, csak még nem tudtam elképzelni, hogy ez jól is elsülhetett.
De Fabian ezt nem viccnek szánta, nem volt „b” terve, vagy egy végső megoldása arra az esetre, ha vállalhatatlanná tenném a nappaliját. Számított rám és a segítségemre, nem ismert festőket.
– Szerintem tegyünk le egy szőnyeget a kandalló elé és hagyjuk a többit a francba… de ha szerinted csináljuk, akkor nem is tudom… fáradt vagyok ehhez. Csak feltartalak. Haza kellene mennem.
Sokszor mondták, hogy reménytelen eset vagyok. Pedig csak egy bátor ember kellett, akiből kellő mennyiségű türelem áradt, s motiválásra való képesség, s én is hadra fogható voltam. Mert a legtöbbször csak királylányosan kérettem magam, s mivel rám hagyták a döntés lehetőségét, dacosan kimaradtam a szórakoztató elfoglaltságokból is. Makacs voltam, de valahol bíztam benne, hogy Fabian ha visszatér, felveszi az előzetesen sarokba hajított takarófóliát, majd kérlelve visszaadja a kezembe és bemutatja használatát.
Számat húzva ültem le a karamellszínű kanapé középpontjára, hogy feloldjam telefonom képernyőjét, s kiderítsem, mennyire esett messze a háztól az első kocsma. De ezen a flancos helyen még térerő sem volt, nem hogy internetkapcsolat. Kezdtem elbizonytalanodni előzetesen kinyilatkoztatott véleményemmel kapcsolatban. Jobb lett volna az a belvárosi lakás, honnan minden karnyújtásnyi közelségben épült fel.
De ha én nem értem el innen senkit, engem sem értek el.
Biztonságban voltam.
Távol az apámtól, távol gyerekkori otthonomtól, s a hálószobától, hol magáévá tett.
Nem gondolhattam erre. Nem tehettem meg ezt Fabiannal.

– Nagyon jól haladok. A házadban még internet sincs, így komolyan idillikus a helyzet. Visszafelé haladunk az őskorba, ahol még te nőttél fel – félre rántott szám sarkában gunyoros mosoly bújt meg. Nem bántani akartam őt, éppen csak jól érezni magam, s felejteni. Felejteni, hogy nem volt merszem terhességi tesztet csinálni. Felejteni, hogy ivott és már nem volt lehetősége visszamenni a patikába egy eszközért.
– Azzal a fóliával az a baj, hogy azt se tudom, hogy nyílik… fóliázz te. Nekem nem fogad szót, pedig én minden festői és segédmunkás képességemet bevetettem. Milyenre festünk?
Jobban érdekelt, hogy mivel kenhettem össze a férfi arcát, mivel foglalhattam le magam, így közelebb léptem az asztalhoz, mire lepakolta a kartondobozt, s minden tartalmát. Nem az ecsetek érdekeltek, a nehéz dobozt emeltem ki, hogy letépve fedelét, megnézhessem tartalmát.
Még a whiskyt is sikerült elfelejtenem, ahogy megcsapott a festéket színező aroma.
Barna.
Még egy barna.
– És akkor mit is kell festeni?
A számomra leginkább preferáló eszközt emeltem ki a dobozból, ami egy puha henger volt. A szőrös felületet játékosan gurítottam át párszor Fabian profilján.
Ezen már őszintén felnevettem.
– És ez mi is? Masszázshenger?
Magamon is kipróbáltam. Míg játszottam az elkényeztetett hülyegyereket, nem kellett tudomást vennem a témáról, mi felnőtté tett. Most még önmagam lehettem. Felelőtlen, éretlen önmagam.  


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Hétf. 22 Okt. 2018 - 18:47

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Riadalma egy pillanatra engem is megtorpanásra késztetett, s aggódva figyeltem a fiatal lány küzdelmét, hogyan próbál emlékeinek rabságából kiszabadulni, s visszatérni hozzám a jelenbe. S míg barátságos mozdulatommal csak figyelmes próbáltam lenni, utóbb magam is visszahúztam karjaimat, s ha nem akarta, nem érintettem többé.

Magyarázkodása nem volt szükségszerű, hisz sejtettem, hogy a rossz emlékek kínozták testének minden porcikáját, s hogy valószínűleg most a legkevésbé sem vágyott egy férfi érintésére. Megértettem őt, s noha soha nem tapasztaltam saját bőrömön azt az elesettséget, amit egy nőnek kellett átélnie, ha erőszak áldozatává vált, attól még empatikus élőlényként bele tudtam képzelni magam a helyzetébe.

Az erős kiscsaj azonban még mindig ott élhetett benne, s ahogy annak idején a gödörben is eltörölte arcáról a könnycseppeket, leküzdve magában a félelmet, úgy ezúttal is megpróbálta összekapni magát, amit egy halovány mosollyal értékeltem.

- Persze, hogy odavoltam érte, mert csípték a csajok, de ezen kívül nem igazán volt otthonos. Hiányzott belőle valami…hm, nem is tudnám pontosan megmondani, hogy mi. Talán éppen ez – kezemmel a körénk húzódó táj felé mutattam, s hosszasan legeltettem pillantásomat a természeten, melyet lassan aranysárgába burkolt az ősz érkezte.
- Utódlást? Hehh, nem is tudom, valami olyasmi. Igen, jó lenne most már végleg letelepedni valahol. Tudod, egyelőre a munkám még Washingtonba köt, és csak egy nyomozás végett érkeztem haza. Elvileg csak ötvenhét évesen nyugdíjaznának, amihez azért még jó néhány évet kéne lenyomnom odaát. De ha őszinte akarok lenni, kicsit már honvágyam van. Pedig annyira még nem őszült meg a halántékom…mégis, egyre jobban húz haza a szívem, ha őszinte akarok lenni. – őszintén vallottam a lánynak az érzéseimről, melyek az elmúlt időszakban fogalmazódtak meg bennem. Hiányérzetem volt, honvágyam, s ezt kizárólag egy otthon tudta pótolni Montréálban.

- Nocsak, szóval Stella még mindig képes elcsábítani a kandúrokat – nevetve jegyeztem meg, s jóízűen nevettem fel, hallva, hogy Miss Szőrmóknak hatosikrei lesznek.
- Rendben van, úgyis akartam már egy ideje háziállatot, csak még nem tudtam eldönteni, hogy mit szerezzek be. Gondoltam már halakra, macskára és kutyára, kaméleonra és madárra. Aztán az is lehet, hogy állatfarmot nyitok – fűztem hozzá mosolyogva, s támogattam azt, hogy a jövendőbeli apró szőrgolyók egyike majd nálam landoljon.
- Csónakról nem tudok, még a tavat is csak képről láttam, de ha lesz kedved, felfedezhetjük a környéket – javaslatommal egyben oldalára kanyarítottam a kezem, s ezt követően sétáltunk csak be a házba, hogy a lepakolást követően neki fogjunk a munkálatoknak.

Luna persze láthatóan megmakacsolta magát, s máris úgy viselkedett, mintha tudattalan lenne ezen témában, s hercegnő létére, nehezére esne egy ecsetet a kezébe venni. Láthatóan nem volt felkészülve az egész napos munkára, s erre már csak odabent jöttem rá.

- Édes virágszálam, amikor azt mondtam neked pár napja a telefonba, hogy segítségre lenne szükségem, akkor mire gondoltál? Hogy majd legyezgetsz engem festés közben? – nevetve ráztam meg a fejemet, s nem akartam elhinni azt, hogy Lunácska ezen a téren mit sem változott. Még mindig az a cserfes kislány volt, aki különféle trükkökkel próbálta kivonni magát a munka alól.
- A szakemberek sokba kerülnek, és amúgy sincs idejük holmi FBI ügynökök házára. Ők a pénzes luxusházakon dolgoznak, a miniszterekén, és a világsztárokén. És amúgy is, azért vannak az embernek barátai, hogy ilyen esetekben ők segítsenek. Szóval, mire visszaérek, legyen kész a bútorok lefedése, és tudtommal semmi dolgod sincs otthon. Kezdj hozzá, meglátod, ügyes leszel – játékosan kacsintottam rá Lunára, s csak ezután hagytam őt magára.
Néhány perccel később visszatérve, még el voltam gondolkodva, s azon munkálkodott az elmém, hogy rájöjjek, Laufey-t hogyan szembesíthetném a tettével, s hogy kaphatná meg a méltó büntetését. Ahhoz azonban, hogy bebizonyosodjon a tette, sokkal több információra volt szükségem. Róla, a korábbi stiklijeiről – már ha voltak – s arról, hogy mi is történt pontosan a temetésen. Erről azonban Lunát kellett volna kifaggatnom, őt viszont egyelőre nem akartam megzavarni a kérdéseimmel, hisz végre feloldódni látszott.
Vagy inkább lustának.
Igen, határozottan lusta egy teremtmény volt.
- Hát azt látom. Míg én itt cipelem ezeket a nehéz vödröket, te asszonyság csak ülsz a sejhajodon, és még csak a vacsora sem fő? – egyik szemöldökömet megemelve, színpadiasan vontam kérdőre a lányt, majd nevetve csóváltam meg a fejemet, s közelebb sétálva, felemeltem a földről az elhajított fóliatekercset.
- Ejh te lány, dolgoztatod itt az öreget – jegyeztem meg, miközben felegyenesedtem, s letelepedtem mellé a kanapéra, hogy felé fordulva, negédesen rávigyorogjak. – Haha, nagyon vicces vagy, de jelezném, hogy ide nem is akarok internetet. Ennek a helynek pont ez a lényege, hogy távol legyél a sok baromságtól, és kipihend magad. Add csak ide a telefonodat, ezt pedig átadom szíves felhasználásra – mosolyogva halásztam el kezéből a készüléket, s helyére a fóliát csúsztattam.
- Mi az, hogy nem tudod, hogyan nyílik? Tök egyszerű, itt van rajta a csomagoláson a jel, ezt itt csak le kell húzni róla, majd ki tudod tekerni…- ismét kikapva kezéből az eszközt, bőszen magyarázni kezdtem, s már épp felpillantottam, hogy folytassam az okítást, amikor észrevettem, hogy Luna máris tova slattyogott.
- Luna, légyszives ne királylányoskodj, fogd fel úgy, hogy karitatív munkát végzel, és besegítesz egy olyan rendőrnek, aki ezt megérdemli. Nézd csak, itt vannak a perforrációk, ezek mentén tudod eltépni a fóliát, és máris kapsz egy darabot, amivel már letakarhatod a tárgyakat…- hiába beszéltem a lányhoz, őt már sokkal inkább a festék árnyalata kötötte le, s a görgős ecset, mellyel hirtelen felém fordulva, az arcomat vette célba.
Erre már komor vonásokkal álltam előtte, s már nem mosolyogtam rá olyan felhőtlenül, mint néhány perccel korábban.
- Nem, ez nem masszázshenger. Ha segíteni akarsz, akkor először fóliával teregesd le a bútorokat, ezt pedig add ide – kicsit szigorúbban léptem most már fel, hisz szerettem volna, ha a lány azért segít is nekem, s nem csak elbohóckodja a délutánt. Ha végül csak neki kezdett a rá kiszabott feladatnak, akkor addig felbontottam a festéket, majd összeszereltem a festőtálcát, s némi festéket véve a görgőre, beszíneztem annak felületét.
- Hé Luna – a lány mögé lépdeltem, s ha felém fordult, akkor ezúttal én görgettem végig az orrán a hengert, ezzel befestve az orrát. – Így működik, látod? – nem tudtam tovább szigorú parancsnokot játszani mellette, belőlem is előtört a komisz kölyök, s hacsak nem vonult fedezékbe, úgy újra végig görgettem rajta az eszközt.
- Na mit választasz, festesz velem? -




MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Kedd 23 Okt. 2018 - 10:15

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
A nem tudom és nem vagyok képes egykedvű replika jelen helyzetemben sokkal inkább felelt meg a nincs hozzá kedvem és nem akarom kedvből és elvből fakadó tiltakozásának, mintsem, hogy valódi készségeimet és tudásomat öltöztette volna jelleggel attitűdöm. Egyszerűbb volt belesüllyedni a bőrkanapé ölelésébe, s átadni magam újabb melankolikusból apatikusba hajló gondolatoknak, mik hamar elértek a semmittevéssel egyidőben.
Megemelt szemöldökeimmel orrcimpám is megugrott, amint figyelemmel követtem a férfi igyekezetét, hogyan tüsténkedik a helyiségben, hogyan tesz újabb kísérletet rá, hogy hadra fogjon. Pocsékul voltam, s ez felírható volt a negyvennyolc órája tartó koplalás számlájára, de pillanatnyi makacsságom is eleget tett volna az elkövető felé támasztott elvárásoknak.
Miért kellett nekem festeni?
Nekem.
Mellkasom előtt összefűzött karom aggályos tiltakozás volt a férfi ötlete ellen. Oké, hogy erről volt szó annak a bizonyos telefonbeszélgetésnek az alkalmával, de ezt se én, se ő nem gondoltuk komolyan. Mikor ki-ki feltette kérdését, és választ adott.

– Tudod, mi lenne még nagy segítség a fóliatekercs használatának oktatásában? Ha meg is mutatnád minden egyes bútoron ennek a varázslatos segédeszköznek a működését. Nehogy felfaljon, körém tekeredjen, és ne adj isten, belefulladjak – teátrálisan levezényelt mártír-munka volt ez a részemről. – Tegyünk gyakorlatiasabbá ezt az órát… kezdjük a kanapéval, hogy utána vissza is ülhessek rá.
Tovább ütöttem a vasat, de szavaimat követően, valójában totálisan elveszítettem érdeklődésemet az előkészületeket illetően, s in medias res vettem magamhoz a legfontosabb eszközöket, megfeledkezve az én lelkes oktatómról és a nejlonról.
– Te komolyan ilyen aljas vagy, hogy megpróbálod kihasználni a karitász hajlamomat? – kezemben egy puha végű ecsettel fordultam néhány percre felé, hogy megtudjam, vajon mennyire gondolta komolyan kijelentését. Telibe vigyorogtam a férfi arcát. – A gyerekeket szeretem, ők ártatlanok. A felnőtt emberekre, főleg nem a korrupt rendőr bácsikra nem vonatkozik a segítőkészségem. A felnőttek segítsék meg magukat, és akkor Isten is megsegíti őket. De talán veled kivételt teszek… na jó, add már ide ezt a hülye fóliát, mielőtt lecsapsz vele.
Mielőtt ismét belekezdhetett volna, hogy mélyebb ismereteket osszon meg velem a tekercsről, annak Achilles-sarkáról, kikaptam azt kezéből, s két combom izma közé szorítottam be, hogy zavartalanul tovább foglalatoskodhassak a számomra ismeretlen felhasználási szegmensű eszközök sokaságával a hatalmas kartondoboz mélyén.
– Ez nagyon tetszik…
Nem engedte, hogy továbbra is gúnyt űzzek a festésből, s kíméletlen határozottsággal lépett fel ellenem, ráadásul elkobozta a teddy-hengert tőlem, amivel először magamat, majd őt is átgurítottam.
Mint a gyerek, akinek kezéből elveszik legújabb szerzeményét, úgy torpantam meg sértetten néhány perc erejéig. Arcom vonásain az érzelmi skála megannyi szereplője felvonult egy szemvillanás erejéig. Gyűlöltem, megrökönyödtem, haragudtam, kétségbeesve szavakat kerestem, nevetnem kellett, s végül újra morcosan fürkésztem.
– Egy fasz vagy, Fabian…
Talán túlságosan is hirtelenné és obszcénná váltam, de üres gyomromat hamar felmarta a néhány kortynyi whisky, s bekerülve a véráramba, nem csak, hogy tompította képességeimet, összenyomta koponyámat, de még a jellemembe is belekontárkodott. Tényleg, hová is tettem az üveget? Vagyis tette Leclaire.
Felismertem a menthetetlenül befásult helyzetet, így nem is próbálkoztam tovább. Mielőtt magamhoz vettem volna a képességeimhez mérten rám szabott feladathoz kellő gurigát, még egy jókorát csaptam vele a férfi felkarjára mérgemben, hogy utána sietve arrébb álljak, s előkerítsem a folyékony arannyal teletöltött kristályüveget.
Biztos látott, sőt, kirohanásom után el is vártam, hogy rám figyeljen, így hosszú kortyokban vittem be újabb egy deci whiskyt a szervezetembe. Szám peremére kiült maszatját ujjbegyemmel töröltem le. Hogy ne hagyjam kárba veszni a drága italnak egyetlen cseppjét se, ajkaim közé vettem mutatóujjamat, s a felhámom redőibe ragadt alkoholt onnan ízleltem ki.
Csak ezt követően döntöttem úgy, hogy felhagyok a hisztériával, s megpróbálom Fabian tetszésének megfelelően elvégezni a rám bízott feladatot. Az asztalkával kezdtem, mire aztán nyomban vissza is állítottam az italt. Csábítóan ringott az édes méreg.
Az újabb bűnbeesést azonban a közelebb lépő férfi tudtán kívül megakadályozta.
– Mi van?
Irányába fordulva, legnagyobb meglepetésemre elvakított a barna színbe mártott henger. Reakció időm meghosszabbodott, így kellett egy tized másodperc, mire rá tudtam jönni, hogy mégis mit művelt velem, s hogy bizony a fele sem volt tréfa ennek a festés dolognak. Testfestés dolognak.
Sikító jókedvvel konstatáltam a férfi próbálkozását, s azonnal meg is kíséreltem ellökni magamtól kezét, hogy egérutat nyerjek mellette. Csak néhány méternyi biztonságos távlatból pillantottam vissza rá, hogy letöröljem az orromra felkent falfestéket.
– Ez most komoly? Te képes voltál engem összekenni, Fabian? Ezért meglakolsz…
Nem menekültem tovább előle, irányába sétáltam fenyegető, ám egyben szórakozott eltökéltséggel, hogy megszerezzem tőle a színbe mártott hengert, s én is összekenhessem őt. Nem bántam, ha elsőre nem sikerült, nem bántam, ha én kaptam többet, s azt sem, ha végül legyőzött, s fel kellett adnom a küzdelmet, mert nyakig beborított a barna festék.
A rám került folyékony színből próbáltam Fabianra is kenni, hogy ő se maradjon ki a játékból.
– Jó, feladom… tedd le azt a hengert, és ne kenj rám többet. Nézd meg, hogy nézek ki… segítek neked, mert egy rászoruló FBI-ügynök vagy…
Nevetve törölgettem ujjaimmal arcomat, amitől csak még maszatosabb lettem.
– Remélem, a falon jobban mutat majd ez a komló szín, mert magamon nem tetszik – fintorogtam őszintén Fabian felé, majd ahogy kiestem a játék ritmusából, pillantásommal azonnal az italos üveget fókuszáltam be. Még inni akartam. Vajon kiszúrta sóvárgásom?

Kiszakított a pillanatból a férfi nadrágja zsebében felszólaló telefon csengése. Akaratlanul is újra lelombozódtam, s teret engedtem sajgó gondolataimnak. Megkerülve őt, erőt vettem magamon, hogy tovább folytassam a fóliázást, s végre a számomra oly kedves kanapét is bevonjam a méretes, átlátszó takaróanyaggal.
Nem hallottam, hogy miről beszél telefonján. Nem folytam bele a munkájába, s nem is kíváncsiskodtam felőle. Így azonban újra a magam társaságára maradtam. S ugyan a kétkezi elfoglaltságot nem függesztettem fel, mégis betemettek gondolataim.
Amint hallottam, hogy roppan hátam mögött a parketta a férfi visszatérő súlya alatt, beszélni kezdtem:
– Még nem volt merszem terhességi tesztet csinálni. Blaise-zel nem védekezünk évek óta, mert küzdöttünk egy egészséges babáért. És most félek, Fabian… félek, hogy két csík lenne. Mert ő sem védekezett, nem védett meg magától. Belém élvezett.
Lehunyt szemhéjaim sem tarthatták vissza kitörni kész könnyeimet, s a fájdalomtól, mi átjárt, még a markomba fogott fóliát is átszakítottam. Ahogy Jean-Baptiste összezárt combjaim védelmi vonalát.  


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Kedd 30 Okt. 2018 - 19:26

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Luna egyszerre volt megmosolyogtató, gyerekes, s lusta királykisasszony egyben, akire akár haragudni is lehetett volna, de sokkal szívesebben fürkésztem mosolyra futó ajkait, mint hogy sírni lássam őt a lelkében hurcolt fájdalmak miatt.
Visszagondolva, most teljesen úgy viselkedett, mint annak idején, amikor átlépte a tinédzser éveinek a küszöbét. Akkor volt ennyire szemtelen, pimasz, s egyben cserfes velem. Szinte magam előtt láttam azt a tinit, aki oly sok fejfájást okozott néha napján, s aki szerelmével hajszolt hosszú hónapokon át.
Vajon még emlékezett a nekem írt levelekre? Vagy azokra a pillanatokra, amikor minden mozzanatával azon igyekezett, hogy elcsábítson, s kellemetlen zavart hozzon rám?
- Hogy is ne, majd biztos egy ilyen tekercs fog felfalni téged…lustább vagy, mint a macskáid – jegyeztem meg nevetve, ahogy megcsóváltam a fejemet, majd bőszen bólogattam kérdésére.
- Korrupt rendőrbácsik? Miről hablatyolsz nekem Lunácska? – tudtam jól, hogy mennyire nem kedveli, ha így becézem, talán emiatt is szólítottam nem kívánt nevén, hogy végre tegyen is valami hasznosat, s a sok csicsergés helyett végre kézbe vegye azt a fóliát, és legalább imitálja azt, hogy valóban segíteni érkezett.
Róla azonban már fél perc elteltével csordogált a munka hevítette veríték, s ahelyett, hogy becsülettel végezte volna a munkáját, inkább megpróbált tovább játszadozni velem. S nem mondom, hogy ne tetszett volna ez a jókedv, de a munkával haladnom kellett, s nem szórakozhattuk át a fél napot. Emiatt kénytelen voltam szigorúan fellépni vele szemben, s elhitetni a lánnyal azt, hogy mennyire felbőszített.
Más lehetőségem nem volt arra, hogy munkára bírjam, kénytelen voltam efféle eszközökhöz folyamodni. S bár legszívesebben nevettem volna a megjegyzésén, amikor falloszhoz hasonlított, mosoly helyett csak még inkább ráncoltam a szemöldökömet.
- Te meg kissé szabadszájú, de ha már a duma ilyen jól megy, szedd a virgácsaid, és folytasd a fóliaakrobatikát. – jegyeztem meg normál hangszínen, mire cserébe érkezett a válaszcsapás, s a hölgy bosszúsan trappolt át a whiskeys üveg után.
Utólag persze megbántam azt, hogy ennyire szigorúan vettem a munkára vonatkozó részeket, s hogy nem engedtem a tevékenységből. Lehet, hogy hagynom kellett volna, hadd élje ki magát azzal a teddy hengerrel, hisz akkor talán nem a piás üveget húzta volna meg újra.
Nem tetszett.
S hogy ne járjon továbbra is a whiskey után, hirtelen döntöttem úgy, hogy bepróbálkozom nála az ecsettel, s némi festékkel próbálom jobb kedvre deríteni.
- Az van, hogy csíkos lett az orrod, nagyon csinos vagy így – nevetve szemtelenkedtem vele, s mondhatni lesüllyedtem a tinédzserek szintjére. Viszont ebben a helyzetben ezt egy percig sem bántam, mert most végre újra láthattam a lány mosolyát. S ezért már megérte.
- Igen, ez halálosan komoly – bólintottam, miközben farkasszemet néztem a lánnyal. Láthatóan tetszett neki a játék, hisz nem kellett ahhoz noszogatnom, hogy visszatámadjon. Oly lendülettel érkezett, hogy muszáj voltam a pozíciómon változtatni, ha nem akartam elveszíteni az ecsetet.
A lány első próbálkozásai sajnos nem jöttek össze, talán a magasságom miatt, s ecset helyett inkább újabb festékcsíkokat szerzett. Egyet a tenyerén, egy másikat a karján, és talán még a nyakára is jutott egy kis csík.
A végén már annyi barna folt volt a lányon, hogy nevetve hagytam, s engedtem, hogy rám is kenjen az anyagból.
- Szóval feladod? Nagyon helyes, úgy sem győztél volna le – jegyeztem meg egy büszke mosollyal, s leengedtem az addig fegyveremként funkcionáló hengert. Így most már akár szabad prédaként is tekinthetett rá, ha még céljában állt rajtam bosszút állni.
- Úgy bizony, rászoruló vagyok, és örülök, hogy segítesz – mosolyogva léptem hozzá közelebb, s a zsebemből előhalászott papírzsebkendőt felé nyújtottam, hogy legalább az arcáról le tudja törölni a festéket. Tekintetemmel a lány szemeit fürkésztem, s miután véget ért a kis játékunk, szinte azonnal észrevettem, hogy tűnt el vonásairól a mosoly, s hogy lett pillantásával újra az üveg rabja.
Nem akartam, hogy ismét kortyoljon az ír italból, már így is éppen eleget ivott. Talán ezért, s mert szinte sejtettem, hogy mire készül, határozott lépést tettem az asztalka irányába, hogy felkapjam onnan az üveget, s magamévá tegyem. A telefonom persze ekkor csörrent meg, de ez sem tántoríthatott el attól, hogy Luna elől elemelve a portékát, magammal vigyem a másik helyiségbe.
- Szia Fabian, nem olyan rég kérted, hogy nézzek utána annak a fickónak, akinek átküldted a lakcímét sms-ben. Túl sok mindent nem találtam, viszont az talán érdekes lehet, hogy ez előtt nagyjából hat-hét éve egy nő erőszakkal vádolta őt meg. Az ítélet végül felmentéssel zárult, mert nem volt bizonyíték ellene. De megvan ennek a nőnek a címe, ha érdekel. Ezt leszámítva nincs semmi egyéb. De azért még böngészek, és ha bármit találok, szólni fogok – a hívás megtorpantott, s komoran hallgattam végig a kolléganőmet, aki meglepő információval szolgált. S ugyan Luna még mindig nem nevezte meg nekem a tettest, én valahogy egyre inkább éreztem azt, hogy a saját nevelőapja bánthatta szegény lányt.
Dühített.
S abban a néhány másodpercben már az én jókedvem is tovaúszott. Nem tudtam semmi másra gondolni, csak arra, hogy ezt a szerencsétlen lányt bántották, s nem voltam ott a közelben, hogy megmentsem őt.
- Rendben, köszönöm. Még valamit szeretnék kérni, ha már ilyen szorgos vagy. Kérlek, nézz utána Blaise Abagnale-nek, ugyanezen pontok alapján. – a beszélgetést egy köszönéssel pecsételtem, s biztos, ami biztos, úgy döntöttem, hogy Luna férjének is utána nézek. S bár korábban már volt szerencsém az akkor még zöldfülő Abagnale-hez, az élet sok mindenkit megváltoztat, s egyesekből kihozza az állatot. Tudni akartam, hogy mennyire van biztonságban odahaza ez a fiatal lány, s szembe kell-e néznie más veszélyekkel is, mint az átélt traumák.
Sóhajtva csúsztattam zsebembe a telefonkészüléket, a másik kezemben lévő üveg tartalmára pedig magam is szemet vetettem. Jól esett volna néhány korty az arany nedűből, de észnél kellett lennem. Nem ihattam, hisz valakinek józannak kellett lennie a lány mellett. Vigyáznom kellett rá.
Az üveget emiatt a legmagasabb polcra helyeztem, s csak ezután sétáltam vissza a nappaliba, ami már készen állt a festésre.
Csupán Luna nem volt olyan állapotban, hogy használja a Teddy-hengert.
Döbbenten gyökereztek le lábaim a parkettán, amint meghallottam a lány szavait.
Hirtelen nem is tudtam, hogy mit is mondhatnék, s hogy efféle helyzetben mi lenne a legjobb megoldás. S bár a munkám során részesültem pszichológiai oktatásban, tudtam hogyan kell bánni a bűnözőkkel, hogyan olvassak a tekintetükben, s hogyan vegyem észre az apró jeleket, mik lebuktathatják őket, az efféle gyötrelmekhez talán még én sem értettem.
Láttam, hogyan hajtja előre a fejét, s éreztem szinte minden egyes porcikájából a fájdalmat.
Nem tudtam tovább egy helyben állni, így mögé sétáltam, s hacsak nem húzódott el tőlem, gyengéden érintettem meg a vállát.
- Az apád mindenért meg fog fizetni Luna, nem fogom hagyni, hogy csak úgy, büntetlenül tovább sétáljon. Veled leszek és mindenben segítek neked, nézz rám – ha engedte, akkor magam felé fordítottam őt, hogy tekintetébe fúrhassam a pillantásom.
- Ha akarod, elviszlek orvoshoz, vagy hozok neked tesztet. Bármi is történjék, rám számíthatsz. Ami pedig Blaiset illeti…talán egyelőre nem is baj, hogy nem szóltál neki. Ha olyan a habitusa, képes lenne neki menni az apádnak, és ezzel talán ellehetetlenítené annak a lehetőségét, hogy rács mögé zárjuk…azt viszont meg kell kérdeznem, hogy…a történtek után látott téged orvos? Csak mert…egy ilyen esetnél az az elsőszámú bizonyíték. – Nem az volt a célom, hogy szakmailag okítsam ki őt, de ezen tényezőkről sem feledkezhettünk meg. S bár tudtam, hogy ez milyen nehéz téma lehet a lánynak, kénytelen voltam rákérdezni erre is vele kapcsolatban.
- Ami pedig a félelmeidet illeti…talán az lenne a legjobb, ha még ma utána járnánk a dolognak. Ha gondolod, most azonnal elmehetünk egy gyógyszertárba. Mond, mit szeretnél? – felajánlottam neki a segítségemet, hisz láttam rajta a bizonytalanságot, s a félelmet. Biztosan szörnyű lehetett így, kétségek közt eltölteni minden napot. Éppen ezért, talán jobb lett volna, ha minél előbb foglalkozunk az üggyel, s nem seperjük azt a szőnyeg alá.
Nagyon sajnáltam a lányt, s nem tudtam tovább csak úgy ott állni. Ha engedte, s nem lökött el magától, akkor az ölelésembe vontam őt, s fejemet a feje mellé hajtva súgtam szavaimat a fülébe.
- Sajnálom, hogy nem jöttem el az anyád temetésére, és nem voltam ott veled. Tudom, hogy ez most mennyire nehéz neked, de garantálom, hogy nem fogja megúszni. Rácsok mögé fogom juttatni őt – nem tudtam azt, hogy ez bármit is jelenthet a lánynak, de azt akartam, hogy érezze, többé már nincs egyedül, s már nem kell félnie az apjától.
- Tudom, hogy az apád volt az. Bár nem nevezted meg, de rájöttem. És valószínűleg nem ez volt az első ilyen alkalom…már mással is próbálkozott. – vallottam be neki őszintén az információt, ami a birtokomba jutott. Ha ő is sitten akarta tudni a nevelőapját, akkor segítenie kellett.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Pént. 2 Nov. 2018 - 9:00

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Megígértette velem, a lelkemre kötötte, s már előre megesketett, hogy sosem adom fel, hogy bármi történjen, én egyedüliként is szeretni fogom és védelmezni az apámat. Akkor még nem láttam ezen szerepkör feladatának szignifikáns komplikációit, mikor az anyám a halálos ágyán – számomra érthetetlen – buzgó, reményteljes odaadással és gyengédséggel könyörgött. Hiszen magától értetődött bennem nem csak a szüleim iránti tiszteletteljes kötelességtudat nyomán, de mély belső intuícióm a hála és szeretet okán is, hogy majd gondjukat viseljem a szükségben. Mára megértettem azt a megnyugvással elegyedő féltést lázas tekintetében, mire felsóhajtva magához ölelt. Akkor még nem tudtam, hogy mit vállalok, ő viszont előre szánt és sajnált. Oda kellett volna figyelnem, átlátni az aggódó kontextusba helyezett frázisokat, miket minden haldokló kért a földi világban maradó bizalmasától, csak éppen nem ily elveszetten.
Zsákbamacskát árult.
A csapda kontúrjai elmállottak, s alig emlékeztem rá egy óra elteltével, hogy mit vállaltam, mit szignáltak szóban tett ígéreteim. Így ha sem írásos nyoma, sem fültanúja nem is volt fogadalmaimnak, a lelkiismeretem hajszolt a szófogadásba. Küzdöttem az italtól másnapra nyert gyötrelmes fáradtságtól és túlhajszoltságtól, a dehidratációtól, a fejfájástól, az éles fényekre adott érzékeny reakciótól, míg a folyosón vártam az orvosi kontrollvizsgálat végeztére.
Másfél hete még nem volt nyomós indokom rá, hogy alkoholt fogyasszak, csupán a baráti társaság kényének kiszolgáltatva ízleltem meg a különböző koktélokat. Akkor még csak a társaság elvárásából fakadón estem meg. Éltem a gondtalan, sérthetetlen, magukat halhatatlannak valló fiatalok életét hangosan és harsányan, kiélvezve a szórakozásra adott lehetőségek széles palettájáról válogatott pénzes alternatívákat. Nem voltak korlátjaim. Nem voltak felelősségvállalást követelő, vagy velem szemben állított elvárásokkal operáló szeretteim. Élhettem a saját életemet, hajszolva a gyermekvállalás rögös útján a szerencsémet.

Az anyám talán már a halotti ágyán tudta, hogy meg fogok sérülni. Asszisztált a tébolyodott ördögfajzat jelleméhez, legitimálta a férfi iránti szerelmével annak minden aberrált fétisét. Megbocsájtott. S talán már előre elmondta bűnbánó imádságait, meggyónta hibáját a hozzá érkező papnak, amiért átadott egy romlásban tespedő világ korlátlan urának használatra. Brutális volt elveszni a logikus asszociációban, hogy az anyám talán már előre tudta, hogy Jean-Baptiste majd erőszakot tesz rajtam, s ahelyett, hogy figyelmeztetett volna, eltiltott volna a vele való négyszemközti találkozótól, csapdájába hajszolt. Tudta. De nem állított meg. Miért tette?
S talán ez a felvetett témakör volt, mi olyannyira megkeményített irányába, hogy nem bírtam őszintén meggyászolni az anyámat? Nem bírtam őszintén sajnálni halálát?
Hiszen bántott.  

Ambivalens impressziók és érzületek birtokolták szívemet, ha kettősükre gondoltam. A történtekkel a naiv, gyermeki szerelem kiveszett belőlem, s távolságtartó szeretetté minősült át, miben már csak a vágy maradt meg, hogy éljenek egészségben, nélkülözés nélkül, sértetlenül, de a lehető legtávolabb tőlem. S míg az anyámra társadalmi normák szabták ki, hogy kizárólag tisztelettel gondolhattam, róla jót szólhattam csak, úgy az apámnak tartott szörnyeteg irányába még elszámolással tartoztam.
Mindennek ellenére, képtelen voltam őket nem szeretni.
Sírtam miattuk, fájdalmaim voltak, alapjaiban rongálták meg az életemet, s vették el tőlem a változatlan folytatás lehetőségét, mégis a haragos dühöm tehetetlen maradt velük szemben. Mert fájt, gyötört minden emlék. De arra ugyanúgy képtelen lettem volna, hogy végignézzem, ahogy valaki revánsot vesz rajtuk, s ezüst tálcán kínálja felém levágott fejüket. Meg akartam nekik bocsájtani, hogy ne legyek ismét árva.
Mert azt a magányt nem oldhatta fel egyetlen baráti kapcsolat, de még házasság sem.

A kanapé háttámlájára hajolt felsőtestem alatt összeroskadtak kezeim.
– Fabian… nem fizethet meg.
Nem érthette, miért ágálltam még mindig az apám oldalán szembe szegülve lényem egy részének akaratával, óvva azt, ki bennem életem legnagyobb törését okozta.
Ha felhúzott, hogy maga felé fordítson, még a szembesülést megelőzve igyekeztem letörölni könnycseppjeimet kivörösödött arcomról, hogy ne láthasson sírni. Nem akartam őt is feldühíteni. Nem akartam meggondolatlanságra sarkallni, mit gyakran elkövettünk, ha egy szerettünket bántották.
– Bizonyíték? Én nem akarok az apám ellen bizonyítékot, Fabian.
Ha azt hittem, hogy jól fog esni megválni a mellkasomon ülő súlyától a történteknek, akkor tévedtem. Néhány másodperc erejéig jól esett a férfi közelsége és ölelése, de valójában zaklatottá és ijedtté váltam, amint a megoldásra terelődött a szó. Nekem ez túl hirtelen volt. Miért akarta, hogy a hegyomlás maga alá temessen? Megrökönyödötten kapkodtam pillantásom a helyiségben, s csak a legvégső esetben találtam vissza a férfi arcához. Legvégső…
Feszültséget kovácsolt a megoldás mellkasomban.
Nem tehette meg. Nem tehettem meg.
– Miről beszélsz? Nem! Fabian!
Már aközben hektikus ellenkezésbe kezdtem, hogy végére ért volna mondandójának. Megemelkedett pulzusszámom mentén felparázslott felhámom alatt az ideghálózat.
El sem akartam hinni, hogy ilyen ostoba voltam. Miért ült volna tétlenül, ha hatalmában állt véget vetni a fenyegető veszélynek? Miért várta volna meg, hogy én kérjem fel cselekvésre?
– Hogy mit szeretnék? – hosszasan elodázva a választ, magamba néztem. De az első méter után értetlen sötétség lepett el. Dekoncentráció taszított ki a válaszokat homályba fogó milliből. – Azt nem tudom. De azt igen, hogy ez így nincs rendben. Az nincs rendben, Fabian, hogy ezt… hogy ezt ilyen gyorsan és sietve és azonnal és… nem! Ez még nem lehet megoldani. Erre még most nincs megoldás, mert nem látom át, mert nem tudok megfelelő döntéseket hozni, mert még most is fáj. Nem teheted ezt. Nem segíthetsz nekem, amíg azt sem tudom, hogy meg akarom-e ezt oldani. Össze vagyok zavarodva, és most te! Hogy szegezhettél nekem direkt ilyen lehetőségeket? Azt sem tudom, hogy miképp lehet ezt megoldani. Nem lehet. Megerőszakolt. Az apám. Ha lenne bármi a gyomromban, már kihánytam volna az undortól, érted? Ezt nem lehet ilyen gyorsan megoldani!
Kiszakadtam karjai közül, s helyemet keresve inogtam meg minden irányba, hová menekülvén elmozdultam. Nem tudtam hová menni. Nem volt, ki várt volna arrébb vagy távolabb, nem volt, ki javamra döntött volna, vagy elfogadja hisztérikus dühömet, mit Fabian segíteni akarása csihol mellkasomban.
Megfojtott a hirtelen ötleteivel.
Sokkot kaptam, ahogy beszéltünk erről. Rohamom volt.
Nem szólt hozzám, már percek óta csend volt, s én mégis, mint akit nyúznak, úgy sikoltottam fel, s martam bele hajtincseimbe, mintha ezzel enyhíthetném a koponyámban keletkezett nyomást. A parkettára omlottam tompán puffanva, majd elnyúlva a fapadlón.
– Nem akarom tudni, Fabian! Nem akarom tudni, hogy terhes vagyok-e. Nem akarom tudni, hogy milyen fokúak a sérüléseim, hogy azok elegendőek-e ahhoz, hogy az apám börtönbe menjen. Nem tehetem. És te sem teheted. Nem, te főleg nem teheted! Fabian, nem! Nem akarom hallani, nem, nem, nem!
Hiába nem szólt már, hiába csak jót akart előzetesen. Hallójáratomat feszítették a visszhangzó, radikális kijelentések. Ezért is szorítottam percekig tenyereimet két oldalról fülemre. Már nem volt mit szégyellnem a férfi előtt, úgy zokogtam, mint egy gyerek, miközben magzatpózba húztam össze testemet a padlón.
Hosszú percekre volt szükségem, hogy megnyugodjak, hogy újra érzékeljem a külvilágot.
Mozdulatlanná dermedve fixíroztam ellanyhulva egyetlen pontott, melyet még meghatározni sem tudtam a helyiségben. Egy percig azt sem tudtam, hogy miért fekszek a földön, egy percig azt sem tudtam, hogy kivel vagyok. Egy percnyi tompa űr szaggatta szét személyemet.
Nem mozdultam. Mint egy lehányt rongy, úgy hevertem mozdulatlan.
– Azt hittem, Fabian, hogy te más leszel. Hogy anélkül beszélhetek neked erről, hogy te kirántanád alólam a talajt. Mert még nem kapaszkodok. Mert még nem tudnék fennmaradni. Ha őt lerántanátok, húzna magával engem is, és nem lenne az a segítő kéz, mely megakadályozhatná őt ebben. Nem akarom megoldani. Még nem. Még nem akarok erre gondolni. Nem akarom, hogy meghurcoljanak, megbélyegezzenek és kiszolgáltassanak. Nem fogok idegen embereknek beszélni erről. Csak azt akartam, hogy meghallgass. Hogy itt legyél. Nem teheted. Nem veheted el tőlem a biztonságot jelentő csendet, Fabian. Hallgatni akarok erről. Blaise ezért nem tudja. Mert ő átgázolt volna rajtam, hogy megfizettesse az apámmal minden egyes gaztettét. Őt nem tudtam volna megállítani. És ha téged sem tudlak maradásra és szemhunyásra kérni, nem tudom elérni, hogy megérts… – fáradtan toltam fel magam a földről remegős fél karomra, miközben levegőt vettem a folytatáshoz. – Akkor elmegyek.


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Vas. 4 Nov. 2018 - 10:06

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Hiába is törölte el könnyeit, arcának pirossága, s tekintetének szomorkás csillogása minden érzelmet elárult. Megszólalnia sem kellett volna ahhoz, hogy tudjam, miféle fájdalmak hasogatják a mellkasát, s hogy valószínűleg, ha nem lennék most vele, akkor torka szakadtából ordítaná ki magából a fájdalmát.
Szerencsétlen lánynak nem csak magával az erőszak tényével kellett megbirkóznia, s annak esetleges hozományával, hanem azzal a gondolattal is, hogy aki ezt tette vele, az nem más, mint egy olyan férfi, aki hozzá közel állt, akit apjaként szeretett, s aki vér szerinti nemzőjének hiányában felnevelte.
A bizalmi kötelék köztük azon nyomban megszakadhatott, s Jean Baptiste mindent tönkretett, mit megkívánhat egy egészséges szülő-gyermek kapcsolat. Luna nem csak az anyját veszítette el a temetés napján, hanem az anyját is. Éppen ezért volt oly szörnyű ez a helyzet. Még engem is elborzasztott.
- De miért Luna? Nem értelek téged, Jean-Baptiste bántott és olyan dolgot tett, ami nem megbocsájtható. Hogy lehet az, hogy így véded? – számomra érthetetlen volt az a pillanat, amikor a lány hirtelen védelmébe vette azt a semmirekellő alakot, akit szívesen a bíróság elé citáltam volna, de nem kétség, hogy egy félreeső helyiségben még össze is vertem volna.
- Luna, kérlek hogy nyugodj meg most , kérlek – látva a lány hektikussá vált állapotát, ahogy ijedten, s idegesen kapkodta tekintetét, mint egy űzött vad, miközben próbálta elkerülni közelségemet, rémisztően hatott.
Nem akartam őt megijeszteni, s nem az volt a célom, hogy felzaklassa magát, de úgy tűnt, hogy a szavaimmal sikerült őt elriasztanom. Pedig én csak jót akartam, megvédeni őt a nevelőapjának közelségétől, s megóvni őt attól, hogy ez újra bekövetkezhessen.
- Igen, tudni szeretném… - különféle opciókat is felvázoltam előtte, hisz a lánynak jogában állt tudni azt, hogy mit tehet egy ilyen történés után. S mivel a szakmámból adódóan talán én segíthettem neki a legtöbbet a férje után, így kézenfekvő lehetőségnek bizonyult Jean-Baptiste letartóztatása. Ezt érdemelte volna azok után, amit a lányával tett. Azok után, hogy Lunát az őrület határára kergette, s hogy azzal kellett szembesülnöm, elveszett az az édes lány, aki egykor volt. Ez az egész engem is megrendített.
- Sietve? Luna…talán már így is késő lenne orvoshoz menni, hogy használható bizonyítékot szerezzünk ellene. Ez lett volna az első és legfontosabb lépés…- idegesen reagáltam a lány kétségbeeséssel füszerezett, hektikus válaszaira, hisz a lelkem mélyén tipródtam amiatt, hogy ez egyáltalán megtörténhetett. S bár vér szerint nem voltam a lány rokona, a múltunk olyannyira összekovácsolt minket, hogy kimondatlanul is olyan volt nekem, mintha a lányom lenne, vagy a kishúgom. Éppen ezért voltam dühös, amikor azzal kellett szembesülnöm, hogy Luna nem akarta megoldani ezt a problémát.
Rendőr fejjel nehéz volt ezt felfognom, s elfogadnom, hiszen más lehetőségünk nem volt ez ellen a gaztevő ellen. S ahogy annak idején az a nő sem járt sikerrel, úgy szinte már magam előtt láttam azt, ahogy Jean Baptiste megússza ezt az ügyet, s vigyorral elsétál, miközben ennek a szerencsétlen lánynak talán egy életre összetörte a lelkét.
- De én tudom Luna, éppen ezért akarok neked segíteni! Az istenit…- némi düh csattant fel hangomban, ahogy a lány elmenekült a karjaimból. Valahol bosszantott a helyzet, s a tehetetlenség, de látva a lány gyengeségét, pillanatok alatt rájöttem, hogy nem erőszakolhatom rá a megfelelő lépéseket, s megértőbbnek kell vele lennem.
Csendben álltam, s figyeltem hisztérikus ordítását, miközben a kezeim ökölbe szorultak, ha a történtekre gondoltam. Annyira fájó volt látni így a lányt, s olyan rossz érzéssel töltött el a tudat, hogy nem segíthetek neki, s a képességeimet, lehetőségeimet nem használhatom fel ebben a helyzetben.
Magam is tehetetlenséget éreztem.
- Luna….- látva a teljes összeomlást, sietve szaladtam oda mellé, s a parkettára telepedve, próbáltam ölelésembe vonni a testét, ha engedte. Már tisztában voltam azzal, hogy nem szabadott volna ilyen gyorsan a lehetőségeiről beszélnem. Ráébredtem arra, hogy ezúttal a törvény mit sem számított, s hogy most valóban rám volt szüksége. A barátságomra.
- Luna, kérlek figyelj rám…- megpróbáltam lefejteni tenyereit a füleiről, s pillantásommal riadt tekintetét kerestem. Már nem az volt a célom, hogy felvázoljam a lehetőségeket. Csupán megnyugvást akartam hozni a törékeny léleknek, s azt akartam, hogy megnyugodjon a kicsilány.
- Jó, nem kell erről beszélnünk, az lesz, amit szeretnél, csak nyugodj meg kérlek – csitítani próbáltam, s ha engedte, akkor gyengéden hajtottam fejét a vállamra, hogy végig simíthassak a fején, s oltalmazó közelségemmel nyugtassam őt a rá telepedett tébolyban.
- Nem akartam Luna, sajnálom. Én csak…a hivatásommal járó mindennapokból indultam ki, én csak jót akartam neked, de nem tudtam, hogy még nem vagy rá készen…Tudom…Ne menj el Luna, megértelek- bíztam abban, hogy talán már nem ódzkodott a közelségemtől, s ezúttal talán engedte, hogy ott lehessek vele a fájdalmában. Újra próbálkoztam, hogy megöleljem, hogy érinthessem barátian, s így csitítsam lelke fájdalmát.
- Megígérem, hogy többé nem hozom fel ezeket a dolgokat előtted, de szeretném, hogy tudd, ha úgy döntenél, akkor bátran és bizalommal fordulj hozzám, és segítek. De mostantól minden úgy lesz, ahogy szeretnéd, olyan lépésekben, ahogyan te szeretnéd. Ha akarsz, beszélünk róla, ha nem, akkor nem. Szeretném Luna, ha jól lennél…gyere ide – szorosan öleltem magamhoz a testét, s jó néhány percig úgy is tartottam, míg nem éreztem azt, hogy megnyugodna. Csak akkor engedtem már el, mikor úgy láttam, hogy megnyugodott mellettem, s már nem akar menekülni előlem.
- Nem teszek semmit, ha te nem akarod, ígérem – súgtam még csitítóan a fülébe, majd kicsit távolabb húzódtam, hogy pillantásomat a tekintetébe fúrhassam.
Talán néhány perc is eltelt, hogy csak így némán ültünk egymás mellett, de ez a némaság nem annak szólt, hogy ne találnánk meg egymás mellett a helyünket. Ez a némaság a helyzetnek szólt, s a pillanatnak. Luna azonban még így is érezhette, hogy ott vagyok mellette.
- Gyere, hagyjuk most a festést, menjünk és nézzük meg a tavat, csónakázzunk egyet – hacsak nem esett nehezére, úgy próbáltam elvonni a gondolatait a történtekről, s mozgásra akartam ösztökélni. Olyan fajta mozgásra, mely talán megnyugtatja, s úgy tereli elméjéből a sötét árnyakat, hogy helyére színes emlékeket plántál. Nem volt más lehetőségem, csupán a meglévő erőforrásokat használhattam fel. Magamat, s a minket körülvevő természetet.
- Tudod Luna, sokat gondolkodtam az elmúlt időszakban és arra jutottam, hogy hazaköltöznék – pillantásommal a lány tekintetét kerestem, s ha elkaptam, folytattam. – Úgy értem, most ez nem csak pár hétről szólna, hanem végleges lenne. Igazából már jó ideje gondolkodom ezen, mert bár szeretem a munkámat, mégis csak ez az igazi otthonom. Te is közelebb vagy… - és persze Juliet is, akit nem mertem szóba hozni a lány előtt. Nem tudtam volna, hogy mit szól ahhoz, ha megemlítem előtte a nőt, aki ráadásul már nincs férjnél. Valószínűleg úgyis ellenezte volna azt, amit a fejembe vettem. Amúgy sem akartam őt most felzaklatni, azt akartam, hogy végre megnyugodjon, elterelődjenek a gondolatai, és jobban érezze magát.
- Ezt a házat véglegesre gondolnám és….meglepetésnek akartam ugyan, de van benne valami meglepetés számodra az emeleten – ezt sem akartam tovább titkolni tovább, így reméltem, hogy majd felkelti a kíváncsiságát a mondandóm, s örülni fog a szobának, ami kizárólag az övé ebben a házban.




MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
26
Hozzászólások száma :
88
Reagok száma :
57
Tartózkodási hely :
◖ Montréal ◗
Foglalkozás :
◖ Rendőrségi sajtószóvivő; újságíró; gyermekjogi aktivista ◗
Play by :
◖ Phoebe Tonkin ◗

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Hétf. 12 Nov. 2018 - 10:08

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Alkarjára lógó pulóverének visszahajtott szegélyébe kapaszkodtam kétségbeesetten, hogy úgy húzzam fel magam a földről térdeimre, s kerüljek közelebb tekintetéhez. Szembogaraim megtébolyodottan ziháltak, s kutattak őszinteség, odaadás, kegyelmes gyengédség iránt a másik lélektükreiben. Bízni akartam benne. Hinni megvallott együttérzésének és az én pártomat fogó közreműködésének. Sosem csalódtam még Fabianban. Sosem árult el, hát sérült lelkem reszketve sóhajtott fel a megkönnyebbültségtől. Arcának két tekéjére simított tenyerem lágyan csorgott le vállaira, hogy végigszánkázva karjain, végül elengedjem őt.
Hittem neki.
– Ne tegyél semmit, kérlek… – megtett vallomását én magam is megismételtem mély áhítattal, hogy megkönnyebbülten a nyilvánosság előtti megalázás biztos lehetőségének elodázásától, odabukjak vállára. Szorosan fogtam át nyakát, s a másodpercek teltével csak egyre ragaszkodóbb lettem testének közelségét illetően. A lehetetlenül kicsavart testhelyzetből addig küzdöttem kettősünkért, míg nem támaszkodhattam mellkasommal az övének, s nem érezhettem szívét ott lüktetni felcsúszott pulóverem anyaga alatti, meztelen bőrömön. Percekig élveztem a tempót, mi lágyan elcsitult bordái mögött, szinkronba kényszerítve hiperventilláló simaizom-csomómat szegycsontom mögött. Lassan, de én is megnyugodtam, s újra elengedtem kezét a véráramomban bujkáló félelemnek, mit a Jean-Baptiste-ról szóló emlékek kiszámíthatatlan időközönként életre hívtak.
Szinte fizikai fájdalmat jelentett, ahogy megvonta tőlem karjait, s nem ölelt tovább magához. Még mindig meztelennek és sebezhetőnek éreztem magam a világ végén lévő vár természetből alkotott védelmi vonala mögött, és személyes bástyám, Fabian Leclaire oldalán. A fűtetlen házbelső puritán hidege végigtáncolt porhüvelyemen, s kicsipkézte felhámomat.
Rázott a hideg, s még mindig kótyagos voltam a korábbi rohamtól. Ha odafigyelek magamra, talán jelentőséget tulajdonítok a koponyámat feszítő fájdalomnak, de depresszív hangulatom nyomán betudtam mindezt lelkem sérülésének. Nem kellett volna a mindennap szedett gyógyszerekre innom. Ha valaha is elolvasom a tájékoztatót a dobozokban, talán meggondolom, hogy próbára teszem-e az egészségemet.
De nem foglalkoztam vele.
A földről felnyomva magam, még pár percig Fabianba kapaszkodtam, hogy lábaimba koncentráljam fizikai erőmet, majd próbaképpen körbe is jártam a korábban fóliába öltöztetett kanapé körül. Megmaradok – legyintettem állapotomra némi keserűséggel, mielőtt elfogadva a férfi ajánlatát, egy biccentéssel jeleztem felé hajlandóságomat a sétát illetően.
– Nem azt mondtad, hogy nem tudod, hogy van-e egyáltalán csónak a tavon? – felidézve az ideérkezésünkkor folytatott beszélgetést, szinte biztos voltam benne, hogy most próbál számomra tetszetős, ám nem feltétlenül megvalósítható és eszközökkel nem biztosított elfoglaltságot biztosítani. Értékelnem kellett volna igyekezetét, ám jelenleg lefoglalt, hogy a kabátomon futó kocsiba akasszam be zipzárját. Zúgott az egész fejem, a világ tompa volt, motoros funkcióim egy kétéves óvatlan ügyességére romlottak le. Görcsben álltak az ujjaim, s képtelen voltam őket megfelelően hajlítani, így inkább letagadtam, hogy fázok, de a kabát két szárnyát szabadon hagytam magamon.

A monológ, aminek leadjét felreppentette, sokkal jobban foglalkoztatott, mint némi fiziológiai kellemetlenség, így a jó hír hallatán leejtettem oldalamra két karomat, hogy ne zaklassa fel képtelenség tudatomat.
– Feladod a munkád, az ottani barátaidat, a lakásodat? Neked ott volt az életed, Fabian. Hány évet is töltöttél Washingtonban? Ne ámíts azzal, hogy ez csak egy hirtelen felindultsági láz, ami olyan szentimentális indíttatásból született, minthogy hiányzik a kanadai levegő. Én sem lehetek a fő ok, mert régen emlékszem, hogy kifejezetten élvezted a köztünk lévő távolságot. Olyan megelégedéssel tudtál integetni a reptéren, mikor sikerült kitoloncolnod az országból, hogy a kép a memóriámba égett. Persze azóta sok minden változott, de megmosolyogtató visszagondolni rá.
Őszintén lenyűgözött csapongó tudatom, s érzelmi állapotom, mi úgy vergődött, mint a nyitott ablakban függő organza függönynek anyaga a kereten átsuhanó huzatban. A depresszió csak addig húzott le, míg engedtem.
– Már nem kell attól félned, hogy rád török, míg próbálod kiélni az egészséges vágyaidat a szomszédnőn és féltékenységi jelenetet rendezek, amiért engem még soha csak egyszer sem voltál hajlandó megcsókolni. Szóval tőlem biztonságban leszel a városban…
Gyenge mosolyt engedtem meg a férfi felé, ahogy felidéztem plátói szerelmemnek hisztérikus kirohanásait tizenéves koromban. Akkoriban üldöztem őt a rajongásommal, s a legártatlanabbnak tűnő pillanataimban vetettem be éleződő női bájaimat, hogy elcsavarjam a fejét. Nem is vettem számításba olyan tilalmat, mint a pedofília, amivel bármikor jogosan meggyanúsíthatták volna a férfit. A szerelmem minden akadályt legyőzött akkoriban. Óriás voltam tőle természetfeletti képességekkel.
– De azért nem vagyok hülye, Fabian. Még ha most nem is feltételeznéd rólam, hogy képes vagyok logikusan gondolkodni. Viszont a kedvenc éttermem ott van annak a társasháznak az aljában, ahol az első lakást nézted. Amit egy ismeretlen személy lecsapott a kezedről. Tudod kivel futottam össze már ott kétszer? Juliettel. És ha nem ismerném annyira a ragaszkodásod, elhinném, hogy semmi közöd már ahhoz a nőhöz. De így… ugye miatta akarsz itt maradni? Nem kell kertelned. Most még ahhoz sem érzem magam elég rátermettnek, hogy elmondjam a vele kapcsolatos ellenérveimet és sokadjára is felszólítsalak rá, hogy keress magadnak egy normális nőt. De talán ez a te tabutémád. Ahogy az enyém Jean-Baptiste. Ha kész vagy, mehetünk…
Az ajtó felé lendültek meg lépteim, miközben még mindig görcsben álló kezeimet masszíroztam testem előtt. Az idegnek tulajdonítottam, mit napok óta el kellett nyomnom magamban.
– Milyen meglepetés? Tudod, hogy idegenkedek a meglepetésektől. De akkor nézzük meg, mielőtt indulnánk sétálni.
Minden apró rezdüléséhez ragaszkodtam az életnek, mivel elterelhettem a figyelmemet.
Már a lépcső közepén jártam, mikor a férfi telefonjára újabb és újabb hívás futott be. Még az én lelkesedésemet is megtörte a felismerés, hogy az én állapotomtól függetlenül az élet más területeken töretlenül folyt és folytatódott. Fabiannak nem voltak szabadnapjai, a munkája hivatás volt, s nem is várhattam el, hogy ezt akárcsak nyolc órára totálisan eldobja értem.
A felettese hívta. Azonnali konzultációt akart, Montréalban volt, mert a régóta húzódó sorozatgyilkos a városban is itt hagyta a kézlenyomatát. Forró nyomon voltak, s nem engedhették meg maguknak, hogy elszalasszák a gyanúsítottat, akit már be is ültettek a kihallgató terembe. Mennie kellett.
Míg folyt a beszélgetés, a férfi arckifejezésének alakulását látva, én magam is elkedvtelenedtem.
– Megleszek egyedül, Fabe. Ha menned kell, menj csak… nagylány vagyok. Feltalálom magam.
A lépcső peremére ültem le, onnan figyeltem megjátszott mosolyommal őt.
Valójában nem akartam egyedül maradni. Féltem a magánytól. Féltem az idegtől, s kreativitásomtól, mivel kárt találnék tenni magamban, ha a történtek felülkerekednének rajtam távollétében.
De nem követelhettem őt magamnak. Nem vallhattam be, hogy napi huszonnégy órás felügyeletre szorulnék.
Inkább megkerestem tekintetemmel a megkezdett whiskys üveget, s csak reméltem, hogy ő tökéletesen megfeledkezett róla.



MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
avatar
Igazságügy
Kor :
45
Hozzászólások száma :
19
Reagok száma :
16
Tartózkodási hely :
«Ingázás Quantico és Montréal között«
Foglalkozás :
«FBI különleges ügynök ‖ Tréner«
Play by :
«nikolaj coster-waldau«

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons Vas. 2 Dec. 2018 - 21:03

I bow down to pray I try to make the worst seem better Lord, show me the way To cut through all his worn out leather I've got a hundred million reasons to walk away But baby, I just need one good one to stay

❝give me a million reasons❞

Luna and Fabian
Nagyon nehéz volt helyt állnom mellette barátként egy olyan helyzetben, amikor legszívesebben a hivatásomból fakadó kötelességemnek tettem volna eleget azzal, hogy a gaztevő után megyek, elkapom, s a rács mögé záratom mindazért, amit tett.
Luna persze nagy valószínűséggel ezt nem akarta, hisz bármennyire is fájt neki mostoha apjának a tette, mégis csak az az ember nevelte őt fel, s mégis csak együtt alkottak egy családot. Éppen ezért piszkosul nehéz pillanatok voltak ezek, s nehéz volt bármi olyat is mondani, ami vigasztalhatta volna a nőt egy ilyen helyzetben.
Sajnáltam őt, a szívem szakadt meg, ha arra gondoltam, hogy bántották ezt a kicsi lányt, aki az én szememben még mindig az a kislány volt, akit annak idején kimentettem abból a gödörből. Mintha csak a lányom lett volna, néha úgy tekintettem rá, s azt hiszem, saját gyerek híján talán ő pótolta életemben a gyermeket.
Talán emiatt, de felelősséget éreztem iránta, s éppen ezért feszítették mellkasomat a különféle, kavargó érzések.
Rossz volt látnom őt összeroskadva a padlón, ahogyan zokog fájdalmában, ahogy nem tudja kiverni fejéből az emlékeket, s ahogy kétségbeesve kapja felém a tekintetét.
Tennem kellett valamit, valahogy össze kellett kaparnom ezt a szegény lányt a földről, s bármennyire is nehéz volt megállnom azt, hogy ne menjek Jean Baptiste házához, hogy móresre tanítsam azt az alakot, meg kellett fékeznem magamat, s elsősorban Luna érdekeit kellett szem előtt tartanom. Neki pedig láthatóan szüksége volt a friss levegőre, s arra, hogy egy picit kikapcsolódjon.
- Azt mondtam volna? Talán csak nem akartam azonnal felfedni a terület adta lehetőségeket, mert a végén még itt ragadnál – szelíd mosollyal fürkésztem zöldjeit, ahogy próbáltam jobb kedvre deríteni, de láttam rajta, hogy nincs jól.
Szinte egész testében reszketett, pedig nem volt olyan hideg, hogy úgy remegjen, mint akit kiraktak az északi sarkra egy szál lepedőben. Nem voltam biztos abban, hogy ez normális testi reakció lenne-e, s egyre inkább kezdtem aggódni a lányért.
- Ne segítsek? Talán még sem kellene most kimennünk, ha nem szeretnél – jegyeztem meg beszélgetésünk közben, látva azt, hogy cipzárjával sehogyan sem boldogult. Igazából kezdtem magam is tanácstalanná válni, hogy mi is lenne a legjobb most Lunának, de azt nem hagyhattam még sem, hogy megfázzon, így ha engedte, akkor közelebb lépve hozzá, megpróbáltam összeilleszteni a cipzárját. Ez azonban nem sikerült, sőt, egy ügyetlen mozzanattal sikerült felsértenem a kabátját.
- Ó bassza meg…bocs Luna, ne haragudj rám, de ez itt szétment…- elnézést kérően pillantottam fel rá, s csak akkor indultam vele tovább, ha ő maga is szívesen sétálgatott. Ekkor kezdtem mesélni neki a terveimről, s a hazaköltözésemről szóló ötletekről. S bár tudom, hogy mindez nem lehetett gyógyír a lelkének, talán arra elegendő volt, hogy egy kicsit kirángassam a rémálomból, s ne kelljen állandóan a rosszra emlékezni.
- Nem egészen adnám fel, csak átjönnék a helyiekhez. Nagyjából hasonló feladatokat kellene csinálnom, csak új környezetben. Ez persze még nincs lebeszélve, és az sem biztos hogy fogadnának. De őszintén szólva, tényleg elgondolkodtam ezen a lehetőségen…- egy pillanatra el is gondolkodtam, de rögvest vissza is tértem közös beszélgetésünkhöz, melyben Luna egy kicsit megmosolyogtatott a régi emlékek felidézésével.
- Igen, emlékszem…akkor valóban örültem, mikor elbúcsúztunk. Tudod, kissé feszélyezett az…khm, hogy is mondjam, az akkori nyomulásod. Bár így utólag átértékelve, nagyon is hízelgő az, hogy tetszettem neked – rámosolyogtam, s ha szavaimmal már egy kis pírt csaltam az arcára, vagy netán elértem azt, hogy az ő ajkai is felfelé görbüljenek, akkor már megérte.
- Nos…ettől egy percig sem rettegek már…de be kell vallanom, hogy akkoriban rendesen féltem tőled…Néha egészen ijesztő voltál, például azon az estén, amikor váratlanul bekopogtattál hozzám, majd el akartál csábítani, emlékszel? - nevetnem kellett, hisz felidézni magam előtt a tinédzser Lunát, aki ha épp nem féltékenységi jelenetet rendezett, akkor igyekezett elcsábítani engem, s ehhez különféle praktikákat is bevetett.
- Egyébként ezek ellenére sem tudtalak utálni, inkább csak aggasztott a helyzet, és kicsit féltem attól, hogy majd elveszítelek – talán most először vallottam ezt be előtte, hisz akkoriban soha nem beszéltünk ilyesmiről. Ő még túlságosan fiatal volt, én pedig akkoriban nagyon lobbanékonyan reagáltam a próbálkozásaira, s olykor talán meg is sérthettem őt.
Rossz emlékeket azonban nem akartam feleleveníteni nosztalgiázás közben, így inkább elhallgattam, s csak mosolyogtam.
- Na de a lényeg az, hogy most itt vagy velem, és ne aggódj, tényleg nem rettegek tőled – szelíden rámosolyogtam, s ha engedte, gyengéden öleltem át fél karommal, hogy közelebb húzzam magamhoz, s így érezze közelségemet, s a barátságomat.
Néhány kósza lépést követően azonban megváltozott kicsit a hangszíne, s már tudtam, hogy nem üthetem el hülyéskedéssel ezt a témát. Okos lány volt ő, s bár egyetlen szóval sem említettem előtte Julietet, ő egyszerűen beletalált, s mintha csak gondolatolvasó lenne, pontosan tudta, hogy milyen terveim lehetnek a jövőre nézve. S bár nem kellett volna meglepődnöm, a lány valamiért mégis meglepett.
- Bevallom, egy kicsit most úgy érzem magam, mint akit rajta kaptak…egyszerűen nem értem azt, hogy te neked hogy van ilyen jó rálátásod ezekre a dolgokra. Nem is értem, hogy miért nem lettél rendőr, de tényleg…- ezt nem amiatt mondtam, hogy gúnyolódjak rajta, netán megsértsem őt, sokkal inkább el akartam ismerni egy képességét. Egy adottságát, mely talán nem sokakban volt meg, s amely valószínűleg rendkívül jó nyomozóvá tette volna őt, ha sikerül bekerülnie annak idején a toborzáson. Sajnáltam is, amiért nem jött neki össze.
- Ez persze nem azt jelenti, hogy kizárólag csakis miatta akarnék itt lenni, de részben ő az oka, igen. Tudod…Juliet elvált a férjétől, és azt hiszem, hogy talán most jött el az a pillanat, amikor együtt lehetnénk. Jó, tudom, hogy neked erről egész más véleményed van, és szerinted ő nem illik hozzám, és csak kihasznál, de szerintem meg pontosan ő az, aki hozzám illik. Csak talán még ő sem tudja ezt pontosan…de majd azon leszek, hogy ráébredjen. De emellett nekem az is fontos lenne, hogy itt lehessek a közeledben. Évek teltek el, te pedig hirtelen felnőttél, és néha azt gondolom, hogy kimaradtam az életed részeiből, és ez így utólag rossz. – őszinte sóhaj buggyant ki belőlem, hisz valóban sok mindenről maradtam le, többek közt a szalagavató báljáról, amit szívesen megnéztem volna, ha épp nem Quanticoban dolgozom.
- De mindegy is…nem akarlak izgatni ezzel a témával. Majd legfeljebb, ha úgy alakul, beavatlak. – ismét rámosolyogtam, s nem kívántam tovább egy olyan nőről beszélni előtte, aki tudtam jól, hogy ellenszenves Lunának. Ez persze bántott, hisz mindkét nő fontos része volt az életemnek, s nem tudtam volna kettejük közül választani. Egyelőre azonban, szerencsére nem kellett válaszút előtt állnom, s efféle bonyodalmakra még csak nem is akartam gondolni.
Ehelyett inkább fel akartam dobni Lunát, s a séta helyett már sokkal jobb ötletnek tartottam azt, ha nem húzom tovább az időt, hanem megmutatom neki azt, amivel már készültem az előző napokban.
- Ne aggódj, egész biztos, hogy örülni fogsz ennek…tessék, erre indulj, egyenesen fel a lépcsőn – megmutattam neki a megfelelő irányt, s ha elindult, akkor követtem őt. Pechemre a telefonom azonban ismét csörgött, s a szokás hatalma volt, hogy megnézzem, éppen ki keres.
Az irodából hívtak, ezúttal azonban nem az asszisztensem, hanem a felettesem volt, s látva nevét a telefon kijelzőjén, nem tehettem meg, hogy ne vegyem fel a készüléket.
- Bocs, ez fontos hívás…de addig menj csak fel, és nézd meg a meglepetést – rámosolyogva biztattam, hogy menjen nyugodtan előre, de mivel leült, úgy gondoltam, hogy megvár. Sietve léptem tőle távolabb, de a hír nem igazán tetszett, sőt. A legrosszabbkor találtak rám.
- Megértem, de ez most nem a legjobb alkalom… Igen, tudom hogy fontos ügy, azt is tudom, de ez most…fenébe – egyre görcsösebben szorítottam ujjaim közt a telefont, miközben pillantásom a lépcsőn megtelepedő alakra vetült. Elég volt csak Luna íriszeibe néznem ahhoz, hogy tudjam, hol van a helyem. A főnököm bármit is mondhatott, nem volt szívem ahhoz, hogy most magára hagyjam ezt a lányt.
- Nézze, nem egyedül dolgozom azon az ügyön, ott van a kollégám, Adams, miért nem hívja fel őt? Én erre a mai napra szabadságot vettem ki. – igyekeztem megbeszélni a helyzetet a felettesemmel, ő azonban kötötte az ebet a karóhoz, amitől egyre feszültebbé váltam. El is fordultam Lunától, s átlépve a nappali küszöbét, behúzódtam a fal mögé, hogy ne kelljen végig hallgatnia a beszélgetést.
- Évek óta jól teljesítek, eddig mindent megtettem és nem mondhatja azt, hogy ne számíthattak volna rám. De most…most családi gond van, érti? És nem tehetem meg, hogy most odamenjek. Sajnálom…nem érdekel, az sem érdekel, ha felfüggesztenek, oldják meg az istenért! Majd kihallgatom őt holnap, tegyék át az időpontot, vagy hívjanak hozzá szakértőt. Most nem tudok odamenni! – végül már emelt hangon szóltam hozzá a nálam alig néhány évvel idősebb vezetőmhöz, aki nehezen értette meg azt, hogy nem ugrok úgy, ahogyan ő fütyül. Ebben a helyzetben még a kirúgás veszélye is fenyegetett, s nem kevés kockázattal járt az, hogy ügynökként nem ugrok azonnal. Ezzel tulajdonképp szabályt szegtem, s az állásomat kockáztattam. De nem hagyhattam magára Lunát, ezúttal nem.
Mély levegőt véve, kifújtam magamból azt, s ezzel együtt az indulataimat. A lány nem láthatta rajtam az idegességemet, így kellett néhány másodperc, míg összeszedtem magam. Csak ezután léptem elő a fal takarásából, Luna azonban eltűnt a lépcsőről.
- Hát te, mit csinálsz? – nem volt nehéz megtalálnom őt, nem volt olyan nagy a lakás, hogy néhány lépést megtéve ne fedezzem fel, amint a whiskey-s üvegből kortyol. Ez nagyon nem tetszett, így mellé lépve, egyik tenyeremet a vállára fektettem, a másik kezemmel az üveg nyakát fogtam körbe, s ha elengedte, elemeltem azt az ajkaitól.
- Légy szíves, ne igyál többet. A telefonomat mára kikapcsoltam, nem fognak minket megzavarni, rendben? – gyengéden megérintettem arcát ujjaimmal, melyek korábban még a vállán pihentek. Nem akartam fárasztani a felettesemmel való telefonbeszélgetéssel, ahhoz már így is épp elég baja volt. Az alkohol utáni vágyakozása pedig egyre inkább aggasztott.
- Gyere, megnézzük azt a meglepetést- kézen fogtam őt, ha engedte, s ezután kísértem csak fel az emeletre, ahol kitártam előtte az egyik ajtót, s Luna megláthatta a szobát, amit neki csináltam.
- Na, hogy tetszik? – büszke mosollyal vártam elismerését, hisz igyekeztem a kedvében járni, így a szoba Luna kedvenc színeit kapta, a polcokon pedig rendőrségi, illetve FBI-os apró kis ajándékokat rejtettem el, hisz tudtam, hogy mai napig mennyire rajong a meglepetésekért.
- Nyugodtan bemehetsz, a tiéd…és ne kérdezd, hogy miért. Tudod, amióta abban gondolkodom, hogy ideköltözök, és megtaláltam ezt a házat…azóta, nos, akartam hogy neked is legyen az otthonomban egy saját lakrészed. Csak úgy…- és persze azért, mert nekem mondhatni ő volt a családom.


MADE BY TORIE
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Luna × Fabian | give me a million reasons
Vissza az elejére Go down
 
Luna × Fabian | give me a million reasons
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Le Sud-Ouest :: Kertváros-
Ugrás: