welcome to montreal!

to Oly

Annyira különös elhinnem azt, hogy itt van. Hogy minden este hazatértemkor nem egyedül várnak, hanem ketten. Megetetve, megfürdetve, friss púder illat terjeng a levegőben, miközben cuppanós puszit adok a vállára, selymes hajacskájára, vagy épp a csupasz fenekére, amikor még sikerül elkapnom egy fürdetést is vagy etetést. Még nem annyira élénk, még rugdos, emelgeti a fejét, grimaszol és végtelenül boldogan vigyorog. Sötét szemeiben pedig ezer csillag gyúl minden áldott nap. Ha ránk emeli hatalmas tekintetét, nincs helye szomorúságnak, vitának, feszültségnek, csak ő létezik. Mint valami mágnes, úgy vonz be mindkettőnket, úgy rabolja el a figyelmünket, mint születése pillanatában az én szívemet is. Hosszú percekig nem létezett számomra a külvilág, csakis ő. Meg akartam már akkor óvni mindentől, mi rossz, mint bánthatja, mi szomorúvá teheti. Nem tudnám mihez hasonlítani az érzést. Gyönyörű baba volt és napról napra egyre szebb. Nem tudok úgy elmenni mellette, hogy ne puszilgassam halálra, ne szórakoztassam, ne nézzem meg, minden rendben van-e.
Azért vannak azok a pillanatok, amikor eltűnök, elnyel a forgatás és egy telefon rángat haza - pedig esküszöm nem direkt csinálom, csak szükség van rám, mert nélkülem áll a munka, mert nélkülem képtelenek haladni, mert nélkülem mindenki jajveszékel. Néha kellene egy segéd, aki beugrik, aki mellett akár azt is meg tudom csinálni, hogy hazaugrok a gyerekhez, ha úgy van. Nem háríthatok mindent a feleségemre, egyszerűen nem tehetem. Pedig tudom, hogy örömmel van mellette, minden egyes pillanat kárpótolja őt a múltban történtekért. Egyet az egyért.
Sonja bearanyozza a mindennapjait, látom rajta, hogy valósággal ragyog. Szüksége volt már erre, ahogy nekem is. Mert kegyetlen időszakon vagyunk túl, amikor az élet elvesz, majd megbetegít, amikor csak nagy küzdéssel adja oda azt, ami jár - mert Montréal ünnepelt tavaly a hazai bajnokával. És Ő is megkapta végre, ami járt neki. Úgy énekelte a himnuszt, mint még soha semmit akkora beleéléssel. Pedig láttam rajta, menten megfullad és azzal küzd, hogy kapjon levegőt.
Ma korán végzek, az egyik jelentősebb mellékszereplő betegen jött már eleve forgatni, a felvételek alatt pedig bebizonyosodott, hogy nem fog egészségesebbnek tűnni. Nem volt mit tenni, a sminkesek sem tudtak segíteni rajta, haza lett küldve, lábadozzon csak. Én meg ideges vagyok, mert számolnom kell azzal, hogy akkor mennyi idő esik ki, hogy variáljuk át azt a kicseszett menettervet. Az ő részei hátra, nagyon hátra, talán akkor nem esünk ki a határidőből. Jó lenne végre egyszer időben befejezni a forgatást, nem ráfizetni a stúdió bérlésére. Bezzeg ha egyszer sajátom lesz, akkor én mondom meg mi legyen. De amíg csak puhatolózok a pályán, addig hiába csattan az ostorom.
Ahogy belépek a házba, a nappaliban megpillantom a babaszőnyegen az én kis hercegnőmet. Pillanatok alatt foszlik szerte bosszússágom és mellé térdepelek. Óvatosan leteszem a táskát is, meg ne ijedjen, de már vigyorog, hogy meglátott.
- Hát egyedül lettél hagyva, Sotikám? - behajlítom a kezeimet, előre hajolok, hogy puszit nyomjak a homlokára. Cserébe a fülembe kapaszkodik.
- Hol van anya?

⇞⇟

to my husband

Olykor még mindig kétkedve méregetem a kiságyat, bizonytalankodva kelek fel reggelente, pedig már hozzászoktam a gondolathoz, hogy anya vagyok. Szeretek is az lenni. Csak éppen nem így terveztem ezt az egészet. Olyan gyorsan jött, akkora botrányt kavart, először rettegtem miatta, aztán a férjem bizalma rendült meg bennem, nagyon közel álltam ahhoz, hogy széthulljon az egész életem, mint valami kártyavár. Sorra vesztettem el az összes fontos dolgot az életemben, volt idő, mikor már csak Lio volt nekem, de róla legalább tudtam, hogy miatta érdemes. Most pedig már ketten vannak és mindkettejükbe szerelmes vagyok. A férjembe és a lányomba is.. Az arcán az apró mosolygödröcskékbe, a kis ujjaiba, a nagy barna szemeibe, a gurgulázó nevetésébe, és igen, még a sírásába is. Abba a magas, olykor velőt rázóan keserves szirénázásba, amivel csupán azt hivatott jelezni: anya szükségem van rád. Persze tudom, nem kapkodhatom fel minden áldott alkalommal, mert el lesz kapatva, blablabla.. De tegye fel a kezét, aki el tudja viselni, ha a gyereke arcán a fájdalom legapróbb jeleit látja. Pedig nem egészen négy hónappal ezelőttig még abban sem voltam biztos, hogy meg merem majd fogni a törékeny kis testét, amit nekem kell tartani, mert ő még nem képes rá. Nem sok tapasztalatom volt a gyerekekkel, ugyan nagynéni lévén fogtam már babát, de mégis más az, ha a sajátomat tarthatom a kezemben. A sajátunkat. A legdrágább kincsemet, az életemet, akivel ugyan olykor nagyon nehéz, de a feladat keménysége ellenére mégis élvezem és nem cserélném el egyetlen pillanatát sem. Csak hát nem így képzeltem el...
A versenyzés volt az életem, hirtelen teljesen kiszakadtam belőle, csak a terhességre koncentráltam, és minden erőmmel azon voltam, hogy kórházat ne az összeeső tüdőm, hanem a terhesgondozás miatt lássak. Ez nem mindig jött össze. De a végére egészen belejöttünk, összehangoltuk magunkat, az életmódunkat, a betegséget háttérbe szorítottuk közös erővel és utat engedtünk életünk apró kis boldogsáának, hogy minden rossz pillanatunk helyébe férkőzzön. Most mégsem érzem az egyensúlyt, és végig azzal nyugtatom maga, hogy biztosan a négy fal az oka neki, hogy nem látok tovább az orrom hegyénél. Mikor feleségül mentem hozzá, tudtam, hogy világ életemben csak másodhegedűs lehetek a hivatása mellett, hogy abba is szerelmes. És elfogadtam, hogy nem én vagyok neki az egyetlen. Nem akadhatok ki Liora, mert... csak mert dolgozik, mert élvezi, mert imádja, szenvedéllyel űzi. Olyan szenvedéllyel, hogy belefeledkezik és néha szó szerint haza kell rángatni, néha csak aludni jön haza, de legalább hazajön. Ez a fontos, nem?! Nem lehetek rá féltékeny, még csak számon se kérhetem, helyette csak tűrök. De meddig még?
Nagy sóhajjal lépek vissza a nappaliba, két percre hagytam csak magára Sonját, míg lecseréltem a pólómat, erre az a látvány fogad, hogy nincs egyedül. Egy pillanatra megtorpanok és boldog mosoly terül szét az arcomon, mert végre időben hazaért, nem késett le semmiről, a szívem nagyot dobban a gondolatra, hogy talán neki is feltűnt, hogy kevés időt fordít ránk, de nem tudtam még ebbe belenyugodni.
- Itt vagyok.. - húzom ki a póló nyakán a hajam is, épp csak felkaptam valamit, Lio pólója, az enyémet a mosógépbe vágtam Soti cuccaival együtt. Majd reggel elindítom a mosást. - Valaki túl mohó volt... Már megint.. - magyarázom kérdezés nélkül, hogy miért nincs maszatfolt a ruháján, hogy én miért az ő pólójában vagyok és miért nincs jó illatom. Mióta lebabáztam, a legkevésbé sem érzem magam vonzónak a sok kakis pelenka és a büfi között. A lányom pedig ma úgy döntött, hogy rátesz egy lapáttal, szépen kibukta az összes anyatejet, amit megevett.. De persze most már áldott jó, élvezi az apja figyelmét, akinek csak futó csókot nyomok az ajkaira, mikor melléjük telepedek. Most, hogy itt van és figyel rá egy kicsit, lenne időm elindítani a mosogatógépet, felsöpörni a konyhában, lefejni a maradék tejet a mellemből, kivasalni a száraz ruhákat, aztán elpakolni.. De nem tudok elszakadni tőlük, szeretem nézni kettejüket, mert minden rossz érzés ellenére ilyenkor könnyűnek érzek mindent.
- Korán jöttél... - jegyzem meg halkan. Nem ehhez vagyok szokva, sokkal inkább ahhoz, hogy épp beesik altatásra és kezdhetem elölről az egészet, mert Sonja abban a pillanatban élénk kis manó lesz, hogy meglátja az apját. De legalább abban biztos lehetek, hogy ma nem nekem kell altatni.

⇞⇟

to Oly

Tökéletesen tisztában vagyok a ténnyel, hogy legtöbbször, amikor az órámra pillantok már túl késő és akkor elkéstem, amikor ez tudatosul bennem. Egy olyan munkakörben, ahol a szünetek nem időrendszerűen jönnek, ahol egy jelenetet nem fogok a végén letenni addig, amíg az tökéletes nem lesz, ahol mindenki rugalmasan dolgozik, más az időbeosztásuk, minden nap más forog be a kamera elé és igazából még enni is a székben ücsörögve szoktam... lássuk be, pörgős és szörnyen rohanós, kapkodós munkával nem lehet kiszámolni, minden nap ugyanakkor, ugyanúgy érjek haza. Sajnos szétszórt vagyok és még bennem annyira nem realizálódott a felelősség mértéke. Mert most már felelős vagyok egy apróságért, a lányomért, aki keveset lát és ez baj. Ugyanakkor segítenem kellene otthon mellette, de egyszerűbb belenyugodni a tudatba, amikor Oly azt mondja, megoldja ő, nem nagy dolog. Én nem látok bele a mindennapjaikba, csupán csak azt látom, hogy mire hazaérek, lecsillapodik minden, a gyerek alszik, ő pedig fáradt. Nem szokta emlegetni annyira, hogy valami baja van, pedig korábban mindig mindent rendre megbeszéltünk. Talán csak így van rendjén, ez egy ilyen időszak.
Soti megnehezíti, hogy felegyenesedjek, amikor meghallom Oly hangját. A fülem, kisanyám, engedd el apa fülét, nem neked való. Ujjaim a pici öklére csúsznak, óvatosan fejtem ki apró ujjacskát a szorításból, miközben hálát adok az égnek, hogy nem a hajam találta meg. Mert amúgy azt szokta, jól meg is tép, mintha csak azt mondaná ezzel: apa, elhanyagolsz, gyere haza máskor előbb.
Végre sikerül egészen felegyenesednem, ő pedig hiszti helyett csak rugdos és elégedetten gyűri az öklét a szájába. Viszonzom a csókot, a feleségemre pillantok kis mosollyal. Most, hogy mondja, már feltűnik, hogy amúgy az én ruhám van rajta. Reggel ugyan másban láttam még, de minden áldott nap más ruha van rajta. Vajon hányszor öltözik egy nap át? Mondjuk amikor kevésbé van baleset. Soti nem hagy elég időt arra, hogy folytassam, lábait a hasamra pakolja, huncutul pillog rám. Kiélvezi, hogy itt vagyok, egyetlen mozdulatával, mosolyával képes teljesen elrabolni a figyelmemet.
- Valaki túl pufi már most. - És most már meg is eszem, bizony, én fogok jól lakni vele, játékosan puszilgatom körbe a pofiját, miközben a pocakját csikizem meg. érzem, hogy intenzíven rugdosni kezd, szája hatalmas fogatlan vigyorra húzódik, sikkant párat jó kedélyűen. Mert én őt most bizony meg fogom enni, jól fogok lakni és...
Csak akkor hagyom abba lassan, amikor Oly szavai vissza húznak a földre. Nem ketten vagyunk ám, hanem hárman. A játék hevében még mindig mosolygósan pillantok fel rá. Nem tudom hirtelen eldönteni, hogy ezt most célzásnak értette, vagy csak egy ártatlan ténymegállapítás.
- Mert éhes vagyok. És most téged is megeszlek. - úgy döntök, nem törődök a rossz megérzéssel, csak lendülettel vetem rá magam, hogy játékosan az ajkába harapjak, majd a nyakát csípjem egy picit meg, miközben lefogom. Mert nincs menekvés tőlem, egy kis bolondozás pedig sosem árt. Feltéve, hogy partner benne.

⇞⇟

to my husband

Nem így terveztem a napot, de ez nem jelenti azt, hogy nem örülök annak, hogy a férjem ma hamarabb jött haza. Olyan mosoly jelenik meg az arcomon már kettejük látványától, hogy leradírozni se lehetne onnan. Keveset van itthon, ezt ő is tudja, én pedig elnézem neki, mert nem tehet mást. Mert ha több időt töltene itthon, akkor bizony jobban aggódhatnék.... Ó istenem, kit akarok én becsapni. Így talán nem aggódom eléggé? Mikor hétvégén is bent van, mikor vacsorára és fürdetésre sem ér haza.. Tudom, hogy az én hibám, de borzasztóan rosszul vagyok magamtól. A tükörbe se tudok belenézni, nem hogy még előtte vetkőzzek le. Minden próbálkozását hárítom immár négy hónapja. Meddig bírja még? Bírja még egyáltalán? Ismerem a mondást, amelyik kutya otthon jóllakik, az nem megy máshová enni. De mi van azokkal, akiket nem etetnek rendesen? Hogy tetszhetnék neki, mikor a testem teljesen megváltozott? Nem vagyok már olyan, mint előtte, se olyan, mint a terhesség alatt. A hasam nem feszes, a fenekem még mindig nagy, a combjaimról ne is beszéljünk. Akkor még nem láttam ennyire drasztikusnak, hogy híztam, a hasam is hatalmas volt. Most pedig csak a helye látszik. Úgy tűnik anyámtól nem örököltem elég jó géneket ahhoz, hogy eltűnjenek a nyomok, pedig ő ikreket szült. De mégis, ha belegondolok, hogy ez volt az ára Sonjának, nem tudok érte haragudni. Életem gyöngyvirága. Bár szabadulnék a pusztító gondolatoktól. Bár ne kéne minden alkalommal azzal szembesülnöm, hogy rosszul vagyok a gondolattól is, hogy Lioval legyek. Hogy ne gondolnék bele abba, ő milyen rosszul lenne, ha meglátna.
- Nem is pufi, a védőnő is megmondta, hogy nyúlni fog, csak... Most úgy tűnik, mert jól táplált. De szépen fejlődik, mindenben korának megfelelő ütemben. - sóhajtok egyet, mert erről lemaradt. Igen, ma ott is voltunk, minden rendben van a lányunkkal. Na nem mintha bármi jelét adta volna annak, hogy aggódnunk kellene érte. Aggódnom inkább nekem kellene, mert ha ilyen ütemben eszik, nem lesz elég tejem, hogy ellássam őt. Milyen anya az olyan, akinek még elég teje sincs egy négy hónapos csecsemőnek?
Ahogy elnézem Liot, akkor sem neheztelne, ha tényleg pufi lenne a lányunk, rajongásig szereti őt, ezt a vak is látja. És borzasztóan hálás vagyok ezért. Tartottam attól, hogy mi lesz, ha megszületik, mert a férjem mindig olyan szórakozott, állandóan pörög és mindig egyszerre koncentrál több dologra. Ráadásul egy gyerek nem tud napirendhez igazodni, az övéhez meg pláne. Az első időkben még nekem is nehezen ment, hisz nem úgy vannak a szünetei, mint bárki más földi halandónak. Még enni is csak a rendezői székben szokott, pedig hányszor a körmére koppintottam már miatta, de nem áll le. Csak akkor eresz le egy kicsit, mikor Sonjával játszik, de még akkor sem teljesen. Persze a lányunk neki mindig a makulátlan alakítást hozza, élvezi, hogy végre apa is csak az ő kegyeit keresi.
Lio közeledése váratlanul ér, csak ezzel tudom magyarázni, miért hagyom neki, hogy nyakamba is belecsókoljon, aztán a fogával is belecsípjen. Nem tudok elég gyorsan elhúzódni előle, pedig egy pillanat elég is hozzá.
- Klaasz, akkor ha ettél, elmehetnénk vásárolni. Szeretnék minél hamarabb túllenni rajta. Ne hagyjunk az utolsó pillanatra mindent, oké? - mosolygok rá mindenttudóan. Semmi kedvem nincs azzal indítani a hosszú hétvégét, hogy még ezért-azért be kell ugrani a közeli szupermarketbe és nem vittünk magunkkal elég ruhát. Különben is nyár van, hőség, Sonja pedig valahogy képes arra, hogy az összes ruháját úgy összemaszatolja, hogy bármivel próbálkozom a folt bizony makacsul állja ellenem a sarat. Kellene neki néhány új ruha, fel akarok készülni a nyaralásra, ha már Lio ennyire ragasztkodik hozzá. Én még mindig nem tartom jó ötletnek ezt a kiruccanást, de hajthatatlanul meg akarja mutatni a lányának a tengert. Az ő partját... Hát legyen. És ha ma már hamarabb végzett, akkor ez voltaképp kiváló alkalom arra, hogy elintézzük a bevásárlást. Pont elég időnk van még estig. - Mit szólsz, nagyjából negyed óra alatt el tudok készülni.. - vetem fel neki, de voltaképp menekülök. Miért nem szól róla, hogy hamarabb jön? És mikor lettem én olyan elkeseredett, hogy öröm helyett azt várom, hogy ezt bejelentse?

⇞⇟

to Oly

- Mert az anyukája odafigyel rá. - mosolyom szeretetteljes, mert bizony nem tudom figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy ha Oly nem lenne, akkor nekem sem lenne ennyire szabad terem, akkor a filmekkel sem haladnék és rengeteget kellene beáldoznom belőle. Szégyen vagy sem, nekem így kényelmes és talán egy picit önző vagyok, hogy azt mondom, kihasználom ezt. De mikor csináljam, ha nem most? Miért várjak később? Akkor már tényleg itthon leszek, itthon akarok lenni, mert mostani időszakra úgysem fog emlékezni a gyerek és egyszerűbb így megoldani. Azt látom, hogy a feleségem végre kiteljesedett a sportban és ugye a legjobbaknak a csúcson kell abbahagyni. De én ebben támogattam, akkor is, amikor fulladt, akkor is, amikor tényleg úgy nézett ki a dolog, hogy nem sikerül neki. Mert én hittem benne. És igazából bolondulásig szeretem. Tudom, hogy kicsit most hanyagolom. Igazából az elmúlt időszakunk másból sem állt, mint Sonja. Mikor egy picit is tudtam volna Olyval kettesben maradni, mindig kellett valamit csinálni, etetni, vagy épp pelenkázni. Néha kicsit úgy is érzem, hogy menekül.
- Nem zavar engem az sem, ha kapok még egy miniont. - tudom, hogy ez most betalál, de galád módon azt is akarom. Játékosan sandítok rá, várom a lépését, hogy majd visszavág, esetleg lebirkóz, bármi. Annyira hiányolom azt, hogy önfeledt módon viselkedhessünk kicsit megfeledkezve a világ problémáiról, a mi problémánkról, mindarról, ami körülvesz minket. De ha nem lép is, akkor én lépek. A bőre illata ismerősen kúszik egy pillanat alatt az orromba, nekem pedig erősen felsejlik a tudat, mennyire hiányzik sokszor ez. Mennyire távol érzem őt most magamtól, hogy sokszor csak sóvárgok utána, sokszor még a forgatókönyvet lapozgatva is csak arra tudok gondolni, hogy pokolian kívánom. Mindenhogy. Nehéz néha leküzdeni a kísértést, hogy csak úgy haza jöjjek egy meggondolatlan pillanatomban és leteperjem őt, de tudom, hogy azzal csak rosszat tennék. De miért is? Mióta bűn, hogy kicsit arra vágyom, bár olyan lenne minden mint a szülés előtt? Mennyivel egyszerűbb volt, mennyire vártuk még Sotit. És a világ minden kincséért sem tudnék egyikükre sem haragudni, keserűen fogadom el a tudatot, hogy valami megváltozott, aminek nem így kellene. Ahogy azt most is teszi. Nem így kellene történnie, akar még engem egyáltalán? Kell pár másodperc, hogy tudjak figyelni arra, amit mond. Vásárolni... hát persze. Kicsit kizökkenten de válaszolok neki.
- Vásárolni? De hát még sokára zár a bolt és különben is, minden van itthon... - nem értem, habogok, keresem a miértjét a viselkedésének.
- Öhm, jó... rendben, akkor bekapok pár falatot addig. - intek a konyha felé, lassan visszanyerem a lélekjelenlétem, hogy a picúrra pillantok, nem tudom megállni, hogy meg ne zabáljam a lábait, de végül csak feltápászkodok és ebéd után nézek. Biztosan van, mert minden van itthon, minden tökéletes, annyira hogy már inkább zavaró. Az sem zavarna, ha kupi lenne, ha közben minden teljesen rendben lenne. Ha most nem ülnék le egyedül megenni egy tányér kaját, ha nem bújna csak úgy ki mindig az ölelésemből. Mi van velünk?

⇞⇟

to my husband

Kétségek között tengődöm, mert most is, mint minden alkalommal, a testbeszéde és a gondolataim annyira ellentmondanak egymásnak, hogy képtelen vagyok meghatározni melyik is az igaz. Tévképzet-e csupán a gondolat, hogy Lio máshol keresi a boldogságot, amit tőlem nem kap meg. Van-e mitől tartanom, kell-e aggódnom. Mert kétségkívül azt teszem, és egyre sürgetőbbnek érzem, hogy megbarátkozzak az új külsőmmel, mielőtt még Lio elé állnék vele. A diéta viszont nem segít, az sem, ha egyszerűen csak fogom és nem eszek, és hiába tornázgatok itthon hetek óta, mintha az ég világon semmi eredménye nem lenne. Cserébe rosszul vagyok és semmi kétség, hogy vérszemet kapnék, ha valaki elém tenne egy szelet citromtortát.
- Apa is figyel rá.. - kontrázok automatikusan. Nem hagyhatom figyelmen kívül az ő érdemeit sem, annak ellenére, hogy én vagyok itthon naphosszat Sonjával. Hiányzik, de valahogy mindig ott kötünk ki, amit nem akarok, amit hanyagolnék még egy kis ideig. A másik véglet pedig, hogy itthon sincs. Ez a kettősség aggaszt igazán. Régebben órák hosszát beszélt a filmjeiről, kikérte a véleményem és nem hagyott addig aludni, míg fel nem vázoltam neki, hogy működhet szerintem a jelenet a forgatáson. Most csak annyit látok, hogy a munkába temetkezik, de engem már nem von be. Nem olyan, mint régen. Semmi sem olyan.
- Ha egy kicsit is hasonlít rám, nem fog a fejedre nőni... - forgatom meg a szemeimet a szó hallatán. Ennyi év után még mindig imád a magasságomon szórakozni, de már hozzászoktam. Az első időkben a lelkemre vettem, már csak néhány szúrós pillantást kap érte, hogy érezze, még mindig nem békéltem meg vele teljesen, de elviselem, mert úgysem szokik le róla. Soti pedig az eddigiek alapján eléggé hasonlít rám, szóval majdnem biztosra veszem, hogy nem sok magasságkülönbség lesz köztünk.
- Csak szeretnék pár új ruhát Sonjának, ha már az első nyaralása lesz. Tudod, hogy nem szeretek egyedül mászkálni vele a boltokban.. - rántok vállat. Nem terveztem ekkora feneket keríteni ennek, az tény és való, de most éppen jókor jött a korai érkezése. Mindenképp bevontam volna, de talán csak hétvégén, talán csak indulás előtt futtában jutott volna idő rá. Legalábbis nagyjából így kalkuláltam az időbeosztásával. - De ha nem akarsz jönni, itthon is maradhattok addig, gyorsan megjárom... - ajánlom fel, de addigra már rá is bólintott, szóval nem pedzegetem sokáig a témát. A napnál is világosabb, hogy nem rajong az ötletért, mégis belemegy, én meg ígéretemhez híven igyekszem negyed óra alatt valóban elkészülni. Muszáj vennem egy gyors, nagyjából két perces zuhanyt, de utána szinte már öltözöm is, a hajamon átfuttatom a hajkefémet, és csak egy kis sminket teszek fel, alig látszik. Itthonra megszoktam, hogy nem sminkelek, nem hazudtolom meg magam most sem. Csak vásárolni megyünk, nem a királynővel találkozom, bár a ruháimat így is megválogatom, ügyelve arra, hogy ne adja ki túlságosan a hasamat és jótékonyan takarja a lábaimat, de ne kapjak benne hőgutát július közepén. Meztelenül a tükör most sem a barátom, igyekszem messzire el is kerülni, de nagyot sóhajtva jövök rá, hogy emészt a bűntudat, mert ennyire elutasító voltam Lioval.
- Gyors voltam, ugye? - lépkedek vissza a konyhába, aztán a férjem mögé lépve hátulról bújok hozzá. Nem akarom, hogy teljesen elridegüljünk egymástól, csak egy kis időre van szükségem. De ettől még szeretek hozzábújni, főleg hátulról, mikor még csak véletlenül sem tud eléggé megtapogatni ahhoz, hogy elmenjen tőlem a kedve. Hajának mentolos illatát szívom be, egy puszit is nyomok a tarkójára. Akarom, hogy érezze a szeretetemet.
- Ettél? Indulhatunk? - kérdezem aztán halkan és Sonja felé nézek, aki épp nagyon jól szórakozik egymagában is. Pedig néha lehetne kezelhetetlen akkor is, mikor az apja látja. Igazán hálás lennék érte.

⇞⇟

to Oly

Ha nem tudnám, hogy még vígan nőni fog a leányzó, akkor sem zavarna ha igazából kis husi maradna és akkora mint az anyja. Nem tartottam sosem szem előtt milyen az ideális magasságú nő nekem, hisz bőven elszórakozok azon is, amikor Oly ágaskodik egy csókért. Vicces a különbség közöttünk, én pedig nem győzöm mindig emlékeztetni erre valami ízléstelen viccel. Aztán persze megsértődik rám, még jó hogy nem sokáig. Most viszont valahogy nem az igazi a humorizálás, sem pedig a vele kapcsolatos viccelődés. Látom rajta, hogy jobban magára veszi, mint szokta. Mégis mi az isten történik most velünk?
- Szóval akkor nem viszolyogsz a nyaralástól? - felcsillan a szemem, két hete még hallani sem akart róla, csak én voltam kitartó. Ezek szerint elég kitartó, sőt ami azt illeti, ha a nyaralásba belemegy, akkor esélyes, hogy a kedvét is meg tudom hozni. Ahj Istenem, csak legyen már így mert megpusztulok! Nem tudok úgy elmenni az utcán, hogy ne jöjjön a sok kép szembe, a reklámok, a szexshopok és még sorolhatnám. A kikúrt életbe is, néha nagyon tele már a nadrágom mindenféle megtartóztatással. Amikor a forgatáson jönnek a forróbb vagy épp meghittebb jelenetek és nekem nagyon kell koncentrálnom arra, hogy csak nézzem és elvonatkoztassak mindentől. Mikor egyik nap úgy jöttem haza, hogy na most nem ússza meg, akkor csak kihátrált azzal, hogy ő nem akar. Azt már nem mondja miért nem, de jaj a gyereknek valamijét meg kell találnia amíg alszik különben kész hiszti lesz.
- Jó, vállalom! - eszembe jut, hogy bizony feltett egy kérdést és én mégis annyira elvonatkoztattam, hogy mindenre tudtam gondolni csak a válaszra nem. Miért ilyen nehéz ez? De a nemes ügyért mindent, még a nyálas pelenka is mi nekem a vállamon, ha Oly magának is néz ruhát? Ugye magának is néz?
Megmelegítem az ebédet, mégis úgy piszkálom ott az asztalon, mintha hideg lenne. Nem jó egyedül enni, nem jó az, ha magamra maradok a gondolataimmal. Megrémiszt, hogy itt ez a nagy ház és mégis annyira üresnek érzem. Elgondolkozok azon, hogy sürgősen orvosolnunk kell a problémáinkat. Vagyis az övét, mert az enyém ebből fakad. Ha nem húzódna el, ha nem fordulna kifelé néha az ágyban, nem érezném én magam sem ilyen pokolian magányosnak. Amikor először szóba jött, hogy gyereket akarunk, tényleg nagyon akartuk. Csak... valaki úgy gondolta, valamiért nem érdemeljük meg. Most itt van Sonja, boldognak kellene lennünk - igazából azok is vagyunk, mi tagadás, tündéri kislány - mégsem vagyunk teljesen azok. Valami sosem klappol, valami mindig van. Ha csak belegondolok, hogy mennyi minden miatt mentünk már szét, mennyi nehézségen másztunk át, mire idáig eljutottunk. Csak egy kis békességet akarok, nem mást.
A tányéron már csak pár falat van, amikor meglepetten pislogok fel. Oly visszajött, az illata az arcomba tódul, hirtelen mindent érzékelek a külvilágból. Soti mocorgását majdnem teljesen szemben velem, a feleségem karjait, ahogy a nyakam köré fonódnak. Egy apró mosoly kúszik az arcomra. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, amióta felment készülődni. De nem is érdekel igazából.
- Villámgyors. - felpillantok rá, fejjel lefelé látom de nem tart vissza ez attól, hogy ne csücsörítsem csókra a számat. Kérem, követelem!
- Aha, jól laktam. Segítsek valamiben készülni? - nem tudom Sotival mit tervez. De ha kell, bármiben itt vagyok. Néha csak olyan jó lenne látni azt, hogy normális család vagyunk és nem kétfelé tartunk. A felkarjára simítok, jól esik most az érintése és a közelsége. Legszívesebben megállítanám csak az időt, mi több megfordulnék csak. Helyette a karjára markolok és jobb oldalt húzni kezdem, amíg csak meg nem kerüli a széket. Az ölembe ültetem, amúgy sem húztam be különösebben a széket magam alatt. El akarom hinni, hogy most nem ellenkezik.
- Hiányzol. - nézek rá komolyan, noha mosolyom csibészes. Hiányzik mindene, a lazasága, a közvetlensége. Soha nem gondoltam volna, hogy visszasírom azt, hogy ő mennyire bújós.

⇞⇟

to my husband

Talán azzal is hibát követek el, hogy minden ellenérzésemet semmibe véve mégis hajlandóságot mutatok, hogy nyaralni menjünk. Közösen, mint egy család. Hisz az vagyunk. Apa, anya, Soti. Csak mi hárman. Ha három hónappal ezelőtt erősködött volna, hogy ezen a nyáon mindenképp meg akarja mutatni a lányának a tengerpartot, boldogan belementem volna. Most inkább csak azon kattogok, hogy mennyire rossz ötlet belehátrálni ebbe a pillantnyi megoldásba, és Lio mennyire kiborul, ha mégis elmegy a kedvem az utazástól. A kedvem, ami meg se jött hozzá. Mert ha tengerpart, akkor bikini, vagy legalábbis fürdőruha, és egyikkel sem vagyok kibékülve. Nem túlzás kijelenteni, hogy a testem nem kompatibilis jelenleg egyikkel sem és bár a férjem sokat tűr, idő kérdése, hogy mikor lesz elege. Azt pedig nem akarom megvárni.
- Ha szabaddá tudod tenni magad és nem a tengerben lubickolva akarsz majd megoldani minden forgatási bakit, amivel felhívnak... Akkor átgondolom.. - rándul meg a szám széle, mintha valami mosolyfélét akarnék produkálni. Mert ó dehogynem viszolygok, már a gondolattól is. Főleg, ha még arra is hajlandó lenne, hogy lemondjon egy pár napra a posztjáról és csak egy átlagos férfi lenne, aki a családjával tölti az idejét. De félek, akkor velem is többet tudna foglalkozni. Eljutottam odáig, mikor ennek már annyira nem tudok örülni, mert veszekedés lesz belőle, és sértődés. Bennem bűntudat ébred, ő meg tanácstalan, pedig csak hallgatnia kellene rám. De a nyaralással majd foglalkozom később. Most, hogy belement a vásárlásba, inkább eloldalgok készülni, mert tudom, hogy csak rám kell várni. Sonja friss ruhában van, patyolattiszta, finom baba illatú, Lio épp csak hazaért, indulásra kész van. Ahhoz viszont, hogy megjelenhessek mellette, nem elég csupán átvenni valami olyan göncöt, ami kevésbé az ő ruhája, amit a szennyeskosár tetejéről halásztam össze, mikor betoppant. A szoknya talán még sosem volt rajtam, nem sokat mozdulok ki mióta a lányom megszületett, ha pedig mégis, akkor inkább sportos ruhát választok, most mégis ez akadt a kezem ügyébe. Mintha tudat alatt nagyon is tetszeni akarnék Lionak. Pedig őszintén örülhet neki, hogy csak ruhában lát. Nyilván, ha rajta múlna, nem sokáig maradna ez így, épp ezért siettem elkészülni, nehogy utánam jöjjön a fürdőbe. És épp ezért van bűntudatom is, amit enyhít, hogy csak úgy átölelem hátulról és hozzábújok. Mintha teljesen természetes lenne, pedig mindketten tudjuk, hogy ez mostanában nem így van. Szeretném többször is megtenni, tényleg szeretnék csak úgy belebújni az ölelésébe és érezni, hogy bármi is van, ő kitart mellettem ameddig kell. De a kétely azért dolgozik bennem, mert tudom, hogy változtatnom kell, összeszedni magam, hogy ugyanaz a nő lehessek, akit elvett, ne csak valami silány utánzat.
Apró csókot lehelek homlokára, mikor hátra biccenti fejére felém, aztán a szájára is. Elégedett mosoly rajzolódik arcomra, ami egészen kitart addig, míg meg nem érzem, hogy az ölébe akar húzni. Nem tiltakozom, most nem. Nem tagadhatok meg tőle minden testi kontaktust, így megkerülve őt belefészkelem magam. Így már a lábam se éri a földet, bár ha nagyon akarnám a meztelen lábujjam helyét oda tudnám érinteni a járólaphoz.
- Megoldom, Sonja kész, csak a táskába kell bepakolnom.. - válaszolok a kelleténél egy fokkal halkabban. Nem tudom, mikor voltam hozzá utoljára ilyen közel ennyi ideig. Mert mindig menekülök, mindig van egy kifogásom ellene, akkor is, ha nekem is szükségem lenne arra, hogy csak úgy hozzábújjak, percekre, órákra. Ez a meghittség viszont képes arra, amire nem sokszor van példa. Rést üt a pajzson. Mit mondhatnék, hogy tudom, hogy hiányzom neki? Vagy azt, hogy ő is nekem? Mindkettő igaz lenne, de egyiket sem érzem fairnek vele szemben.
- Te is nekem.. - vallom be végül mégis. Nem akarom, hogy azt higgye, hogy nem akarom vele tölteni az időmet. Igazából akarom, csak neki könnyebb, ha nem kettesben vagyunk. Azt hiszem. Talán. - Nem tart már sokáig, ígérem. Csak még egy kicsit légy türelemmel.. Szeretlek - bújok oda, arcomat a vállgödrébe temetem, orromat végighúzom a nyaka oldalán, és csókot lehelek rá. Aprót, leheletnyit. Hogy elhiggye, így lesz. Pedig hogy ígérhetnék én ilyeneket?! De most nem menekülök, most egy kicsit nyitottabb vagyok, a keze elől sem húzódom el, csak percekig szuszogok a nyakába némán, beszívom a parfümje illatát és remélem, hogy most ezzel is megelégszik és nem akar hirtelen sokkal többet. Igazából ott van a probléma, hogy bármikor próbálok nyitni, ahogy megérzi, egyre többet akar, szinte azonnal. Én pedig nem tudom tartani vele a tempót.
- Összekészítem a táskát. Hozod Sonját? - simítok végig lágyan az arcán. Megtöröm az idillt ugyan, de igyekszem elmosni a kontrasztot és mosolyogni is hozzá. Egy kicsit. Aztán felkelek az öléből, hogy teát tudjak csinálni a kicsilánynak, pakoljak el pelenkát, játékot, rágókát, mindent, amire csak szükség lehet.

⇞⇟

to Oly

Nagy szó tőle, hogy belement a nyaralásba, legalábbis gondolom ezt abból, hogy ott tényleg mutogatnia kell magát és ez az ami mostanában nem igazán megy. Úgy semennyire. Mintha kihunyt volna a tűz, mintha nem akarna már semmit, mintha már csak annak élne, hogy itt van a lányunk. Megérteném, hogy rajongásig imádja és el sem akar mellőle mozdulni, mert én is ezt teszem, amikor itthon vagyok. Nem tudom hogy képes egy pillanat alatt az ujjai köré csavarni, elég rám pillantania azokkal a meleg barna szemeivel és vége a világnak.
- Még a telefont is kikapcsolom arra a pár napra. Nyaraláson a mi filmünk forog.- mert nem egy napra akarok lemenni, nem csak beülni a kocsiba, feküdni egy kicsit a napon és aztán meg este vissza, ennek semmi értelme. Már azt is megnéztem, hogy Sonja bőrére van-e olyan naptej amit nyugodtan rákenegetünk anélkül, hogy baja lenne tőle. A babák bőre amúgy is érzékeny minden anyagra és még nem vagyunk abban biztosak, hogy semmire nem allergiás. Eddig nem mutatta jelét, de jobb félni. Úgyis nyakig fel lesz öltöztetve és még a kis kalap sem hiányozhat a fejéről. Már nagylány, mire megyünk, addigra bőven belefér az, hogy kicsit belelóbálhassa a lábait a vízbe.
- Vettem neki beleültetős úszógumit. - teszem még hozzá én is elmosolyodva. Néha elgondolkozom azon, hogy miért nem háborodtam fel még, miért nem léptem valamit, talán csak túlságosan hálás vagyok Soti miatt neki és túlságosan szeretem őt ahhoz, hogy ennyi áldozatot ne hozzak meg neki. Ha nem most, akkor miért küszködtünk eddig egymással, magunkkal a kapcsolatunkért? Mert lehetett volna másképp is, feladhattuk volna és most itt sem tartanánk. Sokkal jobban esik az étel is, ha csak ezen gondolkozok. Elég csak Sonjára nézni és úgy érzem, hogy így hoztuk ki a legjobbat és a legtöbbet magunkból. Mert ezt akartuk, ezért küzdöttünk és szenvedtünk meg annyi évet. Oly bizonytalansága és magába vetett instabil hite nem egyszer nehezítette már meg a dolgomat, de sosem hagytam azt, hogy csak olyan könnyen elengedjük a problémákat. Azért vannak, hogy megoldjuk, nem?
Tetszik, hogy most nem tiltakozik. Tetszik, hogy viszonozza a csókot mindenféle elhúzódás nélkül és úgy ül az ölembe, mintha már minden rendben van. Tudom, hogy ez nincs így, de nem fogom hagyni, hogy a kételyek vezéreljenek. Most az egyszer nem.
- Tudom... de... csak hagyd, hogy szeresselek. Tudom, hogy nehéz és sok minden megváltozott, de te attól még a szöszim maradsz. -lágyan simítok a hajába, végighúzom az ujjaimat a nyaka kecses ívén, érzem ahogy a libabőr végigfut érintésem vonalán. Elmosolyodok, nem reagál most sem másképp, mint eddig. Végigszántok ujjaimmal a tincsei között is, egészen míg el nem húzódik. A szemeim felcsillannak, ahogy rá pillantok. El sem tudja képzelni, mennyire jól esett most ez.
- Aha... - hangom picit tompa, tudom, hogy most kiszáll az ölemből és itt hagy, megy és csinálja a dolgát mint eddig. Tudom, hogy nem kis felelősséget vállaltunk és már nem csak magunkra kell gondolnunk. Felkelek én is egy apró sóhaj kíséretében, de pillanatok alatt elfelejtem a korábbiakat, ahogy Soti mellé térdelek. Elrugdos ő vígan magában ha az kell, baromira nagy szerencsénk van vele. Két oldalt fogom őt közre ahogy megtámaszkodok mellette és csak lehajolok hozzá, hogy adjak egy puszit az arcára. A fülembe markol, megtalálja és galád módon nem ereszti el.
- Azt nem szabad manó, az apáé. - ujjaimat apró kezére fonom és finoman fejtegetem le a szorításból. Egyszerűbb talán mintha a hajamat kapja el, de a kis huncut sosem hagyja ki ezt. Felveszem a helyéről, mindjárt megnyikkan ahogy a vállamnak döntöm. Tudom, ilyenkor ő beszélgetni próbál, kommunikál, jeleket küld, megint rám néz a hatalmas szemeivel és csak az jár a fejemben, hogy mennyire szépséges baba. Öhm, vagyis a hordozó kell igaz? Kell nekünk az? Persze, mással nem lesz a kocsiba beleültetve. Pedig már nagylány, el sem tudtam volna képzelni, hogy úgy kezd el nyúlni, mint a bolondgomba. Pedig nem volt már akkor sem olyan apró, mikor megszületett. Meglátom a hordozót nem is olyan messze, így csak odalépek hozzá vele és belefektetem. Elégedetlenül lebiggyeszti a száját, sértetten néz rá.
- Neked fogunk ruhát venni a nyaralásra, nem ér hisztizni kisasszony. - és hogy nyomatékosan eltereljem a figyelmét, megcsikizem a pocakját.

⇞⇟

to my husband

Még a telefont is kikapcsolja? Pár napra? Pont Ő? Kedvem lenne megtapogatni a homlokát, hogy lázálmában beszél-e ilyeneket, vagy csak szimplán megbolondult a férjem. Szinte soha nincs egy nyugodt pillanatunk, hogy ne csörögne az az átkozott mobilja és ne kellene valamit íziben elmagyaráznia az egyik stábtagnak, vagy este berohannia a stúdióba, mert jobb szereti saját kezűleg intézni a kritikus feladatokat. Ezért hangzik annyira idegennek ez a mondat, amire önkéntelenül is kicsit feljebb szaladnak a szemöldökeim a homlokomon. Jobban tenné, ha nem is hozná, hogy még csak véletlenül se essen kísértésbe. De ezt persze csak magamban jegyzem meg, nekem most nem érdekem, hogy sokat foglalkozzon velem. Inkább Sonjával.
- Megbeszéltük, hogy ahhoz még kicsi... - sóhajtok nagyot, mert ezerszer átrágtuk, hogy nem veszünk neki semmit, ami vízbe való, ő ugyanis elég pici ahhoz, hogy ne mehessen csak úgy be a vízbe. Talán a lábait belelógathatja, de ebben sem vagyok teljesen biztos, még utána kell olvasnom, hogy mi a helyzet a három hónaposok meg a sós víz kapcsolatával. De ez estére marad.
- Talán majd jövőre... - teszem még hozzá, mielőtt azzal jönne, hogy megint végig morgolódom a délutánt, pedig ő csak jót akart. Mert azt tudom, csak néha túlzásba esik. Elég gyakran. A lánya az első számú szerelme, akinek nem rest megvenni bármit, amire rábök vagy csak ráfolyatja a nyálát. El van kényeztetve, nagyon. Csak azért, mert megteheti.
Az ölében ülve szinte minden bosszúságom elszáll, hogy helyét átvegye az a keserűség, amit akkor érzek, ha a szemébe nézve látom a vágyódást. Nekem is fáj, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De sajnos a türelem egyikünknek sem erénye. Tudom, hogy ha itt és most egy kicsit is elengedem a pórázt, Lio kapva-kap az alkalmon és nem fog ereszteni, így csak óvatosan közeledem felé, épp annyira, hogy érezze, nem utasítom el minden érintését. A testem reakciója persze egészen más, én is vágynék már rá, de... Egyszerűen vannak dolgok, amik nem mennek, és nem akarom erőltetni. Ismerem magam, tudom, hogy annak nem lenne jó vége.
- Mindig az maradok.. - bólintok aprót és végre szívből jövő szerelmes mosoly terül szét az arcomon. Még emlékszem, és valószínűleg soha nem is fogom elfelejteni, hogy indult ez az egész közte és a szőkék között. Mindig képes felderíteni a kedvem, ha belegondolok, hogy pont egy szőke férkőzött a bőre alá és bolondította végzetesen magába. Az enyém. Talán az utóbbi időben nem adtam a tudtára, hogy minden ellenére nagyon is ragaszkodom hozzá. De tudom, hogy előbb magammal kell elrendeznem mindent, ahhoz, hogy újra az a nő lehessek, akibe beleszeretett.
- Kösz.. - pillantok hátra a vállam felett, ahogy a gyerekszoba felé veszem az irányt a táskáért, aztán belepakolom az imént elkészített teát is. A cumira most nem lesz szükség, mert imád autókázni, igazi apja-lánya. Pakolászás közben néha meg-megállok, összehajtok egy váltás ruhát is, mert ugyan vásárolni készülünk, de az új szerzeményemet mosás nélkül biztosan nem adom rá a lányomra. Csupán pár perc, hogy elkészüljek és vissza is érjek hozzájuk.
- Apával bolondozol? - pillantok rájuk mosolyogva és nagyon kell tartanom magam, hogy a borongós hangulatom és az elém táruló kép következményeként ne érzékenyüljek el azon nyomban. Az elején tartottam attól, hogy fogjuk megállni a helyünket szülőként, hisz olykor még Lio is olyan, mint egy nagy gyerek, akit fegyelmezni kell, de legnagyobb meglepetésemre azt hiszem, hogy nem is csináljuk olyan rosszul.
- Ó, hát persze, mi ez a dráma? - guggolok le hozzá Lio mellé, mikor látom, hogy lebiggyed a királylány szája. - Édesem, ezt akkor kell, mikor apa nem visz vásárolni.. - jegyzem meg mókásan, habár tudom, hogy ez inkább a férjemnek információ, mint a pöttöm lábait lóbáló csecsemőnek. - De már visz is, nézd csak.. - kapcsolom be a csatot a hordozón és vállamra veszem a táskát, úgy indulok a kulcsokért. - Mehetünk, ugye?
A rutin már megvan, habár nem túl sokszor mászkálunk hármasban. De míg én zárok, addig Lio a kocsiba helyezheti Sonját, hogy azzal is előrébb legyünk és tényleg ne legyen hiszti, amire az összes szomszéd felkapja a fejét. Néhány pillanattal később már én is mellettük ülök, Lio mögött, mert Soti elsőbbséget élvez, de még így is egyik kezemet a vállára simítom és ott is hagyom, mintha teljesen természetes lenne ez az egész.

⇞⇟

to Oly

Olyan hitetlenül néz rám, mintha valami olyat mondtam volna, ami szinte teljesen kizárt. Nem tudom eldönteni, hogy foglalkoztasson-e ez vagy inkább bántson. Nem, most nem kúrom fel magam egy pillanat alatt, mint azt szoktam, inkább csak megpróbálom elengedni. Tudom, hogy nem vagyok a türelem mintaképe és sokszor előbb csattannak a kíméletlen szavak, mint azt megérdemelné. Mert nem érdemli meg, senki sem érdemli meg, hogy ennyire a semmiből elragadtassuk magunkat egy valószínűleg apró kis ügyön. De ilyen vagyok, ezért jött hozzám, ezért tudta velem elképzelni a jövőjét és bizalmat szavazni nekem, hogy egy aprósággal a felelősségvállalás megtérül. Az életem talán egyetlen területe a családom, akik előtt bizonyítani akarok, hogy tényleg mindent meg akarok adni nekik és azt szeretném, ha mindig a biztonságot látnák itthon, ha igazán boldogok lehetnének.
- Akkor csak bevisszük és kihozzuk. Meg bekenjük vagy négy réteggel. - én igyekszem lelkes maradni, de nehéz úgy, hogy mindjárt el vagyok bizonytalanítva. Neki nem tetszik, neki már megint nem tetszik valami. Megrándul az arcizmom, nehezen leplezem, hogy nem tetszik, pedig ott virít a hatalmas vigyor az arcomon. Mit találjak ki, hogy neki is jó legyen? Mibe nem kötne bele? Ha nem mennénk sehová? Igaza van, mert a négy fal között sokkal jobb, mint amúgy kimozdulni. Tudom, hogy Sonja pici még és igazán ráérnénk máshová is menni. De akkor elmehetnénk wellnesselni is. Nem foglaltam még le a helyet, a szállást bármikor kitűzhetem máshová. Mondjuk nem annyira e, naptól védve. Ahol esetleg babáknak is tartanak kis medencét, ahol nem gond az sem, ha csak pár hónapos. Talán ez ellen kevésbé tiltakozna. Nehezen engedem el csak úgy a fülem mellett az újabb véleményét. Csodás, ebből tényleg nem lesz nyaralás, nem lesz semmi. Mindjárt meggondolom magam és inkább bemegyek dolgozni!
Annyira jól esik az a pár perc békesség, visszaszökken a pár hónappal ezelőtti állapot csak pocak nélkül, amikor tényleg csak az számított, hogy figyeljünk egymással, foglalkozzak a kis rugdalózóval és szövögessük a messzire nyúló terveinket. Azok a tervek csak lógnak a levegőben, összhang pedig régen nincs. Nem tudom, kissé úgy érzem, hogy valami nem a régi, hogy Oly nincs jól, hogy változtatni kellene, de magam sem tudom mit és hogyan. Fiatal szülők vagyunk, tapasztalatok nélkül, mégis eddig fel sem merült bennünk, hogy majd ennyire nehéz lesz. Szomorkás mosoly a válasz, ahogy az eszembe jut, hogy a sok mulandó között van ami sosem változik. De ez így nincs rendben, nem? Annyira szeretnék segíteni, de néha úgy érzem, hogy belefáradok a tehetetlenségbe és a várakozásba.
- Bizony velem. - összepuszilgatom Soti lábait, amint méltóztatik elereszteni a hajam. Még jó, hogy nincs szakállam. Pillanatnyi borongósságom már a múlté, helyette őt vidítom fel mert megsértődni látszik. Nem eszik azt olyan forrón, kisanyám! Már vigyorog, csillogó szemekkel néz fel ránk, itt már bizony nem lesz semmiféle sírás. Fel is veszem a hordozóval együtt, elindulok csak kifelé.
- Persze. - hacsak nem hagytunk itt semmit, de ez csak egy kis kiruccanás lesz valami közeli boltba. Megvárom, amíg Oly is beül és a gyerek is a helyére kerül, majd elindulok. Még nem adtam túl ezen a csodán, még akkor is befér minden a csomagtartóba, ha amúgy nem. Majd a nyaralásra veszek tetőboxot.
- Szóval akkor majd próbálsz bikinit?

⇞⇟

to my husband

Mintha az olyan egyszerű lenne, hogy csak bevisszük meg kihozzuk. Természetesen neki annak tűnik, nincs vele egész nap, nem hallgatja a hisztiket, amiket leművel. Amikor apa itthon van, ő a világ legtündéribb gyereke, de igazán megnézném az arcát, ha egyszer egyedül maradna vele, és meghallaná milyen éles hangon sikít fel, ha azt veszi észre, hogy nem foglalkoznak vele eleget. Imádom, szeretem, nincs semmi, amiért visszacsinálnám ezt az egészet, de néha csak úgy kikapcsolnám ezt az anyaság dolgot, hogy minden legyen úgy, mint régen. Mikor még nem voltam fáradt, ha Lio hazajött, mikor volt kedvem kimozdulni, mikor péntek esténként táncolni jártunk még nagy pocakkal is és mikor minden alkalommal a karjaiban hozott be a lakásba. Könnyes lesz a szemem, ha belegondolok, hogy mennyi minden változott meg rövid idő alatt, mennyi fáradtság van abban, hogy ugyanúgy nézzek ki mint régen, de mintha a világ összes feszesítő kréme és edzése se lenne elég, hogy attól a néhány kilótól megszabaduljak. Sosem voltak ilyen problémáim, most pedig már inkább nem eszem, csak legyen már látszata a dolognak.
- Meglátjuk.. - zárom végül a témát, ahogy mostanában szoktam. Nem szeretem azonnal rávágni a nemet, és így talán ő sem gőzöl be, hogy mennyire kibírhatatlan vagyok. Pedig én is tudom, hogy mostanában az vagyok. De minden erőmmel rajta vagyok a változáson, hogy olyannak lássam magam, mint régen. Hogy ne fojtogasson a sírás, ha csak elsétálok a tükör előtt fehérneműben vagy anélkül, hogy meg merjem mutatni magam a férjemnek szégyenkezés nélkül vagy csak úgy egyáltalán. Nem voltam én ilyen soha, most mégis csak az lebeg a szemem előtt, hogy a testem és a lelkem is annyi változáson ment keresztül, hogy Lio pillanatok alatt ráébred majd, hogy ez már nem kell neki. Tudom, hogy Sonját rajongásig szereti, de mi van velem? Mi lesz velem, ha meglátom az arcán az elégedetlen kifejezést, mikor felfedezi, hogy a derekam vonala nem olyan kecses, a csípőmön és a köldökömnél is ott virítanak a hegek, arról már nem is beszélve, hogy sosem voltak ilyen vastag combjaim és ekkora a fenekem. Hiába mondja, hogy ezek nem számítanak, mikor tudom, hogy de. Egyszerűen nem tudom elképzelni magam így vele.
- Inkább apa bolondozik.. - jegyzem meg erőltetett mosollyal, és nagyon igyekszem, hogy ne üljön ki semmi az arcomra az érzéseimből, ugyanis legszívesebben már most lepakolnám a cuccokat és nem mennék sehova. Utálok emberek közé menni, olykor mégis muszáj és ma már voltunk a védőnőnél, nem pont elég az?! De én találtam ki, hogy most menjünk vásárolni, már nem hátrálhatok ki. Könnyedén férek be hátra az autóba még így is és egészen addig Sonja köti le a figyelmemet, míg meg nem hallom Lio kérdését, amitől persze egyből grimaszba torzul az arcom. Csak remélem, hogy sikerül olyan gyorsan rendezni a vonásaimat, hogy neki a visszapillantóból nem tűnik fel.
- Van bikinim.. - emlékeztetem annak ellenére, hogy a kérdés nem ez volt és amúgy is kiráz a hideg a gondolatra, hogy abban parádézzak előtte. Mégis mit gondol? Ha otthon nem mutogatom magam, akkor majd egy boltban, ahol amúgy is olyanok a fényviszonyok, hogy a létező összes hibámra rávilágítanak a fények, bikinit fogok próbálni? Na nem! Bár tény, hogy a tavalyi szerzeményeim alighanem rá se jönnének a fenekemre, a melleimről ne is beszéljünk. Az, hogy nyaralni megyünk, egyáltalán nem jelenti azt, hogy nekem bikinit kellene húzni. - Különben is, Soti nő úgy, mint a bolondgomba... Igaz, életem? - csikizem meg a hasát, mire kis öklét a szájába gyömöszölve gurgulázva nevet fel. Szemeit rám függeszti, és ebben a pillanatban azt hiszem megolvad a szívem.

⇞⇟

to Oly

Meglátjuk... mint a legtöbb semleges válasza. Azt hiszi, hogy nem tűnt fel? Azt hiszi, hogy ha csak rám hagyja, eltereli a témát, akkor azzal mindent megválaszolt és ennyi? Miért nem tudunk mostanában leülni akár csak egy pillanatra is megbeszélni a dolgainkat? Annyira rohadtul kezdem unni így lassan négy hónap távlatából, hogy soha semmiről nem beszélünk, minden a szőnyeg alá lesz söpörve, mintha azzal megoldódnának a gondok. Pedig csak nem beszélünk róluk... elégedetlen grimasszal tudom mégis csak lereagálni az egészet. Itt a gyerek, nem előtte fogok összeveszni az anyjával, mert még akkor a nap előttünk álló részét is azzal tölthetnénk, hogy őt nyugtathatjuk. Nyugalom, Lio, még lesz idő arra, hogy ezt felhozd...
- Igen, apa mindig bolond... - mosolyt vissza, gondoljuk újra az egészet. Nem nehéz annak fényében jobb kedvre derülni, hogy a pici lánynak elég egy mosolyt megeresztenie, én máris úgy érzem, hogy annál szebbet már nem is láthatnék. Vagyis de, még egy létezik belőle, mert ezt az anyjától örökölte. Mindig imádtam a mosolyát, ami mostanában már csak kósza pillanatokban tündököl. Sajnálom, hogy nem látom annyira boldognak, nem látom a csillogást a szemeiben, nem önfeledt és nem is jön sokszor oda hozzám csak úgy magától. Arról már ne is álmodozzak, hogy csókra vágyik vagy esetleg többre. Arra én vágyok, de cseszettül mint egy kivert kutya - ő pedig hárít. Mint egy rosszul megírt forgatókönyv, aminek kijavításához önként vállalkoznék. Mindent, csak ezt ne.
- Nem is akarsz semmiben sem elkápráztatni? - kezdem érteni, hogy nem viccel azzal, hogy nem akar nyaralni, nem akar kimozdulni, nem akar nekem tetszelegni és igazából az ég adta világon semmi mást sem. Hát kurvára fel tud bosszantani, amikor ennyire passzív, semmi sem jó neki és semmivel nem tudom én sem feldobni. Én viszont komolyan gondoltam a nyaralást és ebből nem vagyok egy percig sem hajlandó engedni. A-a, bizony megyünk valahová, ha oda nem, ahova terveztem, akkor máshova. Temérdek lehetőség adott és a pénz igazából sosem akadályoz semmiben.
- De már van rá méretezett úszópelenka is, igaz? - nem tudok úgy elindulni, hogy ne vessek legalább gy pillantást az apróságra. Na de ha csak állunk, akkor nem jutunk a-ból b-be, nem igaz? Indítok, a rádión pedig bekapcsolom az egyik adót. Kis keresgélésre bedobok valami aktuális ritmusos zenét is, hogy legalább a hangulat ne haljon meg. Ugye lesz ez még ennél jobb is? Mert ha nem, akkor nem tudom mihez folyamodjak. De, igazából tudom, sosem kellett a szomszédba mennem egy kis humorérzékért és azt hiszem abból a részemről is kevés volt az utóbbi időben. Ütemesen lóbálom a jobb kezem a hordozó fölött, hogy Sotit szórakoztassam vele, mikor épp nem váltok. Apró ütemben mozgatom is a fejem a zenére, majd amikor jön a csúcspontja az egésznek... apa úgy dönt, a zenével együtt ordítja a dalt.

⇞⇟

Tárgy: Re: Vihar előtti csend - Oly & Lio (2025) Hétf. 12 Nov. 2018, 00:36

to my husband

Valaki mondja meg, miért ilyen nehéz azt tettetnem, hogy nem hullottam darabokra? Tettetnem, hogy reménykedek valami változásban, hogy jön valami, ami majd kihúz a gödör aljáról, de sosem ér el hozzám. Talán ezt érdemlem azután a sok szarság után, amin keresztül kellett mennünk miattam. Vagy legalábbis a többség miattam volt. Túl szerencsés voltam, hogy mindig megbocsátott nekem, elnézte az összes botlásomat és a hülyeségeim ellenére is szeret. Szeret még? Szeretném hinni, hogy nem adja fel, hogy tud még várni és hogy fog is. Csak egy kicsit. De nem tudok neki mit mondani. Pár nap? Pár hét? Fogalmam sincs, mikor szedem végre össze a bátorságom, hogy szembenézzek a csúf valósággal. De az igazság az, hogy félek. Túlságosan tartok attól, hogy mi fog történni, ha engedek Lio akaratának és kidurran az a buborék, amiben hónapok óta próbálok létezni. A gyomrom görcsbe rándul, a sav marja a torkomat, a szívem veszettül ver és a vér csak úgy zubog a fülemben. Hányszor elhatároztam már, hogy ma lesz a napja, aztán mindig elodázom, mert túl fontos ahhoz, hogy beérje valamivel, aminél sokkal jobbat is kaphat. De ott van az a tény is, hogy annyi szép nő veszi körül minden nap. Akaratlanul is féltékeny leszek, ha megfordul a fejemben, hogy őket is megnézi magának. Hát még ha csak megnézi...
- Mert apa is olyan, mint egy nagy gyerek.. - vágom rá. Nem sikerül túl sok kedvességet csempésznem a hangomba és csak remélem, hogy legalább ezt nem veszi zokon. Ha őszinte akar lenni magával, akkor önmagának is bevallja, hogy az idő nagy részében Sonja közelében ő is megkergül és emiatt néha úgy érezhetem magam, mintha két gyerekem lenne. Pedig egy is sok néha. De mikor szükség van a komoly énjére, számíthatok rá. Nem veszi félvállról a dolgokat, a lányunk érkezése elég nagy hatással volt rá ahhoz, hogy némi felelősségtudat is ragadjon rá. Már nem habzsolja két kézzel az életet, inkább a családjára gondol. Legalábbis remélem, hogy ránk gondol. Mert időről időre annyi tévképzet átszalad a gondolataimon, hogy már annyit összegyűjtöttem, ami egy életre is elég. Senki nem mondta, hogy ez ilyen nehéz lesz... Hogy inkább belepusztulok, csak ne kelljen látnom a csalódottságot. Az lenne csak igazán káros az önérzetemre. Nem a tükörképem.
Olyan szívesen válaszolnám neki, hogy "de, szeretnélek...", hogy "minden vágyam, hogy elkápráztassalak", vagy hogy "örülnék, ha szépnek látnál". Én lennék a legboldogabb ember, ha kiejthetném ezeket a számon, de csak egy engedékeny mosolyra futja tőlem, ennyihez van energiám. A többit megspórolom és nem kezdek bele a "szeretnélek, de..." kezdetű történetbe, mielőtt az indulatok fellobbannának benne és az idegesség spontán öngyulladásba lépve robbantaná fel a szemem láttára.
- Úgyis szólsz, ha megtetszik valami.. - hárítok ismét. Akarom, de... Szeretném, de.. Nincs is más vágyam, de... Mégis mit gondol, hogy nekem ez jó? Hogy nem szeretném magam végre újra teljes értékű nőnek érezni? Hogy nem vágyom a karjaiba? Nem akarom látni az elismerő csillogást a szemében, mikor rám néz? Nem a felhős tekintetébe szerettem bele, nem a gondterhelt, fakó és kialvatlan arcát babusgatnám a keblemen. Jóval több van mögöttünk, mint egy átlagos pár mögött, mégsem merek elé állni az igazsággal. Nem vagyok felkészülve a pofonra, amivel a Karma fenyeget.
- Van, de még mindig nem szeretném vízbe vinni... - sóhajtok nagyot. Olyan nehéz megérteni, hogy kicsi még a nyílt vízhez? Meg az összes többihez is, ami tele lehet mindenféle baktériummal és azt várják, hogy a lányom a közelükbe menjen. Nem pártolom, de hajthatatlan. Abba belemegyek, hogy megmutassa neki a tengert, talán még a lábait is engedem beledugni, de ennyi. Teljesen felesleges ide a speciális pelenka. Mégsem fogom megúszni, hogy megvegyük. Minden alól én sem húzhatom ki magam, mert a következő húzásom tán az lenne, hogy véget vet ennek a jelenleg éppen rémálomszerű, de egyébként tökéletes álomnak.
Percekig csak Sonja köti le a figyelmemet. Azon merengek, hogy milyen anya az olyan, aki csak azért áldozza be a gyerekét, hogy ő békén legyen hagyva és ugyan nem érek a gondolatmenet végére, sokat sejtetően az lenne a konklúzió, hogy szar. Helyette Lio hangját hallom meg, és őszintén remélem, hogy nem gondolta komolyan, hogy végigmajomkodja az utat az áruházig. Pedig de. És a lányunk sem hazudtolja meg magát, tetszik neki, szóval lényegében rám semmi szükség, az apja még vezetés közben is tökéletesen el tudja szórakoztatni. Néha irigylem őt, mert egy kis sutyorgás és máris az ujjai köré csavarta a kisasszonyt, aki máris békésen szunyókál. Elvégre nincs rossz hangja, sőt. Azt kell mondanom, hogy a férjem egészen jó előadó lett volna, ha végül úgy dönt, hogy azzal keresné a kenyerét. Most mégis az jut csak eszembe, hogy akkor jóval több nő dongná körül abból a fajtából, akik lesik minden kívánságát. Nem gondoltam, hogy végül eljön a pillanat, mikor örülni fogok annak, hogy évekkel ezelőtt a filmezés felé orientálódott.
Látva Sonja jókedvét és azt, hogy Lio is felszabadultabb, sikerül kicsit ellazulnom, de még így is csak annyira telik, hogy velük dúdoljak a soron következő zene dallamára.
- Nem akarok olyan sokat időzni... - kapcsolom ki az övemet, mikor leparkol. Nem teszem hozzá, hogy sem előtte sem nyilvánosan nem szeretném megszoptatni a gyereket, így talán nem világos neki a dolog miértje. De tekintve, hogy jeleztem felé, hogy csak a bébi osztályon szeretnék körülnézni, azt hiszem nem fogja firtatni. Remélem. - Neked kell valami? - hajolok aztán vissza a kocsiba, és fél térddel visszahelyezem a súlyom az ülésre, hogy kicsatolhassam, majd kivehessem a hordozót. - Közben kitalálhatnád azt is, mi legyen a vacsora.. - adok neki tippet, hátha akkor megúszom, hogy odabent majd mindenfélét rám tukmáljon és nyilvánosan kelljen visszautasítanom. Odáig még soha nem fajult a dolog kettőnk között és nem most szeretném elkezdeni.

⇞⇟

Tárgy: Re: Vihar előtti csend - Oly & Lio (2025) Szer. 14 Nov. 2018, 00:58

to Oly

Nonono, mint egy nagy gyerek? Rosszallóan pillantok fel Olyra, de csak egyetlen pillanatra, mert utána Sonja ismét az ujjai köré gyűr. Nem tudok egy ilyen megjegyzés miatt neheztelni a feleségemre, mert bárhonnan is nézem, igaza van. Mikor harmadszorra szól este, hogy fürdés van, de én még mindig a babapléden szórakoztatom a gyereket, aki nagy és széles vigyorral díjazza, hogy kitüntetem a figyelmemmel, vagy belegondolva abba, hogy ahányszor grimaszolni kezd ő, én is hasonlóképpen kezdem el utánozni, hogy azzal is mosolyt csaljak az arcára... kétségkívül csak igazat tudok adni abban, hogy olyan lehetek, mintha a másik gyereke lennék. De abban egyet érthetünk, hogy nem csak a könnyebbik részét kapom meg a gyereknevelésnek, mert én is sokszor vagyok kialvatlan, amikor hajnalban felkelek hozzá, mert a hasa fáj, mi több, annak ellenére, hogy a munkába néha belefulladok és elfelejtem, hogy amúgy van életem is, azért igyekszem Oly válláról levenni a terheket. A bolt mindennapos dolog hazafelé, ha valamire addigra szükség lesz vagy hirtelen elfogy valami vagy csak kell kaja, mert annyira úszik a ház, hogy nagyon. Szóval megértem, ha néha nincs ideje sok mindenre, este fáradt és nyűgös és csak egy puszira futja...
De vannak azok a pillanatok, amiket nem értek, miért történnek meg. Nem érzem, hogy figyelne rám, vagyis inkább megfogadná amit mondok. Néha nem érzem, hogy őszinte a mosolya, a közeledése - már ha elvétve akad olyan -, mintha valami időhurokban rekedtünk volna, ahonnét nem látom a kiutat. Alighanem nem éreztem még sosem ennyire távol őt magamtól és ez egy kissé megrémít. Csoda hát, ha néha túlságosan belemerülök a munkába és akad olyan nap, amikor miután Soti elaludt, beköltözök a stúdiószobába egy tányér kajával, kávéval meg az aznapi anyagommal? Majd végül ott alszok el a székben és csak arra ébredek fel, hogy Oly kelteget, mikor felébred a gyerekhez.
- De az mindig izgalmasabb, ha mutogatsz, én pedig az alapján választok. - igen, mint egyik-másik bolondozós pillanatunkban, mikor beszabadultunk valahová, felkapott pár random ruhát és sorra mutogatta nekem, én pedig pontoztam azt. Na jó, igazából a legtöbb göncben borzasztóan tetszett és majdnem mindben szexi is volt, amit kiválasztott. Kivéve, amiben eleve tolta a cukiságfaktort. Nem érdekli már a véleményem? Ilyenkor egy pillanatra gondolkodóba esek, hogy mit és hol rontottunk el, hogy ennyire sivár napjaink vannak... hetek óta. Vagy tán hónapok óta, már annyira egybe folynak a napok.
- Megtanulhatna úszni. - hidaljunk át a problémákon és ne a negatív meglátásnál ragadjunk le, mert akkor sosem tudunk semmit megoldani. Hónapok óta érzem azt, hogy hiába találok ki bármit, összeveszünk rajta és csak egy helyben vesztegelünk. Nem is foglalkozok ezzel az áruházig, inkább a zenére figyelek meg a visszapillantóban alkalmanként Sotira. Az a lényeg, hogy ő nem érez meg semmit, nem igaz? Addig valamit legalább jól csinálunk, még ha egymást csak bántani tudjuk és fogalmam sincs, hányadán állunk. Néha egyszerűen csak úgy érzem, hogy nem boldog velem.
- Oké, értettem, jövünk és megyünk. - félvállról válaszolok csak, mert már kiszállok és én tényleg szívesen mennék és segítenék kivenni a hordozót a kocsiból, de addigra már megteszi ő.
- Vigyem? - azért felajánlom, ha már tényleg együtt jöttünk el és itt vagyok én is. Tudom, hogy néha megkönnyebbülés lenne neki is, ha többet lennék otthon és segítenék neki. Azt hiszem, hogy ez azért határozottan jót tenne nekünk.
- Nekem semmi. Hacsak nem kellene egy új fürdőnadrág. - bizony nem tágítok a témától és a terveimtől sem. Elindulok befelé, ha odaadja a hordozót, akkor azzal. Sotinak is jót tesznek az ilyen kiruccanások, lát mást is a házon meg rajtunk kívül. Meg persze azokon kívül, akik ellátogatnak hozzánk.
- Rendelhetnénk valami kínait, mit szólsz? - nem is tudom, most valahogy azt kívánom inkább, meg nem tudom meddig leszünk itt, nem várom el a feleségemtől, hogy majd nekiálljon vacsorát is csinálni.
Az üzletben nagy a nyüzsi, emberek jönnek-mennek, komolyan mint valami apokalipszis előtti állapot... de csak rájövök, hogy igazából időben végeztem és ilyenkor végez az emberek többsége is normális esetben. Mindenki hazafelé vásárol valamit.

⇞⇟

Tárgy: Re: Vihar előtti csend - Oly & Lio (2025) Vas. 23 Dec. 2018, 22:43

to my husband

Szívem szerint ki sem mozdulnék a lakásból, szeretek egyedül lenni, szeretek a saját kis zugomban lenni, nem törődni az emberekkel, a világ bajaival... Az utóbbi napokban még csak híreket sem olvastam, így mikor Lio hazajött és mesélni kezdett, tényleg érdeklődve hallgattam egész addig, míg valami egésze más nem került terítékre. Pélának okáért az, hogy miért vagyok ilyen, hogy mi a baj, hogy mit csinál rosszul és hogy mivel tud segíteni... A lista elég hosszú, minden nap mással próbálja megtörni a jeget, de én elég makacs vagyok ahhoz, hogy ellenálljak és kibújjak az öleléséből, mikor megérzem, hogy valami egészen más kezdene alakulni kettőnk között, amit nehezebb szívvel utasítanék vissza. Már arra is volt precedens. Nem is egy. Már nincsenek illúzióim, amiket megpróbálok elhitetni vele, hogy pár hét múlva jobb lesz, már csak pár napot kell kibírnia, miközben én sem tudom hol lesz ennek a vége. Talán ha Soti nagyobb lesz, talán az kell hozzá, hogy lefaragjam magamról azokat a plusz kilókat, amik nem akarnak eltűnni, vagy talán csak további sok-sok türelem. Hiszen még addig sem jutottam el, hogy a legjobb barátnőmnek vagy a nővéremnek elmondjam, hogy valami nagyon nem okés velem. Hogy válságban van a házasságunk. Mert szeretném, ha nem így kellene rá gondolni, de a tények elől nem menekülhetek. Csak idő kérdése, hogy Lio más megoldás után nézzen. Hogy más nők után nézzen. És nem tudnék rá haragudni, mert az én hibám, hogy képtelen vagyok megállni a helyem feleségként.
- Majd kiválaszthatod Sonja ruháit... - izgalmasnak nem izgalmas, de legalább a vásárlásunk alatt működhet közöttünk a konszenzus. Nem mintha nagyon érdekelné, hogy a rózsaszín melyik árnyalatába öltöztetem a lányát, hogy masni van rajta csak szívecske, hercegnő vagy unikornis. Mindenhogyan imádja, a ruháira nagy ívből tesz..
- Úszni... Három hónaposan.. - nem kell minősítenem, hogy kihallatszódjon a hangomból, hogy nem rajongok a gondolatért, de nem róhatja fel nekem. Én sem tudtam úszni elég sokáig, a biztonságérzetem pedig azóta sem javult sokat, ha vízről volt szó. Három hónaposan pedig aligha kellene erőltetni az úszást, még akkor sem ha ilyenkor fogékonyabbak rá. De bármennyi ellenérzésem is van, végül csak nagyot sóhajtok. Nem utasíthatom el minden egyet mondatát és legnagyobb sajnálatomra ennek a lányom lesz most a legújabb áldozata. - Ha szeretnéd...
Utóbb kiderül, hogy nem olyan rossz néha engednem neki, bár még így is képes elkomorulni, mikor tudatosítom vele, hogy ez nem egy egész napos shoppingtúra lesz, hanem hiánypótló vásárlás. Csak a szükséges dolgok, semmi más.
Sonját és a hordozót könnyedén kapcsolom ki és kérdésére csak felé nyújtom a fogót, amivel átveheti tőlem a kosarat. A látszatot szeretném leginkább fenntartani, hogy mások ne azt lássák, hogy gond van a házasságunkban, pedig még ilyen fiatalok vagyunk. Mi lesz később... Lesz később?
- A húszadik fürdőgatyád mellé minek még egy? - emelem a tekintetem az égnek. Még szerencse, hogy nem látja. Az utóbbi időben a többi se nagyon lett kihasználva, régen voltunk nyaralni vagy csak úgy bárhol, ahol szükség lehetne rá. De eddig sem nagyon folytam bele abba, hogy milyen ruhát vesz magának és mikor veszi meg a sokadik fürdőnadrágját, ha arra akar költeni, nem fogom lebeszélni róla. Addig sem jut eszébe, hogy mostanában mennyire különbözik a véleményünk.
- A kínai jól hangzik.. - nyugtázom apró mosollyal a szám sarkában. Előre tudom, hogy két falatnál többet nem fogok belőle enni és egy jól irányzott mozdulattal fog a kukában landolni másnap, mikor Lio épp nincs otthon, hogy észrevegye és ellenőrizze, hogy mit eszek. Igazából tanácstalan vagyok és nem maradt más eszközöm, ha már a sport sem segít. Egyszerűen nem eszek annyit, ettől persze drasztikusan csökkent az energiaszintem és valóban fáradt vagyok a nap végén, mikor hazaesik. Sotit ugyanúgy el kell látnom és néha nem árt arra is ügyelni, hogy a háztartás ne ússzon el. És menet közben aggódhatok azon, hogy cserébe a házasságom éli kritikus időszakát. Azt mondják, hogy a hetedik év nehéz és az a vízválasztó.. Szeretném azt hinni, hogy a mi kapcsolatunk erősebb, hogy rajtunk nem fog ki ez a megrekedés.
A nagy embertömeg közepette késztetést érzek rá, hogy tenyeremet Lioéba csúsztassam, mintegy ezzel is jelezve mindenki felé, hogy együtt vagyunk. Mintha nem lenne elég egyértelmű, hogy félpercenként egymásra pislantunk és a karján viszi a lányunkat, aki a kettőnk tökéletes keveréke. Mégis szükségem van rá, hogy fizikailag is kimutassam, hogy hozzám tartozik és talán ez neki sem lesz ellenére. A kedvenc babaruhaüzletem felé kezdem húzni, amit még akkor fedeztem fel, mikor még csak a babavárás fázisában voltunk. Itt már otthonosan mozgok, pazar a választék és bár sosem az ár számított, az érték és a minőség összhangjára a mai napig igyekszem odafigyelni.
- Nézd csak, ott a nyári kollekció.. - mutatok az üzlet közepén kihelyezett babaholmikra és belevetem magam a válogatásba. Néha én is meglepődök magamon, hogy milyen lelkesen tudok ruhácskákat keresni, és elveszni a sok fodros, tüllös mindenéle szoknyácskák és dresszek között. De még nem sikerült a férjemet kikergetni a világból a sok rózsaszín habcsók ruhával, amiket eddig vásároltam. - Te is körbenézhetsz, a hercegnők nem fertőznek...

⇞⇟

Tárgy: Re: Vihar előtti csend - Oly & Lio (2025) Hétf. 24 Dec. 2018, 02:48

to Oly

Ha felsorolnám, hogy mi mindennel próbálkoztam az elmúlt napokban, hetekben, hogy Oly helyzetét egy kicsit jobban megértsem, felfogjam, elfogadjam, akkor csak rá kellene vágnom, hogy annyi az, mint égen a csillag. Rengeteg. Ráadásul semmivel sem tudok többet, mint amennyit a legelején - valami nem egészen stimmel. Ha tudná mennyit bújom erről a netet, mennyit keresgélek megoldások után, miközben dolgozok, akkor valószínűleg már azért is összeveszett volna velem, hogy ilyen dolgokba ugyan már ne üssem az orrom. Még szerencse, hogy nem otthon teszem ezt és így semmit nem talál böngészési előzményekben. Igaz mostanában én sem. Mintha csak naphosszat babás oldalakat bújna és az nem érdekelné, hogy vele nincs minden rendben. Nem kertelek, igazából gyanakszom valamire, de mégsem állíthatok oda elé, hogy édesem, te szülés utáni depresszióban szenvedsz. Milyen lenne már? De egyszerűen nem mutatja a jeleket, mindent letagad és elmismásol. A legnagyobb bosszússágomra.
Kénytelen vagyok önmagammal kompromisszumot kötni, ha bármi közös programot akarok vele csinálni. Kettesben nem igazán tudunk maradni, mert valahogy mindig elslisszol az ujjaim közül, ahogy arra sem tudom túl sűrűn ráimádkozni, hogy kimozduljunk. Folyamatosan kudarcnak élem meg, hogy majdnem mindenre nemet mond. Épp ezért hajlandó vagyok elnézegetni ahogy ruhákat nyálaz és és megmutatja, hogy miket válogatott össze a kisasszonynak. neki még édes mindegy, mi van rajta, ha kényelmes és elrugdalózik benne. Nekem pedig még inkább mindegy, hogy miben rugdal a gyerek, mert napjában többször van átöltöztetve. De ha ezek a habos-babos göncök jelentik a nap fénypontját, akkor legyen. Eddig működik a dolog, mert nem túl sok grimaszt kaptam tőle.
Ellenben nem tudom nem figyelmen kívül hagyni a nemtetszést az arcán, amit az úszásért kapok. Tudja, hogy imádom a vizet és tudom, hogy ő nem különösebben. De ha megszerettetem még idejében a gyerekkel, akkor talán nem kell annyit imádkoznom azért, hogy bemenjen velem a vízbe. Sohasem gondoltam azt, hogy rossz nőt választottam és azt sem, hogy ezer másik gondolkozna hasonlóbban hozzám, mint ő. Nekem Olivia kellett akkor is, amikor összemelegedtünk, amikor szétmentünk és akkor is, amikor először kikosarazott. Egyszerűen semmi nem bírt másabb belátásra és eddig minket igazoltak az évek. Más kérdés, hogy most még nagyobb a szakadék közöttünk, de én eddig bizakodtam, hogy majd valahogy áthidaljuk. Kell, hogy ennyire más legyen, kell, hogy kordában tartson és a realitás talajára rángasson vissza, ha kell. Még akkor is, ha mostanában tényleg mindenre az a szava, hogy nem. Meglep, hogy most kivételesen nem ellenkezik, hanem csak belenyugszik az ötletembe. Mi történt? Kicserélték?
- Csak azt szeretném, hogy a vízben is jól érezze magát. - ezt pedig akkor tudjuk a legkönnyebben elérni, ha hamar megszerettetjük vele, nem? A hangomban nincs semmiféle dacosság, hisz nem ellenkezett ő sem. Én is sokkal türelmesebbé válok, már nem csak úgy kapkodok a kocsiból kifelé, már türelmesen nyújtom a kezem a hordozóért, egy szem gyerekünkre pedig szórakozottan kacsintok rá, amire széles mosoly a válasz. Kukkol ő már, tudja, hogy most házon kívül vagyunk és rengeteg látnivaló van. Szeretem, hogy ennyire kíváncsi és nyitott baba, aki nem ijed meg az idegenektől is mi több, produkálja magát ahogy csak tudja. Most csak egyenletesen cumizva kémlel a nagyvilágra.
- Anya azt mondja, hogy nem kell apának fürdőnadrág, na és szerinted? - elviccelem a dolgot és jól megbeszélem ezt a kisasszonnyal, aki megint csak egy vigyort ereszt meg és felém nyújtja apró markát. Majd mindjárt ki is kerül onnét, csak jussunk beljebb. Épp csak hogy elindulunk, újabb kellemes és egyben bizsergető érzés tölt el, amikor megérzem Oly kezét a tenyeremben. Gondolkozás nélkül kulcsolom össze az ujjainkat és ha csak ennyi jut mára, már azzal is sikert értünk el. Feltűnt vajon neki, hogy nem veszekedve tesszük meg az utat az üzlet felé, vagy hogy nem máris hazafelé tartunk, mert annyira összevesztünk, hogy kedve sem lesz bejönni?
- Akkor vehetnénk a kedvenc helyünkről... meg mondjuk hozunk egy kis sushit is mellé. - elég csak a száján kiejtenie, hogy benne van, már kész tervezettel rukkolok elő, hogy akkor mit ehetnénk. Mi lelte, hogy ennyire más most? Egy rossz szavam sem lehet, mert egyből ki is szúrja az általunk leginkább érdekelt részt, ezzel pedig végérvényesen is áldását adja az úszástanulásra. Tudom, hogy még kicsi, de pont benne van a harmadik hónapban, hogy már elég nagynak lehessen tekinteni hozzá. Amúgy is három éves korig javallott, már mindennek utánajártam. A hordozót leteszem az egyik jókora puffra és ahogy felszabadul a kezem, már pillantok is körbe. Olyt elnyelték a ruhák, ezt már most látom, de minket még nem. Szóval kiveszem a kisasszonyt és már viszem is be a sorok közé, ahol a rengeteg színes holmi azonnal magára vonja a figyelmét.
- Nahát, tényleg? Pedig egy csúnyán megfertőzött még évekkel ezelőtt. - most, hogy kezdem biztosabbnak érezni a napot, nem tudok visszafogni egy csipkelődő megjegyzést bizony rá értve.
- Soti baba pedig úgy fog úszni ezekben a díszes maskarákban, mintha csak egy rózsaszín delfin lenne. - mondom szórakozottan, miközben kicsitelemelem magamtól a gyereket, aki így aktívabban kezd ficeregni a kezeim között. Élvezi, látom rajta, a cumi pedig ugyanilyen sebességgel landol a földön. Hogy még szeretné kommentálni is a dolgot, értem én. Csakhogy ezt már nem adom így vissza a szájába.
- Cica, törlést kérek, Soti megszabadult a cumijától. - indulok is meg Oly irányába a gyerekkel a kezemben. Ennyit arról, hogy én is a ruhákat sasoljam nagy lendülettel.

⇞⇟