welcome to montreal!

you can't buy happiness, but you can live in canada


running buddies - Henry & Sophie
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
33
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: running buddies - Henry & Sophie Pént. 24 Aug. 2018, 00:18

Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
33
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Pént. 24 Aug. 2018, 00:55

Henry & Sophie



Ezer és egy érzelem kavargott bennem a mai nappal kapcsolatban. Megbeszéltük Henryvel, hogy reggel elmegyünk futni, együtt. Beleegyeztem, mert tudom, hogy az egész napos irodában való ücsörgés nem tesz jót nekem és szükségem van valamilyen mozgásra, ami nem az, hogy néha a bátyám lerángat magával az edzőterembe. Másrészt tény, hogy igenis találkozni akartam Henryvel. Akivel azóta, hogy februárban megismertük egymást és később, valamikor márciusban megkeresett skype-on, gyakorlatilag naponta beszélünk. Olyan már számomra az, hogy vele beszélgessek éjszakánként, mintha a napi rutinom egy szerves, és kötelező része lenne. Amit mindig nagyon várok, és ami miatt valamiért, legbelül talán kicsit mindig izgulok is. Egészen más egy kamerának beszélni. Bár látja az ember a másik illetőt a képernyőn, de mégsem olyan, mintha találkozókat szerveznénk, és elmennénk együtt valahova. Viszont ez a mostani...
Mi van, ha azzal, ahogyan a beszélgetéseink közben viselkedtem, valójában teljesen elijesztettem magamtól, és most úgy gondolja, hogy egy éretlen fruska vagyok? Lehet, hogy azért akar találkozni, hogy kedvesen megmondja, hogy elege van belőlem. Vagy mondjuk, nem is tudom... Azt sem tudom pontosan hogyan érezzem magam az egésszel kapcsolatban. Akkor most minek nevezzem ezt a találkozót? Futni megyünk, ami nem hétköznapi, de hát az sem, ahogyan megismerkedtünk egymással. Már azt a része, hogy nem személyesen, hanem online tudjuk intézni   a dolgot, mert amíg én itt, Montrealban vagyok, addig Henry valahol a világ másik végén. Általában.
- Mpfh... - Előbb ráfekszem a telefonomra és vele együtt a fülsértően hangos  - a legszebb álmomból ébredve legalábbis - ébresztőmre is, amire rá sem merek különösebben nézni (meg egyébként is hunyorognom kell a képernyő fénye miatt), mert a végén megáll a szívem a korai időpontot látva. Épp elég volt beállítani.
Nagy nehezen kimászom az ágyból, talpaim a hideg parkettára simulnak, nekem pedig mindenem csupa libabőr lesz, ahogyan a szekrényemhez botorkálok, hogy elővegyem azt a néhány ruhadarabot, amire szükségem lesz. Azután, hogy gyorsan felfrissítettem magam a fürdőben, magamra kapom a fekete leggings-t, az elengedhetetlen sportmelltartóval és az alakomra simuló hosszú ujjú felsővel. Úgy érzem eléggé úgy nézek ki, mint aki tudja mit csináljon, holott Henrynek valószínűleg öt percébe fog telni, hogy én valahol lemaradva mögötte lihegjek, kifáradva a futástól.
Elmászom - vánszorgok - a konyháig, ahol még megengedek magamnak egy kávét "úgy is belefér" felkiáltással, aztán leülök vele a konyhapult mellé. A telefonom előttem fekszik a pulton, én pedig  éppen csak rátámaszkodom a pultra, hogy kezemmel megtartsam a fejem...



Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
27
Hozzászólások száma :
35
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szomb. 25 Aug. 2018, 21:40
- Na, kapkodd a lábad, még elkésünk. - nyitom a kocsi hátsó ajtaját, ahonnét fürge mozdulattal egy apró négylábú ugrik ki. Lopva a karórámra nézek, amin éppen elüti a hatot a nagymutató. Helyes, akkor időben jöttünk. Feldereng előttem Sophie arca, amikor megemlítettem neki, hogy mit szólna hozzá, ha összefutnánk egy kis kocogásra. Mondjuk úgy reggel hatra. Mondhatott volna igazából nemet is, el is tolhatta volna későbbre az időpontot. Egy dolog, hogy én ilyen korán fent vagyok frissen, üdén, napra készen. Este fáradt is leszek már mire oda keveredek a tévé elé. Mert ha itthon vagyok többnyire az van, vacsira összegyűlik a család, hogy aztán mindenki elmesélhesse a napját. Végül szabadfoglalkozás... jahm... a második napja vagyok csak itthon, de csak most jutott eszembe összehozni ezt a kis találkát. Nem baj, nem kellett volna szőrösen nagy hajjal lásson. Annál nincs kiábrándítóbb sem, mint bevetés után zéró idővel hazaérkezni és megjelenni a család előtt. Tudom, nekik ez is sokat jelent, egyben vagyok, megölelhetnek és társai.
Ahelyett azonban, hogy felcsöngetnék hozzájuk, inkább csak fogom a telefont és megkeresem a számát. Nem adta ugyan meg sosem skype-on, de én rafinált voltam és eszembe jutott, hogy az adoptálós papírra bizony felfirkálta. Több sem kell, hogy megcsörgessem. Remélem nem aludt el és én nem most fogom akkor felébreszteni. Annál nincs is morcosabb ember, mint mikor valakit a telefon ver fel. Párszor kicseng... már kezdenék arra gondolni, hogy elaludt, mikor felveszi. Mintha álmoskás lenne a hangja vagy nem is tudom...
- Harmatos jó reggelt. Készen állsz a futásra? Hoztam egy kis meglepit is. - nem is tudom mikor találtam ki, hogy a kutya is jön. Jobb ha szokja amúgy is a vezetést és a hámot. Mert az kell majd neki a bevetésnél, nem póráz. Azt pedig már ilyen kicsinek is nyugodt szívvel adhatok rá.
- Szóval hozd magad. Ja és nem ér kilesni az ablakon. - kis mosoly játszik az arcomon, ahogy kimondom a szavakat. Még a végén oda a meglepetés ereje. Tudom, hogy gyakorlatilag minden nap látja a szőrmókot, de legutóbb még fele ekkora volt csak élőben. Talán még emlékszik is rá ez a kis örökmozgó.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
33
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Vas. 26 Aug. 2018, 13:13

Henry & Sophie



Nem szokásom korán kelni. A mindennapokban elég, ha kilencre érek be az irodába, így általában még van időm az éjszakáimat azzal tölteni, amivel szeretném. Mostanában például általában azzal, hogy Henryvel beszélgetek. De amikor hazajött, nem volt szükség a skype-ra, hiszen megbeszéltük előre, hogy találkozunk. Reggel hatkor. Kár volt meggyőznöm magamat arról, hogy ha este még rajzolok kicsit, akkor is teljesen rendben leszek a korai keléssel. Ha Henry fel tud kelni, akkor én miért ne tudnék? Persze végül amikor grafittól maszatos kézzel az éjjeliszekrényemen álló lámpa kapcsolója után nyúltam, már fél kettő volt. Megfordult a fejemben, hogy bizony ezt elég rendesen elszámoltam, de ténylegesen biztos csak akkor lettem benne, amikor reggel a telefonommal kellett küzdenem, hogy le tudjam állítani az ébresztőt.
Szerencsére ahhoz már volt elég eszem, hogy készítsek magamnak egy kávét. Ellenben azt nem gondoltam volna, hogy amikor csak egy pillanatra akarom megtámasztani a fejemet a konyhapulton, és lecsukom a szemem.. Akkor arra fogok felriadni, hogy megcsörren a telefonom, és.. Zavarodott pillantással nyomok rá a hívás fogadása gombra, ugyanis nem ismerem a számot. De ki más hívhatna reggel hatkor, mint...?
- Hall... Henry? - Finom nevetés hagyja el a számat, miközben megdörzsölöm a szememet szabad kezemmel. - Mm.. honnan tudod a számomat? Várj.. ne mondd meg. - Közben kortyolok néhányat a kávémból, hogy legyen értelme annak, hogy elkészítettem. De éppen ezért érezni a hangomon, hogy amíg gondolkodom, tele a szám.
- Ha azt mondom nem állok készen, akkor feljössz és leviszel? Mert akkor most megfontolnám a választ még egyszer - magyarázom vigyorogva, s rögtön érezni rajtam, hogy a beszélgetésünk mennyire felvillanyoz, még ezen a korai órán is. Hónapok óta nem láttam őt, de nem tudom letagadni, hogy azóta online már sikerült valamennyire megismernünk egymást. Ezért is nem félek attól, hogy túlságosan közvetlen lennék.
- Meglepi? - lecsusszanok a székről és már indulnék az ablakhoz, hogy meglessem mire gondol, de rögtön jön az utasítás telefonon, hogy nem ér csalni. Bosszús hang hagyja el a torkomat. Szeretem a meglepetéseket, de a kíváncsiságom örökké olyan, mint egy ovisé, aki tudni akarja mit kap a születésnapjára. - Két perc és lent vagyok. - Vágom rá a válaszomat, és ki is nyomom a telefont. Végigszlalomozok a nappali bútorai között, és - saját magamat is meglepve - nem megyek neki semminek. Az előszobában felkapom a kulcsaimat és a cipőimet a lábaimra varázsolom, sőt! nem felejtek el egy hajgumit csúsztatni a csuklómra, amire futás közben úgyis szükségem lesz.
Lefelé a lépcsőn annyira igyekezek, hogy szerintem rekordot állítok fel a második emelet és a földszint közötti távolság megtételében. Lendületesen nyitom ki a bejárati ajtót is, és rögtön széles mosoly jelenik meg az arcomon, amikor megpillantom Henryt... és Csibészt. Annyira rájuk koncentrálok, hogy az utcára nyúló néhány lépcsőfokon megbotlom, és kis híján le is esem, ha nem kapaszkodom a korlátba. Kiszalad a számon valami olyasmi, hogy 'húazanyja', de gyorsan összeszedem magam, immár Henry előtt állva. Hátradobom a hajam, aztán végigsimítok a felsőmön. - Szia! - nyögöm ki izgatottan, kifulladva a lépcsőzéstől. De ha más nem, hát a szemeim csillogása elárulja mennyire örülök a viszontlátásnak. Nem merek odalépni hozzá, hogy megöleljem, mert.. fogalmam sincs róla ő mit gondolna róla, de a zavaromat megmenti a kutyus, aki csaholva sündörög a lábaim körül, én pedig nem bírom, hogy ne guggoljak le mellé és vakargassam meg a füle tövét. - Hát szia te kis rosszcsont, mekkorát nőttél!



Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
27
Hozzászólások száma :
35
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szer. 29 Aug. 2018, 23:45
- Ennyire álmos vagy? - kicsit megsajnálom, ahogy az álmoskás hangját meghallom. Tehettem volna kivételt és akkor később kezdhetjük a futást, de ismerem magam és akkor már jó pár kört lefutottam volna, mire ide tévedek. Frissen, jó illatúan mégis illőbb megjelenni, mint egy izzadtságkörrel a nyakamnál és összekuszált hajjal. Szívesen válaszolnék a kérdésére is, de elhallgattat. Okké, ha nem kell elárulnom, hát nem kell. Ki akarja találni?
- Készen állsz, tudom én. - már azt is mivel fog készen állni. Nonono, nem játszunk csalósat. Hallom a kérdés után a felszaporodott lépteit, ahogy jobban beleszuszog a telefonba. Ohó, rájöttem hogy kell őt teljesen felébreszteni! Meg aztán meghozni ahhoz is a kedvét, hogy lejöjjön. Mintha mondta volna, hogy szereti a meglepetéseket, de nem sokáig találgatni. Hanem azonnal, mindent. Mosolyt csal már ez is az arcomra úgy önmagában, csak abban reménykedek, hogy a kis denevérem nem fogja elvakkantani magát. De ahogy lepillantok rá, csak álmosan ásít egyet. Korán van még neki is, hisz a kennelben nyugodtan aludhat a munkanapokon, amíg a gazdi már a hajnali órákban a köröket futja a csapattal az udvaron. Komoly felelősség hárul rám azzal, hogy nem a ranglétra alján nyújtózkodom, hanem saját kis osztagom van. Elvégre... tiszt vagyok.
Ahogy a telefon szétkapcsoló jellegzetes hangját meghallom, már tudom, hogy mindjárt itt lesz. Jóízűen nevetek. A korábbi álmos hangja a múlté, helyét vastagon átvette a kíváncsiság. Hamarosan a hatalmas főbejárati üvegajtó is kinyílik és megpillantom őt. Annyit láttam már a kamerában, mégis valahogy most sokkal másabb így személyesen, élőben. Sugárzóbb, lendületesebb, vidámabb, egyszerűen csak a látvány megfog. Vakkant a blöki, ahogy meglátja őt, a farkát csóválja. Emlékszik rá, persze, az illatára, meg majdnem minden este látta a képernyőn is, ha másért nem hát ezekért. Ösztönösen lendül a kezem Sophie felé, ahogy látom, hogy elakad a lába a tulajdon párjában és még ki is lépek egyet előre. Nemám még elesik vagy meghúzza itt a bokáját nekem...
- Jól vagy? - aggodalmas tekintettel kérdezem meg tőle az iménti kis magánakciója után, hisz ha bármi van, akkor természetes, hogy lefújom a kocogást. Csak lepillantok a kettősükre. Vagyis azt hiszem nincs semmi baja.
- Ugye! Majd megmutatom a hámot is mekkora volt és ez a mostani mekkora neki. Ez az egyenruhája is, csak most a tépőzáras feliratozást leszedtem róla. Nem kell lássák az emberek, hogy ő egy különleges elitalakulat tagja. - széles vigyorral kezdek el mesélni a blökiről, ha már itt a méreteinél járunk. Aztán eszembe jut mindig az, amiről elfeledkezek, amúgy akarja-e ő?
- Már persze, ha érdekel és szeretnéd látni.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
33
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Csüt. 30 Aug. 2018, 09:47

Henry & Sophie



- Nem mindenki profi a koránkelésben - jegyzem meg nevetve a kérdésére. - Éjszaka rajzoltam... - vallom be töredelmesen, mint a rosszcsont gyerek, aki eltörte a nagyi vázáját, de csak nagyon nehezen hajlandó bevallani, hogy sem a huzatnak, sem pedig a macskának semmi köze a balesethez.
Szeretném azt mondani, hogy Henry meg én barátok vagyunk. De lehetünk azok, amikor a megismerkedésünk nagy része online történt? A mai világban talán ennek már nincs is akkora jelentősége. És különben is, most itthon van és együtt megyünk futni - vagyis valószínűleg ő fut elől, én meg utána. Ez így van jól, és nem is kell bele többet látni. De akkor miért élvezem annyira a csipkelődő szó-párbajainkat?
A lépcsőn lefelé megfordul a fejemben, hogy most mégis hogyan kellene kihúznom belőle, hogy hogyan szerezte meg a telefonszámomat, mert saját emlékeim szerint nem adtam meg neki. De amint kinyitom az ajtót és megpillantom őt a kutyája társaságában, minden mást azonnal elfelejtek. Ő van, meg a széles mosoly az arcomon. Valószínűleg ebből a figyelmetlenségből - vagy sokkal inkább egy helyre való fókuszálásnak köszönhetően - botlom meg a lépcsőn, kis híján keresztül húzva a reggeli terveinket. Nem lett volna kellemes éppen most elesni és eltörni valamimet, vagy egyszerűen megütni magamat.
Belepirulok abba, ahogyan Henry utánam nyúl, és gyors ütemben igyekszem rendbe hozni magamat, előbb a hajam piszkálásával, aztán azzal, hogy igazgatom kicsit magamon a ruháimat. - Persze, semmi gond - felelem, finom mosollyal az arcomon pillantva rá, miközben leguggolok a kutya mellé, hogy ő is kapjon az üdvözlésemből, ne csak a gazdája. - Csak láttam egy unikornist az utca túloldalán, és annyira meglepődtem, hogy.. megbotlottam. Amúgy is mindig tesztelni akartam, hogy elég erős-e az a korlát, hát most sikerült. - Magyarázom mindenféle fennakadás nélkül, mintha teljesen komolyan gondolnám. Lehet, hogy abban a kávéban bolondgomba is volt? Hiszen mindketten tudjuk az igazat; nagyon is Henryt bámultam.
- Szóval egyenruhája is van neki? - Vigyorogva pillantok fel Henryre, és közben megfeledkezem arról, hogy vadul kellene simogatnom Csibész fejét, ezért figyelmet követelve magának a térdemre ugrik a mellső lábaival és megnyalja az arcom. - Héé, nem csókolózunk! Te kis különleges... - Hangos nevetésben török ki és megvakarom a kutyus füle tövét, ha már úgyis a figyelmemre vágyik. Nem is igazán volt időm azon gondolkodni, hogy mi lehet az az emlegetett meglepetés, de nem is kellett, mert ez így pont tökéletes. Annyit beszéltünk már Csibészről, és én is mindig megkérdezem, hogyan alakul a tanítása, hát most látni őt is. Tényleg a legaranyosabb ajándék, még akkor is, ha reggel hat óra van.
- Persze, nagyon szívesen megnézem - felelem heves egyetértő bólintások közepette, s felállok Csibész mellől. Leporolom a nem létező port a térdeimről, aztán mosolyogva nézek Henryre. Milyen furcsa itt állni mellette, látni őt teljes életnagyságban, és nem csak a Skype hívás másik oldalán. Az embernek kedve lenne egyszerűen odanyúlni felé és megérinteni, csak hogy biztos legyen benne, hogy nem álmodik. Valamiért kifejezetten megnyugtató mellette lenni és tudni, hogy épségben hazaért, nem történt vele semmi szörnyűség amíg... olyan katona dolgokat csinált, távol az otthonától.
- Azt már tudod, hogy nem gyakran járok futni... - Copfba rendezem a hajam és összefogom a hajam a nem elfelejtett hajgumival. - Szóval... Edző úr, maga adja az utasításokat.



Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
27
Hozzászólások száma :
35
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Csüt. 30 Aug. 2018, 20:22
Csipkelődik, megjegyeztem ám, hogy mennyire csipkelődik. Majd én is csipkedem, hogy fürgébben emelje a lábait futás közben. De addig még irány a kocsi meg majd a park, addig pedig nem rohanok ennyire előre, amíg fel sem bukkan a bejáratnál. Azért kíváncsi vagyok, hogy bírna vagy bírná a futkározást és most én tényleg nem meghajtani akarom. Amikor a példát mutatom a csapatnak, az más. És az is más, mikor a síppal a számban fújom nekik a fekvőtámaszba ugrást és társait. Ez nem kiképzés lesz, csupán úgy éreztem, hogy egy egyszerű kajálás kicsit tolakodó lenne. Vagy nem egyértelmű célzás arra, hogy érdekel engem? Nem is tudom... néha elgondolkozom azon, hogy átléptünk már egy határt a barátkozás és kutyamutogatás címen, néha pedig csak elhessegetem ezeket a felhőket magam elől - biztosan nincs így.
Annyira nem nyugtat meg a semmi gond sem az unikornis, mint amennyire ő el akarja hitetni velem azzal a mosollyal. De majd meglátjuk, hogy tényleg így van-e. Néha elég csak egy pillanatra nem figyelni valamire és máris megvan a baj, hát nem? Egek. De Csibész elrabolja előlem a reflektorfényt egy pillanat alatt, komolyan színészkednie kellene. Rá szegeződne az összes tekintet a tévéképernyőn. Nem tudom ez a kutya hogy csinálja, de tanulni lehetne tőle. Meg még nyalakodik is!
- Csibész, ül! - akkor már erélyesebben szólok rá, mert nem szoktam amúgy megengedni neki, hogy összenyaljon bárkit. Egy pillanatra visszább vesz a lendületből és tanácstalanul hol rám, hol rá pillant. De leteszi a hátsóját. Nagyon helyes. Az övemre erősített kis terepmintás tasakba nyúlok és egy szem tápot húzok elő. Ez a finomabb fajta, amire hajlandó is szót fogadni.
- Bocsi, még nevelnem kell rajta. De van bizony, a kocsiban felejtettem mert nem sikerült mindent kipakolnom tegnapelőtt, de ha tényleg érdekel, szívesen megmutatom. - jobb szeretem igazából, ha a blöki holmijai egy helyen vannak, így legalább nem kell állandóan kikészülni, ha megyünk valahová. Úgyis viszem magammal a legtöbb helyre. A csomagtartóhoz lépek és a kis kialakított kennel mellett leterített pokróc alatt kezdek el matatni. Előkerül egy majdnem feleakkora hám, mint ami most van rajta.
- Na mit szólsz, mekkorát nőtt? - széles, büszke vigyor ül ki az arcomra, mintha csak a gyerekemről beszélnék, aki hirtelenjében nyúlt egy nagyot. De voltaképpen valahol az is. Napjaim nagy részében velem van, lassan minden rezdülésem érzi, ahogy én is látom rajta, mikor mit akar vagy mire készül.
- Tudom, azért készültem a motiválásoddal. A hogyan fuss kutyával program igazán motiváló. - amikor lehagy, aztán ha sípol a tüdőm is meg akarom fogni. Na igen, valahogy úgy.
- Akkor elsősorban nyomás a kocsiba. - biccentek a sötét terepjáró felé.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
33
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Pént. 31 Aug. 2018, 10:25

Henry & Sophie



Sok minden van, amivel nem értek egyet, ha arról van szó, hogy hogyan is neveltek fel a szüleim és milyen értékeket próbáltak meg átadni nekem, vagy éppen erőszakoltak bele a fejembe. Bár tény, hogy sokkal inkább az erőszak részével van bajom, mint magukkal az értékekkel. Például azzal, hogy úgy gondolom a család az első, hogy úgy gondolom minden ember megérdemel legalább egy második esélyt és hogy függetlenül a másik ember viselkedésétől, mindig megéri kedvesnek lenni. Azzal viszont tudnék veszekedni, hogy milyen szerepe van egy nőnek az életben, még annak ellenére is, hogy nem vagyok harcos feminista. Az már, hogy mit gondolok a férfi-nő kapcsolatokról és a két nem közötti harmóniáról, már egészen más kérdés, és különben sem tudnék különösebb tapasztalatokról mesélni, mert a gimis pasimat nem nevezném férfinak. Na nem mintha most számítana, hogy milyen egy kapcsolat. Igaz? Hiszen Henry meg én nem vagyunk kapcsolatban. Csak futni megyünk. Ugye?
- Héé, milyen ügyes! - Jegyzem meg nevetve, amikor kelletlenül bár, de a kutyus mégis hallgat a gazdájára. - Bár ilyen motiváció mellett ki ne engedelmeskedne a gazdinak, ugye? - Vigyorogva pillantok Henryre. Hetek óta beszélgetünk arról, hogy hogyan próbálja kiokosítani a menhelyről megmentett kutyust, és most, hogy újra látom őket tűnik csak fel, hogy milyen jól is sikerül neki.
- Szerintem már így is nagyon jól megy nektek. - Olyan ez, mint Harry Potter, meg a varázspálcája. Minél többet gyakorol vele, annál ügyesebb lesz és megtanulja minden csínját-bínját. - Fogadjunk ha legközelebb találkozunk, már rá sem kell szólnod és nem kapok ilyen üdvözlést. - Már ha lesz következő találkozó. Szeretném azt hinni, hogy maga a tény, hogy most találkozunk azt jelenti, hogy még nem mentem a férfi agyára és akar még újra látni. Csak tudnám miért önt el valami furcsa, az izgatottsághoz hasonló érzés, ami a gyomromat is görcsbe rántja, amikor arra gondolok, hogy mi ketten még fogunk közös programot csinálni.
- Annyira fura! Mintha egy teljesen másik kutyust hoztál volna magaddal, pedig ugyanaz! - Magyarázom nevetve, finoman megrázom a fejemet is. - Pedig mindig láttam a kamerában is... - Rándítok egyet a vállamon, mintha azt akarnám jelezni vele, hogy számomra ez örök rejtély marad, amit nem lehet megmagyarázni. Közben odanyúlok, hogy a kezembe vegyem a hámot, ami fele akkora lehet, mint a mostani.
- Áá, szóval nevetni akarsz rajtam, ahogy a kutya után futok, igaz? - Kérdezem vigyorogva, huncut pillantásom Henryre suhan, érezni rajtam, hogy szokásomhoz híven nem vagyok teljesen komoly. - De már az is nagyon jó motiváció, hogy van társaságom, és éppen ti vagytok az. - A arckifejezésem most mosollyá finomul, és úgy érzem mentem belepirulok a saját szavaimba. Bár talán még mindig jobb, mintha fenékre estem volna előtte, nem?
- Ha nem terepjáród, hanem egy sötétített ablakú furgonod lenne, akkor most nagyon elgondolkodnék, hogy be akarjak-e szállni. - Magyarázom neki sugárzó jókedvvel, miközben megindulok az autó anyósülés felőli oldalához. Újabb játékos pillantást vetek Henryre, úgy teszem fel neki a kérdésemet: - Ugye nem akarsz eladni senkinek?



Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
27
Hozzászólások száma :
35
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szomb. 01 Szept. 2018, 09:04
Mosolyt csal az arcomra a lelkesedése, amikor Csibész szófogadásán örvendezik. Nahát, ennyire tetszik neki? És akkor még nem látta mi minden parancsot tud még teljesíteni. Marad a helyén, ha azt kérem, fekszik, a hátára fordul vagy csak pördül egyet maga körül. Okos kis dög és én nem vagyok rest kihasználni, hogy mennyire talpraesett egy kutyus. Szeretek vele foglalkozni, mert egyszerűen vele együtt tanulok én is türelmet, következetességet és egy rakás olyan dolgot, amit szerintem más a gyereke mellett tapasztal meg. Őszintén szólva nem is bánom.
- Van még trükk a tarsolyunkban. - bizony ám, ez csapatmunka. Nem az én érdemem, nem az övé, hanem a közös. Megtanultunk együtt dolgozni csapatban azon kívül, hogy voltaképpen a napunk majdnem minden percét megosztjuk egymással. De kell ez a feltétlen bizalom eléréséhez, hogy ha nagyobb lesz egy pillanatig se kételkedjen, morranjon rám vagy akár a fogát is mutassa. Már most is észreveszem azt, hogy ha a kelleténél jobban kap oda játék közben, elszégyelli magát és nekem kell bátorítanom a további játékra. Okos kutya lesz ez, munkára vethető és egy életre teljes értékű társ. Kezdem érteni mit gondolnak azok, akiknek a kutya nem hobbiállat, hanem családtag. Voltaképpen nekem ő a munkatársam is.
- A motiváció csak egy eszköz, idővel rááll magától is mert élvezi a gyakorlatokat. Arra kellene megtanítanom, hogy melyik gyakorlat játék és melyik gyakorlat alatt nem veheti lazára a figurát. De ha rajta van a komplett felszerelés, látnád milyen büszkén kihúzza magát, ahogy leül. - annyi történetem van amit szívesen osztanék meg vele. Hiába beszélünk majdnem minden nap annyit kamerán keresztül, egyszerűen nem elég és nem is éli meg úgy, mintha látná. Esküszöm egyszer látnia is kell itt élőben.
- Arra akarom ránevelni, hogy tudja, mikor dolgozik és mikor lazíthat. Mint egy segítő kutya voltaképpen, mert az. A vakvezető kutyákat is valahogy így képezik ki és már egy trénerrel fel is vettem a kapcsolatot, aki nagyszerű tanácsokkal lát el nagyon sokszor. - elég a kutyáról fecsegésből lassan, mert másról sem áradozok. Szolid mosoly ül ki az arcomra. Azt hiszem elég közös pont lett ez a kis bolhazsák.
- Tényleg csak látnod kellene... mondjuk a parkban megmutathatjuk pihenés gyanánt. - gonoszkodok, az arckifejezésem is egészen komisszá válik, persze míg ő kifújja magát, addig mi bolondozunk tovább. Tiszta sor.
- Nevetni azt nem, vagy ha igen, akkor te is fogsz nevetni saját magadon. - ezt annyira magamnak sem hiszem el, de végül is miért ne? Még igazán sosem csináltunk semmi közös programot úgy célirányosan, mint ezt a mait.
- Én? Már ennyire lebarnultam, hogy kinéznék egy sejknek is, aki tevékért akarna eladni? - nevetek. Elvégre ott van a szomszédban nagyon sok ilyen ország. Nyitom az ajtót a blökinek hátul, ahogy a ketrecét megpillantja, már ugrik is be. Kattan a kis kampó a helyén, most már biztosan nem fog innét megszökni. Majd megyek nyitom Sophienak is a másikat.
- Szóval megbíznál bennem? - a döntés az övé, én csak felkínálom neki a lehetőséget.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
33
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Szomb. 01 Szept. 2018, 13:50

Henry & Sophie



- Ne felejtsd majd el megmutatni, mi mindent tanítottál neki - mutatóujjamat "fenyegetően" Henry felé emelem, és fejben fel is írom a noteszembe, hogy az én fejemből se menjen ki a dolog, és emlékezzek rá, hogy meg kell majd rá kérnem. Valamiért már attól kezdve érdekel, hogy mi történik velük, hogy ott voltam, amikor Henry kiválasztotta a kutyust. Az pedig különösen jól esett, amikor Skypeon is mesélt róla. Azóta pedig szinte mindennapos téma Csibész, mintha csak egy gyerek lenni, aki megtanul járni, beszélni és különböző dolgokat csinálni. Nem mintha annyira értenék a gyerekneveléshez, hiszen még közelében sem vagyok annak, hogy legyen egy sajátom. Sőt, ha nagyon szigorúak akarunk lenni, akkor lényegében Csibésznek sincs semmi köze hozzám. Ő Henryé. Nekem csak megvan az a privilégiumom, hogy a gazdija mesél nekem a fejlődésről, ami nélkül már nehezen tudnám elképzelni az estéimet. Mármint az lenne szokatlan, ha Henry nem mesélne Csibészről, nem az, hogy nem Henryvel töltöm az estéimet. Mármint a vele való beszélgetéssel. Mindegy.
- Azért tudod.. irigyellek. - Jegyzem meg kedvesen. - Annyi dolgod van, a munkád is veszélyes, és mégis volt energiád amit beleöltél valamibe, amit még neked is meg kellett tanulnod - Őszinte csodálattal pillantok fel rá. Talán naiv vagyok, és semmit nem tudok az életről, vagy arról, hogy egy-egy ember mire képes, ha van egy kis motivációja. - Csodálom a kitartásod. - Úgy érzem magam, mint amikor mondják, hogy a gyerek száj nem hazudik. Képtelen vagyok visszafogni magam és csak úgy csúsznak ki a megjegyzések, elismerések, vagy éppen bókok a számon. De mindet komolyan gondolom, ez pedig valószínűleg a szememben is tisztán látszik, amit most a férfira szegezek.
- Tényleg? Ezt még nem is mesélted... - mondom meglepetten, miközben megsimogatom a kutyus fejét, aki türelmesen tűri - bár gondolom jól esik neki. Én is szeretem, ha a hajamat piszkálják. - Bele sem gondoltam, hogy így is lehet nézni a dolgot. Mármint hogy el kell számára különíteni mi a munka és mi a szórakozás. -  Finoman bólintok néhányat, ahogyan feldolgozom a szavait és megértem a mondanivalóját. Tényleg nagyon korán van még.
- Maximum csak ti fogtok pihenni, engem meg sem lehet majd állítani, majd meglátod - magyarázok vigyorogva. Csak azért, mert az időpont korai, nem jelenti azt, hogy ne lenne meg a szokásos jókedvem. Főleg most, hogy ilyen társaságban vagyok.
- Jaa, persze, együtt nevetünk, nem rajtam, ugye? - Vigyorogva vonom fel a szemöldökömet. A legelső találkozásunkkor azt hittem Henry, már csak a hivatásából adódóan is, sokkal komolyabb ember, mint amilyen én vagyok. Tény, hogy én sem az életet, sem saját magamat nem veszem teljesen komolyan, ezt már ő is tudja. De be kell vallanom, hogy ahogyan fokozatosan megismertem őt, rá kellett jönnöm, hogy neki is van egy oldala, ami ugyanúgy tud piszkálódni és viccelődni mint én. Csak meg kell hozzá teremteni a megfelelő helyet és időt. És ez tetszik benne. Kedvelem.
- Mm.. szóval most még azt is az orrom alá akarod dörgölni, hogy neked milyen szépen sikerült lebarnulnod? - Kérdezem csacskán, mint egy tinilány. Hiszen még az vagyok. Bizonyos szinten legalábbis, már ha csak az életkoromra is gondolunk. - Gyere, lássuk csak! - Megemelem a karomat és közelebb lépek hozzá, amikor Ő meg éppen felém indul, így kis híján, amit azzal igyekszem elkerülni, hogy egyszerre próbálok előre és hátrafelé is hajolni, ami csak annyit eredményez, hogy elvesztem az egyensúlyom.
- Persze, hogy meg! - Jegyzem meg könnyedén, s a gondolat, hogy ennek az ellenkezője akár csak megfordult a fejében, apró ráncokat eredményez a szemöldökeim között. - Bár még mindig rejtély, hogy a számomat honnan szerezted meg - teszem hozzá, miközben széles mosoly terül szét az arcomon. Mielőtt beszállnék a kocsiba, vetek még rá egy jókedvű pillantást. Miért is ne bíznék meg benne?
- Milyen messze van a park?


Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
27
Hozzászólások száma :
35
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Csüt. 06 Szept. 2018, 23:47
Széles mosollyal figyelem ahogy felemeli a mutatóujját felém. Hú, de nagyon megijesztett most aztán. És sejtem, hogy ő is pontosan ezt gondolhatja, hogy mennyire megrettenthet vele. Nem tudom sokáig kuncogás nélkül hagyni a dolgot, szórakoztatóan bájosan csinálja és még ért is ahhoz, hogy előadja magát.
- Oké, oké, ígérem mindent megmutatunk két szusszanásnyi idő alatt. - azaz nem lesz annyi, hanem sokkal több. Talán majd találunk egy padot, bár én azt sem bánom ha a szökőkútnál ülünk le a kő peremére vagy csak úgy a fűbe. Sokakkal ellentétben nekem ezek sokkal természetesebb dolgok, mintsem húzzam a szám azon, hogy összepiszkolom a ruhám. Piszkoltam én már össze szutyokabb dolgokkal is mint a kosz. Igazi lelket tipró szutyokkal.
Igen, és még a nemzetet is szolgálom és hű amerikai vagyok. Vagy mégsem? Ja nem az amerikai zászló alatt teljesítek szolgálatot, akkor sem teljesítenék, ha ott élnék. Az amcsik tolják ki a katonákat a gyárból, a tisztelet nagy, a megbecsülés már csak akkor, ha valaki akkora hőscselekedetet követett el, hogy ott felejtette magát is a harcmezőn. Ezt nem szabad, ez a mentalitás rossz. De szórakoztat, ahogy lelkesedik.
- A kutyussal foglalkozás napközben munka, amit te este látsz, az a lazítás. És mivel bevetésre potenciális négylábúról van szó, a vezetőség meg is adja a lehetőséget, hogy ennyit foglalkozzak vele. Ha más munkám lenne se tennék máshogy, a munkaidőn kívül jöhetne velem bárhová. Nem is tudom addig hova tenném, talán rád bíznám. - egy őszinte megnyilvánulással reagálok a csodálatára. Talán akkor neki is jut egy kevés belőle. Igazából jól állna mellé egy kutyus, energikus, vidám, sok szeretetet tudna adni a blökinek anélkül, hogy különösebben megerőltetné magát.
- Én is irigyellek ám. A legnagyobb kincset birtoklod, amivel én nem sokkal rendelkezhetek és még csak azt sem tudom, hogy mire használjam fel. - na rájön, mire gondolok? Hát persze, hogy az időre, ami híján vagyok és ha mégis megkapom a pihenést, akkor kire vagy mire áldozzam rá. Szívesen szórnám el rá is és nem csak egy laza kocogással vagy hasonlóval.
- Le kell fotózzam. De ugye, hogy járható út? És akkor nem zavarodik össze, hogy mikor mit tehet meg, mit szabad, miért kap dorgálást. Akkor lesz fegyelmezett kutya, amikor szükséges és talán itthon meg ugyanaz a boldog, játékos kis eb lesz mint a legtöbb kutya. - legalábbis szeretném, ha így történne és a blöki élvezné is, hogy elhoztam a menhelyről, nem csak beleállna a fegyelmezésbe.
- Azt mondod lehagysz minket, mint a szélvész? - már megint kezdem az incselkedést, de a mentségemre szóljon, mindig ő kezdi valahogy, valamivel. Vagy én magam akarok így incselkedni vele? Nem tudok nem nevetni az állításán, miszerint rajta nevetnék, nem vele. Hát persze, a kettőt együtt is lehet, de én magamat is előszeretettel nevetem ki, ha valami baklövést követek el.
- Szóval nem hiszel nekem? - hangomban játékosság csendül, tettetett sértettséggel simogatom meg inkább a blöki fejét és hajolok is kicsit hátrébb. De nem tudok én színészkedni sem jól, sem sokáig, így csak visszatér a már jól ismert jókedv.
Az övé mellé emelem a karom, abban egy pillanatra sem kételkedek, hogy én vagyok a barnább. Fehér emberhez képest - még akkor is ha egy picit kreolabb a bőröm - lesültem. De ez nem meglepő, amikor a sivatag kellős közepén is képesek vagyunk gyakorlatozni, számos Egyenlítő-környéki küldetésben veszünk részt és nem húzzuk meg egy napra sem magunkat a hideg kőfalak között. Ilyen ez a katonaélet, arra is ráállít, hogy a körülményeket is tudjuk elviselni.
- Te hozzám képest fehér vagy. - a csuklójára fogok, mert észreveszem, hogy megbillen a karja előre és a szemmel láthatót állapítom meg úgy, mintha most meglepetten hatalmas felfedezést tennék. Hát igen, ezt kár hasonlítgatni, az árnyalatnyi különbség nem itt kezdődik.
- Pedig nem akkora titok. Emlékszel, a menhelyen kitöltöttem egy papírt az örökbefogadásról. Te is ott voltál. - célozgatok nem kicsit erősen, had tornázza meg az agytekervényeit. Addig is előkészülök a kocsiba szálláshoz.
- Olyan... öt-tíz perc talán? - a forgalomtól függ. De nem baj, azt sem bánom, ha sokat nem futunk, majd este behozom a lemaradást. Nekem még mindig jobban számít az, hogy rábólintott és most itt van. Megvárom, míg beszáll, majd indítok is.
Vissza az elejére Go down
avatar
Művész
Kor :
20
Hozzászólások száma :
33
Reagok száma :
17
Tartózkodási hely :
♡ montréal
Foglalkozás :
♡ grafikus
Play by :
♡ bridget satterlee

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Vas. 09 Szept. 2018, 15:07

Henry & Sophie



Még mindig nem vagyok benne teljesen biztos, vajon miért is mentem bele pontosan abba, hogy hajnalok hajnalán valaki elrángasson engem futni. Én és a sport valahogy soha nem jöttünk ki egymással huzamosabb ideig. Bár a gimiben pomponlány voltam, de ahhoz mégsem kell különösebb képesség - a szüleim amúgy sem tudtak róla. És a kitartás sem volt meg bennem, hogy bármit kezdjek a már sportággá protezsált tevékenység profi szintű művelésével. Miért is lenne nekem jó, ha azt mondhatnám el magamról, hogy úgy járok egyetemre, hogy benne vagyok a pompon csapatban és ebből tervezek karriert csinálni? Valószínűleg buta libának lennék nézve. Bár egyébként ha már eszembe jutott, hogy mennyire kellett engem rángatni... Ha Henry arra kért volna, hogy segítsek neki megcsinálni a mosását hajnali háromkor, valószínűleg még abba is belementem volna. Ráadásul alig kezdünk el beszélgetni, máris úgy érzem, hogy sokkal pezsdítőbb hatása van az évődésünknek, mint a még odafent elfogyasztott fél bögre kávénak.
- Nagyon helyes - jegyzem hát meg sugárzó mosollyal, mintha a "fenyegetésemnek" bármilyen eredményét könyvelhetném el. Talán kissé gyerekes vagyok, talán a vidámságom néha illetlen, talán egyszerűen csak túlságosan naiv vagyok az élethez. De a legnagyobb félelmeim egyike, hogy megkeseredett felnőttként kell leélnem egész hátralévő életemet. Nincs annál nagyobb keserűség, mint a saját negatív gondolataink rabjaivá válni, amikor annyi szépség van az életben. Legyen szó egy naplementéről, egy másik ember mosolyáról, még akkor is, ha nem nekünk szól, vagy mondjuk egy találkozóról, olyasvalakivel, akit hetek óta nem láttunk.
- Rám? - Hirtelen olyan nagy meglepetéssel kapom a fejem Henry felé, hogy én magam is beleszédülök egy pillanatra. Igyekszem választ találni a szemeiben arra, hogy miért is éppen rám bízná a kutyust, de jobbnak látom, ha az Ő szájából várom meg a választ. - Nem csak arra gondolok, hogy megadják neked a lehetőséget, hogy foglalkozz vele - finoman megrázom a fejemet, s közben lágyan csengő nevetés hagyja el a számat, mintha csak azt mondanám vele, kedvesen becézve, hogy "te buta, hát nem érted?". - Hanem hogy annak ellenére, hogy minden napod edzéssel, kiképzéssel és ki tudja még mivel telik, Te a válladra vettél egy olyan feladatot, ami kicsit sem gyakori. - Magyarázom tovább az oly' nyilvánvalót.
- Hogy engem irigyelnél? - Hangosan felnevetek és szinte már várom, hogy valamelyik szomszéd kikukkantson az ablakon, attól rettegve, hogy egy bolond járkál az utcán. - Az utánozhatatlan képességemre gondolsz, amivel anélkül átesek a saját lábamon, hogy különösebben próbálkoznom kellene? - Kérdésem incselkedve, de közben az agyam lázasan kutat a valódi válasz után. Hogy én bármiféle kinccsel rendelkezzek? Ugyan már!
- Szerintem olyan jól haladtok. Amilyen gondosan megtervezted, hogyan lesz mindkettőtöknek előnyére a "munkaviszony", biztos vagyok benne, hogy csak tovább ível majd ez az egész. - Amíg magyarázok, még mutatom is a kis nyuszifüleket a kezeimmel, olyan beleéléssel magyarázok, mintha valami mély filozófiai kérdésről lenne szó.
- De mennyire, hogy le, majd meglátod! - Vigyorogva csinálok néhány mozdulatot a karjaimmal, mintha csak bemelegíteni készülnék egy futóverseny előtt. Miért van az, hogy alig néhányszor találkoztunk csak ténylegesen, mégsem érzem magam kényelmetlenül a társaságában?Vajon jelent valamit, hogy minden következmény nélkül lehetek önmagam mellette? Vagy csak szimplán találtam valakit, összefújt valakivel a Sors, akivel jó barátok lehetünk? Legszívesebben feltenném hangosan is a kérdést, de az ajkamba harapok, nem kaphatok mindig mindenre választ akkor, amikor én akarok. Bármennyire is szeretnék.
- Mhmm, ha mondom! - Képtelen vagyok visszafogni a jókedvemet, amire Henry csak mindig tesz egy újabb lapáttal. Ha így folytatjuk, a nap végére már fájni fog az arcom, annyit vigyorgok mellette.
Nagyot dobban a szívem, amikor megfogja a csuklómat és hirtelenjében nem tudom eldönteni, hogy érintésében van valami, amitől úgy érzem, hogy a szívem ki akar ugrani a mellkasomból, vagy pusztán a tény ijesztett meg, hogy mégis mindjárt fenékre esek mellette. - Az irodában nem lehet úgy barnulni... - jegyzem meg szórakozottan és még a torkomat is meg kell köszörülnöm, ha nem akarom, hogy Ő is észrevegye mekkora gombóccal a torkomban beszélek most. Furcsamód a gombóc nem az idegesség miatt van, abból ugyanis egy cseppet sem érzek. Sokkal inkább az izgatottságtól.
- Iiigen, tényleg... - zavarodottan pislogok néhányat magam elé, amikor megkapom a választ arra, honnan is van meg neki a számom. - De ha jól emlékszem, azt a menhelynek adtam meg és nem neked! - Felé fordítom a fejemet, miközben sikeresen bekapcsolom magam előtt a biztonsági övet, az anyósülésen ülve. Képtelen vagyok visszafogni az arcomra kiülni készülő mosolyt, ami most ott bujkál a szám sarkában.
- Akkor indulás! Minél előbb győzlek le futásban, annál hamarabb jössz rá, hogy kivel kezdtél ki...


Vissza az elejére Go down
avatar
Hadügy
Kor :
27
Hozzászólások száma :
35
Reagok száma :
25
Tartózkodási hely :
Montréal
Foglalkozás :
Idegenlégiós
Play by :
Theo James

Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie Kedd 11 Szept. 2018, 01:03
Már terveztem ezt a találkozást attól a perctől fogva, hogy kezdtem rájönni, mennyire jól megvagyunk. Elvégre aki pár napos ismertség után annyira jól érzi magát valaki társaságában, hogy utána minden nap igényelje az online is élő kapcsolattartást és amikor ez kimarad, akkor hiányérzete támad és addig nem nyugszik, míg ismét nem beszélhetnek... na ez már valami. És legyek maradi, de ez nekem durván új! De tetszik, nem tagadom. A lelkes mosoly, a csillogó boldog szempár a kamera túloldalán minden várakozást felülmúl. Vétek lenne azt mondanom, hogy nem az esetem, mert nagyon is az. De annyira fiatalnak tűnik, annyira más környezetben mozog, biztosan nem az minden vágya, hogy valakit minduntalan hazavárjon. Ebben az öt évben megtanultam valamit, innét kitörni azokkal a tervekkel, hogy családot szeretnék, az szinte egyenlő a lehetetlennel. De csak egy tíz év szolgálat azt mondják és le lehet véglegesen szerelni úgy, hogy továbbra is honorálják a munkálataimat. Az idegenlégió kemény, de valahol mégis meghálálja saját magát. Nem lenne jó, ha aztán életem végéig úgy gazdálkodhatnék az időmmel, ahogy csak szeretnék? Ó, dehogynem, minden képzeletemet felülmúlná. Egy békés otthon, egy hely, ahová véglegesen hazatérhetek, lenne még egy kutyám, nagy házam, kertem, nem is tudom... annyi mindent szeretnék. De még nem most jött el ezeknek az ideje.
Tartom vele a szemkontaktust gyanakvóan mosolyogva, ahogy "fenyeget" Mondtam már azt, hogy jaj de félek? Mintha már igen... Ha kell kész vagyok vele kihívóan farkasszemet is nézni ám, ezen ne múljék semmi.
- Rád. - válaszolok végül a meglepett kérdésére és el is nevetem magam. Ennyire lehetetlennek tűnne? Hiszen minden este majd' megveszik azért, hogy láthassa a kiskutyát. Biztos vagyok abban, hogy nem okozna neki az sem gondot, ha pár órát mondjuk ismerkedhetnének. Mondanám, hogy én is szívesen ott lennék, de nem tudom, hogy ez mennyire riasztaná el. De végighallgatom az okfejtését, amire akaratlanul is mosolyognom kell. Való igaz, ez egy különleges lehetőség, mindazonáltal egy nagyon különleges kapocs, ami kialakult köztem és a négylábú között. Korábban is volt már kutyánk, de soha nem éreztem ennyire társnak egy blökit. Ő pedig csak mindent meghálál, mindent igyekszik megtanulni, a kedvemben járni, az ölebem lenni és nem utolsó sorban kifejezni mindazt a szeretetet, amit nekem szán.
- Őszinte leszek, katonaként kissé magányos az élet, vannak akik a családjukkal beszélgetnek, vannak akik a városba járnak ki az új kapcsolatukhoz vagy valami könnyed légyottra. Lelkileg kemény ez a meló, mert a bajtársak csak a bajtársak maradnak. Valami hiányzik. Ezt pedig ő annyira foltozza be, mint amennyire nem is vártam volna. - megint elkap a lelkesedés és képes vagyok fél perc alatt imádattal beszélni Csibészről. Ez van, vesse rám valaki az első követ, ha sok vagyok már.
- Bizony, irigyellek. Neked van időd a szeretteidre, magadra, a hobbidra, a munkádra, az életedre. Az én időm kiterjed arra, amikor hazajövök napokra, amikor este kicsit tudok szociális életet élni - igen, veled! - és ezen felül minden ami van, azt a munka kíméletlenül elveszi. Ha nem a munka, akkor a távolság. Vagy a kettő együtt. Pedig imádom a távolságokat, messzire utazni, de az mégis más. - megint megered a nyelvem, talán egy picit sokat is beszélek. Zavarba jövök, elhallgatok, ezt pedig oldja ő. Annyira könnyeden hidalja át azokat a pillanatokat, amikor talán mindketten hallgatnánk... hihetetlen nő, de komolyan!
- Ahogy mondod, már nem sokáig az. - büszkén pillantok el a kutyus felé, aki még mindig moderálja magát. Tudja, hogy most itthon van, de rajta a hám és egy pillanatra feledkezett csak meg erről. Kölyök létére ez nagy teljesítmény. Olyan, mint mikor sikerül a házikedvencet megtanítani arra, hogy ne fogadjon el mástól semmit. Na de majd lássuk azt a lefutást, csak bólogatok rá, hiszem ha látom!
- Az irodában? Miért nem mozdulsz ki többet? Itt a jó idő. Mondjuk napozni munka után. - szórakozottan vonogatom a szemöldököm, észre sem veszem azt, hogy egy parányit közelebb húzom őt a karjánál fogva magamhoz, egészen amíg el nem eresztem. Oh, pardon.
- És mivel különleges a helyzet, így kaptam egy saját példányt amiben igazolni tudom a kis fickó hovatartozását. - bizony, kaptam én is egy példányt abból a megköttetett szerződésből, azon pedig már az ő telefonszáma is fel lett tüntetve, ha bármi gond lenne, tudjak kinek szólni. Ha tudták volna, mennyit fogok itthon tartózkodni... és ez az alternatív megoldás jobban tetszett, hogy megkeressem skype-on.
Lassan indulok el és fokozatosan tartom a sebességet, amint becsatolja magát. A biztonságos vezetés híve vagyok, ez valahogy rossz szokásként rám ragadt, miután néhány alkalommal vezettem én is katonai konvoj közepén. Na ott aztán kell a fegyelem és a szabályok betartása, sosem lehet tudni mikor robban az út.
- Szóval akkor a nyertes fizeti a fagyit? Vaaagy lehet valami extrém óhaja?
Vissza az elejére Go down
Ajánlott tartalom

TémanyitásTárgy: Re: running buddies - Henry & Sophie
Vissza az elejére Go down
 
running buddies - Henry & Sophie
Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
French Moments :: 03. Montréal :: Villeray-Saint-Michel :: Montreal Olympic Park-
Ugrás: