welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Chris & Rainee | the birthday party
avatar
Média
Kor :
30
Hozzászólások száma :
11
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
Montréal ⑉
Foglalkozás :
journalist ⑉
Play by :
Zoey Deutch ⑉

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Chris & Rainee | the birthday party Szer. Szept. 12, 2018 8:56 pm
***
Vissza az elejére Go down
avatar
Média
Kor :
30
Hozzászólások száma :
11
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
Montréal ⑉
Foglalkozás :
journalist ⑉
Play by :
Zoey Deutch ⑉

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Chris & Rainee | the birthday party Szer. Szept. 12, 2018 8:57 pm
to Christopher

♪ GOOD THING GONE

Körüljárom a nappalit, és mindenkihez van pár kedves szavam, de közben szedegetem össze a tálcámra a poharakat, amelyeket a már távozó vendégek hagytak maguk után. Egyrészt hogy ne legyenek útban, főleg mert ennyi gyerek között bármikor óhatatlanul is a földön végezhetik ripityára törve – bár a kölyköknek direkt mesefigurás papírpoharakat és tányérokat vettem, de a felnőttek persze a rendes készletből kapnak –, másrészt pedig mert fogyóban van már a tiszta, szóval muszáj bepakolnom belőlük a mosogatógépbe. Ilyenkor azért tényleg nagyon örülök, hogy Eddy pár hete megvette azt a masinát, pedig három hónapig mondogattam neki, hogy áh, semmi szükség nem lesz rá, szeretek mosogatni. Az igazság az, hogy ennyi idő után is néha még kicsit zavarba jövök, meg kényelmetlenül érzem magam, és nem tudom hogyan kezelni, amikor el akar halmozni ilyesmivel. Tudom, hogy bankárként ő a pénz miatt nem szokott aggódni, de én három évig jobbára egyedül neveltem Izzyt, és bár Chris fizette a gyerektartást, meg néha a szüleim is segítettek, de azért megtanultam önállóbb lenni, és nem szeretnék elkényelmesedni a kényeztetésétől. Azt hiszem, mindkettőnknek lesz még min változtatnia most, hogy komolyabbra változtak a dolgok.
- Szívem, a srácok kérdezik, hogy van-e még a gumimacis tortából – lép oda hozzám Ed. - Úgy látszik, jó választás volt. Nagy sikere van, egyenesen imádják – mondja nevetve, én meg bólogatok, mint aki gondolatban kicsit ezer felé jár már.
- Persze, máris hozom, úgyis a konyha felé tartok – emelem fel kicsit magasabbra a kezemben tartott tálcányi poharat. Úgy nézhetek ki most kábé, mint egy vérbeli pincérnő. A gimi idején néhány hónapig tényleg az voltam, amíg saját kocsira gyűjtöttem, úgyhogy van tapasztalat. - Betettem a hűtőbe a maradékot, mert már kezdtem aggódni, hogy leolvad a máz. Meg tudnád nézni még egyszer a légkondit? - Kívülről úgy tűnhet, hogy teljesen összeszedett vagyok, de igazából kezd egekbe szökni a stressz-szintem. Ez már Isabelle ötödik születésnapja, de nem emlékszem, hogy az előző években is ekkora lett volna a káosz itt. Bár az is tény, hogy minden alkalommal valami komolyabb zsúrt kell összedobnom, a gyerekekből is valahogy mindig egyre több lesz, nem is értem, hogy van ennek a lánynak ennyi barátja. De öt évesen tulajdonképpen még mindig kis csöppségek, akiket a szüleik nem engednek el egyedül szívesen, beugranak hát ők is rövidebb-hosszabb időre, van aki a zsúr végéig el sem megy. Benéznek a rokonok is, a szüleim elsősorban, aztán nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek... most már, hogy Eddy is a család része lesz, eljöttek az ő ősei is, és mind maradnak egy italra, vagy egy szelet tortára, miután felköszöntötték az ünnepeltet... Én meg igazából teljesen bepánikolok ekkora vendégseregtől, de mégis próbálom azt mutatni, mintha minden rendben lenne. Legfőképpen Izzy miatt. Aki egyébként jelenleg odakinn fogócskázik az udvaron az osztálytársai többségével, néhány kis tökmag azonban most is a nappali közepén vitatkozik épp arról meglehetősen hangosan, hogy a Verdák vagy a Jégvarázs a jobb mese. Egyem is meg, olyan aranyosak. Kár, hogy tényleg már vészesen közel kerülök ahhoz az állapothoz, hogy sikítva meneküljek el ebből a házból. Főleg miután valamelyik kiskölyök épp a lábam előtt száguld el, hogy kicsi híján majdnem is át is esek rajta, a poharakkal együtt. Ehelyett azonban enyhén beleütközöm Chrisbe.
- Ó! Szia! Nem is láttam, hogy már megérkeztél. Eddy engedett be, vagy beengedted magad? - kérdezem csodálkozva, és közben szétnézek, hol is van az említett, de a vőlegényem konkrétan kámforrá változott. Valószínűleg kiment vissza az udvarra a srácokhoz. Talán ha mázlim van, a légkondira is eszébe jut rálesni. A vendégek szórakoztatásához jól ért, de a munkában ma valahogy sok hasznát nem veszem. - Mindegy, örülök, hogy itt vagy. Izzy odakint játszik, de mielőtt felköszöntenéd, tudnál nekem egy kicsit segíteni a konyhában? - kérdezem, miközben - mondhatjuk, hogy üdvözlésképpen - futólag megérintem a karját, és halványan rámosolygok. Mostanában néha olyan zavarban vagyok, amikor köszöntenem kell, sosem tudom, hogy megöleljem, adjak egy puszit az arcára, vagy elég egy szia-hogy-vagy is? Persze más az, amikor csak beugrik a lányunkért, és az ajtóból intek neki, meg más, amikor ténylegesen be is jön, vagy összefutunk valahol. Bár most leegyszerűsítette a dolgomat, hogy a fél karom foglalt a tálca pohár miatt. Intek, hogy kövessen, és indulok is a konyha felé.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
37
Hozzászólások száma :
13
Reagok száma :
8
Tartózkodási hely :
⌠Montreal, Canada⌡
Foglalkozás :
⌠Traumatológus⌡
Play by :
⌠Liam Hemsworth⌡

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Chris & Rainee | the birthday party Pént. Szept. 14, 2018 9:20 am

Rain && Chris
i know you're not fine
Vajon van nehezebb annál, mint mikor látnod kel, ahogy egy idegen férfi a a te életed éli? Azzal a nővel fekszik le és ébred fel reggelente, aki valaha a tiéd volt? Ő mesél esténként a lányodnak, ő viszi iskolába, ő van mellette, mikor beteg mikor szüksége van rád, és te nem vagy ott. Mert nem lehetsz, nem tudsz, mert a démonaid legyőznek, ekkor hiszed el. Elhiszed, hogy talán életed legfontosabb nőinek boldogabb lehetne az élete, ha te nem lennél. Ha nem kellene minden találkozásba búcsút vegyítenetek. De, mégis, csak mellettük érzed igazán, hogy élsz. Csak a kislányod mosolya képes őszinte mosolyt varázsolni zord arcodra, ő az egyetlen, aki virágokat rajzol krétával a nappalid falára, amelyek előtt minden este órákat töltesz el. Emlékezéssel. Ábrándozással, álmokat szősz, mert más nem maradt, mert mást nem tehetsz, csak behunyod a szemed és elképzeled, milyen lenne, ha ott lennének veled. Anya és lánya. Feleség, és gyermek. A boldogságod kulcsai, akik most valaki más kezében pihennek. Jó apa akartál lenni. Mindig az akartál lenni, és most is az akarsz lenni, ahogyan Chris is csak ennyit akar. Olyan férfi akar lenni, akire szüksége van a lányának. Akit újra szeretni tud az a nő, akiért ölni is képes lenne, a nő, aki ha azt mondja neki ugorjon egy feneketlen kútba, és élete végig a sötétségben zuhanjon, megtenné; bármit megtenne, csakhogy úgy nézzen rá, mint annak idején. Akkor, amikor a gyűrűt az ujjára húzta, akkor, amikor először váltak el egymástól. De, semmiképpen sem úgy, mint ahogy akkor nézett rá, mikor kimondták a válást. Mikor elhagyta őt, és magával vitte az élet minden boldogságát, amihez valaha szerencséje volt.
A motor még halkan duruzsol az autóban, képtelen leállítani, legszívesebben elhajtana. Csak nézi a házat, amelyben az ő élete zajlik másik főszereplővel, a házat, melyben a boldogság nem egy elfeledett titok, és elsuttogott szó éjszakánként, egy vágyakozás valamire, ami már olyan rég volt, hogy nem is igazán emlékszik milyen is az. Szeretne nem emlékezni. Szeretné, ha eltudná felejteni mit érzett az esküvője napján, hogy milyen ideges volt az eskük alatt, hogy majd felfordult a gyomra a leánykérés előtt, hiszen olyan gyors volt, szélsebesen haladtak. De, neki így tetszett. Sosem bánta meg, hogy akkor elvette őt - mindössze annyit bánt, hogy nem leszerelt le időben. Azelőtt, hogy az élete visszafordíthatatlanul kicsúszott volna a kezei közül.
A hátsó ülésre pillant, a színes papírba bújtatott ajándékra, a masnira, mely ott fityeg a tetején. Hátradől az ülésben, mély levegőt vesz, mielőtt megdörzsöli az arcát. Minden ereje elhagyta. A lábai nem akarnak megmozdulni. Nem akar belépni azon az ajtón, és az az ember lenni, aki mögött összesúgnak majd a szülők. Suttog maga mögött eleget. Nem akar az lenni, aki elveszíti a fejét, ha az a férfi hozzáér az ex feleségéhez. De legfőképpen nem akarja, hogy a kislánya, hogy Izzy lássa a szemeiben megbújó szomorúságot, mikor arra a másik férfire nevet, mikor vele játszik.
Erőt vesz magnak, kezében az ajándékokkal már az ajtó felé tart. Minden bátorságát összegyűjtve lép az ajtón, mit sem törődve azzal, hogy talán kopognia kellene, hiszen ez itt mind... nem az övé. De, nem akar. Nem akarja, hogy rögtön világos legyen mindenkinek, hogy itt van. Ha tehetné csak elrejtőzne valahol a lányával, hogy messze legyenek a kíváncsi tekintetektől. Beljebb sétálva az asztalra teszi a két kis csomagot, mielőtt körbenézne. Gyerekzsivaj, és a felnőttek pusmogása tölti meg a házat. A vidámság szinte már kézzelfogható, ami egy aprócska mosolyt ugyan, de oda csalogat az arcára. Tekintete Rainee-t keresi, de maga sem tudja, hogy miért. El akarja kerülni, vagy éppen meg akar találni?
A sors fintora, hogy amikor eldönti, nem keresi meg a nőt, az szó szerint belé botlik. A kezei tele vannak, szorgos és vidám, mint annak idején is volt, és Christopher egy cseppnyit örül, hogy van valami, ami talán sosem változik az állandó változók között.
- Beengedtem magam, a legkevésbé sincs arra a majomra szükségem egy ajtó kinyitásához - a férfi a szemeit forgatja, enyhe gúny vegyül a hangjába, ahogy a nő párjára gondol. A hideg is kirázza a gondolattól, hogy azzal az emberrel élnek egy fedél alatt.
- Szívesen - halvány mosoly ül ki az arcára, mikor Rainee finoman megérinti karját, és ha tehetné, viszonozná, de kezei mintha csak bilincsbe kerülnének, mikor meglátja az ujján ficánkoló gyűrűt. Nem akar hinni a szemének ,sem az eszének ,amely már réges rég riadót fújt, és a legrosszabbra készül. De, nem borulhat ki. Nem itt, nem most, nem a lánya születésnapi partiján. Nem okozhat neki is fájdalmat. A konyhába érve azonban már más a helyzet. A tálcát kikapva a nő kezéből a pultra helyezi, mielőtt a szóban forgó személyt maga felé nem fordítaná, s nem bírja ki, hogy kezét derekára csúsztatva ne vonja kissé közelebb magához, még ha el is löki majd.
- Szép a gyűrűd. Ha szólsz, hoztam volna nektek is ajándékot - szinte suttog, de a fájdalom és csalódottság kiütközik a a hangján, ajaki szomorú mosolyt villantanak. Annyi mindent mondana még. El akarja mondani, mennyire hiányzik neki, hogy mennyire szereti, hogy visszaakarja kapni, hogy képes megváltozni, csak legyen vele. Legyenek vele, hogy ideje se maradjon az önsanyargatásra, hogy újra boldogság szállja meg a lelkét. Mert azt a fajta röptető boldogságot, csak ők adhatják vissza neki.

Vissza az elejére Go down
avatar
Média
Kor :
30
Hozzászólások száma :
11
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
Montréal ⑉
Foglalkozás :
journalist ⑉
Play by :
Zoey Deutch ⑉

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Chris & Rainee | the birthday party Pént. Szept. 14, 2018 3:09 pm
to Christopher

♪ GOOD THING GONE

Egy ilyen születésnapi zsúr megszervezése és lezavarása számomra kicsit stresszes, ezt egy percig sem tagadom. Bár egyébként is hajlamos vagyok a kelleténél többet idegeskedni és aggódni dolgokon, amikor teljesítenem kell, amikor nyomás alatt érzem magam. De ez még nem zárja ki azt, hogy ne adnék bele mindent, ahogy azt sem, hogy ne élvezném mégis mindeközben. Mert azon túl, hogy nagy kapkodva, izgulva igyekszem mindent kézben tartani, a vendégeink kedvében járni, nem feledkezem meg arról sem, hogy kiért és miért is teszem ezt. Isabelle izgatottsága és öröme pedig mindent megér. Látni a boldogságot a szemei csillogásán, ahogy az ajándékainak örül, ahogy az óvodás kis barátaival játszik, ahogy lelkesen magyarázza nekik, hogy a gumimacis torta az én ötletem volt, és ketten együtt készítettük el, pontosan ezekből a dolgokból merítek erőt, amikor már úgy érzem, hogy legszívesebben kiszaladnék a világból. Ezektől tud az én arcomon is folyamatos mosoly ülni. Ahogy végigmegyek a nappalin, begyűjtve az üres, mosogatásra váró poharakat, közben magamban megjegyzem azt is hogy kéne még pár miniszendvicset is csinálnom, meg feltölteni a tálakat ropival. Túl sok mindenre figyelek egyszerre, csak az a kis srác kerüli el a figyelmemet, aki épp a lábam előtt suhan el, és végül Chris lesz az áldozat, aki felfogja az ütközésemet, megelőzve ezzel, hogy hasra essek a telepakolt tálcával a kezemben. Őt sem láttam korábban, hogy megérkezett volna, és Eddy sem említette, hogy megjött, de hamar kiderül, hogy ennek igen egyszerű oka van: beengedte magát. Enyhén megrovó pillantást vetek rá, amikor majomnak nevezi a vőlegényemet, de nem szeretnék vitát kezdeményezni, ezért nem teszem szóvá. Azért remélem, így is veszi a lapot. Nem várom el tőlük, hogy kedveljék egymást, bár szerintem Ednek nincs vele baja, de ez akkor is az otthonunk, ráadásul a lányunk születésnapja. Nem kellene ilyen szavakkal illetnie a gyerek leendő mostohaapját. Még csak az hiányzik, hogy Izzy meghallja!
Ezeket a gondolatokat azonban most megtartom magamnak, inkább a segítségét kérem, amire azonnal rá is bólint, és a konyháig követ. Kissé meglep, amikor hirtelen kirepül a tálca a kezemből, és a pulton landol, mielőtt még a mosogatógépig juthatnék vele. Aztán az exem maga felé fordít, és közelebb von magához.
- Chris... - kezdenék bele figyelmeztetően, tiltakozásról árulkodó hangon, hisz az eszem tudja, hogy ez nem helyes, de mégsem bontakozom ki azonnal a karjai közül. A szavai, és a tekintetéből tükröződő keserűség megállítanak, és most nem lennék képes eltaszítani őt. Vigasztalni szeretném, átölelni, de ezeket sem tehetem.
- Sajnálom, Chris. Nem így szerettem volna a tudtodra hozni – mondom neki őszintén. Az ujjaimmal babrálok, ezzel kicsit elrejtve előle a gyűrűmet. Erről most meg is feledkeztem. Pedig gondolnom kellett volna rá. Tényleg nem így terveztem. Személyesen akartam elmondani neki, nyugodtabb körülmények között. Nem mintha nem fordult volna meg a fejemben, hogy egyszerűbb lenne, ha csak hagynám, hogy magától jöjjön rá. Nem értem, miért ilyen nehéz ez az egész még mindig közöttünk? Hiszen már öt éve, hogy elváltunk. Tudom, hogy még mindig sokat jelentek neki, ahogy ő is nekem. De ahogy a dolgok köztünk zajlottak... így a helyes. Tovább kell lépnünk.
- Csak pár napja történt. Eddy a múlt hétvégén kérte meg a kezem. Még elég friss a dolog – árulom el, és halványan, kissé bizonytalanul elmosolyodom. A tekintetét fürkészem, óvatosan próbálok csak olvasni az igéző kék szempárból, hisz kíváncsi vagyok a véleményére, és egy kicsit, azt hiszem, tartok is tőle, de csak mély csalódottságot találok, amitől összeszorul a szívem, és muszáj elszakadnom tőle. Kicsusszanok a karjai körül, fogom a tálcát, odébb viszem a mosogatóhoz.
- Úgy tűnik, minden fogytán van. Jó étvágyú a társaság – terelem a szót, és újra elmosolyodom, közben kinyitom a gépet, és elkezdem belepakolni a poharakat. - Kellene csinálni még néhány miniszendvicset. Már az is nagy segítség lenne, ha felszeletelnéd nekem azt a kenyeret, ami a pulton van – intek fejemmel az említett irányba.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
37
Hozzászólások száma :
13
Reagok száma :
8
Tartózkodási hely :
⌠Montreal, Canada⌡
Foglalkozás :
⌠Traumatológus⌡
Play by :
⌠Liam Hemsworth⌡

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Chris & Rainee | the birthday party Hétf. Szept. 17, 2018 8:58 pm

Rain && Chris
i know you're not fine
Izzadó tenyér, kiszáradt ajkak, remegő ujjak, szapora szívverés. Annak idején minden egyszerre támadt le őt, s mikor végre kezében volt a plüss anyaggal gondosan bevont, aprócska kis ékszerdoboz, melynek mélyén ott lapult a jövője, minden tünet csak erősebbé vált - percről, percre. Zakatolt a szíve az autóban, a zuhany alatt, a meccset nézve a kanapén. A munkában, a hétköznapok minden percében. Hetekig hordta magával az aprócska ékszert, gyűjtötte a bátorságot, hogy feltegye a kérdést, ami mindkettejük életét megváltoztatta. Örökre. Ahogy a nagy könyvben valaha megírták, már egyikük sem lehet ugyanaz az ember, akik egymás előtt voltak. Ez pedig szívfacsaró, keserédes nyomot hagyj Christopher ajkain. A nő, aki valaha ujján az ő gyűrűjét viselte, mellé feküdt le esténként, és mikor a jövőre gondolt a nagy feketeségben ott volt ő. Mint egyfajta örök megnyugvásként lebegett lelki szemei előtt alakja. Az alak, akihez vágyódott, aki után vágyódott, akit boldoggá akart tenni, aki boldoggá tette őt. Csöpögős? Talán. De, pontosan ilyen elképzelései voltak a házasságról. Egy intézményről, mai örökre szól, ami tényleg a halálig tart, s talán valójában csak utána kezdődik el igazán. De, mindez hiábavaló volt. A földi élet egyszerűsége nagyban lesarkította ezen gondolatait. Darabokra zúzta, kiforgatta, szilánkosra törte álmainak utolsó négyzet-centimétereit is. Úgy kúszott közelebb, s közelebb hozzájuk az elválás ténye, akár egy hatalmas fehér cápa, prédájára vadászva. S, hasonlóan harapta őket ketté az idő, választotta el őket az a seb, az a végtelen mély seb, ami mindkettejüknek ott díszeleg. Ami örökre össze fogja őket kapcsolni, bármit is tesznek majd ellene. Még ha úgy is gondoljuk, ez butaság. Hogy az elszakadás igenis megy, és könnyebb, mint azt bárki gondolná. Az igazság ott lapul mélyen, a lelkünk s szívünk mélyén. Az igazság arról, hogy akit valaha annyira szerettünk, hogy képesek lettünk volna meghalni érte; őt sosem tudjuk elengedni. Egy láthatatlan, millió helyen összecsomózott fonal sosem enged majd elszakadni. Fogoly lettél, s életed végéig az is maradsz.
- Tudom, tudom.. - tudja. Tudja jól, hogy nem helyes, hogy ujjai érintik a nőt, hiszen már rég nem alkotnak egy párt ők ketten. Mégis, képtelen megállni, még ha az esze tudja is, hogy ezzel talán csak bajba sodorja szerelmét, s egy kicsit talán önmagát is. De fáj neki, a szíve sokadszorra szakad meg a terhek alatt, és képtelen már bármi pozitívat látni az életben, melyet túl kell élnie. A napokban, melyek olyannyira monotonak, egyhangúak és unalmas. Nem itatta át őket sem a boldogság, sem a vidámság, sem a szeretet mindent átható fénye, ami beragyogja az ember legsötétebb óráit is. Nem. Csak Christopher van, és a benne lakozó, belőle lakmározó démonok, melyeket képtelen elűzni, pedig Isten a megmondhatója, hogy mennyire is próbálkozik ezzel!
- Akkor mégis hogy?Elhívtál volna egy kávéra, meg sütire, hogy közöld, hogy az a majom megkérte a kezét, ráadásul igent mondtál? Tudod, mit gondolok arról az alakról - szavai lenézőek, holott az esze pontosan tudja; a családja annál a férfinál talán sokkal jobb kezekben van, mint nála valaha is lehetnének. Ő megadja nekik a biztonságot, és nyugalmat, amire szükségük van, és ami mellette sosem várt rájuk. De már rálépett az útra. Az útra, ami végén ott a vakító fényesség, az édes ígérete egy szebb, s jobb jövőnek, amiben eddigi álmai szerint mellette szerepelt kislánya, s a nő, aki most valaki más álmába készül átlépni, Christopher pedig egyedül marad az úton, melynek végén csak ácsingózik a fényesség után, melyet Rainee örökre magával készül vinni.
- Rohadtul örülök neki, Rain - csak úgy kicsúsznak a szavak ajkai között. Meggondolatlan, indulatból és csalódottságból érkező szavak ezek, s bár talán szemei elárulják titkát, bánja, hogy engedte kicsusszanni igazságot ajkai közül, próbál erős maradni. Helytállni, mint mindig, és nem mutatni az igazságot. A zord, kietlen, hűvös és borzongató valóságot. Azt a valóságot, amelyben legszívesebben ordítani, és ha tehetné, ha engedné neki lelkiismerete megfojtaná a pasast, aki a helyébe akar lépni. De, nem teheti. Nem teheti a lánya miatt, mert ez az ő napja. Ez a nap csak Izzy-ről szól, és nem lehet annyira lelketlen, hogy ezt elveszi tőle.
Csak figyeli, ahogy apró, fürge kis halacskához hasonulva csusszan ki a szeretett nő karjaiból, s bár legszívesebben utánanyúlna, magához rántaná, hogy aztán soha többé ne kelljen elengednie, nem teszi; mert nem teheti meg. Már nincs hozzá joga, hogy megtegye, ahogy ahhoz sincs joga, hogy egyáltalán csak megérintse őt, bármennyire is szeretné ujjai alatt érezni a másik puha, finom bőrét, mélyen beszippantani a nő édeskés illatát, amitől úgy meggyengült régen - s talán még ma is meggyengülne.
- Igen, persze, biztosan, ahogy mondod - nagyot nyel, tekintete egy percnyire sem ereszti el Rainee alakját, füleiben visszhangzik minden egyes szava, és hatalmas erő kell hozzá, hogy a konyhában maradjon, és ne forduljon rögtön sarkon, ám amikor meghallja újra felszólalnia az előtte álló nőt, halkan sóhaj után nyitja válaszra ajakit.
- Rendben - halk, apró, bizonytalan szócska. Lassú léptek vezetik el őt a kijelölt helyre, ujjai között erősen fogja a kenyérvágó kést, szeme sarkából pillantgat ex - nejére, miközben szeletelni kezdi a kenyeret. Túl sok mindent akar kérdezni,és oly kevés dologra van idő, s talán még kevesebb dolog az, melyre valóban rákérdezhet.
- Hogy érzi magát Izzy? Arra gondoltam elvinném magammal a zsúr után, hogy a holnapi napot együtt tölthessük. Megígértem neki, hogy elmegyünk az állatkertbe, és.. mi lehetne jobb alkalom, mint a szülinapja? - bizonytalanul csendül fel a hangja, melyen maga Chris is meglepődik a másodperc tört részéig megfordul a fejében, hogy talán meg sem kellett volna kérdeznie. De, ekkor eszébe jut a kislányának felderülő arca az ötlet hallatán, és minden rossz érzés, minden mi lesz ha kámforrá válik.

Vissza az elejére Go down
avatar
Média
Kor :
30
Hozzászólások száma :
11
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
Montréal ⑉
Foglalkozás :
journalist ⑉
Play by :
Zoey Deutch ⑉

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Chris & Rainee | the birthday party Kedd Szept. 18, 2018 5:07 pm
to Christopher

♪ IT'S ALL COMING BACK TO ME NOW

Alig, hogy kettesben maradunk, én máris Chris karjaiban találom magamat. Úgy húz magához, úgy ölel, mint régen, amikor ez teljesen természetes volt, és az érzés azonnal fel is elevenedik bennem, holott mindketten tudjuk, hogy ezt nem szabad. Már nem. Ő is elismeri, halkan ismételgeti, mégsem enged el, de én sem bújok ki az öleléséből azonnal. Két tenyerem a mellkasán, mintha el akarnám taszítani magamtól, mégsem teszem, a kezeim csak pihennek rajta, mozdulatlanul, és semmilyen erőt nem fejtek ki, hogy valóban tegyek is bármit a helyzet ellen. De ha őszinte akarok lenni, legalább önmagamhoz, akkor beismerem, hogy nem azért tiltakozom, mert félnék, hogy valaki meglát bennünket, nem is azért, mert tudom, hogy ez helytelen... hanem leginkább azért, mert tudom, hogy élvezném az ölelését, és ez elszomorít. Az igazság az, hogy amikor így magához von, így tart, és így néz rám, az olyan érzéseket éleszt újjá bennem, amelyeket már évek óta igyekszem elnyomni. Amelyek régen a boldogságot jelentették, de most fájdalmasan dobban tőle a szívem, hisz ez már mind a múlthoz tartozik. Az életem egy olyan szakaszához, amely keserűen zárult. Én pedig már mással vagyok. Ráadásul elköteleztem magam.
- Nem... nem így képzeltem. Igazából nem terveztem el, még nem gondoltam ki, csak... szerettem volna én elmondani, személyesen... lehetőleg még azelőtt, hogy magad is rájönnél. - Ahogy ez most történt is. De már mindegy, nem tudom visszacsinálni. Már tudja, ez a lényeg.
- De kérlek, Chris, ne nevezd őt majomnak. Eddy jó ember, kedves és jófej. Ha adnál neki egy esélyt, talán te is rájönnél. És jól bánik velünk. - Valószínűleg hasztalan mondom ezeket a szavakat, és talán sosem fogják megkedvelni egymást, pedig annyival könnyebb lenne a helyzet. Kettejük között már a kezdetektől érzek némi ellenszenvet és feszültséget, aminek nem tudom, hogy csupán én vagyok az oka, vagy más is, de gyakran kínossá teszik a találkozást, és kellemetlenül érzem magam tőle. Mintha folyton két tűz között lennék velük.
Ha nem lennék még mindig két karja közé zárva, valószínűleg döbbenten hátrálnék attól az intenzitástól, amellyel a következő mondat távozik ajkai közül. A szavai azt fogalmazzák meg, hogy örül a boldogságomnak, ám a tekintete, a hevessége pont az ellenkezőjéről árulkodnak, és ismét fájdalmas keserűség költözik a szívembe, tudva, hogy ezzel boldogtalanná teszem őt. Pedig nem lenne szabad, hogy ennyire érdekeljen... A saját jövőmre és boldogságomra kellene koncentrálnom. De ez most nem megy.
- Tovább kell lépnünk... - mondom halkan, miközben egyik kezemmel megérintem az arcát, tenyerembe fogom, hüvelykujjammal finoman végigsimítom. Bár attól tartok, ezzel is csak rontok a helyzeten. A szavaim, az érintés, a mozdulat... ezek is csak fájdalmat okoznak most mindkettőnknek, kicsusszanok hát a karjai közül, hogy munkával foglaljam le magam. Ha nem lennék így beleveszve a történésekbe, ha gondolatban tennék egy lépést hátrafelé, hogy úgy szemléljem az eseményeket, azoknak egészét, rájönnék, mennyire szegényesek a válaszaim és az indokaim. Egyetlen egyszer sem hangzott el tőlem olyasmi, hogy szeretném Eddyt, hogy szerelmes vagyok belé, hogy ő jelenti számomra a boldogságot. Nyilvánvalóan elhiszem, hogy jó életem lesz majd mellette, de ennél mélyebben nem gondolom végig. Talán nem is akarom.
A szemem sarkából figyelem Christ, amint szorgoskodni kezd, és a kérésemre kenyeret szeletel, miközben én beprogramozom a mosogatógépet. Aztán közelebb megyek, megállapodom én is a pultnál, annak másik oldalán, szemben az ex-férjemmel, és gyors ütemben elkezdem összeállítani a miniszendvicseket a leszelt kenyérből.
- Hogy elvinnéd...? - kérdezek vissza kissé meglepetten, enyhén szórakozottan, tekintetem felemelve a férfira, miután kérdést szegezett nekem. Valahányszor eljön a hétvége, Izzy és Chris közös programjai, mindig egy kicsit nehéz szívvel engedem el a lányunkat. Ilyenkor kicsit irigylem azokat a párokat, akik közösen nevelhetik a gyerekeiket, tervezhetnek közös programokat, és egyiküknek sem kell lemondani a csemetéjéről időről időre... még ha ez mindig csak átmeneti is. De én ilyenkor mindig egyedül érzem magam, a ház csendes, Eddy általában hétvégén is dolgozik, nekem pedig nem marad más, csak a munka, a cikkeim rendezgetése, takarítás, vagy valami film, amivel lefoglalhatom magam. - Persze, jól hangzik – felelem mégis elmosolyodva. - Biztos nagyon örülni fog neki, várja már nagyon, hogy elvidd az állatkertbe. Mostanában másról sem beszél – árulom el neki, és a mosolyom tovább szélesedik, ahogy magamban felidézem, a kis hölgy mennyit csacsogott erről az elmúlt napokban. Aztán kicsit komolyabb tekintettel pillantok fel újra Chrisre.
- Na és te jól vagy? Minden rendben van? Milyen a munka? - puhatolózom óvatosan a napjairól. Nem beszéltünk bővebben egy ideje, és tényleg kíváncsi vagyok rá. Meg egy kicsit aggódom is érte, ahogy általában. De ezt talán nem is árt, ha tudja, hogy bárhogy is alakulnak közöttünk a dolgok, és függetlenül attól, hogy gyűrű került az ujjamra, engem mindig érdekelni fog, hogy mi van vele.
Már majdnem kész vagyunk egy tálcányi szendviccsel, amikor nyílik az ajtó, és Eddy sétál be rajta.
- Édesem, hát itt vagy! Oh, helló, Christopher! Nem is tudtam, hogy megérkeztél. Jöttem érdeklődni, hogy segíthetek-e valamiben, de látom, már akad segítséged – állapítja meg a vőlegényem, miközben közelebb jön, és átkarol hátulról, arcát egy pillanatra a hajamba fúrva. Ismét átjár az a kellemetlen, kínos érzés, mint mindig, amikor azt érzem, kettejük között rekedtem. Zavartan köszörülöm a torkom, és a mocorgásommal igyekszem jelezni Ednek, hogy kicsit korlátoz a munkában, de nem veszi a lapot.
- Rainee elújságolta már a nagy hírt? - kérdezi hirtelen, felemelve a fejét, állát a vállamra fektetve. Kényszeredett mosollyal pillanatok fel, nyomok egy gyors puszit Ed arcára, aztán épp olyan ügyesen csusszanok ki az ő karjai közül is, mint korábban Chris öleléséből, és megindulok a hűtő felé.
- Igen, már tudja – válaszolom meg a kérdést a másik helyett, miközben kivarázsolom a korábban már hiányolt tortát a pultra.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
37
Hozzászólások száma :
13
Reagok száma :
8
Tartózkodási hely :
⌠Montreal, Canada⌡
Foglalkozás :
⌠Traumatológus⌡
Play by :
⌠Liam Hemsworth⌡

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Chris & Rainee | the birthday party Pént. Szept. 28, 2018 9:27 pm

Rain && Chris
i know you're not fine
Maga sem tudja, hogy képzelte? Nem, nem tudja. Nem tudhatja. Honnan is tudhatná? Miből is gondolhatná? Hogyan is érthetné, érezhetné, hogy szavainak súlya tőrként nyomódik a férfi szívébe, újabb és újabb mély sebeket ejtve. Mert a szavak súlya mázsás. éles fegyverek, gyilkológépek olyan ember kezében, ki ügyesen forgatja őket. Hisz az embernek szava legnagyobb fegyvere. Felemel, vagy a mélybe taszít, de mindenképpen nyomást gyakorol rád. Megfojt, hason szúr, golyót repít beléd, mindegy, lényegtelen, mégis lényeges. Lényeges, mert nem tudod, mit tegyél, mit mondj, mit érezz, mit akarj. Mert a szavakat tettek követik, és te nem vagy elég erős a tettekhez. Nem vagy elég erős semmihez, nem tudsz magaddal megküzdeni, megbirkózni azzal, amit akarsz, azzal amit érzel, ami nem hagy lélegzeni, ami miatt a szíved a torkodban dobog, ahogyan most a férfié. A férfié, aki élete szerelmét nézi, tekintete fürkésző, hangja bársonyos bariton, de szíve már nincs a helyén. Mégis fáj neki. Mégis érez minden szúrás, minden ledobott bombát lelkének mezején, melyet pár szó, egy aprócska kő, egy darabka szén, egy karika, mely összeköt... Mely összeköti őt, valaki mással. Valaki jobbal, mint Christopher. Valakivel, aki figyel majd rá, aki hallgat rá, aki nem hazudik neki. Aki nem bűzlik alkoholtól esténként, aki nem jár háromféle terápiára, csak hogy láthassa a lányát. Ez a valaki, aki boldoggá teszi majd azt a nőt, akit a legjobban szeret. Azt a kicsi embert, aki egy darab belőle.
- Nem akarok esélyt adni neki, Rain. Nem akarok úgy tenni, mintha elég jó lenne nektek, mert ha megadom neki az esélyt, azzal saját magam alól húzom ki a talajt, érted? Azzal elfogadom azt, amit egyáltalán nem akarok elfogadni. Elismerném vele, hogy az övé vagy, hogy minden, ami fontos nekem, az már az övé - őszinte, fájdalmas szavak, de amint elhagyják a férfi ajkait, ő maga kissé megkönnyebbül. Nem tudja, hogy mitől; attól, hogy végre mázsás terheket emelve le mellkasáról beismerte azt, mit be kellett ismernie ahhoz, hogy végre megnyugodjon. Mert igaz minden. Nem akar, nem tud nélkülük élni, s ha elismeri, ha belátja, ha hangosan szavakkal kimondja túl valóságos lesz az igazság, mely körbelengi őket. A fájó igazság, a tény, mivel nem akar foglalkozni.
- Nem, nem kell. Nem kell, és én nem is akarok tovább lépni, azt hittem tudod. Azt gondoltam te is tudod, hogy nem akarok nélkületek élni, de most... Az a gyűrű... - a férfi fejét rázza, csalódottság keveredik a nyállal szájában, nyelvét kidugva nedvesíti ajkait.

A férfi tekintete már a kenyérre szegeződik, de gondolatai még mindig, folyton, folyton csak az eljegyzés körül forognak. Az élet körül, melyet más akar élni helyette.
- Igen, igen elvinném - felpillant, figyeli a nő arcát, próbálja leolvasni, vajon mire gondol? Mi jár a fejében? Ő is azt gondolja, amit ő? Azt érzi, azt akarja? Ugyanazt, mint Chris? Talán. Talán valójában szeretné ő is, de ha így is van, sosem fogja beismerni. Mert most boldog. Boldogabb, mint vele volt. Talán. Talán igazán boldogabb - Tudod, eljöhetsz velünk. Nem kizárt, hogy hármasban csináljunk valamit. Végül is... még mindig egy család vagyunk. Még ha egy kicsit elcseszett család is, de egy család, és a lányunknak ezt tudnia kell, szóval... ha van kedved ... - félbehagyja a mondatot, nem fejezi be, feleslegesnek érzi, hisz tudja már jól. Ismerik egymást már rég, és értik, értenek mindent, mit a másik akar. Akár félszavakból is.
- Én megvagyok. Minden a szokásos. Unalmas, szürke hétköznapok, semmi fontos - a fejét rázza, de tekintete nem keresi a volt nejét. Nem bírna ránézni. Fél, hogy minden kiül arcára, és a nő úgy olvas majd benne, akár egy nyitott könyvben, ami kérésre fel is olvassa magát. Mert nem, nincs jól. Nincs jól, és ezt érzi, tudja, minden arcizma átérzi, nincs a testének olyan pontja, mi ne érezné szívének fájdalmát, a család hiányát, és nincs olyan pont, mi nem őt hibáztatja.
Düh, és gyűlölet édes, fűszeres keveredése ötlik fel Christopher-ben, mikor meglátja belépni a férfit, meghallja hangját, s elkezdi felfogni szavainak súlyát. Egy része szeretné a szívébe döfni a kezében tartott kést, hogy végre vége legyen, hogy végre eltűnjön a képből, de nem teheti. Mert nem gyilkos, hiába tapad kezéhez vér, nem gyilkos.
- Ja, ne aggódj, én is be tudok tölteni bizonyos pozíciókat - szemét forgatja, morog, de nem hagyja abba a munkát. Tennie kell valamit, valami másra kell figyelnie ahhoz, hogy ne ugorjon neki a férfinek, aki úgy bánik szeme előtt Rainee-vel, mintha csak a nő sajátja lenne. Szólásra nyitná száját, de rögtön össze is csukja, mikor a nő válaszol helyette. Kissé talán fellélegzik.
- Élvezd ki, még megteheted, tudod... a dolgok gyorsan változnak manapság - hangja rideg, és egyenesen a másik férfi szemeibe néz. Düh? Talán. De, jogos, tomboló düh. Tűz, melyet a szemében néha megcsillanó szeretet táplál.

Vissza az elejére Go down
avatar
Média
Kor :
30
Hozzászólások száma :
11
Reagok száma :
5
Tartózkodási hely :
Montréal ⑉
Foglalkozás :
journalist ⑉
Play by :
Zoey Deutch ⑉

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Chris & Rainee | the birthday party Kedd Okt. 02, 2018 8:53 pm
to Christopher

♪ IT'S ALL COMING BACK TO ME NOW

Chris és én... ez a kapcsolat... ami a kapcsolatunkból még megmaradt... ez olyasmi lehet, mint aknamezőn járni. Persze én magam még sosem jártam olyanon. Nem voltam háborúban, nem tapasztaltam, milyen az, amikor a nap minden percében életveszélyben vagy. De amikor vele vagyok, gyakran azt érzem, hogy meg kell válogatni minden szavam, talán még a gondolataimat is, főleg ha kettőnkről van szó, mert a viszonyunk most annyira törékeny és érzékeny, és nem szeretném tovább rontani. Nem szeretném, hogy egy rossz szó miatt boruljon minden, és újra teljesen elveszítsem. Pedig sokszor érzem azt, hogy a határokat feszegetem, hogy súrolom azt a vonalat, amit ha egyszer átlépünk, akkor többé nem lesz visszaút. Bár hogy ez milyen irányú, azt már én sem tudom.
Most is szinte látom az arcán, a tekintetében, ahogy magában megforgatja minden egyes kiejtett szavamat, és apró tőröket képez belőlük, amelyekkel kínozhatja magát. Ám az ő fájdalma az én fájdalmam is. A keserűség, ami kiérződik a hangjából, amikor megszólal, engem is keserűséggel tölt el. Bárcsak tudnám, hogyan lehetne ezt az egészet rendbe hozni! Próbálkoznék, és reménykedem, de mintha semmiből sem kérne, ami tovább vihetne bennünket, új utakon. Külön utakon. Pedig már évekkel ezelőtt más-más irányt választottunk egy elágazásnál.
Amikor kimondja azokat a dolgokat, először még ellenkezni szeretnék. Rávilágítani, mennyire fontos lenne nekem, ha igenis törekedne a jó viszonyra a vőlegényemmel, ráébreszteni, mennyire megnehezíti ezzel a helyzetet valamennyiünk számára. Ám ahogy tovább hallgatom őt, rájövök, ezzel csak további fájdalmat okoznék neki, ezért inkább nem szólalok meg. Viszont legbelül, egy mélyen elzárt kicsinyke részem elismeri, hogy talán nem is akarom igazán, hogy feladja, hogy teljességgel lemondjon rólam. Rólunk. Hát nem őrület? Ettől viszont borzasztóan önzőnek érzem magam. Mégis, amint kimondja ezeket a szavakat nyíltan is, teljes beleéléssel és felháborodással kijelenti, hogy nem akar tovább lépni, és nélkülünk élni, az arcomra kiül a döbbenet. Nem, tényleg nem tudtam. Nem gondoltam, hogy még mindig ennyire ragaszkodik, hogy továbbra is ilyen erősen ott munkálkodott benne a remény és a vágy a folytatásra. Még ennyi idő után is. De változtat ez bármin is? Már túl késő. Annak már öt éve. Már mással vagyok. Valakivel, akivel tényleg van jövőnk. Így is túl sokat vártam arra, hogy Christopher majd megváltozik, majd rendbe jön, majd sínre teszi az életét. Egy kicsi gyerekkel ez... Ez nem így működik. És nekem már itt van Eddy, aki mellett jó életem lehet. Vajon miért marja mégis a lelkemet a csalódottság és a szomorúság, miközben kiszakítom magam Chris karjai közül, és elsurranok, hogy házimunkával kössem le magam?
Kicsivel később már egymással szemben szorgoskodunk a pultnál, szendvicseket állítva össze a vendégseregnek, és azt hiszem, mindketten nagyon igyekszünk másra terelni a szót, hétköznapibb, könnyedebb hangot megütni. Nem mondom, hogy ez kiválóan megy, de legalább próbálkozunk. A lányunk és az ő programja viszont általában hálás téma.
- Öhm... Nem is tudom... Igen, azt hiszem, az tényleg jó lenne. Ha valóban nem bánod, hogy én is csatlakozom, szívesen elmennék veletek – bólintok végül. Tulajdonképpen igaza van. Izzy-nek is jót tenne, ha néha lennének velünk közös időtöltései is, hármasban. Hogy érezze, hogy még mindig egy család vagyunk. Ezen felül pedig elvileg az egyetlen, amit veszíthetek, az néhány órányi magányos olvasgatás vagy filmezés, de azt bármikor szívesen elcserélem egy közös délutánra velük.
Ed lép be az ajtón, és pillanatokon belül azt érezhetem, mintha hirtelen lehűlt volna a levegő a konyhában. A vőlegényem szavai ugyan úgy hatnak, mintha kedvesen tudakolódna, de a tekintetében ugyanolyan ellenségesség ül, mint a másikéban, mellé pedig mintha némi fölényeskedés is társulna. Hát tényleg nem hajlandóak ezt megkönnyíteni nekem? Kínosan érzem magam, legszívesebben azonnal kimenekülnék, de csak a hűtőig megyek, ahonnan ismét elő kell vennem a tortát. Közben fültanúja lehetek kettejük nem túl barátságos társalgásának. Chris szavait hallva egy neheztelő pillantást küldök felé, de Eddy-t sem kell félteni. Közelebb hajol a pult felett a másikhoz, és visszafojtott hangon válaszol.
- Nem, haver, ez már eldőlt. Te elcseszted. Már az én menyasszonyom. - Hiába beszél halkan, így is tökéletesen értem minden szavát, és most már valóban kezdek dühös lenni rájuk.
- Edward! - szólok rá, majd kicsit erélyesebben teszem le elé a tálcát a tortával. - Megtennéd, hogy ezt kiviszed, és megkínálod belőle a vendégeket? Kérlek? - kérdezem már valamivel lágyabban, de ellenmondást nem tűrő pillantással. Látom rajta, hogy nem szívesen hagy bennünket újra kettesben, de nem akarja tovább feszíteni nálam a húrt, így hát teszi, amit mondok. Amint távozott, becsukom utána az ajtót, majd a hátamat nekivetve fordulok Chris felé.
- Azt gondolod, hogy nekem annyira könnyű volt? Vagy hogy most könnyű? Évekig vártam rád, Chris, és reménykedtem, hogy majd újra... Azt hittem, majd te meg én... De nem várhatok rád örökké. Egyszerűen nem megy, én... Tovább kell lépnem – jelentem ki, miközben majdnem könnyek gyűlnek a szemeimbe, de sikeresen visszanyelem őket. Magam sem tudom, mi hozta ki belőlem ezeket az őszinte, kétségbeesett szavakat, az indulat és bosszúság, vagy a férfi korábbi kijelentése, és a felismerés, hogy még mindig küzdene értünk. De ez az egész lassan kezd túlságosan is fájdalmassá válni, pedig nem ezt kellene most éreznem. Boldognak kellene lennem, hiszen menyasszony vagyok.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Chris & Rainee | the birthday party
Vissza az elejére Go down
 
Chris & Rainee | the birthday party
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Filozófia vizsga - Chris, Zin és Noah Joon

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Le Sud-Ouest :: Kertváros-
Ugrás: