welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


Will & Rhea - Are you broken?
French Moments :: 03. Montréal :: Villeray-Saint-Michel :: Restaurant Imperial
Ugrás a következő oldalra : 1, 2  Next
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Will & Rhea - Are you broken? Hétf. 03 Szept. 2018, 22:32
•••
WILLIAM MOREAU ►◄ RHEA BOUCHARD
•••
♫ ZENE ♫
•••
Are you still broken?
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Hétf. 03 Szept. 2018, 23:56
Még egyszer végigolvastam az üzeneteket. Ma volt a napja, hogy Daviddel találkozni fogok. Úgy.. egészen pontosan két óra múlva. És inkább a whatsapp-ot böngésztem, mintsem a szekrényemet rámoltam volna ki. Mert az is megtörtént már. A halvány rózsaszín ruhámat inkább félreraktam. Nem voltam hozzá túl hamvas. A bíborszínű bőrszoknyám sem úgy állt rajtam, ahogy kellett volna, és a fekete ceruzaszoknya-fehér blúz kombináció túlságosan is üzletasszonyos benyomást keltett volna. Mondtam már, hogy mindezeket felpróbáltam úgy az elmúlt.. fél órában? És semmi, a nagy büdös semmi! Ajkamat beharapva álltam meg az egész alakos tükör előtt, amiben az ágyamra hányt ruhahalmazt szemléltem három méter távolságból. Istenem! Remélem nem akar feljönni, mert akkor valakit meg kell kérnem, hogy pakoljon el!
Gyorsan megráztam a fejem és inkább a zuhanyzást választva negyed órával később már ismét kint voltam. A ruhaválasztási mizériát inkább hanyagoltam, és a sminkkel foglalkoztam, egy nem túl erős, inkább természetes színhatást szerettem volna elérni, de amikor a szemeimnél sikerült bíbelődni, nem tudtam ellenállni a kedves cicaszemeknek.. ezért a tusvonal szinte magától siklott végig a szemhéjamon, nem túl drámaira véve a magam sminkelését.
Még mindig volt egy órám a megbeszélt találkozóra odaérni, és nem mondanám, hogy lassú sétával is több lenne, mint tíz perc odatalálnom. Magas sarkúban maximum tizenöt, mert nem voltam azért olyan elvetemült, hogy bármikor futásnak eredjek a tíz centis sarkakon.
Felsóhajtottam. Ismét hozzáértem a telefonhoz, ugyanúgy felvillant a képernyő és ismét elmosolyodtam azon a beszélgetésen, amit Daviddel folytattunk.
Nem, kicsit sem izgultam. Aha.
Megköszörültem a torkomat, ahogy ellenőriztem mindent. Este 7, Restaurant Imperial.
És csak ebben a pillanatban öntött el a pánik! Enni fogunk!
Szóval kilőhettem a ceruzaszoknyát, mert abban kicsi food-baby-k ugrabugráltak volna a vacsora után. A bőrszoknya sem a legjobb választás ilyen esetekre, mert az.. olyan, mintha combfixben kezdenék hegyet mászni. A-a!

Még úgy nagyjából tíz percnyi ideges fel-alá sétálgatást követően valóban elkészültem. Tíz perccel később pedig már készen is voltam, indulásra készen. Csak egyszer kellett visszamennem a kulcsaimért. Egyszer a tárcámért és még egyszer csak azért, hogy biztos legyek abban, tényleg mindent elpakoltam.
Szerencsére az étteremnél nem kellett sokat várnom, hiszen David tett arról, hogy legyen helyünk. azt mondta, könnyű elintéznie, csak megejt egy telefont és a lábai előtt hevernek az emberek. Ezt.. annyira azért nem preferáltam, amikor elolvastam az üzenetét, sőt.. azt hiszem, el is felejtettem erre írni és inkább áttértem más témára.
Felsóhajtottam, idegesen mozdult pillekönnyedén a mandulaívű körmöm a teríték felett egyetlen milliméterrel szinte, csak hogy valamit csináljak is. Azt a széket választottam, ami az ajtóval szemben volt, a falnak, vagyis inkább az üveglapoknak háttal.. Nem mintha bármiféle támadásra számítottam volna.
Időben érkeztem, és mégis.. ahogy felvillant a telefonom, már 19:10-et mutatott, mire beharaptam az ajkamat. Az emberek sorra érkeztek, és minden egyes hangosabb lépészajra automatikusan felemeltem a fejemet. David nem válaszolt.. úgy egy órája már  - amikor jeleztem neki, hogy egy kicsit talán azért izgulok - és nem is volt elérhető immár bő háromnegyed órája.
Lesimítottam a téglavörös ruhám nem létező ráncait az ölemben, végigfuttatva az ujjaimat is a fekete bőrövön, ami a ruha dísze volt. 19:25.
- Hölgyem! Vár valakire esetleg? - a pincér óvatos mosollyal nézett le rám, én pedig kényszeredett mosollyal vissza rá. Mert ugyan ki az, aki kiöltözik, csak hogy egyedül menjen el enni? Talán az idősek. És a macskások. Nekem pedig kutyusom volt..
- Igen, biztosan csak késik az úr.. - hangom lágyan sejtette a rosszkedvemet, de a mosolyom kedves volt és várakozó. Talán Ő! De az öltöny máshoz tartozott.A mosoly az arcon a belépő férfin nem tükrözte David képmását, mint amit láttam Tinderen. - Egy pohár mentes vizet szeretnék kérni, ameddig meg nem jön a partnerem - pillantottam vissza a pincérre, aki fel sem írta a rendelésemet - még -, csak egy bólintást kaptam, és a megértő pillantást a részéről. Hát nem! Nekem nem kell a szánalom! Felszegtem a fejemet, nekidőltem szögegyenes háttal a szék puha támlájának és szótlanul, csak megfigyelve a többi halkan nevető és csendes társalgásban elvesző vendéget.
És belül.. majd felőrölt az irigység emiatt.




Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Csüt. 06 Szept. 2018, 20:26

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
Minden egyes nap ezt élem át, mióta egyedül maradtam az étterem vezetésével, és magával az élettel is. Sam nélkül már semmi sem megy olyan gördülékenyen, nem szívesen töltöm itt az időmet, és ha tehetném, akkor otthon gubbasztanék, de a szüleim sem bírják hetekig vezetni a saját vállalkozásomat. A birodalom így is gyenge lábakon áll, a feleségem halála óta ketten felmondtak, a felszolgálók kézről kézre adják a kilincset, és a séfünk is betegszabadságra ment, mert a legutóbbi nagy rendezvényen megégette a kezét. A baj jön mindenhogyan, a réseket nem bírom egyedül betapasztani, és azon gondolkodom, hogy eladjam-e a sok éven át dédelgetett álmunkat. A többes szám az ajkaimra forrott, a mai napig nem hiszem el, hogy innentől nincs „mi”, csak „én”, és ez mérhetetlen dühvel, és fájdalommal tölt el. A homlokomat masszírozom, megpróbálom felvenni a fonalat, de ha egyszer hárman beszélnek, akkor nem fogunk előrébb jutni.
- Csend legyen már. – ripakodok rá a személyzet tagjaira. Nem megszokott viselkedési forma tőlem, hogy kiosszam őket, barátként támogattam minden egyes alkalmazottat, de mostanra elfogyott a türelmem.
- Nem érdekel, hogy ma este randid lesz Stephanie, de komolyan, és te Miguel nem mondhatod azt a konyhafőnöknek, hogy nem csinálsz meg valamit, ha egyszer az a feladatod, hogy a keze alá dolgozz. Liam kérlek, nézd át újra a beosztást, és keressünk valami köztes megoldást, mert a nyakunkon van a Morgan-Jones esküvő, és ahhoz nem állhatunk neki három mínusz emberrel. – sopánkodok, és elfordítom a törzsemet negyvenöt fokkal, hogy szemügyre vegyem a konyha kinézetét. Botrányos, ami idebent zajlik, és ezt még tetézzük azzal is, hogy mindenkinek ma jött meg a havibaja.
- George nem lesz itt szombaton, a keze miatt szabadságra kellett küldenem, ha muszáj, akkor én is beállok, de ne halljam senki szájából, hogy nem lesz itt, mert akkor elevenen megnyúzok mindenkit. – a kedves énemnek már lőttek, még egy haszontalan legyintés, és megindulok az irodám felé, de még ekkor is van valaki, aki nem bír magával, és mindenáron szóba szeretne velem állni.
- Will…csak egy pillanatra. – ismerem már ezt a kifejezést, újabb tíz percem fog rámenni arra, hogy megoldjam az ügyes-bajos dolgaikat, de nincs kedvem mások szarságaival foglalkozni. A fekete V kivágású, bordázott felső, illetve a hozzáillő fekete farmer is azt sugallja, hogy a gyászidőszakomat töltöm.
- Mondjad Javier…de siess, mert a menü miatt még túlórázni is fogok. A menyasszony és a vőlegény holnap jön egy utolsó egyeztetésre, és mindennek tökéletesnek kell lennie, szóval… - kezdenék bele, de úgy szakítja le a sebtapaszt, hogy feljajdulni sincs időm.
- Egy család vacsorázik a hármas asztalnál, és kiderült, hogy a gyermek behozott egy tarantellát az étterembe. Mondanom sem kell, hogy elveszett… - a tarkómra kanyarítom a két tenyeremet, és magamba elkáromkodok egy ide nem illő szitokáradatot.
- Mennyi vendég van az étteremben? – nyelek egy nagyot, még az ádámcsutkám is megugrik, mikor felfogom, hogy ebből mekkora káosz lesz, és akár sátrat is verhetek az irodámban, mert nem fogok hazamenni.
- Úgy harminc és negyven között, de egy óra múlva várunk egy tizenöt fős baráti társaságot is. – ez hiányzott még nekem. A főpincér mellett elhaladva pillantok ki a lengőajtón, és mérem fel a terepet, de ez a kis incidens nem ígér sok jót.
- Nem akarok pánikot kelteni, rendben? Gyűjtsd össze a gyereket, meg a szüleit, addig a pincérek egyik része kezdje meg a kutatást. Meg kell találnunk, mielőtt ő talál meg mást… - a lélekjelenlétemet két rövid légző gyakorlattal igyekszem visszanyerni, és úgy kilépni a rivaldafénybe, hogy ne keltsünk pánikot, és ne rontsuk el mások estéjét sem. Az asztalok között pásztázom a tekintetemmel, de eredménytelenül egyelőre. Hol lehet az a nyavalyás pók? Nem kicsi, nyolc szőrös láb, és…a kettes és a hármas asztal között egyensúlyozva lépek át, mikor az egyik pincér egy nőt hagy magára. Az arcára van írva a sajnálkozás, de engem jobban leköt a széke alatt mászó nem túl aranyos állatka.
- Khm…elnézést. – érintem meg óvatosan az ismeretlen hölgy székének kháttámláját, és lepillantok rá.
- Bocsásson meg a zavarás miatt. – a tekintetem a szék lábától egészen a nő kellemes barna íriszeiig vándorol.
- Vár esetleg valakit? – kérdezek rá ártatlanul, mikor észreveszem, hogy már a nő cipője körül őgyeleg a kis barátunk.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Csüt. 13 Szept. 2018, 19:03
Látszólag semmi sem változott az étterem légkörében, és ahogy nekem hátat fordított a megértő pincér, csak egy lemondó sóhajjal néztem körbe, miközben igyekeztem leplezni az izgatott csalódottságomat. Felültettek! Még egyszer hozzáértem a terítőn nyugvó telefonomhoz, hogy felvillanjon a képernyő fényben úszó háttere, de nem.. nem írt még mindig David. 19:28. Olykor azért még mindig a bejárat felé pislantottam, amin jelenleg nem be, hanem egy pár sétált ki rajta. A férfin ugyancsak öltöny volt, a szőke hölgyeményen pedig egy olyan tűsarkakkal megáldott cipő, amiben biztos, hogy az első lépésnél orra estem volna. Sosem volt gondom igazság szerint ebből, de mindennek volt határa. A nő alakját türkiz színű ruha tette tökéletessé, és menet közben olyan volt, mint egy ringó hajó az óceánon. Egy ideges pillantással fordultam el a jelenettől, amikor megjelentek a székem mögött és a nem szemből érkező szavakra összerezzentem, és a még mindig telefonomat tartó ujjaimmal majdnem lesodortam a fekete készüléket az asztalról, csak az utolsó pillanatban fontam rá ujjaimat, hogy megmentsem azt.
- Khm... - köszörültem meg a torkomat, ahogy felnéztem a kék szemű férfire, mire a szabad kezemmel óvatosan gyűrtem össze ruhám anyagát az ölemben. - Semmi gond nem történt - ez akár a mantrám is lehetne a mai napra. Nem gond, hogy készülődtem, nem gond, hogy a fél szekrényemet magamra aggattam és semmi nem úgy állt, ahogy kellett volna. Semmi gond, hogy most nem az ágyba akartam volna mászni ezzel a Tinderes férfivel, hanem egy normális randit eltölteni. Semmi baj, hogy egyedül voltam és semmi baj, hogy.... megakasztva a gondolatmenetet egy hosszabb pillanatra lehunytam a szemeimet és igyekeztem olyan gyorsan elszámolni tízig, amennyire csak lehetséges volt. Úgy ötször, hogy még csak véletlenül se sírjam el magam az ismeretlen, magas férfi előtt. Az mennyire lett volna ciki amúgy?
Megmozdultam a széken, hogy kényelmesebben nézhessek fel a férfire az asztal mellől.
- Elméletileg vártam. De nem Ön az. Biztos vagyok ebben! Ugye?! Igazság szerint a víz helyett valami erősebbet kellene kérnem, azt hiszem. Bár.. úgy viszont innen el kellene mennem egy bárba. Étteremben csak nem illik üvegszámra kikérni a bort, nem igaz? - ha ideges voltam, vagy épp feszült, akkor előfordult az, hogy sokat fecsegtem. Vagy épp az ellenkezője és elsírtam magam. Igazság szerint az alap kedvemtől függött. Olyan volt, mintha terhes lettem volna, csak éppen baba nélkül. És mondják még, hogy stabil vagyok lelkileg! Vagyis az voltam. Egészen sokáig képes voltam nyugodt maradni és megoldani minden felmerülő problémát a nehézségek dacára is, de ez nem az az este volt. És nem akartam hisztissé válni, de inni sem lett volna jobb ötlet. Ezért is fújtam ki hosszan a tüdőmből a levegőt, hogy valamennyire lenyugtassam magam.
- Tudok valamiben segíteni? - újabb mozdulat, az asztal alatt kereszteztem a bokáimat, miközben ismét elmorzsolgattam egy kevés textíliát az ölemben az ujjaim közt. - Útban lennék esetleg? - oké, ez csak egy kicsit sikerült keserédes kérdésnek, mert a hangom csak egy igen kicsit bicsaklott meg, amit torokköszörüléssel próbáltam meg palástolni, parányi sikerrel. Körbepillantottam, mert az étterem igazából amennyire én láttam - laikusként - nem volt annyira még zsúfolásig tele vendégekkel, hogy ne fértek volna el tőlem. Igazán.. még csak nem is voltam akkora.. olyan nagy darab.
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Csüt. 27 Szept. 2018, 16:07

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
A felfordulás ehhez képest piskóta. Nem érdekelt volna, ha nem jut asztal egy vendégnek, vagy éppen a menüket keverik össze, de az, hogy egy tarantella szaladgáljon odakint, és a gazdája szem elől tévessze, hogy is mondjam, de arra nem voltam felkészülve. Nem mintha az ilyesmire lenne egy külön kódrendszer, mert nem is lesz, de azért mégis szokatlan, hogy egy mérges pók mászkáljon a vendégtérben. A kékjeim szüntelen kutatják, nem akarok feltűnést kelteni, amíg nem muszáj. Az embermasszán átnézve van itt aztán öreg, és fiatal, boldog és boldogtalan, de egyiknek sincs kedvem elrontani a hangulatát. Az én felelősségem, hogy ez a probléma megoldódjon. Sam nélkül minden kusza, nem érzem toppon magam, és legszívesebben visszahúzódnék a váramba, de nem tehetem meg. A feladás szélére sodródom, míg mozgolódásra nem leszek figyelmes az egyik asztal alatt. A pók egy egyedülálló hölgyemény közelében vert tanyát, és onnan szemez a menekülési útvonalával. Előveszem a legjobb énem, talán a frászt hozom a kreolosabb bőrtónusú teremtésre, de meg kell tennem, hogy eltereljem a figyelmét, ezért megszólítom. Nem akarok pofátlan lenni, vagy túl érdeklődő, de már abból is észreveszem, hogy egy kisebb szívinfarktust hoztam rá, amiért megjelentem a háta mögött.
- Biztosan? – csúszik ki a számon, és az idegeit húzom azzal, hogy szóval tartsam. Lepillantok rá, sokkal csinosabb, mint első látásra tűnt a távolból, de korántsem magabiztos, arra tippelnék, hogy éppen most szakítottak vele, de nincs jogom belefolyni másnak a magánéletébe. Én sem szeretném, ha most valaki megmagyarázná, hogyan kellene éreznem magam. Egy ideig maga elé bámul, mond valamit, vagy éppen az erőt gyűjti, nem tudhatom, de azért kíváncsian vezetem rá a pillantásomat.
- Értem, szóval várt. – bólogatok, hogy felfogtam a tényeket, de tovább beszél, és ömlik belőle a szó. Cuki, hogy zavarba jön, és már levezeti, hogy mi helytelen, és mi a helyes egy étteremben.
- Ha engem kérdez, egyáltalán nem gond, ha kikéri azt az üveg bort, és nem vízbe fojtja a bánatát. – mosolyodom el megértően, az ujjaim még mindig a szék háttámláját fogják közre, és azzal, hogy leálltam vele beszélgetni, azért jó néhány tekintetet is magunkra vonzok.
- Ön, nekem? – szalad fel az egyik szemöldököm meglepetésemben, és meg is feledkezem a bajforrásunkról. Az útban van kérdésre nem is reagálok eleinte, mert kezdem úgy érezni, hogy félreértelmez, és azt hiszi, hogy ki akarom dobatni az étteremből, holott ilyenfajta ötleteim nincsenek, sőt..szívesen meginnám vele az emlegetett üveg bort, mostanában úgyis nagy barátom az alkohol. A sírás kerülgeti, én meg nem bánok jól a síró nőkkel, de megpróbálom valami megoldást előbányászni a szegényes eszköztáramból.
- Nincs útban, ne is higgye ezt, rendben? Éppen dolgozom valamin… - a tekintetem nem kerülheti el a kis jószágot, aki már olyan közel van a lány lábaihoz. Merészen fél térdre ereszkedem előtte, és ezzel elérem azt, hogy mindenki elhallgasson. Na jó lesz Will…amikor utoljára ezt csináltam, akkor a frászt hoztam a feleségemre. A gyűrű most elmarad, de megérintem a jobbját, és a kezemmel tartom meg a lábszárát, hogy ne másszon rá a pók, vagy el tudjon menni.
- A nevét se tudom, de nincs kedve hozzám csatlakozni? – köszörülöm meg a torkomat. Nem…ez nem lánykérés, hahó emberek! Kényszeredett mosoly költözik az ajkaimra, és a pók is kibújik az asztal alól…


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Csüt. 27 Szept. 2018, 19:42
Sikerült elmotyognom egy "ühüm" szót arra, hogy biztosan túléltem-e a hirtelen feltűnését. Igaz, hogy horror filmet egyedül képtelen voltam megnézni, még Ziggy is kevés volt, hogy elterelje a figyelmemet, de.. mindent elölről el kellett kezdenem, nem igaz? Nem mintha annyira horrorisztikusan nézett volna ki a férfi, aki még mindig túl közel volt, sőt, ellenkezőleg. Megköszörültem a torkomat is, hogy rendezzem a ruhámat magamon, mindenféle nem létező gyűrődéstől megszabadítva annak anyagát. Igazán nem akartam zavarban lenni, az már más kérdés, hogy nem igazán jött össze mindez.
És leginkább nem ennyit beszélni, mint amennyit sikerült. A férfi szavaira viszont felvontam a finoman ívelt szemöldökeimet.
- Sejtettem, hogy nem szabad színházban dolgoznom, nem vagyok jó színésznő - nevettem el magam a borozás ajánlatára, bár ebben annyira nem volt sok a jókedv. - Ha visszajön az úr, akkor eleget teszek az ajánlatnak és kérek egy üveggel, ami csak az enyém lesz.. azt hiszem - a kezdeti kihívó eltulajdonlás bizonytalanná válva függött köztem és a férfi között, amikor megint csak rájöttem, hogy sikerült iszonyatosan sokat beszélnem. Ennek soha nem lesz vége már?!
Sokkal inkább azért is, mert a következő felvetésemmel úgy látszott, a Kékszemű férfit is sikerült kibillentenem az eltökélt intervenciójából, ezért is bólintottam még mindig őt nézve. Igen, neki akartam segíteni, ismeretlenül is. Szokásom volt, noha kevésbé várták el az emberektől ezt a tulajdonságot és készséget manapság, ami igazán szomorú volt.
Megszoktam, hogy a koraszülött állatoknál segítek Jeffnek az orvosi kontrolloknál. Megszokták, hogy olyankor közelebb mentem a kicsi állatokhoz és próbáltam őket az anyjuk mellett én is megnyugtatni. Elefántot volt a legjobb simogatni, halkan beszélni a hatalmas Dumbó-fülecskéibe. De a kedvenceim akkor is a nagymacskák voltak. És a farkasok, a hiénák, a bébi zsiráf. Ha tehettem volna és lehetséges lett volna, bizonyára elővettem volna Noé bárkaépítő hadműveleti terveit és soha, senki másnak nem nyitottam volna ajtót. Nekem az lett volna a paradicsom, az állatokkal együtt élni.
De egy apró torokköszörülést követően már tértem is vissza a jelenhez, azokhoz a kéken ragyogó íriszekhez. Na meg a félig-meddig szakállnak is beillő bozontnak ott a férfi arcán. Markánssá, férfiassá tette az amúgy is FÉRFI arcot.
Eléggé furcsállva nézhettem rá akkor, amikor a dolgozom valamin szóösszetétel hangzott el, de mindenre, tényleg mindenre számítottam, csak arra nem, hogy letérdelt előttem. Ha lehetett volna hátrébb dőlnöm, megtettem volna, így csak a gerincemet toltam be a szék puha háttámlájába, miközben a szemeim értetlenül és megrökönyödve nézték a férfit. Mi történik?! Hirtelen, űzött pillantással néztem végig az étterem belterén, no meg az embereken is, akik közül néhányan már majdnem megtapsolták ezt a térdre ereszkedést, miközben a torkomban dobogott a szívem.
A sokktól. Az érintése pedig csak olaj volt a tűzre, hatalmasat nyelve, könyörgőn néztem a szemeibe, egy ki nem mondott most szórakozik velem? kérdéssel. A szemeim akaratlanul is az ujjaira siklottak a lábamon.
- Egészen furcsa kérdései vannak - kínomban beharaptam az alsó ajkamat is. - Hova szeretné, hogy menjek? Mert ha most azt mondja, hogy az asztal alá Önnel, akkor szeretnék felállni innen és elmenni. Úgy igazán - az ujjaim már megint a téglavörös szoknyám anyagába martak az ölemben és valahogy elfelejtettem még azt is, hogy az idegen férfi érintését lesöpörjem magamról. Mert valahogy jól esett. Mert valaki legalább megtette.
A fene vigye el!
Megmozdultam ismét, a férfi érintésével magamon, és a pók ezt a pillanatot választotta, hogy az egyik lábát a cipőmre pakolja rá úriasan, alig érintve a cipő bőr felületét a lábfejemen.
- Ez itt szokványos... hogy Ön ezt csinálja? - kérdeztem már valamennyivel halkabban, nem merve közelebb mozdulni hozzá. De eltávolodni sem akartam onnan, ahol voltam.
Mi lesz,ha David ezt a pillanatot választja.. így 19:32 környékén és meglátja, hogy egy másik férfi térdel előttem?
Istenem, csak ne gyere el! Annál kínosabb szituáció nem történhetne ma velem, én mondom. A telefonom rezgése pedig megint a frászt hozta rám, reflexszerűen kapaszkodtam meg a még mindig térdeplő férfi alkarján a csuklójától nem messze, ha még mindig érintett. Tényleg nem kellene horrort néznem, anélkül is elég beszari voltam most. A pillantásom csak a másodperc tört erejéig vándorolt a fekete vékony eszközre, de csak anyám volt. Már megint valamelyik tervéről sopánkodott volna, ahogy mindig.
- Elnézést - amint észleltem, hogy hol jártam a kezemmel, némi pírral az arcomon húztam el a jéghideg ujjaim a bőréről, hogy a telefon csörgését végre elnémíthassam.



Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Szomb. 06 Okt. 2018, 11:03

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
Régen éltem már meg, hogy ehhez hasonló krízishelyzetben legyünk, ami a személyzetet, és jómagamat illeti. Elszörnyülködtem a tényen, hogy a huszonegyedik században már az is előfordulhat, hogy a gyermekek nem kutyával, vagy teknőssel mennek a családi vacsorákra, hanem pókokkal, és egy szemvillantás alatt veszítik szem elől a páciensünket. Nem rajongtam túlzottan érte, de meg kellett oldani, ha nem akartunk másnap a helyi lapokban szerepelni, ne adj isten még a tv is megjelenik. Összerázkódom ettől a gondolattól, mert legutóbb akkor járt itt akkora tömeg, amikor meghalt a feleségem. Még másnap is az üzlet előtt álltak, és arról beszéltek, hogy mi történt. A rablás ideje alatt nem tartózkodtam itt, de abból már nem maradtam ki, hogy lássam a vérfoltokat, a tetthelyszínt. Órákig szorongattam a kihűlt testet, és imádkozva kértem arra a Mindenhatót, hogy élessze fel nekem a feleségemet, mert nélküle egy senki vagyok. Ismételten vissza kell térnem a valóságba, mert korántsem annyira kellemetlen a szituáció. A bajba jutott hölgy tudatában sincs annak, hogy a lába környékén mekkora jószág garázdálkodik. Szerény személyemtől jobban zavarba jött, mint attól, hogy vendégek egész hada figyeli a kibontakozó jelenetünket. A csacsogása mosolyra fakaszt, régen szórakoztattak, vagy régen esett meg, hogy valaki derűt varázsoljon nekem egy hétköznapi estéből.
- A színház azoknak való, akik képesek elrejteni az érzéseiket, és valljuk be… - elharapom a mondat végét, mert nincs bennem ártó szándék, de ő is tisztában van vele, hogy az arcára vannak írva az érzései. Egy régi valóm most biztosan feszegetné a határokat, és flörtölésbe kezdene vele, de ott van még a pók is, aki nem fogja engedni, hogy megfeledkezzem róla, ahogyan a síró gyermek sem, hogy elhagyta az egy szem barátját.
- Tegyen úgy, és ne befolyásolja senki, ha ehhez van kedve. – még nem jöttem rá, hogy miért van egyedül, de számtalan elmélet fordul meg a kis agyam zugában. Mi van, ha a párja nem ért rá, vagy egy tuskóval találkozott volna? Megannyi fajtaképpen végződhetett volna az este, de sajnos az én jóvoltamból a reflektorfénybe száműztem őt is. A vörössége is elég bizonyíték arra nézve, hogy kezd kibukni, de mi lesz velem, ha még sírva is fakad? A kocka ott fordul meg, amikor ő ajánlja fel nekem a segítségnyújtás lehetőségét. Még szép, hogy elhallgatok, és döbbenten kérdezek vissza. Ő van bajban, és még neki jut eszébe, hogy esetleg csináljon valamit? Hány ilyen nő létezik még?! Kinyögök valami válasz félét, de a kis barátunk izgő-mozgó állásából kénytelen vagyok én is testhelyzetet változtatni, és fél térdre ereszkedni a lány előtt. Mi lesz ebből, nem gondolom végig, hogy egy ehhez hasonló pozíció mekkora jelentőséggel bírhat egy étterem közepén, de akkor már tudatosul bennem, amikor megteszem, és a világ szeme ránk irányul. Megérintem a lábát, feljebb is emelem, hogy ne érintsék a szőrös testrészek, de ettől csak éppúgy olajat öntök a tűzre, mint ahogyan nem kellene, és megspékelem a történetet egy hülye kérdéssel. Így kell megkérdezni egy nőt, hogy jöjjön velem az irodámba? Gratulálok Will! A reakciójából most esik le, hogy nem is fogalmaztam elég konkrétan.
- Öhm…nem az asztal alá, az irodámba, ha lehetséges. – égünk, mint a napon hagyott alvó emberek, nem tudom, hogy melyikünk van jobban zavarban, de roppantul kínos, hogy itt térdelek előtte, még gyűrűm sincs, és megóvni próbálom a póktól. Már nyilvánvalóvá válik a harmadik társunk jelenléte is, és igyekszem onnan lesöpörni, de megakaszt az újabb érdeklődés.
- Nem éppen szokványos, amolyan…egyedüli eset, bocsásson meg, de ezt muszáj lesz megtennem. – húzom el a számat, és megtartanám őt, de éppen megszólal a telefonja, és megrázkódunk mindketten. Ösztönösen mar belém, vagy kapaszkodik, de úgy érzem, hogy egy cirkuszi előadás résztvevőjévé válunk. Nem mozdulok, és még meg is merevedem, de csak elnézően mosolygok, hogy elnémítsa a készüléket.
- Nem akarom megijeszteni, de most meg kell várnia, hogy így legyünk….Liam…gyere ide. – szólok oda kényszeredetten az egyik pincérnek, hogy ne keressék már feleslegesen az elveszett jószágot. A duónk marad, és szerencsére megjön a felmentő sereg is.
- Lennél szíves, és elvinnéd a pókot, rendben? – utasítom őt, és ha úgy érzem, hogy már biztonságban van a hölgy, akkor visszahelyezem a lábát a földre, de többen felsikítanak a tarantella láttán.
- Remek. – koccintom össze a fogaimat, és akkor veszem észre, hogy kicsit elcsúszik a kezem, mikor felemelkednék a földről, és szerényen marok bele a combja húsába a szoknya takarásában.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Szomb. 06 Okt. 2018, 23:49
Pontosan erről beszéltem. Csapnivaló lettem volna a színház világában, az álarcok nem voltak nekem valóak, ezért is bólogattam bűntudattal, mert egyértelmű volt, hogy az ismeretlen Kékszemű is tisztában volt a képességeimmel. Nos, ezekkel kapcsolatban. De bőven elég volt. Ahogy az is, hogy igazából rám beszélte azt a fránya üveg bort. Hát ennyire reménytelennek tűntem a férfi szemében is? Fáradtan sóhajtottam egyet, elmotyogtam egy hát jól vant, és mielőtt az alkoholfajtákba belemerültünk volna mindketten, inkább csendben maradtam.
Csendben maradtam akkor is, amikor Kyle hozzám vágta a megcsalást. Akkor is, amikor én pedig a vázát akartam a falnak csapni, de anyám biztosan a fejemet szegte volna, ha a falat az üveggel tönkreteszem. Csendben maradtam akkor is, amikor a dolgait összepakoltam egy papírdobozba, hogy a kukába pakoljam, ám abból az lett, hogy a munkahelyének a recepcióján adtam le egy levél kíséretében, amiben boldog életet kívántam neki. Egyszerűen képtelen voltam a keserűséget magamban tartani, a haragot pedig magamból táplálni. Nem, ezek az érzések sosem voltak a világom részei, ugyanakkor az egyedüllét, a becsapottság érzése a mai napig ott maradt a lelkemben, mint egy tövis az elhervadó rózsacsokorban, újra és újra vért fakasztva.
A vér pedig éreztem, ahogy végigkúszott az ereimben, és a kezdeti zavart enyhe pír is felváltotta, ezért igyekeztem a lehető legnyugodtabb maradni ebben az abszurd szituációban, de nem ment. A kérdései összezavartak, ahogy az is, hogy fogalmam sem volt a tetteinek miértjére, és amikor sokkolt az újabb kérése, miszerint menjek vele, azt hiszem, hogy legszívesebben eltűntem volna a szeme elől. Harry Potter, hol vagy? Ismét körbepillantottam az étterem csodálkozó szempárjain, aminek a tűzkeresztjében a férfi és az én párosom állt. Nem voltam felkészülve soha ekkora közönségre.
- Az irodába? - kérdeztem vissza elkerekedő szemekkel. Szóval ő már biztos, hogy nem David volt. Nem.. az a férfi, akire vártam és mégis csak többet kaptam ettől az idegentől. Reflektorfényt, és szinte éreztem is, ahogy az összes, nem létező lámpa ránk irányult. -  Biztosan nem tettem semmit? Tudja, úgy érzem, mintha büntetésben lennék és az igazgatóiba kellene vonulnom - nem mintha valaha is járt volna bármi miatt is azokban a helyiségekben. Azzal pedig még csak nem is akartam foglalkozni, hogy ő nem csak a személyzet egyik tagja, hanem felelős a személyzetért, és az irodát alapul véve valószínűleg a vezetőjük is.
- Megtenni? - éreztem azt a pici emelést, marionett-bábuként engedte a testem a kezének, hogy tegyen bármit is. Igazából még csak ellenkezni sem tudtam, amiről anyám gondoskodott is a hirtelen közbenjárásával, és már csak akkor figyeltem vissza arra a szituációra, amikor a férfi annak a bizonyos Liamnek szólt, aki jött, látott, győzött, az asztal alá mászva pedig egy kis szőrcsomót húzott ki, én pedig még csak azt is elfelejtettem, hogy a férfi érintése még mindig a lábamat érte, a combomat, kíváncsian néztem a dolgozó után, aki remegő ujjakkal fogta közre a pókot.
- Ne úgy, Liam! Kérem - épp, hogy csak sikerült ezt kimondani, amikor önkéntelenül is halkan felnyögtem az idegen férfi finom marására a combomon a ruha alatt, ahogy felemelkedett. Elvörösödve néztem fel rá, és meg sem mertem mozdulni, nehogy a szoknya anyaga felcsússzon a combjaimon, láttatva a bugyim színét a nézőközönségnek. Ha az említett Liam és a Kékszemű is megállt a mozdulatban, és az utóbbi férfi elengedett esetleg, akkor kihúztam magam a széken, óvatosan emelkedtem fel aztán onnan, és a pók, valamint az ott dolgozó személyzet tagja felé mozdultam, megtéve a köztünk lévő pár lépésnyi távolságot. Felmosolyogtam a férfi arcára, aki úgy tartotta szegény, rémült állatot, mintha éppen a halálsoron vándorolt volna Tom Hanks előtt.
- Így csapdában fogja magát érezni - utaltam a pókra, óvatosan érintve meg a férfi kezét, és ha hagyta, akkor lefejtettem az ujjait. A tarantella mosolygós kis nyolclábú kutyus volt, csodaszép bogárszemekkel. - Szia kicsi - köszöntem az állatnak, aki persze csak bámult rám, mialatt az ujjaimmal a saját tenyeremre sétáltattam az aprócskának nem mondható állatot. - Menjen nyugodtan, mosson kezet, innentől átveszem. Köszönöm, Liam - igazából már ott volt a tenyeremben a jószág, Liam pedig, ha jól láttam, egészen megkönnyebbült, hogy most nem fog meghalni. Egyébként sem. Miközben megfordultam, vissza a Kékszemű férfi felé, a pók már kényelmes, kíváncsi léptekkel grasszált a tenyeremen, és ha már az ujjaim szélén állt, akkor mindig a szabad kezemet raktam oda, hadd sétálgasson.
- Kié ez a pók? Vissza tudjuk adni a tulajdonosának? - valahonnan a távolban egy család egyszerre ugrott fel egy asztaltól, de továbbra is a vezetőt figyeltem, aki nem is olyan régen még érintett és az irodájába invitált. Csak tudnám, hogy az utóbbit miért. Az elsőre rájöttem, a pók volt a hibás. - Olyan, mint egy aranyos, nyolclábú hatalmas méhecske, látja? Nagyon nyugodtan viselkedik most - mosolyogtam rá a sármos férfire. Igen, még mindig a zavar mondatta velem ezeket a csacska dolgokat. Minden állat gyönyörű volt a maga módján.



Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Szer. 17 Okt. 2018, 20:56

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
Nem tudtam eleinte eldönteni, hogy mi verte ki a biztosítékot a lánynál, vagy nőnél, mert a korát megsaccolni nem most szerettem volna. Talán közelebb állt már ahhoz, hogy a nők közé emeljem, de volt benne valami báj, amitől nem így gondolkodtam. Az arcszíne, a zavarba hozása túl könnyedén ment, az is lehet, hogy valójában ilyen, és alamuszi nyuszi nagyot ugrik, de szerettem volna abban a hitben élni, hogy nem játssza meg az ártatlanság álcáját, hanem azokhoz tartozik, akik még őszintén rácsodálkoznak egy-egy emberi tettre. A fél térdelős megoldás, az irodámba való invitálás első körben totálisan félreérthető lehetett, nemcsak neki, de utólag, mikor nagyot koppant, akkor nekem is. Minek jönne be egy vadidegennel, akit két perce ismer csak? A lábát fogdosom, az ostobaságtól kiégett az én agyam is, de úgy látszik, hogy egyikünk sincs a helyzet magaslatán.
- Oda. – bólogatok, de érdembeli válaszként kell ennyivel beérnie, mert tartok attól, hogy nem tudom megóvni a lábszárát a szőrös állattól, és akkor még jobban kibukik, ha meglátja, mint attól, hogy én terelem el a figyelmét. Gyönyörű, mi tagadás, de a mai feladatkörömben nem szerepel, hogy felcsípjek még egy nőt, nem állok készen semmi ilyenre, ahogyan egy újabb házasságra meg végképp nem.
- Rosszat? – rajtam a sor, hogy letaglózzak, és hirtelen öregedjek legalább tíz évet. Mit gondol rólam, hogy elviszem, és a térdemre fektetem, elfenekelem, vagy leteperem az asztalon, és sutba dobva az erkölcsi normákat, simán a magamévá teszem? A vörös árnyalata vörösödik az arca jobb és bal oldalán is, de a ránk szegeződő szempárok miatt lassan az enyém sem lesz jobb, de az is megeshet, hogy nekem inkább fehérbe borul, ha belegondolok, hogy min járnak a kis agytekervényei. Megáll a menet, szeretném elkerülni a kínos magyarázkodást, meg az ehhez hasonló csatolmányokat, de félek, hogy erre nem lesz lehetőségem. A lábemeléssel azt akarom elérni, hogy sikerüljön a személyzet egyik tagjának addig elvinni a tarantellát. Odakiáltok Liamnek, hogy jöjjön azonnal, hűséges beosztottként be is bújik az asztal alá, és kihúzza a bűnös nyolclábút, de arra egyikünk sem számít, hogy éppen a kisasszony kéri meg arra, hogy ne úgy fogja meg, ahogyan éppen tartja. Az én ujjaim saját életre kelnek, a tilosban járnak, de nem bánják. A hölgyemény ruhájának szegélye alá merészkedem, és ezzel elérem, hogy a kínosból a vér ciki felé meneteljünk. Bocsánatkérően pillantok rá, miközben a talpamra állok, és eltávolodom egy kicsit, hogy teret nyerjen. Liam felé kanyarodik a pillantása, az enyém csak követi őket, de nem avatkozom bele. Mi a fene? Egy nő nyúl a pók után, és még becézgeti is? Többen felhördülnek, páran fel is sikítanak, és annak folyama hozamán fel is ugranak az asztaltól, tehát az átlagos reakció megtörténik, amit én is elvártam volna egy bajbajutott nőtől, de ez az este bőven tartogat még meglepetéseket.
- Liam, elmehetsz. – amint átkerült a kis jószág a lány kézfejére, akkor elbocsátást adtam a pincérnek. Még mindig felfoghatatlanul álltam az események előtt, de úgy látszik, hogy a bátorság érdekes alakokat ölt.
- Igen, vissza, de mi ez? Maga nem fél a pókoktól? Nem éppen a legbarátságosabb állatok, de úgy beszél hozzá, mintha egy kutya, vagy egy macska lenne. A gazdája egy kisfiú, és ott állnak a sarokban lévő asztalnál. – bökök a megfelelő irányba, ahol látszik, hogy a kisfiú is meg van illetődve, mert engedély nélkül hozta el a kedvencét, és ráadásul még el is veszett, ami biztosan büntetéssel fog járni.
- Mint egy méhecske? Nem hinném, hogy hasonlít rá, és az sem a legszebb állat, főleg nem akkor, ha csíp. Allergiás vagyok rájuk. – fintorodom el, és magammal invitálom, hogy odamenjünk a tulajdonoshoz, és annak szüleihez. A séta nem nyúlik hosszúra, a kisfiú már bújik is az édesanyja háta mögé szégyenében.
- Michael, ne csináld ezt. Itt a néni, és visszahozta neked Bunkert. – majdnem elnevetem magam a pók neve hallatán, mégis ez honnan jöhetett, de nem tennék jó benyomást, ha így tennék, így csak elfojtom, és megköszörülöm a torkomat.
- Mr. és Mrs… - megvárnám, hogy kisegítsenek, és ha ez megtörténik, akkor folytatom a kezemet nyújtva a szülők felé. – Lawrence, Will Moreau vagyok az étteremvezető, és ő itt… - na most megint nem tudom, hogy mit kellene felelnem, mert a mi ismeretségünk mélyebbről indult, mintsem a neveket megjegyezhettük volna. – Öhm… - vártam, hogy becsatlakozzon a kis Amazon. Megáll az eszem tőle! Pókbarát?!



 
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Szer. 17 Okt. 2018, 22:46
Pipacsnak lenni sosem szerettem, még farsangokon sem. Ehhez képest elég ügyesen abszolváltam ezt a fajta életérzést itt, az étterem falain belül. Köszönhetően egyrészt magamnak, egyrészt annak az idegennek, akit a különös véletlen sodort elém, noha a legszívesebben visszabújtam volna a csigaházat jelentő otthonom szobájának magányos falai közé. Megint csak elmaradt a randevú, amit már kezdtem megszokásként megélni, és nemet volt a legnehezebb mondanom bármire is. Zavart, hogy ilyen szinten zavarba hozott, mintha csak egy elsőbálozó szűz lettem volna, így az, hogy lehetőséget kaptam a megszökésre a férfi elől, az érintése elől, az első adandó alkalmat megragadva ki is bújtam mellőle, mielőtt még butaságra hajlottam volna. Vagy elástam volna magam a nagyon kínos szituációkkal, mikbe kevertem magam állandóan.
Nem foglalkoztam a közönségem megrökönyödésével. Ha még azt is elmondtam volna itt a hirtelen pódium-szerű fellépésemet követően, hogy ugyan, az állatkerti önkénteskedésem idején máshoz is volt közöm, állatok fekhelyét tisztítottam, akkor bizonyára viszolyogva fordítottak volna nekem hátat.De inkább csendben maradtam, már ami ezt illette, viszont az étteremvezető kérdésére egy egészen kicsi, de annál kínosabb mosollyal feleltem először.
- Ők csak állatok. Miért kellene félnem tőlük? Nem bánt - habár a kérdésem valós volt és egyben tényszerű is, a hangom valódi érdeklődésről árulkodhatott, még ha egészen halkan is tettem fel a kérdésemet. Csak mert nő vagyok, félnem kellene az ízeltlábúaktól? A medúzáktól, a bogaraktól és a hüllőktől? Gyönyörűek voltak, egyediek, ellenben egynémely emberi viselkedéstől a hideg is kivert. Ameddig irányba fordítottam a fejem a kisfiú és a szülei felé, az úr újfent megszólalt, és a szavai nyomán elszégyellve magam lepillantottam a padlóra, de ha még sétálgatott a pók, akkor az ujjaim, a kezem követték annak mozdulatait.
- Sajnálom - ez az allergiára szólt, és a szavait követően megfogadtam, hogy jobb lenne inkább csendben maradnom. Megbújni valamelyik sarokban, vagy éppen kikérni azt az üveg bort ténylegesen is, hogy azzal elvonulhassak a mosdók irányába, ameddig el nem fogy, ameddig minden kortya annak le nem folyik a torkomon, eltelítve ezzel a gyomromat. Mégis engedelmeskedtem a férfi hívásának, és amennyiben kikerülve engem megindult a gyerkőc felé, én sem maradtam le sokkal, habár elfelejtettem a közönségünkre nézni, az étterem vendégei már csak azok voltak. Igazság szerint hál'istennek, hogy kikerültem a reflektorfényből, és a központi elem most Bunker lett végül, amit meghallva szélesedő mosollyal figyeltem a bemutatkozó Mrs. Lawrence arcára, biztos voltam abban, hogy a fia nevezte el így a jószágot. Csak a gyerekek képesek ennyire kreatívak lenni.
A bemutatkozásokat figyelemmel követve megköszörültem a torkomat. Mr. Moreau. Meg persze William is. Legalább nem Kékszeműnek, vagy Szakállkának fogom hívni, ha esetleg eszembe jutna. Névről könnyebb volt, valóban.
- Bocsánat, egyelőre még teli a kezem, de ha szabad leszek, esküszöm, kezet fogok Önökkel - nevettem el magam, aztán fújtam egy nagyot. Már megint kezdtem, hogy fecsegek feleslegesen. - Rhea Bouchard a nevem, örülök a szerencsének. Duplán is - néztem az apára, aztán az anyára is, értve ezt az egészet a pókra, végül úgy léptem, hogy a kisfiú ne legyen takarásban.
- Ha visszazárod a ketrecébe, nem lesz baja. Rá is léphettek volna, és az még neki is fájna. Kéred vissza? - nyújtottam felé a pókot, miután lehajoltam hozzá, mire Michael engedélyt kérve fellesett az anyjára, aki mosolyogva bólintott a gyerek felé, végül a pár éves seszőke hajú gyerkőc előmerészkedett. Úgy remegett szegény, mint a kocsonya, viszont reméltem, hogy a büntetés felé elmarad. Épp elég volt és lehetett az a sokk, amit átélt akkor, amikor eltűnt a háziállata. Persze tarthattak ilyen állatot az emberek, de nem volt ajánlatos. Főleg az arachnophobia miatt, amiben itt úgy tűnt, rengetegen szenvedtek. Hagytam, hogy a pók az ismerős kéz irányába vegye az irányt, és ha már minden lába a pici tenyérre mászott át, felegyenesedve már az anya felé nyújtottam a kezemet, még egyszer bemutatkozva neki, majd a férj is megkapta a kezemet egy kézfogásra. Majd utána mosok kezet.
- Köszönöm - mosolygott el szégyellősen az asszony. - Mindig is mondtam neki, hogy inkább kutyát kérjen, vagy bármi szőröset.
- De ez is az - vágott közbe a gyerek, amire már azért sikerült felnevetnem halkan egy kósza biccentéssel. Teljesen igaza volt. William felé néztem, hogy átlátja-e ezt a logikát. Mert a tarantella is szőrös volt. Mint a kutya, vagy a macska. Szolidan megköszörültem a torkomat, de meg nem szólaltam, nem bizony!
- Vigyázzanak Bunkerre, nagyon sokáig élhet még Önökkel - mosolyogtam le végül Michael felé, aki azóta is úgy babusgatta a pókot, mintha legalább egy kismacska lett volna. Én is ezt csináltam?! - További jó étvágyat - kívántam nekik még ezt, mert étteremben voltunk. Mi mást csinálhat itt egy ember? Pókot ment, bort rendel, letapogat másokat.. egyszerű, esti szórakozás mindez. Magukra szerettem volna hagyni a családot, ezért tőlük, illetve William részéről is egy bocsánatkérő mosollyal léptem el, és mielőtt a mosdóba mentem volna, hogy kezet mossak, visszaindultam az asztalom felé, ahol ott maradt a telefonom és a táskám is. Ha nem figyelek, egyszer még lába kél mindkettőnek.




Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Pént. 19 Okt. 2018, 21:20

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
Sokszor van az, hogy az emberek reakciói kiszámíthatóak, mert maguk is azok, vagy unalmasak. Nem okoznak semmilyen újdonság érzetet, nem vagyok hajlandó megismerni őket, mert nincs meg az a plusz, ami felkeltené az érdeklődésemet. Így lettem volna ezzel a nappal is, ha nem hagyja el egy kisfiú a tarantelláját, és nem akadok össze az est főszereplőjével, a barna hajú idegennel, aki így első ránézésre egy szolid, visszafogott hölgyemény, de ez csak a látszat. A térdelős incidens után az is megfordul a fejemben, hogy még szűz, mert olyan szinten hozom zavarba, hogy arra még nem volt példa. Nem állítom, hogy a nők túlságosan bátrak lennének a társaságomban, de azért az ellenkezőjére sem számítottam, hogy kellemetlen perceket szerezzek egy ifjú szépségnek. A combtaperolás után azonban valahogyan magára talál, csak nem éppen ott, ahol én felkészültem erre. Liam beszari, másképpen nem sikerül megfogalmaznom a viselkedését, mikor arra kérem, hogy húzza el a pókot az asztal alól, és vegye fel, de úgy mozgatja a kezén, hogy szegény jószág menekülőre fogná. Itt jön a képbe a barnaság, és a pókimádata. Ki hallott már arról, hogy egy lány önként jelentkezzen egy nyolclábú szőrös megmentésére? Röhejes, hogy nevethetnékem támad, és fel is derülök Liam arcvonásait látva. Hálásan menekül vissza, nem is akarom itt tartani, de ha nem muszáj, akkor én sem időznék sokat a pók társaságában, de Rhea még ezt is eléri. Szóba elegyedünk, miközben a háttérben sikongatások, és távolodások zaja keveredik össze. A pillantásom addig emelem el róla, amíg megkeresem a szülőket, és a tulajdonost is.
- Mert rondák, és a legtöbbjük mérgesfajta? Nem hiszem, hogy azt tanítják az iskolában, hogy pókokat tartsunk otthon. – a véleményünk nem egyezik, de ahogyan beszél az állatról, átsüt rajta az, hogy mennyire kedveli, és ettől egy kicsit elszégyellem magam. Otthon nekem is van Labradorom, szeretem is, de azért nem rajongok érte. Sam megtette helyettem is. Irányt mutatok neki, és el is indulnék, de amint a kékjeim visszasiklanak rá, ismételten előtör a kislányos oldala.
- Nem szidtam meg, nem kell bocsánatot kérnie. – ó, istenem, az előbb majdnem sírt, most meg azzal bántom meg, hogy nem értek vele egyet? Ki érti a nőket, de komolyan? Végül elindulunk a szülőkhöz, a kisfiú bújik az édesanyja mögé, én meg csak mosolygok, mert én is voltam fiatal, és égnek állt akkor az anyám haja is. Elmondom a nevemet, illendően bemutatkozom, de amikor arra kerül a sor, hogy a lány nevét elmondjam, hát…na beüt a ménkű. Zavarban leszek attól, hogy nem emlékszem a nevére, ha egyáltalán megkérdeztem tőle, így átengedem a terepet, hogy megtegye helyettem a bemutatkozást. A fecsegés királynője lehetne, én jelölöm, ha más nem, de csendben maradok. A szülőket elbűvölni, talán még a kisfiú is boldog attól, hogy egy ilyen lány akadt a kedvence nyomára, aki szintén nem fél tőle. Meglepően veszem észre azt a kis bizalmi kapcsolatot, ami Michael és Rhea között alakul ki ebben a röpke időben. A lánynak ereje van, nem tudom megmondani mi ez, esetleg kisugárzás? Le sem bírom venni róla a szememet, mialatt a kisfiúval cseveg, és visszaadja neki a pókot. A balhénak vége, többen még meg is tapsolnak bennünket, de erre most cseppet sem vágyok. Az anyuka természetesen nem örül a helyzetnek, aggódik, és szóba is hozza, de ezen csak nevetni tudok.
- Nem baj az, ha nem a kutya kell neki, igaz, ez is szőrös. – szállok be a beszélgetésbe, megpróbálom elütni a veszélyt, ha már megoldódott a probléma. Rhea hamar menekülőre fogja, elbúcsúzik, és elindul az asztala felé, de nekem még vannak kötelezettségeim, ezért nem eredhetek azonnal a nyomába.
- Jobban vigyázz Bunkerre, még szerencse, hogy Ms. Bouchard találta meg. A ház vendégei ma estére. Michael ajánlom neked a csoki tortánkat. Remek íze van. – kacsintok rá, és mielőtt vissza lennék utasítva, már ott is hagyom őket, és a barnaság nyomába indulok. Már nem kapom el a mosdó előtt, de az ajtónál megvárhatom.
- Liam…a gyerek, és a szülők is a vendégeink. Vigyél nekik desszertes étlapot, és a többi vendégnek is, aki megijedt. – igazítom útba a pincéremet, és megállok a mellékhelyiség mellett. Tudom, hogy halálra fogom rémiszteni, de roppantul élvezem. Az ajtó kitárul, és az alkarjára rákulcsolva fordítom magam felé.
- Ms. Bouchard még tartozik nekem egy igennel…nem gondolja? – mosolyodok el.
- Tudja…az irodám. – említem meg a félbemaradt csevejt közöttünk.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Pént. 19 Okt. 2018, 23:47
Alapesetben szórakoztató lett volna vitába szállnom vele, mert már ebből leszűrtem, ha nem is szeret veszekedni, de egy jó vita, olyan érveket felsorakoztatva, amivel képes lett volna meggyőzni, sosem volt rossz. Elmondhattam volna azt is, hogy az evolúció és a genetika ajándékaként a méreggel rendelkező állatok sem nonstop léteztek fenevadként, csak akkor, ha bántották őket, ha támadásként élték meg a közeledést, vagy predátorokként léptek fel a zsákmánnyal szemben. Megvolt mindennek a magyarázata, ezért csak megköszörültem a torkomat. Muszáj voltam még válasszal élni, mert... mert csak.
- Sok mindenre nem tanít meg minket az iskola - inkább csak ezt sikerült neki mondanom, és mielőtt még tényleg ódákat zengtem volna a biológia és állatszeretetemről, beharaptam az alsó ajkamat, hogy lépdeljek mellette csendben, alig dédelgetve-babusgatva az állatot, aki igazán otthonosan mozgott a tenyeremben, már-már azt hittem, hogy átléptük azt a bizonyos témát, aminél úgy döntöttem, hogy inkább csendben maradok, de a szavaira némiképp sokkolt. Miért csak akkor kellett volna bocsánatot kérnem, ha megszidtak? Szokásom volt sok esetben a sajnálom, a nem akartam, a bocsánat és a ne haragudj szent négyesét kibökni, még ha az adott szituációhoz nem is volt közöm. Azonban a szeretlek szót csak apának tudtam kimondani teli érzelemmel, őszinte rajongással felé a szavaimban, és az öleléseimben. Illetve talán egy kicsivel lemaradva még a húgom kapta meg a pódium második helyezését. Ő már kicsi korunkban kijelentette, hogy túl sokat ölelgettem, nem kért belőle. Aztán meg ha ő jött, akkor persze nem fordíthattam ellene a saját szavait, muszáj voltam a karjaimba szorítani őt. A húgom volt, hogy utasíthattam volna el a közeledését bármikor is?
Most mondjam a férfinek, hogy sajnálom? Hogy többet nem fordul elő? Inkább a szemeimet lesütve stíröltem a még akkor kezemben pihenő pókot, amit végül a gyors, relatíve könnyű átadás követett, végig azt nézve, hogy a kisfiú hogy érintette az állatot, mennyire kedvesen bánt vele, és szívem szerint az anyának felajánlottam volna, hogy ha nagyobb lesz Michael, szívesen várnám az állatkertben a kisfiút, hogy körbevezethessem ott. Biztosan a rovarház tetszett volna neki a legjobban.
A tapsolás, a megkönnyebbült sóhajok viszont számomra túlzóak voltak, egy pillanatra hezitálva, segítségkérően néztem Williamre, miután sikerült a bemutatkozás is a részemről, de végül megkapták azt, amire tapsolhattak. Ha már a Will részéről a térdelés nem az volt, aminek látszott. Visszagondolva... még meg sem köszöntem neki, hogy próbált megvédeni, amiért elszégyelltem magam. Azzal kellett volna kezdenem! Kimentve magam a további figyelem központjából elhagytam a süllyedő hajót, elsüllyesztve a mobilomat a táskában sietős léptekkel indultam meg a mosdóba, ahol végre magamra maradhattam egy időre. Lepakoltam a pici táskát a mosdókagylóra, miközben a csapot megengedve egyelőre csak a vízfolyam alá pakoltam a kezemet. Automatikusan az ujjaimat, a fémet, a porcelánt figyeltem, de aztán felpillantva a tükörbe a saját képmásom nézett vissza rám, nem mintha tényleg láttam volna magamat. El kellett innen tűnnöm. Nem csak amiatt, hogy David már legalább ötven percet késett, nem csak amiatt, hogy tudtam, el sem fog jönni, hanem mert az étteremvezető is a pókos eset után úgy nézett rám, mintha legalább egyenértékű lettem volna a nyolc lábbal és a közéjük zárt fejjel, potrohhal és nem méhecske-aranyossággal.
A fene vigye el! Összeszorítottam az ajkaimat, morcosan nyúltam a szappan habjáért ahhoz a kis kütyühöz, hogy a következő két pumpálással már tisztítsam is meg a kezemet, hogy aztán meg a papírba töröljem meg a kezem. Majd a pulthoz lépve elkérem a számlámat és heves bocsánatkérésekkel szabadkozom.. Meg is volt a tervem, és reméltem, hogy Liam is ott lesz, akitől szintén bocsánatot kell kérnem, amiért halálra rémült.
A táskát újra felkaptam, és már libbentem is ki az ajtón, hogy megvalósítsam a tervemet, amikor oldalról egy árny értem nyúlva elkapott, nekem pedig azt hiszem, meg kellene szoknom ezeket, és nem kell úgy elharapnom és magamba fojtani a feltörő sikolyaimat. Nem mintha hangos lettem volna is bármikor, de... a heves szívdobogás nem maradt el, ahogy riadt pillantással néztem fel azokba a kék szemekbe, amik még mindig.. nagyon, de nagyon kékek voltak. Beharaptam az alsó ajkamat, lesütöttem egy pillanatra a szemeimet is, csak hogy ne bámuljam őt nonstop.
- Igen?! - leheltem a kérdésemet, aztán megköszörültem a torkomat. Viselkedj már! Akarom mondani.. - Nem volt eldöntendő kérdés, csak megkért, hogy kísérjem az irodájába - motyogtam a szemeibe nézve ismét. Na jó, próbáljuk meg újra. - De... nem válaszoltam rá valóban, úgyhogy ha szeretné, akkor megyek, igen - elmosolyodtam, a karomon még mindig az érintésével. Oda kellett volna néznem? Le, az ujjaira, hogy totálisan egyértelműsítsem, megint érintett? Tudta ő nagyon jól, én pedig éreztem. Mind az öt ujját és a meleg tenyerét is a bőrömön.
- Megyek, igen.. ha mutatja az utat, Will - ezt most már magabiztosabban is képes voltam mondani neki, a becézett nevét kimondva, mert ő is így mutatkozott be, én pedig vettem a bátorságot, hogy ugyanezt a megszólítást alkalmazzam. Kihúztam magam előtte, teleengedve a tüdőmet levegővel, és csak reméltem, hogy nem vörösödtem el egy hangyányit sem. Kellett volna?



Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Szomb. 27 Okt. 2018, 18:34

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
A pókos lány esete kiemelt a hétköznapok mocskából, abból a rutinszerű valamiből, amit életnek neveztem volna. Az étterem akkor is dübörgött volna, ha én nem vagyok itt, de most valamiért nem éreztem azt, hogy máshol kellene lennem. Hosszú napok teltek el egyfajta burokban, ahova senkit sem engedtem be, és jön egy lány, aki megváltoztat mindent. Nem akartam azzal játszani, hogy zavarba hozom, de újdonságként hatott ebben a világban, hogy még valaki elpirul, ha atrocitások érik, nem feltétlenül kellemetlenek. Rhea arcára volt írva az egész érzelemutazása is, és emiatt egy kicsit sajnáltam is, mert nem rejthette volna el, hogy mi bántja, vagy éppen mi hozza kínos szituációba. Az állandó bocsánatkérések meg úgy tűnik, hogy nála beütemezett ciklusokban érkeztek, és lassan azért is sajnálkozott, ha nem értett velem egyet. Nem haraptam le a fejét, bájos volt a maga módján, és a különös nyitottság ellenére még kívánatos is, de az égvilágon nem ismertem volna be előtte, főleg nem a széken tett illetlen érintkezés fényében. A nők még bátorítottak is volna, de nála féltem, hogy leszédül az ülőalkalmatosságról, és akkor úgy kell utána nyúlnom…annak meg ki tudja, hogy milyen végeredménye lett volna. A rövid, ám velős párbeszédünket a pók igazi tulajdonosának családja szakítja félbe, és a kényszer, hogy magammal vonszoljam őt is, ha már beleavatkozott az este spontán kialakult menetrendjébe. Michael meg van szeppenve, nem készült fel arra, hogy el fog veszni a kedvence, és kicsit sajnálom is, hogy ekkora felhajtást kerítettünk köré, de a szőrös állatka nem egy kutya, vagy éppen egy macska, hogy a vendégek nyugodtan, és zavartalanul folytatni tudják az étkezésüket. Az édesanyja arcán látom, hogy ugyan tréfásan közelíti meg a helyzetet, de szégyenkezik is miatta, hogy ez előfordulhatott. Eszembe jut a feleségem, és a halott gyermekem. Mi lett volna, ha megszületik a fiam, éppen ennyire kíváncsi természetű lett volna, mint Michael? Megszidtam volna, ha rosszalkodik, vagy ellentmond a kéréseinknek? Sosem fogom megtudni, ha így folytatjuk, mert nem látom magam előtt azt a jövőképet, ahol egyszer egy hozzám hasonló kislány, vagy kisfiú apának fog szólítani. Eltemettem a boldogságom zálogát, és most úgy érzem, hogy nem érdemlem meg, hogy akár csak egy kicsit vidáman tekintsek a holnap aranyló sugarába. Csendben hallgatom a mentegetőzést, és Rhea féltő, és szeretetteljes megnyilvánulásait. Tényleg nem fél a kis nyolclábútól, és még a kisfiúval is úgy bánik, ahogyan kevesen képesek rá. Vajon ehhez kapcsolódik a szakmája is? Animátor, esetleg óvónő? Meg nem tudnám mondani róla, annyiféleképpen képzelem el, de szerintem egyik sem fedi a valóságot. Mire feleszmélek, már kereket is old, és kibújik a további kötelezettségek alól, de én vele szemben nem tehetem meg. A vendégek az elsők, és a nyugalom helyreállítása. Elgondolkodtam, hogy eladjam az éttermet, de ezekért a pillanatokért, mint a mostani, megéri itt lennem. Samantha nem örülne, ha feladnám a közös álmainkat, amiért ő már nem élhette meg a kiteljesedését. A szüleim sem örülnének neki, de anyát, és apát ismerve nem ellenkeznének, talán a húgomnak lenne a legnagyobb szája, de tudja, ha nem megy, akkor nem fogom erőltetni. Talán veszek egy hajót, és elindulok egy föld körüli útra. Megnézem a világot, és valahol máshol kezdek új életet. A pincéreknek kiadom az ukázt, hogy a desszerteket mi álljuk, és elindulok a mosdók irányába. Nem fogom hagyni elillanni, azt hiszem köszönettel tartozom neki, hogy megmentette az estét, és nem rendezett jelenetet…még azután sem, hogy milyen kellemetlen szituációba csöppentünk. Az ajtó melletti falnak vetem a hátamat, és kíváncsian várom, hogy mikor bukkan fel a barna szépség, de szinte ahogyan a gondolataim felé irányulnak, úgy jelenik meg élethű formájában ő maga is. Mosolyogva nyúlok a karja után, a rabommá teszem. Különös bizsergés kerít a hatalmába, amikor bizalmaskodva érintkezhetem vele, és viszontláthatom a sötét szembogarait. Igen, már érzem, hogy felpörget. Elkapom a szekundumot, hogy lesüti a szempilláit. Pirospozsgás arca vörösen izzik, az ajkait harapdálja, és bassza meg, de felizgat vele. Meg kell köszörülnöm a torkomat, hogy észhez kapjak, aztán meg újra összeérjen a tekintetünk.
- Akkor sajnálom, ha nem volt eldöntendő…de az igazság az, hogy nem is szántam annak. – döntöm oldalra a fejemet, hogy szemügyre vehessem, és ha még nemet is mondana, akkor is biztosan valahogyan elérném, hogy másodjára már kedvező válaszban reménykedhessek.
- Mutatom, bizony. – engedem, és ekkor még ő is kihúzza magát. Véletlen, vagy sem…de a kékjeim a melleire vándorolnak. Férfiösztön, nem kerülhetem ki, és megmondom őszintén..ezért a látványért megérte. A jobbomat a folyosó felé tartom ki, és ha elindul, akkor magam elé vezetem. Ezen a kis szakaszon nem vesződöm azzal, hogy szóval tartsam, csak a célnál lépek oda mellé, és tárom ki a nyílászárómat. A váramba invitálom meg, mikor elállnék az útjából…megint összeakadunk. A mellkasomnak ütközik, én elmennék jobbra, de ő is arra mozdul, így kénytelen vagyok felnevetni.
- Rhea…maga játszik velem, vagy gondolatolvasó? – öblös, és karcos a hangom, de úriember módjára végül kilépek az ördögi körből, és betessékelem, aztán becsukom az ajtót, ha én is beljebb kerülök.
- Foglaljon helyet, nem felejtettem el az ígért bort sem, nemsokára érkezik. Mesélje csak el nekem, hogy miért nem ijedt meg a póktól? – nyíltan kérdezek rá, aztán megkerülöm az asztalomat, és helyet foglalok mögötte, de a kékjeim nem eresztik őt.

 
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Vas. 28 Okt. 2018, 21:44
Remek! Már nem csak én játszottam torokfájósat, hanem Will is. Legszívesebben elmosolyodtam volna azon, hogy szinkronban köszörültünk torkot, de tudtam, hogy ő biztosan nem azért tette, mert zavarban lett volna, ugyan! A férfiak egyébként hogy viselkedtek, ha egyáltalán ezt az érzést át is tudták élni? És mivel lehetett kínossá tenni az amúgy tükörsima kis lelküket? Időm sem volt igazán ezen gondolkodni, mert hirtelen kezdtem a beszédbe. Naná. Ha másra nem voltam képes, beszélni, fecsegni, motyogni akkor is ment. Biztosan kolibri voltam előző életemben!
- Ó - igen, sikerült ennyit kinyögnöm - nem, csak meglepetten pislantottam ehhez a magánhangzóhoz, ahogy az irodakérdést lereagálta Will, miután a magam verzióját előadtam, és igyekeztem, de tényleg azon voltam, hogy még csak véletlenül se hozzam magam zavarba. Pláne nem túlmozgásos lenni, miközben az ujjai még mindig rajtam pihentek. Talán a zavaromat sikerült azzal enyhítenem, hogy egyik lábamról a másikra álltam, miközben azon voltam, hogy megszállottként ne azokat a kék szemeket figyeljem. Sosem voltam odáig értük, de jött Will, és szinte csak azt láttam belőle. Na jó, nem. Ott volt még a karakteres arca, a szakállba hajló borostája, a magas, szikár alakja, és... itt kell befejeznem. Sürgősen méghozzá, mielőtt még állás közben felbukom előtte, csak mert őt figyeltem. Minden pillanatban.
Most erre kellett volna nemet mondanom, vagy kéretnem magam?
David úgysem jelent meg a randin. Már egy fényévnyi idő is eltelt szerintem azóta, hogy megbeszéltük az este hét órát. Kezdtem még abban is kételkedni, hogy egyáltalán létezett, és nem-e én beszéltem be magamnak, hogy van Ő, létezik egyébként. Nem, az nem lehet, a Tinder tökéletesen működött a telefonomon. Ott voltak az üzenetek. A képek róla - persze mindenki azzal kérkedett, amit talált vagy magáról, vagy pedig.. éppen másokról. Felsóhajtottam, és csak akkor pillantottam le a felszabaduló kezemre, ahogy eltűnt róla a meleg érintés, vágyódva pillantottam a férfi keze után, ahogy irányt mutatott, és ha már kedvesen beinvitált az irodájába, akkor előreléptem egy mosollyal, igyekezve, hogy nehogy tétovának tűnjenek a lépteim. A cipőim sarkának koppanása egyenletes ritmust diktáltak, nem éles hangon, ahogy az általában szokott lenni, és csak akkor torpantam meg egyetlen pillanatra, amikor a férfi megjelent mellettem egy ajtó mellett.
Léptem. Rossz irányba, aztán megint, és habár mindig is képes voltam uralkodni a mozgásomon, most olyan lehettem, mint egy reumás, részeg macska, aki fel-alá ténfergett. Csak egy pillanatra értem hozzá.. A mellkasához a ruhába csomagolt mellkasommal és felkarommal.
A szavaira felnevettem, mielőtt még elvörösödtem volna, bocsánatot kérve arrébb csusszanva beléptem az irodájába, gyorsan végigsimítva a tenyeremmel a hasamon, magamhoz szorítva az apró táskámat is.
Csak negyedet fordultam, vissza, az ajtó irányába, ahogy becsukódott mögöttünk, hatalmasat nyelve figyeltem Will-t, ahogy újra beszélt, és habár hellyel kínált, én mégis állva maradtam. Lassan körbevezettem a tekintetemet - nem csak rajta - az irodán. A letisztult formákon. Valamilyen szinten hasonlított az enyémre is, ugyanúgy volt bent asztal, székek, mindenféle mappák, és a hivatalossága ellenére sem tükrözte azt a felsőbbrendűséget, amit a vezetői székek megköveteltek volna.
- De ugye csak egy pohárral érkezik? - nevettem el magam, ahogy végül úgy fordultam, hogy a már az asztal mögött ülő férfit figyelhessem. Ha most idehozat nekem egy üveggel, én biz'isten, részeg leszek. Nem akartam. Biztosan hisztissé váltam volna a randi nem léte miatt, hogy Will állandóan zavarba ejt és attól, hogy mert.. úgy szerettem volna egy jó estét! Nem gondolkoztam volna az üveg kategóriában, de minden bizonnyal rá kell akkor vennem, hogy munkaidejében koccintson velem. Egyedül nem eszünk és nem iszunk. Legalábbis az idő nagy részében. - Vicceltem az üvegnyi mennyiséggel. Azt hiszem. Bár azt mondják, hogy napi szinten jót tesz az egészségnek a borfogyasztás.. azért nem biztos, hogy ki szeretném próbálni azt - rendben, gyerünk. Megköszörültem a torkom, mert a levegőben lógott még Will kérdése.
Úgy döntöttem, hogy elfoglalom a nekem szánt helyet, és habár az ujjaim tétován ismét végigszöktek a hasamat fedő ruha anyagán, előrelépve az asztalig egészen, leültem a székbe. Kényelmes volt, ezért  a támlának is dőltem, keresztbe vetettem a lábaimat, a jobbot helyezve a bal térdemre, eligazítottam ismételten a nem létező ráncokat a ruhán, ami éppen a térdem felett végezte ebben a pozícióban. A táskám az ölembe került. Ha adott volna egy buborékfóliát, amivel játszhattam volna, a világ legboldogabb embere ült volna most az étteremvezetővel szemben. Mindig kinevettek, ha azt átéléssel lyukasztgathattam, nyomkodhattam.
- Etológusként dolgozom - mosolyodtam el, felsóhajtva, egy gyors magyarázattal - Viselkedéstudomány, állatokkal dolgozom - nagyon kevesen tudták a pontos meghatározását ennek a szakmának, de nekem az életet jelentette. A hobbit, a szakmát. - Napi kapcsolatban vagyok állatokkal, és bocsánat, ha éppen nem sikítva rohantam el Öntől, és a kicsi póktól, amikor kiderült, hogy miatta érintett - egyszerre pirultam el és mosolyodtam el még szélesebben. Izgalmas volt?! Naná!
- Még meg sem köszöntem, hogy megpróbálta megmenteni az életemet - még mindig mosolyogtam, habár valóban, nem tudhatta, hogy nem fogok szörnyethalni a sokktól. A nők nagy része a lepkéktől is irtózik. Meg a bogaraktól, a hüllőktől, a kétéltűektől, a kis rágcsálóktól. - Szóval.. köszönöm. Nem sok férfi mert volna ilyen közel kerülni egy ekkora élőlényhez - itt most nem magamra értettem. A százhetvenhárom centimmel nem számítottam nagydarabnak. A hozzá tartozó ötvenhat kilómmal meg pláne nem. - Nem szerette volna megfogni? - tettem fel a kérdésemet hirtelen, aztán eszembe jutott, hogy ez elég kétértelmű, ezért gyorsan folytattam is. - Már.. a tarantellát. Nem bántotta volna Önt - említettem már, hogy sokat fecsegtem? Nem?! Hát de! Szörnyű lehettem, külső szemlélőként biztosan leragasztottam volna a saját számat, és egy fekete, magányos verembe gurítottam volna magam, ha lehetett volna. Egyszer még meg kell álmodnom ezt a jelenetet.
Vajon mi lesz itt, ha megkapom a boromat? És lehetséges, hogy akkor még többet fogom nézni ezt az idegent, akinek a szemeibe már most szerelmes voltam? Hogy lehettek ennyire kékek? Mert tényleg másra sem voltam képes, csak nonstop figyelni a velem szemben lévő férfit. Na jó, nem.. azért néha a zavartól a padlót is bámultam, a ruhámmal szórakoztam.. Igyekeztem nem arra gondolni, hogy a kezei mennyire melegen borultak rá a lábamra, vagy a kezemre. A fenébe is!
Akaratlanul is felsóhajtottam, ahogy végigfutott a hideg a gerincem mentén, mert csak sikerült az érintésekre gondolnom. A fenébe!



Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Szomb. 03 Nov. 2018, 15:20

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
Van az a vicces film, amikor a férfi tudja, hogy mire gondol a nő egy baleset következtében, és mindent úgy tesz, hogy az ő malmára hajtsa a vizet. Én is valami hasonló szupererőre utazom jelenleg, mert amint kilépett Rhea a mosdóból, valami fura vibrálás kezdett terjengeni a levegőben, de nem tudtam megmondani, hogy miért. Talán, mert sikerült zavarba hoznom, vagy azért, mert képtelen egy normális mondatot kinyögni a jelenlétemben? Kíváncsivá tesz, hogy mi járhat a kis buksijában, ha már elmenekült, és annyit sem mondott, hogy „Csá”. Nem kényszerítettem rá a társaságomat, de azért mégiscsak közelebbi viszonyba kerültünk azáltal, hogy matattam a lába környékén, és ráadásul egy elég kényelmetlen szituációba csöppentünk, ami lehetne egy álleánykérés is. Nézőpont kérdése, hogy ez az ismeretség merre visz, de most először fordul elő, hogy nem a gyászban úszkálom, hanem valaki tényleg izgat.
- Nagyon tartalmas, ez az ó. – mosolyodom el cinkos módon, amikor az ajkai elnyílnak, és ennyi hang jön ki a torkán. Szerintem meghaladta a tudományát az irodámba való invitálás, vagy annyira megijesztettem, hogy újraindítást kért az agya, de ebben az esetben félek, hogy én leszek a hibás, ha agykárosodást szenved, és majd róhatom le a köreimet, hogy ne így legyen. Piszkos gazfickó vagyok, hogy hagyok egy nőt a bizonytalanság pocsolyájában úszkálni. Úgy voltam vele, hogy ez nála az igen kategória, és nem kell sokat agyalni a témán. Nem is óhajtottam újabb felesleges fecsegésbe belemerülni a vendégek körében, mert az már tuti, hogy kínos lenne. Az irodám nincs messze, mondhatni hat lépés egy férfinak, és nyolc egy átlagos nőnek, de amilyen kicsiket lép, és tipeg is, akkor lesz belőle tíz, vagy tizenkettő? Nem jön össze, mert tizenegy, és valahol talán eltévesztem a számítást is, mert a lábszárai jobban lekötik a figyelmemet. Micsoda edzett testalkat. Az ajtómnál azonban képzavar, és újabb kellemetlen összecsavarodás. Katonás lépéseink összhangba kerülnek, és úgy teszünk, mint akik a telepátiát használva kommunikálnak. Nagyszerű, szórakoztat, hogy nekem ütközik, és rajtam keresztül siklana át, de ennyire kétdimenziós még nem vagyok. Kinyitom a nyílászárót, hogy bemehessen, kérem szépen nem indítványozom a megszégyenülését, csak megérdeklődnék ezt-azt, ha épségben bejutna. A hadművelet sikeres, amikor az ajtó a tokba kerül, és már nem áll fenn az a veszély, hogy egymásnak feszülve merüljünk el a hívogató kéjmámorban. Az első dolgom, hogy hellyel kínáljam, de azért én sem vagyok rest a székembe ülni, és úgy tenni, mint aki otthon érzi magát, miközben furán tekeredik egy kígyóra emlékeztető görcs a gyomromban. A bort nem felejtettem el megrendelni, így a kérdésére azt hiszem felelnem kellene, de csak bután vigyorgom, mint a tejbetök.
- Úgy gondolja, hogy megbontunk egy drága bort két pohárért? Nem szeretem a pazarlást, ezért üveggel kérettem. – érintem össze a két tenyeremet, ezzel egy időben az ujjbegyeimet is.
- Nem mondták még magának, hogy a vicc akkor sikeres, ha időben szól a poénról? Nem jött át nekem sem, és a pincérnek sem, hogy pohárral kért volna, marad az üveg. Sajnálom, ha ki kell ábrándítanom Rhea. A borfogyasztás pedig serkenti a vérkeringést, jó hatással van a szervezetre, de én inkább a hatását emelném ki, ami miatt a gátlások is oldódnak. – telitalálat ez, ha engem kérdeznek. Nem mozdul az ajtótól, úgy érzi, hogy csapdába csaltam.
- Nem fog előugrani semmilyen állat az asztal alól, de várjon megnézem, hogy biztosan nincs-e ott semmi. – bekukkantok alá, de a terep tiszta, így visszahelyezkedem az előbbi testtartásomba. A kérdésem válasz nélkül marad, de már elérem, hogy leüljön. Igazgatja a ruháját, a lábát mozgatja, de nem látok át a képkeret miatt, szóval marad a fantáziám.
- Etológus? – ízlelgetem a szót, de nem vagyok ennyire művelt, így jól jön a segítsége. – Ez akkor azt jelenti, hogy tudja, hogy a majmok miért matatnak egymás szőrében, miért járnak násztáncot a pávák? – érdeklődöm valódi őszinteséggel, mert bizony a természetfilmek nem adják vissza a valóságot, sokszor szerintem lódítanak is a dokumentumfilmekben, de itt van egy élő segítség.
- Nem baj, hogy nem menekült el, ettől lett különleges. – rábízom, hogy a szituációra, vagy a személyiségére gondolok, de azt hiszem, ha van egy kis esze, akkor magától is rájön a megoldásra.
- Nem kell hálálkodnia, már a tudtomra adta….és igazán nem tett semmit, de nem lesznek a pókok a szívem csücskei, ahogyan a méhecskék sem. – térek vissza az előző témára, de máris kapok egy magas labdát.
- Mit? Ó…a pókot. Nem. – viszonzom a mosolyt, de máshol kalandozok, szemmel, és fejben is. Mi ütött belém? Ez nem én vagyok. Egy kis néma párbajt vívunk, mire felhangzik a kopogás ütemes egyvelege az ajtómon, és be nem hívatom a pincért.
- Ó…a borunk. – lelkesülök fel, és felpattanva gyorsan lerendezem az üveget, és a poharakat is, ezzel megköszönve Liam közbenjárását. Nem tétlenkedve csukom ki, és lépek Rhea háta mögé, hogy elé tegyem le az egyik poharat, az enyémet meg arrébb toljam.
- Szereti a Merlotot? Finom, és édes is. – taglalom a bor fajtáját, miközben a dugóval kitekerem a parafát, és egy halk engedéssel nyitom fel.
- Én nagyon szeretem. Tölthetek? – a hangommal simogatom, és oldalról nyúlok át, hogy öntsek neki. A közelség borzasztóan érdekes fogalom…centik, vagy milik?




 
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Szomb. 03 Nov. 2018, 23:09
Elismerem, én hibáztam, hogy végül nem szóltam arról az előttem immár ülő férfinak, hogy téééényleg csak egy pohár bort kellett volna az amúgy is víz helyett kérnem. De álljunk csak meg! Fogalmam sem volt, hogy ide kéret majd egy teljes üveggel. Ez.. képtelenség, és mielőtt még nem tetszően csücsörítenék vagy összevonnám a szemöldökeimet, nem vagyok rá képes, mert Will annyit kezdett el hirtelen beszélni, mint amennyit én hordtam neki össze korábban. Jézusom! Fertőző vagyok! Pislogtam egyet, aztán még egyet a mondandója után, sürgetően végighúzva az alsó ajkamon is a nyelvemet, hogy valamit válaszoljak is. Felkészültem. Azt hiszem. Tényleg?!
- Tudja Will, ön kis hamis - mosolyodtam el szélesen, megmaradva annál a verziónál, ahol a dorgálás, a számonkérés abszolút hiányzott minden cselekedetemből. - Igazából csak egy pohár víz volt az alku tárgya a pincérükkel - nevettem el magam, de amikor az asztal alá nézett, már kedvem lett volna csípőre tenni a kezem, amiért ugrat. Valószínűleg egyébként is én mentem volna be az asztal alá az ott talált állatért első körben, mert mindegyiket imádtam. Na jó, talán nem. De a tarantella esetéből kiindulva, és hogy a méhektől is tartózkodott, esélyesen előbb fogtam volna meg minden szőröset - és nem szőröset -, mint ő. Ami nem feltétlenül volt baj, sőt! Mégis inkább szó nélkül hagytam a kis játékát, és már ülve válaszoltam a munkámmal kapcsolatos kérdésére, aminek a replikája közben még mindig azokat a kék szemeket voltam képes figyelni. Inkább az, mint hogy azon gondolkodjak el, hogy vajon milyen lehetett a felső két gombbal kigombolva az inge, hogy illeszkedhetett a mellkasára az anyag... Gátlások.. még tartottam magam. Igyekeztem.
Ezt nagyon gyorsan fejezd be! Dorgáltam meg magam máris, némán kifújva, hosszan a bent tartott levegőt. Az érdeklődő kérdésre bólintottam megfontoltan, végül aztán sikerült is válaszolnom.
- Igazság szerint minden cselekvésük mozgatórugója a párzás, az utódlás kérdése. A majmok egyes fajtái az egyetlen emlősök, akik nem csak amiatt taperolják egymást, mert épp a párzási időszak idején találkoztak. Ők, ahogy az emberek is, a szexet rendszeresen igénylik. A pávák pedig.. - megköszörültem a torkom, és ha lehetett, akkor nem akartam mindent tudományos, vagy tanulmányozott alapra vetíteni - kis seggfejek. Ha nem is tudják, mennyire gyönyörűek azokkal az ezerszínű tollkieresztéssel, mégis csak azt a látszatot keltik, hogy gőgös és beképzelt állatok - belemerülhettem volna az analizálgatásba, az állatok különféle reakciójába, hogy létezett egy gorilla, aki sok száz szót képes volt megtanulni. Akadtak értelmes, gyönyörű állatok, akadt egy olyan pingvin is, aki minden évben meglátogatja az őt megmentő férfit, hosszú mérföldeket végigúszva az óceán tajtékzó hullámai közt. Csodás lények voltak, akikben csak az ösztön munkálkodott, a rosszindulat pedig minden egyes cselekvésükből hiányzott. Ahogy az emberek kisbabái, úgy az állatok lelke is tiszta lehetett életük során. Ők nem azért öltek, mert élvezték, ha láttak valaki mást szenvedni. A tápláléklánc fontos eleme volt minden faj, minden nemzettség. Elcsendesedve, csak mosolyogva figyeltem Will felé, és megálltam, hogy nehogy kiselőadásba csapjon át az egyszerű kérdése. Talán el is siklottam volna afelett, hogy különlegesnek nevezte a kialakult helyzetet, és nagyon erős volt a késztetés, hogy lesüssem a szemeimet, de csak egy buta, bazsalygós mosolyra futotta. Senki sem szeretett igazán beolvadni a tömegbe, hiába is mondogatták az emberek, hogy ők csak egy a sok közül. A fenéket!
- Vannak aranyosabb teremtmények is, választhat nyugodtan, melyik is lesz a kedvence. Igazán.. széles a lehetőségek listája - biccentettem oldalra a fejemet kissé, elgondolkodva ezen az egészen, ám a kopogásra újfent összerezzentem. Soha nem lesz ennek vége?! Mindig, mindentől megijedek? Egy oroszlán bőgését bármikor, ezer közül is végighallgatom, akár ébresztőóraként is, ám egy ilyen egyszerű zajtól meg összecsinálom magam?! A fenébe is!
Feltűnt továbbá az is, hogy amint korábban az az "Ó" szócska elhagyta a számat, most ő is ugyanezt csinálta. Ezért is néztem végig mosolyogva, ahogy felkelt Will a székből, az ajtóhoz lépve pedig pillanatok alatt megtörtént a csere, az áruátvétel, és mielőtt még tiltakozhattam volna, Liam hűlt helyét figyeltem csak a csukott ajtón át, hatalmasat nyelve, ahogy az étteremvezető ismételten közel került hozzám. Próbáltam úgy mozdulni, hogy ne kerüljön teljesen a hátam mögé. Szemmel akartam tartani és nem pont azért, mert tartottam volna tőle. Sokkal inkább magamtól, amiért mint egy megszállott, csak őt lestem. Ezért, ha volt arra lehetőségem, a gerincemet valamelyest elfordítva a széken immár az oldalammal és felkarommal dőltem neki a támlának, végignézve mégis azt, ahogy a poharakat pakolta le, ahogy kinyitotta az üveg bort, és ha engedte, akkor elvettem tőle a bornyitót a parafával együtt. Mandulaívű körmeim csak alig mélyedtek be a portugál import anyagba, miközben hallgattam, ahogy a férfi újfent beszélt.
Életem végéig képes lettem volna elhallgatni ezt a mély, férfias hangot, és habár fel kellett volna tűnnie annak, ahogy a tónusa megváltozott, a hirtelen változástól egy pillanat alatt elakadt a lélegzetem. Ahogy előrenyúlt, elém, túlságosan is közel került hozzám. Az illata, a kölnijének esszenciája felkúszott az orromba, mint egy áldozatára váró kígyó, és nem tehettem mást, a tüdőmbe szöktettem minden levegővétellel az illatát. A pulzusom is ezzel párhuzamosan indult meg, ezért el is felejtettem szólni neki, hogy elég.. lenne a két ujjnyi mennyiségű bor, mert a szemeim az elém kerülő bicepszét figyelték, a mellkasát, az anyagba bújtatott testét, és azt hiszem, csak eggyel kevesebbszer pislogtam, mint kellett volna.
- Nagyon jó marketinges is lenne Önből, William - zavartan pillantottam le az ölembe, és még mindig nem szóltam neki, mikor elég. Csak tudja, hogy mikor ér el a pohár pereméig a bíborszínű folyadék, nem igaz? - Így nem tudok nemet mondani a borra, ha tudom, hogy szereti - nevettem el magam, kényszerítve magam arra is, hogy felnézzek, de csak az asztal lapján nyugvó pohárra, amiben ott örvénylett lassú iramban az alkohol. - Szeretem az édes dolgokat. Egy csokitortáért ölni tudnék néha, ha megkívánom - megmozdultam a székben, de csak hogy a dugóhúzót a fogságában lévő dugóval a pohár mellé tegyem le puhán, finoman. - Csak átvitt értelemben persze, senkit sem bántanék egy sütiért.. sem. És egy latte, americano... vagy creme brulee.. tudja, nem csak a férfiakat lehet a gyomrukon át meghódítani  - nevettem fel egészen halkan, bolondosan, felpillantva a szemeibe huncut mosollyal. Szerettem enni.
Ha már eleget töltött a poharamba, csak akkor vettem azt el, ha egyrészt nem Will adta oda, és csak akkor, ha már önmagának is töltött. Elvégre a kedvence. Muszáj lesz megkóstolni, ellenőrizni a minőséget.. És üres pohárral koccintani sem lehetett, nem igaz?
Ha már a kezemben volt a pohár, felmosolyogtam a férfi szemeibe, ülve maradtam, de a poharat megemelve szerettem volna véghez vinni a koccintást.
- Tud valami frappáns indokot, amivel nem bagatellizáljuk el ezt az egész... ivás dolgot? - haraptam be ismét az alsó ajkam, és rettentően tudtam örülni, hogy még csak véletlenül sem taperoltam végig, pedig olyan közel volt! Pedig akartam.. talán egy kicsit visszaadni, amiért ő is érintette a lábamat, a combomat, az alkaromat.
- Csak mert egy pókra csak ne igyunk.. Talán.. - megráztam a fejem gyorsan. - Tudja mit? Én Önre iszom, Will! Még ha ellenkezne is, akkor is így teszek - bólintottam mosolyogva, megingathatatlan döntést követően. Igen, azokra a kék szemekre ittam. Miközben néha akkorákat sóhajtottam az illata miatt, amit még mindig éreztem, hogy már kezdtem feladni. Véletlenül pillantottam rá a kézfejére. Az ujjaira.. aztán a combjaira.
Rhea! Eelég volt!




Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Vas. 04 Nov. 2018, 19:42

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
Utoljára nem is tudom, hogy mikor voltam ennyire izgatott. A pók és a vendégek kavalkádja elvonta a figyelmemet, de ebben a nagy zűrzavarban talán az ég küldte, talán a pokolból szállt fel, de jókor jött egy bűnsegédem Rhea képében. A lány mondhatni mind az, amit nem hinnék el egyetlen történet alapján sem, amit a haverjaim mesélnének róla. Nincs olyan nő a világon, aki vonzódna a nyolclábúakhoz, örömmel göngyölítené fel az ügyet, aztán zavarba jönne attól, hogy kettesben maradjon velem. Nevetségesnek éreztem magam egy részről, hogy mégis erőltettem a folytatást, mert ép ésszel már régen szélnek kellett volna eresztenem, de nem tettem meg. A másik oldalon ott állt az, hogy segített, és illett volna meghálálnom neki valahogy…igaz meghívhattam volna vacsorára az étterem nevében, de az mégis mennyire személytelen egy kis tapizás után? Fogalmam sincs, hogy milyen következményei lesznek ennek a jövőben, de az bizonyos, hogy még többet akartam tudni róla.
A kis szambánkat követően már az is sikernek könyvelhető el, hogy nem szaladt világgá, és megvárja, hogy behozzák nekünk a bort, mert a kisasszony azzal szórakozott, és én nem vagyok olyan férfi, aki nem tartja be az ígéreteit. Az asztal mögött ülök már lassan két perce, de ő még mindig jót áll magáért. Hosszasan veszem szemügyre a testtartását, az idegességére utaló jeleket, és amikor már elérünk egy csúcspontra, akkor humorral ütöm el a tényeket. Bekukkantok az asztal alá, ahol nincs semmi, nyugodtan leülhet, mert ekkora távolságból még megharapni se tudnám. Nem is áll szándékomban kárt tenni a törékeny testében, de ha így folytatja, akkor kénytelen leszek ismételten hozzáérni, különben a padlóhoz ragasztja a magas sarkúját, és egy új szobrom lesz. Nem is akármilyen példány.
- Nem vagyok hamis, mindig tiszta lappal játszom. – tartom fel mindkét kezemet védekezően, és elmosolyodom, hogy bátorságot merített, és közelebb merészkedett az asztalomhoz. A munkája a következő információ, amire éhezem, és ezt meg is kérdezem tőle, de csak lassacskán csordogáltatja az információkat a részemre.
- Érdekes. – foglalom össze a válaszomat, melyet az etológusra tett nekem. Nem vagyok buta ember, de nem hétköznapi foglalkozással bír a kisasszony. A párzásra fel is kapom a fejemet. Folytasd csak, mert lassan nem tudom, hogy miképpen kell csinálni, és ha ezt valóban átültetjük az állatvilágba…öregem mennyi ilyesmit láthatott?
- A majmok ezek szerint azért szedik ki egymásból a bogarakat, mert ezzel is gerjesztik a másikat? – bólogatok helyeslően, és az államat vakargatom közben. – Én azt hittem a törődés jele, de ha azt állítja, hogy mindennek a szexhez van köze, egy kis taperolásnak is…hmm, akkor én is szexre vágytam a segítőszándék mögött, mikor megérintettem a térdét? – nyilván hallgatnom kellett volna, de kikívánkozott a kérdés belőlem. – A pávákat én sem szeretem, de a tollazatuk valóban gyönyörű. – nem hiszem el, hogy ennyire pengeélen táncolunk. A vak is látja, hogy össze-vissza beszél, és csak a felét hiszem el, de nem is akarom kioktatni, ha már egyszer ő a szakértője az állatoknak, és nem én. Nem tudtam eldönteni, hogy még mindig a munkájánál tartunk, vagy sem, de megzavar bennünket Liam és a bor érkezése.
- Maradok a kutyák mellett, nem szeretem az ízeltlábúakat. – foglalom össze, és fel is pattanok, hogy elcsenjem az édes nedűt, meg a poharakat is a beosztottamtól. A hülye is látja, hogy bejön neki Rhea, de nem adok esélyt az enyelgésre, amíg én magam sem derítettem ki, hogy mi ez a valami a levegőben. Hamar zárom ki Liamet, és a nagy vágyát, de elvégre még én fizetem, szóval tegye a dolgát, és szolgálja ki a többi vendéget is.
A poharakkal egyensúlyozva térek vissza az asztalhoz, de még nem ülök le, hanem beállok Rhea mellé. Túlságosan közel kerülünk, így van rendjén, ha már nekem kell felbontanom az üveget. A merlotnak megvan a maga zamata, keveset rendelünk általában, mert nem ez a trend, azonban mégis nem árt, ha az ember néha önző, és magára is gondol. A parafa könnyedén csusszan ki az üveg torkából, és tölthetek is. Behajolok, szinte az alabástrom bőrrel kerülök egy szintbe. Elárulom, hogy az édesebb fajta, de azt észre se veszem, hogy a hangszínem is megváltozik.
- Még nem gondolkodtam azon, hogy szakmát váltsak. – a mosolyom felfelé ívelődik az ajkaim mentén, és nem kerüli el a figyelmemet az újabb arcpirulás, meg a többi jele annak, hogy bizony nem közömbös az irányomba, vagy az is lehet, hogy kiváló színésznő. Az este folyamán el fog dőlni.
- Ó, igazán? Lehet ez volt a tervem, hogy ne lehessen nemet mondani. – befejezem a töltést, és elé tolom a neki szánt talpast, végül magamnak is ugyanannyit mérek ki, és félreteszem a maradékot.
- A csoki tortánk verhetetlen. Az ételek szerintem mindenkinek a gyengéi, csak kevesen ismerik be. – vissza kellett volna mennem a helyemre, de csak félreálltam, a tomporomat az asztallapnak döntve.
- Nem akarok elbagatellizálni. – pillantok le rá, és valahol félúton emelkedik meg az ő keze, az enyémnek meg hanyatlik le, hogy összeérjen csilingelve a két pohárnak a széle.
- Rám? Tudja mit…akkor igyunk kettőnkre, a felmentő seregre, és Michaelre, hogy ma elhozta a pókját enni. – hozzáérintem a kristályt, jön az a tipikus hang, ami nem is zavar meg abban, hogy a tekintetem elvesszen az övében. Mérlegelhetnék, és menekülhetnék is, de maradok. Belekortyolok a boromba, lötyögtetem a számban, és az ádámcsutkám mozdulásával nyelem le.
- Isteni.. – döntöm neki a vörös bársonyt a poharamnak, mikor újabb nem várt fordulat jön közbe. A riasztóberendezés megelőzi a bajt, mármint a tűz jelzését, de azt nem, hogy automatikusan vízpára szálljon ránk. Töménytelen mennyiségben hull alá a víz, és csak egy rövidke káromkodásra futja, mielőtt eláznánk.
- A picsába… - hadarom el, és lehunyom a szemhéjamat. Ez a nap nem is létezik, vagy igen?


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Vas. 04 Nov. 2018, 22:22
Visszafogtam magam, nehogy megforgassam a szemeimet széles mosollyal, ahogy az ártatlanságát jelezte felém. Felsóhajtottam egy fejrázással párosítva, ahogy a beszélgetés, sokkal inkább a viselkedésbeli dolgok kerültek terítékre. Nem, nem pont ezt mondtam, de csak nem akarhat latin szövegeket, kifejezéseket és mélyanalízist hallgatni egy olyan estén, amikor már így is elég izgalom volt mindkettőnk életében.
- Ez egy elég sarkított példa, nem gondolja, Will? - mosolyodtam el, és inkább kihagytam a pávákat, mert azok, ha jól vettem ki a szavaiból, őt sem igazán érdekelték. - Az érintés náluk is a csapatba, a családba tartozás jelképe és egyes fajaiknál előfordul a monogámia. A szex pedig - megvontam a vállaimat, reményeim szerint egészen hanyagul, mintha nem a világ legrémisztőbb témája lenne két ember közt. - ...az életük része. Annyi különbséggel, hogy ameddig az elefántok csak bizonyos időszakonként termékenyítik meg a teheneket, addig a majmok többször döngicsélik körbe a majomnőket - nevettem el a végét, mert abszolút mentes volt a tudományos megfogalmazástól mindez, és nem is akartam volna belemenni egy-egy konferencia alatt felhasznált szókincs felelevenítésébe. Biztosan rémes lett volna mindez egy külsősnek. Az állatkertbe tévedő gyerekek is teljesen más nyelvezettel kellett, hogy megbarátkozzanak az állatokkal, amit a gondozók választottak ki a kommunikációra. Teljesen máshogy kellett beszélnünk minden emberrel. Mert egy laikus sem fogja érteni a relativitás elméletet a hiányzó kommunikációs csatornával. Annyira igyekeztem végre elérni ahhoz a témához is, amit hozzáfűzött még, és talán most először sikerült nem totálisan elvörösödve pislogni a férfire, miközben azon járt a fejem,  hogy... hogyan is fogalmazzam meg úgy, hogy ne bukjak le még csak véletlenül sem. Nagyon is.. kellemes látvány volt Will, amit bizonyára minden nő, aki nem vak, egyből észre is vett. Reméltem, hogy nem látszódott meg rajtam mindez, de mint tudjuk, elég silány színésznői teljesítménnyel kérkedhettem, így maximum csak a tagadást választhattam magamnak. De a tetteim, a mimikám, a gesztusaim úgyis elárultak idővel. Ebben biztos voltam.
- Nem tudhatom, hogy mire vágyik, Will - tartottam magam a Miss Svájc elképzeléshez. Semlegesnek lenni jó, nem kimondani azt, amire első körben gondoltam.. nem elpazarolni mindazt a kimondatlan gondolatot, amivel.. foglalkoztatott. És mielőtt még tovább folyt volna belőlem az igazság, elharaptam a mondandómat, ujjaim csúsztak végig szórakozottan a ruhám anyagán a combjaimon, feltűnően azt a mozdulatsort figyelve. Nem.. akartam elvörösödni. Nem akartam lebukni, és nem akartam, hogy aztán kihasználja, hogy ennyire csapnivaló voltam a saját magam titkaiban. Elmosolyodtam a kutyákat illetően, és amikor Liam megjött, mint az alkoholt vívő sherpa, csendesen végigasszisztáltam a cselekvést, végignézve azt is, ahogy a férfi mennyire ügyesen bánt az üveggel, a nyitóval. Maradj már! Bárki képes kinyitni! A mai napig bennem maradt az az emlék, amikor első alkalommal szenvedtem a dugóval. Nyitó híján késsel faragtam meg a parafát, aztán ahelyett, hogy kihúztam volna, csak beledöftem az anyagba a kést, aminek hatására az egész cucc a kezemből belecsúszott az üvegbe. Késsel, parafamaradványokkal. A barátnőim nevetve nézték végig az akciómat, húzták utána legalább fél évig az agyamat is a tapasztalatlanságom miatt, de nem bántam. Kedves emlék volt így visszagondolva. Kedves és valóban rettentően béna. De az enyém volt.
- Mert szereti azt, amit csinál. És ez így van rendjén - a mosolya megnyugtató volt. Valahogy az egész lénye is, és ez már alapvetően szimpatikussá tette. Természetesen a pozíciójában ilyennek is kellett lennie. Egy idegbeteg vezetőt nem biztos, hogy sokáig elbírt volna egy étterem, sem pedig azt, ha kapkodott.. Igazság szerint eddig két dolgot tudtam mellette tenni. Elvörösödni, hablatyolni és mosolyogni. Rendben, ez már három dolog. Haladok. Buta mosoly feszítette szét az arcom a terveit illetően, alig érintéssel vettem magamhoz a bort, amikor elém tolta, és csak egy kicsit mozdultam a székben, hogy elférjen mellettem. Nem mintha végigtehénkedtem volna az irodáját, de szinte minden emberben megvolt a kényszer, hogy összébb húzza magát, ha mellette voltak mások. Csak hogy ne zavarjon. Csak hogy.. ott maradjon. Tagadhattam volna azt, hogy őt figyeltem, ám mégsem tettem. Minek? Egészen kicsi zárt tér volt, ahol nem kerülhettem el azt huzamosabb ideig, hogy ne őt nézzem.
Kedélyes bólintásban futott ki a koccintás, ahogy Will indokait végighallgattam. Igaza volt. A kisfiúra, a pókra, a mai napra, mindenre lehetett, és ezért nem is egészítettem ki még többel, helyette csak egy pillanattal később maradtam el, hogy a számhoz emeljem a poharat, megízleljem a bort, de az a momentum, ahogy Will tette, elvitte minden figyelmem. Megköszörültem egészen halkan a torkomat, lassan beleszippantva a bíborszín ital illatába, amikor az újabb hangos vijjogásra elfelejtettem meg is ízlelni a merlot-ot. Tudtam, hogy minek a hangja ez, és habár nem akartam, a férfi szavai nyomán felnevettem egészen halkan, miközben a vízcseppek ólomnehezékként ültek meg a hajamon, peregtek tova le az arcomon, és szennyezték be a téglavörös ruhába bújtatott mellkasomat színtelen, szagtalan párával.
Nem zavart, hogy a bor is ezáltal felhígult, hátraejtve a fejemet élveztem ki a vízcseppek pergését, és amikor már alig csurrant-cseppent, széles mosollyal néztem fel a férfi szemeibe.
- Nem lehet unalmas élete idebent - kuncogva álltam fel, ezzel egy kisebb tavat is leengedve az ölemből, a ruhámból a padlóra, mert az anyag nem szívta be ilyen gyorsan a nedvességet. De mindenem vizes volt, szerintem még a bugyim sem úszta meg szárazon.
- A víznél kellett volna maradnunk - haraptam be a számat cinkos pillantással, miközben lepakoltam a poharat óvatosan a nedves asztallapra, ujjaimmal kutatva a nedves tincsek közt, hogy azt összefogva csavarjak ki a hajamból egy újabb adag vizet. Takargathattam volna magam, de alapvetően  csípőig a ruhám eddig is elég feszesen simult a testemre. Nem változtatott ezen mit sem a víz.
- Szeretné megnézni, hogy mi történt? - csak most realizáltam, hogy egészen közel kerültem Willhez, a testéhez. Lepillantottam a mellkasára a szemei helyett, hogy talán azzal távol tarthatom magam, de nem. Sőt! Egészen zavarba jöttem ettől, és egy aprót hátrébb léptem volna, ha nem ütköztem volna bele szék lábába, amitől persze az inogva megindult mögöttem, de még idejében kaptam utána és bele abba, megigazgatva a tárgyat.
- Bocsánat. Nem akarok rombolni - tördeltem meg a kezeimet bűnbánó kiskutyaszemekkel, ahogy az előzőleg ijedt pillantást felváltotta a bocsánatkérő hangszín. - Mehetek én is? - kérdeztem még rá erre, mert.. egyedül nem akartam itt maradni az irodában, miközben Will kideríti, mi történt. Egy vízzel telt borosüveg társaságában. Még a víz is jól állt a férfinak, a fenébe is!





Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Szer. 07 Nov. 2018, 19:23

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
Rhea olyan átéléssel beszélt nekem az állatok viselkedéséről, hogy egy pillanatra meg is feledkeztem róla, hogy az irodámban ülünk. A kellemes társaság olyan módon talált rám, amire nem is számítottam az elmúlt hetekben. A könnyed, és kislányos magatartása, az állandó elvörösödésére még tett egy lapáttal, amikor az ellenkezője jelent meg a beszédstílusában, és a válaszokba bújtatott anekdotáiban.
- Lesarkosított? Lehetséges, de nem értek az állatok nyelvén, és ebben a témában maga a szakértő, ha már etológus, vagy mi a fene. – a mosolyom feljebb szökött a szám két mentén, mint kellett volna. Pókimádó, szexfüggő, mármint a társalgás alatt, és mellette meg egy kiismerhetetlen céda. Ójaj, mi lett volna velem, ha évekkel ezelőtt találkozunk, és még visszafogott vagyok, nem úgy, mint ma este. Nem is értem, hogy mi történik velem, mert nem jellemző rám, hogy ennyire félremennék, vagy fantáziálnak egy alig két órája ismert nőről, főleg nem úgy, hogy más birtokolja a szívemet.
- Elefántokról eddig nem is beszéltünk. Nem emlékszem, hogy a monogámiára kérdeztem volna rá. A szexet tette egyenlővé a tapizással, de azt tudjuk, hogy az emberek esetében sem feltétlenül lesz az ártatlan érintésekből aktus. Nyugtasson meg, hogy nem az a fő területe, hogy melyik állat mikor huncutkodik, mert akkor falnak megyek. A pókokról is órákat tudott mesélni, akkor mi lenne a párzásról. Erről írta a szakdolgozatát is? – vigyorodtam már el, mert nem bírtam ki, hogy ebben a langyos vízben pöcsöljünk, ha már nekiindultunk az izgalmas hegyek meghódításának is.
- Azt nem is kell tudnia, hogy én mire vágyom, az egy másik este története lenne. – hagytam ennyiben a dolgot, és nem kívántam belefolyni a részletekbe, mert az is lehet, hogy elijesztettem volna a szemben ülőt, és az most fájt volna ennyi hét magányosság után, hogy ne élvezzem valami idegen társaságát, akivel szemben nem támasztottam elvárásokat, és ez fordítva is úgy működött, ahogyan egy friss ismeretség kapcsán ez elvárható lett volna. A kutyáknál félúton érkezett meg a borunk, és a drága beosztottam, aki le sem tudta venni a szemét a lányról. Megértettem, hogy mi játszódik le benne, de nem hagytam esélyt, hogy közelebbről is megismerkedjenek egymással. Ez ma az én önző kis privátom volt, és nem akartam elszámolni senkinek sem azzal, ami jelenleg boldoggá tett. Elkápráztathattam volna a borászati tudásommal, de lényegtelen eszköznek bizonyult volna, így is rajtam csüngtek a szemei. Nem voltam rest kihasználni, hogy lassan nyissam ki a bort, és töltsek a legközelebbi pohárba, de ezt egy behajlással koronáztam meg. A levegő összesűrűsödött, és megpattant a szikra, a láng meggyulladt. A légzésem gyorsabb lett, a mellkasomban működő izomköteg új dallamokat játszott, de megembereltem magamat, és a kék lélektükreim ígéretén túl nem merészkedtem.
- Szeretem a munkámat, ez tény. – vallottam be őszintén, és most még az sem érdekelt, hogy a fejemben az eladás volt a fő cél. Minek ismerjem be előtte, hogy a feleségem álma vált valóra azzal, hogy megnyitottuk az éttermet, de ő már nem lehet jelen, hogy ki is élvezze a fáradalmas munkánk gyümölcsét? Sam hiánya fájt, borzalmasan üressé tett, de itt és most egy kis kellemes, pislákoló fény adott reményt a folytatásra. A rám valló koccintás nem ért volna fel a mai nap eseményeivel, ezért azt tanácsoltam, hogy igyunk mindenkire, mert így volt tökéletes, és igaz, ami történt. Kinek köszönhettük volna a kalamajkát, ha nem a nyolclábúnak?
- Egészségére. – kortyoltam bele a boromba, és meg is feledkeztem róla egy egészen röpke pillanatra, hogy velem van, mert nagyon hiányzott az íze. Mostanában az erősebb italokért voltam oda, de ez felért egy orgazmussal is, ahogyan lassan hagyta el a garatomat, és a gyomromban kötött ki. Még élveztem volna a szekundumot, de egy rohadt vijjogás szakította félbe azt, és a következő, kínos pillanatok. Elkáromkodtam magam első körben, hogy mi a fene hozat működésbe a tűzriasztót, de Rhea-ban megint kellemesen kellett csalódnom. Nem rinyált, mint a legtöbb nő, hanem nevetett…önfeledten. Megálltam, és csakis ő rá tudtam koncentrálni. Ez lenne az élő pornó? A hahotázása, a mellei emelkedése a nem mímelt mozdulatsorra? Ott van még egy csepp, aztán én is ráeszméltem, hogy nem nézhetek ki jobban, mint ő.
- Ilyen események nem történnek egy normális estén. – mosolyodtam el én is. Nem volt feszült, akkor nekem miért kellett volna annak lennem? Persze, ha innen kilépek, akkor nem lesz egyszerű dolgom, de addig még volt pár perc előnyöm.
- Igen, határozottan az lett az este itala, és nem a bor. – helyeseltem, és elvesztem a szembogaraiban. Nem kerülte el a figyelmemet a szájharapása, és a bűntársakra jellemző cinkos villantás sem. A mellkasomra tapadt az ing, ezért kigomboltam a felső kettő akadályt, és belekukkantottam egy kis helyzetelemzésre, nehogy nyíltan megbámuljam Rhea-t esetleg.
- Igen, ez volna most a következő lépés. – rekedt belém a levegő, amikor közelebb lépett, de rájött ő is, hogy ez már a határokon is túlmegy, ezért visszatáncolt, de a mögötte álló szék bánta meg. Ott bujkált a szám szegletében az a ki nem mondott mosoly, ami összefoglalta a mostani érzelemvilágomat.
- Nem rombolt semmit. – ingattam meg a fejemet, és odaléptem, hogy elhúzzam, de a kezem nem mozdult, csak a mellkasom vert éket közénk. Lepillantottam rá, és a kérésére, melyet meg kellett tagadnom.
- Nem volna jó ötlet, ha velem jönne ilyen vizes felszerelésben. A vendégek hagyján, de a konyhában időző férfiak már mások. Ne haragudjon, de ezt nem vállalhatom. Hozok… - megbicsaklott, így az alkarját megragadva rántottam magamhoz. Hiba volt. Megszűnt létezni a világ, és annak forgása. Néztem őt, már ott álltam a megcsalás küszöbén. A füle mögé igazítottam egy tincset, és ott felejtettem a karomat is az arcán.
- Maradjon itt. – suttogtam, rekedtes hangon, aztán elléptem, és magára hagytam az irodámban.

 
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Csüt. 08 Nov. 2018, 00:04
Megmosolyogtatott az, ahogy beszélt a szakmámról. Vagy mi a fene... persze, nem volt egyszerű, és az emberek többsége tényleg vakfoltként kezelte ezt az egész tudományt, ami valójában a biológia és a pszichológia keveréke volt.
Elképesztő, hogy aki a ma este képes volt bármivel és mindennel zavarba hozni, akire ha csak ránéztem, könnyedén vörösödtem el. Nem akarattal, és még csak a csábításhoz sem volt köze mindennek. Egyszerűen csak.. "ösztönösen" voltam ennyire béna Will társaságában. Ha őszinte akartam volna lenni, nem tudnám megfogalmazni, hogy mégis milyen viselkedési formát kellett volna követnem. Hogy minek kellett volna és minek nagyon nem megtörténnie. De mellette valahogy képes voltam olyasmiről is beszélni, amit nem biztos, hogy másnak, első alkalommal felhoztam volna. Így visszagondolva.. biztosan első találkozáskor soha nem hozta még fel senki sem a diplomamunkám. Ez annyira meglepett, hogy szinte azonnal válaszoltam tömören rá nyugodt, ám szeretetteljes hangon.
- Az alapszakos diplomamunka "a természetben élő oroszlánok védelmi és tenyésztési biológiája" volt - míg a második, mesterszakos munkám pedig  - hozzátéve a szavaimhoz - a fogságban született oroszlánok reproduktív viselkedésének témáját ölelte fel. Nem akartam untatni, és azt hiszem, ez egy teljesen másik este, másik beszélgetés alapkövét jelentette volna. Rengeteg kutatómunka folyt a háttérben, órákat, heteket töltöttem könyvtárakban, minden létező könyvet, ami a témában megjelent és elérhető volt, azt igyekeztem beszerezni nyomtatott vagy digitális formában. Végignyálaztam a teljes Darwin-elméletet, és azt hiszem, hogy az alapvető emberi pszichológiával kapcsolatos tudományos cikkeket is végigfutottam. Alapvetően is szükség volt az etológiában erre, de a záróvizsgámnak, az általam kiadott papírmunkának is tökéletesnek kellett lennie. Szerintem két gyereket szültem meg fejben közben, mert hogy még annyit sem aludtam, mint a friss anyukák, abban is biztos voltam. A sok hetes állandó kutatómunkát majd három napos egybefüggő alvással zártam le, és utána is szükségem volt még pár napra, amikor senki nem szólt hozzám. Kellett, hogy regenerálódni tudjak.
És ami a viselkedésemet illette, nem akartam önként Will elé dobni magam, mintha csak egy darab csont lennék. S habár a szemeim állandóan őt keresték, az arcpír pedig - tisztában voltam vele - csalfa árulót játszott velem, többet nem engedtem meg magamnak.. Nem lehetett. Végtére is, a fenébe is, igaz, hogy randevúm lett volna ma, de a célpont nem az étteremvezető lett volna alapesetben, hanem az, aki felültetett. Felsóhajtottam, mialatt csendben maradtam inkább, de az, ahogy a bort szeretve kortyolta, mégiscsak arra késztetett, hogy őt figyeljem, és ne az iroda berendezését. Talán akkor hagytam fel ezzel, amikor a riasztó beindult, a pára pedig özönvíz szerűen terített be mindkettőnket. Én nevettem, Will kevésbé.
Muszáj voltam felkelni, mert máskülönben úgy néztem volna ki, mintha bepisiltem volna.. az ölemben megülő apró tóval, ezért mosolyogva fecsegtem, ahogy alapvetően mindig is szoktam. Szélesedő mosolyom pedig csakis a férfinek szólt.
- Ez az átkom, hogy megjelentem az étteremben.. Először a pók, most meg ez - nevettem el magam, mert nem gondoltam komolyan, csupán bolondoztam. De ha holnap nem leszek itt és egy teljesen nyugodt, kellemes napjuk lesz, akkor mindenképpen azt fogom érezni, hogy a balsorsuk hozzám köthető. A szemeiről most már képes voltam másra is figyelni. Mondjuk arra, ahogy az ujjai a gombokat gyorsan, precíz mozdulattal bontották ki, én pedig.. talán számára is jól hallható nyeléssel válaszoltam, és a hajam után már az ujjaim az arcomból söpörték ki a vizet, mert azzal talán az állandó bámulást is elkerülhettem volna. Nem.. nem történt meg, mert csak még közelebb kerültem hozzá, a mocorgásommal, ami persze megint csak zavaróan hatott rám. A székes eset után pedig elszégyellve magam néztem a férfi felé, aki mozdult a szék, és ezáltal felém is. Megszeppenve húztam magam össze apróbbra, hogy elférjen mellettem, de Will és a szék közé ékelődve csak pislogásra telt tőlem... na meg arra, hogy a szívem egy másodperc alatt őrült tamtamot verjen a közelségére, ahogy már majdnem hozzám ért. Az illata miatt. A vizes, testére tapadt ruházata miatt.
Muszáj voltam kiszabadulni, menni innen, mert  az iroda tele volt Will illatával. Az örvénylően kék szemeivel, a.. nedves.. testével, és ezért is tettem fel a kérdésemet, hogy hadd menjek, hadd kísérjem el. Talán az segített volna kitisztítani a fejem, elűzni a csalfa gondolatokat, azt a bizsergető érzést, amit kiváltott belőlem. Meg akartam érinteni, csessze meg, de nagyon. És aztán utána a szavai...
- Ők sem remete életet élnek, Will.. férfiak, ahogy Ön is... és most mindenki nedvességben úszik  - ágáltam a szavai ellen, de nem hatott. Semmi sem segített, mert hirtelen jutottam el a férfi gondolatmenetének végéig, lenyaltam azt az utolsó áruló vízcseppet az alsó ajkamról, lesütöttem a szemeimet és már megint mozdulnom kellett, de elszámítottam, és a szék tényleg a térdhajlatomba ékelődött, amire meginogtam.. A fenébe is már! Mintegy részeg elefánt a porcelánboltban, olyan voltam. Esküszöm. Pedig még csak nem is ittam semmit sem.
Éreztem az érintést a karomon, aztán pedig a testét az enyémnek feszülni, ahogy magához vont, és bevallom, elgyengültem egy pillanatra, amikor az ujjai a bőrömet érintették, a hajamat igazgatták. Nem mertem még csak levegőt sem venni, de a tüdőm ki akart szakadni a helyéről, a szívem pedig a gyomrommal felváltva liftezett. A szemeim Will íriszeit keresték, és ahogy rajtam maradt az érintése, egyikkel a karomon, másik pedig az arcomon, már emeltem volna a karomat, hogy az ujjbegyeimmel söpörjek végig az álla vonalán, megérintve a csillogó nedvességet a szakállán, amikor ismételten megszólalt.
Maradjak itt.
- Maradok - engedtem neki egészen halkan, fátyolosan ködös érzéssel a hangomban, a fejemben.. Nagyot nyeltem, mialatt a kezem lehanyatlott a testem mellé, ahogy magamra hagyott, és amint kilépett az irodából, habár az ajtó nem csukódott be mögötte hangosan, mégis összerezzentem.
A forróságot felváltotta az előbbi eső általi hűvös érzete, én pedig még mindig az ajtót figyelve köszörültem meg a torkomat. Elhagyatottan, mégis izgatott várakozással pillantottam végig a vizes felületeken, egyedül az a szék nem úszott a nedvességben, amiben ültem. Ezért visszahelyezkedtem rá, kinyitottam a táskámat, és pár zsepivel igyekeztem leitatni a bőrömről a nedvességet. Ha már a ruhacserét nem tudtam megoldani most sehogy sem, egy valamit tehettem magamért. A szemeim újra és újra visszatértek a két pohár borra az asztalon, de nem nyúltam a vizes alkoholért, helyette felkeltem inkább, hogy a vizes zsepiket kidobjam az apró kukába. Megkerültem az asztalt, mert ott kellett lennie, közel a vezetői székhez. Ahogy az iratmegsemmisítőnek is, egyetlen, sima mozdulattal engedtem azt az öt, teljesen átázott zsebkendőt a kukába, amikor az asztal, a szék irányába eső felületén is végignéztem akaratlanul is. A képkeretbe ágyazott előhívott fotóra siklott a pillantásom egyetlen pillanatra csak, hogy aztán már kiegyenesedve lépjek ki az asztal mögül, el, az ablakok mellé, ujjaimat végighúzva a drapéria anyagán. Nem akartam elhúzni a súlyos anyagot, hogy kinézhessek. Nem akartam tudni, hogy mi történt odakint, miközben ha fizikailag be is voltam ide zárva, a gondolataim a kék szemek körül forogtak. Mindig visszatértem ugyanoda... az érintésére rám, arra, hogy csak egy apró mozdulat és a kezem érte volna őt.
Megráztam a fejem, de ez az agyament vágy az istennek se akart távozni a gondolataimból. Felsóhajtottam hosszan, mérges indíttatással, karjaimat a mellkasom előtt összefonva biggyesztettem le a számat is. Megígértem, hogy várok rá, itt, legyen az bármennyi idő is. És ha első alkalommal, a mosdóból egyenesen a menekülést választottam volna, most nem akartam. Helyette ott maradtam, ahol kérte, hogy legyek. Ázott csitriként, kusza gondolatokkal, vágyódó várakozással, liftező,, rebbenő pillangók által kaszabolt gyomorral. A legrosszabb kombináció. Anya, pofozz fel, kérlek! Talán csak pár perc volt, talán sokkal több annál, amikor az ajtó felőli léptek zaja kezdett felerősödni, és csak akkor fordultam az ajtó felé. Leengedtem a karom. Aztán fel. Léptem előre egyet, az ajtó felé, aztán mégsem.. Mégsem mertem közel menni, feltépni az ajtót, hogy szembe nézzek azzal az illetővel, bárki is volt itt hátul. Helyette úgy viselkedtem, mintha egy buta, elsőbálozó lettem volna. A fenébe már az egésszel!



Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Csüt. 15 Nov. 2018, 21:12

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
Sok mindent ráhúzhattam volna már erre az estére, mint jelző, de az unalmas, és társai biztosan nem szerepeltek volna közöttük. A pók, és a kis bajtárs, aki bizony nem egy hétköznapi barátot választott magának feldobták a napomat, nem beszélve arról a barna szélvészről, aki ehhez még asszisztált is. Az étteremben történtek után azt hittem, hogy nem folytatása az estének, de tévedtem, és még annál is nagyobbat, mint amire számítottam volna Rhea-tól. A lány egyszerűen…mit kellett volna mondanom rá? Izgató volt, vonzó, szelíd, ártatlan, pimasz, meg okoskodó? Minden volt egyben, ami különlegessé tette, és ehhez még hozzájött a jó humorérzéke, és azok az istentelenül jó lábak. A munkája tette fel az i-re a pontot, mert életemben nem találkoztam még etológussal. Az elmondása szerint az állatok viselkedéstanával foglalkozik, de ahogyan elmesélte, hogy is mondjam, de a történetének, és a viselt véleményének is volt egy pikantériája. Férfiból vagyok, biztosan a taperolásból nem egyből a törődés fog lejönni, és a végtelen szeretet, hanem a testi aktus. Beszélgettünk mi már a majmokról, a pávákról, de végül az oroszlánok is terítékre kerültek.
- A természetben élő oroszlánok…oké, elveszítettem a fonalat, de bocsássa meg a mai nap után már nem igazán fog az agyam, és nem is feltétlenül erről az oldalról közelítettem volna meg a témát, ha engem kérdez. Remek érzéke van hozzájuk, mármint az állatokhoz ez tény. A pók sem ijedt meg, ellenben az étteremben tartózkodó összes vendég menekült volna, ha nem menti meg a helyzetet, így ezúton is szeretném megköszönni, hogy ma este idesodorta a sors, vagy éppen valaki másnak kellene meghálálnom, hogy megismertem kegyedet? – a vigyorom letörölhetetlen, mert túlságosan beleélte magát a magyarázatba. Már az első pár percben lejött, ha valami az ínyére való, akkor arról órákat tudna zengeni, de nekünk kevés idő állt a rendelkezésünkre, ha még jobban nem akartuk ismerni egymást. Én nem voltam semmi jónak az elrontója, amíg nem lépünk át egy bizonyos határt, de ahhoz is minden esetben két ember szükségeltetik. A bor, a különös hangulat tettek róla, hogy elkalandozzanak a gondolataim, de hamar jött a melegre a hideg. A riasztó után meg is indult az özönvíz, így esélyem sem maradt, hogy száraz maradjak. Egy könnyed káromkodás kíséretében igyekeztem úrrá lenni a helyzeten, de csak jobban beleástam magam, hiszen az ingem már a mellkasomra tapadt, és kénytelen voltam egy kicsit kigombolni. A hajamba túrva csuktam le a szemhéjamat, és nyaltam le az ajkaimra tapadt vízcseppeket. Az isten verje meg, hogy éppen ezzel a nővel keveredem hasonló szituációba. A szememet igyekeztem erősen becsukva tartani, de nem jött össze, mert a csilingelő nevetése elterelte a figyelmemet, és a kékjeim illetlen kirándulásra indultak. A kebleit nem szabadott volna megbámulnom, de úgy túrt a hajába, mintha egy pornófilmben lettünk volna, vagy simán egy hétköznapi este arra készült volna, hogy lezuhanyozzon. A mozdulatsort elképzeltem ruha nélkül, anyaggal, már mindenhogyan, mire a pillantásunk összeakadt.
- Akkor maga egy nagy átok, Rhea, ha ez így van. – korántsem bírtam nevetni, mert a gyomrom liftezett, és féltem, hogy az alsó szinten, ahova nem is volt bejárása, hamarabb elér, mint az eszem megálljt parancsolna. A légzésgyakorlatok jutottak eszembe a terhes tornáról. Mi a fene?! Will, apró és egyenletes légvételek, ha eljönnek a fájások ideje…nem is voltam nő, de sosem hittem volna, hogy éppen ezek a mondatok fognak észhez téríteni, és visszaterelni a helyes útra. Minden olyan jó lett volna, ha Murphy bácsi nem vicceli meg őt, és nem borítja fel a széket. Bele kellett nyúlnom a dologba, hogy ne történjen baleset. A keze után kaptam, és amint megállítottam az ülőalkalmatosságot, úgy húztam közelebb magamhoz Rhea-t is. Az idő, és a tér lelassult, és bumm itt volt a tökéletes alkalom. Egymást néztük, mint két bolond, de egyikünk sem mert mozdulni. Nem akartam megtudni, hogy neki mi játszódik le a fejében, de szerintem hasonló, mint az enyémben. A csók szóba sem jöhetett, és valami várt….a víz, igen…és bingó! A nagy menekülése, és a velem való tartásnak semmi értelme nem volt. Nem engedtem volna, hogy nedves ruhában jöjjön a konyhába. Meg is tiltottam neki, de ugye nem ő lett volna, ha nem érvel a másik oldalon.
- Nem kell, hogy remete életet éljenek. A munka az első, és nem a szórakozás. Várjon meg itt. – ostorcsapásként hatottak a szavaim, de hajthatatlan voltam, és már indultam is, hogy kitisztuljon a fejem, és megnézzem, hogy mi okozta a jelzést. Pár lépéssel szeltem át a távolságot a konyháig, ahol egy kisebb zűrzavar fogadott, meg a séf paprikavörös arca.
- Nem megmondtam, hogy kezdőt nem állítunk a frissek sültek mellé? Ki nem érti meg, hogy a tűz nem játék? Most kárba ment a drága bélszín….ő William. – már sejtettem, hogy a drága konyhavezetőnk az utolsó napjait éli a szabadság előtt. Egyből lejött, hogy már használták is a poroltót, de a húsnak valóban annyi volt.
- Gyere Lucas… - intettem neki, hogy álljunk odébb. Meghallgattam, mert ez volt a feladatom, és bíztam benne, hogy hamarabb találunk erre megoldást, minthogy órákba teljen a mai munkám. A vendégek egy része megijedt, így odarendeltem a pincéreket, és egy kis kupaktanács után úgy döntöttem az lesz a legjobb, ha kimegyek a boltba. Muszáj lesz valahonnan alapanyagot szereznem. A marhából még maradt, ezért elkezdték a steak-eket, én meg megnyugtattam a séfünket, hogy a kezembe veszem az irányítást. Némileg gondterhelten nyúltam egy vászonterítő után, és indultam meg az irodám felé, ahol Rhea már nem ült.
- Elnézést….most csak ezt találtam. Mit szólna, ha elvinném vásárolni? Be kell szereznem néhány húst…most. Van kedve csatlakozni hozzám? – dobtam oda neki a vászont, én meg elkezdtem kigombolkozni előtte, megfeledkezve arról, hogy tulajdonképpen milyen hatással voltam már akkor is rá, amikor megérintettem a térdét.



 
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Szomb. 17 Nov. 2018, 20:24
Természetes, hogy a szex oldala lett volna az, amivel Will élt volna, már az állatokkal kapcsolatos beszélgetésnél. Tulajdonképpen én hoztam fel, az én hibám is lehetett volna, ugyanakkor a szélesedő mosolyom elárulta, hogy cseppet sem éreztem magam hibásnak a témában. Miért kellett volna? Azért, mert ha csak rám nézett, már rákvörösre váltott az arcom? Hogy képes volt azokkal az elképesztően kék szemeivel egy pillanat alatt úgy zavarba hozni, mint senki más? Már menet közben az ajkamba haraptam, ahogy a hosszúra nyújtott érvelésénél beszélt, és ahogy befejezte, csak egy aprót köszörültem a torkomon. Kinek kellett köszönnie azt, hogy itt voltam? David tehetett róla, azzal, hogy felültetett. Hogy mindazok ellenére, amit ígért nekem, meg sem jelent az étteremben. Hiába pakolásztam gyomorgörccsel, hiába gondolkodtam ezernyi sminken, hogy mégis legyen-e cicaszemem, vagy inkább minimálban toljam a pingálást.. Felesleges készültem ennyit, hiszen még csak nem is jött el, hogy lássa, igen is csinos tudok lenni anélkül, hogy a melleimet pakolnám ki premier plánban akár a Tinderes képeken, akár itt. Mindezt persze nem mondtam el Willnek, helyette inkább változtattam némileg a sztorimon.
Annyit talán mégis csak sikerült elfecsegnem, hogy másnak köszönheti azt, hogy itt voltam... hogy randevúm lett volna Will éttermében, ugyanakkor az illető nem jelent meg ígéretéhez híven. Mindezt kevésbé mosolyogva osztottam meg vele, valamikor a felénél már inkább az asztal első lapjának anyagát figyeltem az étteremvezető helyett. A szavaim visszafogottak voltak és érzelemmentesek, de a csalódottságomat nem tudtam elrejteni, időben biztosan nem. Mégis csak fújtam egy nagyot, és amikor felnéztem rá, már egy kedves, nyugodt mosolyt rajzolt az arcomra az ajkam. Az pedig, hogy köszönetet mondott bármiért is nekem, megráztam a fejemet, ám egy halk nem tesz semmit szófordulatot csak elengedtem. Egyrészt a pók miatt, másrészt pedig eszemben sem volt az, hogy csak azzal az egyetlen dologgal, hogy magamhoz vettem Liam kezéből a kis csodapókot, ezernyi rémülettől mentette meg az éttermet a cselekvésem. Ösztönös volt, leginkább Bunker miatt.
Nem mondom azt, hogy a férfi nem volt rám hatással, ezért az özönvíz utáni elvicceléssel, a saját magam átoknak kikiáltó megjegyzésénél nyeltem egyet. Nem gondoltam komolyan, ám az, hogy Will egyáltalán nem mosolygott, nem nevetett, és még csak egy jókedvű rándulás sem jelezte a poént az ő részéről, bűnbánóan nyeltem egyet, ám az, ahogy érintett, ahogy fölém magasodott, és ha bármit is kérdezett volna, nem hiszem, hogy hablatyolás nélkül képes lettem volna bármire is.
Mégis egy pillanat alatt tűnt volna el a szemem elől, amit nem hagyhattam, ezért is próbáltam birokra kelni a szavaival, de ahogy helyben hagyott a válaszával, befogtam a számat és csak egy apró biccentéssel fogadtam szót.
Nem szerettem ellenkezni az ennyire evidens és határozott szavak ellen. Különben is azt mondta, hogy várjam meg, így nem tehettem mást. Nem menekülhettem el másodjára is köszönés nélkül, nem engedhettem meg, hogy pofátlannak, szétszórtnak, vagy bármi ilyesminek lásson! Hogy miért? Fogalmam sincs, talán mert túl szimpatikus volt és kezdtem elfelejteni az önsajnálatot, azt a negatív, posványt, amibe David nem léte taszított bele. Felhívhattam volna a várakozás közben anyámat, hogy mégis mit akart, de nem mertem. Pontosabban a fenéket! Még csak nem is gondoltam arra, hogy beszélnem kellene, nem, amikor az ujjaimat húztam végig a bőrömön ott, ahol Will érintett. A lúdbőr szánkázott végig a gerincem mentén, kihúzva magamat pedig az ajtóra szegeztem a pillantásomat, amin az említett sötétszőke, kékszemű férfi rontott be, magunkra csukva az ajtót ismét. Megtelt a levegő megint csak azzal a férfias illattal, ahogy szélvészként jelent meg. A posztót könnyedén kaptam el a dobás után, azonnal bontva is az anyagot, hogy a vállaimra kanyaríthassam, mintha csak egy poncsó lett volna, de az anyagot nem gyűrtem csomóba az ölem előtt. Azzal ők dolgoztak, barbár dolog lett volna tőlem.
- Köszönöm.. Ha szüksége van segítségre, akkor természetesen megyek, persze. A személyzetnek maradnia kell úgyis a vendégek miatt - gondoltam én, arra már kevésbé, hogy Will, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, vetkőzni kezd előttem.
- A fenébe már - nyöszörögtem olyan halkan, amennyire én tudtam, hogy mit mondtam, Will pedig reményeim szerint nem hallotta meg ezt a ronda szót, aztán a következő pillanatban érces hanggal húztam le a borospohár talpát az asztal lapjáról, hogy nagy kortyokban igyam meg, mintha legalább egy maratont futottam volna. Kairótól délre, az egyiptomi sivatagban. Nem volt időm még csak arra sem, hogy a felhígult alkoholt elemezzem. Korty kortyot követett, a hátsóm pedig nekiütközött az asztalnak, nekitámaszkodva a kemény bútorlapnak, és még csak meg sem mertem szólalni. Helyette, amint kiürült a poharam, a gyomromat pedig megtöltötte a bor és a víz keveréke, a poharat magamhoz ölelve figyeltem Will minden mozdulatát. A gombok, és az anyag - reményeim szerint - láttatni engedték a bőrét az ing alatt, és csak alig nyeltem egy nagyot a látványra. Aha!
- Ömmm.. - szólaltam meg ismét, amikor már nem bírtam egy helyben maradni, lepakoltam a poharat anélkül, hogy elefánt módjára eltörtem volna azt, megindultam a táskámmal kifelé, a vásznat magamhoz szorítva. - Odakint.. megvárom inkább, Will - bár mosolyogtam, a szemeim már nem a szemeit, az arcát figyelték, hanem az alakját. A bőrét, az alatta megbújó izomzatot.
Istenem... most én voltam az, aki kimenekült az irodából, és amikor az ajtót nagy lendülettel nyitottam, úgy perdültem ki azon, magam után szinte becsapva azt. Az utolsó pillanatban fogtam be és engedtem a nyelvet becsusszanni a zárba csendesen. Egészen az ellentétes falig menekülve toltam neki a hátamat a falnak, elnézve előbb balra, aztán utána pedig jobbra. Senki és semmi nem mozgott a folyosón, ezért egy hosszú, reszketeg sóhajt eresztettem el, szemeimmel az ajtót szuggerálva, ami Willt és engem választott el. Megőrültem? Majd a csirkemellekről fogok vele értekezni? Vagy... ha éppen tele lesz a keze, akkor pár bordát fogok a vállamra csapni? Mutatóujjam utolsó begyét húztam végig az ajkaimon, aztán a nyelvemmel nedvesítettem be lágyan őket. Azt követte egy torokköszörülés is, amikor a folyosó konyha felőli oldalán megjelent Liam, és ahogy észrevett, meg is indult felém öles léptekkel. Nyoma sem volt annak, hogy egy apró állatka a frászt hozta rá korábban. Maradtam a falnak dőlve, viszont az arcomon egy kedves mosoly jelent meg irányában, mégsem szólítottam le, ahogy ellépett előttem az éttermi rész felé, és csak akkor fordult vissza, amikor már azt hittem, el is tűnik. Tévedtem.
- Bocsásson meg, hogy érdeklődöm, de ízlett a bor, amit Will kéretett? Tudja, magam választottam ki a palackot - a pillantására csak még inkább összehúztam magamon a vásznat, próbáltam úgy rendezni minden gyűrődését, hogy múmiának tűnjek benne. persze lehetetlen küldetés volt ez, de próbálkoztam, istenemre mondom.
- Igen, tökéletes volt, köszönöm - füllentettem enyhe pírral az arcomon. Fogalmam sem volt, hogy tulajdonképpen milyen lehetett a valódi, víz nélküli íze.. Liam úgy gondolta, hogy neki szól a pirulás, ezért közelebb lépett egyet, aztán még egyet. - William-et kísérem el húst venni, amiért használhatatlanná vált jó pár. Megkért - fecsegtem el hirtelen, egy levegővétellel szinte, belenézve Liam barna szemeibe, mert beszélnem kellett, ha zavarban voltam. Aztán az ajtóra pislantottam egyszer, menet közben. Reméltem, hogy Will nem teljes ruhacserét hajt véghez, mert esküszöm, ha frakkban akar boltba menni, morcos leszek.
- Utána visszajön? - kérdezte lelkesedéssel a hangjában. Az arcán is ugyanezt láttam. Nem mertem válaszolni. Addigra valószínűleg meg fog száradni a ruhám, de a konyha részre amúgy sem tipeghetek be. Will megtiltotta. Beharaptam az alsó ajkam, megmozogtam a fal mentén, egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, aztán megigazgattam az egyik elszabadult rakoncátlan tincsemet. Nem, nem flörtöltem Liammel. Csak menni szerettem volna.



Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Szomb. 24 Nov. 2018, 17:24

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
Régóta nem éreztem úgy, hogy élek. Nem igazán tudtam felmérni annak a kárát, amit a feleségem hagyott a halálával egyetemben. Már táncoltam a szakadék peremén, már jártam a pokolban is, megéltem az emberi élet legjavát, de itt és most mintha egy új kezdet bontakozott volna ki. Nem gondoltam volna, hogy valaki pókot hoz az étterembe, és ennek hála megismerek egy etológust, aki nemcsak csinos, de szexi is. Nem vallom magamat egy kanos faroknak, de ma este már ki tudja hányadjára ébrednek bennem mocskos gondolatok. Megnéztem volna a melleit, elképzeltem ruha nélkül, megízleltem volna a sós ajkaimmal az övét, melyből édes nedű csöppent volna a nyelvem hegyére, és oszlattam volna el, hogy közben a szájpadlásának nyomom az enyémet, összekeverem a zamatokat, a borét, a vacsoráét, és megkapom a tökéletes egyveleget. Egy szó, mint száz, de bűnös lélekre vallott a viselkedésem, és még nagyon nem tartottam ott a gyászban, hogy megkívánjak egy másik nőt, mikor alig pár héttel ezelőtt ment el az, akivel leéltem volna az életem hátralevő részét. Útban volt a szerelmünk gyümölcse, és hamarosan egy családdá váltunk volna, ha mindez nem történik meg. Mennyire szánalmas a feltételes mód használata, amikor tudom az agyam zugában, hogy Samantha már nem fog feltámadni, a helyére nem érkezik még egy ugyanolyan nő, de most itt a jelenben Rhea nagyon is valós, és ez bosszant. Nem a földben pihen, a mellkasa nagyon is emelkedik, és éppen az irodámban bassza a rezet. Mérges vagyok, hogy akkor zavartak meg bennünket, mikor megtettem volna azt, mellyel örökre belépőt váltok Lucifer mellé. Tudom, hogy a csók után a falba vertem volna a fejemet, és Sam sírjánál bőgtem volna, mint egy kisgyerek, de a testemnek nehezen tudtam parancsolni. A kis Will még nem állt, de közel került, és keményedett, akár egy szikla. A vérbőséggel sosem volt gondom, eszembe is jut, hogy vért kellene adnom a közeljövőben, mert 0ás vagyok, és igen nagy segítség lenne annak, akinek szüksége lenne rá, ki tudja, hogy mennyi életet menthetek meg vele…de igen ez a vér most másfelé irányul, az ágyékomban gyűlik, mint a folyók torkolata, és egyenesen az agyamból száguld el, mintegy bizonyítva, hogy be vagyok gerjedve. Csuromvizesen lépek be a konyhába, azonnal jönnek a támadó, és a kétségbeesett tekintetek, nekem meg csak az marad, hogy segítenem kell. Az én felelősségem az étterem, nem dobhatom sutba a munkámat, mert éppen hancúrozni lenne kedvem egy vadidegen nővel, aki szerintem még talán huszonegy sincsen. A tökömet vágnák le a szülei, ha egy ártatlanhoz nyúlnék. Bizony megfordult a fejemben, hogy szűz…minden alkalommal elpirul, titkon megbámul, mintha nem venném észre, hogy rajtam legelteti a tekintetét. A férfiak sem hülyék, csak a nők hiszik azt, hogy nincs joguk nyíltan szemmel vételezni a jó húsárut. Apropó, a hasonlat tökéletes, hiszen oda készülök menni, miután sikerül fényt deríteni a baleset okára. Az alapanyagok fele gallyra ment, be kell szereznem még steak-et, meg némi marharészt, ha nem akarunk felsülni a baráti társaság, meg még ki tudja, hogy hány asztalfoglalás van későbbre. Hétvége révén nagy a forgalom, nem is zárunk korán, így vacsoraidőben gáz, ha nincs hús, és rendelnének a vendégek. Kiadom az ukázt, útközben el is mormolom, hogy lelépek, de sietek vissza, és egy nagyobb terítővel térek vissza az irodámba, ahol a két lábon járó kísértés vár. A torkomban gombóc nő, igyekszem tárgyilagosan átpasszolni a száraz anyagot, de a kékjeim önálló életre kelnek.
- Én köszönöm, hogy segített ma este. – féloldalasan fordulok el, de közben már gombolom is ki az ingemet, mert borzalmasan hideg, és a mellbimbóim is megkeményedtek, igen csak valahogyan kimarad az a kis gondocska, hogy nem vagyok egyedül, és ez akkor esik le, mikor néma csend fogad. A harmadik gombbal szenvedek, mikor lassan a tekintetem ráfüggesztem a barna Spider-girl-re, és megakad a szó is bennem.
- Elnézést… - hejha, mi lett volna, ha totál levetkőzöm előtte? A pillantása már most beszédesebb a tetteknél, és bólintani marad erőm, mikor kifárad.
- A picsába… - reménykedem benne, hogy nem hallotta meg, amit az előbb kinyögtem. Ügyetlenül válok meg a nedves felsőrésztől, és hajítom a székemre, hogy az egyik szekrényhez lépjek, és onnan kivegyek egy fekete darabot, de aztán meggondolom magam, és a sötétkék lesz a nyerő. Tükör hiányában itt öltözöm át, a hajamba túrok, még nedvesek a hajszálaim is. A sietségnek hála csak félig gombolom be, és úgy megyek Rhea után, de csak a kezem marad a kilincsen, mert majdnem elfelejtem a pénztárcámat. Postafordulóval szerzem meg, és mosolyogva megyek ki a szűk folyosóra, de nem vagyok túlzottan lelkes, amikor Liam társaságában találom ott a vendégemet.
- Öhm…zavarok? – szalad fel az egyik szemöldököm, így a kis páros félreugrik, és az alkalmazottam zavarodottan merül el a kék íriszeimben.
- Nem…csak a bor iránt érdeklődtem. Rhea…mondta, hogy elkísér téged vásárolni. – behajtom közben az ajtót, és úgy hallgatom a mentegetőzést. Mennyire átlátszó a helyzet. – Igen, már tegeződtök? Nagyon király. Menj vissza segíteni, mert szükség van rád. Eredj. – szólok rá nem túl kedvesen, és a barnára siklik az előbb még máshol járó viharkék szín kavalkádom.
- Mondtam, hogy a vizes ruha nem előnyös. A kocsim kint áll. – köszörülöm meg a torkomat, és a hátsó kijárat felé mutatok. A vendégtéren így nem fogom végigvinni abban biztos lehet. Amennyiben követ, akkor kitárom neki a fekete X5-ösöm ajtaját, és besegítem az anyósülésre. A mosolyom már tovaszállt, ahogyan a lelkesedésem is, így szótlanul kerülöm meg a járgányt, és foglalok helyet a volán mögött. A biztonsági övem csattan, megvárom, hogy ő is elkészüljön, de eléggé nem találja a megoldást. Odanyúlok, és meglazítom, aztán bekapcsolom neki, de hát én se vagyok álszent, ezért jócskán megbámulom az ikreket, és utána merülök bele a szemeibe.
- Liam meleg azt hiszem, de lehet csak biszexuális, és úgy érzi kell egy nő, mielőtt magának is beismeri, hogy a férfiakhoz vonzódik. – nem tudom, hogy miért hazudok, de jólesik, és ebben a tudatban indítom be az autót is, hogy kikanyarodjak az útról, miközben bekapcsolom a fűtést.


 
Vissza az elejére Go down
avatar
Civil
Kor :
28
Hozzászólások száma :
63
Reagok száma :
46
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
etológus
Play by :
Miss Eiza Gonzalez

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Vas. 25 Nov. 2018, 23:33
Megpróbáltam megállni, be ne harapjam az alsó ajkam, miközben bocsánatot kért.
- Semmi baj nem történt - csuklott el a hangom. Mert tényleg nem volt gond, hogy vetkőzni kezdett volna. Az volt a gond, hogy nem fejezte be, a fenébe is! Akarva-akaratlanul is kirázott a hideg a terítő alatt, így Will nem láthatta azt, hogy lúdbőröztem, csak azért, mert olyanra vágytam, amit nem szabadott volna. Mégis mi ütött belém? Tényleg! Randevúm lett volna és nem ezzel a férfivel előttem, akinek a közelében úgy éreztem magam, mint akkor, amikor életemben először együtt voltam valakivel. Gombóc nőtt a torkomban, ideges voltam, szédült tyúk módjára szabadkoztam és beszéltem mindenféle butaságról, elvörösödtem és teljesen úgy viselkedtem, mintha életemben nem lett volna közöm férfiakhoz.
Muszáj voltam egy ideig tőle távol lenni, elszakadni a bűvköréből, és a hatása alól kibújni. Muszáj voltam gondolkodni.. logikus érveket felsorakoztatni, hogy nem lehetek ennyire könnyűvérű, nem akarhatom azt, hogy egy idegen férfi csókoljon meg, amikor semmit nem tudok róla, csak azt, hogy étterme volt és iszonyúan kék szemei.. és persze borzasztóan jó illata. Már odakint, rebbenő ujjakkal csúszott a fehér vászonra az érintésem, igyekezve, hogy ne gyűrjem meg nagyon és végzetesen az anyagot, de a szemeimmel egészen addig az ajtót szuggeráltam, ameddig az a másik alak meg nem jelent a színen.
Úgy igyekeztem, annyira próbáltam kedves lenni, és nem pedig az összes agyamat elhagyni valahol az odaképzelt hatos ikrek-izomcsoport környékén, odabent, a kék szemek társaságában.. Ha megfeszítettek volna sem tudnám felidézni a kapott bor ízét, mert ma nem éreztem azt, ma nem azt ízleltem, ezért zavarttá váló pillantással egy buta füllentéssel igyekeztem elütni a helyzet súlyát.
Liam közelsége nem hatott úgy rám, mint Willé, de nem akartam őt megbántani. Sokáig várt az alkalmazott a válaszomra. Már épp összekapartam volna valami érdemleges replikát, amikor az ajtó kilincse lenyomódott, és Will alakja láthatóvá vált. Még mindig nem volt képes felöltözni normálisan előttem. Ott, V alakban láttatni engedte a bőrét, a mellkasát, nekem pedig fel kellett sóhajtanom. Biztosan direkt csinálta. Komolyan!
- Nem.. nem zavart meg semmit - egyszerre kezdtem a nemleges választ Liammel, de a szavaim elhaltak az ő orgánuma mellett. Mintha meg sem szólaltam volna, ugyanakkor ahogy elmesélte a főnökének a szavaimat, elmosolyodtam. Némileg zavart is a szituáció, bár csak Liam mozdult el tőlem távolabb, én maradtam ugyanott, a falnak döntve hátamat, magamhoz szorítva az anyagot a mellkasomnál rá is fogva. Mintha egy túlméretezett hatalmas, buggyos, soha véget nem érő pulcsi lett volna.
A hidegzuhany akkor ért, amikor Will megszólalt. Csak meredten figyeltem őt, ahogy bánt, ahogy beszélt Liammel, és habár a fiatal(abb) férfi elfordult, hogy engedjen a főnöke kérésének, bocsánatkérően, bűntudattal a szemeimben néztem utána, mert.. nem ezt érdemelte. A következő szavak pedig ha eddig nem is bántott meg semmivel sem Will, akkor most.. nagyon is. Köpni-nyelni sem tudtam, de nem szólaltam meg, csak a szemeibe bámultam, még pislantani is elfelejtettem.
A legszívesebben szavak nélkül nyomtam volna a kezébe a vásznat, hogy egy másik irányban meneküljek ki az étteremből, de... megígértem, hogy elkísérem, ezért csak egy halovány bólintás kíséretében, magamban elraktározott döbbenettel megindultam utána. Hiába néztem a széles vállakat, a magas alakot, a csípő vonalát előttem.. most valahogy nem akartam őt megérinteni. Ahogy az autó ajtaját kitárta előttem, becsusszantam az ülésre.
- Köszönöm - elmaradt a mosoly, mert az ő feszültsége áttelepedett rám is. Hogy lehet valaki ennyire... ennyire hangulatában ingadozó? Az előbb még.. istenem, alig húsz perce még minden idegszálammal a csókjára vágytam. Lehunytam a szemeimet, ameddig megkerülte a kocsi orrát és már nyúltam volna az övért is, amikor megakadt odafent.. visszaengedtem, aztán újra húztam, de semmi. Mindig ezekkel voltam bajban, de én biztosan nem leszek felelőtlen utas, sem pedig sofőr. Be kellett kötnöm magam, anélkül el se indultam. Soha! De most nem ment, és amikor hatodjára sem működött a dolog, Will is megunta a szerencsétlenkedésem, odanyúlva segített ki, ezért..
- Köszönöm - ázott papagáj módjára jutottam el eddig ismét, miközben levegőt sem mertem venni, de még kifújni sem mertem a bent rekedt levegőt. Pedig annyira közel volt! És mégis csak akkor engedtem fel, amikor már nem matatott majdnem rajtam, közel hozzám. A következő szavaira mégis a szemeibe néztem. Ez most komoly?
- Hmm... értem.. a lényeg, hogy boldog legyen - mosolyodtam el haloványan, de nem bírtam a szemeit nézni sokáig, ezért előbb a szélvédőt figyeltem elmerülten, aztán ahogy elindultunk, akkor is ugyanezt a cselekvést folytattam. Csendben tőlem szokatlanul is némaságban eltelő percekkel a hátunk mögött. Az autó gumija gond nélkül falta a métereket, miközben az ujjaimat húzkodtam a biztonsági öv anyagán fel és le, le és fel meghatározhatatlan ritmusban, hol gyorsabban, hol lassabban. Az autót betöltő meleg levegő hatására egy idő után elkezdtem fészkelődni, kicsomagolva magam az anyagból, aztán még inkább mocorogtam, míg nem sikerült magam alól és mögül kiorigamiznom a vásznat, és annak anyagát a hajtások élei mentén ismét össze nem hajtottam menet közben. Már csak az utolsó simítás, redő eltüntetése volt vissza, amikor nem bírtam magamban tartani a némaságot. Három percig bírtam a csendet.
- Csak hogy tudjon róla, Will, nem tegeződtem össze Liammel és tényleg csak a bor iránt érdeklődött. Egy kicsit úgy érzem, hogy epésen küldte el őt, alaptalanul, miközben nem tett semmi rosszat - kezdtem neki, a férfi felé fordítva az arcomat, hogy az ő arcélét, profilját figyelhessem a bevilágító utcai lámpák fényében, amit felváltott az autó belterének sötétje olykor. - Szeretném, ha bocsánatot kérne tőle, amint visszaérünk és összefut vele újra. Ha meleg, ha biszexuális.. - nem, nem tőlem. Nem azért, mert nem tetszettem neki. Nem azért, mert a vizes ruhámat és ezáltal engem is kritizált.. De ők többet dolgoznak együtt és sosem voltam a híve annak, ha egymást bántották meg az alkalmazottak. Vajon Liamnek tetszett Will és csak azért viselkedett vele így a főnöke? Elgondolkodtam egy pillanatra ezen.
És igen.. attól még rosszul érintett, ahogy a kritikáját megfogalmazta felém, de azt soha nem fogom felróni neki. Joga van eldönteni azt, hogy ki tetszett neki és ki nem. Hogy mi nyerte el a tetszését.


Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
34
Hozzászólások száma :
56
Reagok száma :
42
Tartózkodási hely :
Montreal
Foglalkozás :
Étteremvezető
Play by :
Charlie Hunnam

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken? Csüt. 29 Nov. 2018, 20:40

William & Rhea
Kicsi pók, csodapók!
Vetkőzés közben fura gondolatok kerítenek a hatalmukba. Rhea gyönyörű nő, és tagadhatatlan, hogy van benne valami kislányos báj, de abban sem kételkedek, ha úgy hozza a pillanat, akkor igazi nővé tud változni. A kettősség sosem jellemezte a feleségemet. Sam az a határozott fajta nő volt, aki tudta, hogy mit akar az élettől. Egyetlen egy alkalommal véltem felfedezni benne egy kis pánikot, amikor megmentettem az életét a tóban. A szerelmünk ott bontakozott ki, és pecsételődött meg. Bűntudatom van, hogy egyszerűen megkívántam egy nőt. Nem csalhatom meg az emlékét, nem fordíthatok neki hátat, még nem jött el az ideje, hogy elengedjem, és visszataláljak önmagamhoz. Nem érdemlem meg, hogy mást is szeressek, és ez baromi nehéz. Az ajtóra sandítok, a túloldalon ott vár az a másik, aki él, és lélegzik, miközben fogalma sincs, hogy mit váltott ki egy magamfajtából. Nem bírtam másfelé nézni, a melleit bámultam, mint egy tinédzser. Utoljára az iskolában csináltam ezt, amikor a biológiai tanárnőnket lecserélték, és egy igazi bombázót kaptunk helyettesítőnek. Rhea okos, jól példázza a munkája, de a mai este folyamán számtalan módon lepett meg. Melyik nő nem fél a póktól? Komolyan letaglózott, és ámulatba is ejtett ugyanazon szekundumban. Hosszan, és vágyakozva lesem a nyílászárót, mely elválaszt tőle, és rá kell jönnöm, hogy bilibe lóg a kezem. Nem ígértünk semmit, egy borra invitáltam meg, nem többre, és nem is kevesebbre. A véletlen hozta úgy, hogy mégis hosszabbra nyúlik az este, és egymás társaságát élvezhetjük. Elnyújtom az öltözködést, az asztalon lévő képet lesem a gombolkozás közben, és megfájdul a szívem. Az a mosoly örökre az emlékezetembe ivódott, mint egy végtelen fotó. Aznap készült, amikor megkértem a kezét. Nem is tudta, hogy el fogom jegyezni. Lemondóan mosolyodom el, és szomorú vigasszal fordítom le a képet, hogy ne lássam. Dolgom van, ha minden jól megy, akkor megmenthetem az estét, és vele együtt még kicsit bűnözhetek, de ha holnap felkel a nap, akkor el kell felejtenem a kint állót. Ezt diktálja az illem, és minden más is, ami ellen harcolok, de nagyon jól tudom, hogy valami megfogott benne. A kilincsre kulcsolódnak az ujjaim, és lenyomva lépek ki, de nem az a kép fogad, amire számítottam volna. Liam és Rhea fesztelenül, és túlságosan közel állva egymáshoz beszélgetnek, és még én vagyok az, aki kellemetlenül érzi magát. Első körben elönt a düh, hogy ennyire vak voltam, és hittem az intuíciónak, de aztán hamar gyűjtöm össze, és adom ki, pontosabban zúdítom rá az alkalmazottamra. Liam levegőt is alig mer venni, mikor visszazavarom a konyhába. Meg kellene bánnom, hogy így beszéltem vele, pedig nem érdemelte meg, de valahogyan itt látva…rosszulesett. Szinte hozzávágom a barnasághoz a leplet, amivel meg tudja törölni magát, aztán az autó felé irányítom, vagyis én adom az ukázt. Valahol belül még tombol bennem a harag, hogy leállt beszélgetni a kis fajankóval, és ez az emóció táplálása nem szűnik meg, csak szítom a tüzet odabent. Kitárom előtte az ajtót, megvárom, hogy beüljön, végül csatlakozom mellé. Rezignáltan látok neki az övem becsatolásának, és már az indítón a kezem, de Rhea szerencsétlenkedik. Türelmetlenül dobolok a kormányon, aztán megunom, és segítek neki bekötni. Érzem a belőle áradó feromonokat, elveszi az eszemet, de megpróbálok nem levegőt venni a közelében, különben őrültséget tennék. A rövidzárlat már megvolt, amolyan féltékenységi lázban égtem, bebújt a kisördög a bőröm alá. Semmilyen ésszerű magyarázat nem volt erre, hiszen semmi közünk nem volt egymáshoz. A pillantása késztet rá, de kinyögöm, hogy Liam meleg. Hát ez meg honnan jött Moreau? Elmentek neked otthonról? A rutinra koncentrálok, de ez a nyugodt hangszín nem tetszik a másik oldalról.
- Ja, baromira az a fontos. – helyeselek, és tudom, hogy nyers vagyok. Az előbb még évődtünk, sőt közel álltam ahhoz, hogy a halott feleségemnek tett ígéretemet megszegjem, de most…csak arra tudok gondolni, hogy csak én éreztem, és mekkora ökör voltam, hogy elhittem neki minden szavát. Ez a nőknél jól bevált módszer a férfiak meghülyítésére. Csend telepszik az autó belsejére, és csak a kilométerórát lesem, meg az előttünk álló távolságot. A beszállítóm nincs messze, mindössze húsz perc, és ott vagyunk, de ez most életem leghosszabb utazása lesz, azt hiszem. Némán meredek előre, mint egy zombi, de azt nem bírom figyelmen kívül hagyni, hogy a kisasszony fészkelődik mellettem. Kihúzza az anyagot, meg mindent csinál vele, mire végre megszólal.
- Nagyon rendes. – felelek szűkszavúan. Mégis mit kellene mondanom? Velem sem drága? Nem tűnt fel, hogy még mindig magázol? Nem szólok neki érte, meg ez a bor sem kifogás, de az alkalmazottam, és a közöttem lévő feszültséget nem most kellene felhoznia.
- Igen? Mégis hogy gondolta? – kérdezek vissza, és rendesen sebességbe kapcsolok.
- Hadd döntsem el én, hogy mikor, és hogyan beszélek a beosztottjaimmal. Haza is vihetem, ha gondolja… - vetem fel az ötletet, de megszólal a telefonom, amit a kihangosítóra tettem rá. Anya neve láttán mély barázdák jelennek meg a homlokomon, de benyomom elhúzom a képernyőt jobbra.
- Szia anya… - kezdenék bele, de eléggé aggodalmas a Moreau mama. – William, a frászt hoztad ránk. A húgod sem ér el…ne csináld ezt fiam. Ugye nem zárkóztál be megint? Átmenjünk? A temetés óta nem hallottam igazán a hangodat. – papírvékonnyá ívelődnek az ajkaim.
- Anya jól vagyok, nem kell aggódnod, de most… - hiába mondom, ő megállás nélkül beszél. – Beszélhetnél egy gyászterapeutával is, nem tenne rosszat…csak. – nem bírom tovább, és rövidre fogom.
- Nem vagyok egyedül, holnap visszahívlak. – már bontom is a vonalat, de nem vagyok hajlandó ránézni a mellettem ülőre.

 
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: Will & Rhea - Are you broken?
Vissza az elejére Go down
 
Will & Rhea - Are you broken?
Vissza az elejére 
1 / 2 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Villeray-Saint-Michel :: Restaurant Imperial-
Ugrás: