welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


running buddies - Henry & Sophie
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: running buddies - Henry & Sophie Pént. 24 Aug. 2018 - 0:18

Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Pént. 24 Aug. 2018 - 0:55

Henry & Sophie



Ezer és egy érzelem kavargott bennem a mai nappal kapcsolatban. Megbeszéltük Henryvel, hogy reggel elmegyünk futni, együtt. Beleegyeztem, mert tudom, hogy az egész napos irodában való ücsörgés nem tesz jót nekem és szükségem van valamilyen mozgásra, ami nem az, hogy néha a bátyám lerángat magával az edzőterembe. Másrészt tény, hogy igenis találkozni akartam Henryvel. Akivel azóta, hogy februárban megismertük egymást és később, valamikor márciusban megkeresett skype-on, gyakorlatilag naponta beszélünk. Olyan már számomra az, hogy vele beszélgessek éjszakánként, mintha a napi rutinom egy szerves, és kötelező része lenne. Amit mindig nagyon várok, és ami miatt valamiért, legbelül talán kicsit mindig izgulok is. Egészen más egy kamerának beszélni. Bár látja az ember a másik illetőt a képernyőn, de mégsem olyan, mintha találkozókat szerveznénk, és elmennénk együtt valahova. Viszont ez a mostani...
Mi van, ha azzal, ahogyan a beszélgetéseink közben viselkedtem, valójában teljesen elijesztettem magamtól, és most úgy gondolja, hogy egy éretlen fruska vagyok? Lehet, hogy azért akar találkozni, hogy kedvesen megmondja, hogy elege van belőlem. Vagy mondjuk, nem is tudom... Azt sem tudom pontosan hogyan érezzem magam az egésszel kapcsolatban. Akkor most minek nevezzem ezt a találkozót? Futni megyünk, ami nem hétköznapi, de hát az sem, ahogyan megismerkedtünk egymással. Már azt a része, hogy nem személyesen, hanem online tudjuk intézni   a dolgot, mert amíg én itt, Montrealban vagyok, addig Henry valahol a világ másik végén. Általában.
- Mpfh... - Előbb ráfekszem a telefonomra és vele együtt a fülsértően hangos  - a legszebb álmomból ébredve legalábbis - ébresztőmre is, amire rá sem merek különösebben nézni (meg egyébként is hunyorognom kell a képernyő fénye miatt), mert a végén megáll a szívem a korai időpontot látva. Épp elég volt beállítani.
Nagy nehezen kimászom az ágyból, talpaim a hideg parkettára simulnak, nekem pedig mindenem csupa libabőr lesz, ahogyan a szekrényemhez botorkálok, hogy elővegyem azt a néhány ruhadarabot, amire szükségem lesz. Azután, hogy gyorsan felfrissítettem magam a fürdőben, magamra kapom a fekete leggings-t, az elengedhetetlen sportmelltartóval és az alakomra simuló hosszú ujjú felsővel. Úgy érzem eléggé úgy nézek ki, mint aki tudja mit csináljon, holott Henrynek valószínűleg öt percébe fog telni, hogy én valahol lemaradva mögötte lihegjek, kifáradva a futástól.
Elmászom - vánszorgok - a konyháig, ahol még megengedek magamnak egy kávét "úgy is belefér" felkiáltással, aztán leülök vele a konyhapult mellé. A telefonom előttem fekszik a pulton, én pedig  éppen csak rátámaszkodom a pultra, hogy kezemmel megtartsam a fejem...



Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szomb. 25 Aug. 2018 - 21:40
- Na, kapkodd a lábad, még elkésünk. - nyitom a kocsi hátsó ajtaját, ahonnét fürge mozdulattal egy apró négylábú ugrik ki. Lopva a karórámra nézek, amin éppen elüti a hatot a nagymutató. Helyes, akkor időben jöttünk. Feldereng előttem Sophie arca, amikor megemlítettem neki, hogy mit szólna hozzá, ha összefutnánk egy kis kocogásra. Mondjuk úgy reggel hatra. Mondhatott volna igazából nemet is, el is tolhatta volna későbbre az időpontot. Egy dolog, hogy én ilyen korán fent vagyok frissen, üdén, napra készen. Este fáradt is leszek már mire oda keveredek a tévé elé. Mert ha itthon vagyok többnyire az van, vacsira összegyűlik a család, hogy aztán mindenki elmesélhesse a napját. Végül szabadfoglalkozás... jahm... a második napja vagyok csak itthon, de csak most jutott eszembe összehozni ezt a kis találkát. Nem baj, nem kellett volna szőrösen nagy hajjal lásson. Annál nincs kiábrándítóbb sem, mint bevetés után zéró idővel hazaérkezni és megjelenni a család előtt. Tudom, nekik ez is sokat jelent, egyben vagyok, megölelhetnek és társai.
Ahelyett azonban, hogy felcsöngetnék hozzájuk, inkább csak fogom a telefont és megkeresem a számát. Nem adta ugyan meg sosem skype-on, de én rafinált voltam és eszembe jutott, hogy az adoptálós papírra bizony felfirkálta. Több sem kell, hogy megcsörgessem. Remélem nem aludt el és én nem most fogom akkor felébreszteni. Annál nincs is morcosabb ember, mint mikor valakit a telefon ver fel. Párszor kicseng... már kezdenék arra gondolni, hogy elaludt, mikor felveszi. Mintha álmoskás lenne a hangja vagy nem is tudom...
- Harmatos jó reggelt. Készen állsz a futásra? Hoztam egy kis meglepit is. - nem is tudom mikor találtam ki, hogy a kutya is jön. Jobb ha szokja amúgy is a vezetést és a hámot. Mert az kell majd neki a bevetésnél, nem póráz. Azt pedig már ilyen kicsinek is nyugodt szívvel adhatok rá.
- Szóval hozd magad. Ja és nem ér kilesni az ablakon. - kis mosoly játszik az arcomon, ahogy kimondom a szavakat. Még a végén oda a meglepetés ereje. Tudom, hogy gyakorlatilag minden nap látja a szőrmókot, de legutóbb még fele ekkora volt csak élőben. Talán még emlékszik is rá ez a kis örökmozgó.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Vas. 26 Aug. 2018 - 13:13

Henry & Sophie



Nem szokásom korán kelni. A mindennapokban elég, ha kilencre érek be az irodába, így általában még van időm az éjszakáimat azzal tölteni, amivel szeretném. Mostanában például általában azzal, hogy Henryvel beszélgetek. De amikor hazajött, nem volt szükség a skype-ra, hiszen megbeszéltük előre, hogy találkozunk. Reggel hatkor. Kár volt meggyőznöm magamat arról, hogy ha este még rajzolok kicsit, akkor is teljesen rendben leszek a korai keléssel. Ha Henry fel tud kelni, akkor én miért ne tudnék? Persze végül amikor grafittól maszatos kézzel az éjjeliszekrényemen álló lámpa kapcsolója után nyúltam, már fél kettő volt. Megfordult a fejemben, hogy bizony ezt elég rendesen elszámoltam, de ténylegesen biztos csak akkor lettem benne, amikor reggel a telefonommal kellett küzdenem, hogy le tudjam állítani az ébresztőt.
Szerencsére ahhoz már volt elég eszem, hogy készítsek magamnak egy kávét. Ellenben azt nem gondoltam volna, hogy amikor csak egy pillanatra akarom megtámasztani a fejemet a konyhapulton, és lecsukom a szemem.. Akkor arra fogok felriadni, hogy megcsörren a telefonom, és.. Zavarodott pillantással nyomok rá a hívás fogadása gombra, ugyanis nem ismerem a számot. De ki más hívhatna reggel hatkor, mint...?
- Hall... Henry? - Finom nevetés hagyja el a számat, miközben megdörzsölöm a szememet szabad kezemmel. - Mm.. honnan tudod a számomat? Várj.. ne mondd meg. - Közben kortyolok néhányat a kávémból, hogy legyen értelme annak, hogy elkészítettem. De éppen ezért érezni a hangomon, hogy amíg gondolkodom, tele a szám.
- Ha azt mondom nem állok készen, akkor feljössz és leviszel? Mert akkor most megfontolnám a választ még egyszer - magyarázom vigyorogva, s rögtön érezni rajtam, hogy a beszélgetésünk mennyire felvillanyoz, még ezen a korai órán is. Hónapok óta nem láttam őt, de nem tudom letagadni, hogy azóta online már sikerült valamennyire megismernünk egymást. Ezért is nem félek attól, hogy túlságosan közvetlen lennék.
- Meglepi? - lecsusszanok a székről és már indulnék az ablakhoz, hogy meglessem mire gondol, de rögtön jön az utasítás telefonon, hogy nem ér csalni. Bosszús hang hagyja el a torkomat. Szeretem a meglepetéseket, de a kíváncsiságom örökké olyan, mint egy ovisé, aki tudni akarja mit kap a születésnapjára. - Két perc és lent vagyok. - Vágom rá a válaszomat, és ki is nyomom a telefont. Végigszlalomozok a nappali bútorai között, és - saját magamat is meglepve - nem megyek neki semminek. Az előszobában felkapom a kulcsaimat és a cipőimet a lábaimra varázsolom, sőt! nem felejtek el egy hajgumit csúsztatni a csuklómra, amire futás közben úgyis szükségem lesz.
Lefelé a lépcsőn annyira igyekezek, hogy szerintem rekordot állítok fel a második emelet és a földszint közötti távolság megtételében. Lendületesen nyitom ki a bejárati ajtót is, és rögtön széles mosoly jelenik meg az arcomon, amikor megpillantom Henryt... és Csibészt. Annyira rájuk koncentrálok, hogy az utcára nyúló néhány lépcsőfokon megbotlom, és kis híján le is esem, ha nem kapaszkodom a korlátba. Kiszalad a számon valami olyasmi, hogy 'húazanyja', de gyorsan összeszedem magam, immár Henry előtt állva. Hátradobom a hajam, aztán végigsimítok a felsőmön. - Szia! - nyögöm ki izgatottan, kifulladva a lépcsőzéstől. De ha más nem, hát a szemeim csillogása elárulja mennyire örülök a viszontlátásnak. Nem merek odalépni hozzá, hogy megöleljem, mert.. fogalmam sincs róla ő mit gondolna róla, de a zavaromat megmenti a kutyus, aki csaholva sündörög a lábaim körül, én pedig nem bírom, hogy ne guggoljak le mellé és vakargassam meg a füle tövét. - Hát szia te kis rosszcsont, mekkorát nőttél!



Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szer. 29 Aug. 2018 - 23:45
- Ennyire álmos vagy? - kicsit megsajnálom, ahogy az álmoskás hangját meghallom. Tehettem volna kivételt és akkor később kezdhetjük a futást, de ismerem magam és akkor már jó pár kört lefutottam volna, mire ide tévedek. Frissen, jó illatúan mégis illőbb megjelenni, mint egy izzadtságkörrel a nyakamnál és összekuszált hajjal. Szívesen válaszolnék a kérdésére is, de elhallgattat. Okké, ha nem kell elárulnom, hát nem kell. Ki akarja találni?
- Készen állsz, tudom én. - már azt is mivel fog készen állni. Nonono, nem játszunk csalósat. Hallom a kérdés után a felszaporodott lépteit, ahogy jobban beleszuszog a telefonba. Ohó, rájöttem hogy kell őt teljesen felébreszteni! Meg aztán meghozni ahhoz is a kedvét, hogy lejöjjön. Mintha mondta volna, hogy szereti a meglepetéseket, de nem sokáig találgatni. Hanem azonnal, mindent. Mosolyt csal már ez is az arcomra úgy önmagában, csak abban reménykedek, hogy a kis denevérem nem fogja elvakkantani magát. De ahogy lepillantok rá, csak álmosan ásít egyet. Korán van még neki is, hisz a kennelben nyugodtan aludhat a munkanapokon, amíg a gazdi már a hajnali órákban a köröket futja a csapattal az udvaron. Komoly felelősség hárul rám azzal, hogy nem a ranglétra alján nyújtózkodom, hanem saját kis osztagom van. Elvégre... tiszt vagyok.
Ahogy a telefon szétkapcsoló jellegzetes hangját meghallom, már tudom, hogy mindjárt itt lesz. Jóízűen nevetek. A korábbi álmos hangja a múlté, helyét vastagon átvette a kíváncsiság. Hamarosan a hatalmas főbejárati üvegajtó is kinyílik és megpillantom őt. Annyit láttam már a kamerában, mégis valahogy most sokkal másabb így személyesen, élőben. Sugárzóbb, lendületesebb, vidámabb, egyszerűen csak a látvány megfog. Vakkant a blöki, ahogy meglátja őt, a farkát csóválja. Emlékszik rá, persze, az illatára, meg majdnem minden este látta a képernyőn is, ha másért nem hát ezekért. Ösztönösen lendül a kezem Sophie felé, ahogy látom, hogy elakad a lába a tulajdon párjában és még ki is lépek egyet előre. Nemám még elesik vagy meghúzza itt a bokáját nekem...
- Jól vagy? - aggodalmas tekintettel kérdezem meg tőle az iménti kis magánakciója után, hisz ha bármi van, akkor természetes, hogy lefújom a kocogást. Csak lepillantok a kettősükre. Vagyis azt hiszem nincs semmi baja.
- Ugye! Majd megmutatom a hámot is mekkora volt és ez a mostani mekkora neki. Ez az egyenruhája is, csak most a tépőzáras feliratozást leszedtem róla. Nem kell lássák az emberek, hogy ő egy különleges elitalakulat tagja. - széles vigyorral kezdek el mesélni a blökiről, ha már itt a méreteinél járunk. Aztán eszembe jut mindig az, amiről elfeledkezek, amúgy akarja-e ő?
- Már persze, ha érdekel és szeretnéd látni.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Csüt. 30 Aug. 2018 - 9:47

Henry & Sophie



- Nem mindenki profi a koránkelésben - jegyzem meg nevetve a kérdésére. - Éjszaka rajzoltam... - vallom be töredelmesen, mint a rosszcsont gyerek, aki eltörte a nagyi vázáját, de csak nagyon nehezen hajlandó bevallani, hogy sem a huzatnak, sem pedig a macskának semmi köze a balesethez.
Szeretném azt mondani, hogy Henry meg én barátok vagyunk. De lehetünk azok, amikor a megismerkedésünk nagy része online történt? A mai világban talán ennek már nincs is akkora jelentősége. És különben is, most itthon van és együtt megyünk futni - vagyis valószínűleg ő fut elől, én meg utána. Ez így van jól, és nem is kell bele többet látni. De akkor miért élvezem annyira a csipkelődő szó-párbajainkat?
A lépcsőn lefelé megfordul a fejemben, hogy most mégis hogyan kellene kihúznom belőle, hogy hogyan szerezte meg a telefonszámomat, mert saját emlékeim szerint nem adtam meg neki. De amint kinyitom az ajtót és megpillantom őt a kutyája társaságában, minden mást azonnal elfelejtek. Ő van, meg a széles mosoly az arcomon. Valószínűleg ebből a figyelmetlenségből - vagy sokkal inkább egy helyre való fókuszálásnak köszönhetően - botlom meg a lépcsőn, kis híján keresztül húzva a reggeli terveinket. Nem lett volna kellemes éppen most elesni és eltörni valamimet, vagy egyszerűen megütni magamat.
Belepirulok abba, ahogyan Henry utánam nyúl, és gyors ütemben igyekszem rendbe hozni magamat, előbb a hajam piszkálásával, aztán azzal, hogy igazgatom kicsit magamon a ruháimat. - Persze, semmi gond - felelem, finom mosollyal az arcomon pillantva rá, miközben leguggolok a kutya mellé, hogy ő is kapjon az üdvözlésemből, ne csak a gazdája. - Csak láttam egy unikornist az utca túloldalán, és annyira meglepődtem, hogy.. megbotlottam. Amúgy is mindig tesztelni akartam, hogy elég erős-e az a korlát, hát most sikerült. - Magyarázom mindenféle fennakadás nélkül, mintha teljesen komolyan gondolnám. Lehet, hogy abban a kávéban bolondgomba is volt? Hiszen mindketten tudjuk az igazat; nagyon is Henryt bámultam.
- Szóval egyenruhája is van neki? - Vigyorogva pillantok fel Henryre, és közben megfeledkezem arról, hogy vadul kellene simogatnom Csibész fejét, ezért figyelmet követelve magának a térdemre ugrik a mellső lábaival és megnyalja az arcom. - Héé, nem csókolózunk! Te kis különleges... - Hangos nevetésben török ki és megvakarom a kutyus füle tövét, ha már úgyis a figyelmemre vágyik. Nem is igazán volt időm azon gondolkodni, hogy mi lehet az az emlegetett meglepetés, de nem is kellett, mert ez így pont tökéletes. Annyit beszéltünk már Csibészről, és én is mindig megkérdezem, hogyan alakul a tanítása, hát most látni őt is. Tényleg a legaranyosabb ajándék, még akkor is, ha reggel hat óra van.
- Persze, nagyon szívesen megnézem - felelem heves egyetértő bólintások közepette, s felállok Csibész mellől. Leporolom a nem létező port a térdeimről, aztán mosolyogva nézek Henryre. Milyen furcsa itt állni mellette, látni őt teljes életnagyságban, és nem csak a Skype hívás másik oldalán. Az embernek kedve lenne egyszerűen odanyúlni felé és megérinteni, csak hogy biztos legyen benne, hogy nem álmodik. Valamiért kifejezetten megnyugtató mellette lenni és tudni, hogy épségben hazaért, nem történt vele semmi szörnyűség amíg... olyan katona dolgokat csinált, távol az otthonától.
- Azt már tudod, hogy nem gyakran járok futni... - Copfba rendezem a hajam és összefogom a hajam a nem elfelejtett hajgumival. - Szóval... Edző úr, maga adja az utasításokat.



Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Csüt. 30 Aug. 2018 - 20:22
Csipkelődik, megjegyeztem ám, hogy mennyire csipkelődik. Majd én is csipkedem, hogy fürgébben emelje a lábait futás közben. De addig még irány a kocsi meg majd a park, addig pedig nem rohanok ennyire előre, amíg fel sem bukkan a bejáratnál. Azért kíváncsi vagyok, hogy bírna vagy bírná a futkározást és most én tényleg nem meghajtani akarom. Amikor a példát mutatom a csapatnak, az más. És az is más, mikor a síppal a számban fújom nekik a fekvőtámaszba ugrást és társait. Ez nem kiképzés lesz, csupán úgy éreztem, hogy egy egyszerű kajálás kicsit tolakodó lenne. Vagy nem egyértelmű célzás arra, hogy érdekel engem? Nem is tudom... néha elgondolkozom azon, hogy átléptünk már egy határt a barátkozás és kutyamutogatás címen, néha pedig csak elhessegetem ezeket a felhőket magam elől - biztosan nincs így.
Annyira nem nyugtat meg a semmi gond sem az unikornis, mint amennyire ő el akarja hitetni velem azzal a mosollyal. De majd meglátjuk, hogy tényleg így van-e. Néha elég csak egy pillanatra nem figyelni valamire és máris megvan a baj, hát nem? Egek. De Csibész elrabolja előlem a reflektorfényt egy pillanat alatt, komolyan színészkednie kellene. Rá szegeződne az összes tekintet a tévéképernyőn. Nem tudom ez a kutya hogy csinálja, de tanulni lehetne tőle. Meg még nyalakodik is!
- Csibész, ül! - akkor már erélyesebben szólok rá, mert nem szoktam amúgy megengedni neki, hogy összenyaljon bárkit. Egy pillanatra visszább vesz a lendületből és tanácstalanul hol rám, hol rá pillant. De leteszi a hátsóját. Nagyon helyes. Az övemre erősített kis terepmintás tasakba nyúlok és egy szem tápot húzok elő. Ez a finomabb fajta, amire hajlandó is szót fogadni.
- Bocsi, még nevelnem kell rajta. De van bizony, a kocsiban felejtettem mert nem sikerült mindent kipakolnom tegnapelőtt, de ha tényleg érdekel, szívesen megmutatom. - jobb szeretem igazából, ha a blöki holmijai egy helyen vannak, így legalább nem kell állandóan kikészülni, ha megyünk valahová. Úgyis viszem magammal a legtöbb helyre. A csomagtartóhoz lépek és a kis kialakított kennel mellett leterített pokróc alatt kezdek el matatni. Előkerül egy majdnem feleakkora hám, mint ami most van rajta.
- Na mit szólsz, mekkorát nőtt? - széles, büszke vigyor ül ki az arcomra, mintha csak a gyerekemről beszélnék, aki hirtelenjében nyúlt egy nagyot. De voltaképpen valahol az is. Napjaim nagy részében velem van, lassan minden rezdülésem érzi, ahogy én is látom rajta, mikor mit akar vagy mire készül.
- Tudom, azért készültem a motiválásoddal. A hogyan fuss kutyával program igazán motiváló. - amikor lehagy, aztán ha sípol a tüdőm is meg akarom fogni. Na igen, valahogy úgy.
- Akkor elsősorban nyomás a kocsiba. - biccentek a sötét terepjáró felé.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Pént. 31 Aug. 2018 - 10:25

Henry & Sophie



Sok minden van, amivel nem értek egyet, ha arról van szó, hogy hogyan is neveltek fel a szüleim és milyen értékeket próbáltak meg átadni nekem, vagy éppen erőszakoltak bele a fejembe. Bár tény, hogy sokkal inkább az erőszak részével van bajom, mint magukkal az értékekkel. Például azzal, hogy úgy gondolom a család az első, hogy úgy gondolom minden ember megérdemel legalább egy második esélyt és hogy függetlenül a másik ember viselkedésétől, mindig megéri kedvesnek lenni. Azzal viszont tudnék veszekedni, hogy milyen szerepe van egy nőnek az életben, még annak ellenére is, hogy nem vagyok harcos feminista. Az már, hogy mit gondolok a férfi-nő kapcsolatokról és a két nem közötti harmóniáról, már egészen más kérdés, és különben sem tudnék különösebb tapasztalatokról mesélni, mert a gimis pasimat nem nevezném férfinak. Na nem mintha most számítana, hogy milyen egy kapcsolat. Igaz? Hiszen Henry meg én nem vagyunk kapcsolatban. Csak futni megyünk. Ugye?
- Héé, milyen ügyes! - Jegyzem meg nevetve, amikor kelletlenül bár, de a kutyus mégis hallgat a gazdájára. - Bár ilyen motiváció mellett ki ne engedelmeskedne a gazdinak, ugye? - Vigyorogva pillantok Henryre. Hetek óta beszélgetünk arról, hogy hogyan próbálja kiokosítani a menhelyről megmentett kutyust, és most, hogy újra látom őket tűnik csak fel, hogy milyen jól is sikerül neki.
- Szerintem már így is nagyon jól megy nektek. - Olyan ez, mint Harry Potter, meg a varázspálcája. Minél többet gyakorol vele, annál ügyesebb lesz és megtanulja minden csínját-bínját. - Fogadjunk ha legközelebb találkozunk, már rá sem kell szólnod és nem kapok ilyen üdvözlést. - Már ha lesz következő találkozó. Szeretném azt hinni, hogy maga a tény, hogy most találkozunk azt jelenti, hogy még nem mentem a férfi agyára és akar még újra látni. Csak tudnám miért önt el valami furcsa, az izgatottsághoz hasonló érzés, ami a gyomromat is görcsbe rántja, amikor arra gondolok, hogy mi ketten még fogunk közös programot csinálni.
- Annyira fura! Mintha egy teljesen másik kutyust hoztál volna magaddal, pedig ugyanaz! - Magyarázom nevetve, finoman megrázom a fejemet is. - Pedig mindig láttam a kamerában is... - Rándítok egyet a vállamon, mintha azt akarnám jelezni vele, hogy számomra ez örök rejtély marad, amit nem lehet megmagyarázni. Közben odanyúlok, hogy a kezembe vegyem a hámot, ami fele akkora lehet, mint a mostani.
- Áá, szóval nevetni akarsz rajtam, ahogy a kutya után futok, igaz? - Kérdezem vigyorogva, huncut pillantásom Henryre suhan, érezni rajtam, hogy szokásomhoz híven nem vagyok teljesen komoly. - De már az is nagyon jó motiváció, hogy van társaságom, és éppen ti vagytok az. - A arckifejezésem most mosollyá finomul, és úgy érzem mentem belepirulok a saját szavaimba. Bár talán még mindig jobb, mintha fenékre estem volna előtte, nem?
- Ha nem terepjáród, hanem egy sötétített ablakú furgonod lenne, akkor most nagyon elgondolkodnék, hogy be akarjak-e szállni. - Magyarázom neki sugárzó jókedvvel, miközben megindulok az autó anyósülés felőli oldalához. Újabb játékos pillantást vetek Henryre, úgy teszem fel neki a kérdésemet: - Ugye nem akarsz eladni senkinek?



Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szomb. 1 Szept. 2018 - 9:04
Mosolyt csal az arcomra a lelkesedése, amikor Csibész szófogadásán örvendezik. Nahát, ennyire tetszik neki? És akkor még nem látta mi minden parancsot tud még teljesíteni. Marad a helyén, ha azt kérem, fekszik, a hátára fordul vagy csak pördül egyet maga körül. Okos kis dög és én nem vagyok rest kihasználni, hogy mennyire talpraesett egy kutyus. Szeretek vele foglalkozni, mert egyszerűen vele együtt tanulok én is türelmet, következetességet és egy rakás olyan dolgot, amit szerintem más a gyereke mellett tapasztal meg. Őszintén szólva nem is bánom.
- Van még trükk a tarsolyunkban. - bizony ám, ez csapatmunka. Nem az én érdemem, nem az övé, hanem a közös. Megtanultunk együtt dolgozni csapatban azon kívül, hogy voltaképpen a napunk majdnem minden percét megosztjuk egymással. De kell ez a feltétlen bizalom eléréséhez, hogy ha nagyobb lesz egy pillanatig se kételkedjen, morranjon rám vagy akár a fogát is mutassa. Már most is észreveszem azt, hogy ha a kelleténél jobban kap oda játék közben, elszégyelli magát és nekem kell bátorítanom a további játékra. Okos kutya lesz ez, munkára vethető és egy életre teljes értékű társ. Kezdem érteni mit gondolnak azok, akiknek a kutya nem hobbiállat, hanem családtag. Voltaképpen nekem ő a munkatársam is.
- A motiváció csak egy eszköz, idővel rááll magától is mert élvezi a gyakorlatokat. Arra kellene megtanítanom, hogy melyik gyakorlat játék és melyik gyakorlat alatt nem veheti lazára a figurát. De ha rajta van a komplett felszerelés, látnád milyen büszkén kihúzza magát, ahogy leül. - annyi történetem van amit szívesen osztanék meg vele. Hiába beszélünk majdnem minden nap annyit kamerán keresztül, egyszerűen nem elég és nem is éli meg úgy, mintha látná. Esküszöm egyszer látnia is kell itt élőben.
- Arra akarom ránevelni, hogy tudja, mikor dolgozik és mikor lazíthat. Mint egy segítő kutya voltaképpen, mert az. A vakvezető kutyákat is valahogy így képezik ki és már egy trénerrel fel is vettem a kapcsolatot, aki nagyszerű tanácsokkal lát el nagyon sokszor. - elég a kutyáról fecsegésből lassan, mert másról sem áradozok. Szolid mosoly ül ki az arcomra. Azt hiszem elég közös pont lett ez a kis bolhazsák.
- Tényleg csak látnod kellene... mondjuk a parkban megmutathatjuk pihenés gyanánt. - gonoszkodok, az arckifejezésem is egészen komisszá válik, persze míg ő kifújja magát, addig mi bolondozunk tovább. Tiszta sor.
- Nevetni azt nem, vagy ha igen, akkor te is fogsz nevetni saját magadon. - ezt annyira magamnak sem hiszem el, de végül is miért ne? Még igazán sosem csináltunk semmi közös programot úgy célirányosan, mint ezt a mait.
- Én? Már ennyire lebarnultam, hogy kinéznék egy sejknek is, aki tevékért akarna eladni? - nevetek. Elvégre ott van a szomszédban nagyon sok ilyen ország. Nyitom az ajtót a blökinek hátul, ahogy a ketrecét megpillantja, már ugrik is be. Kattan a kis kampó a helyén, most már biztosan nem fog innét megszökni. Majd megyek nyitom Sophienak is a másikat.
- Szóval megbíznál bennem? - a döntés az övé, én csak felkínálom neki a lehetőséget.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szomb. 1 Szept. 2018 - 13:50

Henry & Sophie



- Ne felejtsd majd el megmutatni, mi mindent tanítottál neki - mutatóujjamat "fenyegetően" Henry felé emelem, és fejben fel is írom a noteszembe, hogy az én fejemből se menjen ki a dolog, és emlékezzek rá, hogy meg kell majd rá kérnem. Valamiért már attól kezdve érdekel, hogy mi történik velük, hogy ott voltam, amikor Henry kiválasztotta a kutyust. Az pedig különösen jól esett, amikor Skypeon is mesélt róla. Azóta pedig szinte mindennapos téma Csibész, mintha csak egy gyerek lenni, aki megtanul járni, beszélni és különböző dolgokat csinálni. Nem mintha annyira értenék a gyerekneveléshez, hiszen még közelében sem vagyok annak, hogy legyen egy sajátom. Sőt, ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor lényegében Csibésznek sincs semmi köze hozzám. Ő Henryé. Nekem csak megvan az a privilégiumom, hogy a gazdija mesél nekem a fejlődésről, ami nélkül már nehezen tudnám elképzelni az estéimet. Mármint az lenne szokatlan, ha Henry nem mesélne Csibészről, nem az, hogy nem Henryvel töltöm az estéimet. Mármint a vele való beszélgetéssel. Mindegy.
- Azért tudod.. irigyellek. - Jegyzem meg kedvesen. - Annyi dolgod van, a munkád is veszélyes, és mégis volt energiád amit beleöltél valamibe, amit még neked is meg kellett tanulnod - Őszinte csodálattal pillantok fel rá. Talán naiv vagyok, és semmit nem tudok az életről, vagy arról, hogy egy-egy ember mire képes, ha van egy kis motivációja. - Csodálom a kitartásod. - Úgy érzem magam, mint amikor mondják, hogy a gyerek száj nem hazudik. Képtelen vagyok visszafogni magam és csak úgy csúsznak ki a megjegyzések, elismerések, vagy éppen bókok a számon. De mindet komolyan gondolom, ez pedig valószínűleg a szememben is tisztán látszik, amit most a férfira szegezek.
- Tényleg? Ezt még nem is mesélted... - mondom meglepetten, miközben megsimogatom a kutyus fejét, aki türelmesen tűri - bár gondolom jól esik neki. Én is szeretem, ha a hajamat piszkálják. - Bele sem gondoltam, hogy így is lehet nézni a dolgot. Mármint hogy el kell számára különíteni mi a munka és mi a szórakozás. -  Finoman bólintok néhányat, ahogyan feldolgozom a szavait és megértem a mondanivalóját. Tényleg nagyon korán van még.
- Maximum csak ti fogtok pihenni, engem meg sem lehet majd állítani, majd meglátod - magyarázok vigyorogva. Csak azért, mert az időpont korai, nem jelenti azt, hogy ne lenne meg a szokásos jókedvem. Főleg most, hogy ilyen társaságban vagyok.
- Jaa, persze, együtt nevetünk, nem rajtam, ugye? - Vigyorogva vonom fel a szemöldökömet. A legelső találkozásunkkor azt hittem Henry, már csak a hivatásából adódóan is, sokkal komolyabb ember, mint amilyen én vagyok. Tény, hogy én sem az életet, sem saját magamat nem veszem teljesen komolyan, ezt már ő is tudja. De be kell vallanom, hogy ahogyan fokozatosan megismertem őt, rá kellett jönnöm, hogy neki is van egy oldala, ami ugyanúgy tud piszkálódni és viccelődni mint én. Csak meg kell hozzá teremteni a megfelelő helyet és időt. És ez tetszik benne. Kedvelem.
- Mm.. szóval most még azt is az orrom alá akarod dörgölni, hogy neked milyen szépen sikerült lebarnulnod? - Kérdezem csacskán, mint egy tinilány. Hiszen még az vagyok. Bizonyos szinten legalábbis, már ha csak az életkoromra is gondolunk. - Gyere, lássuk csak! - Megemelem a karomat és közelebb lépek hozzá, amikor Ő meg éppen felém indul, így kis híján, amit azzal igyekszem elkerülni, hogy egyszerre próbálok előre és hátrafelé is hajolni, ami csak annyit eredményez, hogy elvesztem az egyensúlyom.
- Persze, hogy meg! - Jegyzem meg könnyedén, s a gondolat, hogy ennek az ellenkezője akár csak megfordult a fejében, apró ráncokat eredményez a szemöldökeim között. - Bár még mindig rejtély, hogy a számomat honnan szerezted meg - teszem hozzá, miközben széles mosoly terül szét az arcomon. Mielőtt beszállnék a kocsiba, vetek még rá egy jókedvű pillantást. Miért is ne bíznék meg benne?
- Milyen messze van a park?


Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Csüt. 6 Szept. 2018 - 23:47
Széles mosollyal figyelem ahogy felemeli a mutatóujját felém. Hú, de nagyon megijesztett most aztán. És sejtem, hogy ő is pontosan ezt gondolhatja, hogy mennyire megrettenthet vele. Nem tudom sokáig kuncogás nélkül hagyni a dolgot, szórakoztatóan bájosan csinálja és még ért is ahhoz, hogy előadja magát.
- Oké, oké, ígérem mindent megmutatunk két szusszanásnyi idő alatt. - azaz nem lesz annyi, hanem sokkal több. Talán majd találunk egy padot, bár én azt sem bánom ha a szökőkútnál ülünk le a kő peremére vagy csak úgy a fűbe. Sokakkal ellentétben nekem ezek sokkal természetesebb dolgok, mintsem húzzam a szám azon, hogy összepiszkolom a ruhám. Piszkoltam én már össze szutyokabb dolgokkal is mint a kosz. Igazi lelket tipró szutyokkal.
Igen, és még a nemzetet is szolgálom és hű amerikai vagyok. Vagy mégsem? Ja nem az amerikai zászló alatt teljesítek szolgálatot, akkor sem teljesítenék, ha ott élnék. Az amcsik tolják ki a katonákat a gyárból, a tisztelet nagy, a megbecsülés már csak akkor, ha valaki akkora hőscselekedetet követett el, hogy ott felejtette magát is a harcmezőn. Ezt nem szabad, ez a mentalitás rossz. De szórakoztat, ahogy lelkesedik.
- A kutyussal foglalkozás napközben munka, amit te este látsz, az a lazítás. És mivel bevetésre potenciális négylábúról van szó, a vezetőség meg is adja a lehetőséget, hogy ennyit foglalkozzak vele. Ha más munkám lenne se tennék máshogy, a munkaidőn kívül jöhetne velem bárhová. Nem is tudom addig hova tenném, talán rád bíznám. - egy őszinte megnyilvánulással reagálok a csodálatára. Talán akkor neki is jut egy kevés belőle. Igazából jól állna mellé egy kutyus, energikus, vidám, sok szeretetet tudna adni a blökinek anélkül, hogy különösebben megerőltetné magát.
- Én is irigyellek ám. A legnagyobb kincset birtoklod, amivel én nem sokkal rendelkezhetek és még csak azt sem tudom, hogy mire használjam fel. - na rájön, mire gondolok? Hát persze, hogy az időre, ami híján vagyok és ha mégis megkapom a pihenést, akkor kire vagy mire áldozzam rá. Szívesen szórnám el rá is és nem csak egy laza kocogással vagy hasonlóval.
- Le kell fotózzam. De ugye, hogy járható út? És akkor nem zavarodik össze, hogy mikor mit tehet meg, mit szabad, miért kap dorgálást. Akkor lesz fegyelmezett kutya, amikor szükséges és talán itthon meg ugyanaz a boldog, játékos kis eb lesz mint a legtöbb kutya. - legalábbis szeretném, ha így történne és a blöki élvezné is, hogy elhoztam a menhelyről, nem csak beleállna a fegyelmezésbe.
- Azt mondod lehagysz minket, mint a szélvész? - már megint kezdem az incselkedést, de a mentségemre szóljon, mindig ő kezdi valahogy, valamivel. Vagy én magam akarok így incselkedni vele? Nem tudok nem nevetni az állításán, miszerint rajta nevetnék, nem vele. Hát persze, a kettőt együtt is lehet, de én magamat is előszeretettel nevetem ki, ha valami baklövést követek el.
- Szóval nem hiszel nekem? - hangomban játékosság csendül, tettetett sértettséggel simogatom meg inkább a blöki fejét és hajolok is kicsit hátrébb. De nem tudok én színészkedni sem jól, sem sokáig, így csak visszatér a már jól ismert jókedv.
Az övé mellé emelem a karom, abban egy pillanatra sem kételkedek, hogy én vagyok a barnább. Fehér emberhez képest - még akkor is ha egy picit kreolabb a bőröm - lesültem. De ez nem meglepő, amikor a sivatag kellős közepén is képesek vagyunk gyakorlatozni, számos Egyenlítő-környéki küldetésben veszünk részt és nem húzzuk meg egy napra sem magunkat a hideg kőfalak között. Ilyen ez a katonaélet, arra is ráállít, hogy a körülményeket is tudjuk elviselni.
- Te hozzám képest fehér vagy. - a csuklójára fogok, mert észreveszem, hogy megbillen a karja előre és a szemmel láthatót állapítom meg úgy, mintha most meglepetten hatalmas felfedezést tennék. Hát igen, ezt kár hasonlítgatni, az árnyalatnyi különbség nem itt kezdődik.
- Pedig nem akkora titok. Emlékszel, a menhelyen kitöltöttem egy papírt az örökbefogadásról. Te is ott voltál. - célozgatok nem kicsit erősen, had tornázza meg az agytekervényeit. Addig is előkészülök a kocsiba szálláshoz.
- Olyan... öt-tíz perc talán? - a forgalomtól függ. De nem baj, azt sem bánom, ha sokat nem futunk, majd este behozom a lemaradást. Nekem még mindig jobban számít az, hogy rábólintott és most itt van. Megvárom, míg beszáll, majd indítok is.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Vas. 9 Szept. 2018 - 15:07

Henry & Sophie



Még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, vajon miért is mentem bele pontosan abba, hogy hajnalok hajnalán valaki elrángasson engem futni. Én és a sport valahogy soha nem jöttünk ki egymással huzamosabb ideig. Bár a gimiben pomponlány voltam, de ahhoz mégsem kell különösebb képesség - a szüleim amúgy sem tudtak róla. És a kitartás sem volt meg bennem, hogy bármit kezdjek a már sportággá protezsált tevékenység profi szintű művelésével. Miért is lenne nekem jó, ha azt mondhatnám el magamról, hogy úgy járok egyetemre, hogy benne vagyok a pompon csapatban és ebből tervezek karriert csinálni? Valószínűleg buta libának lennék nézve. Bár egyébként ha már eszembe jutott, hogy mennyire kellett engem rángatni... Ha Henry arra kért volna, hogy segítsek neki megcsinálni a mosását hajnali háromkor, valószínűleg még abba is belementem volna. Ráadásul alig kezdünk el beszélgetni, máris úgy érzem, hogy sokkal pezsdítőbb hatása van az évődésünknek, mint a még odafent elfogyasztott fél bögre kávénak.
- Nagyon helyes - jegyzem hát meg sugárzó mosollyal, mintha a "fenyegetésemnek" bármilyen eredményét könyvelhetném el. Talán kissé gyerekes vagyok, talán a vidámságom néha illetlen, talán egyszerűen csak túlságosan naiv vagyok az élethez. De a legnagyobb félelmeim egyike, hogy megkeseredett felnőttként kell leélnem egész hátralévő életemet. Nincs annál nagyobb keserűség, mint a saját negatív gondolataink rabjaivá válni, amikor annyi szépség van az életben. Legyen szó egy naplementéről, egy másik ember mosolyáról, még akkor is, ha nem nekünk szól, vagy mondjuk egy találkozóról, olyasvalakivel, akit hetek óta nem láttunk.
- Rám? - Hirtelen olyan nagy meglepetéssel kapom a fejem Henry felé, hogy én magam is beleszédülök egy pillanatra. Igyekszem választ találni a szemeiben arra, hogy miért is éppen rám bízná a kutyust, de jobbnak látom, ha az Ő szájából várom meg a választ. - Nem csak arra gondolok, hogy megadják neked a lehetőséget, hogy foglalkozz vele - finoman megrázom a fejemet, s közben lágyan csengő nevetés hagyja el a számat, mintha csak azt mondanám vele, kedvesen becézve, hogy "te buta, hát nem érted?". - Hanem hogy annak ellenére, hogy minden napod edzéssel, kiképzéssel és ki tudja még mivel telik, Te a válladra vettél egy olyan feladatot, ami kicsit sem gyakori. - Magyarázom tovább az oly' nyilvánvalót.
- Hogy engem irigyelnél? - Hangosan felnevetek és szinte már várom, hogy valamelyik szomszéd kikukkantson az ablakon, attól rettegve, hogy egy bolond járkál az utcán. - Az utánozhatatlan képességemre gondolsz, amivel anélkül átesek a saját lábamon, hogy különösebben próbálkoznom kellene? - Kérdésem incselkedve, de közben az agyam lázasan kutat a valódi válasz után. Hogy én bármiféle kinccsel rendelkezzek? Ugyan már!
- Szerintem olyan jól haladtok. Amilyen gondosan megtervezted, hogyan lesz mindkettőtöknek előnyére a "munkaviszony", biztos vagyok benne, hogy csak tovább ível majd ez az egész. - Amíg magyarázok, még mutatom is a kis nyuszifüleket a kezeimmel, olyan beleéléssel magyarázok, mintha valami mély filozófiai kérdésről lenne szó.
- De mennyire, hogy le, majd meglátod! - Vigyorogva csinálok néhány mozdulatot a karjaimmal, mintha csak bemelegíteni készülnék egy futóverseny előtt. Miért van az, hogy alig néhányszor találkoztunk csak ténylegesen, mégsem érzem magam kényelmetlenül a társaságában?Vajon jelent valamit, hogy minden következmény nélkül lehetek önmagam mellette? Vagy csak szimplán találtam valakit, összefújt valakivel a Sors, akivel jó barátok lehetünk? Legszívesebben feltenném hangosan is a kérdést, de az ajkamba harapok, nem kaphatok mindig mindenre választ akkor, amikor én akarok. Bármennyire is szeretnék.
- Mhmm, ha mondom! - Képtelen vagyok visszafogni a jókedvemet, amire Henry csak mindig tesz egy újabb lapáttal. Ha így folytatjuk, a nap végére már fájni fog az arcom, annyit vigyorgok mellette.
Nagyot dobban a szívem, amikor megfogja a csuklómat és hirtelenjében nem tudom eldönteni, hogy érintésében van valami, amitől úgy érzem, hogy a szívem ki akar ugrani a mellkasomból, vagy pusztán a tény ijesztett meg, hogy mégis mindjárt fenékre esek mellette. - Az irodában nem lehet úgy barnulni... - jegyzem meg szórakozottan és még a torkomat is meg kell köszörülnöm, ha nem akarom, hogy Ő is észrevegye mekkora gombóccal a torkomban beszélek most. Furcsamód a gombóc nem az idegesség miatt van, abból ugyanis egy cseppet sem érzek. Sokkal inkább az izgatottságtól.
- Iiigen, tényleg... - zavarodottan pislogok néhányat magam elé, amikor megkapom a választ arra, honnan is van meg neki a számom. - De ha jól emlékszem, azt a menhelynek adtam meg és nem neked! - Felé fordítom a fejemet, miközben sikeresen bekapcsolom magam előtt a biztonsági övet, az anyósülésen ülve. Képtelen vagyok visszafogni az arcomra kiülni készülő mosolyt, ami most ott bujkál a szám sarkában.
- Akkor indulás! Minél előbb győzlek le futásban, annál hamarabb jössz rá, hogy kivel kezdtél ki...


Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Kedd 11 Szept. 2018 - 1:03
Már terveztem ezt a találkozást attól a perctől fogva, hogy kezdtem rájönni, mennyire jól megvagyunk. Elvégre aki pár napos ismertség után annyira jól érzi magát valaki társaságában, hogy utána minden nap igényelje az online is élő kapcsolattartást és amikor ez kimarad, akkor hiányérzete támad és addig nem nyugszik, míg ismét nem beszélhetnek... na ez már valami. És legyek maradi, de ez nekem durván új! De tetszik, nem tagadom. A lelkes mosoly, a csillogó boldog szempár a kamera túloldalán minden várakozást felülmúl. Vétek lenne azt mondanom, hogy nem az esetem, mert nagyon is az. De annyira fiatalnak tűnik, annyira más környezetben mozog, biztosan nem az minden vágya, hogy valakit minduntalan hazavárjon. Ebben az öt évben megtanultam valamit, innét kitörni azokkal a tervekkel, hogy családot szeretnék, az szinte egyenlő a lehetetlennel. De csak egy tíz év szolgálat azt mondják és le lehet véglegesen szerelni úgy, hogy továbbra is honorálják a munkálataimat. Az idegenlégió kemény, de valahol mégis meghálálja saját magát. Nem lenne jó, ha aztán életem végéig úgy gazdálkodhatnék az időmmel, ahogy csak szeretnék? Ó, dehogynem, minden képzeletemet felülmúlná. Egy békés otthon, egy hely, ahová véglegesen hazatérhetek, lenne még egy kutyám, nagy házam, kertem, nem is tudom... annyi mindent szeretnék. De még nem most jött el ezeknek az ideje.
Tartom vele a szemkontaktust gyanakvóan mosolyogva, ahogy "fenyeget" Mondtam már azt, hogy jaj de félek? Mintha már igen... Ha kell kész vagyok vele kihívóan farkasszemet is nézni ám, ezen ne múljék semmi.
- Rád. - válaszolok végül a meglepett kérdésére és el is nevetem magam. Ennyire lehetetlennek tűnne? Hiszen minden este majd' megveszik azért, hogy láthassa a kiskutyát. Biztos vagyok abban, hogy nem okozna neki az sem gondot, ha pár órát mondjuk ismerkedhetnének. Mondanám, hogy én is szívesen ott lennék, de nem tudom, hogy ez mennyire riasztaná el. De végighallgatom az okfejtését, amire akaratlanul is mosolyognom kell. Való igaz, ez egy különleges lehetőség, mindazonáltal egy nagyon különleges kapocs, ami kialakult köztem és a négylábú között. Korábban is volt már kutyánk, de soha nem éreztem ennyire társnak egy blökit. Ő pedig csak mindent meghálál, mindent igyekszik megtanulni, a kedvemben járni, az ölebem lenni és nem utolsó sorban kifejezni mindazt a szeretetet, amit nekem szán.
- Őszinte leszek, katonaként kissé magányos az élet, vannak akik a családjukkal beszélgetnek, vannak akik a városba járnak ki az új kapcsolatukhoz vagy valami könnyed légyottra. Lelkileg kemény ez a meló, mert a bajtársak csak a bajtársak maradnak. Valami hiányzik. Ezt pedig ő annyira foltozza be, mint amennyire nem is vártam volna. - megint elkap a lelkesedés és képes vagyok fél perc alatt imádattal beszélni Csibészről. Ez van, vesse rám valaki az első követ, ha sok vagyok már.
- Bizony, irigyellek. Neked van időd a szeretteidre, magadra, a hobbidra, a munkádra, az életedre. Az én időm kiterjed arra, amikor hazajövök napokra, amikor este kicsit tudok szociális életet élni - igen, veled! - és ezen felül minden ami van, azt a munka kíméletlenül elveszi. Ha nem a munka, akkor a távolság. Vagy a kettő együtt. Pedig imádom a távolságokat, messzire utazni, de az mégis más. - megint megered a nyelvem, talán egy picit sokat is beszélek. Zavarba jövök, elhallgatok, ezt pedig oldja ő. Annyira könnyeden hidalja át azokat a pillanatokat, amikor talán mindketten hallgatnánk... hihetetlen nő, de komolyan!
- Ahogy mondod, már nem sokáig az. - büszkén pillantok el a kutyus felé, aki még mindig moderálja magát. Tudja, hogy most itthon van, de rajta a hám és egy pillanatra feledkezett csak meg erről. Kölyök létére ez nagy teljesítmény. Olyan, mint mikor sikerül a házikedvencet megtanítani arra, hogy ne fogadjon el mástól semmit. Na de majd lássuk azt a lefutást, csak bólogatok rá, hiszem ha látom!
- Az irodában? Miért nem mozdulsz ki többet? Itt a jó idő. Mondjuk napozni munka után. - szórakozottan vonogatom a szemöldököm, észre sem veszem azt, hogy egy parányit közelebb húzom őt a karjánál fogva magamhoz, egészen amíg el nem eresztem. Oh, pardon.
- És mivel különleges a helyzet, így kaptam egy saját példányt amiben igazolni tudom a kis fickó hovatartozását. - bizony, kaptam én is egy példányt abból a megköttetett szerződésből, azon pedig már az ő telefonszáma is fel lett tüntetve, ha bármi gond lenne, tudjak kinek szólni. Ha tudták volna, mennyit fogok itthon tartózkodni... és ez az alternatív megoldás jobban tetszett, hogy megkeressem skype-on.
Lassan indulok el és fokozatosan tartom a sebességet, amint becsatolja magát. A biztonságos vezetés híve vagyok, ez valahogy rossz szokásként rám ragadt, miután néhány alkalommal vezettem én is katonai konvoj közepén. Na ott aztán kell a fegyelem és a szabályok betartása, sosem lehet tudni mikor robban az út.
- Szóval akkor a nyertes fizeti a fagyit? Vaaagy lehet valami extrém óhaja?
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szomb. 22 Szept. 2018 - 20:42

Henry & Sophie



Tudtam, hogy amikor a bátyámhoz költözöm Montréalba, minden nagyon új lesz számomra. Hiszen egész életemet New Havenben töltöttem, egy olyan családban, aminek soha nem éreztem igazán, száz százalékig a tagjának magam. Több akartam lenni, ki akartam törni abból a városból, ami ahogyan az évek teltek, egyre inkább fojtogatott. Rettenetesen szeretnék utazni és világot látni, amire apám is buzdított. Talán éppen azért vagyok ennyire kíváncsi a világra, mert kiskoromban Ő annyit mesélt nekem az útjairól,  Görögországról, Mexikóról és Angliáról. Eddigi életem talán legjobb döntése volt, amikor elhatároztam, hogy ahelyett, hogy egyetemre mennék, hogy megpróbálkoznék a Yale-el, amire apám annyira büszke lett volna, inkább amellett döntöttem, hogy eljövök otthonról. Bár nem jutottam sokáig, csak az amerikai-kanadai határ túloldalára. De úgy érzem ennyi idősen ez épp elég nekem. A munka, az új város, az új emberek, mind-mind új nekem, mégsem lehetnék boldogabb. Azt, hogy mit hoz a jövő, még egyáltalán nem tudom. De az itt és most nekem épp megfelelő.
Az itt és most, ami ebben a pillanatban Henryt jelenti, a mély hangjával és a nevetésével együtt, ami bármiért képes lenne kárpótolni. A zavarral együtt, amit az okoz, hogy fogalmam sincs mikor kezdett el hevesebben verni a szívem, amikor meghallom a nevetését. Igyekszem lenyelni a torkomat szorongató gombócot és ahelyett, hogy arra koncentrálnék, hogy ne piruljak fülig, azt próbálom meg kiszedni belőle, hogy mégis milyen megfontolásból bízná rám a kutyáját. Hiszen az, hogy érdeklődöm utána minden este és hogy tudok egyet, s mást a kutyákról, nem jelenti azt, hogy maga a szóban forgó Csibész is élvezné a társaságomat. Nem de bár? - Miért? - teszem fel a számomra olyan egyértelmű kérdést, mert a nevetése most nem elég számomra.
- Akkor gondolom nem véletlenül mondják, hogy a kutya az ember leghűségesebb barátja. Kifejezetten jól választottál. - Jegyzem meg széles mosollyal az arcomon, miközben felpillantok Rá.
Henry szavai ezer és egy kérdést vetnek fel bennem, én pedig hirtelenjében egyáltalán nem merem megkérdezni tőle egyiket sem. Csak nézem őt, próbálom befogadni a vonásait, amit egészen más a képernyőn látni és alig egy karnyújtásnyira magamtól, életnagyságban is. Szeretném például tudni, vajon Ő hányszor tartott az osztaga tagjaival abba az emlegetett városba, azokért az új kapcsolatokért és könnyed légyottokért. Vagy hogy milyen is pontosan a családja és milyen gyakran beszél velük. Vagy hogy én mit jelentek neki. Ami rettenetesen önző lenne és szerénytelen, hiszen senki nem mondta, hogy bármit is jelentek számára. Bármennyire szeretnék. - Na és neked van valakid, akivel megoszthatod ezt a lelki nehézséget? - Végül kibukik belőlem az egyik kérdés a sok közül és rögtön úgy érzem túl messzire mentem. Nagyon más online tartani a kapcsolatot és itt állni előtte. - Ne haragudj, nem muszáj válaszolnod - mosolyogva megrázom a fejem. Véletlenül sem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni azzal, hogy túlságosan kíváncsi vagyok.
Szólásra nyitom a számat, mégsem jön ki belőlem egy hang sem, végül az ajkamba harapok, amikor sikerül felfognom a szavai értelmét. - Nincs esetleg lehetőséged több időt tölteni itthon? - Na nem csak azért, mert szívesen töltenék vele több időt. Na jó, részben azért, mert nagyon is szívesen találkoznék vele többször is - és nem a Skypeon, a kamerán át. - Azért... Tudod nekem sem olyan egyszerű ám. Lehet, hogy rengeteg időm van, amit tényleg szeretek a hobbimmal tölteni, de... Nekem ez a város teljesen új. Néha még mindig eltévedek... - nevetve megvonom a vállaimat. - Csak a bátyám van itt, senki más. Még barátaim sem nagyon vannak. Igazából... Kicsit céltalan jelenleg az életem. De gondolom idővel rájövök mi a célom, és akkor majd a jelenleginél is boldogabb leszek. - Fejezem be a talán túlságosan is idealista magyarázatomat egy mosollyal. Megmondaná valaki, hogy miért olyan könnyű ilyen komoly dolgokról beszélgetni Henryvel, amikor ez a... harmadik személyes találkozásunk? Csak mert én magam képtelen vagyok rájönni.
- Hát most mondom! - A nevetésem mintha még az utca is visszhangozná. - Nincsenek barátaim, akikkel mehetnék. Egyedül meg... - nem fejezem be a mondatot, hogy azért mert nem tudnék mit mondani, vagy mert hirtelen úgy tűnik mintha sokkal közelebb lennék hozzá, azt nem tudom eldönteni. De azért azt hiszem el tudja képzelni mire gondolok.
- Hmm... cseles. - Vigyorogva pillantok rá. Próbálok nem leragadni a profiljánál és őt figyelni, ahogyan olyan magabiztosan vezet, mintha minden nap ezt csinálná. Bár ki tudja, lehet, hogy minden nap ezt csinálja. Lehet, hogy már hetek óta beszélgetünk, de még mindig nem értek túlságosan a katona dolgokhoz. - Tudod soha nem volt még, aki így szerezte meg a számom. - Oda sem figyelek igazán arra, hogy merre megyünk, a lényeg, hogy Henry tudja az utat. Én pedig úgy tűnik, hogy feltétel nélkül bízom benne. Legalábbis most beszéltük meg, hogy ha szervkereskedő lenne, akkor is beültem volna a kocsijába.
- Ó, a fagyi nem is volt kérdés. - Halkan nevetve megrázom a fejem. Oké, nem biztos, hogy reggel hatkor olyan egyértelmű a fagyizós dolog, de ha már olyan ritkán van Montréalban, ne próbáljam meg kihasználni az alkalmat, hogy minél több időt tölthessek vele? - Szóval legyen az extrém óhaj. Ígérd meg, hogy bármit kérek, teljesíteni fogod... és fordítva is. - Úgy nyújtom felé a kisujjamat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, de tény és való, hogy én még mindig így kötök fogadást. Kisujjesküvel.

Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Kedd 25 Szept. 2018 - 8:10
Miért? Nehéz lenne szavakba önteni azt, hogy miért is gondolok Rá. Talán kissé furcsa, abszurd, korai, de igen, mindenképpen korainak mondanám. Nem tudom eldönteni, hogy ami közöttünk van, az normális-e, hogy hosszú heteken keresztül minden este bekapcsoljuk a kamerát és a kutyára hivatkozva beszélgetünk. Nem hazudok magammal szemben, én már egy ideje nem a kutya miatt beszélgetek vele, hanem mert durván elkezdett érdekelni. Annyira normálissá és mindennapivá vált nálam, hogy beszélgessünk, halljam a nevetését, a bolondozását, amivel egy hosszú, fárasztó vagy egy sokkolóan kemény nap után az arcomra is mosolyt csal és megnevettet. Vele beszélni egészen más, mint a rokonaimmal, akikhez hazajárok, mint az anyámmal, aki így jobban belegondolva egészen hasonló mentalitású is, mint Sophie. Megbolondulok a gondolattól, hogy lassan tényleg olyan lesz nekem ő, mint a levegő, ha nem kapok belőle, megfulladok a táborban. Ennyire lelkesen akkor vártam egy találkozót, ha tudtam, hogy randira viszem az illetőt és nagy reményeim vannak hozzá. Mi még csak nem is azon vagyunk, mégis az egésztől olyan érzésem támad. A kérdés csak az, ha bevallok nagyon sok mindent, ami csak kimondatlanul a kamera túloldalán marad, akkor vajon mekkora annak az esélye, hogy ő elszalad mindezek hallatán? Nem kötelezhetem, hogy belemenjen egy hóbortos, sok biztosat nem kecsegtető távkapcsolatba, hisz annyi mindenki körülveheti és talán körül is veszi, annyira fiatal, hogy bűn lenne mindezt a sok pezsdítőt megvonni tőle. Mégis ott marad megválaszolatlanul a levegőben a kérdés, de vajon belemenne?
- Megbízok benned. - tudom, hogy mondom ezt úgy, hogy összességében nézve is háromszor beszéltünk és ennél nonszenszebb választ nem is adhattam volna még neki. De a kutya szereti, megszokta, most is pillanatok alatt elfogadja és úgy bújna hozzá, mintha tegnap váltak volna el. Nehéz úgy bármit is tenni, kimondani, hogy kételyek vannak előttem.
- És a kutya ki is szúrja a jó embereket. - legyen végül elég ennyi indoklás. Hosszú még a nap, nem? Mondhatok még később is mást, ami már annyira kikívánkozna rajtam, mégis fegyelmezem magam.
Mosolyt csal az arcomra a kérdése. Nem tudom, tényleg feltűnt-e neki, hogy mennyit beszélgetünk és miről. Sokszor sodródtunk olyan témák felé, amiről úgy gondolom, hogy megélni kell és aki nincs benne, az mégis honnét tudná milyen dolog ez? Vele mégis kötetlenül lehet beszélgetni és azt vettem észre, hogy tudja kellő érettséggel kezelni. Néha vannak olyan megnyilvánulásai, amire csak hümmögve bólinthatok rá, hogy de még mennyire igaz.
- Szerintem te ilyen vagy. Ha nem is annyira sokszor... de veled beszélgetek nagyon sokat, sokszor veled osztom meg a kételyeimet, vidítasz fel... - nem kertelek, kezdek úgy jutni vele, hogy tiszta játékkal talán nem lesz olyan elutasító. Még mindig csak kocogásra megyünk, még mindig nincs semmi kimondva.
- A célod már tudod, csak az utat nem találod hozzá. - ne vicceljen, amennyit mesélt a hobbijáról és mutatott rajzokat is, már előtte az út, csak a megvalósítás a nagy kérdőjel. Annyira szívesen segítenék neki egy idegen városban, hogy boldogulhasson. De én vagyok a legkevésbé elérhető általában.
- Napozok én veled, de az a helyzet már nem tudok hová barnulni. - elragadtatom magam, ahogy feldobja a labdát, én már passzolom is vissza. Aztán utólag észbe kapok, hopsz, nem lett egy kissé túl magas?
- Ha valaki szeretne valamit megszerezni, akkor legyen kreatív. Reméltem is, hogy egyedi voltam ebben. - most már teljesen el is engedem magam. A kormányt markolva mintha azzal vezetném le a negatív energiákat, olyan kissé most mint egy kapaszkodó. Csak éppen nem szorítom halálra. Egy pillanatra sandítok csak oda rá, ahogy a kisujját nyújtja, én bolond pedig gondolkozás nélkül akasztom bele az enyém.
- Legyen. - talán akkora hajmeresztő dolgot nem fog kérni, hogy meg kelljen szegni az esküm. De mit veszíthetek?
Oda érünk, a parkolóhelyre fordulok be és már meg is álltunk. A kutya hátul izgatottan nyüszít, ahogy leállítom a motort. Megszokta már mi mit jelent. Szóval most jön a kivétel, a póráz - hogy szokja - és egy kör. Vagyis most már futhatunk is, hogy sikerült a futópálya mellett megállnom. Nyújtok jobbra, majd balra, amennyire csak szükséges, a lábaimat is felhúzogatom. Én tényleg bevasalom azt a pár kört rajta, utána jöjjön a szórakozás.
- Figyeld meg, hogy tanul a kis rosszaság. - biccentek a kutya felé, aki épp egy másik kocsi kerekét szaglássza épp. Elég füttyentenem neki, már figyel is előre emelt fülekkel. Felsétálok az anyagra, rugalmas, nem olyan kemény mint a táborban. Helyes, nem fogja a kutya talpát sem szétrondítani. Épp csak lassan nekilendülök, a blöki mint az őrült rugaszkodik neki és repülne a füle is utána, ha hagynám. Meg kell húzzam a hámot kicsit, hogy tudja a helyét és Sophiera is figyelnem kell. Izgalmas lesz ez a futás, ha Csibész mindent összekutyul.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Kedd 25 Szept. 2018 - 23:00

Henry & Sophie



Összességében két oka van annak, hogy eljöttem otthonról és hogy Montréalban kötöttem ki. Van egy hivatalos verzió, amit bárkivel szívesen megosztok és van egy nem hivatalos okom is, amiről csak kevesen tudnak. De talán kezdjük kicsit másképp a történetet. Ha egyszer be kellene ülnöm egy pszichológushoz, nagy valószínűséggel csomó olyan tulajdonságomról rántaná le a leplet, amelyekkel én magam sem vagyok teljesen tisztában, vagy csak nagyon nem akarom bevallani magamnak. Azonban van valami, amivel nagyon is tisztában vagyok magammal kapcsolatban és akárhogy is nézzük, piszok nagy defektről van szó. Talán helytelen őket vádolni ezzel, de finomkodás ide vagy oda, az egésznek a családom a hibája. Legalábbis annak, ahogyan az eddig leélt tizenkilenc évemben működtünk, mint Woods család, sokkal kevésbé alkotva meg azt az egységet, amit a kifejezés önmagában sejtetne, úgy érzem lehet köze ahhoz, amilyen ember ma vagyok.
Mindig is két ember volt számomra, akikben igazán, tiszta szívből meg tudtam bízni, akikről tudtam, hogy történjen bármi, soha nem fognak cserben hagyni. Az egyik a bátyám, Brett, aki rettenetesen kitett magáért, nem csak gyerekkorunkban, amikor szánt rá időt, hogy velem játsszon, vagy csak beszélgessen kicsit. A másik pedig az apám, aki attól a pillanattól kezdve a legnagyobb bizalmasom és az egyetlen ember aki igazán odafigyel rám és óv a világ minden gonoszságától, hogy megszülettem. Nem volt édesanyám, aki a hajamat fésülte és megtanított főzni. Helyette volt - és mai napig van is - egy nevelőanyám, akinek szinte látható fizikai fájdalmat okozott megbarátkozni azzal a ténnyel, hogy egy lányt is fel kell nevelnie a három fia mellett. És persze vétek lenne megfeledkezni a két idősebb bátyámról, Jeffről és Ruebenről, akik közül az utóbbi ott tette lehetetlenné az életemet, ahol csak tudta. Jeff pedig... Ő talán még ma sem teljesen biztos benne, hogy a húga létezése pusztán egy visszatérő álom, vagy valóság.
Az, hogy a családom olyan diszfunkcionális, mint amilyen, puszta tény. De hogy én általuk váltam olyan emberré, aki fejest ugrik az emberi kapcsolatokba, minden bizalmát gondolkodás nélkül a másik kezébe teszi, bizony sajnálatos realitás. Hiszen ezekből a helyzetekből lehet a leginkább sérülni. Mégsem veszítettem el a hitem az emberiségben, újra és újra képes vagyok a legtöbbet, a legigazabb önmagamat nyújtani mindenkinek, legyen szó a pultos lányról a lakásunk melletti kávézóból, vagy éppen Henryről, aki még azt is tudja mi a nem hivatalos oka annak, hogy itt vagyok Montréalban.
Mert bizony Henry tudja, hogy amikor apám elmondta nekem, hogy rákos beteg, rettenetesen megijedtem. Attól, hogy elveszítem az embert, aki feldolgozhatatlan dolgoktól mentett meg, aki egész végig támogatóan állt a hátam mögött, most pedig megvan az esélye, hogy egyik pillanatról a másikra egyszerűen odalesz, egyedül hagyva engem a nagy világban, amihez túl naiv vagyok még.
Ezek után hogy is ne bíznék meg a férfiban, akivel csupán harmadik alkalommal találkozom személyesen, de már a legnagyobb félelmemet is megosztottam vele? Hogy az őszinte pillantása, a barátságos mosolya, vagy a biztonságot és rendszerességet jelentő mindennapos beszélgetéseink teszik, nem tudom. De amíg ez így működhet tovább kettőnk között, nem akarok leállni.
- Hát... - Nem számítok a válaszára, hiszen még azt is mondtam neki, hogy ha nem akar, nem muszáj válaszolni a kérdésemre. Mégis meglep. Vagy sokkal inkább megilletődöm a szereptől, ami titkon annyira szeretnék lenni, hirtelenjében mégis túl nagy felelősségnek tűnik. - Akkor lassan órabért kellene szednem, amiért így meghallgatlak. Belőled gazdagodnék meg. - Magyarázom vigyorogva, kicsit sem gondolva komolyan a dolgot, mégis igyekezve elvenni az élét Henry szavainak. Esküszöm tudok én komoly dolgokról is beszélgetni! Csak nehezen ismerem be, hogy valakinek többet is jelenthetek puszta szórakozásnál.
- Lehet, hogy jól el kellene tévednem ahhoz, hogy mégis ráleljek - mondom elgondolkodva. Talán az én utam még annyira sem olyan, mint a többi emberé, mint gondoltam volna. Azzal, hogy nem mentem egyetemre, hogy "tanuljak valami normálisat is", elég jól keresztbe húztam az utat, amit a családom azon része talált ki nekem, amelyiket kevésbé szívlelem. De talán ahhoz, hogy mégis megtaláljam az utamat, egészen másképp kell élnem az életem. Nem a munka-karrier-egy kis szórakozás Bermuda-háromszögében kellene gondolkodnom, hanem búcsút mondani az egyiknek és fejest ugrani egy másikba.
- Akkor ez egy ígéret? És behajthatom? - Rögtön visszapasszolom az Ő térfelére a labdát, játékos hangnemben téve fel a kérdést, magasba szaladó szemöldökökkel pillantva Rá. - Csak mert tudod már rengeteg mindennel jössz nekem... - Felemelem a kezemet, hogy úgy számolhassak, mint egy elsős matek órán. - Ott volt a repülés, a kiruccanás Chilébe, most a napozás... Az egész nyaradat velem kellene töltened, ha ezt mind betartanánk - nevetve rázom meg a fejemet, abba a hitbe ringatva magamat, hogy az egész amúgy is csak feltételes módban volt.
- Hmm. - Elégedett sóhaj hagyja el a számat, amikor belemegy a játékba és összeakasztja a kisujját az enyémmel. Magam sem tudom miért érzek így, hiszen ez csak egy buta fogadás, igaz? Nem kellene, hogy bármiféle jelentősége legyen, azonban amikor Henry extrém óhajként vetette fel a dolgot, valahogy mégis azzá vált. Valami fontossá.
Amikor végül a parkba érünk, még mindig azon jár az agyam, hogy vajon minek nevezhetném magunkat. Barátoknak? Vagy többnek annál? Hiszen a vak is láthatja rajtam, mennyire tetszik nekem ez a férfi! Hogy oldjam a gondolataim okozta nyomás magamon, azzal kezdem szórakoztatni magam, hogy amíg Henry tudatosan kezd el nyújtani, én úgy kezdem utánozni őt, mint a sokat emlegetett utánozós kismajom lennék. - Milyen kíváncsi... - jegyzem meg nevetve, s közben finoman megrázom a fejemet, ahogyan őket figyelem.
Félek ők olyan egységet alkotnak már, amiből én ahogy vagyok kilógok, amikor elkezdünk futni mégis sikerült az egész élmény részesének éreznem magam. Előbb felveszem velük a tempót, aztán puszta szórakozásból rágyorsítok kicsit, hogy lehagyjam őket és megfordulok, hogy hátrafelé futva, de feléjük fordulva ejthessek meg egy játékos vigyort szemöldökhúzogatás közben Henry felé. Csak nehogy elfelejtse az ígéretemet és azt, hogy én még ma nyerni fogok ellene. Mégsem az a célom, hogy lehagyjam őket, sokkal inkább csak incselkedem. Ezért is várom be végül őket, majd fordulok vissza, hogy immár a megfelelő irányba fordulva fussak. - Na és.. mondd csak, miért is fog nekem jót tenni ez a... futás? - teszem fel a kérdést a közbeiktatott néhány levegővételnyi szünettől tagoltan. - Te milyen gyakran futsz odaát?


Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szer. 26 Szept. 2018 - 15:15
Az imént direkt nem válaszoltam a kérdésére, amit feltett, tudnék-e több időt itthon tölteni. Tudnék, attól függ, hogy kivel, mit és mennyi időről van szó. Némely bevetéssel csak úgy özönlenek a plusz napok és sokszor nem tudok vele mit kezdeni. Használjam ki? De kivel? Hol tudnék kikapcsolódni úgy, hogy igazán hasznosnak is érezzem? Nem szoktam szórni a szabadnapokat, a hazautazásokat, én megélni szeretem mindazt, amire rászánom, nem pedig elfecsérelni. Ha belenézek a tükörbe, így is több ránc gyülekezik a homlokomon, mint szeretném és még igazából sehol nem járok. Ez az, ami igazán ijesztő és néha meg is kapom otthon, hogy mikor fogok mondjuk megkomolyodni, nem csak utazgatni. De hát én komoly vagyok, mégsem kötelezhetek senkit sem olyan dologra, ami túl nagy áldozat. Vele még meg is próbálnám... de épp elég időt rabolok el tőle így is esténként. Elmosolyodok a csipkelődő megjegyzésén.
- Felvigyázással arányosan nem lehetne kiváltani? Én kapok pár perc figyelmet, te kapsz pár perc kutyát.- nem rossz alku ez, igaz? Mert én még gond nélkül bele is mennék. Most is kijönnek, Csibésznek ő ismerős, nem hiszem, hogy gond lenne. Bár igazából sokkal jobban élvezem ezt most, hogy így vagyunk, hármasban.
- Vagy csak valamikor szembejön a nagy lehetőség. - Az enyém így jött, fogalmam sem volt, hogy mit kezdjek az életemmel, mikor befejeztem a gimit. Azt éreztem csak, hogy segíteni szeretnék, valakinek, valahogy, valamiből. Ha utólag belegondolva sok minden hazug és demagóg módon működik a katonaságnál, voltaképpen én segítek. Megtisztítom a terepet a bombáktól, esetleg ha olyan jellegű a munkaköröm, akkor a civileket védem azoktól, akik gondolkozás nélkül lelőnék őket. Ezért nem vagyok az amerikai seregben, az már nem fér bele az értékrendembe.
- Vegyük ígéretnek? - teszem fel én is a kérdést vigyorogva, de csak hogy elbizonytalanítsam. Nem vagyok normális, hogy ilyenekbe megyek bele, félek, hogy ott  mellette napozgatva nem igazán akarnám már visszafogni magam - a mostanival ellentétesen -, de most még azért van némi remény. Katona vagyok, nem szerzetes.
- Ha ráérsz, repülhetünk valamikor, amíg még itt vagyok. - ajaj, kezdhetek törleszteni. A rengeteg beszélgetés közepette elfeledkezek arról, hogy mennyi mindent megígértem már neki. Rengeteg, rengeteg mindent.
- Vagy elrepülünk Chilébe és ott majd napozunk a szertartási oltáron. - kezdek én is komolytalanságokat fantáziálni, ez pedig kizárólagosan az ő bűne. Bele visz a rosszba, hogy már ennyire irreális dolgokat gondoljak. Ahhoz már kicsit több mindent kellene megtennem, hogy csak úgy felrepüljünk. De szívesen megmutatom neki azt a kétéltűt, amit én is sokszor használok csak úgy a végtelen erdők fölött repülve.
Csak eljutunk a kocogásig, amit Csibész már alig vár. Izgatottan kapkodja jobbra és balra a fejét, míg meg nem kapja a pórázt és ki nem pattanhat a kocsiból. Mintha csak a szabadságát kapta volna vissza, pedig nem egészen. Sophie meg is előz minket, szembe fordul, a kutya pedig teljesen megbolondul tőle. Vissza kell húznom, ha nem szeretném azt, hogy elestesse.
- Csak gondoltam... ez hasznos időtöltés. - nem tudom igazából magam sem, hogy miért pont kocogni hívtam el. Csak tetszett a gondolat, hogy nem fogok a blökivel egyedül futni. Gondoltam megismerhetik ők is egymást jobban, de ez a része túl gyorsan ment. De telhet ez még kellemesen, nem? Különben is meghívom majd arra a fagyira a végén. Azért a padok csak úgy araszolnak el mellettünk, miközben haladunk előre.
- Minden nap kell, ezzel kelünk, reggeli bemelegítés. Aztán valamikor délután is beiktatunk. - ha nem is egyenletes a beszédem, de érthető. Kocogás közben beszélni nekem már nem jelent akadályt, hisz napi szintű rutinommá vált. Valamivel karban is kell tartani az erőnlétet, és most kimondottan a szívósságot értem ez alatt.
- De felpezsdít, néha jobb mint egy kávé vagy alma, társaságban pedig tökély. De majd szólj, ha álljunk meg, oké?
Csibész már szaladna előre, egyelőre még nem érti, hogy az egyenletes futás miért az, de ez legyen a legkisebb gondja. Csak még egy kis táv, mondjuk megnézném hogy szalad. Vagyis szaladnak.
- Egy versenyt eddig itt a tó körül? - mutatok végig a pályán. Kíváncsi vagyok ehhez mit szól. - hogy kicsit mozdítsam is előre a helyzetet, oldalra lépek ki és egy kis ollózó mozgást is beütemezek. Csibész veszi a lapot, már szeretne is átbújni a lábaim között, csak a nagy helyzet az, hogy majdnem elakad. Visszahúzom a pórázt, kutyus pedig szépen kitolat alólam. Már hellyel-közzel, mert majdnem orra bukik, nyüsszen is egyet. Én viszont a versenyt komolyan is gondolom, ezzel ugyan adok egy kis előnyt neki, ha ő is kihívásnak veszi, de ne gondolja azt, hogy sokat adok neki. Nem fogom különösebben lehagyni, mert attól csak inkább válik az egész program kiábrándítóvá.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szer. 26 Szept. 2018 - 22:15

Henry & Sophie



- Hm... - csücsörítve igyekszem a lehető leghihetőbb 'elgondolkodó' arcot vágni, csak hogy egy kicsikét még tovább cukkoljam vele Henryt. Olyan érzés vele beszélgetni, mintha már évek óta ismernénk egymást és nehezen tudnánk zavarba hozni egymást az általában kényes témákkal. És bizony ezt érzem esténként is, amikor onnan, hogy beszámolunk róla kinek milyen napja volt, hogyan érezte magát, eljutunk egészen odáig is akár, hogy a családjainkról beszélgetünk. Arról, hogy Ő még próbálja összerakni a sajátját, hogy teljes legyen, vagy éppen arról, hogy pukkant ki az én kis buborékom, amikor kiderült, hogy apám rákos. De nem csak egyszerűen magunkról tudunk beszélgetni. Sokszor feljönnek a kedvenceink, legyen szó filmről, zenéről, művészetekről. Gyakran mutatom meg neki a rajzaimat is, amit rajta kívül talán egyedül a bátyámnak mutogatok ilyen lelkesedéssel. A különbség talán csak az, hogy Brettet valószínűleg sokkal kevésbé érdekli. - Nem is tudom. Elég korrekt ajánlatnak tűnik - mondom vigyorogva, meg sem próbálva palástolni a jókedvemet. Miért is tenném, amikor szeretném, ha tudná, mennyire élvezem a társaságát. - Szóval ha nem bánod előbb átnézetném a szerződést a jogászommal, aztán a legközelebbi alkalommal meglátjuk, hogy aláírom-e. - Igyekszem teljesen komolyan előadni a helyzetet, és amíg  befejezem a mondandómat sikerül is tartanom magam a látszathoz, végül aztán mégsem bírom ki és hangosan felnevetek. - Ne haragudj, esküszöm nem bolond gombát ettem reggelire - nyögöm ki nagy nehezen a nevetés utóhullámaival küzdve. Na meg persze a gondolattal, hogy idő kérdése és Henry teljesen hülyének fog nézni.
Úgy érzem jelenleg olyanok vagyunk egymásnak, mint két nyitott könyv. Én legalábbis semmi akadályát nem látom annak, hogy olyan dolgokat osszak meg vele, amit másnak mondjuk csak egy év távlatában vallottam be. Mondjuk azt, hogy a kedvenc fagyim a mangó. Nekem talán mégis kicsit hosszabb könyv jutott, amit valamiért egyáltalán nem bánok. Szeretek olvasni, Henry pedig különösen jó olvasmány. A különbség valószínűleg csak az, hogy nekem sokkal többet kell tanulnom az Ő világáról, arról, hogy mit szabad és mit nem, hogy amit elmond, az nem mindig a teljes történet, és hogy hiába a kíváncsiságom, van amiről egyszerűen nem szabad tudnom. Nagyon más az ő katona világa az enyémtől, de talán épp amiért szinte teljesen ismeretlen terep számomra, kifejezetten vonz is. A kíváncsiságomat legalábbis nagyon.
- Már egyszer megígérted, szóval... - Oldalra billentem a fejem, megint csak játékból tartok hatásszünetet. Létezik most nálam vidámabb ember a Földön? - Ha jelent neked valamit, hogy megígérted, akkor teljesíted is. - Fejezem be végül, és nagyon örülök, hogy nem úgy hangzott el a mondat, ahogyan az a fejemben első körben megfogalmazódott. Akkor sokkal, de sokkal jobban félre lehetne érteni a kijelentésemet. Hiszen ha azt mondom, hogy ha jelentek neki én bármit is, akkor betartja az ígéreteket... Akkor talán úgy tűnt volna számára, hogy túl sokat gondolok magamról és az egész barátságunkat is túlértékelem. Vagy nevezzük, ahogy akarjuk, én erre már nehezen találok megfelelő definíciót.
- Na, ez az utóbbi már egészen úgy hangzik, mint a világ legjobb kombinációja - felelem legalább akkora lelkesedéssel, mint amekkora elismerést adtam az említett kombinációnak, ami így jobban belegondolva nem is hangzik olyan rosszul. Főleg ha a társaság részére gondol az ember. Akkor aztán tényleg pazar lehetőség válik belőle. - Tényleg ilyen könnyedén el tudnál menni? - Teszem fel az egy fokkal komolyabb, kíváncsiskodó kérdést? Hiszen amíg viccelődünk róla és úgy piszkáljuk egymást, mint az oviban a gyerekek, akik aztán otthon azt vallották be a szüleinek, hogy tetszik nekik az a fiú, vagy az a kislány, addig ez mind szép és jó. De amikor a terv, vagy ígéret megvalósításához érünk, minden sokkal másabb, nem igaz?
Mint ahogyan az első hallásra egészen más fényben értelmezett közös futás is kellemes kihívássá válik, amikor egyrészt sikerül belőle versenyt csinálnunk, másrészt ténylegesen belekezdünk a műveletbe.
- Á... mindent értek. - felelem halkan kuncogva, ami nem tűnik jó ötletnek, mert amennyi gyakorlatom - vagy inkább kitartásom - van a futással, rögtön úgy érzem, mintha az oldalam máris finoman szúrni kezdene. És tudom, hogy mire végzünk valószínűleg teljesen ki fogok purcanni. Akkor aztán imádkozhatok Henrynek, hogy ha már Ő egy erős katonaember, legyen a mankóm és kísérjen vissza a kocsihoz. Vagy talán az lett volna a legjobb ötlet, ha előre megkérem, hogy amikor végzünk, én pedig meghalok, egyszerűen ásson el. Egészen kellemes hangulatú ez a park hozzá.
- Jesszus.. Na és nem szoktátok megunni? - Teszem fel az újabb kérdést, mintha csak a szokásos esti beszélgetésünkről lenne szó. Csak így személyesen sokkal de sokkal jobb.
- Még a végén.. - fújok egy nagyot és igyekszem a megfelelő ütembe terelni a légzésemet. - miattad rászokom. - Magyarázom, miközben egy mosolyt is megvillantok felé. Amikor ilyen helyzetekbe keverem magam jövök csak rá, hogy miért nem a futás az én sportom. Vagy pusztán az volt a baj az eddigi próbálkozásaimmal, hogy egyedül próbáltam, ami egyrészt nem olyan szórakoztató, másrészt kicsit sem vagyok képes motiválni magam amikor szúr az oldalam és belátható időn belül a tüdőmet is ki akarom majd köpni. - Jó, szólok.
- Bármikor. - Felelem rögtön, amikor felajánlja a versenyt és gyorsítok a lépteimen, de szinte teljesen megtorpanok, amikor Csibész orra bukik. Ki sem kell ejtenem a számon a kérdést, a helyzet nagyon is nyilvánvaló, a kis versenyünk pörög tovább. Én pedig igyekszem betartani a korábbi hencegésemet és szavaimhoz híven megnyerni és beelőzni őket. Mi lehet olyan nagy szám pár percnyi sprintben ugye? Hát talán csak az, hogy amikor már egészen közel van a Henry által kitűzött cél, a lábaim mintha kezdenének zselévé válni, nekem pedig nagyon kell igyekeznem, hogy ne bukjak fel. Talán ha letudtuk a versenyt és egyszerűen kidőlhetek a fűbe... Akkor helyreáll az egész világ.


Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Pént. 28 Szept. 2018 - 9:13
Az egyik szemöldököm egyre feljebb siklik, ahogy figyelem az elgondolkodtató arcát. Vigyázzon, mert visszaszívom ám, ha sokáig gondolkozik. Mégis azon tűnődök, hogy mennyire más élőben látni őt, a grimaszait, sokkal jobban el tudok veszni a részletekben, mint a temérdek pixel között a képernyőn. Nem is mindig tiszta a kamerafelvétel vagy az átvitel, néha belassul a net is, hisz mindenki más is akkor akarja használni a kapcsolati hálót és kommunikálni az ismerőseivel, szeretteivel, a családdal. Nem tudom még úgy elképzelni magam, mint aki minden este azt nézi a kijelzőn, hogy éppen hogy tanul meg járni a gyereke, hogy tolja a sütőtökös pürét és sorolhatnám. Én még aligha gondolhatok ilyenekre, ha egyszerűen még most sem szánom el magam egészen arra, hogy kimondott randira hívjam. Voltaképpen ez is az, de nincs kimondva, nem valljuk  be magunknak, hogy több átlagos futásnál. Látványosan jól érezzük egymást a másik társaságában és engem még mindig hátráltat a saját felfogásom, hogy még mindig nem akarom ráerőltetni azt a fajta életvitelt, amit sokszor olyan párok sem bírnak ki, akik előtte évekig együtt vannak. A távkapcsolat durva dolog, megviseli az embert és korlátok közé szorítja - bár én szívesen vállalnám ezeket a korlátokat, ha egy ilyen gyönyörű nőért tenném -, őt pedig nem akarom semmi ilyesmire kényszeríteni. Ki tudja, hogy egyáltalán működne? Meg úgy különben is, miért jár ilyenen már megint az eszem?
- Most gondold meg, ebben a pillanatban ügyvéd jelenléte nélkül. - szurkálódok vissza, ha már ő is kis hamist játszik. Ez az egyik olyan tulajdonsága, amivel jelenleg még betelni sem tudok, mert eszméletlenül jól esik csak úgy bolondozni, komolytalankodni a sok degradáló esemény után. Segít elfelejteni még azt is, hogy én javában huszonöt felett vagyok - bár sokszor a kollégáimat látva azon töprengek, egy férfiember sohasem tud megkomolyodni annyira, amennyire egy nő várná tőle. És most először érzem hosszabb idő után azt, hogy nem áll tőlem messze annyira a szórakozottság és könnyedség, csak elő kell csalogatni belőlem. Nem tudom, hogy csinálja és mivel, de valami egészen profi módon ért hozzá. Míg a kamera előtt sokszor még manapság is zavarban vagyok hónapok elteltével, most ezt is teljesen elfújták rólam. Mit csinálsz velem, te nő?
- Ne szabadkozz, esküszöm hiányolnám, ha nem így lenne. - nevezzem ezt megnyugtatásnak? Mindenesetre a széles mosolyom elárulja, hogy tényleg nem érzem soknak, sem túl komolytalannak. Majd komolykodhat épp eleget, ha már szúr az oldala és a lábán sem bír megmaradni. Amikor először felvetettem neki az együtt kocogást, csak pislogott, hogy ő a helyszínen fog meghalni. Sebaj, tudok életet is menteni, ha arról van szó. A kiképzésem kellően szerteágazó minden élethelyzetre, erre most különösen is az.
- Miért ne jelentene? Azért ígérem meg. - olyat nem szoktam teljesíteni, amihez egyáltalán nem fűlik fogam. Erről az egészről gondolom úgy, hogy még így is képes lenne kikapcsolni, meg igazából kerülgetjük a forró kását. Egy ígéret behajtása mögé sokkal könnyebb bebújni, mint nyíltan színt vallani. Na ez a bajom, hogy még ezzel is tisztában vagyok, mégsem lépek semmit. Kellene, érzem, hogy kellene.
- Mert az is, csak ahhoz rengeteg engedélyt be kellene söpörni. Az útlevelekről meg ne is beszéljünk. Még egy légtérben azt mondom, simán megoldom, de egy idegen országéba, ahol teljesen másképp működik a politikai rendszer is, nem hiszem, hogy ennyire készségesek lennének. Esetleg ha nem én lennék a pilóta. - pedig tényleg jó lenne megoldani, mégis valamennyire bosszant, hogy mikor már a képzelet határait átléptük, vissza kell zuttyannunk a realitás kemény talajára.
Teljesen más terep a kocogás, miközben kondicionál a szervezetünk teljes egészében, már nehezebb tartani a szórakozott bolondos formánkat. Nekem ugyan nem esik nehezemre, mert hozzászoktam a futáshoz és egy kör igazából nem is annyira sok - de Sophien látom, hogy megszenvedi a tüdeje minden egyes szavát. Pedig még előnyhöz is juttatom, amikor a kutya kajla módon keresztbe akar tekerni engem, hogy jól átessek rajta. A kezdeményezésből hamar verseny lesz, Csibész pedig pár perc után felveszi az én tempómat, mellettem szalad pont úgy, ahogy azt tanítottam neki - szorosan láb mellett, még ha nem is tartja teljesen végig az ütemet, de igyekszik.
A kitűzött célba végül a kutya ér be előbb, mert a végére ismét előbújik a játékos énje és nekiszalad. De most hagyom is kicsit, had mozogja ki magát. Lassítok, ahogy a füves területre lépek le, végül csak csípőre tett kézzel megállok. A póráz a csuklómon megfeszül, Csibész egyből a fűben kezd szimatolni.
- Alighanem egyikünk sem nyert. - biccentek a négylábú felé, miközben kifújom a levegőt.
- Na, megbántad már, hogy belementél? Vagy tényleg komolyan gondoltad, hogy elkezded. - nem hagytam ám figyelmen kívül, amit mondott, csak nem akartam nagyon beszéltetni. Nincs annál rosszabb, mikor besípol a tüdő, kiszárad a torka az embernek és egyenesen megállni sem bír a végén, annyira szúr az oldala.
- Tudod mit? Én most neked adom a kutyát. - ezzel le is csatolom a hámot róla, amit a fűbe rakok le. Csibész megbolondulva szalad oda a nőhöz és nagy farokcsóválás közepette kissé remegő lábakkal megint körbeszimatolja.
- Én pedig hozok egy fagyit neked. - tudom, hogy van ott mangós, tudom, hogy azt szereti és egy emberen kívül sort sem kell állnom. Elindulok a frissítőért, amit ha nem is azonnal, de igyekszem minél előbb elhozni. Két gombóc mangó neki, nekem pedig egy gombóc csoki és egy gombóc pisztácia jut. Ezekkel indulok el vissza feléjük.
- Ezek voltak csak, szóval remélem eltaláltam. - a fenéket ezek voltak, majdnem végtelen a lista, akkora az a pult. Nem ülök le a fűbe, mert akkor a kutya fogja becsókolni a fagyit. Vagyis... nem árt neki, ha kicsit futkoshat. A zsebembe nyúlok a kis labdájáért, ahogy meglátja, mindjárt izgatottan vakkant egyet. Elég csak rá pillantanom, a testtartásomból egyből leveszi, hogy bizony most jön az "ül". Le is teszi a hátsóját, előbb nem dobom el a szivacslabdát.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Kedd 2 Okt. 2018 - 20:31

Henry & Sophie



Tegyük fel, hogy ez nem csak egy kora reggeli futás egy ismerőssel. Vagy mondhatnánk akár barátot is. Szóval tegyük fel, hogy ez a dolog Henry és közöttem több, mint amit kimondunk. Hogy nem egyszerűen csak cukkoljuk egymást, hogy a mosolya csak nekem szól és senki mással nem igyekszünk annyi időt foglalkozni, mint a másikkal. Ha ez megvan, haladjunk tovább és pusztán elméleti síkon tegyük fel, hogy mi lenne, ha ez egy randi lenne. És ha ezt az egyet több másik is követné. Ha ezzel a gondolattal is megbarátkozott mindenki, akkor haladjunk tovább. Tegyük fel, hogy a kettőnk közötti dinamika, a könnyed jókedv és az élvezetes csipkelődés, amibe néha belepirul az ember, mert jól esik neki; na meg az, hogy a komolytalanságok mellett képesek vagyunk mélyebb dolgokról is beszélgetni - a családjainkról, érzésekről, impressziókról -, jelent valamilyen számunkra láthatatlan köteléket, ami akár több is lehetne, mint ami most van közöttünk. Persze csak elméletben, ezt fontos nem elfelejteni. Szóval ha már megbarátkoztunk a hipotézissel, ideje feltenni a teóriával kapcsolatos legfontosabb kérdéseket, amelyek bárki fejében megfogalmazódhatnának. Működhet-e a dolog úgy, hogy a két fél, adott esetben Henry és én időnk nagy többségét távol töltjük egymástól? Hiszen Ő már az első alkalomtól nagyon határozott volt ezt illetően. Az Ő munkája a tengerentúlon van, és a feladat megoldása nem olyan egyszerű, hogy ő bárkiért is változtat ezen. Különösen olyasvalakiért, aki alig ért még el valamit az életben, így nem különösebben imponál a lényemnek ezen része. Bár ezen a ponton joggal merülhet fel bárkiben a kérdés, hogy (elméletben) biztosak vagyunk-e abban, hogy Henry akarna-e komolyabb kapcsolatot éppen velem, de csak hogy a helyzethez adhassunk egy kis rózsaszín vattacukrot, mondjuk, hogy akarná. Nem lenne-e érzelmileg megterhelő mindkettőnk számára az elválás és viszontlátás véget érni nem látszó körforgása? Kiépülne-e egy még szorosabb bizalom kettőnk között, ha a kommunikáció kettőnk között a képernyőkre korlátozódna heteken át?
Olyan kérdések ezek, amelyek, bár pusztán elméleti síkon történt a hipotézis felvetése, mégis csapdát állítanak az elképzelésnek és orvul elbuktatják, mintha soha nem is lett volna esélyünk... esélye. Ez pedig indokolatlanul bár, de szomorúsággal tölt el, és mintha rohamosan hűlne a hőmérséklet, a mosolyom eddigi melegsége megkopik én pedig zavartan a copfba fogott hajamat kezdem piszkálni.
- Nem ér! Mi van, ha csapdába akarsz csalni, és sokkal előnyösebb számodra az üzlet? - Teszem fel a kérdést incselkedve. Mert ha van valami, ami egyik percről a másikra képes visszahozni a jókedvemet, hát az most Henry. Akinek elég a szemébe néznem, hogy mosolyt csaljon az arcomra. - Mm.. szóval akkor az én figyelmem, azért cserébe, hogy Csibésztől megkapjam az övét... Ez azt jelentené, hogy a Te időd nincs benne? Mert akkor nem megyek bele - magyarázom komolyan, mintha csak tényleg egy béketárgyaláson lennénk, és igyekeznénk meggyőzni a másikat a saját igazunkról. De nem adom ám be olyan könnyen a derekam, mint ahogy azt szeretné.
- Nem tudom. - Tanácstalanul vonom meg a vállaimat. Néha nem tudom megmagyarázni miért mondok dolgokat, egyszerűen csak kicsúsznak a számon. - Sokszor mondanak az emberek olyasmit, amit aztán nem tartanak be. Pedig megígérték... - Újabb vállrándítással intézem el a dolgot. Ez egy másik napra való téma. Nem akarom megölni a hangulatot.
- Fogalmam sem volt róla, hogy ezt ilyen sok minden szabályozza és ennyi mindennek kell megfelelni. - Azt mondják minden nap tanul valamit az ember. Hát ha mindig Henryvel lennék, akkor aztán ez biztosan vonatkozna rám is, csak mert elég, ha pusztán olyan dolgokról beszélgetünk, ami érdekel minket, vagy amivel korábban viccelődtünk és kiderül, hogy csomó mindent tanulhatok belőle. Nem mintha bánnám, hogy az emberrel együtt egyre inkább sikerül megismerni azt a világot, amiben ő él. A katonaságot.
Úgy volt, hogy elmegyünk egy (a futás intenzitását tekintve) baráti futásra együtt. Úgy volt, hogy jó szórakozás lesz. De arról senki nem beszélt, hogy versenyezni is fogunk és hogy egy versenyfutás olyan megerőltető tud lenni, mint ahogyan az velem is történt. Tisztában vagyok vele, hogy az egész ott ment félre, hogy fele annyi rutinom sincs ebben, mint Henrynek. De hogy a kitűzött célhoz közeledve úgy érezzem, hogy ha csak egy kicsit is megbillen a lábam amikor a földhöz ér, akkor el fogok esni, azt nem gondoltam volna. Sem azt, hogy olyan érzés lesz, mintha a lábaim zseléből lennének. Vagy hogy az oldalam úgy fog szúrni, mintha megrugdostak volna. Vagy hogy alig kapok majd levegőt. Kitör belőlem a nevetés, amikor látom a kutyust megiramodni kettőnk között és befutni a "célba". Kapkodom a levegőt és nem bírom ki, hogy ne támaszkodjak a térdeimre, hiába rémlik még fel bennem amit a testnevelés tanárom mindig mondott, hogy ilyenkor nem szabad a földre esve haldokolni, hanem ki kell járni.
- Akkor ez egy.... fú, visszavágóért... kiált. - Igyekszem a lehetőségeimhez mérten értelmesen felelni a férfinak, mégsem tudom visszafogni a tüdőm 'kiabálását' a levegő után. - Nagyon meg kellene nekem ezt gondolnom... - nevetem el magamat megsemmisülten. Felegyenesedem, ezúttal a derekamra szorítom a kezeimet.
- Mivel érdemeltem ki? - Szalad fel rögtön a szemöldököm a homlokomon. Hiszen a korábbi megállapodásunk szerint az időmért cserébe kapnám meg a kutyus társaságát. Mindenesetre jól esik a dolog és amikor Csibész farokcsóválva közelít meg, nem hagyom ki, hogy ne dögönyözzem meg jól. Hiszen megérdemli a simogatást a megnyert versenyért, nemde? - Oké.. - Oda sem figyelek igazán arra, hogy miért megy el Henry, már régen a kutyával incselkedem, mire Ő befejezi a mondatát. Jobbra mozdulok, Csibész pedig utánam, aztán gyorsan balra lépek kettőt és az állat ugrálva követ. Tudja, hogy játszunk. Szaladunk egy kicsit, aztán visszairamodom, ő pedig szorosan mögöttem. Végül nem bírom tovább, egyszerűen kiterülök a fűben, mint egy tengericsillag a vízben. Csibész előbb megpróbál játékra bírni, nedves orrával a karomat, az arcomat böködi, még egy kutya puszi is beleférne neki, ha nem szólnék rá játékosan. - Héhéé! - Nevetve tolom el magamtól, de nem mulasztom el megsimogatni. Ő pedig cserébe lefekszik velem a fűbe. - Ügyes vagy, köszönöm. Látod, ez nevezem én siestának... Én egy csomót csinálom. - Oldalra pillantok, a kutyusra, és valamiért kicsit sem érzem kellemetlennek, hogy egy állathoz beszélek, aki csak vakkantva válaszol.
Végül persze mégsem érzem magam teljesen bolondnak, amikor Henry is visszatalál hozzánk. Felülök a fűben és törökülésbe húzom a lábaim. Örömmel fogadom a korábban beígért fagyit és figyelem őket, ahogy belekezdenek az olyan ismerős, végeérhetetlen labdajátékba. Csak akkor kóstolok bele a fagyiba, amikor Csibész már messze jár tőlünk és éppen utoléri az eldobott labdát. - Ez mangó! A kedvencem... - Meglepett és mégis derűsen megcsillanó szemekkel kapom a fejem Henry felé. Tényleg csak ez volt, vagy esetleg tudná, hogy melyik a kedvenc fagyim? Jesszus, mennyire szeretném ebben a pillanatban, hogy az az elméleti feltevés igaz legyen és működjön is!
- Hé... na és mi lesz így a fogadásunkkal?

Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szomb. 6 Okt. 2018 - 7:15
Vagy ezerszer gondolom végig, hogy mennyire volt jó ötlet mindjárt egy kocogásra rábírni Sophie-t, elvégre nem minden nap találkozunk és akkor sem meghalni kellene. De nem, én kicsinálom őt a magam sajátos módján, ahogy annak rendje van, hogy aztán kenyérre kenhető legyen? Nem lenne szükséges lépés ez utóbbi, mert eddig bármit mondtam neki, ő bólogatott, benne volt, lelkesedett. Ő egy igazi energiabomba, aki részéről mást sem láttam még, mint egy merő pozitív kisugárzást - szóval amire nekem jelen pillanatban és talán eddig mindig is nagyon de nagyon szükségem volt. Vele kapcsolatban kettős érzéseim vannak, önzőnek érzem, hogy rabolom az idejét, hisz fiatal nő, nem velem kellene lógnia, aki még komolyan rosszabbul tolja mint egy hétvégi apuka, ugyanakkor képtelen vagyok neki ellenállni és ki akarom élvezni a társaságát. Nem hagynak nyugodni ezek a gondolatok ahányszor ránézek, amikor épp a kutyával foglalkozik, vagy épp próbálja megnyerni a lehetetlen versenyét is - még hagyom is teperni, esküszöm. Tele vagyok bizonytalansággal, mit kellene, mit nem szabad, mibe ne is fogjunk bele - tán hiú ábránd az, ha el tudnám vele képzelni? Mennyire lenne önzőség? Mennyire lenne nem fair, ha kihasználnám a lelkesedését és csak hagynám hogy vigye ez a hullám?
- Benne legyen? Szeretnéd? - hirtelen teszem fel szemérmetlenül a kérdést, ami már abban a pillanatban megfogalmazódik bennem, hogy hallom a szavait. Érzem, hogy valami ezzel megindul bennem, én pedig képtelen lennék visszafogni. Az érzésekhez mindig túl gyenge ember voltam, csak hagytam, hogy vigyenek. Így lettem kanadai is, amikor megnősültem, majd nagyon hamar el is váltam, mert rájöttem, hogy az álarc mögött más rejtőzik. De Sophie annyira más, nem megfojt a szenvedélyével, hanem naivan lelkesnek látom, amitől csak még őszintébb az egész. Nem akarom olyan dologba belerángatni, ami neki semmiképp nem lenne előnyös, én pedig mégis azt teszem.
- Én már szegtem meg a szavam? - most kellene a nyelvemre lépni, amíg még tényleg nem lesz ebből az egyenes és vízszintes útból egy baromi mély lejtő. Nem bírom ki, hogy ne folytassam az incselkedést, de egyszerűen rohadtul élvezem és a beszélgetést is, mindent. Le kellene hűtsem magam, le kellene kapcsolni a vezérlőt a fejemben, de csak úgy érzem, mintha ellepné valami köd, amin keresztül már inkább meg sem próbálom megkeresni azt a kapcsolót - teljesen hasztalan is lenne.
Felnevetek, ó ha azt tudná, hogy egy apró aláírás, egy kérvényezés mögött mi minden van, ha látná az a papír milyen utakat jár be és merre tekereg, akkor mindjárt nem is lenne kedve elindítani. Sokszor van az úgy, hogy egy apró mozzanathoz események láncolata szükséges. Nem is gondolnánk, hogy az általunk kreált kusza törvények és az életterünk mennyire bonyolult és többrétű, mintha mazochista módon önként akarnánk magunknak keresztbe tenni - pedig tudom, hogy minden egyes újabb szabály azért születik meg, mert valaki már járt így is, valaki már megpróbálta azt a kiskaput kikerülni, méghozzá kellően ügyesen. Én is szívesen lennék ilyenkor szabályszegő, mint holmi Indiana Jones, aki csak gondol egyet, felszáll a géppel és máris valami kifosztandó sírnál kutakodik. Kár, hogy ez az állásommal és a teljes eltiltással járna.
- Bizony rengeteg kritériumnak kell megfelelni, hogy a papírokkal minden rendben legyen, nem ám még valami országháborító népségnek tekintenének minket. - vicces is lenne, mi lennénk az illegális kormányváltó alakulat, akik megbuktatnak mindent és mindenkit.
A tüdőmnek egyenesen hiányzott már a sanyargatás, egy kis kikapcsolódás, mozgás, ahogy a tüdőmön és a légcsövemen végigmar a hideg levegő, kissé kiszárad, melegem lesz pillanatok alatt. Egyedül a lendületem nem változik végig, de noha egyenletes a tempóm, nem hagyom őt sem le. Nem akarom, hogy rossz élménye legyen, nem akarom, hogy úgy maradjon le, mint a totális esélytelen, a tervet, hogy kicsit kivételezettnek érezhesse magát mégis a kutya fundálja meg. Nem tudok nem nevetni rajta, ahogy kis kajla módjára meglódul - szerintem ezt az életben nem nevelem ki belőle. De addig nincs baj ezzel, amíg a megfelelő helyszínen teszi csak. Tudja, hogy ez játék, tudja, hogy nem gyakorlatozunk. Vagy csak villogni akar Sophie előtt, az sem lenne kizárt. Csak nevetni tudok rajta, abszurd kicsit a helyzet.
- Azt mondod? Lehet, csak pár alkalom és olyan remekül kondiban lennél, mint én. - félszeg mosollyal pillantok rá. Dehogy akarom őt ezzel provokálni, de mégis a hangomban van, hogy most pedig incselkedek vele és vegye célzásnak, hogy megnézném, menne-e neki. Bár ahogy nézem, egy életre elvehettem a kedvét a futástól.
- Csak élvezd. - Csibész már élvezi és imádja is, hogy most ismerkedhet vele. Ha jól is érzi magát velem, nem tölthet el minden egyes percet egy személlyel. Tudom, hogy néha sok az együtt töltött idő, többet pihenhetne, több impulzus érhetné, amikor itthon vagyok, igyekszem minden alkalmat megragadni. Most elég lesz majd leparancsolni a fagyiról is, mert arra rájöttem, hogy borzasztóan megkóstolna mindent, ami édes - más kérdés, hogy neki nem lenne szabad.
Határozottan tudom, hogy mit kérek, sokszor talán tudat alatt marad meg, hogy mit szeret, én pedig most eleget akarok tenni annak, hogy a kedvencét kaphassa. nem tudom miért - vagyis de, nagyon jól tudom, hogy miért teszem, el akarom kápráztatni - és még mindig azon vívódok, hogy ez így vajon helyes-e, de ha felteszem magamban a kérdést újra és újra, rá kell jöjjek arra, hogy erre a hullámvasútra már mindketten régen felültünk saját akaratunkból. Még lenne módom mást kérni, mégsem teszek, én pedig tudom, hogy ezzel csak egy újabb lökést adok annak, ami kész őrültségnek tartok. Egyáltalán tudom azt, hogy mibe vágnék bele? Azzal sem vagyok igazán tisztában, hogy mennyi idős. Csak összeköt minket a kutya, de talán most már nem csak az, hanem a sok bizalmas beszélgetés, ami által egészen másképp, de lettek közös élményeink is. Őrület az egész, ha ebbe akarnám belehajszolni, hogy így tartsuk a kapcsolatot.
Mégis a legszélesebb a mosolyom, mikor látom felcsillanni a szemeit és megkapja a fagyiját. Igen, ezt akartam elérni, hogy meglepődjön, hogy talán hitetlenül nézze a mangós gombócokat. Hogy lássa, figyelek rá a beszélgetésekkor. Mégis mikor felteszi a kérdést, teljes a képzavar, mert nekem nem a fogadás jár a fejemben, hanem valami egészen más.
- Attól tartok Csibésznek egy árva vasa sincsen, hogy meghívjon minket négy gombócra. - jön az, meg megy is, hogy mit kellene válaszoljak. Az említett csak leül mellénk és kíváncsian nézeget fel. kajla füleit jobbra és balra felcsapja, ahogy szimatol és döntögeti a fejét. Ilyenkor egészen aranyos.
- Most érzi, hogy édesség és mindjárt meg akarja kaparintani. - résnyire pillantok le az említett szőrmókra, aki már pattan is fel és megy hozzá hízelegni. Vékony hangon nyüszít párat, majd csak nemes egyszerűséggel meglöki a lábát apró mancsával. Tudja, hogy tőlem hasztalan kunyerálnia, úgysem kap. Lássuk, hogy működik-e. Vagy előzzem meg én?
- Finom? Bevallom egzotikus ízeket annyira sosem kóstoltam. - mondom ezt egy pisztáciával a kezemben, de az hol egzotikus? Benne volt a filmben is... Ennél nyíltabban pedig azt hiszem tahóság lenne megkérdezni, hogy amúgy megkóstolhatom?
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szomb. 6 Okt. 2018 - 23:59

Henry & Sophie



- Ez milyen kérdés? Persze, hogy szeretném. - felelem, szinte trillázó nevetéssel. Talán néha túl szórakozott, túl naiv, túl lelkes vagyok a saját életemhez, vagy a gonosz, sötét világhoz mérten is. De az is lehet, hogy a külvilág egyszerűen csak nem érti meg, hogy miért ilyen a gondolkodásom, mert nem kérdezik meg. Ha bárki megkérdezné, nagyon szívesen elmondanám, hogy szerintem mi emberek túlságosan hajlamosak vagyunk arra, hogy engedve a józan eszünknek, vagy sokkal inkább az agyunknak, túlgondoljuk a dolgokat. Ha dupla ennyire megengedném magamnak, hogy azon gondolkodjak mit jelent és jelenthet Henry egy-egy üzenete, szava vagy megjegyzése, valószínűleg már az őrületbe kergettem volna magam. Azért, mert nem tudhatom minden válaszomra a kérdést és ha igyekszem is kisilabizálni valamelyet, ott terem három másik, amit csak a reggeli futópartnerem tudna megválaszolni, de amit megkérdezni nincs bátorságom, mert bemeséltem magamnak, hogy van még bármi jelentősége annak, hogy mennyire járatom le magam Henry előtt.
Sokkal inkább szeretek a szívemre hallgatni. Menni vakon és átélni a dolgot minden porcikámmal és lelkesedésemmel, akkor is, ha sokszor nagyon magasról érek csúfos véget a padlón. Mégis úgy érzem időről időre megéri pofára esni, ha maga az élmény olyan jó volt. Mindent teljes szívvel.
- Nem mondtam, hogy Te szegted már meg a szavad... - A pillantásom komoly, mellé még a fejemet is finoman megrázom. Eszemben sincs a férfit vádolni bármivel is, hiszen semmilyen jogom nincs hozzá, hogy számon kérjem rajta mit mondott két héttel ezelőtt, vagy amikor először beszéltünk. - Csak tudod nééha... - A hangsúlyomból az is megértené, hogy kezd újra előbújni belőlem a kisördög, aki nem beszéli a nyelvünket. - Mondok olyan dolgokat is, amikről én magam sem tudom miért mondtam - magyarázom, s a végén nevetve megvonom a vállaimat. Olyan vagyok most, mint egy rossz gyerek, aki mindenhez nagyon ért, mert meg tudja magyarázni, holott egyszer sem tapasztalta még. - Szóval fogjuk a gyerekkoromra, vagy a fura... - A nyelvemre harapok és pillanatok alatt elhallgattatom magam, amikor majdnem kibukik belőlem akár foghatnánk a viselkedésem a 'fura nagybátyámra' is. De mivel az a helyzet sokkal több magyarázatot igényel, mint amennyi időnk most van, és az apámon kívül senki nem tud róla, jobbnak látom nem most megvitatni ezt a dolgot.
Bár sok dolgot megosztottam már Henryvel, a múltam és a családom azon része, ami újra meg újra felverekszi magát az emlékeim ködös tengerén át a felszínre, nem számítanak olyasminek, amire szívesen emlékszem vissza. Görcsbe rándul tőle a gyomrom, néha egyenesen szédülni kezdek tőle és egyértelműen hányingerem lesz. Mert mi van, ha én tehetek róla? Ha a nevelőanyámnak igaza van, hogy csak tönkretettem a Woods család életét és jobb lett volna, ha anyám Görögországban marad, én pedig árvaházba kerülök?
- ... bátyáimra. - Nyögöm ki végül nehezen, nagyot nyelve. Még jó, hogy felvetődik a verseny ötlete. Hogy van más, amin az eszem járjon. Az ütemes ki-, és belégzésen, a jobb és bal egymásutánján. Ki és be. Ez a nap olyan szépen indult, a rejtéllyel, amit Henry okozott és a tény, hogy valahonnan megszerezte a telefonszámom. Aztán a meglepetéssel, ami egy lelkes négylábúban valósult meg, akit olyan gyakran látok a képernyőn, mégis megismer szemtől szemben is, és úgy fogad, mintha örök barátok lennénk. Ki és be. Nincs értelme belesüppedni az emlékekbe, megfulladni a rossz emlékek tengerében, amikor itt van Henry, akinek a társaságában képtelen vagyok nem jókedvű lenni.
Na és persze nem feledkezhetünk meg Csibészről sem, aki mintha csak tudná mi folyik itt, nem hagyja, hogy a gondolataim túlságosan az ő katonája körül forogjanak. Hiszen jobban belegondolva ők közelebb állnak egymáshoz, mint én jelenleg Henryhez, nem igaz? Persze nem fizikailag. Bár gondolom ez mindenkinek egyértelmű volt. Mindegy is. A verseny váratlan alakulása megnevettet, habár alig állok a lábamon, az előbbi két perces futás intenzitásának köszönhetően. Alig sikerül értelmes beszédet kipréselnem magamból, minden szó után levegőért kapok, mert úgy érzem hiába  a folyamatos ki és be, a tüdőmnek még mindig nem elég. Többet akar, vagy mindent, de legalább azt, hogy öt percen át hadd haldokoljak még, a földön kiterülve.
- Azért nem vagyok ám teljesen menthetetlen... Egyszer megvertem egy srácot gimiben - mondom büszke vigyorral az arcomon. Lehet, hogy nem vagyok több százhatvannyolc centinél és negyvenhét kilónál, sőt még az sem mondható el rólam, hogy a kardio a kedvenceim közé tartozna, de sok mindenre képes az adrenalin és egy kis biztatás. Bár még olyankor sem vagyunk Hulkhoz hasonlítható. Úgy egyáltalán. - De azért veled futni elég jó volt.
- Köszönöm. - Bukik ki belőlem, amikor Henry már elindul tőlünk és talán meg sem hallja, amit mondok. Fogalmam sincs mivel érdemeltem ki, hogy erre a pár percre ugyan, de megkapjam Csibészt, aki potenciális játékostársat látva bennem úgy kezd el incselkedni velem, hogy ha akarnám se tudnék nemet mondani neki. Egyáltalán ki tudna egy kölyökkutyának nemet mondani? Nem mintha ennek az egy kifejezett kutyusnak ne lenne meg az az előnye, hogy kifejezetten odáig és vissza vagyok a gazdijáért. Na nem olyan fura rajongó lányos értelemben, hanem azért, mert lenyűgöz a komolysága, ami a korombeli pasikra kicsit sem jellemző. Az intelligenciája, aminek azt köszönhetem, hogy mindig akad olyan téma, ami az újdonság erejével hat egy-egy beszélgetésünk alkalmával. A figyelmessége, amivel bizonyos helyzeteket képes kezelni, még olyankor is, ha éppen két képernyő egy-egy oldalán egymást figyeljük. Jesszusom, mióta gondolok így Henryre és miért érzem úgy, hogy ha csak egy kicsit is próbálkoznánk, képes lennék beleszeretni?
- Óó, nem, nem... - Határozottan rázom meg a fejem, közben a nevetés is kitör belőlem, úgy érzem magam, mint aki most készül megleckéztetni valakit, vagy behajtani az adósságot. - Azt a fogadást mi ketten kötöttük. -Nem mulasztom el, hogy ne mutogassak előbb Rá, majd magamra is. - Szóval... mivel a mi részünkről a verseny döntetlen... - grimaszolva igyekszem gyors megoldást találni a jelen helyzetben a világ legnagyobb problémájának tűnő helyzetre. - Ezért mindkettőnknek van egy-egy extrém kérése a másiktól. Ez így fair! - Kicsit sem szégyenlős mosollyal még a kisujjamat is felmutatom neki.
- Akkor nem csak a gazdája, de a kutyus is édesszájú lenne? - Vigyorogva pillantok előbb Henryre, aztán a lábamat piszkáló kutyus felé fordulok, és úgy rázom a fejem neki, mintha értené mire gondolok. - Te most nem kapsz, ez a miénk - magyarázom jókedvűen, mintha csak egy gyerekről lenne szó. Nem véletlenül tekintik néhányan a kutyát is a család tagjának, nem igaz?
- Isteni! - leplezetlen mosollyal nézek újra a férfira. Mivel képtelen vagyok felfogni hogy lehet úgy létezni, hogy valakinek ne a mangó fagyi legyen a kedvence, felvont szemöldökkel teszem fel a kérdésemet: - Megkóstolod? - felé nyújtom a fagyit, hogy ha gondolja, meg tudja kóstolni a finomságot. Arra viszont nem számítok, hogy Csibész ezt a pillanatot fogja megragadni arra, hogy ezúttal a karomra ugorjon fel, és lökje meg a kezemet, amiben a fagyit tartom. Hiszen ha Henrynek jár, akkor neki miért is ne járna egy kóstoló? Szabad kezemet a szám elé kapom, igyekszem erősen az alsó ajkamba harapni, hogy a már rögtön kitörő nevetésem ne fajuljon tovább, amikor Henry csupa fagyis orrát és száját figyelem, próbálva felmérni a károkat. - Jesszusom, ne haragudj! Tényleg nem szándékos volt, én csak... Csibész meglökte a kezem és... - a pillantásom Henry szája és szemei között cikázik. Kénytelen vagyok újra az ajkamba harapni, és nagyon igyekezni, hogy ne nevessek. - Ne haragudj!

Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Csüt. 11 Okt. 2018 - 20:43
Alighanem nehéz egy olyan pillanatban komolynak megmaradni, amikor a válasz is könnyedén és végtelenül szemtelenen jön. Le kellene csapjam, azt kellene mondjam, hogy akkor legközelebb elhívom egy randira, mégsem tartom még mindig kellően helyén valónak. Különös, nem? Mennyit tud hezitálni az ember az élete nagy lépésein, akkor is, mikor nem tűnik annak. Én minden egyes emberi kapcsolatomat nagy lépésnek tekintem a speciális helyzetem miatt. Nem kérhetek valakit arra, hogy abból áldozzon rám, ami számára a legdrágább kincs, pótolhatatlan és nagy veszteségekkel jár, ha az idejét végül elpazaroltnak érzi.
- Meglátom, mit tehetek. - helyette tovább feszítem az incselkedés húrját, amit úgy érzek bármikor bármelyik pillanatban elszakadhat. De tényleg, mi van akkor, ha ő könnyed kis flörtölésnek veszi? Ha mindketten annak vesszük igazából és ez a mostani helyzettel csak szeretnénk kicsit elszakadni a valós problémáktól? Sokszor gondolkoztam már ezen, hogy amit csinálunk, az tulajdonképpen micsoda? Ismerkedés a neten? Helyzetjelentés a kutyáról? Kár lenne becsapni magunkat arról, hogy igen. Kár lenne csak áltatni magam is, hogy ez ennyi. Tényleg mutatom a blökit, mennyit tanul és gyarapodik nap mint nap, mégis az első öt-tíz perc után, amint Csibész megnyugszik a látványától, már rég nem arról beszélünk. Rég túlmutat ez már szimpla baráti kötődésen, hisz olyan dolgokat osztott már meg velem, amiket sokan nem tudhatnak. Nem tudom eldönteni, hogy az, mikor rá gondolok tűnődős pillanataimban, az sóvárgás utána, a társaságára, hogy érezhessem is, ne csak lássam, helyes-e. Reflexből vágnám rá, hogy nem, mégis képtelen vagyok rá.
- És nem is fogom megszegni a szavam. - hangom halk, magabiztos és nyugodt. Ebben teljesen biztos vagyok, hogy a repülést is szeretném neki megmutatni, de talán jobban foglalkoztat az, hogy elvinném valahova őt, el a világtól, kíváncsi tekintetek elől - más kérdés, hogy mennyire lenne etikus és mennyire tudnám saját magam kontrollálni. Elvégre egy szép helyen lenne egy gyönyörű nővel kettesben, háborítatlanul.
Nem is kell erről többet mondanom, igaz?
- A bátyáidra. - azt hiszem szórakoztat a válasza. Van valami furcsa a tekintete villanásában, mégsem kezdem el firtatni miért, talán eddig sem tűntek fel ennyire apróságok? Meglehet, hisz bolondozunk, könnyedén siklunk át apróságok fölött. Több kellene, azt hiszem rég szórakoztam tényleg ennyit valaki olyannal, aki nem a családom tagja, nem egy kollégám és... ebből érzem, hogy talán szeretnék többet. Bűn lenne?
De ha már lúd, legyen kövér és fussuk le a maratont. Elég csak Sophie-ra néznem, hogy ez jusson eszembe. Én sem így kezdtem, mint most tartok. Vékony gyerek voltam, aki hozzá hasonlóan kiköpte a tüdejét néhány kör futástól. Csak elszánt voltam, hogy katona leszek és felerősödtem. Meg nem mondta volna akkor senki sem, hogy hová jutok. Most mégis kinevetem - vagy vele együtt nevetek? Az a mosoly... -, de kárpótolni akarom. Nem érdekel, hogy döntetlen a meccsünk és igazából még régen nem dőlt el, hogy ki fizet. Akkor is én hívtam volna meg a fagyira, ha nyerek. Eszem ágában sem volt nyerni, már tegnap tudtam, hogy a futásnak mi lesz a kimenetele, ahogy azt is, hogy kihívom őt a versenyzésre. Bejött a számításom, hogy nem hagyja annyiban. Makacs, ezt már bőven megtapasztaltam tőle az elmúlt hónapokban. Talán csalás visszaélni a szerzett tudással?
A sorban állva látom, mennyire elvan a kutyussal. Nem volt kérdés, hogy Csibész pillanatok alatt elfogadja őt, hisz ha nem ismerte őt az illatáról, de látta már nagyon sokszor. Mennyit nevettünk azon, amikor hirtelen felpattant a laptop előtt és majdnem lerúgta az ölemből, mert nem találta hirtelen a helyét. Imádom ezt a kutyát, akkor is ha még kicsit kajla. Pillanatok alatt barátkozik és mégis fegyelmezett, hisz ha nem is látszik, sokszor lopva rám pillant, kivel hogy viselkedjen, mintha szeretné leolvasni a testtartásomból.
Csak szolidan elmosolyodok a reakcióján, mikor rájön, milyen fagyit kapott. Az ilyen pillanatokat bűn lenne kihagyni, mikor a másiknak örömet szerezhetünk, főleg ha az illető valamilyen szempontból fontos nekünk. Szerettem volna, hogy jól érezze magát, eddig sikerült is.
- Akkor mi is volna a te extrém kérésed? - vigyorodok végül el, elfeledkezve kicsit arról, hogy azért a fagyival is kellene foglalkoznom, ha nem szeretném, hogy rövid távon a kezemen olvadozzon majd. Az most nem érdekel, a válasza annál inkább.
- A kutyusok amúgy sem ehetnek csokit, méreg nekik. Bár ha túl sokat eszek, lehet nekem is. - édesség és édesség, most is kellene mérgezést kapnom, ejj, te nő. Ha tudnád, hogy sokszor mi jár a fejemben és minek nem lenne szabad megjelennie benne. Lepillantok a kis zsákmányos kedvűre. Lesi a lehetőséget, hogy kapjon, jobbra, majd balra forgatja a fejét és néz a lehető legcukibban. A fülei pedig mint holmi kis denevérnek, a lendületet követve csapkolódnak a feje tetején.
- Szabad? - nem gondoltam komolyan a kérdést, de ő ezek szerint másképp gondolja. Ha már feltettem a kérdést, üsse kavics, közelebb is hajolok a falatért. A falat végül landol, de nem a nyelvemen, még csak nem is a számon, hanem az orromon. Csak a rántást érzem, majd az eredményt is látom, ahogy Sophie szabadkozni kezd. Látom rajta, hogy mennyire nehezére esik komolynak maradni és végül ez váltja belőlem ki a nevetést.
- Fogd a kutyára. Várj, én is rá fogom. - azzal a lendülettel pedig a csoki is az orrán landol. Persze, utána rögvest le is törlöm, mert nem tudom mennyire tartja ezt viccesnek, különben is a nők és a sminkelés... szóval jobb megelőzni.
- Van itt egy szökőkút, mosakodni... - biccentek az építmény felé. Sokkal jobb ötlet, mint a tóban, nem? Csibészre pillantok végül csak elég csúnyán, amiért elszégyelli magát és a lábamhoz lapít, megkezdi a körbeudvarlást, ahogy tekereg. Majd a szökőkút felé mutatok és elindul arra. Én is így teszek, ha a másik maszatbajnoknak is tetszik az ötlet. Azt hiszem cseppet sem tudom a komolytalanságomat visszatartani, mert amint lemosom az arcom, leszöktetem őt is, de már nem tudom megállni a nevetés nélkül is. Kell pár perc, hogy abba tudjam hagyni, hogy aztán a világ legnagyobb komolyságával ránézzek és kimondjam azt, amit annyira szeretnék megvalósítani. Talán ő nem is sejti hogyan, de bennem már eldőlt: kár lenne ellenkezni önmagammal.
- Én azt kérem tőled, hogy gyere velem az Andokba.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
78
Reagok száma :
34
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szomb. 13 Okt. 2018 - 10:22

Henry & Sophie



Ha bárki kérdezné, nagyon szívesen megmondanám neki, hogy egyáltalán nem bántam meg a mai napot. Azt, hogy korán kellett kelnem, és hogy olyasmibe mentem bele, amit általában nem szoktam csinálni, a közös futással. Sőt, ha valaki - Henry - újra felajánlaná ezt a programot, ugyanúgy igent mondanék rá, mint a mostani alkalomra. És nem csak a társaság miatt. Nem csak azért, mert az elmúlt hetekkel ellentétben most végre láthatom Henry arcát személyesen, nem pedig csak a képernyőn keresztül, és nem csak azért, mert van lehetőségem Csibésszel játszani, nem pedig egyszerűen csak nevetni rajta, ahogyan félbeszakítja és akaratlanul is kinyomja a gazdájával folytatott Skype beszélgetésünket.
Jól esik a beszélgetés, a csipkelődés, ami ha nem lenne közöttünk, szinte már hiányozna. De még a mozgás is jól esik, a friss levegő, ami minden levegővételnél hűvösen áramlik a tüdőmbe. Ha pusztán mindez nem lenne elég, ott van a park, ami nem is pompázhatna szebben a tavaszi ruhájában, a zöldellő levelekkel, amiknek a zizegése a reggeli lágy szellőben közel s távol a legmegnyugtatóbb hang jelenleg. Olyan, mintha egy túl tökéletes buborékban lennénk, amiben nem létezik más, csak mosolyok és jókedv, és egyikünk sem gondol arra, hogy ez a buborék nagyon rövid időn belül nem csak feltételes módban, de nagyon is biztosan ki fog pukkanni. Abban a pillanatban, hogy Henry újra elhagyja Montrealt, nem lesz más, csak késő esti beszélgetések és fáradt pillantások.
Győzködhetem magam, hogy fogalmam sincs minek nevezzem a kapcsolatot kettőnk között, de a mindkettőnk arcáról sugárzó örömteli kifejezés annak is elárulná, hogy mennyire boldogok vagyunk a viszontlátástól, aki most lát bennünket először életében. Az egész talán éppen azért "csak a kettőnk titka", mert valahol mélyen, értelmes, felnőtt emberekként mind a ketten nagyon jól tudjuk, hogy ahhoz, hogy szavakkal kifejezve is többek legyünk egymás számára, rengeteg energiát kellene fektetnünk a kapcsolatunkba. Nem csak az együtt töltött időre gondolok, hanem arra, hogy lelkileg mekkora feladatot jelentene elfogadni a kínzóan távoli kilométereket, ami időről időre - és életünk nagyobb részében - elválasztana bennünket egymástól. Talán túl okosak vagyunk ahhoz, hogy fejest ugorjunk. Vagy egyszerűen csak félünk. Hogy ez a tökéletes buborék idővel így is-úgy is kipukkanna. És a nem túl edzett, de annál őszintébb szívem valamilyen ősi tudás, vagy puszta megérzés birtokában tudja, hogy az rettenetes lenne. És nagyon fájna.
Mégis belemegyek a játékba, mégis incselkedem vele, mint egy rosszcsont gyerek, mint egy függő, aki drogra szomjazik, vagy képtelen kiszállni a szerencsejátékból, amikor tudja, hogy az élete, a vagyona, mindene múlik a kezében tartott lapokon.
- Nem volt elég időm átgondolni... - Összeszűkült szemekkel pillantok ugyan rá, de az arckifejezésem pillanatok alatt változik. Félrebillentem a fejem, az arcát figyelem és igyekszem kitalálni valamit a korábban megkötött fogadásra. - Szóval valószínűleg nem is lesz olyan extrém - szavaimmal csak az időt igyekszem húzni, mintha azt próbálnám bevallani, hogy eltörtem a nagyi vázáját és félnék a büntetéstől. Még azzal is csak lassítani próbálom a bevallás pillanatát, hogy mielőtt folytatnám, kihúzom a hajamból a hajgumit, és a hátamra omló hosszú tincseket kezdem igazgatni. - Hadd rajzoljalak le... - Az alsó ajkamba harapok és úgy szegezem rá a pillantásom, mintha a halálos ítéletet várnám.
Hangosan felnevetek a megjegyzésén. Tudom egy ideje, hogy mennyire szereti az édességeket, de hogy pontosan mennyire is, még mindig megnevettet. Hiszen ha ránéz valaki erre a férfira, egy egyenes tartású, izmos katonaembert lát és nem is gondolná, hogy az édesség a kedvence. - Azt hiszem egyszer gyerekkoromban láttam erről egy mesét... - kezdek bele jókedvűen a hirtelen eszembe jutott történetbe. - Volt egy mese egy kislánnyal.. Akinek volt egy kutyusa, és különböző kalandokba keveredtek. Az egyik az volt, hogy a kutya felfalta a karácsonyi szaloncukrokat és nagyon rosszul lett tőle, állatorvoshoz is kellett vinni... - Mivel különösebb tanulságot nem tudok levonni, csak bólintok néhányat a halvány mosoly mellé, ami megjelenik az arcomon az emléknek köszönhetően. - Ettél már görög édességeket?
Felrémlik bennem a kép, ahogyan a bátyám konyhájában sürgök-forgok - és nem gyújtom fel! -, Henry pedig a pultnál ülve várja, hogy belekóstolhasson a görög fánkba, diós fűszeres piskótába, vagy narancsos baklavába, amiknek az elkészítésére még én is képes vagyok. Ha a futás után ez még lehetséges, most még jobban elvörösödöm. Megint a buborék, ugye?
- Per... Jesszusom, ne haragudj! - Fogalmam sincs hogyan foghatnám vissza magam, hogy ne nevessem ki szemtől-szembe a fagyitól ragacsos arcú férfit, de egy ponton túl, már nem is igazán érdekel a dolog. Sőt, amikor visszakapom a dolgot, még csak fel sem háborodom. - Hé! - Újfent elnevetem magam, de amikor Henry hozzám ér, hogy letörölje az orromról a csokifagyit, belém fagy a nevetés. Korábban soha nem értettem, amikor a könyvekben a főszereplők azt emlegették, hogy a másik érintése olyan, mintha apró, pici szikrák keletkeznének kettőjük között, most valahogy mégis rögtön úgy érzem, hogy sikerült valami nagyon hasonlót átélnem, bár már nem az első alkalom, hogy Henry hozzám ér. Mégis szeretném, ha nem engedne el, hanem a tenyerébe venné az arcom és... Húha, lehetett valami ebben a fagyiban!
- Azt hiszem ránk fér. - Értek egyet rögtön, talán még egy kicsit meg is vagyok lepődve, hogy mennyivel jobban ismeri nem csak a várost, de magát a parkot is. Persze elég valószínű, hogy az egésznek az az oka, hogy én nem járok rendszeresen futni. Vagy hogy alig fél éve élek itt. Valamelyik a kettő közül.
Sejthettem volna, hogy van valami turpisság abban is, hogy éppen a szökőkúthoz jövünk lemosni a fagyit az arcunkról, hiszen amikor végzek az arcom megtisztításával, érzem, hogy a szökőkút vizének hideg cseppjei landolnak rajtam. Lassan, de biztosan egy magabiztos mosoly jelenik meg az arcomon és azzal a lendülettel igyekszem visszatámadni Henryt. Ő fagyis lett, és én is. Ha én vizes leszek, akkor Ő sem ússza meg. Csak amikor meglátom a hirtelen komolyságot az arcán hagyom abba a dolgot és úgy pislogok rá, mintha mindjárt beütne a világvége, nekem pedig fogalmam sem lenne, hogy hogyan meneküljek meg, csak tőle várnám a megoldást. Amikor kimondja az extrém kérését, válaszra nyitom a számat, de hirtelenjében képtelen vagyok arra, hogy válaszoljak, levegőt is alig sikerül vennem.
- Mármint... Dél-Amerikába? - Bután hangzik a kérdés, és valószínűleg az is, de tény, hogy nagyon meglepett. - Egyáltalán mikor? Mármint... Nagyon szívesen. - Nyögöm ki végül, amikor igazán rátalálok a hangomra és újra ott a határozott mosoly az arcomon.

Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
28
Hozzászólások száma :
74
Reagok száma :
38
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Vas. 14 Okt. 2018 - 12:11
Biztosra veszem, hogy valami olyan kívánsággal áll elő, ami vagy hétköznapi értelemben véve kissé őrültnek hangzik vagy extrémnek - bár nevezhetjük ezt a kocogást is kellően extrémnek, nézőpont kérdése igazából - vagy egyszerűen előáll valami komolytalan ötlettel, amit valahogy így valósítunk meg, mint ezt, azaz lesz ami lesz. A verseny nem volt annyira betervezett, mondhatott volna nemet is rá, ahogy magára a korai időpontra is. Ahogy láttam rajta, nem szokott hozzá a korán keléshez. Én már ilyenkor javában fent kukorékolok, esetleg összedobok egy reggelit, kávét, akármit. De meglep a kijelentése. Nem is tudom mit gondoljak az ötletről, talán hogy fura? Elsőre biztosan furán hangzik nekem, még soha nem tanulmányoztak tüzetesen, miközben rajzoltak. Elvégre ahhoz az kell, nem? Tekintetek kereszttüzében ücsörögni vagy ácsorogni ki tudja hány percen keresztül. Nem tudom eldönteni, hogy attól jönnék-e zavarba, hogy folyamatosan a tekintetével találkozok majd, vagy attól, hogy közben nem mozdulhatok meg és a grimaszaimat is elfelejthetem. Nem tudok ilyenkor mosolygás nélkül megmaradni. Nem tudom, menne?
- Legyen. - bizalmas mosoly ül ki az arcomra, sohasem zárkóztam el új dolgoktól, amit még sohasem próbáltam ki. Elképzelve a helyzetet már most olyan abszurdnak tűnik, ahogy ott ücsörgök, ő meg lerajzol. Nem is tudom, olyan túlontúl személyes? De lehet csak nekem. Ez is kissé olyan, mint mikor először hazajöttem öt év után és rácsodálkoztam a városra, hogy mennyi minden változik. Hogy az emberek tényleg a telefonba bújva mászkálnak, hogy ez annyira megszokottá és általánossá vált, hogy nekem kell figyelnem, ki fog meggondolatlanul lelépni a kocsi elé. Pedig biztos nem is így néz ki egy rajzolás, csak nekem ennyire nonszensz. De tényleg nem zárkózom el, üsse kő, ha szeretne lerajzolni. Már sokszor voltam kíváncsi arra, milyen Ő, amikor teljes beleéléssel alkot, mert biztos vagyok benne, hogy úgy teszi.
Vicces, ahogy a mesét emlegeti, mert én már nem emlékszem ilyenre. Sok mindent néztem már én is kölyökkoromban, de azt hiszem már nem olyan dolgokkal foglalkoztam akkor, mikor ezt vetítették. Eltűnődök akaratlanul is azon, hogy mekkora lehet közöttünk a korkülönbség. Bár számít ez? A mai világban, ahol a trendek, a hagyományok teljesen megfordultak és már nem számít, hogy ki az idősebb és mennyivel? Igazából ez a kérdés sokszor foglalkoztatott, amikor beszélgettünk skype-on is, de úgy gondoltam illetlenség lenne faggatózni. Tudom, hogy régimódi vagyok ebből a szempontból. Csak találgatni tudnék, de tudom, az sem zavarna, ha tízzel lenne fiatalabb. Jelen pillanatban nincs ennek jelentősége. Talán később sem lesz.
- Nem ismerem. De olyan igazi görög édességet még nem, csak ilyen bolti utánzatot amiből ha lehet mindent kispórolnak. - mondjuk pont az édes réteget, amitől így a piskótája borzasztóan száraz és semmilyen lesz. Nem szoktam így túl sűrűn kóstolgatni, de ez talán érthető.
- De ha egyszer csinálsz egyet, esküszöm leszek a főkóstolód. - feldobom neki a labdát annak tudatában, hogy bizony egy újabb szokatlan közös program lenne ez. De egy sütögetésből mi rossz sülne ki, nem?
Feladom a komolysággal kapcsolatos elveimet, ahogy összekenem őt a fagyival, majd jól le is fröcskölöm a vízzel. Mint két bohóc, úgy festhetünk másoknak, de egy pillanatra sem adnám oda senkinek sem ezeket a perceket. Valahogy élvezem azt, hogy kihozza belőlem a gyermetegebb énem, ahogy csínyre buzdít. A kutya is megbolondul, körbeugrál minket, hangosakat vakkant, előre nyújtózik, majd szalad egy kört körülöttem. Játszani akar ő is velünk, nekem pedig tényleg úgy kell visszafognom attól, hogy ne bolonduljon meg teljesen. Ha túlpörög, az sem jó. Ahogy végignézek Sophie-n leharcolt ruházatában, rájövök, hogy én sem festhetek különbben. A víz tocsog rólam, noha nem érdekel, mert amúgy is elég meleg van már, a fagyi szinte ehetetlenre ázott a kezemben, ilyen állapotban meg ki akarna futni még egy kört?
Végül felteszem azt a kérdést, amire nehezen szánom el magam. Tényleg nem tudom, hogy mi történhet ott, jó esetben túrázunk egyet, még jobb esetben pedig... nem tudom, hogy minden más mennyire lenne jó mindkettőnknek. De felnőtt nő, ő is eldöntheti, hogy szeretné-e ezt. Kevésbé érezném tehernek a döntés súlyát, ha látnám előre, hogy nem lenne baj, nem hatna ki negatívan ránk a jövőben. Ez van, amikor az embernek olyan szenvedélye és hivatása van, ami komoly megvonásokkal jár. Bólintok a kérdésére. Nem viccelek, tényleg elviszem, mert megígértem és mert el akarom vinni oda.
- Mondjuk a jövő héten. Ráérsz? - a lényegre térek, nem szeretnék úgy visszamenni még, hogy nem tettem semmit az itthon töltött időm alatt. Fő a pihenés, fontos, de már pihentem éppen eleget, hogy most átadhassam magam az élményeknek és az életérzésnek, hogy lélegzem is, nem csak parancsot teljesítek.
- Még kitalálom, hogyan, meg mit kellene összerakni. Meg mit nézzünk meg. De most valami más ötletem lett. Nem vagy éhes? Beülhetnénk valahová reggelizni.


//Köszi a játékot :3//
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie
Vissza az elejére Go down
 
running buddies - Henry & Sophie
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: Lezárt játékok-
Ugrás: