welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


hanalise & anaїs ▿ it was an accident
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
60
Reagok száma :
20
Tartózkodási hely :
❥ montréal
Foglalkozás :
❥ festő & lakberendező & rúdtánc oktató & kétszeres anyuka
Play by :
❥ claire holt

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Pént. 31 Aug. 2018 - 9:54
it was an accident
Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
60
Reagok száma :
20
Tartózkodási hely :
❥ montréal
Foglalkozás :
❥ festő & lakberendező & rúdtánc oktató & kétszeres anyuka
Play by :
❥ claire holt

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Pént. 31 Aug. 2018 - 10:46
to Dr. Fontaine

A hétvége nem egészen úgy alakult, ahogy azt terveztem. Azt már megszoktam, hogy Ben időről-időre konferenciára jár, de nem kalkuláltam be képbe a nyári szünetet, meg azt, hogy Emma majd jóval több időt akar az apjával tölteni most, hogy nem kell olyan dolgokkal foglalkoznia, mint a tanulás. Pedig közös programot terveztem, igazi csajos napokat, még mielőtt az egész házat megtöltené a gyereksírás hangja. Voltaképpen most, hogy belegondolok, azt hiszem a lányom a vártnál több időt fog az apjánál tölteni a nyáron. Ha más nem, tüntetésből. Sóhajtva pillantok utána, már csak az ajtót látom, amit Kester az imént csukott be. Úgy tűnik, még lelkes. Az elején azt hittem, hogy két hét után megunja a hétvégi apaságot és nem kell többet találkoznunk, ehhez képest elég sok időt töltenek együtt mostanában. Furcsa érzés, eddig csak mi voltunk ott egymásnak, aztán hirtelen négy főre bővült a családunk, őszintén megértem őt, amiért egy kicsit nehezen alkalmazkodik a helyzethez. Én is egyke vagyok, nekem is időbe tellt volna hozzászokni, hogy nem vagyok egyedül - bár vele ellentétben én nagyon is akartam egy kistestvért.
Az autóba ülve már tárcsázom is az iroda számát, nem akarok sokat időzni, egyébként is péntek délután van, lassan vége a munkaidőnek, az asszisztensemnek is lehet egy laza hétvégéje. Néha. Ritkán.
- Szia, Nina! Beugrom a Sawatzky-projekt terveiért, kérlek szedd össze és szólj annak az értetlen Fitzparticknak, hogy a kedd dél, az kedd dél. Ebéd és nem vacsora. - kezdek a mondandómba, nincs olyan sok elintézni való mostanság, kevesebbet dolgozom, bár az orvos szerint még ennyit sem kellene. Csakhogy képtelen vagyok otthon ülni és henyélni, mint Buborék. Egy nap nem sok, de még addig se bírnám ki. - Nem, ne várj meg, már úton vagyok. Köszönöm, jó hétvégét! - nyomom ki aztán a telefont, hogy ismét az útra fókuszálhassak. Aztán jön a koccanás, amiből csak egy rántást érzek. Előbb előre hanyatlok, érzem az öv rántását, aztán a tarkóm az ülésnek csapódik. Hátulról kaptak el, az üveg bepattog, az autóm meg egyenesen az előttem haladóba csattan és a légzsák is az arcomba robban. Nem is mozdulok sehová pár percig, csak leküzdve a
zsákot, hunyorogva figyelem a motorházból felszálló füstöt. Fél kézzel már a hasamat vizsgálom, de csak az arcom és a mellkasom fáj kissé. A hasam alját az öv szorította meg. Túlélem.
Percek telnek el, mire összeszedem magam annyira, hogy ne csak a visszapillantóból lássam mi is zajlik körülöttem, hanem én is becsatlakozzam a kárfelmérésbe.
- Maga megőrült? Ekkora hassal, hogy vezethet? Hogy ülhet egyáltalán autóba? - néz rám a férfi, jobban mondva inkább a hasamra, mint aki szellemet lát, pedig nem valami lidérc vagyok, csak terhes. Nagy a hasam, de nem volt semmi gond, ami miatt nem ülhetnék volán mögé. Nem tudom, mi az a beteg tévképzet az emberek fejében, hogy a nők terhesen nem vezethetnek.
- Már miért lennék? - szorítom össze a szemeimet, kellemetlen meghallanom a saját hangomat, ráadásul, mintha a fülemben egy hangvilla állandó jelleggel zümmögne. - Gyereket várok, nem haldoklom.. Inkább a féktávolságra meg a sebességre figyelne oda ennyire. - vágom oda neki, majd megállapítom, hogy ehhez a balesethez rendőrt és trélert kell hívni. Hamarosan azonban mentő lesz belőle, mert többen is aggódnak értem. Nem ellenkezem, én jól vagyok, de szeretnék meggyőződni arról, hogy a fiam is. Közben Ben-t tárcsázom, de nem lep meg, hogy nem veszi fel a telefont, csak üzenetet hagyok neki, hogy ha végez, hívjon fel. Jó eséllyel addigra otthon leszünk.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
42
Reagok száma :
33
Tartózkodási hely :
montréal
Foglalkozás :
sürgősségi orvostan rezidens
Play by :
۵ Torrey DeVitto

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Pént. 31 Aug. 2018 - 17:42

Anais & Hana



- Dr. Fontaine, látom magát a holnapi előadáson, ugye?
- Persze. - Összepréselem az ajkaimat, nehogy bármilyen apró fintor megjelenjen az arcomon, éppen akkor, amikor a főorvos előttem sétálva biztosít arról, hogy nagyon is számol velem a holnapi előadáson, amin az egész kórház előtt hurcol meg azért, mert a saját véleménye szerint helytelenül kezeltem egy beteget, aki a kezeink között halt meg.
- Biztosan nem fog problémát jelenteni, Dr. Fontaine? - A férfi megáll előttem, számonkérő hangja hallatán felpillantok a tabletből, amin eddig egy beteg adatait olvasgattam, mindenféle odafigyelés nélkül, mert valaki folyamatosan megzavart benne.
- Természetesen nem. - Felelem kimérten, a háta mögött elkapva Dale pillantását, aki még finoman a fejét is megrázza, csak hogy jelezze; ne vegyem magamra a piszkálódást. Együtt voltunk beosztva az elhunyt páciens mellé, és furcsa módon hetek óta most először egyetértettünk a kezelésében. Ő is ugyanazt tette volna, amit én. Talán csak engem akar nyugtatni vele, talán ez a teljes igazság. Akárhogy is legyen, nekem jól esik az, hogy kiáll mellettem.
Hatalmas sóhaj szakad ki belőlem, amikor a doktor mögött becsukódik a sürgősségi automata ajtaja és Juliára pillantok, aki együttérző arckifejezéssel figyel engem. Nem kell szólnia ahhoz, hogy tudjam, hogy ha nem éppen a műszak közepén lennénk, kapnék tőle egy csontropogtató ölelést.
- Hana, figyelj, a múltkoriról... - Félig bosszús, félig kíváncsi pillantással nézek fel Dale-re, aki közben odalépett hozzám. A szavait azonban elnyomja Julia kiáltása.
- Beérkező!
Mindketten odakapjuk a fejünket, éppen, amikor a sürgősségin már olyan jól ismert hangjelzés is felhangzik, hogy a mentők új emberrel érkeztek, aki ellátásra szorul. A bejárat felé iramodunk, aminek a másik oldaláról két mentős kolléga közeledik, egy hordágyon tolva egy terhes nőt. A terhes nők nálunk mindig prioritást élveznek, hiszen nem egy, hanem két életről lehet szó.
- Wes, hallgatunk! – Julia határozott hangja csendül előttem, sikerült megelőznie a nővérpult mögül.
- Anais Morin, 29 éves nő, autóbaleset. Hátulról koccantanak neki. Nyolc hónapos terhes. – a mentős férfi csak úgy darálja az információkat, és míg máskor dinamikusan sikerül belelendülnöm a munkába, most megáll bennem az ütő, és néhány tized másodpercig nem létezik más, csak én, és a levegőben úszó név, ami fájdalmasan ismerős.
- Dr. Fontaine…? Dr. Fontaine! – Julia mered rám, tudja mitől fagytam le, és most próbál visszarángatni a jelenbe. A munkámhoz. – Hármas vizsgáló… - teszi hozzá higgadtabban, amikor látja, hogy visszatértem a megdöbbenésemből.
- Csipogjatok rá Dr. Peverellre, amíg nem jelez vissza! – Szólok oda az egyik nővérnek, aki tanácstalanul figyeli a helyzetet. Ő is tudja.
- Ms. Morin, hall engem? Remek. Dr. Fontaine vagyok, ne aggódjon, nagyon jó gondját fogjuk viselni önnek és a babának is. – Szavaim kimértek, rutinszerűek, igyekszem arra koncentrálni, hogy nekem ez a munkám, ha egy gyilkosságért elítélt bűnöző feküdne a szemem előtt, őt is ugyanúgy el kellene látnom. Itt az életek számítanak, jelenleg pedig kettőről is szó lehet.
- Háromra átrakjuk, óvatosan, rendben? Egy, kettő… - Megragadom a hordágyat, amin eddig feküdt, és mire hármat számolok, mindenki emel egyet a nőn, aki immár a kórházi vizsgálóágyon van. – Tüntessük el a hordágyat… - mondom nehezen a mellettem állóknak, akik Dale-el együtt finoman oldalára fordítják Anát, és kihúzzák alóla a kemény anyagot. Közelebb lépek, úgy állítom be az ágyat, hogy a nő félig ülő pozícióba kerüljön.
- Mondja, hol fáj? Rendbe hozzuk a homlokát, de előbb meg kellene néznünk, hogy minden rendben van-e a babával. – Csak úgy pörögnek a fejemben a dolgok, van amelyiktől igyekszem megszabadulni, és van amelyikre éppen most van szükségem. Igyekszem az orvosin tanultakra koncentrálni és olyan profi lenni, mintha nem az a nő feküdne előttem, aki miatt elveszítettem a férjemet.

Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
60
Reagok száma :
20
Tartózkodási hely :
❥ montréal
Foglalkozás :
❥ festő & lakberendező & rúdtánc oktató & kétszeres anyuka
Play by :
❥ claire holt

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Hétf. 3 Szept. 2018 - 11:49
to Dr. Fontaine

Nem akarok feleslegesen kórházba menni... De muszáj megbizonyosodni arról, hogy Liam rendben van. Nem akarom felzaklatni Benjit holmi koccanással, de mi van ha ... A fejem zúgása ellenére is ott fodrozódnak a gondolataimban a pro-kontra verziók, mégpedig addig-addig, míg végül a mentő kiérkezik, velem pedig hirtelen úgy kezdenek bánni, mintha bármelyik pillanatban összeeshetnék. Pedig már a járdaszegélyen ülök, hátha a szédülés elmúlik és valaki előzékenyen előhalászott az elsősegélycsomagból egy adag bontatlan gézt, ami gyorsan a homlokomra kerül. Fel sem tűnt, hogy vérzik, sokkal nagyobb sokk ért annál, minthogy emiatt aggódjak. Enyhén hátra dőlve, fél kézzel magam mögött támaszkodom, másik kezemmel a hasam alját simogatom, pont ott, ahol az öv meghúzta és a bőröm még mindig kellemetlenül bizsereg.
Felismerem, felismer. Az első pillanatban feltűnik, látom a szemében, a gyomrom pedig automatikusan rándul görcsbe. Rossz érzésem van, de tartom magam. Túl sokan vannak körülöttünk, érzem a feszengést a levegőben. Ezek mind tudják? Édes istenem.. Vagy ha eddig nem is, most már mindenki tisztában van vele, hisz az előbb küldött el egy nővért Ben után csipogni.
- Konferencián van - krákogom halkan, a hangom alig hallható, és talán nem is érdekli őt különösképpen, de nagy az esélye, hogy ők sem érik majd el, én is próbáltam már.
- Igen.. - bólintok, hogy hallom, amit megerősíthetett volna az a tény, hogy Ben felől is informálom, annak ellenére, hogy nem kérdezett róla. A fülem még zúg egy kicsit és önkéntelenül ráncolom a homlokomat is. Már érzem, hogy fáj, vajon azért, mert kezd múlni az adreanlin hatása?
Hirtelen kínosan érzem magam, soknak érzem a tudást, mikor itt áll előttem a nő, akinek az én boldogságom tette tönkre az életét. Hiába mondja Ben, hogy már nem volt köztük minden rendben, mikor mi találkozgatni kezdtünk, attól még én maradok az a bizonyos harmadik, aki elszerette tőle a férjét. És akinek a gyermekét most a szívem alatt hordom. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy tiltakozzak, másik orvost kérjek, hisz látom, hogy ő is meghökken. Látom rajta a felismerést, amitől legszívesebben kidobnám a taccsot. Nem tudom eldönteni, hogy a szédülés miatt lesz hányingerem, vagy saját magamtól, mert a sors furcsa fintora, hogy éppen hozzá irányítottak a mentősök. Minden esetre a gyomrom nincs jól, az se tesz jót, hogy az előbb ide-oda forgatva pakoltak át egy másik ágyra... Jelzésképpen a szám elé kapom a kezem, mintha ezzel meg tudnám állítani a reflexeimet. De nem megy, szóval nagyon remélem, hogy még mielőtt bármit is tenne, elém tolnak valamit, és nem kellene aggódnom, hogy összehányok valami létfontosságú dolgot. A kezemmel közben folyamatosan a hasamat simogatom, tartok attól, hogy nem lenne szerencsés hagyni, hogy a fiam közelébe kerüljön, ugyanakkor reménykedem benne, hogy el tud vonatkoztatni a ténytől, hogy kik a szülei. Ő még ártatlan, nem tehet semmiről és nagyon szeretném, ha egészséges lenne.
- A fejem, egy kicsit a mellkasom.. - de ez mind nem érdekes, eltörpül amellett, hogy ráeszmélek, tényleg, úgy igazán miért vagyok nyugtalan. - A hasam. Fáj a hasam - húzom végig a kezem a legfájóbb ponton, a hasam alján, ahol a biztonsági öv visszarántott. - A baleset óta nem mozdult meg.. - hangom talán egy kicsit kétségbeesetten csenghet, holott azóta nem telt el olyan sok idő és Ben már egy párszor elmagyarázta meg Emma miatt tapasztalatom is van már benne, hogy a terhesség vége felé közeledve már nincs annyi hely neki, nem tud sokat mozogni, nem rúgdos annyit, mert szűkösen fér el. De megnyugodni majd csak akkor fogok, ha egy orvos is megerősíti, hogy felesleges aggódnom.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
42
Reagok száma :
33
Tartózkodási hely :
montréal
Foglalkozás :
sürgősségi orvostan rezidens
Play by :
۵ Torrey DeVitto

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Kedd 18 Szept. 2018 - 20:24

Anais & Hana



Sok mindent megtanítanak nekünk az egyetemen, arra azonban mégsem készítenek fel soha, hogy milyen érzés, amikor olyasvalaki kerül a kezeink közé, akit ismerünk. Betolhatnák a mentők az anyámat, egy elítélt bűnözőt, vagy a legjobb barátnőmet, nekem mindegyik esetben ugyanolyan profizmussal kellene kezelnem a helyzetet, mintha teljesen ismeretlenekről, ártatlan emberekről lenne szó. Hiszen a feladat adott, a lényeg pedig soha nem változik: menteni a menthetőt. Most mégis ott van bennem az a pillanatnyi megtorpanás, egy szünetnyi levegővétel, egy kimondott név. Egy pillanatig nem is hallok semmit, csak a nevet a fülemben, Azt a bizonyosat. Mégsem érzem, hogy hátat akarok fordítani ennek az egésznek. Nem fordul meg a fejemben, hogy sarkon fordulok és homokba dugom a fejemet. Több vagyok annál, mint egy sértett, megcsalt feleség. Az a Hana, aki az orvosi ruhám nélkül vagyok teljesen más, mint Dr. Fontaine, akinek az a dolga, hogy embereket mentsen, függetlenül attól, hogy ismeri őket vagy sem. Több vagyok ennél. És talán ha elégszer mantrázom magamban, valósággá válik. Hiszen ha csak egyvalaki is van ebben a szobában, akinek szégyellnie kellene magát, az nem én vagyok.
- Hacsak nincs más valaki, akit hívhatunk, addig Dr. Peverellt próbáljuk meg utolérni. - A szemeim a sérültre villannak, hangomban nyoma sincs különösebb kedvességnek. Indokolatlanul könyörtelenül vágok ugyan vissza, de valószínűleg az egóm szeretné éreztetni, hogy nincs szükségem arra, hogy bárki beleszóljon a munkámba. Különösen valaki olyan, aki nem ért hozzá. Bennek pedig inkább előbb, mint utóbb ide kell érnie.
Rutinszerűen darálom a lépéseket a tényleges vizsgálatig: ellenőrizni, hogy magánál van-e a beteg, hall-e, tud-e nyilatkozni a fájdalmáról, egyáltalán tud-e beszélni. Mindennapos dolgok, de sokszor ezek az apróságok is tudnak életeket menteni. Most már legalább tudom, hogy Anais hangszálainak kutya baja, ellenben fájdalmat érez. A fejét valaki már ügyesen bekötötte, de egészen más ha a helyszínen septében látják el az embert és ha a kórházban szakszerű kezet.
Egy nővér pillanatok alatt előkap egy kis tálat az ágy alól, amit a nő kezébe nyom, hogy mindannyiunkat megóvjon egy esetleges öltözéstől. Amíg Ő előre dől, én további utasításokat adok ki, és meghagyom Dale-nek a nemes feladatot, hogy ellenőrizze a beteg reflexeit. Előbb a szemébe világít, aztán arra kéri, hogy szorítsa meg a kezét, majd a talpát piszkálja meg, hogy tudjuk, magával az anyával nem történt nagy baj.
- Emlékszik mi történt? El tudja mondani? - Felhúzom a hasáról a ruhát és az ultrahanghoz szükséges gélt nyomok a bőrére, aztán már nézem is a képernyőt, amin pár másodperccel később már mindannyian ki tudjuk venni a babát. - A szívhangok erősek, a baba és a placenta rendben vannak. - Hátranyúlok, letörlöm a gélt a hasáról egy a nővérek által kezembe nyomott törlővel. - Valószínűleg azért nem mozdult meg, mert nincs helye. - Annyira a feladatra koncentrálok, hogy már-már sikerül megfeledkeznem kivel is van dolgom. Akkor  ugrik csak be, amikor az ultrahangot a helyiség falához tolva elkapom Julia pillantását, aki odakintről figyel. Összepréselem az ajkaim, miközben visszafordulok Anais felé.
- Említette a mellkasfájdalmat. A biztonság kedvéért csinálnék egy gyors röntgent, csak hogy tudjuk, minden rendben van-e. - Finoman felvonom a szemöldökömet, talán éppen ő tudja a legjobban, hogy mihez van joga egy betegnek. - A babának nem fog ártani, van speciális takarónk erre, ellenben én akkor lennék nyugodt, ha megcsináljuk.

Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
60
Reagok száma :
20
Tartózkodási hely :
❥ montréal
Foglalkozás :
❥ festő & lakberendező & rúdtánc oktató & kétszeres anyuka
Play by :
❥ claire holt

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Kedd 25 Szept. 2018 - 9:02
to Dr. Fontaine

Sok mindenbe bele tudok kötni, sőt majdnem mindenbe. Az életem nagy részében az egész körülöttem lévő világot kritizáltam, és teszem azt most is, habár egyre csak igyekszem magam korlátozni és akkor megnyilvánulni, ha kérdezik a véleményem. Ha most valaki megkérdezne, hogy meghökkent-e ez a hangnem, biztosan heves fejrázásban törnék ki. De látszólag az én véleményemre most a legkevésbé sem kíváncsiak. A fejemet viszont nem csak ezért nem rázom, valahogy sejtem, hogy nem tenne jót, ha ingatnám, már csak azért se mert a gyomrom így is forog és hamarosan ki is adom a gyomrom tartalmát. Fogalmam sincs, ki teszi elém a tálat, egyszer csak ott lesz, nekem pedig a reflextől önkéntelenül rándulnak meg a tagjaim. az arcomra torz grimasz ül ki, miközben azon igyekszem, hogy visszafeküdhessek, hátha úgy kevésbé fájnak a tagjaim és ha a szédülés is elmúlna, az lenne csak igazán jó.
A következő műsorszámban már azon igyekszem, hogy ne nézzek ki borzalmasan szánalmasnak , miközben a fiamat próbálja megvizsgálni. A kommunikáció mértékét már akkor lecsökkentem, mikor meghallom az ellentmondást nem tűrő érveit. Szívesen elismételném ugyan szótagolva neki, hogy Ben konferencián van és nem ér rá, de inkább a nyelvembe harapok, még mielőtt nem csak a szemei szikráznának felém. Csak vizsgálja meg a fiamat, csak legyen rendben. Én meg szokásomtól eltérően inkább hallgatok, ha azzal segítem a munkáját.
Fogalmam sincs lényegében, hogy mi folyik körülöttem, hogy orvos-e aki beszél hozzám, de teszem amit kér. Hunyorgok az éles fénytől, felhúzom a lábam, mikor a talpamon húzza végig az ujját, a kezét is megszorítom, bár nem értem mire jó ez, mert ezután leginkább csak nyugtalanul fészkelődöm.
A gél hamar a hasamra kerül, eszembe jut, hogy karácsony másnapján Ben nem óhajtott tovább várni, ő maga is szemügyre akarta venni a pocaklakót és korán reggel azzal keltett, hogy menjünk be a rendelőbe. Nos, ez nem az a fajta vizsgálat, egy cseppnyi meghittség sincs benne és egy egész rövid pillanatig az is megfordul a fejemben, hogy most hogy látja is a monitoron, be fog sokallni. Nem így történik, talán láthatóan könnyebbülök meg a szavait hallva, feszültségem egy részét mintha elfújták volna, de még mindig ott van bennem egy jó adag rossz érzés. Mégis beszélni kezdek, lassan, tagoltan, néha összerándulva, mert pár percek óta nem merek igazán mozdulni, a póz pedig kezd kényelmetlenné válni. Ennyi idős terhesen már majdnem mindegy hogy próbálok ülni vagy feküdni, sehogy sem jó. Igyekszem a lényegi információkra korlátozni a mesélést, nem hagyok ki semmit, beszámolok a koccanásról, a légzsákról, a hirtelen jelentkező fájdalomról és a férfiről is, aki szerint az én hibám az egész, mert terhesen vezettem. Mekkora marhaság...
Nincs helye odabent... Persze, hogy tőle is ugyanazt a választ kapom, amivel Ben próbál hetek óta nyugtatgatni, amiért már nem érzem olyan internzíven a mozgását. Nem tehetek róla, hogy aggaszt, egyszerűen hozzászoktam ahhoz, hogy milyen eleven kissrác, aztán túl hirtelen nőtt túl nagyot. Most meg hirtelen Hana is ezzel jön.. Vajon tudja ez a nő, hogy ő életem démona? Hogy az elmúlt két évben végig azon igyekeztem, hogy legalább a lábnyomáig felérjek és Ben legalább úgy akarjon velem lenni, mint amennyire tőle nem akart elválni? Még mindig nem értem el arra a szintre, még mindig nem mondhatom azt, hogy megállhatok. Soha nem tehetem. Ben sosem választott engem vele szemben, bármilyen keserves is beismernem. Az élet pedig jól az orrom alá akarja dörgölni, hogy ez a férfi, a szerelmem talán sosem lesz annyira az enyém, mint amennyire az övé volt egykor. Még akkor se, ha ékes bizonyítékát hordom annak, hogy meg tudok adni neki mindent, amit az exneje talán sosem tudna.
- Szóval nincs baja? - kérdem és újra megerősítést akarok. Csak azt, hogy nézzen a szemembe és mondja, hogy teljesen egészséges. A szívhangot hallottam, de az ultrahangos képen nem tudnám mit kell nézni ilyenkor. Ben tudná, de nincs itt, szóval kénytelen vagyok rá hagyatkozni. Vagy egy másik dokira, aki az imént még vizgsált. Igen, most rá nézek, és várom, hogy ő is bólintson, mintegy alátámasztva ezzel a nőt.
Akkor lenne nyugodt? Mi a franc ez, valami kandikamera? Nem kell a színjáték, mindketten tudjuk, hogy ki a másik.. Már csak Bennek kellene ideérnie, hogy a dráma a tetőfokára hágjon és újra a mi hármasunk legyen a téma a kórházban. Ahogy az elég esélyesen lesz is, még ha Ben semmi pénzért nem ismerné el. Nem véletlenül nem itt terveztem szülni, nem egy olyan helyen akarom világra hozni a gyerekünket, ahol árgus szemekkel figyelik minden mozdulatomat, mert én vagyok a gaz csábító, aki tönkretett egy házasságot.
- Csak ha nem árt neki.. - egyezek bele, mikor rájövök, hogy még mindig a válaszomra vár. De még mielőtt megindulhatnának velem valahova kellemetlen fájdalom hasít belém, mintha görcs állna a hasamba, eltart fél percig is, mire eltorzult arcizmaimat rendezni tudom. Aztán megnyugszom, csak egy kis haskeményedés, ez már nem újdonság. Túl keményen hajtottam mostanában, ideje lesz végre pihenni.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
42
Reagok száma :
33
Tartózkodási hely :
montréal
Foglalkozás :
sürgősségi orvostan rezidens
Play by :
۵ Torrey DeVitto

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Szer. 26 Szept. 2018 - 19:39

Anais & Hana



Talán másképp kellene kezelnem a helyzetet. Lehet, hogy megóvtam volna magam egy újabb adag pletykahullámtól, ha inkább teszek hátra egy lépést, és kijelentem, hogy nem vagyok hajlandó ellátni a volt férjem szeretőjét. Mert szépíthetjük a dolgot, lehetünk korrektek, a valóságon a szavak akkor sem változtatnak. De talán éppen azzal indítottam volna el egy újabb kört, ha hevesen tiltakozom a feladat ellen, elindítva ezzel a hátam mögött való pusmogást, és a mindentudó tekinteteket, amelyek már így is épp elég ideig kísértek a folyosókon.
Helyette úgy éreztem eléggé felnőttem már a feladathoz, hogy túllépjek az elromlott házasságomon és profiként kezeljem a helyzetet; orvosként, ahogyan a kollégáimnak szüksége van most rám. Szeretném azt hinni, hogy ha én képes vagyok megfelelő profizmussal kezelni a helyzetet, akkor a többi érintett fél, adott esetben Anais is képes erre, mégis érzem rajta, hogy olyasmibe próbál beleszólni, amihez kicsit sem ért, míg nekem több éves tapasztalatom van már ebben a kórházban orvosként. Mit gondolt, hogy egyedül Ben dolgozik itt nőgyógyászként és ő ment el egyedül arra a konferenciára? Azt hiszi, hogy amikor olyasvalakit tolnak be hozzánk a mentők, aki tágabb vagy szűkebb értelemben a mi kis kórházi családunk tagja, azért nem teszünk meg mindent? Hogy nem próbáljuk meg utolérni a csipogóján, a telefonján, az ott jelenlévő kollégákon vagy éppenséggel a főszervezőkön keresztül is akár? Mielőtt azonban kirobbanni készülő vulkánként hagynám, hogy az érzelmeim átvegyék a hatalmat, igyekszem a fejemben pörgő ezer gondolat közül azokra koncentrálni, amelyek a munkámhoz kapcsolódnak és nem a házasságomhoz, vagy a válásom okához. Aki tulajdonképpen most az én kezeim között fekszik.
Már-már gépiesen, gyors egymásutánban igyekszem elvégezni az ilyenkor szükséges vizsgálatokat. Az első, hogy a beteg hall-e, magánál van-e, és tud-e beszélni. Mindezek nagy általánosságban elárulják, hogy mennyire üthette be a fejét és hogy minden rendben van-e a tüdejével, illetve a hangszálaival. Az emberi test olyan kreálmány, amiben minden mindennel összefüggésben van. Egy jó orvosnak csak tudnia kell, hogy hova nyúljon, mit kérdezzen, vagy éppenséggel hová nézzen, amikor egy ultrahangképet vizsgál. Mindannyiunknak van szakterülete, nekünk a sürgősségin dolgozó kollégáknak mégis igyekeznünk kell, hogy minden téren toppon legyünk. Bármilyen sérüléssel kerülnek hozzánk az emberek, könnyedén tudnunk kell reagálni rá, hiszen nem zargathatjuk mindig a többi osztályról az orvosokat, hogy most szívbetegről van szó, most éppen egy terhes anyáról, vagy egy gyerekről.
Öröm most Dale-el dolgozni, aki ismeri a történetem tövéről hegyére, hiszen javában együtt dolgoztunk már, amikor kibújt a szög a zsákból és megkezdődött a válásom hosszas folyamata. Nem szól, még csak egy pillantásával sem jelzi, hogy ne bízna meg bennem száz százalékig, ha az ítélőképességemről van szó, az orvosi döntésekkel kapcsolatban. Ha valaki, hát Ő aztán biztosan beleszólna, ha problémája lenne azzal, ahogyan a helyzetet kezelem, hiszen arról híres, hogy ott tesz nekem keresztbe, ahol csak úgy érzi megteheti. Mégiscsak Ő a rangidős. Most azonban megnyugtatóan hat rám a harmónia, amiben képesek vagyunk dolgozni.
- Nincsen. - Közlöm a nőt annyira izgató információt, aztán finoman felvont szemöldökökkel fordítom a fejemet Dale felé, várva a megerősítést, amire Anais is kíváncsi volt. Kevés dolog van, ami jobban fel tudja piszkálni az indulataimat, mint az, hogy kétségbe vonják mennyire értek a munkámhoz. Mint ahogyan a főorvos is, a korábbi esettel, amelyikben más orvos sem tudta volna megmenteni a beteget. De akkor egy sokkal-sokkal komolyabb esetről volt szó, kevés reális eséllyel arra, hogy a beteg tényleg túlélje. Most a "safe zone-ban" vagyunk, a baba és az anyuka is rendben vannak.
- Ahogy már mondtam, van erre... - Összevont szemöldökkel igyekszem rájönni pontosan miért torzulnak fájdalmas grimaszba a nő arcizmai, a fejemben már meglévő információk tudatában pedig összerakni, hogy mi is lehet az oka ennek a fájdalmas grimasznak. Leintem a röntgent már éppen előkészítő nővért, úgy tűnik előbb a fájdalommal kell foglalkoznunk.
- Milyen a fájdalom? Egy egytől-tízig terjedő skálán? - A kérdések szinte azonnal érkeznek, én pedig közelebb lépek, hogy finoman megtapogathassam a hasát, hogy újabb információval bővüljön a fejemben a lista, amit később a papírmunkánál is viszontlátunk majd. Újra a kezembe kapom az ultrahangos masina vizsgálófejét, miközben Dale újra felhúzza Anais felsőjét és gélt nyom a hasára. - Lehet, hogy ez a baba hamarabb akar jönni, mint ahogyan azt tervezték...

Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
60
Reagok száma :
20
Tartózkodási hely :
❥ montréal
Foglalkozás :
❥ festő & lakberendező & rúdtánc oktató & kétszeres anyuka
Play by :
❥ claire holt

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Vas. 14 Okt. 2018 - 23:29
to Dr. Fontaine

Teljesen biztos vagyok, hogy itt még a betegfelvételis nő is mindent tud, mindent hall és mindent lát. Mégis csendben vagyok és igyekszem a legkevésbé sem tudomást venni a körülményekről, arról, hogy ez mennyire kellemetlen helyzet mindkettőnknek. Talán fel kellett volna szólalnom az elején és tényleg jó döntés lett volna új orvost kérnem, akinek nem kérdőjelezem meg a munkáját és az erkölcsö értékrendjét az irányomban. Késő bánat, de legalább gyorsan a végére érünk a vizsgálatnak. Ugye? Nagyon remélem, mert fogalmam sincs mennyi ideig tudom lenyelni a keresetlen szavaimat és nem óhajtom a magánéletemet ennyi fül hallatára és szem láttára megtárgyalni egy kórházi szobában, miközben sürögnek-forognak körülöttem.
Cseppnyi kétségem sincs afelől, hogyha nem lenne kötelessége, egy ujj nem sok, annyivel se nyúlna hozzám, talán most is csak azért teszi, mert felül tud kerekedni a sérelmein és ezzel egyidőben képes csak úgy kezelni, mintha csak egy terhes nő lennék a sok közül. Nekem is valahogy így megy, aztán percek kérdése, hogy utat törjön magának a gondolataimban a kisördög, ami sosem engedi, hogy elégedett legyek. A számat elönti valami keserű íz, mintha egy újabb adag gyomorsavat öklendeztem volna fel, de ez most egészen más. Szinte kétségbeesetten tanulmányozom a mozdulatait, húzódom önkéntelenül arrébb és igyekszem úrrá lenni a viselkedésemen. Nem értem magamat, még a nyolc éves lányom is jobban tűri az ilyen helyzeteket, mint most én, erre tanítottam, és most tessék meg lehet nézni. Vagy ne, inkább ne... Már az is elég aggasztó, hogy Ben hogy fog reagálni, ha csak annyit tud meg, hogy balesetem volna és a sürgősségin vagyok. Szinte látom magam előtt, ahogy lesápad az arca és fehérebb lesz, mint az inge, amit a minap szépen élére vasaltam neki.
- Haa... - tos. A fenét. Szeretném befejezni, de ahogy az elsőnek vége lesz jön is a következő fájdalmas érzés. Ez még nem az, amint Emmával tapasztaltam, mikor úgy gondolta, hogy nyári melegfronttal ő is megérkezik, ez más, de nem kevésbé kínoz meg. Kísértetiesen hasonlít arra, amit alig néhány hete éreztem. Görcsöl, feszül, nem merek megmozdulni sem, a tagjaim mégis beleremegnek egy pillanatra. Az időérzékemet elveszítem és csak akkor könnyebbülök meg megint, mikor elernyed a belső szorítás. Ilyenkor tudok csak gondolkozni is, talán egy kissé kétségbeesetten pillantok körbe az orvosok és a nővérek között, hátha valaki meg tudja magyarázni ezt. Ha minden jó, akkor nem kellene ekkora fájdalmakat éreznem. A kicsikém...
- Mi? Nem, még nincs itt az ideje.. - rázom meg mégis hevesen a fejemet, aztán homlokomhoz kapom a kezemet. Felülve a táskámat keresem a tekintetemmel, de nem találom és egyre tanácstalanabb vagyok. - Beszélni akarok az orvosommal és Bennel.. Elérték már? - kérdezem automatikusan, már az sem érdekel, hogy mindenki előtt csupán Bennek hívtam, úgyis tud rólunk mindenki... Még mindig magasabb a hangom a szokásosnál, nem szoktam ilyen hisztérikus hangszíneket megütni, most sem sejtet sok jót. A levegőt felületesen veszem, tudom, hogy így csak be fog szorulni, mégsem tudom megnyugtatni magam annyira, hogy mélyet lélegezzek, csak kapkodok a fejemet fogva és a telefonom után kérdezősködöm. És pánikolok, szinte reflexszerűen. - Nem kapok.. Nem kapok levegőt.. - és tényleg nyeldesem az idegességtől, de mind hiába. Nem akarom elfogadni azt, amit valahol már én is érzek, hogy a fiam nem szeretné megvárni a kiírt időpontot.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
42
Reagok száma :
33
Tartózkodási hely :
montréal
Foglalkozás :
sürgősségi orvostan rezidens
Play by :
۵ Torrey DeVitto

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Szer. 17 Okt. 2018 - 21:57

Anais & Hana



Rettenetesen szeretnék kiszabadulni innen. Egyszerűen fogni magam és elrohanni a helyzettől, ki az épületből, a friss levegőre, hogy kitisztuljon a fejem és ne az életem elmúlt lelkileg és fizikailag megterhelő két éve uralja a gondolataimat. Egyszerre érzem úgy, hogy képes lennék a wc kagyló fölött görnyedve kiadni a gyomrom tartalmát, és szeretnék csak hazamenni szimplán sírni. Olyan jól megvoltam. Volt valami, ami csak az enyém volt. A munkám. Hosszú, szinte egybefolyó, végeláthatatlan munkaórák, újabbnál újabb betegekkel, ismeretlen arcokkal, éles helyzetekkel. A nap végére fájó tagokkal, néhány óra alvással csupán és olykor veszteségekkel, de a munkám az enyém volt. Nem volt időm arra gondolni, hogy mit hozhat a jövő, hogy hogyan formált át a múlt. Csak a jelen volt, az aktuális óra, a néha életeket jelentő másodpercek. A napjaim és műszakjaim végén nem vágytam másra, csak hogy hazamehessek, lerúghassam a cipőimet és kialudhassam magam. Vagy legalábbis próbáljam. Ellenben most, hogy azt a nőt kell ellátnom, aki felborított mindent, aki helyettem boldog, aki egyáltalán! boldog... Szünetet akarok. Itt akarom hagyni a mindentudó pillantásokat, az elharapott mondatokat, Anais gyanakvó tekintetét, Julia aggódó arckifejezését, a gépek csipogását, a feladatok gyors egymásutánját. Egyszerűen csak eltűnnék egy időre, magam mögött hagynám a mindennapokat, a megterhelő munkaórákat, hogy kitisztuljon az elmém, a testem, a gondolataim. Újraindítás. Talán ez lenne rá a legjobb szó.
Miért épp most? Miért épp ő? És egyáltalán, miért? Válaszokat akarok és egyszerre szeretném lezárni végre ezt az egészet. Amit jelen esetben talán éppen úgy tehetek meg, ha nem omlok össze, mint egy kártyavár, ha nem engedem, hogy bárki meglássa mi folyik bennem, a gondolataim között. Ha a heves reakció helyett éppen az ellenkezője maradok, hűvös és profi.
Nem akarok rosszat a nőnek, ezt már a legelején érzem. Szerettem Bent, de az árulása hónapok távlatában is olyasmi, amit nem tudok neki elfelejteni. Valószínűleg soha. Talán nem minden káröröm nélkül, de azt kívánom nekik, hogy legyenek boldogok. Ha tudnak. És talán egyszer én is újra az leszek.
- Hatos... - fejezem be én helyette, egy kimért bólintással együtt. Határozottan a jelenlévő és szabad kezekkel rendelkező nővérre nézek, neki intézve a szavaimat folytatom: - Csipogj fel a szülészetre, és szólj ha szabadok, azonnal megyünk. - Újabb kimért bólintással nyugtázom elintézettként ezt az ügyet is. Mintha csak Anais és az én kis kalandom következő állomása hamarosan készen állna a fogadásunkra.
- Sajnos nem rajtunk múlik... - Kezdek bele a standardnek számító magyarázatba, amit annyi kismamának elmondtam már. Most mégis olyan, mintha hamuval a számban kellene mondanom, mert eddig nem bántam, hogy én soha nem lehetek az a kismama. Most csak még jobban fáj. - Azonnal utána kérdezed, csak egy pillanat... - Kérdőn Dale-re pillantok, akinek elég egy pillantását látnom, hogy tudjam, kezeli a helyzetet, amíg én gyors léptekkel a nővérpulthoz lépek, Juliához, akinek felteszem az Anától érkező kérdést: sikerült-e már elérni Bent? Alig fordulok vissza, immár az információval a birtokomban, látom, hogy a vizsgálóban előkerül az oxigénmaszk és a nővér igyekszik a nőre ügyeskedni.
Mély levegőt veszek, mintha épp most vértezném fel magam egy újabb csatára és néhány lépéssel szelem át a nővérpult és a vizsgáló közötti távot. - Oxigén, jót fog tenni. - Azt kívánom bárcsak ő is tudna olyan veszélyesen nyugodt maradni, mint amilyennek én érzem magam a helyzetben, hogy minél hamarabb megszabadulhassunk egymástól.
- Elértük az egyik kollégánkat, Dr Peverell már valószínűleg tud a dologról és úton lehet. Amint megérkezik, szólunk. Mi lenne, ha addig csinálnánk egy gyors röntgent és elintéznénk a homlokát?

Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
60
Reagok száma :
20
Tartózkodási hely :
❥ montréal
Foglalkozás :
❥ festő & lakberendező & rúdtánc oktató & kétszeres anyuka
Play by :
❥ claire holt

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Hétf. 22 Okt. 2018 - 11:00
to Dr. Fontaine

Hiába tudom, hogy lehet ennél még sokkal rosszabb is, ebben a pillanatban azzal foglalkozom csak, hogy menten szétszakadok belülről és ez nem segít abban, hogy fókuszáljak is és méltósággal viseljem a hírt, miszerint a fiam a sok ficergés és megfordulással való bajlódás után elérkezettnek látja az időt arra, hogy megszülessen. Szégyen vagy sem, automatikus pánik üzemmódba kapcsolok, mert Bennel már mindent annyira jól megterveztünk, eredetileg nem is ebben a kórházban akartam szülni, pláne nem az itteni orvosoknál, de még csak nem is Bennél. Hiába ragaszkodott az elején ahhoz, hogy majd ő végigkíséri a terhességemet, nem hagytam. Vagy nem olyan formában, ahogy ő szerette volna. Persze mindenben mellettem állt és elviselt a legrosszabb napjaimon is, de azt akartam az elejétől fogva, hogy ne orvosi, hanem apai minőségben legyen jelen a fia születésénél. Azért néhány privilégiumot meghagytam neki, mint az első ultrahangos vizsgálat és úgy sejtettem majd a köldökzsinórt is ő vágja el, de ebben a pillanatban már nem vagyok benne olyan biztos. Sőt, már semmiben sem vagyok olyan biztos, hátrahajtom a fejem inkább, úgy szívom fogam között be a levegőt, míg nem csitul az érzés, aztán egy megkönnyebbült sóhaj szakad fel a tüdőmből. Ez sem tart tovább pár másodpercnél.
- Nem, nem, nem. Nem szülök.. - vágom rá azonnal és csúnya pillantást lövellnék a nő felé, ha nem tűnt volna el mellőlem, mint valami szélvész. Helyette csak a másik orvossal tudok farkasszemet nézni, de alighanem ebből is tökéletesen le tudja szűrni, hogy nem óhajtok felmenni a szülészetre. Valamilyen oknál fogva őket teszem felelőssé, hisz semmi ilyesmi bajom nem volt, míg meg nem láttam Hanát és szinte teljesen biztos vagyok abban, hogy Liam is érzékeli, hogy valami nem okés idekint. Pedig én próbálom simogatni a hasamat, hátha szótlanul a kisfiam tudtára adhatom, hogy maradjon még bent egy kicsit, ahol biztonságos. Újabb fájdalom most nem érkezik, még van némi maradvány az előbbiből, de sokkal jobb, a tudat viszont, hogy itt mindenki nekiáll szüléshez készülni, egyáltalán nem nyugtat meg. A ziháló légvételtől a mellkasom csak még jobban fáj, a rám kerülő oxigénmaszk viszont csak tovább hergel. Első felindulással levenném magamról, ha nem érezném meg a jótékony hatását szinte azonnal. Mintha nyugtatólag is hatna rám, de erre nem mernék megesküdni. Talán attól ernyednek el a tagjaim, hogy megtudom, Bent sikerült elérni. Pár pillanattal később viszont szorosan behunyt szemekkel fohászkodom, hogy ne csupán az az információ jusson el hozzá, hogy kórházban vagyok, mert attól tartok, mire ideérne bele is őrülne az információhiányba.
Beleegyező bólintásom után hagyom, hogy elvégezzék rajtam a vizsgálatokat, amint a hasamra kerül a takaró, egy fokkal nyugodtabban, és immár tényleg mozdulatlanul viselem a röntgent, amit annyira fontosnak tartott kezdettől fogva, aztán míg az eredményt várom közelebb lép egy nővér, hogy levegye az ideiglenes kötést a homlokomról és ellássa a sérülést. - Marad nyoma? - húzom le a számról a maszkot egy pillanatra. Azt mondták, hogy nem kell varrni, de ez még nem jár kéz a kézben azzal a ténnyel, hogy maradéktalanul el is tűnik a vágás és egy kis heg sem marad utána a szemöldököm felett. De azért mégiscsak hálás vagyok azért, hogy az a nagy kötés lekerül a fejemről. Ha Ben időközben megérkezne és azzal látna meg, biztosan lesápadna, mert sokkal rosszabbul nézhetek ki, mint amit a helyet indokolna.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
42
Reagok száma :
33
Tartózkodási hely :
montréal
Foglalkozás :
sürgősségi orvostan rezidens
Play by :
۵ Torrey DeVitto

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Kedd 23 Okt. 2018 - 11:54

Anais & Hana



Fogalmam sincs hogyan reagálnék fordított helyzetben. Olyan kórházba kerülni, ahol mindenki tudja, hogy ki vagyok, ráadásul még olyan ember is lát el, akivel nem hogy egy autóbaleset után, de úgy egyáltalán az életben sem akartam találkozni... Azt hiszem én is kiakadnék. Különösen ha a születendő gyerekemről is szó lenne. Amit bár átérezni nem tudok és nem is fogok soha, mégis olyasmi, ami érthető indoka Anais pánikjának. Az idő közben győzedelmeskedő, tárgyilagos orvosi énem azonban nehezen birkózik meg azzal, hogy ne tegyen katonásan utasító megjegyzéseket. Most nem lenne értelme belekeverni az emocionális oldalam, az érző embert az orvosi fogadalom mögött. Hiszen nem akármilyen pácienssel van dolgom. De talán épp ezért kell ezer és még egy százalékot nyújtanom. Hogy ne csak magam, hanem az egész kórház, a személyzet és a vezetőség számára is bebizonyítsam, méltó vagyok arra, hogy itt dolgozzam. Hogy orvos legyek.
Ezért is igyekszem úgy kezelni a nőt, mintha csak egy lenne a sok közül, a volt férjemről pedig úgy beszélek, mintha csak egy lenne a kollégáim közül. Nem lenne értelme bármit is éreznem a helyzet abszurdsága miatt, hiszen már megbeszéltem magammal, hogy az életem azon szakaszának vége. Amikor végre mindketten aláírtuk a válási papírokat, már vége volt. Szerencsétlen véletlenül csupán, hogy egy helyen kell dolgoznunk és muszáj tudomást vennem róla. A mostani helyzet pedig... A Sors undorító fintora, ami egyikünk számára sem vicces.
Mégis képtelen vagyok őszinte, megnyugtató szavakkal fordulni hozzá. Reméltem, hogy nem kell az időt húznunk és amint a liftbe tolják a nőt az én vállamról le kerül a mázsás súly, ami azóta húzza, hogy meghallottam a nevét. Hogy az ajtókon kívül maradhatok és nem kell magamra erőltetnem a nyugalmat, amivel most felé fordulok. - Pár másodperc lesz, addig kérem igyekezzen ne mozogni. - Nyugodtan fogadom, hogy különösebben kérni sem kell, tudja mi az eljárás ilyenkor. Előkerül a röntgen, a nő hasára pedig a takaró, ami a röntgen sugaraitól védi a kikívánkozó babát. - Tiszta? - Körbepillantok a jelenlévőkőn, mindenki a helyiség számára legtávolabbi sarkába igyekszik húzódni, minél távolabb röntgengéptől lehető legmesszebb. Az ismerős kattanás után közelebb lépek, a monitoron megjelenő képet vizsgálom.
- A tüdők tiszták, nem látni folyadékot.. Minden rendben van. - Utolsó szavaimat már a nőhöz intézem. Hátha ez az információ valamennyire megnyugtatja. Hiszen minden rendben, azon kívül, hogy olyankor és olyan helyen fog megszületni a gyereke, ahol és amikor nem akarta. Szóval könnyű azt mondani, hogy minden rendben, de attól még számára nem lesz egyszerűbb, igaz? De legalább a pasija már úton van. Eredmény, nemde?
Közelebb lépek hozzá, amikor a kötés lekerül a fejéről, óvatosan érek a homlokához, megvizsgálva a sebet. - Nem mély a sérülés, a vérzés pedig a korábbi kötésnek köszönhetően elállt, nem marad majd nyoma. - Finoman megrázom a fejem, miközben megkezdem a seb kitisztítását egy nedves gézdarabbal. - Viszont a következő pár napban a sérült terület színt válthat... Úgy fog kinézni, mint egy monokli. Lényegében sokkal rosszabbul néz ki, mint amennyire súlyos. - Magyarázom hozzáértő módon, s szinte élvezem, hogy végre olyasmiről van szó, amihez értek. A korábbi feszültség, amitől olyan egyenes a tartásom, mintha görcsbe rándult volna az összes izmom, most enyhül valamelyest. - Tapasztal esetleg fülcsengést vagy szédülést? - Amíg nem hallunk vissza a szülészetről, hogy indulhatunk, muszáj kiaknáznom minden parafaktort ennél a betegnél. Még a végén valaki azzal vádolna, hogy nem voltam elég alapos.

Vissza az elejére Go down
avatar
Szolgáltató
Kor :
30
Hozzászólások száma :
60
Reagok száma :
20
Tartózkodási hely :
❥ montréal
Foglalkozás :
❥ festő & lakberendező & rúdtánc oktató & kétszeres anyuka
Play by :
❥ claire holt

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Csüt. 1 Nov. 2018 - 9:22
to Dr. Fontaine

Nem hiszem, hogy túlreagálnám a helyzetet, egyszerűen csak ne közölje velem senki, hogy szülni fogok, mikor még nincs itt az ideje, mert képes leszek rájuk dönteni valamit. Majd mikor engednek felállni. Bár jelenleg úgy érzem magam, mint egy fuldokló, örülök, ha levegőt tudok préselni a tüdőmbe, szerencsére az oxigén segít ebben. Igyekszem nem mozogni vizsgálat közben, már csak azért mert elég fájdalmas lenne, meg hát az sem árt, ha nem kell végtelen sokszor ismételni, mert takaró ide vagy oda, még egyszer biztosan nem tenném ki ennek a fiamat.
Bólintással nyugtázom a hallottakat, közben újra és újra belehelem a a maszkot. Egy kicsit gyengének érzem magam, de jobb is talán, hogy épp nem vagyok elememben, még a végén nem nyugtatólag hatna rám az adrenalin és itt a helyszínen megszülnék. Bízom benne, hogy kibírunk még egy kis időt együtt, legalább míg Ben meg nem érkezik és meg nem győződik arról, hogy minden rendben van és ez így is marad. Emma is korábban jött, fel voltunk készülve arra, hogy majd a második gyereknél is előfordulhat ilyesmi, de nem egy hónappal előbb kéne így lennie. Csak magamat stresszelem ezzel az egésszel, most már teljesen biztos, hisz azon kapom magam, hogy ismét kapkodom a levegőt és menten rosszul leszek, miközben már a homlokomat tisztítják.. De miért ő? Miért van még mindig itt? Már megvizsgált, én belementem, és ahelyett, hogy rábízná egy nővérre a homlokom újrakötözését, maga tisztogatja ki, én meg próbálok nem rá nézni. Olykor mégis elkapom a vonásait, ahogy rezdüléstelen arccal végzi a munkáját, mint valami robot, csak az álla feszül meg néha. Ezt biztosan a személyes varázsom váltja ki belőle. Ha nem rólam lenne szó, még arról is meg lennék győződve, hogy élvezi. Tisztogatás közben összerándul a homlokom, az arcom grimaszba torzul, de csendben tűrök. Nem lehet másképp, nem akarok még jobban kicseszni magammal, magunkkal azzal, hogy még az is elterjed rólam, hogy egy kis fertőtlenítőt se tudok elviselni. Épp elég azt tudomásul vennem - ha eddig nem lett volna elég egyértelmű - hogy itt mindenki nagyon is tisztában van a dolgokkal.
- Egy kicsit, de túlélem... - emelem le a maszkot, hogy ezúttal normálisan meg tudjak szólalni. Újra felé nézek, a többiek már nem annyira velem foglalkoznak, de még mindig van, aki a párosunkat nézi. Szinte hallani lehet mekkora gombóc gyűlik a torkomba, kénytelen vagyok nagyot nyelni mielőtt újra megszólalok. - Hana.. - hangom jóval halkabb, mint arra fel lettem volna készülve, de talán így is veszi a lapot. Ez most nem a közönségnek szól, hanem neki, még akkor is ha nem kíváncsi rá. - Sajnálom és köszö... - a mondatom hirtelen szakad félbe, mikor megérzem, hogy az egész medencémet elönti a melegség. Egészen biztos, hogy nem pisiltem be, másodjára is ez történik velem. Csodálatos. - Azt hiszem szülök. - suttogom magam elé, ahogy kezemmel lábam közé nyúlva szegényes tudásommal annyit sikerül megállapítanom, hogy ez bizony a magzatvíz volt. Nem kívánságműsor, a fiam úgy tervezi, hogy most fog megszületni, én pedig nem tehetek mást, mint hagyom, hogy felvigyenek a szülészetre és imádkozom, hogy Ben végre valahára ideérjen.

⇞⇟
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
31
Hozzászólások száma :
38
Reagok száma :
30
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Nőgyógyász

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Pént. 2 Nov. 2018 - 10:45
Ana & Hana
Nem tudom mitől egyen meg jobban az ideg, a beérkezett üzenettől, vagy hogy nem néztem rá a telefonomra egyszer sem, amikor keresett, most pedig hiába hívogatom Anát, nem veszi fel. A legbosszantóbb az egészben az, hogy fogalmam sincs semmiről, csak hogy kórházban van. Most... Most! Mikor amúgy is olyan messze vagyok, mikor nem olyan egyszerű innét elmenni is. Mégis attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam az üzenetet, mintha az előadást tartó férfi hangja eltompult volna, ahogy a dolgát befejezvén a többieké is a vitában. Úgy érzem hirtelen magam, mint egy kívülálló, akit egy láthatatlan fal körülvesz és nem engedi, hogy részese legyen az eseményeknek. Mintha le is lassulnának körülöttem egy pillanatra az események, majd valami pittyegő hang visszaránt a valóságba. A csipogómra pillantok ismét, de kénytelen vagyok megállapítani, hogy nem az enyém. Hirtelen nem tudom mit tegyek, a mellettem ülőnek szólok csak, hogy mennem kell, majd sápadtan elindulok a kijárat felé és ahogy becsukom magam után a jókora tölgyajtót, megint megpróbálkozom a telefonnal. Nem érdekel a holmim, nem érdekel a szállás, nem érdekel más, mint hogy megtaláljam a kocsit és végre elinduljak. Nem vezethetek idegesen sem, mert azzal nem leszek előrébb, ha balesetezek. De ahogy a kormány után nyúlok, látom ahogy megremeg a kezem. Kénytelen vagyok pár másodpercig nyugtatni magam, hogy oda fogok érni és nem lesz semmi baj.
Mi van akkor, ha a gyerekkel is történt valami? Mi van, ha megint én kellek oda? Nem, ez hülyeség, rengeteg jó szakember veszi körbe, ha már odabent van. Mégsem tudom, hogy mennyire súlyos dolog miatt van ott. Mi van, ha leesett valahonnét és a hasára esett? Mi van, ha Liam most szeretne megérkezni? Mi van, ha... nem, ez így nem mehet tovább. A visszapillantó tükörben a saját rémült tekintetem pillant vissza és meg kell paskoljam jó erősen az arcom, hogy erőt vegyek magamon és összpontosítsak. Ha itt ücsörgök tovább, azzal nem leszek semmivel sem előrébb. Oda kell érnem, mellette kell legyek bármi történt is. A legrosszabb az, hogy nem tudok semmit. A kesztyűtartót nyitom le, hogy elővegyem a headsetet, amit rácsatlakoztatok a telefonra. Ha bármi van, fel tudjam félúton is venni a telefont. Meg megpróbálom megint hívni. Vegye már fel azt az átkozott telefont!  
Csigalassúságúnak tűnik az idő, ahogy felérek az autópályára és még akkor sem érzem, hogy sokkal előrébb lennék. A pár óra utazás nem lesz rövidebb, ha egyszerűen nem mehetek gyorsabban mint ami a megengedett és csúcsidőben amúgy is tele a sztráda cammogó kisautókkal. Miért kell ezeknek is ilyenkor itt tekeregniük? Aggaszt a telefon, hogy már csak kisípol, hogy senki nem veszi fel. Hagynom kell majd egy üzenetet a szállásra is a kollégámnak, hogy hozza el a holmijaimat, biztos örülni fog. De úgy érzem, hogy krízishelyzet van és nem tudok nem a legrosszabbra gondolni. Basszus, miért ilyenkor történik valami, amikor nem tudok ott lenni? Na és Emma? de mintha valami távoli emlékezetfoszlányból arra következtetnék, hogy az apjánál van. Nemrég ment le az évzáró, kitört a nyári szünet, igazából azt csinál amit csak akar.
Aztán a következő tábla már arról tájékoztat, hol tudok lekanyarodni a város felé. Végre! A végtelennek tűnő út lassan véget ér és ahogy jobbra lefordulok a sztrádáról, már felbukkannak az első nagyobb épületek, végül a nyüzsgő város képe a naplementében. Nem késlekedhetek tovább, így is aggaszt, hogy még teljesen világossal indultam el és mindjárt este lesz. De a két órát így sem úszom meg semmivel sem. Gyors leparkolás a kórház előtt, a headsetet is elfelejtem kivenni a fülemből és úgy csörtetek be az épületbe, mintha valami zombitámadás elől menekülnék. A recepciós már tudja, mit keresek itt és meg sem meri említeni, hogy mennyire vagyok rosszul tán vagy mégsem. Lehet a két óra út nem is annyi volt, hanem sokkal rövidebb? A jobbra mutató kéz felé indulok meg és hirtelen egy forgatag kellős közepére csöppenek. Mindenki rám néz, elhallgatnak, amit elsőre nem értek, majd megpillantom a két nőt egymás mellett és már mindent értek, hogy mi lett ez a nagy csönd. Hirtelen érzem azt a nyomást, ami még majdnem egy évvel ezelőtt kezdődött, csak időközben megtanultam nem foglalkozni vele. De most nem érdekel, az sem, hogy később mit fognak szólni a viselkedésemhez.
- Nincs elég betegetek? - kérdezem jelentőségteljesen a személyzet nagy részétől, akiknek létszáma nem is lenne indokolt ekkora létszámban. Mi van itt, őrültek háza? Vagyis én őrülök meg, ha nem jutok infóhoz azonnal. Ana kezét keresem, rászorítok, tekintetem megakad a homlokán. Egyszerűen meg kell érintsem, hogy elhiggyem.
- Mi történt? - a sors erős fricskája, hogy őket egymás mellett látom. Nem tudom nem észrevenni azt a baromi nagy pacát Ana ruháján, amiből egyből leesik, mi zajlik éppen. Hát mindjárt szül!
- Van bármi komolyabb baja, amire figyelni kell? - nem tehetek róla, hogy mint orvos tudni akarok mindenről, amit számításba kell venni, noha biztosan tudják már a szülészeten, hogy mire számítsanak. Sosem képzeltem el azt, hogy miként fogok ebben a helyzetben reagálni, mert sem egy ilyen szituációra, sem Hanára nem számítottam. Lehet egy ilyenre úgy mégis?
- Mennyi időnként jön a fájás? - ismét Anára pillantok, nem érzem magam még annyira a helyzet magaslatán sem, bizonyára az arcom is hullasápadt.
- Odafent már készen vannak? - az agyam szüntelenül kattog, mit tehetnék mégis, és ha igenlő választ kapok, akkor az ágy fej mögötti részéhez lépek, hogy megtoljam. Nem késlekedhetünk, nem tudom mivel kell még számolnunk.
■ ■ Zene ■ ■Megjegyzés ■ ■credit
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügyi dolgozó
Kor :
28
Hozzászólások száma :
42
Reagok száma :
33
Tartózkodási hely :
montréal
Foglalkozás :
sürgősségi orvostan rezidens
Play by :
۵ Torrey DeVitto

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident Pént. 2 Nov. 2018 - 22:21

to Anais & Benjamin



Nem ez az első eset, hogy olyasvalakit kell kezelnem, aki először nem hajlandó elfogadni a helyzetet. A gond csak az, hogy Anaisnak rövid időn belül be kell látnia, hogy csak azért, mert ő úgy érzi nem itt, nem ezekkel az emberekkel körülvéve, vagy éppenséggel nem Ben hiányában kíván életet adni a gyerekének, még nem úgy lesz, ahogyan ő azt eltervezte. Csak mert a hely nem fog változni, a személyzet igen, Ben pedig... Nos, lehet, hogy sikerült utolérnie valakinek, de a fene tudja hol van éppen és mikor ér ide. Nem mintha különösebben izgatna. Mert titkon abban reménykedem, hogy amint kitoljuk ebből a vizsgálóból az ágyat, az én vállamról valaki máséra vándorol át a súly, ami alatt egyszerre szeretnék kicsit összeroppanni és érzem csak magam igazán erősnek.
Már csak történnie kellene valaminek, vagy egész egyszerűen a nőnek kellene belátnia, hogy a "diagnózis" nem fog változni. Ha szabadna ilyesmit hangosan is kimondanom, hát megmondanám neki, hogy elhiheti, én vagyok a jelenlévők közül az egyetlen ember, aki legalább annyira azt kívánja bár ne fújt volna össze bennünket a szél éppen ebben a helyzetben, mint ő. De mivel itt a falnak is füle van és a szája is gyorsan jár egyszerűen végeznem kell a dolgomat, mintha ez is csak az egyik nap lenne a sok közül. Mintha Anais is csak egy lenne a makacs betegek közül, akit győzködni kell, hogy bizony, én értek a dolgomhoz, neki pedig hallgatnia kellene rám.
Még szerencse, hogy két győzködés között nem tétlenül kell álldogálnom a nő mellett, vagy a folyosóról leskelődni befelé a vizsgálóba, próbálva leolvasni az arcáról a kedélyét, vagy hogy éppen mennyire meggyőzhető, hanem van dolgom a homlokával.
- Ha bármi változna, szóljon - a hangom ezúttal kedvesebb tónust üt meg, de én már csak arra fogom, hogy mindjárt letudom ezt a feladatot is és soha többet nem kell látnom a nőt. Már ha nem a következő gyerekét is ugyanígy, ugyanitt tervezi megszülni. Akkor inkább felmondok.
A sebtisztításban fertőtlenítő következik, aztán pedig két pofás fehér sebtapasz, amelyek már sokkal kevésbé rémisztőek, mint a korábbi kötés. A nevemen szólít, és bár olyan halk, hogy más alig hallhatja, az én szemem mégis úgy villan rá, mintha a pillantásom jégből lenne. Mit akar? Nem vette észre, hogy én egészen eddig direkt kerültem azt, hogy a nevén szólogassam, amikor nagyon jól tudom, hogy kicsoda? Hát ki akar ez a nő rúgatni engem a kórházból? Így is épp elég megterhelést jelentett a válásom nyilvános elrendezése, most még ez is... Az állkapcsom megfeszül, s szavak nélkül próbálom pusztán a pillantásommal belé fojtani a szavakat. Nincs szükségem a sajnálatára. Sem arra, hogy bármit megköszönjön nekem. Nincs szükségem rá, hogy bármit is érezzen velem kapcsolatban. Ne legyen se hálás, se sajnálkozó.
Magam is meglepődöm, sőt kicsit meg is illetődöm, amikor a hangja, ahogyan a fejemben is akartam, megbicsaklik és nem tudja folytatni. És mintha csak a Sors újabb kicseszése lenne, még Ben is előkerül valahonnan, előbb a hátam mögül hallom meg a hangját, aztán pedig megpillantom teljes valójában. Miért nem tud belém csapni egy villám, vagy rám esni egy műszer? Persze, hogy ha már valamelyiknek nagyobb esélye van, akkor tuti az ex férjem jelenik meg... Úgy lépek egy lépést hátra az ágy mellől, mintha áramot vezettek volna bele és én felelőtlenül hozzáértem volna. Néhányszor muszáj ökölbe szorítanom a kezeim, majd kiengedni a fehéredésig szorongatott ujjaimat, hogy sikerüljön visszanyernem a korábbi higgadtságom.
- A babát többször is megnéztük, a legkomolyabb sérülés a homloka. - Sorolom kimérten. Ha valakinek, hát éppen nem nekem kellene lennem az illetőnek, aki mindenről felvilágosítja Benjamint.
Amikor éppen nem rám irányul a figyelem, kétségbeesett pillantást vetek Dale-re, ami továbbvándorol az egyik nővérre. Valakinek - bárkinek! - a szájából azt akarom hallani, hogy indulhatunk a szülészetre. Hasogat a fejem, a szemeim szúrnak, meg akarok ütni valakit és a tetejében még szívesen ordítanék is. Ben miatt pedig, aki alig két perce érkezett, fél pillanat alatt olyan mértékben ugrik fel az agyvizem, hogy szinte látom magamat, mint vulkán kitörni. Úgy söpröm le a kezét és állítom meg egyszerre a mozdulatát az ággyal, hogy még Wonder Woman is megirigyelné - de a helyzet az,hogy én sem gondoltam, hogy képes vagyok ilyenre.
- Az apuka nyugodjon meg. - Ha a szavaim élével ölni lehetne, hát most Ben tuti halott lenne. - Az én betegem. Én viszem fel. Amikor készen vannak. - Az én felségterületemen senki ne próbáljon meg dirigálni, aki bár szerzett orvosi diplomát, de nem orvosi minőségben van a sürgősségin.
Nem nézek Benre, csak körbejárom az ágyat és leakasztom a helyéről az infúziót, amit most Anais mellé helyezek az ágyra, s közben azon fohászkodom, hogy szólaljon meg valamelyik rohadt csipogó. Különben nekünk kell elkezdenünk átöltöztetni a nőt, amire az egyik nővér már nagyon készülődik, csak mert a nem túl előnyös, de praktikus köpennyel a kezében tér vissza.
Végre megszólal a csipogó, nekem pedig alig kell rápillantanom, már tudom, hogy a szülészet az. Mehetünk. Alleluja! Felkattintom az ágy oldalát, aztán a személyzet egyik velem szemben álló részese felé biccentek. Az ágy pedig pillanatok alatt a liftnél is van, amibe már nem szállok be, mert a megfelelő ember ott áll a túlsó oldalon.

Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: hanalise & anaїs ▿ it was an accident
Vissza az elejére Go down
 
hanalise & anaїs ▿ it was an accident
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Ville-Marie :: McGill University Health Centre-
Ugrás: